2018. szeptember 30., vasárnap

Küzdök a tömeggel - Az Olvasás éjszakája beszámoló

szeptember 30, 2018 0 Comments
Kép forrása: Libri


Fárasztó, de megérte - összegeztem magamban ébredés után az Olvasás éjszakáját. Végül a programok felére nem mentem el, mert a, egy időben zajlottak b, az 17:00 órai szakaszban semmi izgalmas nem történt, de így is tartalmasnak mondhatom az estét.

Az első programok 15:00-kor kezdődtek. Ekkor még tartottam magam eredeti tervemhez. Elindultam a Libri Könyvpalota felé, de aztán rájöttem valamire: se tollam, se füzetem, magamat ismerve másnapra az érdekes, lejegyezni való dolgok felét elfelejtem. Gyorsan beszaladtam az utcánk végén levő kedvenc kínai kisboltomba, és be is vásároltam kis noteszből és tollból, meg egy cicás steviás inniből is (mert persze vizet is elfelejtettem csomagolni, és a szomjúság is induláskor jött rám). 

Végül negyed óra késéssel, de beestem a legelső előadásra a Libriben, az Irodalmi Magazin - Az olvasás jövőjére. Kicsit nehéz volt ráhangolódnom, mivel szó szerint egy beszélgetés közepébe csöppentem bele. Mikor sikerült kontextusba kerülnöm, akkor úgy-ahogy lefoglalt a beszélgetés. Lipp Mónika Mária beszélt ekkor, főleg a magazin grafikai kihívásairól: honnan kell képeket bekérnie egy-egy lapszámhoz, ezek milyen nehézségekkel járhatnak, még olyan könnyűnek tűnő esetekben is, mint Cseh Tamás (laikusként azt hihetnénk, róla egyszerű képeket találni, mert viszonylag közel van hozzánk, és biztos mindent dokumentáltak vagy archiváltak tőle). Az elhangzott tapasztalatok közül Lipp hozzáállása tetszett leginkább. A Cseh Tamás-szám kapcsán mesélte, hogy mielőtt nekiállt volna a munkának, Cseh Tamás számokat játszó koncerteket látogatott sorra, hogy ráhangolódjon a témára.

A Libri bejárata
A következő téma az Olvasás jövője volt, amelyre főleg Kondor Péter reflektált. Összefoglalta a magazin koncepcióját, amivel nagyon egyet tudok érteni: az új olvasási trendeket követni kell, ennek szellemében alakítják a lap felépítését. Itt nem a végletekig leegyszerűsített cikkekre kell gondolni, hanem egy egészséges arany középútra: a szövegek stílusa nem olyan bonyolult vagy túl szakmai (vagyis Kondort idézve: nem állít fölösleges akadályokat az olvasó elé), mint mondjuk egy esszékötet vagy monográfia, de informatív, és szakmai szemmel is rendben van (vagyis nem írnak bele féligazságokat meg hasonlókat). A lényeg, az olvasás ne egy rutinfeladat legyen, hanem érték.
Ezentúl még teaserként elárulták, hogy a következő Irodalmi Magazin témája a boszorkányság lesz (még Facebook-esemény is van rá), a jövőben pedig terveznek Ady és Jókai lapszámot. Igaz, a magazin fő célja a szépirodalom népszerűsítése, de remélem, a Jókais számba belefér majd a sci-fis munkássága is. Mindenesetre, felkeltették az érdeklődésemet a magazin iránt, egy-két korábbi számot megpróbálok beszerezni (pl. a katona szerelem költészet érdekel), és a jövőben is figyelek rájuk.

Az előadásról őszintén kicsit elszakadtam, mert mászkálhatnékom volt. A Libriben 20% kedvezményt kínáltak, de végül ennél jobb részt találtam: a Szépséghibás könyvek polcát. És meg is érte itt körbenézni, ugyanis 40%-kal olcsóbban meg tudtam venni egy régóta kívánságlistás könyvemet, a Diktatúr 2.0-át. Ezen kívül még az Elnökasszonyt zsákmányoltam be, hasonló kedvezménnyel, a Libri őszi akciójából pedig egy rövid Alice Munro kötetet.


A következő libris előadás az előző után kezdődött tíz perccel, ahol Tompa Andrea beszélt Libri irodalmi díjas regényéről, az Omertáról. A program egy jól bevett irodalomi előadás-elemmel, a felolvasással kezdődött. A moderátor kiemelte, hogy ritka alkalomnak lehetünk fültanúi, mivel Tompa nem szeret nyilvánosan felolvasni (én teljesen meg tudom érteni). Később ő is megerősíti, hogy ez igaz, inkább színészeket szeret felkérni erre a feladatra, mert egy külön mesterségnek gondolja a felolvasást. 
A továbbiakban különböző témák mentén járja körül a moderátor és Tompa az Omertát. Szó esik a női főhősökről, az irodalmi nemi szerepek kifordításáról (pl. az Omertában szemtanúi lehetünk annak ,hogy egy nő megver egy férfit, vagy annak, hogy egy nő megfogadja, számonkéri a tisztaságot - amit a korábbi hagyományban inkább a nőkön kérnek számon - a férfiakon), a borítón szereplő rózsáról és annak jelentéséről (ez volt a legérdekesebb rész, főleg, hogy Tompa elárulta, a témában létezik egy négykötetes ismertető, Rózsakultúra címen). A regény kibeszélése után az írói pályaút és a jövőbeli tervek kerülnek sorra. A beszélgetésnek ez volt az erősebb része, mert Tompa számos berögződést vagy sztereotípiát cáfolt meg. Egyik téma a nőkérdés volt, főleg a Libri irodalmi díj kapcsán, ahol Tompa Andrea volt az egyetlen női jelölt, a többi 9 jelölt férfi szerző volt. Ehhez a szerző annyit fűzött hozzá, hogy örül a díjnak, de különösen nem számít neki, de azért azt megkapta, hogy "várható volt, hogy ő nyer, mert ő az egyetlen női jelölt", meg azt is, hogy azért díjazták, mert erdélyi témáról írt. De szerinte nem erről kell szólnia az irodalomnak, hanem a mű minőségéről, arról, mi van belül.
Az Erdély-téma kapcsán a moderátor felteszi a kérdést: Tompa miért mindig Kolozsvárról ír? Az író erre is érdekes választ ad: Igen, nem mindig örülnek annak, hogy mindig ugyanarról ír, de ezt idővel elfogadták. De igazából nem megírandó témákról kell írni (meg is kérdezi: Miről is kéne írni?), hanem arról, ami közel áll az alkotóhoz, arról, amiben jó. És úgy tűnik, ő maga ebben a Kolozsvár témában jó, egyelőre, neki most ez a száma. Bár megjegyzi, érzi, hogy kicsi ez a "ketrec", de még talál benne érdekeset.


Szóba kerül még a női írók reprezentálása az irodalmi palettán, a szerepcserék kérdése az irodalomban. Itt számos példa megemlítődik a magyar irodalomból. Magam részéről Esterházy Péter (Csokonai Lili: Tizenhat hattyúk) és Parti Nagy Lajos (Sárbogárd Jolán: A test angyala) női álneves írását ismertem, de Tompa és a moderátor bőven kitágították ezt a tudásomat. Egyik - a beszélgetés alapján - legviccesebb példa Király Odett néven megjelent verseskötet, a Magamon kívül. A beszélgetőfelek mesélték, hogy Király Odett igazából Fekete Richárd, aki álnév alatt annyira hitelesen vette fel a női szerepet, hogy sok férfi olvasó beleszeretett.
A nőírók karrierjével és a különböző nézőpontokból elmesélt történetekkel zárul a beszélgetés. Tompa Andrea nagyon pozitív abban, hogy bizony az embereket érdeklik az új nézőpontok. Az Omertában például ott van Káli, aki egy negyvenes éveiben járó nő, ami a sztereotípia szerint nem egy izgalmas kor, de mégis ez a szereplő a legkedveltebb, az olvasói visszajelzések alapján. Ennek kapcsán szóba kerül, hogy Tompa azon kevés magyar írók egyike, akik olyan ritka témákat is belevesznek a könyvükbe, mint a szexuális apátia - az Omertában ez kimondására kerül.

Összességében ez volt számomra a programsorozat legjobb beszélgetése, számos új infót megtudtam a kortárs irodalomról, az irodalmi életről és annak hiányosságairól.Viszont egy baklövést elkövettem: nem vittem el dedikáltatni a saját Omertámat... Őszintén, eszembe se jutott, hogy egy ilyen eseményen is lehet dedikáltatni (úgy tűnik, nem vagyok rutinos aláírató), ezért nem is pakoltam be semmit. Minderre akkor döbbentem rá, amikor a mellettem ülő hölgy elővette a saját Omertáját... Tanulság, legközelebb jobban felkészülök! Remélem, a Margó fesztiválon lesz lehetőség dedikálásra.

A Tompa-beszélgetést követően jött egy üres óra számomra, és a következő beszélgetés, ami érdekelt, 18:00-kor kezdődött egy elég távoli helyen, meg tele voltam egy csomó cuccal (kellett nekem könyveket venni!), szóval végül úgy döntöttem, hazamegyek enni, és majd 20:00-ra visszajövök a Líra Fókuszba a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság megalakulására. Vissza is indultam időben, de a Blahán leállított a BKK, hogy töltsek ki egy felmérést egy tervezett elektronikus jegyrendszerről. Mivel ezt amúgy fontosnak tartom, rászántam az időt, és végül megint negyedóra késéssel érkeztem meg a kinézett programomra. Nehezen találtam meg a programot (a Líra Fókusz emeletén, a terem végén volt), és pislogtam is, hogy itt mi lesz, mert mire odaértem, biblioterápiáról beszéltek. Először azt hittem, rossz előadásra ültem be. Aztán a jelenlévő színésznő (szánom, hogy nem emlékszem a nevére, pedig nagyon jó anekdotát mesélt Esterházyról) a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságból olvasott fel, én pedig megnyugodtam. Ezután a moderátor a közönséghez fordult a következő kérdéssel: Volt-e önöknek olyan olvasmányélménye, ami átsegítette az élete nehéz szakaszán? 

Rám tört ekkor egyfajta szorongás, hogy én itt ennyi ismeretlen előtt nem tudok semmilyen traumámról beszélni (vannak azért olyan könyveim, amelyeket életem nehéz részeihez kötök), így csöndben maradtam. Voltak mások, akik könnyebben beszéltek életük nehézségeiről, és közben számos jó könyvajánlás is elhangzott. A szó visszakerült a beszélgetőkhöz, ahol aztán főleg a bibloterápia pozitív hatásairól beszélgetett Oláh Andrea vendégeivel, olykor a Krumplihéjpite könyv jeleneteire reflektálva. Ahogy ráhangolódtam a témára, kiderült számomra, hogy miért fontos a biblioterápiáról beszélve. Ne értsétek félre, nem ítélem el, sőt Rudolf Panka egyik ilyen eseményén részt is vettem korábban, és hasznosnak tartom. Itt főleg magyar vonatkozásban boncolták a biblioterápiát, és annak kapcsán világították meg a dolog lényegét. Szóba került Bartos Éva úttörő szerepe, aki széles körben elterjesztette a módszert és elérhetővé tette a szakirodalmát magyar nyelven is; a biblioterápiához kapcsolódó sztereotípiák (pl. sokan egyfajta Biblia-körnek hiszik); különböző kezelési formák (például nem kell direkt az adott problémára reflektáló művet adni a terápia alatt álló kezébe); milyen szövegel érdemes dolgozni (lényeg, jó legyen, el tudjon gondolkoztatni, legyen mit lehántani róla), és hogy milyen rövid művek is micsoda folyamatokat tudnak elindítani (pl. Fodor Ákos híres háromsorosa, a 3 negatív szó: Nincs. Semmi. Baj). A zárószó pedig Ray Bradburytől származott, aminek különösen örültem: ez a Fahrenheit 451 zárszava volt (amit hirtelen nem találok a neten, a könyvem pedig vidéken).

Oláh Andrea a program végén felhívta rá a figyelmet, hogy most a Skandináv krimi következik a Magvető Caféban, amit szintén ő vezet, és akit érdekel, jöjjön át. És hallgattam rá végül. Eredetileg Závada Péter előadásra akartam átnézni a Libribe, de az itteni programfelhívás, és a tény, hogy azért elég sok Závada-beszélgetésen voltam meggyőzött. Azonban egy valamire nem számítottam: hogy nem lehet beférni a Magvető Caféba! Még javában zajlott az előző program, a Vámos Miklós est, és annak végeztével se nagyon mentek ki az emberek a kávézóból. Közben összefutottam Molymacskával és molytársaival, és végül közösen úgy döntöttünk, menjünk át a Móricz téren lévő Bookline-ba, hogy legyen helyünk az est egyik utolsó beszélgetésére, A szolgálólány meséjére. A helyzet azonban ott se volt jobb: mindenhol ültek, szerintem még a csilláron is. Szerencsénkre két ember kijött a boltból, így Molymacskával befértünk az ajtóhoz, és valamennyire láttunk is.


Még most is gondolkodok rajta, hogy megérte-e beülni. Nem volt gond a beszélgetőfelekkel (Nádor Zsófia, a Jelenkor Kiadó szerkesztője és Ruff Orsolya, a Könyvesblog szerzője beszélgetett), a témával főleg nem. Inkább azt éreztem, hogy sok újat már nem lehet a témában mondani, annyian beszélték ki az elmúlt két évben A szolgálólány meséjét. És ha ezeket a beszélgetéseket kéne összehasonlítanom, akkor inkább Sepsi László vezette Popjak-féle Atwood kibeszélgetést mondanám jobbnak. De ha eltávolodok magamtól, akkor viszont azt mondom, korrekt volt az este. Kellően informatív beszélgetést hallhattunk, ahol az írónő hátterétől kezdve a sorozat és a könyv közötti különbségekig mindent körbejártak. Utóbbi kapcsán hallhattam új dolgokat. Például nem gondoltam bele komolyabban eddig a gileadi nők ruháiba. Az egyértelmű, hogy a szolgálólányok piros ruhája a termékenységet és a vért szimbolizálja, viszont eddig nem volt világos, hogy a feleségek kékje Mária színére utal. 

Még érdekesnek találtam a beszélgetőfelek véleményét abban, hogy a könyv szereplői nemigen vonzó emberek, viszont a sorozatban igen. Azt hiszem Nádor Zsófia mondta, hogy ez a különbség arra hívja fel a figyelmet, hogy akárhogy is nézzen ki az ember, ha erőszakot követ el, az akkor is erőszak, nem lesz vonzóbb, ha azt egy jól kinéző férfi követi el. Egy másik eddig bennem fel nem merült dolog a későbbiekben került szóba, amikor azt a kérdést tárgyalták ki, csak a nő vannak-e elnyomva Gileadban. Jött a válasz, hogy nem, a férfiak és az elitnek számító nők is szenvednek a rendszerben. Alátámasztva az állítást, szóba került a nyelvbe való menekülés, ami megjelenít például a Scribble játék és az, hogy a megtermékenyítési aktus során a Férj nem élvezi a dolgot, hanem szavak jelentésén gondolkodik. Ilyeneket hallva jövök rá mindig, hogy azért hiába ismerek valamit jól, mindig tudnak újat mondani róla, olyan dolgokat, amikre nem is gondoltam volna magamtól. Így a végére meg is győztem magam, hogy érdemes volt benyomorogni erre a beszélgetésre.

Jól zárult az életem első, teljesen kiélvezett Olvasás éjszakája. Viszonylag sok érdekes program volt, nehéz volt válogatni közülük. Annyi negatív volt csak, hogy a jövőben esetleg nagyobb embertömeg befogadására alkalmas helyekre kell szervezni, mert sok előadásra képtelenség volt beférkőzni. Mindenesetre a jövőben jobban fogok erre a napra figyelni.

2018. szeptember 28., péntek

Az Olvasás Éjszakája idén is izgalmas programokkal vár mindenkit

szeptember 28, 2018 0 Comments

Az Olvasás éjszakája immár hatodik éve várja az olvasó embereket izgalmas kulturális programokra, több helyszínen. Az eseményt a Supka Géza Alapítvány szervezi azzal a céllal, könyvesboltok és könyvkiadók együttesen hozzanak létre egy más világot. Elsődleges célja - ahogy azt a nevéből sokan kitalálhatták - az olvasás népszerűsítése, az irodalom értékeinek felmutatása. A Múzeumok vagy a Színházak éjszakájához hasonlóan ilyenkor nem csak programok, hanem hosszabb nyitvatartás is várja a könyvmolyokat. Régi tervem ellátogatni a rendezvényre, és úgy döntöttem, ezt idén meg is teszem. Viszont nagy a választék, sok a program (főleg egy időben!), fejben tartani is nehéz. Íme álljon itt egy kisebb válogatás a legérdekesebb eseményekről. A lista teljesen szubjektív.

Libri Könyvpalota



15:00 Irodalmi Magazin - Az olvasás jövője - Erre azért vagyok kíváncsi, mert még nem hallottam az Irodalmi Magazinról, és kíváncsi vagyok, szerintük mi lesz a jövőben az olvasással. Kicsit remélem, hogy szó lesz a nyomtatott sajtóról is.


16: 00 Tompa Andrea: Omerta - Tompa Andreára először a Libri irodalmi díj kapcsán figyeltem fel, Omerta regénye pedig borítójával és címével fogott meg. Mielőtt nekiállnék az olvasásnak, úgy érzem, nem ártana egy kis fejtágítás a témában. Ennél pedig a könyvbemutatós beszélgetés nem is lehetne jobb alkalom!


21: 00 Závada Péter: Je suis Amphitryon - Azontúl, hogy szeretem, amit Závada Péter csinál, versektől kezdve a rapig, hasonló céllal ülök be ide is, mint Tompa Andreás beszélgetésre: némi tudást szedjek fel a szerzőről és a művéről. A Je suis Amphitryonról elöljáróban érdemes tudni, Závada a görög drámákig nyúl benne vissza.

Bookline


18:00 Fodor Marcsi, Neset Adrienn - 50 elszánt magyar nő - Megvan az Esti mesék lázadó lányoknak mesekönyv? Elkészült annak magyar változata, az 50 elszánt magyar nő. Nagyon örülök is neki, mert a világ nőinél kevésbé csak saját nagy tetteket végre hajtó nőit ismerjük kevésbé. Remélem, ezen a könyvbemutatón kapok egy kis ízelítőt a nemzet igaz asszonyairól!

22:00 Margaret Atwood - A Szolgálólány meséje - A Szolgálólányból sosem elég! Atwood egyetemen lett kedvencem, és bármit szívesen hallgatok róla, így Nádas Zsófia és Szentesi Éva gondolatait is. Viszont arra is kíváncsi vagyok, mit lehet még beszélni arról a könyvről, amit az utóbbi időben mindenhol alaposan kiveséztek.
 

 Líra Magvető Café


18:00 A nőt keressük első helyen, a pénz legyen ráadás” – Igazából az est alcíme az, ami felkeltette az érdeklődésemet: Történetek a 19. századi házassági piacról – Szécsi Noémi fényképes előadása. Egyrészt: Szécsi Noémi és nőtörténelem? Nincs több kérdésem. Másrészt az 50 elszánt magyar nőhöz írt véleményemet tudom ismételni: csak támogatni lehet olyan megmozdulásokat, amelyek a nők történelembeli szerepét járja körül.  

21:00 Nézz be a skandináv krimik kulisszái mögé!  - Őszintén, nekem kimaradt a nagy skandináv krimi hullámból, így nincs is sok fogalmam róluk. De most bepótolhatom elmaradásomat.

Líra Fókusz 

 

20:00 A BUDAPESTI KRUMPLIHÉJPITE IRODALMI TÁRSASÁG MEGALAPÍTÁSA - A Líra Fókuszban inkább játékra invitálják a kedves olvasókat, amit helyeslek, mert közösségi élménnyé teszi az olvasást. Mary Ann Shaffer és Annie Barrow azonos című könyvét megidézve kell elmondani, neked mi volt a legjobb könyvélményed eddig. Challange accepted.

 
 

22:00 BORZONGJ DRAKULÁVAL! Dacre Stoker & J.D. Barker: Dracul – könyvbemutató - Szörnyű bűnöm, de a Drakulát nem bírtam végig olvasni egyetemen (de egyszer befejezem!). Ettől függetlenül érdekel a téma, Stoker és Barker Draculja is megmozgat kicsit, így tervezek elnézni a könyvbemutatóra. Viszont a kvízen nem fogok tudni részt venni, mert nincs csapatom.  A legjobb pedig a végére maradt. Csak beidézem, és megértitek, hogy a nyomdafesték szipózó énem mit érez.


Folyamatos program: EGY KÖNYV ILLATA – Ha van kedved játszani, bekötött szemmel szagolj könyvekbe és mondd meg, mi lehet a kezedben? Idén is éjszakába nyúlóan szimatolhatsz OLÁH ANDREÁVAL, és a „legjobb orrú” olvasók természetesen könyvet nyerhetnek!

Alexandra Pódium 



19:00 MENNYIT ÉR EGY KÖNYV? A Könyvmolyképző játékos irodalmi vetélkedője könyves kincsekért. - Újabb példa arra, hogy hogyan tegyük közösségi élménnyé az olvasást. Jó lenne elnézni rá, és megnyerni egy-két régen kinézet KMK-s könyvet.




A további programokat a rendezvény honlapján találod!
És a következő programról se feledkezzünk meg! #margofesztival

https://www.facebook.com/events/1902450730061929/

2018. szeptember 24., hétfő

És az öszvérhajcsár tudja, hogy valami nincs rendben - Blake Crouch: Véres arany

szeptember 24, 2018 0 Comments

A cikket eredetileg a Könyvesblognak írtam a nyár folyamán az "Olvass és írj" kezdeményezésükön belül, de mivel nem jeleztek vissza még egy köszönömöt se, és nem tudom, ők mikor jelentetik meg, ezért itt publikálom az írást.

Blake Crouch nem ismeretlen a hazai közönség előtt: 2015-ben debütált Wayward Pines című sorozat mindenkivel megismertette a dél-kaliforniai író nevét. Karrierjét azonban nem a 2012 és 2015 között írt trilógiájával kezdte. A 2000-es évek elején jelentek meg első regényei (Desert Places 2004-ben, Locked Doors 2005-ben), amelyeket további sikeres művek követtek, mint a már említett Wayward Pines trilógia és a 2006-os Good Behaviour, amiből 2016 novemberében készült sorozat. Legutóbb a Sötét anyag című sci-fi thrillert adta ki, amiből jelenleg a forgatókönyv változatot is írja. Ezeken túl Crouch eddig számos regényt és novellát írt – utóbbiak olyan jelentős zsánermagazinokban jelentek meg, mint a Ellery Queen vagy az Alfred Hitchcock Mystery Magazine.

A most kitárgyalásra kerülő könyv, a Véres arany az író egy korai darabja, amiben minden megtalálható, amiért Crouch-ot szeretni lehet, sőt meg merem kockáztatni, többet is kapunk, mint későbbi műveitől. 
A thriller két történetszálon játszódik. Az egyikben 2009-et írunk, ahol egy újságírónő, Abigail egy különleges sztori reményében csatlakozik az Elveszett Városnak nevezett lakatlan területre tartó expedícióhoz. A környékbeliek mendemondái szerint 1893-ban megmagyarázhatatlan események következtében a város teljes lakossága nyom nélkül eltűnt. Az expedíció célja magyarázatot találni a több mint száz évvel ezelőtti eseményekre.

A másik történetszál visszavisz minket az időben, egészen 1893-ig, az abandoni lakosság eltűnése előtti időszakra. A nyugodt hegyi kisváros mindennapjait a gazdagság ígérete és a kapzsiság zavarja meg. Ebből azonban a városlakók semmit sem sejtenek, a közelgő vég váratlanul csap le rájuk.

Korábban két, magyarul is olvasható Crouch regényhez volt szerencsém: a Wayward Pineshoz és a Sötét anyaghoz. Mindkettő elolvasása után hasonló benyomásom volt: érdekes ötletek kevésbé jó kivitelezésben. Crouch karakterei inkább könnyen beazonosítható sablonfigurák, mint olyan emlékezetes szereplők, akik bármilyen érzelmi reakciót is kiváltanának az olvasóból, a történet hangulatát pedig a lehető legegyszerűbb írói eszközökkel – például tőmondatok egymás mellé halmozásával – próbálja elérni. Hasonló fogásokat vártam a Véres aranyban is főleg, hogy egy 2009-ben írt regényéről volt szó (vagyis azt feltételeztem, hogy az új regényeihez képest rosszabbul írt), de végül kellemes csalódás lett a harmadik találkozásból. A könyv azt adja, amit a fülszöveg ígér: két történetszálat, amit egy közös rejtély köt össze. 
 
Blake Crouch
 
A legnagyobb erénye Crouch-nak itt a narráció. 437 oldalon képes ezt a történetet úgy előadni, hogy szinte végig fenntartja érdeklődésünket. Ezt pedig egy egyszerű, de jól alkalmazott trükkel teszi: a cselekmény elején elhelyezi a rejtélyt (Hogyan tűntek el a hegyi város lakói?), és ameddig ez lehetséges, nem oldja meg, sőt az olvasónak se nyújt fogódzkodókat a megoldáshoz. Pörögnek közben az események, egyik probléma követi a másikat, így nincs is nagyon ideje az olvasónak visszagondolnia a főrejtélyre. Crouch mindig elénk tesz valamit, amivel eltereli a figyelmünket. És ugyanitt érdemes megemlíteni, hogy a szerző nem használja túl ezt a fajta mesélést, nem ver át minket: a múlt és a jelen szála a könyv egy bizonyos pontján összeér, és fény derül a nagy titokra.

A Véres arany azért nem teljesen hibátlan mű, megvannak a saját gyengeségei. A 2009-es rész kevésbé erős az 1893-ashoz képest: az előbbi inkább egy B-kategóriás akciófilm benyomását kelti a túszdrámával, folyamatos árulásokkal és vissza-visszatérő szereplőkkel – ami pluszba még túl is van nyújtva plusz 100 oldallal –, míg az utóbbi történelmi rész kemény emberi sorsokat mutat be a kapzsiság pusztító hatása mellett. A feleségét verő férjtől a kivégzésére váró kocsmárosig számtalan életutat ismerünk meg Abandonban, melyeket Crouch képes átélhetővé tenni. Pszichológiai mélységekbe nem merészkedik, de az események puszta bemutatásával – mindent filmszerűen mesél el, de végig kívülálló szemlélő marad – mégis hiteles elbeszélővé válik, és így elhisszük neki, hogy ezek az emberek tényleg életük legnehezebb napjaival néznek szembe.

Röviden, a Véres arany egy kellemes csalódás, egy olyan thriller, ami pont annyit nyújt, amennyit ígér: egy izgalmas és szórakoztató kikapcsolódást. Ezenfelül megértheted, miért futott be Blake Crouch, mit is tud valójában a Wayward Pines-on kívül.

2018. szeptember 23., vasárnap

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

szeptember 23, 2018 0 Comments

Érdekes címe van ennek a filmben, nemde? De furaságával ügyesen felhívja magára a figyelmet, és nem teljesen egyértelműen, de azért tudtunkra adja, mi lesz a főtéma: cyberbullying, azaz az internetes zaklatás. Ennyi, és persze a számos pozitív kritika (a film honlapján egy csokorra valót találhatsz itt) elég volt, hogy moziban-nézős lesz a mű, és Ádámmal be is ültünk.

Tartalom:
Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története.
Schwechtje Mihály az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában volt az egyik rendező, korábban számos kisjátékfilmet készített, legutóbbi rövidfilmje, az Aki bújt, aki nem jelenleg a mozikban is látható: A fa alatt című, többszörös díjnyertes izlandi fekete vígjáték kísérőfilmjeként. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első nagyjátékfilmje, amelyben a tehetséges fiatalok mellett olyan színészek tűnnek fel, mint Polgár Csaba, Mácsai Pál, Kardos Róbert, Rezes Judit és Schell Judit.

Forrás: Port


Schwechtje filmjének egyik legnagyobb erőssége annak hitelességében rejlik. A tinédzser szereplőket a karakterükkel megegyező életkorú színészek keltik életre, ráadásul nagyon profi módon (azaz nem idegesítőek vagy fájóan erőltetettek, mint számtalan más tinifilmben). Az őket körülvevő környezet (az iskola, a szülők) szintén nagyon reális, hihető: pörög a Facebook és az Instagram, a fiatalok a virtuális térben könnyebben mozognak, teremtenek kapcsolatot, mint a valóságban (és ezt is nagyon hitelesen, a képernyőre helyezett chatablakokkal teszi élővé a vásznon). És könnyebben okoznak fájdalmat egymásnak, vagy sokkal komolyabb sérelmeket - és ez igazából senkinek se tűnik fel, csak nagyon későn. Azért némi biztonságos, tinédzsereket célzó művekre jellemző "burkot" érezni a történeten (például a gyerekeket körülvevő szervek, mint az egészségügy és az oktatás egész normálisan működnek), de így is sötétebb hangulatú más, mostanában bemutatott tinifilmeknél. Például a Kszi Simonhoz képest a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (a továbbiakban RLSM) egy depresszív, eret vágós történet. A sötétebb tónus nem is túlzás. Az Indexnek adott interjú szerint Schwechtje a filmen bemutatott esetnél sokkal durvább sztorikat is hallott tinédzser interjúalanyaitól, és a lényege is itt van az RLSM-nek: az abszurd, már-már hihetetlen tragédiával és az ahhoz vezető úttal felnyitja a szemünket. Szinte ráüvölt a felületesen szerető szülőkre és iskolatársakra, hogy figyeljenek már a másikra, mert a baj könnyen megtörténik. Mert a gyermekeink nem rózsaszín habos-babos, tiniproblémákban élnek, hanem a való világ kegyetlenségében, amire nincsenek felkészülve. Ezt kevés film mutatja be ilyen nyíltan, és ilyen megrázóan.


A történet persze nem lenne megdöbbentő a profi forgatókönyv nélkül. Schwechtje az animés lány, Eszter (Herr Szilvia) köré építi fel a cselekményt. Tudomást szerzünk a környezetében történő eseményekről (pl. Beni szakítása, Eszter barátnőivel való készülődés a conos performance versenyre), de mindez semmiségeknek tűnnek a lány belső világából szemlélve. A csak ráirányuló fókusz végett könnyen a helyébe képzelhetjük magunkat, ezzel pedig megérthetjük érzéseit is. Nincs itt más, mint egy fiatal lány, aki vágyik más szeretetére, egy olyan, az életében biztos személyre, akire számíthat mindennapi problémáiban. Aztán váratlanul, egy nagyon elegánsan elhelyezett fordulattal Eszter megszűnik főhősnek lenni, és az eddigi események új megvilágításba kerülnek, később pedig a végkifejlet felé is ezen az új szemszögön keresztül haladunk. Ez a húzás nem csak egyszerűen egy új megközelítést hoz az Eszter körüli eseményekbe, hanem az osztály közösség közös univerzumát teszi komplexebbé, és magát a film végét is többrétegűvé teszi. Az események különös láncolatához hasonlóan (amit az előző bekezdés végén írtam le) a többféleképpen elmesélt történet is elgondolkodtat minket, ráébreszthet, hogy nem szabad felületesen ítélkeznünk, hanem meg kell értenünk az ok-okozatot. A jövőben ugyanis így kerülhetjük el a tragédiákat.

Az RLSM az őszi mozi kínálat egy kellemes meglepetése, sőt, nálam felkerült az utóbbi évek kedvenc magyar filmjei közé is. Az elejétől a végéig hiteles, kiemelten fontos témát hoz közel mindenkihez, ezenfelül pedig nagyon fordulatos, bőven kínál izgalmat a nézőnek. Sok rossz dolog nem mondható rá, talán csak annyi, hogy itt-ott kicsit mintha veszteni lendületéből a történet, és kicsit megmosolyogni való volt az amatőr anime-utánzat a filmben, de utóbbit fogjuk a kis költségvetésre (a Magyar Filmalap ugyanis nem támogatta Schwechtje filmjét). Az RLSM 9/10-es filmélmény, ajánlom mindenkinek.

2018. szeptember 15., szombat

Ha szereted a könyveket, akkor ez a film jól fel fog húzni - Könyvesbolt a tengerparton

szeptember 15, 2018 0 Comments

Az emberiséget sokféleképpen lehet egyszerűen felosztani. Isabel Coixet, Penelope Fitzerald The Bookshop c. kisregényéne alapján készült filmjében így néznek ki a kategóriák: akik olvasnak, és akik nem. A történet főhőse, Florence (aki épp könyvesboltot készül nyitni egy olyan városkában, ahol nem olvasnak az emberek) pedig úgy érezheti, az olvasó emberek vannak kisebbségben. Persze ez nem töri le ambícióit, azért is létrehozza saját könyvesboltját. Elég sarkallatos lenne azt állítani a nemrég mozikba került Könyvesbolt  a tengerpartonról, hogy egy kultúrmisszióról szól. A felszín alatt ennél jóval több húzódik.

Tartalom:
"Anglia, 1959. A különös nő, Florence (Emily Mortimer) könyvesboltot akar nyitni a festői tengerparti kisvárosban. A helyi előkelőségeknek nem tetszik ez az ötlet, és eleinte az angol felső középosztályhoz méltó udvariassággal, majd egyre kíméletlenebb módszerekkel igyekeznek megakadályozni Florence terveit. Az eltökélt nő nem törődik velük, és megnyitja a hangulatos boltot, ahová eleinte bátortalanul, majd egyre gyakrabban térnek be a városka lakói. A helység nagyasszonya, Violet Gamart (Patricia Clarkson) azonban nem adja fel, és még a parlamentig is elmegy a könyvesbolt elleni hadjáratában. Florence azonban nem várt szövetségre talál a város egyik elvonultan élő, különc lakójában, az ódon és kísérteties udvarházban lakó, megközelíthetetlen Edmund Brundishban (Bill Nighy)…"

Forrás: Port

A film felszínét a könyvszeretet adja. 1959-ben járunk, Florence ennek az időszaknak a nagy népszerűségnek örvendő vagy épp nagy port kavaró műveit próbálja népszerüsíteni. Megjelenik Ray Bradbury Fahrenheitje, a Marsbéli krónikái, de Vladimir Nabokov mai napig megosztó Lolitája is; ezenfelül pedig számtalan klasszikus is megjelenik, mint Oscar Wilde, Jane Austen vagy William Wordsworth. Könyvszeretőként otthonosan érezzük magunkat a történetben az ismerős könyveket látva. Sőt, a Florence által berendezett boltocska a számtalan polccal, képeslappal, és a csodaszép tenger, ami megkoronázza az egészet, mennyországgá teszi a könyvesboltot; idillinek hat, egy valóra vált álomnak - a könyvszerető nézőnek és Mrs. Greennek egyaránt.

Ebbe a tökéletes kis világba rondít bele a valóság Violet Gamart képében. Látszólag a könyvesbolt léte zavarja Gamartot és körét, és mindent meg is tesznek, hogy ellehetlenítsék Florence-t. A konflikus egyre inkább elmélyül, az eszközök is egyre durvábbak, de ennek ellenére a két fél közötti harc a lehető legbékésebben jelenik meg a vásznon. A különböző ultimátumok, odaszúrások és frappáns válaszok az angol nyelv nagyon indirekt kifejezéseiben rejtik, durvább inzultusok nem is hangzanak el egészen a film legvégéig. Az igazi háború nem is az emberek között, sokkal inkább az emberekben dúl. A számos közeli plán, vagy egy-egy személyt megjelenítő kép is ezt hivatott sugallni: Florence, majd a későbbiekben pártfogójává előlépő lány (Chritine) és a falu remetéje (Mr. Brundish) magukban dühöngnek a tehetlenség érzésétől, miközben a helybéliek mézes-mázós szavaikkal próbálják leplezni igazi szándékukat. És a mű ennyivel eléri, hogy bennünk is felkavarodjanak az érzések, mi is dühösek és tehetetlenek legyünk, mint Florence. 


Mrs. Greenék és Gamarték közötti csendes háború látszólag a könyvesbolt jelenléte miatt dúl, erre enged következtetni Mr. Brundish története is a gyerekkorában lévő boltocska megszűnéséről, és az is, hogy Violetnek addig nem volt fontos megszerezni a Florence által megvásárolt Öreg házat, amíg az meg nem érkezett. Valóban egy kultúra központot szeretne nyitni Violet, vagy ez is csak egy fedősztori, hogy megkaparintsa, amit akar? Nem minden azért történik, amiért hisszük, szerintem. Számos ilyen nyitott kérdést hagy a film, de ez nem is feltétlen baj. Nekem az egész inkább tűnik egy hatalmi harcnak, semmint a könyvek elleni hadjáratnak. Valami olyan jelenik meg, ami megzavarja a kisvárosi kozmosz addigi életét, neadjisten, változást hoz. Ezt pedig nem lehet annyiban hagyni! - gondolja a kisember valamiért. Irigységből, kicsinyességből, ki tudja, miért. Csak találgatni tudunk.

Csendes, inkább befelé figyelős film a Könybesbolt a tengerpartnál, de a vásznon megjelenő belső düh és elkeseredettség az erre fogékony nézőben megmozdít valamit, sőt. Ismerős (pl. Bill Nighy, Patricia Clarkson) arcok, és kevésbé ismert, de figyelemre méltó színészek (pl. Emily Mortimer), és az angol kisváros hamisíthatatlan hangulata a maga árnyoldalával - ezt kapjuk Coixet filmjétől. Részemről 8/10-es film, könyvszeretőknek és az angol vidék rajongóinak kötelező megnézni!

2018. szeptember 11., kedd

Oh, Death - Halál teljes gyűjtemény

szeptember 11, 2018 0 Comments
 

Neil Gaiman itthon is ismert és népszerű író, életműve szinte maradéktalanul elérhető magyar nyelven is. Egy nagy kivétel azért akad: a Sandman képregénysorozat. A tízrészes főtörténetből magyarul csak 4 jelent meg, az utolsó 2011-ben. Sajnos azóta sincs hír, hogy fog-e folytatódni a képregény itthon (reméljük, egyszer igen), de idén kaptunk egy kötetet Sandman téren: Könyvhétre jött ki az univerzum egyik prominens szereplőjéről, Halálról szóló deluxe kiadás 3 nagy történettel.

Tartalom:

Mit gondolnál az életről, ha a Halál lenne a nővéred?
Sápadt, fiatal lány fekete ruhában. Ajkán huncut mosoly. Fejébe húzva kalap. Nyakában ősi szimbólum. Elsőre bárki lehetne, egy egyszerű járókelő a sok közül. Aztán amikor már azt hiszed, szerencsésen megúsztad azt az iménti balesetet, kézen fog, hogy mutasson valamit…
Ebben az igényes kivitelű kötetben az élő Halál a főhős. De jobb, ha elfelejted a csontvázakat, a kaszát és a fekete csuklyát – ez a Halál kézen fog és kacagva rángat magával egyik kalandból a másikba.
Neil Gaiman, a Sandman: Az álmok fejedelme és az Amerikai istenek többszörösen díjnyertes, New York Times-bestseller írója visszatér a Sandman-világba, hogy ezúttal Morpheus nővére, a játékos, kedves Halál szemszögén keresztül mutassa meg azt. A kezdet és a vég, szerelem és félelem, élet és halál – minden más színt kap a kötet lapjain, amelyben immár klasszikussá vált képregényeket vehet kezébe az olvasó, először magyar nyelven.
Forrás: Moly



A deluxe kiadás több Halál-történetet tartalmaz, amelyeket különböző képregényrajzolók keltettek életre: Chris Bachalo (Shade, the Changing Man, Generation X), Mark Buckingham (Marvelman, Fables), Mike Dringenberg (Sandman) - csakhogy párat említsek. Akadnak rövidebbek (pl. Téli mese, A kerék), Sandman bennfenteseknek szólók (mindjárt ilyen az első, a Szárnyaink suhogása, ahol Halál öccse baját próbálja kideríteni, de a hölgy munkájába is bepillantást nyerünk), de hangulatban a három nagyobb történet uralja a gyűjteményes kötetet. Egyik az Álarc, ami a halál után sóvárgó nő kálváriáját beszéli el; a következő nagyobb hangvételű történet Az élet mindig drága című történet, ahol Halál Didi néven a halandók közé megy, hogy ezzel eleget tegyen százévente esedékes feladatának: megtapasztalja, milyen halandónak lenni. A Földön eltöltött napok során ismeretséget köt egy tizenéves fiúval, aki épp menekülne az életéből...  Ez a páros (az öngyilkosságon gondolkodó fiú és a Halál) kell ahhoz, hogy működjön itt a főtéma is: van miért élni, mindig van valami, amiért folytathatjuk. A földi és természetfeletti találkozása a két figurán keresztül pedig számos komikus jelenettel gazdagítja a kötetet. De ezekben a pillanatokban felsejlik az is, milyen távol vagyunk a megfoghatatlan de létező dolgoktól; még akkor is, ha ember alakban jelennek meg előttünk.

A harmadik nagyobb hangvételű történet az Egy teljes élet, amely egy leszbikus énekesnő életét követi nyomon: hogyan hat rá a sztárság, és ez milyen hatással van a családi életére. A Halálnak itt kisebb szerep jut, a fókusz az énekesnőn, Foxon van. Mondanivalójában nincs sok új (a hírnév teljesen megváltoztat), a hasonló történetek közül az emberi oldal emeli ki. Megismerjük az énekes és annak otthon maradt barátnőjének, Hazel szemszögét. Gaiman nem foglal állást egyik fél oldalán se, mindent a szereplők szubjektív szemszögén keresztül láttat. Így egy olyan személyes dráma bontakozik ki, amit az elbeszélő, Fox ellenére se csak egy oldalról, hanem kettőről élünk meg.

A két nagy történetet további kisebbek kísérik. Ezek többsége tényleg rövid, novellaként működő alkotások erős vagy emlékezetes csattanókkal, és még egy szexuális felvilágosítás is belefért ezek közé (ha nem hiszed, nézd meg!). A Sandman hangulatát idéző ezek közül a Halál és Velence, ami tartalmazza a sorozat misztikumát, abszurditását, a régi korok megidézését, majd ennek a modern korral való ötvözése, és persze az örök beletörődést saját legyőzhetetlen halandóságunkba - legalábbis magamban ezekkel azonosítom a Sandmant.

A deluxe kiadás - mint hab a tortán - végén egy képgalériával zárul. A képcsarnokban különböző alkotók hívták életre, értelmezték újra Halál alakját, ezzel bemutatva a karakter sokszínűségét, miközben több művészt is megismerhetünk. Személyes kedvenceim Chris Bachalo kissé rajzfilmes illusztráció, Michael Zulli klasszizmust megidéző képe, és Joe Quesada- P. Craig Russell Muchát idéző Halál-portréja.

A Death - Halál képregény úgy hiányzott, mint egy falat kenyér, és erről igazából addig nem is tudtam, amíg a végére nem értem. Gyönyörű kiadás, különleges stílusú rajzok és kivitelezés, miközben ott van a jól ismert Sandman érzés is. 10/10, szerintem, és azt tanácsolom, vegyétek s szeressétek.

Follow Us @soratemplates