2010. december 31., péntek

2010. december 28., kedd

Tündérekkel oltott romantika

december 28, 2010 0 Comments

A sorozattal először egy art bookban találkoztam, és nagyon megtetszettek a szereplők, főleg a XIX. századi angol ruhák miatt. Később megtudtam, hogy a karakterek egy light novelben "élnek", amiből anime is készült. Örömmel láttam, hogy csak 12 részes a sorozat, ezért a téli szünetben időt is szakítottam rá. Íme a Hakushaku to Yousei, angolul a Count (vagy Earl) and Fairy, vagyis a Gróf és a tündér.

Tartalom:
A Hakushaku to Yousei eredetileg Light-novelnek készült, melyet Mizue Tani írt. Ez 2004 márciusában indult, és jelenleg is fut, mostanra több, mint 10 kötete jelent meg. 2008 augusztusában a Shueisha gondozásában (mint a light-novel) manga formában is megjelent, majd rá...
Folytatás az Animeaddict oldalán!

Nem életem legjobb animéje, de nem is bántam meg, hogy megnéztem. Könnyed romantikus történet tündérekkel megfűszerezve. Néha szükség van erre az embernek a hétköznapi teendői mellett.
A cselekmény egész érdekes, de nem mindig sikerült jól megoldani. Próbáltak több szálat megjeleníteni, de sokszor megesett, hogy a figyelem épp elterelődött egy másik eseményre, a többi pedig háttérbe szorult. Spoiler! Számomra az egyik legszembetűnő eset a sorozat közepén tűnt fel: Edgar, a gróf már megkérte Lydia, a tündérdoktor kezét, de ezután hirtelen a Herceg szál került előtérbe, majd megint a leánykérés. Spoiler vége.
 Továbbá még zavaró az információk adagolása is. Sokszor Raventől tudunk meg mindent, ami elég váratlanul érheti a nézőt. Ez a dolog főleg a karakterekre vonatkozóan jelenik meg. Esetleg, ha 26. részes lenne az anime, akkor ez elkerülhető lett volna.
Ez részben egy fantasy történet. Meg is jelennek benne a tündérek, néha Tündérországba is átugrunk, de nem ismerjük meg eléggé azt a világot, csak felszínesen. Látunk egy merrowt, selkiket, brawnie-t, mezei tündért , bansheet és nagyjából ki is fújt a készlet. Kár érte, mert a kelta mitológia még sok-sok érdekes tündérfajt rejt magában.
Egyéb gondjaim nem akadtak a történettel. Néha kiszámítható, az elindított szálakat lezárták (csak az zavar, hogy a Tündérkirálynő milyen könnyen beletörődött abba, hogy a grófnak más a jegyese), kivéve a Herceg szálat, de gondolom, hogy várható egy 2. évad.


Egy mű másik meghatározó tényezője a karakterek. Meglepő, hogy hiába  shoujo műfajú ez az anime, itt nem csak a férfiaknak van kedvelhető karakterük, hanem a nőknek is. Főhősnőnk, Lydia nem egy szokásos nyafogó naiv lány. Akár azt is mondhatjuk, hogy ő a közvetítő az emberek és a tündérek között. Érdekes, hogy mindig kiemelik a zöld szemeit: ezekkel olyat lát, amit mi nem vagyunk képesek. Ezt nevezném a kiválasztottsága jelének; Lydia a tündérdoktorságával az emberek fölé emelkedik. Ezentúl okos, segítőkész, nem dől be Edgar csábításának sem. Habár azt már nem értem meg a lányban, hogy a cselekmény vége felé miért vonakodik még a gróftól? És ha már említettem a nemesünket, akkor bővebben is szót ejtek róla. Edgar a sorozat ügyeletes bishije hamuszínű szemével és szőke hajával. Tekintete sokszor ravaszságot sugall. Igyekszik kihasználni a lehetőségeket, maga mellé állítani mindenkit, akit tud. A kezdetekben ezért nem tudjuk eldönteni, hogy szerelmes-e Lydiába vagy csak így próbálja magához láncolni? Még azt is nehéz elhinni, hogy nem rosszak a szándékai. Ravaszságán kívül fő erénye még a bosszantás is: a kezdetektől fogva Lydia kegyeibe akar férkőzni - ettől tenyérbe mászónak tűnhet a férfi. Ezek a szituációk nagy humorforrásnak számítanak.
A párunkat kiegészítő a hű testőr, Raven, aki gonosz tündérek sarja. Fekete hajával és barna bőrével a történet korának egzotikus hősét testesíti meg. Ridegségével , hallgatásával és érzéketlenségével még inkább növeli rajongó táborát az érdeklődést karaktere iránt. Azonban nem mindig van csöndben. Lydiának mindig elkotyog ezt-azt a legnagyobb fapofával.
Lydia mellett ott sündörög hűséges társa és tanácsadója, Nico, a beszélő macska. Nagy szerepe nincs a történésekben, de mégis úgy érzem ő a legkiemelkedőbb személyiség. Egy macskában Csizmás kandúr, Behemót és gentleman. Már miatta megérte megnézni a sorozatot.
A rossz oldalon is felsorakoznak a jóféle karakterek, most közülük csak Kelpie-t emelném ki, aki visszatérő kellemetlenkedő a történetben. Ő egy víziparipa, aki Lydiát szemelte ki magának párjául, s hiába taktikázik a lány, az udvarló akkor sem tágít. És hasonlít Kuran Kanaméra! Sok humort visz a történetbe.


Az anime a XIX. század közepi Angliában játszódik, amihez a rajzstílus próbál illeszkedni: egy Jane Austin vagy Bronte regényben érezhetjük magunkat. Gyakran elkápráztatják a nézőt a kor ruháival, megjelennek a nemesi élet, művészek és persze a bálok sem maradhatnak el . A készítők ezt igyekeztek mindenféle csillámló effektekkel kiemelni, a hódító lordokat és gentlemaneket pedig mindig csilingelő hang kíséri (ami először nevetséges, majd idegesítő).
A mitológiai lények sem maradnak le a ruhák mellett. A tündérek nem egysíkúak, fajonként máshogy néznek ki, könnyen elkülöníthetőek. Karakterüknek megfelelően vagy aranyosak vagy ravaszak., viszont a Cuki-faktor a brownie-kban van meg.

Az animáció mellett még megemlíteném a betétdalokat, ami itt is nagyon tetszetős és fülbemászó. A báli jeleneteknél elmaradhatatlan a zenekar és a felcsendülő hegedű, néha pedig egy-egy ír beütésű dalocska is elhangzik. Az opening zenéje aranyos, illik a történet jellegéhez, az ending zene számomra olyan semmis, a hozzá készített animációról nem is nyilatkozok...


A történet felépítés hibáitól, az eltúlzott fanservice-tól, az alig bemutatott fantázia világtól meg az endingtől eltekintve ez egy szép romantikus anime. Ajánlom minden rózsaszínlelkű lánynak, akik szeretnének 12x24 percre elszakadni a hétköznapoktól.
Szép volt, jó volt, 7/10-es.

2010. december 25., szombat

Kóstoló Tibetből

december 25, 2010 0 Comments

Ha leültök filmet nézni egy valamit ne tegyetek: a popcorn mellé ne vigyetek magatokkal elvárásokat! Sajnos nekem voltak elvárásaim a Hét év Tibetben-nel szembe és kicsit csalódtam is.

Tartalom:
Az izgalmas kalandfilm megtörtént eseményeket dolgoz fel. A világ legnyugodtabb országa zord és mégis fenséges vidéken terül el. Jelenleg csak a hívők szívében él. Tibet önállóságának utolsó éveit tárja elénk a film, amely egy európai ember szemszögéből mutatja be a legendás tájat. 1939-ben, a második világháború előestéjén Heinrich Harrer, a híres osztrák hegymászó elindult, hogy megmássza a Himalája egyik legmagasabb csúcsát, a Nanga Parbatot. A világégés szele utoléri őt és társát, Petert is. Akkor még nem sejtették, hogy egy titokzatos világba csöppennek majd. Útjuk a siker magasából egy angol hadifogolytáborba vezet. Kalandos úton érnek Lhászába, Tibet szent fővárosába, ahol egyedüli idegenekként befogadják őket. A tizennégy éves dalai láma élénk érdeklődést mutat Heinrich iránt. Mivel addig nemigen fordult meg ezen a földön idegen, felkérik az osztrák hegymászót, hogy legyen a láma tanára: tanítsa angolra, földrajzra és a nyugati világ szokásaira. Az önző és arrogáns Heinrich élete is megváltozik a találkozástól...
 Forrás: Port.hu


 A leírás kalandfilmet ígér, de szó sincs erről. Inkább egy utazó gondolatait, tapasztalatait kapjuk, majd legvégül a történelem egy megrázó pillanatát.  Nem is vártam kalandokat csak azt, hogy a főhősünk némi veszélyes szikla után eljut Tibetbe, ahol megismerkedik az ottaniak kultúrájával és hasonlók. Azonban nem egészen így alakult. A film első 50 perce a Himalájában való bolyongásból áll, ingázás Tibet és az indiai hadi tábor között. Még az első percekben érdekes volt Heinrich és a felesége közötti kapcsolat, hogy  a pasas nem akar gyereket, viszont az expedíció alatt a férfi folyamatosan a gyerekére gondolt. Furcsa volt ez a pálfordulás, sokkal későbbre várt az ember ekkora jellemfejlődést még egy film esetében is.
A bolyongás alatt szintén furcsa volt Heinrich és Peter viszonya. Peternél érezni lehetett, hogy utálja útitársát, Heinrich is elég utálatosan viselkedett a másikkal, aztán megint pálfordulás: a karórás eset után hirtelen kedves lett hozzá. Értetlenül álltam ilyenkor a karakter viselkedése előtt.
Szerencsére a film következő egy órája felpörgött és átléphettük Tibet határát is. A helyiek kedvesek, elutasítják az erőszakot, néha elmondanak egy-egy Buddha idézetet és nagyjából ennyi. Igazából nem ismerjük meg őket, ami elég rossz pont, ha már a főhősünk ott él közöttük. Tanítja az ifjú Dalai lámát a mi kultúránkra, de még ő sem oszt meg velünk túl sok mindent, így csak kóstolót kaphattunk az eldugott országból.
A vége felé haladva már nem voltak problémáim a történettel. A kommunisták néhány óra leforgása alatt tönkretettek egy legalább több száz éves országot, a hit sem ért ellenük semmit (ami kicsit elszomorító). A láma álma, ami valósággá lett vagy búcsúja Heinnrihtől (ami a film plakátja is lett) talán a történet leghatásosabb jelenetei. 


A történetet nem igazán sikerült jól vászonra vinni, vagyis  az alapot szolgáló könyv kritikái alapján ezt gondolom (a könyv betervezve). Viszont ezt ellensúlyozzák a jó párbeszédek és a szerethető karakterek. Talán a legkidolgozottabb alak a Dalai láma, aki egyben kíváncsi gyermek és egy ország bölcs vezetője (azt viszont nem mondom, hogy politikailag érett). Peter és felesége, a varrónő kellemes mellékszereplők, a kormányzó is elég érdekes áruló figura és végül a főhőst is meg lehetett kedvelni. A színészek alakítását sem kifogásoltam, illeszkedtek a szerepükhöz, még Brad Pitt is kellemes csalódást okozott. Azok a jelenetei tetszettek leginkább, amikor a bolyongós részeknél a társával incselkedett.
Ezen kívül még szeretném kiemelni, hogy a film tele van gyönyörű totálplánokkal. Részben ezért is akartam megnézni. Anno a 8. osztályos média könyvemben a plán fejezetnél ebből a filmből hozták a példákat. Ebben nem csalódtam, az 10/10. A film viszont legyen 7,5/10, de amúgy szép történet, csak itt-ott sántít.

2010. december 22., szerda

Ulla-la

december 22, 2010 0 Comments

A filmre Youtube-ozás során találtam rá, konkrétan a "Hitler tavaszán" c. dalra. Betegnek találtam és gondoltam, megnézem a filmet, ha már van. Íme, a Producerek!

Tartalom:
"Max Bialystock, a sikertelen producer és ifjú könyvelője, Leo Bloom kieszeli a tökéletes tervet, amellyel úgy érzik, semmi perc alatt meggazdagodnak. Ha ugyanis több pénzt szednek össze egy darabhoz, mint amennyi a bemutatáshoz szükséges, akkor úgy járnak a legjobban, ha a darab megbukik, mert azzal nagyobb summát keresnek, mintha siker lenne. Tervük megvalósításához ideális alapanyag minden idők legrosszabb forgatókönyve, a Hitler tavasza, amelyet a neonáci galambtenyésztő álmodott papírra. Ám Max és Leo hamarosan megtanulja, hogy "ízlések és pofonok" különbözőek."

Forrás: Port.hu


 Negatívumként azt lehetne kiemelni, hogy nehéz beleszokni a film stílusába, a humorba. Először idegesítőnek tűnhet a hülyéskedés, de ha már sikerült beavatódnunk, akkor kellemesen telik az idő, észre sem vesszük, hogy másfél órája ülünk a Producerek előtt. Zenés film lévén a cselekményt fülbemászó dallamok viszik előrébb. A Springtime for Hitler az egyik legütősebb produkció, ezen kívül maradandó élményt nyújthat a Keep it Gay is. Az én személyes kedvencem a könyvelőirodai dal. Nagyon jól megcsinálták azt, hogy egy irodában mennyire egyforma mindenki és ugyanazt csinálja, az egyéniség rabláncot sínylődik. Ha még poénra is vették a figurát, valahol mégis ijesztő ez.

A történetbe még annyi hiba csúszott, hogy valahogy a vége fele, miután lecsukták Bialystockot, leül a sztori, legalábbis én úgy éreztem. A bírósági jelenetnél lehetett rá számítani, hogy Bloom úgyis visszajön és kiáll társa mellett. Még a cselekményben előrébb, a színészválogatás tarthatott volna hosszabb ideig és mutathattak volna több vicces jelentkezőt.




A karakterekre sem lehetett panasz. Mindegyiket sajátos tulajdonságokkal és szokásokkal ruházták fel. Ott van az erkölcstelen Bialystock, aki a befektetőitől (idős hölgyek) sármának köszönhetően szerzi a pénzt színdarabjaihoz. Mellette bújik kendőcskéjéhez Mr. Bloom a könyvelő, aki próbál a jó úton járni, csak hát mindig letérítik róla. Az antihőseinket Ulla, a svéd színésznőcske egészíti ki, aki szerintem az egyik legjobb karakter az egész történetben. Plusz ráadás még a stáb tagjai: Roger, a transzi rendező és Franz, a színdarab megalkotója, aki titkon neonáci és galambtenyésztő. Az őket alakító színészek is jó alakítást nyújtottak, játékukkal még könnyebben el lehetett mélyedni ebben a könnyed történetben.



 Még így visszagondolva is egy beteg filmnek tartom a Producereket. Fárasztó amerikai humor, jó beszólások, többé-kevésbé jó, de egyszerű történet, fülbemászó dallamok, mókás karakterek és amit még nem említettem, hogy a film egy olyan színházra vitt musical hangulatot teremt, ami egész kellemes, ha nem is épp Broadway-i. 7/10-es film.
Azt rebesgetik, hogy a színházi verzió jobb a filmnél. Amint lehetőségem lesz, szerzek rá jegyet a Madáchba. :)

2010. december 17., péntek

Benjamin Button különösen hosszú szerelmi élete

december 17, 2010 0 Comments

A filmet még anno Annától kaptam, de egy év múltán jutott csak rá időm. Nem rossz film, Brad Pitt eyecandy, a mondanivaló nagyon is tetszetős, de eléggé rétestésztára sikeredett a film, Oscar-jelölések ide vagy oda.

Tartalom:
Nem mindennapi életet él Benjamin Button. Nyolcvan esztendősen született, az idő múlásával pedig egyre fiatalabb lesz. Bár fordított életpályát fut be, egyetlen dologban nagyon is hasonlít a hétköznapi emberekhez: ő sem képes megállítani az időt. Button 1918-ban látja meg a napvilágot New Orleansban, az első világháború befejezésének pillanatában, nevelőszülőknél nő fel, és hosszú élete egészen a huszonegyedik századig tart. A világ számos helyén megfordul, miközben felfedezi és elveszti a szerelmet, megtapasztalja a boldogságot és a szomorúságot.
Forrás: Port.hu




Egy élettörténetet kapunk, ami részben előre halad, részben pedig visszafelé. Ezen kívül bármelyik ember élete is lehet Benjaminé, de leginkább nagyszüleinkké.
A történet mesélés érdekesen indul: egy lányt és haldokló anyját látunk, akinek az az utolsó kívánsága, hogy leánya olvasson fel egy naplót. Ebből a könyvből ismerjük meg Benjamin Button, az egyszerű polgár életét, aki 80 évesen születik. Fiatalodása során tapasztal, ahogy mások is: megtanul járni, kupiba megy, dolgozik, ízelítőt kap a háborúból és persze szerelmes lesz, majd lassan leépül (gyerek lesz) és meghal. A film nagy része Benjamin szerelmi életére épül, főleg Daisyvel való életére. Tele van csodás momentumokkal, szívszorító vagy megmosolyogtató történésekkel, elég is lett volna ez egy filmhez, de nem 3 órás alkotáshoz. Hiába van ott Ben átka, ilyen hosszan nem tud lekötni, szép mondanivaló ide vagy oda. Túl jó ötlet ez a visszafele öregedés és nem igen használták ki a filmben. Ben kezdettől fogva természetesen kezeli azt, hogy ő ilyen, ami elképzelhető, de nem gondolkodik el rajta, hogy valami nem stimmel vele, legalábbis kezdetekben nem. Továbbá az emberek szerintem túl jószívűen fogadták főhősünk helyzetét. A valóságban minimum a gyerekek cikiznék. Így nem tűnt volna annyira Hollywood-inak Ben élete, hanem életszerű életnek, esetleg.


Hiába rózsaszínes a történet, azért komoly mondanivalót hordoz magában. Végig foglalkoztatott, hogy Benjamin mit érezhet, hogyan érezhet az átkával kapcsolatban. Próbáltam figyelni az ő karakterét alakító színészeken, hogy ki mennyire tudja visszaadni a Benjaminban lakó gyereket, tinédzsert, fiatal felnőttet. Az idősebb színészeknek ez sikerült, viszont mikor Brad Pitthez értünk, valahogy elveszett Ben varázsa.
A főhős különös helyzetén kívül még elpuffantanak néhány Hollywood-i klisét (szerelemben a boldogság; a család a minden), de megjelenik egy érdekes dolog is az idős Daisynél: mennyi mindent szalasztunk el az életben. És tényleg! Közhely, de gondolkodjatok csak el rajta egy kicsit...


A felsorolt dolgokon kívül rendben volt a film, szép volt, nyugodt színvilág és fények, háttérzene is okés, de hihetetlenül hosszú, még mindig. Számomra 6,5/10 a film :(

2010. december 16., csütörtök

Vándorló gyermekek

december 16, 2010 0 Comments

A film előzetesét Facebookon láttam még tavaly novemberben, Alexander Rybakkal kapcsolatban reklámozták, ugyanis ő is szerepet kapott ebben a norvég családi filmben. Lássuk, hogy mit is tudnak Északon és ki az a Yohan.

Tartalom:

19. század vége, Norvégia, itt él a Aamot család nagy szegénységben. Hogy ne haljanak éhen, az apa elmegy Amerikába pénzt keresni. Sok idő eltelik, csak nem tér vissza, a család pedig tovább éhezik. Yohan  részben kapzsi bátyja, Knut piszkálódására, részben saját elhatározására üzletet köt egy ügynökkel, aki gyerekeket közvetít ki urak földjeire dolgozni. Így kerül főhősünk Nome birtokára, ahol hiába védelmezi a tehéncsordát a grizzlyiktől, mégis kevés fizetést és hálát kap. Amikor megelégeli sorsát úgy dönt, hogy megszökik új barátaival, Annával és Olei-jel együtt...

Forrás: Saját kútfő


Mit is mondhatnék Yohanról? A történet kiszámítható, de azért aranyos, leülteti az embert. De érdemes néhány dologra kitérni. Legelőször is le kell szögezni, hogy ez egy norvég film és a norvégok nagyon is utalgatnak erre a nézőnek. A film 1989-ben, New Yorkban kezdődik, ahol egy újságírónő megy meginterjúvolni Yohant, aki Norvégiából vándorolt be. Ahol épp az interjú folyik, épp a karácsonyt ünnepelik: az emberek norvég zászlót lobogtatnak, szól az A-ha Take on me, és aki az idős Yohant játszotta, az szerintem Henrik Ibsenre hasonlít. :D
Ebben az előkészítő részben érdekes, hogy angolul beszélnek benne, csak később a konkrét történetben hallhatunk norvég beszédet. Jó ötletnek tartottam, szerettem is, mint anno a Becstelen Brigantiknál, csak azzal ellentétben itt nehezen állt át az agyam egyik nyelvről a másikra - mármint hallgatásban. Ez személyes szocproblem.


Ahogy már említettem, a történet nem egy köröm lerágós darab, de azért keményen ott van az északiakra jellemző társadalomkritika. Itt a 19. század végi vidéki ember kiszolgáltatottsága jelenik meg a gazdagokkal szemben a gyerekek szemszögéből: így még inkább érezhetjük a két réteg közti különbséget. Egy gyermek nem tudja megvédeni magát egy felnőttel szemben.
A szereplők nyomorúságos helyzete ellenére mégis valami kedves, naiv és könnyen ragadós gyermeki báj szövi át a filmkockákat. Sokszor látjuk Yohanékat játszani: ilyenkor általábanárad a boldogság a képernyőről.
Szépen felépítették a mese kellékeit, de az elbeszélést már nem sikerült hibák nélkül megszerkeszteni. A film első 50 perce eszeveszetten pörgeti az eseményeket, csak akkor nyugszik le, mikor Yohan már dolgozik. Ez szerintem nagyon zavaró a filmben, legalábbis én sokszor meresztettem nagy szemeket.

 Szereplőink nem kidolgozott karakterek, egyszerűek, a mesékhez igazodnak. A színészek sem alakítanak valami nagyot, de a gyerekszínészeknél kiemelném, hogy nagyon természetesen játszanak, így könnyű volt megkedvelni a karaktereiket és izgulni értük.

Még - úgymond - járulékos elemekként kiemelném a film zenéjét és a tájat. Utóbbival kezdem. Nem tudom, hogy merrefelé forgattak, de Norvégia szép országnak tűnik. Csodaszép, dokumentumfilmbe illő felvételekkel kényeztetik a néző tekintetét.
A zene pedig nagyon fülbemászó, főleg az úgymond "theme" száma. Ezen kívül mai zenéket is hallhatunk benne (az Őrség filmekhez hasonlóan), ami elég vicces, mivel a történet majdnem 100 évvel ezelőtt játszódik.


Összefoglalva, ez egy szép családi film. Érdemes gyerekkel nézni vagy gyermeklelkű felnőtteknek megnézni. Alexander Rybak rajongóinak pedig kötelező. Igaz, nem nyújt Oscar-díjas alakítást, de hozzájárul a zenei részhez, ami emel a film összhatásán.
Egy 7,5/10.

2010. december 10., péntek

Esti Kornél művészfilmi utazása

december 10, 2010 0 Comments

Be kell vallanom, hogy irodalom órán teljesen elbűvölt Esti Kornél. Új rajongásunk hatására Mira megtalálta a novellákból készített film leírását, az Esti Kornél csodálatos utazását. Egy ideig úgy nézett ki, hogy senkinek sincs meg, Gáborban bízhattunk csak, de benne se 100%-ig. Aztán évfolyamtársunk, Vivi elhozta a filmet, majd beteg lettem és megnéztem a művet. Szerzői film mindenképpen, nehéz is értékelni.

Tartalom:
Két vonat indul el a tér és idő távoli pontjairól. Az egyiken az élet vége felé közeledő, Európa-szerte ismert író, Esti Kornél utazik utolsó felolvasóútjára Németországba, egy már-már téli napon, 1933-ban. Ugyanarról az állomásról indul el a másik vonat is, csak harminc évvel korábban, 1903-ban, rajta a tett- és tudásvágytól hajtott, az élet titkait kutató fiatal Esti Kornéllal, aki a ragyogó nyári reggelen élete első önálló útján az olasz tengerhez utazik. A vonatút "mindkettejük" számára sorsdöntőnek bizonyul. A fiatal Kornélban itt erősödik meg a hit, hogy költő, híres író lesz, mert szerinte csak a művész képes választ találni a lét legvégső kérdéseire is. A betegséggel küszködő, fáradt, kiábrándult Esti előtt pedig az út során lepereg bűnös-szenvedélyes élete, s hamarosan megérzi: itt, a vonatút alatt kell igazolást találnia arra, hogy gourmand-életélvezetében nem tékozolta-e el az életét.
Forrás: Port.hu


 Úgy hiszem, hogy a novellák ismerete nélkül nehéz belevágni ebbe a filmbe, tartalom elolvasása nélkül pláne. Nekem az első megvolt, utóbbi nem, így szájtátva vettem észre, hogy én akit először Kosztolányinak véltem, az valójában az idősebb Esti Kornél. Miután erre rájön a néző, már egész kellemes figyelni a filmet.
Az egyszerre induló idősíkokat jó ötletnek tartottam. Láthattuk azt, ahonnan elindult a költő és amivé lett, majdnem egyazon járművön. A fiatal Kornél épp Rómába tartott, ahogy az a 3. novellában is leírta Kosztolányi, az idős Esti pedig találkozik fiatalkora szereplőivel. Utóbbival a rendező egész jól eljátszadozik. Kedvencem az osztrák kis vendéglős rész, ahol tényleges jelenetváltás nincs, de a pincérnő állandó ruhacserélésével (egyszer fiatal, egyszer idős) érzékeljük az idősíkok közti váltást. Kár viszont, hogy az idős Kornél epizodikus jeleneteinél nincs ehhez hasonló megoldás. Azok valahogy hirtelen törtek a nézőre.



Pacskovszky filmjében nagy hangsúlyt kap a kor bemutatása. Ruhák, zene, bútorok, vonat, az emberek. Tökéletesen megteremtik a 20. század eleji hangulatot, Kosztolányi világát, vagy amiben élni szeretett volna.  A párbeszédek sem hanyagolódnak el, számtalan szép és érdekes beszélgetést hallhatunk, és persze rengeteg idézést Kosztolányitól.
A konrka megfelelően jelenik meg a jármű, a vonat, mint motívum: az élet. A fiatal Esti történetében ez nem jelenik meg olyan szépen, de az idősebbnél viszont igen. Leszáll a végállomáson, eltölt ott egy kis időt, majd összeesik és meghal (?) De az idősebbik szemszögéből nézve az utazás akár egy elszámolás is lehetett a fiatalkoráról és az azt követő eseményekről. Sokat lehet ezen gondolkodni, az biztos.


A rendező rengeteg szép ötletet belevitt a filmjébe, amit én most nem írok le mind. De! Többet is ki lehetett volna hozni az Esti novellákból. Alapból hiányoltam maga Esti Kornél karakterét, kapcsolatát a másával. Ebben a filmben látott Esti közelebb állt Kosztolányihoz, legalábbis én úgy éreztem. Érdemes lett volna még az ismertebb novellákból dolgozni (pl. az 1. és a 18.). Azért ismertem csak fel a 3. novellát a filmben, mert épp olvastam, a többit nem tudtam sehová se tenni. Tényleg ajánlatos elolvasni az összeset, hogy még jobban elmerülhessünk ebben a csodálatos utazásban. Nehezen megoldható egy filmen belül több novella feldolgozása, de egy kicsivel több fantáziával esetleg ( több részre bontással vagy sorozattal).
Szép volt ez az utazás, de lehetett volna még jobb is. 7,5/10

2010. december 4., szombat

Halál ereklyéi 1/2

december 04, 2010 2 Comments

Egy évtizedes rajongás után megérte a világ, hogy elkészüljön az utolsó Harry Potter film első fele. Mikor kitudódott, hogy kettészelik a finálét, mindenkiben felmerült a kérdés, hogy a pénz lehúzáson kívül ennek mi értelme? Sok volt. Teljesen meg tudom érteni Yates gondját a 6. filmnél, amikor rengeteg mindent ki kellett hagynia, ami a könyvben viszont fontos szerepet játszott (most ilyesmivel szenvedek én is). Nézzük, hogy hogyan gazdálkodtak a készítők nagyobb idővel.

Tartalom:
Magukra maradtak: Harry, Ron és Hermione tanárai és legfőképpen Dumbledore segítsége nélkül vág neki a nagy feladatnak. Voldemort halhatatlanságának titka nyomába erednek, fel akarják kutatni és meg akarják semmisíteni a rejtélyes horcruxokat.
A sötét erő nem kíméli őket, de az egész varázsvilágot sem. Bekövetkezik a legrosszabb, kitör a háború, a halálfalók Roxfortot és a Mágiaügyi Minisztériumot is az uralmuk alá hajtják. Bármerre járnak, a borzalom követi őket. És mindenütt Harry Pottert keresik, hogy a Nagyúr elé vigyék a fiút élve.
 Forrás: Port.hu

Sötét felhők, villámlás, göcsörtös ágak, sötét színek. Ezek határozzák meg az egész film hangulatát és készítik fel rá a nézőt, hogy egy mese világban igenis lehet szenvedés, háború és halál. Harryék felnőttek és elkeseredetten tapogatóznak a sötétben, hogy kiutat találjanak szorult helyzetükből. Tökéletesen megteremtették ezt az érzést, amit Rowling fokozatosan megírt a könyveiben.


Ekkora feszültséget elég nehéz lenne nézőként elviselni egy 2 és fél órás filmben, így persze az eddigi szokásokhoz hűen poénokkal is megtűzdelték a cselekményt rendesen. Szerencsére nem ment át a film tinivígjátékba, de még akadtak komolytalan jelenetek bőven. Egyik ilyen, amin rendesen húztam a számat, az Féregfark halála volt. Meghalt, aztán körülöttem nevettek. LoL

 Hangulaton túllépve a történet is jó volt, végre jutott idő mindent kifejteni, megpróbálni logikusan felépíteni. Voltak plusz részek (sátorban táncolás), maradt is ki ez-az, de szerintem élvezhető volt, remekül felvezették a második félben várható eseményeket. Az viszont tény, hogy sokszor eléggé belassult a cselekmény, de ez betudható a könyvnek, hiszen ott sem pörög annyira a dolog az elején.
Próbálták fenntartani a szerelmi szálat, de azért ügyesen (vagy nem) elsiklottak felette. A Harry-Ginny rész még mindig erőltetett, nem lehet átérezni, a Ron-Hermione vonal egész jól haladt viszont, így kicsit Ron is előtérbe kerülhetett a filmben.

A színészekben továbbra sem csalódtam. Az epizódok alatt Ruperten láttam nagy fejlődést (érdemes lenne beszerezni a Sofőrleckét), aki most is sikeresen hozta Ron karakterét; Emma szépen mutatott a képernyőn, az első percekben való szereplése (amikor Hermione kitörli magát a szülei emlékeiből) némi szomorúságot csempészett az amúgy izgatott lelkünkbe, részben a színészlánynak köszönhetően is. Daniel most elég semleges volt, remélhetőleg az utolsó részben hozni fogja a formáját. Voldemort (Ralph Fiennes) viszont hiányzott, keveset szerepelt.


Visszagondolva egész becsületes könyvadaptációt kaptunk így a végére, azonban még nem az igazi. Megvárom a júliust, addig itt egy 8/10.

2010. december 3., péntek

Fairy tales from the Fairy Tail

december 03, 2010 0 Comments


Rövid időn belül felküzdötte magát a legnagyobbak közé, így animés berkekben nincs olyan, aki ne hallott volna még róla. Engem sem kerülhetett el a Fairy Tail híre, így el is kezdtem és apróbb megszakításokkal eljutottam a 26. részig (ami kb. az 1. évad vége?). 

Tartalom:

Három év telt el a Fairy Tail manga indulása óta, s most megérkezett az anime verzió is. Miről is szól ez az "új" shounen fight sorozat? Egy mágusokkal és csodákkal teli világról, ahol minden megtörténhet, még a macskák is repülnek. De ez még nem minden, egyszer...Folytatás az Animeaddictsen.

 Eddig nem sok jó fantasy műfajú animével találkoztam, aztán Judit emlegette a Fairy Tailt, be is próbáltam. Elmondható róla, hogy egy egyszerű shounnennel van dolgunk, stílusában a Soul Eater és a One Piece között áll, de természetesen rengeteg ponton eltér a sorozat. Első nagy különbség, hogy jelenleg még nem hosszú. Ha jól tudom az 56-57. rész körül jár, amivel viszont túlszárnyalta a Soul Eatert, de a One Piece-től, Bleachtől és Narutótól még jócskán le van maradva.
 Amikkel igazán megnyerheti a nézőt ez az anime, azok egész egyszerű eszközök: kaland, humor és egy mesevilág, amiben bátran elveszhetünk egy 24 perc erejéig. Találkozhatunk sárkányokkal, démonokkal, repülő macskákkal, de leginkább varázslókkal. A történet is  köréjük épül, ahogy az ismertetőből kiderül. Klánokban élnek és küldetéseket teljesítenek, akár egy fantasy szerepjátékban (Emlékszik valaki a Baldur's Gate-re?), így nem is annyira bízhatunk abban, hogy lesz-e végkimenetele a történetnek, hiszen nagyjából a kalandokra épül a cselekmény. A sorozat úgy indul, hogy egy kaland, egy epizód, és ahogy egyre nehezednek a küldetések, annál több epizód öleli fel az adott részt, fenntartva a néző figyelmét és izgalmát. Ennek az az előnye, hogy van idő megismertetni a szereplőket. A Szigetes kaland során a jégmágus, Gray múltját ismerhettük meg, a Fairy Tail - Phantom ütközetben Lucy, a csilagmágus múltja tárult fel, s az AMV-ket elnézve a további részekből a váltómágiát használó Erzával is közeli ismeretségbe kerülhetünk. Rendesen pörög itt az akció, de néha pihenni is engednek minket a fillerek segítségével. A sorozat jó oldalára írandó, hogy 26 rész alatt csak 2 filler rész volt és azok se lógtak ki annyira a lineáris történetből, sőt, előre is mutattak az elkövetkező epizódokra (gondolok itt Lisanára, majd később Elfman és Mira bemutatására). A fantasy  rész is mindig mutat valami újszerű, ötletes dolgot, de a felsoroltak ellenére eléggé rétestészta szaga van az egész animének. Ahogy már fentebb említettem, valószínűleg a Fairy Tailt is vakulásig nézhetjük.


A kalandok mellől nem maradhat el a már említett humor. A készítők a sorozat 1. része óta nem hagyják békén a rekeszizmokat, leginkább a szereplőknek köszönhetően. Foghatjuk eleget fejünkön Natsu-n, aki általában eszik-alszik-harcol mesterhármast műveli; vigyoroghatunk kajánul Lucy összes segítőjén (külön kedvenc Tauros); Natsu és Gray összedörrenésein, vagy akár Erza megjelenésekor (amikor ő megjelenik mindenki reszketni kezd :D). Humorban az első filler epizód, a Testcserés viszi, hisz ekkor mindenki annak a testébe került, akitől jellemben a legtávolabb állt (legjobb példa Erza és Happy). Sajnálatos, hogy nem tudhattuk meg, hogy miként változott vissza a bagázs.
A humor mellett az anime drámai szála is erős (amit olykor Natsu rendesen tönkretesz a viselkedésével :D). A Fairy Tail bemutatja a barátságot, az összetartást, a magányt, az elesettséget. Teljesen együtt tudunk érezni a szereplőkkel: együtt rajonghattunk Leonnal Urért, átérezhettük Gray fájdalmát, mikor elvesztette mentorát, Lucy ragaszkodása is teljesen érthető a klánhoz, Natsuval és Lisanával izgulhattunk a sárkánytojás épségért.  Ezek az érzések csodálatosan átjönnek (de utálom ezt a szót) a nézőnek.

Az anime másik fontos meghatározója a zene, amibe a Fairy Tail esetén teljesen beleszerettem. A csaták alatt egy igazán ütős ír népzenével kevert rockot kapunk gitár és hegedű kíséretben, olykor-olykor felcsendülő női kórussal. Hallhatunk még egész andalító, depresszív, fusztráló vagy épp vidám, sokszor lökött számokat, amik nagyon is meg tudják alapozni az adott jelenet hangulatát. Nagy elismerés jár a zeneszerzőnek, Yasuharu Takanashinak.
Az animációra nem igen tértem ki, de most ki fogok. Többé-kevésbé 2D-s a "mese", de itt-ott már megjelenik a 3D, leginkább a varázslásoknál, amik sokszor zavaróan kilógnak a rajzolt látványból. Nem sokat ront az összképen, de azért ott van ez a hiba és elég kellemetlen. Ezen kívül a hátterek csodálatos, némelyik festményszerű, a karakterek jellemüknek megfelelően rajzoltak, nem gnómok, nem is kubisták, de azért a mangaka eredeti rajzain nem tesz túl.


Nem sok negatívumot tudok elmondani erről a shounnenről, csak azt, hogy nagyon el fog nyúlni. Ha nagyon kukacoskodni akarok még kiemelhetem hibaként, hogy gyakran gyorsan érkezik a dráma és a humor között a váltás, általában Natsunak köszönhetően. Esetleg az animációnál felhozott balul elsült megoldások zavaróak, de valóban csak ennyi lenne a rossz oldal. Édes kis sorozat ez gyereklelkű embereknek, ami remekül operál a fantasy szerepjátékokkal és közben tökéletesen megfelel a műfaji elvárásoknak. 8/10-es élmény a Fairy Tail.

2010. november 25., csütörtök

Képeskönyv nagyoknak

november 25, 2010 3 Comments

Mondhatjuk, hogy ezzel a képregénnyel az alkotóján keresztül ismerkedtem meg. A 6. Képregényfesztiválon beültünk Lakatos István (a képregény alkotója) beszélgetésre, ahol persze magát reklámozta, és egész jól, ugyanis nagyon megtetszett a kötet. A tombolasorsoláson nem sikerült megnyerni a Lencsilányt, de most, egy leárazás során sikerült megvenni. 

Tartalom:

Lakatos István első önálló kötetének főhőse a szerző legnépszerűbb karaktere, Lencsilány. Az egyszerre kísérteties és gyermekien bájos történetek egy furcsa, álomszerű világba repítik el az olvasót.
Végre egy magyar képregény, amelyet a gyerekek és a felnőttek egyaránt élvezhetnek: előbbiek a szeretnivaló figurák, utóbbiak pedig a borzongató hangulat miatt. A szerző képi világa a zaklatottság és a harmónia tökéletes egyensúlyáról árulkodik.
A kötet minden egyes képkockája önálló képzőművészeti alkotás. Az ezeken keresztül életre kelő mesék nem egy esetben klasszikus irodalmi művek egyedi feldolgozásai.

Forrás: Moly.hu

Mit is lehetne mondani a Lencsilányról? Talán azt, hogy ez egy nagy képeskönyv nagyobb olvasóknak. Először átlapozva a főleg fekete színek és a szomorú figurák nyomasztják az olvasót, a négy kis mesét elolvasva maguk az események is, újraolvasások során pedig a mesékbe bújtatott szomorúság és a világ hibái. Nem csalódtam Lakatosban, ahogy a borító is szép, úgy a belső is. A történetek népmesés elbeszélésben jelennek meg: hol az elbeszélő meséli az eseményeket és mondja a szereplők beszédeit is, hol pedig maguk a szereplők szólalnak meg. A rajzoló színesen váltogatja ezt a kétféle elmesélési formát. Ami leginkább megdöbbentett, az a gyermeki nézőpont megjelenése a komor sötét világban. Ez leginkább a 3. történetben tűnt fel, amikor Lencsilány püfölni kezdte a katona bácsit, amiért az megölte az óriást. Erről eszembe jutott, hogy a gyerekeket sokszor butának gondolják és ezért eléggé lekezelik őket, amit nem is érdemelnek meg. A gyerek nem buta, ahogy a képregényben is láttuk.
Lakatos művében még a színek kezelése fogott meg. Általában a képei fekete-fehér színűek, néha feltűnik bennük egy-egy kiszínezett figura. Ezt nem igazán sikerült megfejtenem, de azt tippelem, hogy az esetek nagy részében azokat a szereplőket vagy tárgyakat színezte ki, amik lényegesek az aktuális történetben, mint például a Pók kisasszonyosban a plüss polip. Továbbá nagyon tetszett egy képi humor, a tábornok alakja, az elhasznált ember kupacként ábrázolva. Morbid, de mókás ötlet. :D

Negatívumként csak azt tudom felhozni, hogy az első két történet nem olyan fajsúlyos, mint az utolsó kettő, és a kötet ilyen magas árért (az eredeti 2500 Ft körül van) sokkal több sztorit is elbírt volna. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megvettem, bármikor újraolvasható és bármennyiszer újragondolható alkotás. 9/10.

 
 Lakatos István további rajzaiban a blogján gyönyörködhettek.

2010. november 20., szombat

A holtak kincse, ami nincs

november 20, 2010 0 Comments

Valahol szégyennek érzem, hogy csak nemrég láttam a kalóz trilógia 2. részét. De mentségemre váljon, hogy nagyon régóta meg akartam nézni, még akkor, amikor HBO-nk volt, de mindig elfelejtettem. Mikor az RTL klub adta nem felejtettem el - felvenni. És írhatok ide egy kis beszámolót.

Tartalom:
Jack Sparrow kapitánynak ezúttal is természetfeletti kalózokkal gyűlik meg a baja: kiderül ugyanis, hogy egy régi vérszerződés miatt még mindig a legendás Davy Jones, a Repülő Hollandi nevű szellemhajó kapitányának adósa. Jacknek mihamarább rendeznie kell a tartozását, különben örök átokra és szolgaságra ítéltetik. És ha mindez még nem lenne elég, a kapitány zűrjei miatt meghiúsul Will Turner és Elizabeth Swann kisasszony esküvője. Ugyanis ők is kénytelenek elkísérni Sparrowt a nagy kalandra, mely egykönnyen életük utolsó kalandja lehet.
Forrás: Port.hu


Méltó folytatása az 1. résznek még több misztikummal és kalanddal, de valamiért mégis elmarad a Fekete gyöngy átka mögött. Előbb jöjjenek a negatívumok, utána a pozitívumok.
Először is a magyar címről: Holtak kincse. Angol cím: Dead man's chest  Kicsit elbaltázott lett a magyar cím, mert semmi köze a filmbeli kincshez (ami ugye nem is kincs, szóval nincs). A magyar cím miatt is azt hittem, hogy halottak szigetére mennek kincset keresni. Amúgy a cím nem ront semmit a filmélményen, de megtévesztő lehet.
További két problémám tényleg a filmben lesz. Egyik még az elején volt a bennszülöttek szigetén. Rendben, hogy kellenek epizódok egy kalandos történetbe, de ezt a szigetest valahogy fölöslegesnek éreztem. A szereplőkről se tudtunk meg sokat, és mint érdekesség, csak egyszer megvillant egy Kelet-Indiai Társaság felirat. Viszont Sparrow "sminkje" mindent vitt. Főleg, mikor pislogott.

Harmadik negatívum Elizabeth volt a három férfi párbajánál. Szerintem nem illett a karakteréhez a tehetetlen kiabálás, ő annál sokkal keményebb, ahogy az az 1. részben és a 2. további jeleneteiben kiderült.




Szerencsére a film más dolgokban hozta az elvártat. Első sorban a látvány világot szeretném kiemelni. Davy Jones hajója és legénysége hátborzongató, de tökéletesen összerakott tengeri emberekből áll. Jópofa ötletnek találtam, hogy aki tovább szolgált a hajón, az szinte már nem is volt emberi lény.
Még bejött a színhelyek váltakozása, ami egyszer komorabb, máskor pedig vidámabb volt. Jó is volt a szép Karib-szigetek partjaiban gyönyörködni (ha ott forgatták).

A színészek hűek maradtak az előző részbeli teljesítményükhöz, itt sem adták alább. Depp tovább növelhette rajongói számát még anno.
A történettel sem volt sok problémám. Esetleg még annyi, hogy kicsit nehezen állt össze a több történet szálocska, de végül minden egyenesbe jött és magával tudott ragadni a cselekmény.



Szó, mi szó, egy kellemes mesés filmet láttunk apróbb hibákkal kísérve. Kaptunk kalandot, humort, izgalmakat és drámát is. 8/10-et adok a Holtak kincsére. És azt hiszem, hogy kölcsön kell kérnem bátyámtól a 3. részt és majd jövő tavasszal elmenni a moziba a 4. részre.


2010. november 15., hétfő

135 méter a szabadságig

november 15, 2010 0 Comments
 

 Ilyen régi darabbal szerintem még nem is álltam elő, mint ez az Alagút, (kivéve a Rekviem egy álomért) de mindenképpen érdemes szót ejteni róla. A megismerkedése német órán történt, amit a csoportunk nem is bánt meg. A 4 tanórát, ami alatt végignéztük mindenki nagy érdeklődéssel ült végig és izgult a szereplőkért, meg persze közösen megbeszéltünk mindent, amit láttunk. Itt szeretném megköszönni némettanárnőnknek, hogy megismertetett minket ezzel a filmmel. :)

Tartalom:
"Berlin, 1961. Nyugat-Berlin körül fal emelkedik, ami elzárja Kelet-Berlintől és az NDK-tól. A hidegháború fokozódik, felmerül az atomháború kitörésének veszélye. A keletnémet úszóbajnok, Harry Melchior számára elérkezett az idő, hogy válasszon a szabadság és az elnyomás között. Álruhában, hamis papírokkal a Checkpoint Charlie-nál sikerül átmenekülnie nyugatra, de addig nem talál nyugalmat, amíg szeretett nővére, Lotte odaát marad, mivel nem akarja otthagyni a kislányát, és férje is ellenzi a dolgot. A forrófejű, jókötésű Harry azonban őrült tervet eszel ki: 135 méter hosszú alagutat akar ásni a keletet a nyugattól elválasztó szögesdrót alatt, amit csapdák szegélyeznek, s ott járőröznek mellette az NDK-s határőrök. Harrynak szenvedélyes érveléssel másokat is sikerül meggyőznie - köztük jó barátját, a mérnök Matthist, akik ki akarják szabadítani szeretteiket. Matthis terhes barátnőjét, Carolát a férfi menekülése közben letartóztatják; Fred anyját akarja áthozni; az idealista Vic pedig bármit megtenne a szabadságért.
A vállalkozáshoz persze pénzre is szükség van, ezért megállapodnak az NBC-vel, hogy lefilmezhetik az alagútásást, de csak akkor mutathatják be a felvételeket, ha sikeres lesz a menekülés. Sárban és piszokban, centiméterről centiméterre vájják az alagutat, ami időnként beomlik, s állandóan figyelniük kell a fölöttük lépkedő járőrökre. Amikor már közel járnak a célhoz, terveket kezdenek szövögetni, hogyan hívják ide Lottét és a többieket. De Krüger ezredes - aki meglátogatja Carolát a börtönben - meggyőzi a lányt, hogy születendő gyermeke érdekében kémkedjen Lotte után. Az államrendőrség így tudomást szerez róla, mire készülnek. Carola azonban végül félrevezeti Krüger ezredest, így a rendőrség későn érkezik az alagúthoz, ugyanis Harryt kivéve már mindenki nyugat felé araszol a föld alatt. A férfi csak egy dologban reménykedhet: gyorsabb azoknál, akik már a sarkában vannak..."
 Forrás: Port.hu


Üdítő egy európai film a sok Hollywood-i alkotás között, az biztos. A németség történet vezetésben és a szereplők jellemén is meglátszik. Egyenes szigorú két történetszálas film, érthető, bár sokszor voltak gondok azzal, hogy ki kicsoda, legalábbis nálam (bár ezt inkább azzal magyarázom, hogy iskolapadból nehezebb filmet nézni, mint otthon). A karakterek hétköznapi alakok, akik hétköznapi érzések által vezérelve haladnak céljuk felé. Talán ezért annyira szerethetőek. Két kiemelkedő szereplőt szeretnék meg említeni: Vic és Krügert. Vic mindig valami vidámságot csempészett az eseményekbe, megrázó élmény is volt, amikor bevitték az NSZK-sok az őrsre. Krüger ezredes egy igen összetett ember: egyszerre intelligens és fanatista, és persze gonosz. A néző megundorodott cselszövéseitől és a film végén értetlenkedett azon, hogy fanatizmusa milyen egyszerű dolgokban akadályozza meg. Gondolok itt arra, hogy nem ment Harry után az alagútban, merthogy az már az NDK területe.
És ha említettem ezt a mozzanatot a filmben, kitérek egy jó kis észrevételre, amire némettanárunk hívta fel a figyelmünket. Hihetetlen vagy sem, a filmbeli események megtörténtek, de hogy a cselekmény kerekebb legyen, valószerűtlen eseményeket is csempésztek bele. Ilyen például az, hogy Vic simán beöltözhetett nyugati határőrnek és beülhetett egy - véletlenül - üres tankba. És ugye ide sorolható Krüger esete is.
És még van egy lehetetlen jelenet: Harry és Fritzi. Végig sejtettük, hogy köztük lesz valami, és miután Fritzi vőlegényét lelőtték, a két főhős össze is borult. Ezt a részt csak nagy pillogással néztük, ugyanis ebben a helyzetben teljesen erőltetett volt a szerelmi szál kibontakozása. Normális esetben, ha valakinek meghal a szerelme nem borul mindjárt más ember nyakába. Csak kell egy kis idő, amíg kiheveri az esetet.

A történet hiába alapul valóságos eseményeken, így is izgalmas film kerekedett belőle, amit a színi világ és a kézikamerás (az akkori NBC-s) felvételek csak még inkább fokoztak. A külső színhelyeket általában szürkés színek uralják, a keleti jelenetekre a sok szín jellemző (talán ironikusak akartak lenni a készítők), az alagút jeleneteit pedig a félhomály vagy a teljes sötétség jellemzi. Kissé depressziós hangulatot nyom a filmre, fokozza a feszültséget, de ettől olyan jó.

Német film ez vagy nem, régi is vagy nem, akkor is egy 9/10-es.

Az öldöklő szoba

november 15, 2010 0 Comments

Ezzel a filmmel kivételesen saját magam ismerkedtem meg, pontosabban a számmisztikai kutatásaim során. Láttam, hogy az 1408 számait összeadva 13-at ad, amit felhasználtam egy regényemben is. Ezután pár évvel látom a Media Marktban a filmet 590 Ft-ért. Elég sok extrát pakoltak rá egy lemezre, a tartalom leírás is jókat ígért. Amint volt fölösleges 600 Ft-om, megvettem. 

Tartalom:
"Mike Enslin híres bestseller író, aki paranormális jelenségekről írt könyveivel futott be. Legutóbbi könyvét is hatalmas siker övezi, de az író tudomást se vesz róla, az életét egy fájdalmas családi tragédia árnyékolja be. Képtelen feldolgozni kislánya halálát, a munkájába menekül. Azon dolgozik, hogy bebizonyítsa, a természetfeletti jelenségek mögött mindig szándékos, megszervezett átverés áll. Kutatásai a New York-i Dolphin Hotelbe vezetik, ahol az a véresen legendás 1408-as számú szoba található, amelyben állítólag szellemek gyilkolnak. Enslin kész bebizonyítani, hogy ez is csak egy blöff, és kibérli a szobát annak ellenére, hogy a szálloda igazgatója nyomatékosan megpróbálja lebeszélni tervéről. Az író elfoglalja a szobát, és a saját szemével fog megbizonyosodni arról, hogy szó sincsen előre kitervelt átverésről - a hírhedt 1408-as szoba borzalmait nem a képzelet szülte."
Forrás: Port.hu

 Ez lenne a film, egy Stephen King adaptáció.Sajnos az eredeti novellát nem volt alkalmam olvasni, így nem tudom összehasonlítani a filmmel.
A műről igencsak megoszlanak a vélemények. Nekem tetszett, Kingának nem, a Kritikustömegen volt, aki az egyik legjobb King adaptációnak tartja, más nézhetetlennek minősíti az 1408-at. Igaz, én nem dönthetek ez ügyben, de megpróbálom valamilyen szinten eldönteni a vitát. Persze a válasz mindenképpen az, hogy valamilyen szinten mindkét félnek igaza van.


A történet nem tökéletes, sőt, de a dolgok, amiket hibának érzek benne mindig el tudok rajta vitázni magammal is. Ott van a halott kislány: szükség volt rá vagy sem? Ha úgy nézzük, hogy van egy szoba, ami csak úgy bántja az embereket, akkor semmi szükség a kislányra. Viszont ha úgy tekintünk a szobára, hogy szembesíti az embert a mélyen elrejtett gondokkal, a kislány tökéletesen megfér a történetben.
A filmet egy kicsit érdekessé teszi, hogy a cselekmény nagy része egy helyszínen játszódik (innen is látszik, hogy ez egy novellából készült), de ezt nem érdemes nagyon sokáig elnyújtani, főleg nem egy 100 perces filmnél. De valahogy ki kellett tölteni a játékidőt, így a szobát próbálták minél több trükkel felruházni, ami hol bejött és hol nem: akadtak kiszámítható húzások (például az ablak) és meglepő fordulatok (például az, amikor a szoba minden kiutat elzárt), de a vége felé már túlzásnak éreztem a trükköket. Még jónak találtam, hogy a szoba a Pokol bugyrai szerint küldi a csapásokat főhősünkre - erre próbált utalni a hőszabályzó -, de nem igazán voltak erre utalások, így ez az elmélet igen hamar elbukott. Ami leginkább túlzás, az az özönvíz és az "ezt most csak képzeltem?" vonal.
Még egy utolsó gondolat a negatívumokhoz: természetesen főhősünk kimenekült a szobából, kibékült feleségével, azonban továbbra is hallották kislányuk hangját, így nyitott maradt a sztori, ami ennek a filmnek az esetében nem a legjobb választás. Ehelyett megtudhattuk volna, hogy miért is akart mindenkit megölni a szoba szelleme.
Pszt, megsúgom, hogy a film rendezői változatának teljesen más a vége, sokkal jobb az eredetinél. 


Sok hibát találni a filmben, de mégis úgy érzem, hogy annyira nem volt rossz, végig fenntartotta az érdeklődésemet, a meleg, biztonságot nyújtó színek tökéletesen ellentétben állnak a  szoba valódi szándékaival, John Cusak pedig remekül játszik, Samuel L. Jacksont pedig jó volt nem jediként látni. Ha kisfilmnek forgatták volna és kihagytak volna belőle pár blődséget, tökéletes alkotás lenne az 1408, de sajnos a közönség film változatra csak egy 6,5/10.

2010. november 13., szombat

Sokkoló kampány a drog ellen

november 13, 2010 4 Comments
 

Érdekesen találkoztam ezzel a filmmel. Talán két-három évvel ezelőtt  Cleo számolt be róla és mondta, hogy meg ne nézzem. Aztán tudjátok, ott van az emberben a kíváncsiság. Egyszer nézelődtem neten, megláttam és gondoltam, megszerzem. Tavaly meg is lett, de csak őszi szünetben sikerült időt szakítanom rá.

Tartalom:
"Harry Goldfarb egyetlen pénzszerzési lehetősége, hogy rendszeresen eladja anyja tévéjét, akinek a TV nézés élete egyetlen értelme és legfőbb szórakozása. A pénz heroinra kell, a TV pedig azért jó üzlet, mert Harry anyja úgyis mindig visszavásárolja. Harry édesanyja, Sara egy más világról álmodik. Mindent megtesz azért, hogy bekerülhessen kedvenc TV show-jába. Úgy érzi, ezt egyetlen úton érheti el, ha lefogy, és így fel tudja venni a "piros ruhát". Az egyetlen ruhát, amelyben megjelenhet a TV képernyőjén. Fanatikus fogyókúrába kezd, egy gyógyszer segítségével, melyet orvosa írt fel neki. A gyógyszer kezdetben fantasztikus hatással van Sara-ra. Fogyni kezd, feltöltődik, teli lesz energiával és most már egészen bizonyos abban, hogy bekerül a TV show-ba. Aztán elkezdődnek a hallucinációk... Az orvos által felírt gyógyszer gyakorlatilag ugyanolyan kemény drog, mint a heroin."
Forrás: Port.hu

 
Nehezen emészthető alkotás, azt mindenképpen el kell ismerni. Nem is könnyű szavakba öntenem a gondolataimat.
A történet hibátlan, esetleg a biológiai dolgokban lehetne kukacoskodni. Ami szerintem a legnagyobb hülyeség a filmben, hogy Sara függő lett a gyógyszertől. Ha nyugtatóról lett volna szó, még elhiszem, de fogyitabi nem okoz ilyet, az biztos. Viszont ezen a téren a történetvezetés olyan ködös (és ezt nem rosszindulatból mondom), így igazából nyitott kérdés marad, hogy Sara a gyógyszertől vagy más okokból jutott oda, ahová.
És ha már kicsit emlegettem a történetvezetést, akkor ki is térek rá. A film elején még egy szálunk van, majd egész hamar ketté válik Sara és Harry életére, és minél inkább közelítünk a végkimenetel felé, annál nagyobb az őrület. Végül négy történetszálat kapunk, a fináléban pedig már csak kapkodó képeket látunk szereplőinkről és arról, hogy mit tett velük a kábítószer.


Így egy egész nyomasztó hangulatot sikerült alkotni, amit a videoklipszerű és gyors kameramozgással, plusz a tökéletesen megkomponált háttérzenével sikerült tovább fokozni. Darren Aronofsky rendező remek munkát végzett, ha Oscart nem is kapott ezért a filmért, egy ötöst tőlem mindenképpen megérdemel.
Többet nem is nagyon lehet erről a filmről mesélni, legalábbis én most nem tudok. Látni kell és borzongni rajta, majd elgondolkodni. Megéri mindezt végigcsinálni pár percnyi örömért? Ki is uralkodik ilyenkor az emberen: ő maga vagy az anyag? Nem tudom, hogy ez a film eddig mennyi függőt riasztott el az anyagtól (szerintem elég keveset), de mindenesetre érdemes lenne a televízióban gyakrabban adni. Igaz, nem szoknának le azok, akik eddig is az anyaghoz nyúltak, de talán sokak nem kapnának hozzá kedvet. Hiú ábránd, de hátha.
10/10-es filmélmény remek színészekkel és képi megvalósítással.


És ritkán mutatok videókat, de most muszáj. Egy Placebo és a film képkockái. Ezen kívül még érdemes tudni, hogy ez a film egy könyvadaptáció. Amint kezembe jut elolvasom és írok róla.

2010. november 7., vasárnap

Egy kis újítás

november 07, 2010 0 Comments
Sziasztok!

Kicsit dolgoztam az Antiganén. A Várható listát bővítettem, de ami a legfontosabb újítás, az a Twitter oldal. Most már ott is követhetitek az épp itt megjelenő kritikáimat vagy értesülhettek valami fontos eseményről (pl. megjelenés, tv adás stb., ami kulturális). Remélem, hogy a hasznotokra fog válni ez is. 

Ezen a héten várható 3 új cikk, mind filmesek, de az olvasnivalóimmal és a néznivalóimmal is igyekszem. :)
További jó böngészést!

Zsofia1, Chibi Zsó vagy Ahogy tetszik

2010. november 6., szombat

Daloló őrület

november 06, 2010 0 Comments

Egy régebbi, de ütős Tim Burton film. Köszönöm Annának, hogy anno tavaly kölcsönadta DVD-n (nekem pedig most volt időm megnézni).

Tartalom:
"A borbély Benjamin Barker egyszerű, boldog életet élt feleségével és a kislányával Londonban. Ám a gonosz Turpin bíró szemet vetett a gyönyörű asszonyra. A férfit hamis váddal Ausztráliába száműzte, ő pedig magához édesgette a nőt és a kislányt. Évekkel később a férfi visszatér a rabságból, ahol csak a bosszú éltette. Sweeney Todd néven borbélyüzletet nyit a Fleet Streeten, és az oda betérőkön áll bosszút a vele történt igazságtalanságért. A véres gyilkosságokban a szomszédasszonya, a pitesütő Mrs. Lovett a társa, aki segít eltüntetni a hullákat. Húsos pitéjének gyorsan híre megy."
Forrás: Port.hu

 Tim Burton és Johnny Depp kombinációból általában valami jó sül ki. Burton úr sötét képi világa és különös látásmódja és Depp színészi képességei jó filmet garantálnak. Azonban itt egy új dologgal toldották meg a már amúgy is jó hozzávalókat: énekléssel. Depp, Alan Rickman (Turbin bíró), Helena Bonham Carter (Mrs. Lovett)  és a többiek mind-mind dalra fakadnak ebben a sötét musicalben, ami bizony jót is tett a filmnek. Nem elég a fekete, komor, piszkos London, még a fülünkbe duruzsol ez a depressziós és elkeseredett zene is. Dehogy annyira ne nyomasszon minket a film, néha megtoldják flashbackekkel, amiket igyekeztek meleg, néha vattacukros színekben megjeleníteni. Röviden, tökéletesen eltalálták a film hangulatát.


A hangulat után számomra meghatározó tényező a történet és a szereplők. Be kell valljam, hogy igazából egyikkel sem volt problémám. A sötét hangulat alapból borzongatott, a történet egyszerű, de mégis sok dolog váratlanul ért, akkor is, ha sejtettem, hogy mi is fog történni, és ha kellett, akkor - úgymond - az agyamat húzták. Az egyik ilyen, legemlékezetesebb jelenet az, amikor Sweeney először borotválja a bírót. Igazi feszültséget gerjeszt, ahogy a penge mozog a férfi nyakán, mi pedig nézők várjuk, hogy mikor is szalad meg "véletlenül".
Cselekmény után a szereplők. Nem sok karakterrel találkozunk, ami nem is baj. A mellékszereplők  inkább meseszerű figurák, mint igazi egyéniségek. A legkidolgozottabb karakter a két főhős, Todd és Mrs. Lovett. Főhősünk a bosszúálló archetípusát testesíti meg, ami végül az őrült gyilkos szerepébe lép. Lovett még összetettebb figura, nem hiába vált a kedvencemmé. Az világos, hogy rögtön Todd segítőjévé lép elő, viszont az már érdekes, ahogy az események formálják. Az első gyilkosságnál még nem akart részt venni a további öldöklésekben, de végül mégis belement (hogy az érzései vagy a boltja miatt, az számomra nyitott kérdés maradt), a film végén pedig valamilyen szinten árulóvá lépett elő. Hazudott Toddnak, aki így - valamilyen szinten - fölöslegesen ölte az embereket. 


Ennyi pozitívum után elég nehéz negatívumot is felhozni, pedig szeretnék, sajnos. Első negatívum a film brutalitása és a 12-es korhatár. Annyira nem volt "lájtos" a film, hogy csak ezen a korhatáron mozogjon, egy erős 16-ot adnék neki a forgalmazó helyében. Jó, de ez nem az alkotók hiába, viszont az, hogy a film végén a kisfiú is gyilkos lesz, az már igen. A karakterek közül két tiszta karakterünk volt, Johanna és a tengerészfiú. Lehet, hogy csak az én hülyeségem, de jobb lett volna, ha három ilyen szereplő van, és a harmadik márpedig a kisfiú, Todd pedig öngyilkos lesz. 
Mindenesetre ez egy 9/10-es filmélmény.

Follow Us @soratemplates