A következő címkéjű bejegyzések mutatása: japán. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: japán. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. január 7., hétfő

2019 első moziélménye a testvéri féltékenység

január 07, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az első ajánló a Golden Globe-díjra jelölt japán animációs film, a Mirai - Lány a jövőből.

Tartalom:
A négyéves Kun azóta haragszik a világra, amióta kishúga születésével felfordult az élete. Ám egy reggel titkos, mesebeli világot talál a kertjükben, ahol találkozik azzal a kislánnyal, aki majd az anyukája lesz és azzal a férfival, aki majd a dédnagypapája lesz. A varázslatos kalandokban útitársául szegődik egy nagylány. Egy nagylány, akit pont úgy hívnak mint az utált kistestvért.
Mamoru Hosoda, az itthon is kultikussá vált A fiú és a szörnyeteg rendezője hűséges közönségéhez egy újabb megható és izgalmas animével tért vissza. A valóság és képzelet határának különös birodalmában játszódó Mirai – Lány a jövőből izgalmas mese, egyszerre játékos kaland és felnövéstörténet gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
Forrás: Port

Eddig nem volt szerencsém Mamoru Hosoda filmjeihez, de ha minden alkotása van olyan jó, mint a Mirai, máris új kedvenccé avattam a japán rajzfilmeset. A történet külsőre hasonlít Hayao Miyazaki filmjeire, viszont teljesen másra helyezi a hangsúlyt. Míg Miyazaki legtöbb meséjében a cselekményen van a hangsúly, a mondanivaló pedig azzal párhuzamosan bontakozik ki, addig a Mirainál a mondanivaló kerül előtérbe, és a történetet is az irányítja. Az anime középpontjában Kun áll, akinek lesz egy kistestvére, Mirai. A film egyrészt realista vonalról járja körül a problémát, a kisfiú és a szülők oldaláról (bár  Kun szemszöge a dominánsabb). Másrészt pedig pszichológiai utazásra hív minket a főhős fantáziáján vagy mágián (nem tisztázott az animében) keresztül.


Így leszünk tanúi a négyéves Kun utazásának olyan képzeletbeli segítőkkel, mint a család kutyája, Yukko, a jövőből érkező kishúg, Mirai, vagy a dédnagyapa. A film nagyjából ugyanarra a sémára épül, és mint egy mesénél szokás, többször megismétlődik ugyanaz az esemény, csak más variációban, azaz epizodikus. A Miraiban ez így néz ki: Kun valamilyen konfliktusba kerül a szüleivel, majd a legnagyobb kétségbeesés közepén érkezik egy családtag az idő valamelyik síkjáról, és egy különös utazásba vagy kalandba vonja be Kunt. Ezzel a technikával nagy jól végigviszi a kisfiú felnövését, de úgy, hogy végig önazonos is marad a szereplő. A négyéves fiútól nem hallunk mély monológokat, sem egyéb didaktikus magyarázatokat, hanem olyan mondatokat amiket egy négyéves fiú magától mondana, és az utazásai után is olyan következtetéseket von le, amilyenek egy ilyen korú gyereknél normális.


Az egész filmet nézve ebben rejlik az egész Mirai erőssége: végig hiteles. Kun viselkedése és az, ahogyan animációval életre keltették teljesen hűen leköveti a kisgyerekeket a büdősbogár póztól (felénk így hívják azt, amikor a kisgyerek feltolt fenékkel alszik) kezdve a szülők figyelméért való küzdéséig. A kisfiú viselkedése mellett pedig ott van a fiatal szülők őszinte reakciója: anyuka ideges, mert nem tudja megosztani magát a két gyerek között, apuka igyekszik helyt állni új, otthonülő apuka szerepében. Aki már volt kisgyerekek és kezdő szülők között, netalán ő maga is most nevel gyerekeket, bőven ráismer magára és az életére a Miraiban. A jól ismert szituációk bemutatásával, majd a problémák feloldásával a film igazi támaszt nyújt szülőknek és gyerekeknek egyaránt.

A Mirai - Lány a jövőből egy végtelenül aranyos animációs film, amiben könnyen magunkra ismerhetünk. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezhetik, de meg merem kockáztatni, hogy egy felnőtt nézőnek mondhat valamennyivel többet a történet. Kidolgozásában hozza a jól ismert japán részletgazdag rajzokat és animációt, a kicsit didaktikus ismétlődés ront valamennyit a rajzfilm élményén. Részemről 8/10-t érdemel az anime, és ezzel az idei évem első mozilátogatása.

2017. május 4., csütörtök

Yuri a jégen

május 04, 2017 0 Comments

Egyik Mondoconon a következő tartalmas párbeszéd zajlott le Mira és én köztem:

- Mindenkinél valami Yuri on ice-os van. Miért ilyen népszerű?
- Lezbikusok* a jégen! Fogalmam sincs, amúgy.
- Nekem se. Csak egy sportanime...
Nem vagyunk már erősen jelen az animés közösségben, de az előítéletek minket is elértek: Miért lehet érdekes egy sportanime azok számára, akik nem rajongói az adott sportnak? Elég a fanservice (pl. kigyúrta rajzolt férfi sportolók) a sikerhez, vagy valami több van a műfajban? Végül Mira felfedezte, hogy sokkal többet ad a korábban kigúnyolt sportanime, és tanácsára megnéztem a Yuri!! on Ice-t, hogy aztán én is jól megvilágosodjak. 

Tartalom:
"Az egész ország Katsuki Yuurinak szurkolt, amikor Japánt képviselte a Grand Prix Finale műkorcsolya versenyen, ám végül vereséget szenvedett. Miután hazatér Kyushuba és bezárkózik a családi otthonába, hősünk nehezen tudja eldönteni, hogy folytassa-e a sportot vagy talán itt az ideje visszavonulnia. Egy nap megjelenik előtte a zsinórban ötszörös világbajnok, Victor Nikiforov, valamint annak 15 éves tanítványa, Yuri Plisetsky, aki sorra győzi le az elődeit, és új kihívás elé állítják Katsuki Yuurit."
Forrás: AnimeAddicts


Az anime befejezése után meg merem kockáztatni, hogy a Yuri!!! on Ice nem sportanime, inkább a Whiplash vagy a Fekete hattyúhoz hasonló filmek közé raknám azzal a kikötéssel, hogy a Yurinak sokkal pozitívabb a hangulata és az üzenete. Ahogy a fenti tartalomból is kiderül, főhősünk, Katsuki Yuri összetört álmokkal tért haza, már azt fontolgatta, hogy visszavonul élete sportjától, a műkorcsolyától. Majd egy "szerencsétlen" incidensnek köszönhetően megjelenik Yuri életében új edzője, az orosz műkorcsolyázó, Victor Nikiforov. Habár a 12 részes anime az edzések és a versenyek mellett más szereplőket is bemutat (pl. az orosz Yurit, JJ, a thai versenyző stb.), a fókusz végig Yurin és Victoron van. Az anime első fele inkább mester-tanítvány viszonyban mutatja be a két fiatalt - itt lép be a párhuzam a Whiplashsel és a Fekete hattyúval. Victor Fletcherhez és Leroyhoz hasonlóan sajátos pedagógiával próbálja kihozni Yuriból a maximumot. Ez köszön vissza például akkor, amikor párbajt hirdet a két Yuri közt, és személyiségükkel teljesen ellentétes koreográfiát dolgoz ki számukra: Plisetskynek lobbanékony természetével egy lassú, gyengéd darabbal (Love: Agape) kell megbirkóznia, míg Katsukinak egy olyan oldalát kell megmutatnia a performance-ban (Love: Eros), amiről nem is hitte, hogy létezik. 


Az anime második része már inkább Yuri és Victor között kialakult (pár)kapcsolatot viszi tovább (ez felettébb aranyos és nagyon sok feelgood momentje van), és az említett filmekkel ellentétben a mester és a tanítvány emberi oldalát is megmutatja. A barátok támogatása ellenére is Yuri többször veszti el hitét és önbecsülését, és Victor is számtalanszor érzi magát tanácstalannak új, edzői pozíciójában. Emellett még érdemes szót ejteni a következőkről: SPOILER! hiába igyekszik Yuri 12 epizódon keresztül teljesíteni álmát (megnyerni a Grand Prix Finale-t), végül nem nyer (Plisetsky viszi el a díjat). Azonban nincs lelki törés, se visszavonulás, hanem pozitívan néz hősünk a jövőbe. Ebben a pillanatban benne a kitartás, amire a sport tudja tanítani az embert, az örök fejlődés gondolata, és az ellenfelek tisztelete is, saját maximalista küzdelmének se válik áldozatává, SPOILER VÉGE de a legfontosabb üzenet mégis az, hogy bármi is történik, nem vagyunk értéktelenek.


Yuri-Victor kapcsolat és az anime üzenete mellett érdemes még pár hibát is felemlegetni a Yuri!!! on Ice kapcsán, mert sajnos azért akad. Egyik a mellékszereplők szerepeltetése. Habár egyetértek Johnny Weir korcsolyázóval abban, hogy a kis széria nagyon jól visszaadja ennek a sportágnak a családias hangulatát, de mégis keveset tudunk meg Yuriék versenytársairól, pedig potenciál van bőven mindegyikben. JJ karakterként elég irritálóra sikeredett, de érdekes lett volna kicsit többet tudni belső konfliktusairól (SPOILER: Miért stresszel be a győzelemhez közel? Mire föl játssza túl a magabiztos embert? SPOILER VÉGE). Jó lett volna még többet tudni Yuri és Phichit barátságáról, és Mikey-Sara testvérpárról is (elég freudi volt az ö viszonyuk...), de Plisetskyből is keveset kaptunk, pedig elvileg ő a harmadik főszereplő. Igaz, 12 epizódban nincs minderre idő, de ha már megvolt a szándék... 

A mellékszereplők mellett még a monotonitást és az animációt említeném. Az előbbit főleg az anime második felében érzékelni, amikor a versenyek során sokadjára látjuk a versenyzők számait. Valószínűleg a valóságban is többször adják elő a korcsolyázók a programokat, de ha darálva nézzük a szériát, sajnos a koris jelenetek ismétlése nagyon monotonnak hatnak. Látszik azért, hogy a készítők próbálták kiküszöbölni ezt a hiba faktort (pl. szereplők monológjai, visszaemlékezései), de sokat nem változtat a helyzeten. Az utóbbi (animáció) hozza az animéknél már megszokott szintet, viszont sokszor sematikusak, elnagyoltak a figurák, főleg az előbb említett jeleneteknél. 

A hibáktól eltekintve, a Yuri!!! on Ice remek anime, szerintem megérdemli a sikerét, 8/10-et ért nálam. Ha épp értéktelennek érzed magad, nézd meg! Garantáltan visszajön az életkedved és a motivációd. 



*Szintén yuri a manga/anime műfaj is, ami erotikus jeleneteket alkalmazva mutatja be két nő szerelmi viszonyát. Csakhogy ilyen virág nyelven fejezzem ki magam. :) 

2017. március 4., szombat

Blue Literature

március 04, 2017 0 Comments

Gimnazista éveim végefele kiábrándultam az animék világából, mert a, úgy éreztem, sokszor ugyanazt a történetet látom, csak más köntösben b, kicsit úgy éreztem, beszűkül a szubkultúra tábora is (csak Ázsiával foglalkozik, itt hangsúly a csakon van). A Mondoconos melók és a conozók visszahozták kedvemet a japán animációs filmekhez és a közösséghez is. Így egy kisebb, önmagamnak létrehozott kulturális projektbe kezdtem, aminek keretén belül komolyabb témájú animéket (és persze mangákat) keresek. Ennek az első "áldozata" a Aoi Bungaku, azaz a Blue Literature lett.

Tartalom:
"Valljuk be, de őszintén: manapság az emberek többsége önként – nem pedig iskolai, vagy egyéb kényszer hatására – viszonylag kevés klasszikus szépirodalmi művet olvas. Emiatt olyan remek alkotások merülnek teljes feledésbe, melyek mégis megérdemelnék a megismerést és a továbbélést. Az Aoi Bungaku célja éppen az, hogy a napjainkban egyre kevesebbet olvasó közönséghez eljuttasson olyan remekbe szabott irodalmi alkotásokat, melyeket az ifjabb generációk már kevésbé, vagy egyáltalán nem ismernek. "
Forrás: AnimeAddicts

No Longer Human
A Blue Literature egy úgy nevezett antológiasorozat, ami - ahogy az az AnimeAddictses ajánló alapján kiderül - a japán szépirodalom klasszikusaiból mutat be egy best of válogatást. Láthatunk feldolgozást Osamu Dazaitól (No Longer Human, Run, Melos), Ango Sakaguchi, Ryunosuke Akutagawától (A pókfonál, Hell Screen) és Natsume Sosekitől (Kokoro). Az írók számából is látszik, hogy egy 12 epizódos animéhez képest egy egész nagy merítést mutattak be a készítők: különböző stílusú és témájú művek adaptációját láthatjuk. Engem leginkább Osamu Dazai művei érintettek meg, a "No Longer Human" és a "Run, Melos" egyaránt. Az első azért, mert nagyon erősen mutatja be a társadalom által felénk támasztott elvárások súlyát, az apa-fia kapcsolatot, az egyénnek az önmagával való megbékélését, és ezeken kívül kapunk egy nagyon erős társadalomkritikát is a 20. századi Japánról. A másik története, a "Run, Melos" pedig szerintem az emberi barátság legreálisabb ábrázolása. Nem titkolja a féltékenységet, az évekig tartó haragot, azokat a fantáziálásokat, hogy vajon mit csinál vagy épp hogyan érez a másik. Ehhez pedig tökéletes díszlet a görög drámát megidéző kerettörténet. Még Ryunosuke Akutagawa két története, a "The Spieder's Thread" (ez megjelent magyarul is, A vihar kapujában kötetben "A pókfonál" címen) és a "Hell Screen" fogott meg. Mindkettő nevezhető egyfajta metaforikus utazásnak, melyek az ember lelkének legsötétebb mélyébe visznek. 

Run, Melos
A történetek adaptálása mellett az anime mer játszani is. Például a Kokoro (Natsume Soseki írta) két epizódot is kapott: egyet, ami az eredeti történetet meséli el, és egy másik változat, ami egy másik szereplő szemszögéből beszéli el ugyanazt az esetet. Ezen kívül egy érdekes stílus játékot láthatunk az Ango Sakaguchi-történetben is (In the Woods Beneath the Cherry Blossoms in Full Bloom): a horror és a humor keveredik, ami egy nagyon megrázó és abszurd történetet ad. Elég megnézni ezt a részletet (4:04-től), hogy megértsétek, mit is értek "abszurd-horror" alatt. És ha már szóba került a stílus, antológia animeként a Blue Literature történeteit nem egyetlen design jellemzi, hanem több animátor csapat munkájából áll össze. Ez olyan szempontból remek ötlet és működőképes koncepció, hogy az új design más és más hangulatot ad az adott műnek. Például a "No Longer Human" nem lenne tökéletes lélektani történet a Death Note-ból már jól ismert karakter design nélkül, az előbb említett Sakaguchi mű pedig nem lenne olyan "elborult" Tite Kubo színes és abszurd világa nélkül.
Még fontos megemlíteni, hogy sima adaptálás és kísérletezgetés mellett a Blue Literaure a tanításra is nagy hangsúlyt fektet. Minden epizód előtt Sakai Masato narrátor rövid ismertetőt ad a bemutatkozó történetről, annak írójáról és néhány érdekes életrajzi anekdotát is megoszt a nézőkkel. Csak a vágás az egyetlen hátránya ezeknek a nyitóknak: Masato mosolygó arca és a fekete-fehér, horror filmeket idéző vágások kicsit komolytalanná teszik a jeleneteit. 

Néha hullámzónak éreztem az anime-t, amin nem kell csodálkozni, hisz egy "antológia" esetében előfordul ez (azaz nem minden történet hasonló színvonalú). Ennek ellenére és még néhány apróságtól eltekintve, hihetetlen élményt jelentett a Blue Literature, pontosabban 9/10-est, továbbá a célját is elérte: kedvem támadt Murakami Harukin túl is megismerni a japán irodalmat.

Kokoro

2016. augusztus 24., szerda

Páncélba zárt szellem

augusztus 24, 2016 0 Comments

Egy nagy klasszikust törlesztettem a megnézendő animék listámról, a Ghost in the Shellt. Előzetes elvárásaim nem voltak a történettel kapcsolatban, csak annyi, hogy cyberpunkos legyen a környezet (ezt meg is kaptam). Lássuk, mi volt ezentúl. 

Tartalom:
"A nem is olyan távoli jövőben az egyesült hálózatok a csillagokig nyúlnak. Elektronok cikáznak keresztül-kasul a világegyetemben. A fejlett technika azonban nem törölte el végleg a nemzetek közötti különbségeket. Mamoru Oshii, a különleges filmjeiről ismert japán rendező animációs kultuszfilmjében a komputer-világegyetem nem ismert tartományaiba kalauzolja el a műfaj szellemi kalandokra éhes rajongóit."
Forrás: Port


Őszintén, nagyon régóta kerestem valami komoly hangvételű anime-t, ugyanis az utóbbi időben nagyon sokszor kellett csalódnom egy-egy felkapott címben (pl. K-On, K-project, Eden of the East). A Ghost in the Shellben (az 1995-ös filmről van szó, amit Mamoru Oshii rendezett) szerencsére sokkal többet kaptam, mint amit remélhettem. Magát a történetet le lehet arra egyszerüsíteni, hogy üldöznek egy bűnözőt, de nem is ez adja az anime lényegét, hanem az, hogyan van megcsinálva. Először is az előbb leírt egyszerűnek nevezhető történet talán a 20. perc körül bontakozik ki teljesen, és ez nem válik a mű hátrányává, sőt. Szerintem ez a történetmesélési mód feszültséggel tölti meg az animét, továbbá megdolgoztatja a nézőt, már itt gondolkodtatása kényszeríti jóval a filozófikusabb mondanivaló kifejtése előtt. Továbbá rengeteg jó kis sci-fis ötletet dob be (pl. a világ, ahol az emberek gépi részeket rakatnak be maguknak, a hálóra való csatlakozás lehetősége embereknek, a MI bűnöző), melyek csak még jobban feldobják az egészet. És ami az előbb emlegetett filozófiát illeti. A gyakorlott SF rajongók már ismerik az ember-robot problémát, azaz azt a kérdés, hogy mitől is ember egy ember? Példának ott van Philip K. Dick nem hiába elismert és  dicsért regénye, az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?, de annak filmadaptációja, a Szárnyas fejvadász is talán jó ide (szerintem látványvilágban sok a közös a Blade Runner és a GITS között). Komolyabban nem szeretnék belemenni a kérdésbe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a történetelbeszéléshez hasonlóan jelenik meg a filózifa is az animében: az állítások csak egy-egy mondatban hangzanak el, de olyan erejük van, hogy egy-két percre sokkolják a nézőt, a későbbi gondolatok pedig akár napokig nem hagynak nyugodni. Ritka a gondolatilag ennyire erős történet.


A bejegyzés további részében kicsit a szereplőkről meg egyéb esztétikai dolgokról írnék. 
A közelgő GIST remake kapcsán szóba került Kusanagi tábornok: a vita tárgya ugye az, hogy miért Scarlett Johansson fogja az emblamatikus főhősnőt alakítani egy hasonlóan tehetséges japán színésznő helyett? Most nem célom belemenni ebbe a kérdésbe, csupán azért hoztam fel, hogy érzékeltessem, mennyire is fontos Kusanagi a GIST világában - még egy hatalmas vita is kerekedhet körülötte. És tény, a '95-ös filmet is masszívan uralja a hölgy jelenléte: hozzá köthetőek a legjobban felvázolt plánok, a belőle áradó erő és határozottság teszi a történet igazi hősévé, továbbá szerintem egyfajta szexszimbólumként is funkcionál. Ha bele akarunk menni egy kis feminista/gender vonalba, akkor Kusanagi egyszerre testesíti meg a két nemnek tulajdonított fizikai jegyeket (erő, szépség, határozottság, törékenység). A mindig mellette álló Bateau pedig tökéletes társa: más női akcióhősök társával ellentétben Bateau nem lesz férfiként háttérbe szorult valaki (habár a tábornöknő sokszor dománsabb nála, de ez inkább viccesen jelenik meg, mint például a film elején az autós üldözésnél), kevésbé, a hagyományos elképzelések szerint férfi, és egy rendes társhoz hűen kihúzza a főszereplőt a bajból. Azonban ezen kívül többet nem éreztem a két főhősből, a mellékszereplőkből pedig még ennyit sem. Igaz, egy másfél órás történet kevés a mély karakterek felépítésére, de talán kicsivel több minden átjöhetett volna. Remélem, az animesorozatban ez kicsit máshogy alakult.
Végül pár szó a látványról és a zenéről. Az utóbbi hibátlan, teljesen illeszkedik a cyberpunkos világhoz. Tetszik, ahogy részben épít a népi zenei hagyományokból (konkrétan a bolgárból) és a modernebb, néhol gépies hangzásból. A látványról pedig laikusan annyit, hogy nagyon megmutatkozott a GIST-ben, hogy micsoda előnyei vannak az animációnak a filmmel szemben, például olyan helyzetekről alkothatják meg a készítők az általuk elképzelt szituációkat, melyek a kamera számára fizikai képtelenség (még). Ez az anime hemzseg az ilyen látványos, néhol sötét és véres plánoktól és jelenetektől, esztétikai szempontból hibátlanok. A stíluson érezni a 90-es évek lenyomatát, de az összképet nem rontja el. 

Összességében, a 95'-ös Ghost in the Shell film nem hiába lépett anno kultstátuszba. Mind technikailag, mind mondanivaló szempontjából rendben van. Igényeltem volna egy mélyebb karakterizálást és kicsit bonyolultabb történetet, de talán a folytatásokban ezt is megkaphatom. Mindenesetre jól esett végre egy komoly animét látni: 8/10

2015. június 7., vasárnap

K-project

június 07, 2015 0 Comments

Egy animációs film esetében a szimpatikus vagy jól eltalált design azt a benyomást keltheti (nálam legalábbis), hogy a mögötte húzódó történet és karakterek is minőségi munkák. Nézzük, a K / K - project esetében miként is valósul mindez meg. 
Az ajánlást köszönöm Lindának.

Tartalom:
"Shiroról hamar kiderül, hogy egy picit bohókás személyiség, aki éli gondtalan, mindennapi életét. Azonban ez hamar megváltozik, ugyanis Shirot fényes nappal megtámadják. Azonban hamar sikerül elmenekülnie, méghozzá egy titokzatos, fekete hajú férfi segítségével, akit Yatogami Kuroh-nak hívnak. Viszont Shironak egyáltalán nincs oka az örömre, ugyanis csöbörből vödörbe esik... mivel eme titokzatos, fekete hajú alak is az életére akar törni. Vajon mit követhetett el Shiro, amiért ennyien szeretnék eltenni láb alól?

Yatogami Kuroh az előző hetedik király, azaz Miwa Ichigen hűbérese volt, akinek az az utolsó kívánsága, hogy Kuroh ölje meg a gonosz királyt. Shirot ugyanis egy gyilkossággal vádolják, amit Totsuka Tatara ellen követett el. Ő az első támadók, vagyis a HOMRA tagja volt, a vezérük pedig a Vörös király."

Forrás: Animeaddicts


Sajnos a nagy elvárásokkal indultam a sorozatnak, ami miatt végül nagyot csalódtam benne. Az első részek nagyon nyögve-nyelősen indulnak, egyedül a felmerült konfliktus (Shiro hasonlít egy gyilkosra, ezért meg akarják ölni) tartja fent az érdeklődést. A következő részekben sem történik sajnos különösebb izgalom, csupán néhány információmorzsát vetnek a nézők elő a közelgő végkifejlet felé. Emellett rengeteg fölösleges vagy sablonos jelenet van, amelyeknél azt lehet érezni, hogy nem igazán van kidolgozva, így nem is érezhető át. Gondolok itt a Kék és Vörös klán tagjai között húzódó kapcsolatokra vagy a királyok közöttire. Talán egyedül Fushimit ismerjük meg kicsit.
Aztán a 10. rész környékén megtörik a jég: összeáll a kép, minden a helyére kerül és ezek mellé pedig még egy meglepő csavart és kerek lezárást is kapunk. És valahogy ezért fáj kicsit a szívem a K-ért: volt benne bőven potenciál.


A Hét Király, a klánok, az egész környezet és a szereplők: mindegyikből rengeteg izgalmas dolgot lehetett volna kihozni, a nézők elé tárni lényegüket, de nem éltek ezekkel a lehetőséggekkel az alkotók. Ehelyett egy tetszetős világban elmeséltek egy kevés konfliktussal rendelkező történetet. Összességében nézve, sok gond nincs vele, hisz korrekt lezárást kapott, a főcselekménnyel kapcsolatban nincsenek is kérdéseink, csak a körítéssel - és ez sok kárt tesz a tényleg összképnek. 
Amik kicsit emelik még az anime minőségét, az a grafika és a zene. Utóbbinál az opening nem nagy eresztés zeneileg, nekem kicsit nem is ideillő, de az ending nagyon szép, korrekt dal. A betétzenékre vagy themekre se lehet panasz, A grafika minőségét pedig a posztban látható screenshotok is bizonyítják: kellemes, világos színek, kedvelhető figurák stílusosan megrajzolva. Továbbá az animációk során tetten érhető volt némi digitális megoldás, de nem zavart bele az összképbe. 

Összegezve a leírtakat, a K / K -project sajnos nem sorolható a legjobb animék közé, inkább erősen átlagosnak. Habár korrektül lezárt történettel rendelkezik, nagyon sok mindent nem magyaráztak meg rendesen (szereplők, világfelépítés), amik azért adhattak volna több mélységet az egésznek. Így sajnos egy 6/10-es pontszámot tudok adni. 

2014. szeptember 1., hétfő

A határon túl

szeptember 01, 2014 0 Comments

Az anime rajongók körében a 2013-as anime, a Kyoukai no Kanata (A határon túl) az év egyik legjobb animéje, egy ritka gyöngyszem az amúgy gyengélkedő piacon. Az ajánlást utólag köszönöm Borónak, és Klanak is, amiért már korábban felkeltette az érdeklődésemet a sorozatból származó képekkel. 


Tartalom:
"A történt a mai Japánban játszódik, ahol különféle szellemek, úgynevezett youmuk garázdálkodnak. Ezeket a youmukat a normál emberek nem látják, viszont ez nem mindenkire igaz, ugyanis vannak, akik ellenük harcolnak. Ők a Határörzők, akik nem mellesleg munkájukért (függően az elfogott youmu értéketől) pénzt is kapnak. Főhőseink, Kuriyama Mirai (栗山 未来) és Kanbara Akihito (神原 秋人), akiknek életét a sors végzetesen összefonja."

Forrás: Animeaddicts


Habár nem ismerem átfogóan a 2013-as anime kínálatot (őszintén, a legújabb darabokkal már nem is vagyok tisztában vagy csak futólag), de valóban a jobb alkotások közé sorolandó a Kyoukai no Kanata. A light novel adaptáció leginkább a történetvezetéssel fog meg. Más animékhez hasonlóan apránként adagolva kapjuk az információkat a történettel kapcsolatban. A legelső képkockák alapján még azt sem gondolhatja a gyanútlan néző, hogy nem egy iskolás történetbe fog belecsöppenni, hanem egy urban fantasybe. Minderre váratlan fordulatok során kell ráébrednünk. És ebbe a történetvezetésbe iktatják be youmuk és a határőrzők világát is. Például más fantasy sztorikkal ellentétben itt az ellenséges lények sokrétűek, és nem csak kinézetre, hanem viselkedésre és jellemre is. Továbbá a határőrzőknek is kiépített rendszere van és a megélhetésükkel kapcsolatos ötletek is tetszetősek. Az egész világot pedig az igényes animáció és zene teszi egészebbé.
Azonban mindez nem működne megfelelő szereplők nélkül. Kicsit tartottam attól, hogy a főszereplő Mirai csak tovább bővíti az elviselhetetlen moe karakterek sorát, de szerencsére nem. Kissé esetlen, de szerethető karakter egy nem mindennapi erővel, aki veszély esetében is megállja a helyét. Mellé társul be Akihito, a szemüvegfétises szőke fiú, aki furcsa vonzódása ellenére szintén szerethető figura nagy szívvel és optimizmussal. A két főhős mellett több érdekes mellékszereplő felsorakozik (pl. Hiroomi, Mitsuki, Sakura, Izumi, Ai, Ayaka), de kevésbé erősek, mint Mirai és Aki. 


A feljebb leírt jó történetvezetés, karakterek és mitogolizálás a két filler epizód után (5. és 6. rész) úgymond megindul a lejtő felé. A cselekmény természetesen halad előre és a kezdő részekhez hasonlóan jól is vannak adagolva a kirakóshoz szükséges információ és fordulatok, de már kevésbé ötletes. Ami viszont nagyobb hiba, hogy még a végkifejlet ismeretében is rengeteg kérdés marad a nézőben, és sajnos alapvetők is (pl. Miért harcolnak egyáltalán a youmok ellen? Honnan ered az ő és a határőrzők ereje? Miért nem lehet mindenki határőrző?). Tény, mindössze 12 epizódos a sorozat és ennyi idő alatt nehéz mindent bemutatni olyan mélységben, ahogy az kijárna egy olyan történetnek, amiben ennyi a potenciál. Viszont ilyenkor felmerül a kérdés, hogy például miért volt szükség két filler részre vagy mellékszálakra, amelyek nem vittek közelebb a végső megoldásig? Ezeknek fényében nem lesz számomra a Kyoukai no Kanata kiemelkedő anime, de egy gyengébb 8/10-et érdemel, mert van benne potenciál. Elviekben jövőre jön egy mozifilm, talán az kiegészítő a sorozat utáni űrt. 

2014. augusztus 22., péntek

A kelet édenkertje

augusztus 22, 2014 0 Comments

A komolyabb témájú és történetű animék közé sorolható a Higashi no Eden, az Eden of the East, azaz Kelet édenje. A 11 részes sorozat és a két mozifilm során találkozunk politikával, élet és halálról szóló komoly döntésekkel és a közvélemény megítélésének problémájával is. 

Tartalom:
"Bele is csöppenünk a 22 éves Morimi Saki - egy friss diplomás japán turistalány - hamarosan fenekestül felforgatott életébe. És ki másnak is köszönhetné mindezt, mint egy vagány srácnak, aki nem átall anyaszült meztelenül ugrándozni Washington DC kellős közepén, egy mobiltelefonnal és egy pisztollyal a kezében. Hja, és hogy kik előtt teszi mindezt? Hát épp a rendőrök előtt. Miután kimenti főhősnőnket a zsaruk karmai közül, a yard tisztes tagjai a körözési felhívásban kézhez is kapják ama bizonyos „jancsi” képét, hogy kétségtelenül azonosítani tudják a körözött személyt, ha másképp nem, hát a himbi-limbi alapján. A hősies megmentő, Takizawa Akira… hmm… Vagy nem is Takizawa Akira? Na ez az, amit ő maga sem tud, hiszen a fiatalember az égvilágon semmire sem emlékszik."
Forrás: Animeaddicts


Maga a történetvezetés nem mindennapi, legalábbis nem követ bevett sablonokat, már az első percek meghökkentőek. Az átívelő cselekmény kirakósához csak lassan adagolva kapjuk meg az infókat. Ez a lassú építkezés azonban a sorozat elején nem hátrány, hiszen az örökösen fennálló rejtélyek fent tartják az érdeklődést (főleg az, hogy ki is Takizawa valójában). Azonban az utolsó részek felé ez a lassú, megfontolt és tudatos építkezés átcsap kapkodásba, ami a két mozifilmben csúcsosodik ki. A sorozat végén kapunk egy többé-kevésbé elfogadható lezárást, azonban sok kérdés marad megválaszolatlan. A két mozifilm (The King of Eden és Paradise Lost ) ezeket a kérdéseket és hiányokat próbálja megoldani, de sajnos elég érdektelenre sikeredett mindkettő kivitelezése. Több időt visz el Saki és Takizawa találkozása és különválása, sok a filler esemény (például újabb Seleceaok ok nélküli felbukkanása), mint a tényleges események. Szerencsére a második film végére ismét beindulnak az események, és egy viszonylag elfogadható lezárást kap az amúgy izgalmas politikai krimi. 


Habár  a történet nem a legtökéletesebb annak ellenére, hogy lenne benne bőven potenciál, de a kidolgozásra nem lehet panasz. Valahol idézi a század eleji animék stílusát: kevésbé élénk színek, és realisztikus (már-már valósághű) helyszínek. A szereplők a Higashi no Edennél kifejezetten karakteresek is, hiszen szinte nincsen egy szereplő se, akinek teljesen ugyanolyan lenne az arca. A szépen kidolgozott animáción még nagyot lendít a zene is. Az opening külön figyelmet érdemel, s nem csak azért, mert a híres Oasis együttes egyik száma szól. Az ending pedig a papírmasé figurás animációt érdemes meglesni + hasonlóan színvonalas zenével bír, mint az opening. 
Összességében, a Higashi No Edenről kicsit vegyes a kép. A 11 epizódos sorozat szerintem kiemelkedik az átlag animék közül viszonylag komolyabb témájával, bár a lezárás elsietett. A két mozifilm viszont kicsit elrontja a sorozatot annak ellenére, hogy viszonylag mindkettőt meg lehet nézni. A The King of Eden gyakorlatilag egy másfél órás felvezető a Paradise Lost filmhez, amely csak a második félben kezdi el lezárni a történetet, s sajnos az is hagy némi kérdést a nézőben. Ezek fényében a sorozat maga megér egy 8/10-es pontszámot, a két mozifilm azonban csak 6/10 (The King of Eden) és 7/10 (Paradise Lost) közötti pontot. 

2014. május 26., hétfő

Harmónia

május 26, 2014 0 Comments

Az AD Astra kiadó főleg sci-fi és steampunk műveket ad ki, azonban a kínálatukban megtalálható egy diszutópia regény, Itó Projekt </Harmónia> című munkája is. És ahogy egy ilyen könyvhöz illik, itt is egy látszólag tökéletes és utópisztikus világot ismerhetünk meg közelebbről, egy alternatív valóságot. 

Tartalom:
"Ebben a jövőben az egyén teste közös tulajdon. Légy egészséges! Légy boldog! Akkor is, ha nem akarod. 

Utópia végre megvalósult, hála az orvosi nanotechnológiának és a társadalmi jólétet szabályozó törvényeknek. A rendszer azonban, amely az állampolgárok egészségét hivatott őrizni, ellenük fordul. Az egész emberiség egy titokzatos elme túszává válik. 

Kirie Tuan, a diktatórikus jóindulat ellen egykor öngyilkossági kísérlettel lázadó lányt a múltja kísérti, miközben az Egészségügyi Világszervezet tagjaként versenyt fut az idővel, hogy megmentse világát. 
Te mit adnál meg azért, hogy harmóniában élhess magaddal?"

Forrás: Moly

Nem szeretem, ha mindenki tud rólam mindent. Nem szeretem, ha kötelességből kedvesek velem. Valahol zavarnak a kötelező udvariassági kedvességek is az én részemről. Röviden, a ránk erőszakolt képmutatás valahogy mindig is zavart, nem éreztem tisztának sosem.

A </Harmónia>-ban lefestett társadalom ezt vitte tökélyre (részben), ebből próbáltak főhőseink menekülni. Mindebből végül csak úgy szabadulhatunk, ha megszűnik a tudatunk, a teljes üresség. Annyira egyszerű, de mégis borzongató. S valahol kezdem érteni azokat, akik tudatmódosító eszközökhöz nyúlnak.Hisz annyira könnyű így élni, mindent kikapcsolni. Egyszerűen boldognak lenni és mi is ebben a rossz? A boldogság nem rossz dolog.

Másik dolog, ami megjelenik ebben a világban, az az örökélet utáni ősi vágyunk. Hogy megszűnjenek a betegségek, tökéletes testünk legyen, a lelkünk is épp maradjon, de leginkább, hogy ne kelljen nekünk dönteni dolgokról, valaki segítsen túlélni. Ehhez is a legegyszerűbb út, természetesen, a tudattalan állapot. Megint, borzasztóan egyszerű.

Mit gondolok én? Nem vágynék ilyen létre. Az élethez szerencse kell, de leginkább erő. Akkor lesz teljes az életünk, ha szembenézünk ezekkel, ahelyett, hogy utópiákat gyártanánk. Nekem jó ez a mi világunk, hisz lázadni minek, mikor úgy sem lehet semmi sem tökéletes? Amíg emberek vannak, az utópia nem jöhet el. Fölösleges is küzdeni.

Elgondolkodtató könyv. Nem tisztán diszutópia regény, nekem néhol átmegy az egész egy akcióval feldúsított sci-fibe, de így is jól levezetve minden. A részletes leírások hiányoztak, nehéz volt elképzelni az ökormányok világát, de maga az ideológia elgondolkodtató és félelmetes, hogy mennyire táplálkozik a jelenlegi érzelmeinkből, félelmeinkből, gyűlöletünkből. Kicsit félek is. 

Érdemes olvasni Itó Projekt munkáját, kár, hogy már nem adhat többet nekünk. Ez a munkája, a </Harmónia> 8/10, mindenesetre.

2014. április 18., péntek

Durarara!!

április 18, 2014 0 Comments

Azt mondják, ha létezne olyan lista, hogy 1001 anime, amit meg kell nézned mielőtt meghalsz, a Durarara rajta lenne a listán. Szóval röviden, otakus berkekben alapműnek számít. És azt kell mondanom, hogy rá is szolgál erre.

Tartalom:
"A történet elején egy fiú, Ryuugamine Mikado felköltözik a városba, hogy ismét együtt járhasson középiskolába egy régi barátjával, Kida Masaomi-val. A fiúk gyerekkoruk óta ismerik egymást, és a távolság sem jelentett problémát a barátságuknak, az internet segítségével tartották a kapcsolatot. Mikado érkezése első napján rengeteg embert ismer meg Kida barátai és ismerősei közül. A vidékről felköltözött fiút igencsak érdekli a városi élet, főleg az Ikebukuroi bandák, amik igen nagy hírnévre tettek szert, főleg a Dollars nevű szervezet. Arról is rengeteg pletyka kering, hogy sokan tűnnek el a városban és ezeket az eltűnéseket kapcsolatba hozzák a különböző bandákkal. Nem is olyan egyszerű a városi élet, főleg nem akkor, amikor feltűnik egy városi legenda, a "Fej nélküli Motoros"."

Forrás: Animeaddicts


A Durarara eleje miatt nem értettem, hogy miért istenítik annyira a történetet. A szereplők erősnek látszottak (leszámítva a három főhőst), viszont a történet nem látszott haladni sehová se. Szerencsére hat-hét epizód után kiderült, hogy a legelső részek csak alapozásként szolgáltak, ezután már sejthető volt egy végkimenetel, még ha látható nem is. Ez utóbbi nem is baj, hiszen az írók olyan jól keverték végig a kártyákat, hogy a néző figyelme többé-kevésbé a sorozat végéig fennmaradt - nem tudjuk, hogy hová lyukadunk ki. Fokozatosan ismerhettük meg a szereplők motivációit (kivéve Iyazáét, de ő egy külön kategória a történetben), az egymás között húzódó ismeretségi hálót, s persze mindenki múltját és titkát. Ezekre gondolva elég abszurd és összeférhetetlen társaság verődött össze, de szórakoztató.
 

A grafikai megoldások is érdekesek ebben az animében. Mivel a Baccano készítőinek alkotása ez is, így természetesen a rajzstílus szinte teljesen megegyezik (de az opening stílusa is). Kicsit eltérnek a szokásos figuráktól, kevésbé kidolgozottak, viszont az animáláson és a háttérgrafikán bizony látszik az igényesség. Viszont érdekesnek találtam, hogy a statisztaszereplők fehér figurákként szerepeltek a háttérben, s csak akkor lettek színessé, ha a cselekményhez kapcsolódóan kellett mozogniuk - ez jól ki is lett játszva például a Dollars banda találkozóján. 

Összességében, a Durarara megérdemli a hype-t, ami körülötte van a mai napig. A történetvezetés bámulatos, teljesen leköt és nem sablonos vagy kiszámítható. Be nem foltozott lyukak maradtak a cselekményben, de nemrég jelentették be a 2. évadot, így talán nem kell várni sokáig a folytatásra. Addig is 9/10-es anime, de csak a gyengébb kezdés végett. 

2014. március 7., péntek

Emlékszel még, Nana?

március 07, 2014 0 Comments


Japán egyik legnépszerűbb lány mangája a NANA, melynek anime adaptációja szintén népszerű otthonában és külföldön is. Igaz, a Magyarországi premier nem mostanában volt, de nem is ezért került most elő a történet. Egy kicsit személyesebb jellegű kritika következik.

Tartalom:
"A sorozat két fiatal lányról szól, akik épp Tokióba tartanak egy csodaszép, havas estén. Mindketten húsz évesek, és álmaikat, vágyaikat, szerelmüket keresve indulnak el a nagyvárosba. Mindkettőjük neve Nana. A nagy hóesés miatt a vonat hosszú ideig egy helyben áll, és ez beszélgetésre sarkallja a lányokat.

Oosaki Nana a Blast (Black Stones) punk együttes énekesnője, külsőleg hűvös és vagány kinézetű lány, de testében egy sebzett lélek lakozik. Álma és élete is egyben a zene, egyetlen csomagja egy gitár és egy doboz cigaretta, állítása szerint másra nincs is szüksége. Komatsu Nana egy életvidám és sokat fecsegő típusú ember, aki hajlamos első látásra beleszeretni abba a férfiba, aki elmegy mellette az utcán, és ez már elég sokszor okozott neki fájdalmat. De úgy látszik, végre megtalálta igaz társát, és hozzá költözik Tokióba. Álma, hogy szerető feleség legyen, és hogy elláthassa azt a férfit, akit igazán szeret.

A két szereplő útja elválik, mikor a vonat végre befut Tokióba. De később a sors újra összehozza őket és végül lakótársak lesznek. Két különböző személyiséget ismerhetünk meg a lányokban, mégis az idő elteltével kialakul köztük egy kötelék, ami mindennél erősebb. Nana és Hachiko (K. Nana) egymás mellett ismerik meg a felnőtté válás örömeit és kínjait, együtt fedezik fel önmagukat és az életet."
Forrás: Animeaddicts


Miért szeretjük a NANÁt? Tinédzserként valószínűleg a téma (zenekar alapítás, új élet kezdete) foghatott meg, a humor és az izgalmas, nem leülő történetvezetés. Felnőttként mit szerethetünk benne? Azt, hogy az idő elteltével mi magunk lettünk a szereplők. Lassan két éve élek Budapesten, megvoltak a saját okaim, amiért el akartam jutni a fővárosba - ahogyan a két Nanának is a történetben. A felvételivel is küzdöttem, pénzügyekkel, munkával, ahogy főhőseink is. Ezekkel csak azt szeretném mondani, hogy kevés az olyan történet, főleg egy olyan animációs film, ami annyira realisztikusan ábrázol, hogy a néző lépten-nyomon magára ismerhet. Természetesen nem csak a hétköznapi apróbb eseményekre gondolok, hanem az érzelmekre is. Szintén ritka az olyan darab, ahol az ember a saját érzései szinte visszaköszönnek. Ki nem érezte még azt, hogy legszívesebben birtokba venné barátját/szerelmét? Retteg a magánytól és saját szemében beteges módon keresi mások társaságát? Kimondva lehet, hogy kicsi dolgok ezek, nem érnek fel olyan témákhoz, mint a rabszolgaság vagy a harmadik világ szegénységének problémái, de valahol saját magunkkal is foglalkozni kell - ez is a művészet része. Ezt a részt összegezve, Yazawa Ai nagyon jól ismeri és mélyen is élheti meg az érzéseket, ha ilyen jól vissza tudja adni a történeteiben. A sorskérdése és a celebvilág csak adalék ehhez, hisz a lényeg a megélt eseményeken van. A NANA nem keresi az élet értelmét, csak kérdez és próbálja megválaszolni a megválaszolhatatlant - ahogyan mi magunk is. 


A külsőségekről nem érdemes sok mindent mondani, csak egyetlen szót: jó. A zene fülbemászó, a grafika a japán animék minőségéhez igazodik, stílusban pedig a női közönség szépérzékéhez és stílusához (csak miért ilyen ropi mindenki?), és a magyar szinkron is egész jól eltalált. Egyedül a lezárásban érezni, hogy nem kerek, folytatódna tovább a történet (főleg a manga ismeretében zavaró ez), de inkább egy ilyen lezárás, minthogy eltérjenek a mangától, ami akár a cselekmény rovására is menne. Viszont sajnálatos, hogy előre láthatólag nem folytatják a NANÁt - személyes kedvenc, mindenféle életkorban, így 10/10.



2013. december 22., vasárnap

Babák

december 22, 2013 0 Comments

Szerintem kevés olyan lány van, aki nem szeretett volna egy gyönyörű játékbabát. Nekik megadatott az a lehetőség, amiről lányként, később pedig nőkként is álmodozunk: tökéletesen szépnek lenni. A Rozen Maiden babáinak is ilyesmi célja van: tökéletesnek lenni, nem pedig selejtesnek. Bár nem csak erről szó ez az anime, amit Necotica ajánlott nekem. Neki utólag is köszönöm. 

Tartalom:
"Sakurada Jun beilleszkedési problémái miatt egy időre nem jár iskolába. Elzárkózik a szobájába, még az utcára sem megy. Egész nap az interneten vásárol mindenféle furcsa és elátkozott dolgot. Egyik nap egy hatalmas doboz érkezik Jun részére. A doboz tartalma: egy gyönyörű baba, ami feltűnően élethűen néz ki. A baba hirtelen kinyitja szemét (Jun majdnem rosszul is lesz ettől), és arra kéri a fiút, hogy legyen a szolgája. Jun először visszautasítja, de amikor a fiú élete veszélybe kerül, végül elfogadja. Ettől kezdve Jun Shinku (így hívják a babát) Medium-ja lesz, aki erőt biztosít a babának az "élethez". Hamar kiderül, miért is képes Shinku "élni" és hogy nem ő az egyetlen ilyen baba..."
Forrás: Anime-Addicts


A sorozat első évada 12 epizódot tartalmaz, és ezeknek a megtekintése után azt kell mondanom, hogy eléggé gyenge a kezdés. Az alapötlet nagyon jó, eredeti (az élethű babák és azok örök küzdelemre ítélt élete), aztán valahogy megreked az egész a komolytalankodás szintjén. Ezek az üresjáratos gyermekes játszadozások és csaták rengeteg értékes percet vesznek el a történetépítéstől. Valahol az évad felénél vesz komolyabb fordulatot a cselekmény, ami végül drámaiba fordul. Igazából mindezt Suigintou személyének köszönhetjük: ha nem olyan, amilyen, a Rozen Maidenben nem történtek volna nagy dolgok.


És ha már említésre került egy szereplő, a többiről is érdemes szót ejteni. A történethez hasonlóan, az anime ezen részénél is nehezen "indul a szekér". Főhősünk, Jun az egyik legirritálóbb figura, aki eddig bármilyen történetben megjelenhetett. Önző, a bolhából csinál elefántot, utálatos, gyerekes, szívtelen. Viszont pozitívum az animében, hogy Jun gyökeres jellemfejlődésen megy keresztül, de ez főleg Shinkunak, az ötödik Rozen Maidennek köszönhető. Ugyanis Jun nővére, Nori nem lett volna képes arra, hogy ráncba szedje öccsét. A nővérke a testvér szívtelensége ellenére is elnézi annak minden hibáját és elkényezteti. Így Nori szintén egy idegesítő karakter, és sajnos az ő jellemében nagy fejlődés nem történik. Sajnos a babák karaktere közül is csak kevés kedvelhető. Hina Ichigo aranyos, de önző és gyerekes, Suiseiseki egy undok varangy, ikertestvére, Suoseiseki semmilyen figura. A babák közül Shinku és Suigintou érdekesek: Shinku szerethető baba, teljesen emberi érzésekkel annak ellenére, hogy ezeket nem mutatja ki, Suigintou pedig céltalan gonosznak tűnhet, de ahogy az utolsó részből kiderült, őt is emberi érzések vezérlik.

Összességében, a Rozen Maiden egy gyönyörűen kidolgozott anime, remek alapötlettel, ami sajnos nem képes működni teljesen. Amiért igazán kár, mert így csak egy egyszer nézhetős történet: 7/10.

2013. október 28., hétfő

Lovely Complex

október 28, 2013 0 Comments

Japán egyik legnépszerűbb lány mangája a Lovely Complex, aminek anime verziója szintén közkedvelt. Ami kiemeli ezt a történetet a shoujo mangák rózsaszín tengeréből az az alapfelállás: a lány magasabb a fiúnál. 

Tartalom:
"Koizumi Risa a legmagasabb lány az osztályban, és a legkevésbé az hiányzik neki, hogy a mélynövésű Ootani Atsushi mellett lássák. Persze a sors és a többi osztálytárs erről teljesen más véleményen van, és a fura duó számos kínos és vicces szituba keveredik. És bár folyamatosan oltják egymást, mégis jól kijönnek, és a barátságukból merítik az erőt, hogy a saját boldogságukat kergessék. Vajon ez a barátság lehet valami másnak is az alapja?"

Forrás: Moly

A manga főleg paródia jellegű, rengeteg eltúlzással és valószerűtlen elemekkel (Seishiro, komolyan?), de a börleszk-szerű eszközök mögött nagyon is valóságos a Lovely Complex. A fiú-lány barátság ritka téma, így mindig is szerettem azokat a történeteket, amik erről szólnak. Nem tudom, hogy mangakának volt-e hasonló fiú-lány barátsága az életében, de mindenesetre szerintem hihetően ábrázolja mindenféle nyálasságtól mentesen. Kezdetben gyűlölködés, majd a közös hülyülés és kedvencek összehozza a két félt, megszületik a barátság. Aztán ez a barátság kezd egyre szorosabbra és szorosabbra húzódni, s az egyik félben felmerül a "mi lenne ha?". És ez a szerencsétlen fél forr a saját kételyeiben és tipródásaiban, hogy most mit is kezdjen a barátjával. Ezek az ismerős érzések (akinek vannak barátai az ellenkező nemből, biztos átélt ilyesmit, vagy van ilyen ismerőse) teljesen átélhetőek a manga lapjain keresztül, nem érezzük elcsépeltnek vagy nyálasnak. Ami viszont még kiemelendő a történet felépítésből, hogy a szereplők példáin keresztül arra sarkallja a szereplőket, hogy saját boldogságuk érdekében vegyék kezükbe az irányítást és ne szenvedjenek. Sajnos rengeteg ember nem képes saját maga érdekében kilépni az aktuális problémájából (érzelmiből se).

A rajzolás teljesen beleillik a shoujo mangák világába, meg a szereplők öltözködése is nagyon jól tükrözi a személyiségüket: jópofa, hogy külsőségek segítségével is megismerjük a karakterüket. Az egész összképben a groteszk fejű figurák lehetnek zavaróak a kifinomult szépérzékkel rendelkezők számára, de másoknak meg igenis mulatságosak lehetnek az eltorzult fejek. 

Összefoglalva, a Lovely Complex mangaként is teljesen szórakoztató és drámai. Nem csak tinédzserként, hanem kicsit felnőttebbként is el tud szórakoztatni. Teljesen emberi érzelmekkel foglalkozik teljesen szerethető szereplőkön keresztül bemutatva. 9/10-es pontszámot mindenképpen megérdemli. 

2013. augusztus 21., szerda

Az ezredik nyár

augusztus 21, 2013 0 Comments

Örök kérdés, hogy miként érdemes előrébb jutunk azon a bizonyos úton, az életen: egyedül vagy egy társsal? Örökös magányra vagyunk kárhoztatva vagy megoszthatjuk mással sorsunkat? Az AIR erre a kérdésre próbál választ találni egy kedves, de igazán szívszorító anime során. Az ajánlást köszönöm Necoticának.


Tartalom:
"Kunisaki Yukito egész életében egy legendát kergetett (mint összes eddigi családtagja), melyet még édesanyjától hallott gyermekkorában, egy lányról, aki a felhők felett szárnyal és minden ember szomorúságát kell magával hordoznia az idők végezetéig.... Hosszas utazgatás és keresés után végül egy furcsa kis tengerperti városban köt ki, ahol találkozik Misuzu Kamino-val, a furcsa és kissé ügyetlen lánnyal, akire (a lány álmai alapján) meglepően jól ráillik a legenda leírása..."

Forrás: Animeaddicts

A történet felépítése mindenképpen érdekes. Ha nagyon akarjuk a tizenkét epizódot három részre lehet osztani. Az anime első felében a kisváros lakóit ismerjük meg Yukitón keresztül. Mindenkinek vannak titkai, saját démonai, amelyeket Yukito segítségével végül leküzdenek. A második részben Misuzu és Yukito barátságát ismerjük meg, és annak elmélyülését láthatjuk. Viszont örök kérdés, hogy a fiú tud-e segíteni Misuzunak és így beteljesíteni sorsát? Spoiler veszély! Valamilyen szinten nem sikerül neki, legalábbis emberi formában nem. Az átkot a nevelőanya, Haruko töri meg azzal, hogy eléri a kislány boldogan haljon meg és ne egyedül. Így az ő anya-lánya kapcsolatukat nevezhetjük a harmadik résznek. Spoiler vége. A fantasyvel átszőtt cselekmény mögött komoly mondanivaló van emberek közötti kapcsolatokról és arról, hogy az életben miként is boldoguljunk. A válasz végül itt is az lett, hogy két ember kell a boldoguláshoz, ketten kellenek az élmények és a szomorúság megosztásához. 


Az animáció gyönyörű, esetleg annyi lehet zavaró, hogy a figurák a nagy szemekkel kissé komolytalanok a témához. De ettől eltekintve tele van színnel a képi világ, minimális a számítógépes behatás, a karakterdizájn is rendben van (az említett szemektől eltekintve ugye). A betétdalok is szépek, még ha az opening és az ending nem is annyira. Bár a finálé rész záródala kiemelkedő, fülbemászó és megindító. Röviden, mindenképpen egy igényesen elkészített anime egy viszonylag régi évből.

Ha létezne 1001 anime, amit meg kell nézned, mielőtt meghalsz lista, az AIRnek mindenképpen szerepelnie kellene rajta. Igényes animáció, mondanivalóval rendelkező történet és kissé művészi is, és tele van érzelmekkel. Nálam 10/10-et ér. 

2013. július 31., szerda

A kicsi Cossette portréja

július 31, 2013 0 Comments


"Ki lenne képes szeretni annyira, hogy a saját drága életét is eldobja értem?" - kezdődik ezzel a mondattal a Le Portrait de Petit Cossette története. Ebből is látszik, hogy nem egy szokványos anime ez a három részes OVA.

Tartalom:
"Főhősünk, aki egy eladó egy régiségboltban, egy frissen érkezett XVIII. századbeli étkészlet egyik poharában egy fiatal, úri lányt és a történetét látja meg. Eme történet pedig nem más, mint egy gyilkosság, amely lassan-lassan feltárja titkait nekünk, nézőknek. Kérdések pattannak ki a fiú agyából: „Megőrültem? Szerethetek-e egy pohárba zárt tüneményt?” Egy valóságtól eltávolodott világban találkoznak, és megismerik egymás történetét."

Forrás: Animeaddicts


Mindenképpen megnyugtató, hogy létezik art anime is (nevezzük így). Ez a történet mindenképpen ebbe a témába sorolandó. Rövid, csupán három részen történet, viszont annál nyomasztóbb. Legelőször csak némi misztikával megfűszerezett sztorinak tűnik, aztán belép maga Cossette a képbe, és elszabadul az őrület, szó szerint. Az anime a lélek mélyére, sűrűjébe megy egy meganimált Dalí-szerű világ segítségével. A hangulat így iszonyú nyomasztó lesz, amit még az igen különös történet is fokoz. Felmerülnek olyan kérdések, hogy mi a szerelem? Mit szeretünk igazán a másikban: szépségét vagy az igazi valóját? Készek vagyunk-e áldozatot hozni a szeretett személyért? Mindenképpen érdekes és vitaindító kérdések, amikkel foglalkozik a maga elvont módján a Le Portrait de Petit Cossette.


A téma izgalmas, viszont eléggé nehéz feladat elé állítják a nézőt. Értelmeznie kell a látottakat, felfedni az amúgy pazar látvány világba rejtett szimbólumokat, és mögéjük látni. Megeshet, hogy ez első megnézéskor nem sikerül, de lehet, másodjára sem. Mindenképpen türelmet kíván a mű, és ezért nem mindenkinek ajánlott (és lehet megosztó is). De akit érdekel az ilyesmi, nyugodtan belevághat ebbe a túlvilági utazása. 

Őszintén, nem is tudom, hogy hányas pontot érdemelne. Van benne valami, amit nem biztos, hogy megért elsőre a néző. De a felfedezett mondanivalóval mindenképpen gazdagabb lesz az illető. 7/10-es pontot érdemel egyszeri megnézés után a Le Portrait de Petit Cossette

Follow Us @soratemplates