A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelmi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: történelmi. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. október 1., vasárnap

A Kép és a Hang ereje - Dunkirk

október 01, 2017 2 Comments

A Dunkirk plakátjáról mindig az a festmény jut eszembe, amit a Wikipédián láthatunk a Romantika címszónál: Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger fölött. Ha a saját asszociációimon haladok tovább a két képben a közponi alak szerepe a közös pont: szemben állni a legyőzhetetlen erővel. Christopher Nolan első világháborús filmjében ezt a toposzt járja körben.

tartalom:
"A II. világháború egyik legtragikusabb emléke lehetne, ám egy különleges mentőakció története lett belőle. 1940 májusának végén a diadalmasan előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek több mint 300 000 embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük.Az angol flottának különleges és váratlan akcióval, hatalmas veszteségek árán mégis sikerült véghezvinni a mentőakciót - és sikerrel juttatta ki a frontvonalból a szabad világ utolsó hadseregét.

Film a menekülésről, a káoszról, a háborúról és a túlélésről... "
Forrás: Port


Nagyon hála a Sugár mozi akciójának és Gergőnek, aki eljött velem Dunkirket nézni, és így nem maradtam le róla a moziban. Olyan erős atmoszférája van az egész filmnek, amit csak vásznon érdemes nézni, otthon a DVD vagy egy BlueRayes mozizás nem feltétlen adhatja vissza az élményt. Nolan egy mentőakciót mesél el, aminél igazából nem is lényeges, mikor és hol történik, de a miheztartás végett: a II. világháború idején járunk, Dunkerque partjaitól nem messze, ahol a harcok közepén legalább 300 000 katonát kellett kimenteni. Ilyen történeteknél Hollywoodban megvan az a veszély, hogy valami giccseset kerekítenek belőle, de Nolannál szerencsére nem kellett ettől tartani, egy nagyon érdekes megközelítésből meséli el a dunkerque-i partok eseményeit. Az események a front különböző helyszíneinek - víz, föld, levegő - történéseiből állnak össze, így kapunk egy háborús montázst, s Nolan ennek köszönhetően tudja fenntartani a háború realitását. Nála nincsenek hősök vagy dicső pillanatok, csak az élethez való görcsös ragaszkodás és a bizonytalanság. 


Számomra mindenképpen érdekes eszközökkel mutatja be ezt az üzenetet a Dunkirk. Például vitathatatlanul nagy szerepe van itt Hans Zimmer zenéjének a szüntelenül ketyegő órával, ami egyértelműen az idő vészes fogyását idézi meg, és az egyéb háborús helyzetet idéző hanghatásokkal (pl. repülőgép vagy a sziréna). És ennek érdekes módon akkor van igazi ereje, amikor kisebb momentumokra fókuszál a kamera, nem pedig monumentális jelenetekre. Például az egyik legerősebb jelenet a Dunkirk elején van, amikor az első hajó épp elhagyná a kikötőt, de közben két katona egy eszméletlenül talált társukat próbálják meg mindenáron felvinni a távozó hajóra, hogy az biztos segítséget kaphasson. Nolan az ilyen pillanatokkal is inkább az emberi tényezőt emeli ki, nem pedig a hősiességet (megvédjük népünket az ellenségtől) vagy a pusztítást. Igazából az ilyen ember közeli pillanatokon keresztül érthetjük meg a háború igazi borzalmait, és az egész harcnak az értelmetlenségét. 

A komoly üzenet mellett a rendező viszonylag közönségbarátra szabta filmjét. Az utolsó percekig folyamatos izgalomban tartanak minket Zimmer zenéjével és a minden oldalról támadó ellenséggel vagy a természet újra és újra lecsapó erejével, s mindezzel a névtelen katonák képességeik szerint felveszik a versenyt. Nolan valahogy képes volt mindent a legjobb helyen időzíteni, viszont nem is nyújta el túlságosan a filmjét, pont annyira hosszú, amennyire szükséges. 

Visszagondolva a moziélményre sok zavaró dolgot nem éreztem a Dunkirk közben, talán csak annyit, hogy a második félben kicsit belassult a történet, a kínos pábeszédek (de szerencsére nem sokat beszélnek a szereplők), továbbá akadt egy-két apróbb hihetetlen dolog (pl. Tom Hardy hogy volt képes majdnem üres tankkal elvezetni a gépét és még több német repülőt leszedni?), de ezektől függetlenül ez egy teljesen jó film, 9/10-et mindenképpen ér nálam. Nolan rajongók biztosan fogják szeretni, aki pedig szeretné egy kicsit szokatlan megközelítésben látni a II. világháborút az mindenképpen tegyen egy próbát a Dunkirkkel. 

2016. december 18., vasárnap

Ember az embertelenségben

december 18, 2016 0 Comments

Amikor történetet mesélnek nekünk vagy hallgatunk, szeretünk egy bizonyos személlyel vagy bizonyos csoporttal azonosulni, más személyek vagy csoportok kárára (pedig milyen érdekes a másik oldal szemszöge is!). Talán nincs ez másként a történelemmel sem. Egy egyetemi tanáromat idézve, maga a történelem is csak egy szöveg. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor a történelem végül is egy történet és akaratlanul is felbukkannak szubjektív érzéseink, mint az azonosulás bizonyos emberekkel vagy csoportokkal. Nem tudom, hogy direkt vagy nem, de mintha erre játszana rá Izolde Johannsen és Michael T. Marble szerzőpáros történelmi regénye, A birodalmi kalóz is. 

Tartalom:
"Az Admiral Graf Spee német birodalmi páncéloshajó Hans Langsdorff parancsnok vezetésével a legnagyobb titokban elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt. Ellátóhajója, az Altmark, Heinrich Dau kapitánnyal az élén már augusztus 6-án útnak indult. A két hajó fiatal, tettre kész legénysége izgatottan figyelte a hazai és a külpolitikai híreket. A két parancsnok kivételével egyikük sem sejtette, hogy mi a célja a kihajózásnak. Langsdorff és Dau parancsnoki kabinjának biztos rejtekén egy-egy lezárt, titkos boríték lapult, melyet csak a háború kitörésekor nyithattak fel…"
Forrás: Moly

Az Admiral Graf Spee
A sűrű középiskolai és egyetemi tananyag mellett teljes mélységeiben sosem merültem el a II. világháború eseményeiben, annak ellenére, hogy magát a korszakot érdekesnek tartom és több mű is segített megértetni velem ezt a zavaros időszakot (pl. gimnáziumban a Hetalia). Ennek ellenére kicsit mégis idegennek éreztem magam A birodalmi kalóz regényben. Az első fejezet szó szerint a mély vízbe dobja az olvasót: rengeteg név és adat, ami ijesztő lehet egy olyan olvasó számára, aki csak felszínesen ismeri a birodalmi hadihajókat. Azonban nem kell semmitől sem tartani, a 2. fejezet visszavisz minket mindennek a kezdetére: látjuk a három kulcsszereplőt, Hans Langsdorfft, Paul Aschert és Matthias Pützt nagy útjuk előtt személyes örömükkel és félelmeikkel együtt - ez a felütés máris közelebb hoz minket ezekhez a történelmi személyekhez. További személyek, mint Dau vagy Patrick Dove pedig vagy árnyalják a főszereplőket vagy ellentétekként szerepelnek egyes szereplők vagy események mellett. Dau például Langsdorff ellentéteként tűnik fel, hisz ő közel sem bánt olyan tisztességgel az Altmarkon raboskodó angolokkal, mint Langsdorff a Graf Spee fedélzetén. Viszont Dove szemszögén keresztül még jobban kibontakozhatott a német sorhajókapitány személye, aki a háborúban is a fair playt pártolta és társadalmi rangtól és nemzetiségtől függetlenül tisztelte az embert a másikban. Az angol hajón szolgálók pedig, értelemszerűen a hajók elsüllyesztését vagy a Graf Spee pusztulását mutatják meg egy másik szemszögből és így adnak egy teljesen más felütést. Ezeket azért érdemes említeni, mert tökéletesen illusztrálják azt, hogy a szerzőpáros milyen hozzáértéssel válogatta össze azokat a nézőpontokat és eseményeket, amelyek jól működnének egy fikciós mű esetében is - emiatt sokszor el is felejthetjük azt, hogy nem egy kitalált történetet, hanem valós eseményeken alapuló könyvet olvashatunk. Utóbbira szerencsére sokszor emlékeztetnek az összegző leírások és a tények egyszerű közlése is. Emiatt a kettősség miatt  - úgy hiszem, A birodalmi kalóz magán hordozza a fictionre és a non fictionre jellemző tulajdonságokat - szintén nehéz a legelején belerázódni a regénybe, a hirtelen nézőpont váltások is kicsit kizökkenthetnek a szövegből, de az olvasás előrehaladtával ezekből az apróságokból szinte semmi sem marad. Ahogy a Graf Spee elhagyja a kikötőt, egy reményteljes, ám tragédiába torkolló utazásnak leszünk a részesei. Ennek elmesélésében is megmutatkozik Johannsen és Marble tehetsége: tökéletesen megválasztották azokat a helyzeteket vagy eseményeket, amelyek nagy valószínűséggel a hajók legénységében is mély nyomot hagyhattak. Mondhatni, megkapjuk azokat a gondolatokat és érzéseket, amik mindig kimaradnak a történelem könyvekből. Például, milyen öröm, amikor legyőzzük az ellenséget, de közben rádöbbenünk arra, mit is tettünk valójában. Vagy milyen érzés szembesülni azzal, hogy az a kép, ami eddig kialakult rólunk az ellenségről nem egészen fedi a valóságot. Mindenképpen érdekessé tette a történetet.

Be kell vallanom így a poszt végén, hogy a legelején féltem a könyvtől és nehezen sikerült belerázódni, de végül a rengeteg emberi faktornak és természetesen magának a történelmi eseményeknek hála sikerült megbarátkoznom ezzel a világgal és élvezni is azt. Pár apróbb zavaró dolgot leszámítva A birodalmi kalóz egy jól megírt regény, ami mögött látszik a téma iránti lelkesedés és érdeklődés és a történelmi személyek iránti tisztelet. Történelem iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom, de azok is nyugodtan próbálkozzanak A birodalmi kalózzal, akik eddig idegenkedtek a II. világháborútól vagy úgy magától a történelemtől. Nekem mindenképpen kellemes csalódás volt: 8/10 a pontszám.

Az írás végén pedig álljon itt pár hasznos link A birodalmi kalózhoz és a szerzőpároshoz. A könyvet pedig utólag köszönöm Izolde Johannsennek!

Langsdorff tiszteletét fejezi ki az elesettek temetésén Montevideóban

2016. augusztus 15., hétfő

Outlander

augusztus 15, 2016 0 Comments

Nem is tudom pontosan felidézni, hogy miként kezdődött a történetem az Outlanderrel. Nagyon sokan ajánlották nekem, a könyv mindenhonnan visszaköszönt, aztán végül anyukámnak megszereztem a sorozatot, de én néztem meg, mikor épp elegem volt az egyetemből. 

Tartalom:
"1945-öt írunk. A világháborút követően a Randall házaspár Inverness környékére utazik nyaralni. Claire a harcok alatt hadiápolónőként dolgozott, férje, Frank hírszerző volt, így a háború hosszú évei alatt, alig látták egymást. A házaspár nyaralása alatt megtekinti a környék egyik különlegességét, az ősi, misztikus állóköveket, ahol a helyiek egy druida szertartást is előadnak a nézőknek. Másnap Claire a rituálé helyszínén furcsa hangokat hall kiszűrődni az egyik kőből, és kiváncsian megérinti a követ. A következő pillanatban a földön fekve ébred, puskaropogás közepette. Rá kell döbbennie, hogy ismeretlen erők a múltba sodorták, 1743-ba, a háború dúlta Skóciába."

Forrás: Port

Nehéz szerelem volt ez a sorozat. Az első rész túlságosan hosszú és vontatott volt az én szájízemnek, de látszott rajta a hozzáértés (ez alatt főleg a technikai megoldásokra és a különböző ízléses beállításokra gondolok). A második rész már jobban tetszett, sokkal erősebben érezhető az a hangulat, amit a sorozatból látott képek sugalltak: kicsit romantikus, kicsit idilli kelta világ, de jelen van a kor brutalitása is. És az epizódok előrehaladtával beindul a történet is. A skót múltba csöppent Claire szemén keresztül ismerjük meg ezt a korántsem békés korszakot annak minden jó és árny oldalával. Főhősnőnk saját képességeihez mérten igyekszik helytállni az ő 20. századi világától gyökeresen különböző 18. században. A sorozat elején szimpatikus volt Claire talpraesettsége, de felvágott nyelvűsége engem sokszor idegesített, főleg, hogy párszor bajba is sodorta (taktikai fail). Idővel azonban el lehetett fogadni a nőt így is, és szerencsére több a pozitív tulajdonsága (pl. pacifista, mindenkit egyenlő félként kezel stb.), melyek közelebb állnak hozzánk. 


Claire-n kívül még számos kedvelhető vagy épp érdekes figura akad a sorozatban, akik kellőképpen megzavarják a cselekményt. Ott van Jaime, akiről talán sok mindent nem kell mondani (annyit csak, hogy engem túlságosan is a szerelmes regények tökéletes férfijára emlékeztet, de az évad végefelé azért ez a kép változik), Dougal McKenzie is egy sokrétegű karakter, aki bőven okoz meglepetést, aztán nekem személyes kedvencem Geillis, Claire gyógyító barátnője, de kellemes perceket okoz Murtagh is (skót sztereotípia?). Nem tudom mivel megmagyarázni, de az évad előrehaladtával olyan jól együtt működnek az eseménytelennek nem mondható történetben, hogy a pihenősebb epizódok se lesznek unalmasak, csak mert épp nem történik bennük semmi konkrét. A karakterek egyszerűen feldobják. Röviden összefoglalva, nagyon is élő, emberi szereplőkkel sikerült megtölteni az Outlandert. Azonban akad egy karakter, aki miatt sajnos egy ideig nem fogom megnézni a 2. évadot, és az Jack Randall. Feljebb említettem, hogy a sorozat megjeleníti a kor brutalitását, azonban ez Randall megjelenésével egyre jobban fokozódott, szinte el is durvult (spoilerek elkerülése végett talán ennyit érdemes mondani). Ez szerintem nem feltétlen tett jót a sorozatnak, már öncélű erőszakba ment át.

Összességében egy egyszerre kellemesen romantikus és kegyetlen sorozat az Outlander a Highlands (hogy mondjuk magyarul?) gyönyörűen és autentikusan bemutatott világával. Az 1. évadnak megvannak a maga hibái, olyanok is, melyekre a posztban nem tértem ki (pl. Mi van Claire férjével, Frankkel? Mintha az évad közepe óta megfeledkeztek volna róla a készítők :D), de ezeken könnyen túl lehet lendülni, a sorozat világa sokkal erősebb és visszavonhatatlanul magába ránt. Most csak 8/10-et adok az első etapra, de nagyon pozitívan állok a 2. évadhoz, főleg, hogy állítólag jobban kihasználják benne az időutazást. 
 

2016. augusztus 6., szombat

Volt egyszer két Németország

augusztus 06, 2016 0 Comments

Német nyelvből a gyengém a Hörverstehen (magnóhallgatás), így nyelvvizsgára kerestem valami német nyelvű sorozatot, ami minőségben túlmutat A hegyi doktornál meg az ahhoz hasonlókon. A Sorozatjunkie-nek hála, sikerült rátalálnom a Deutschland 83-ra, azaz a  Volt egyszer két Németországra (mintha mostanság menne a Cool-on vagy az RTL 2-n, de tévedhetek). 

Tartalom:
"1983, Kelet- és Nyugat-Németország. A hidegháború és a fegyverkezési verseny kellős közepén a keletnémet hírszerzés kémet küld a nyugatnémet katonai támaszpontra, ahol bizalmas dokumentumokat kell lefényképeznie a Pershing II rakétarendszer telepítéséről Nyugat-Németországban. A kiválasztott kém, Martin nem kiképzett katona, de a körülmények, a meggyőződése és a hírszerzés zsarolásának engedve vállalja a nehéz feladatot. Küldetését teljesítve azt hiszi, visszatérhet beteg édesanyjához és a barátnőjéhez Kelet-Németországba, de a hírszerzésnek még tervei vannak vele. "

Forrás: Snitt


Nagyon jól indul a sorozat: thrillerhez méltó nyomasztó és sejtelmes hangulat üli meg az első képsorokat, majd elérkezünk a főhőshöz, Martinhoz, később pedig a nagy feladatához. A megteremtett atmoszféra pedig semmit sem változik. A fiú kémkedésén keresztül egy nagyon izgalmas lélektani fejlődésben vehetünk részt, ami azt hiszem nem működne a környezet nélkül. Nagyon hitelesen teremtették meg az akkori világot (keletet és nyugatot egyaránt), leginkább a 80-as évek német zenéi által. Sőt, párszor némi humorforrást jelentettek a slágerek (pl. első részben a 99 Luftballonn). De nem csak fizikai, hanem lelki síkon is megjelenik a két Németország, főleg a nyugati oldalon. Nyugaton ott a sok minden, amiről Martin eddig csak hallott (pl. szupermarket, walkman), miközben a szíve igazából hazahúz. Azonban ahogy egyre inkább beolvad a másik társadalomban, úgy kezd egyre inkább belecsúszni egy identitásválságba is. Részletekbe nem mennék bele, de ez talán a legjobb része a sorozatnak, ez adja az igazi thriller jellegét az egész történetnek. Szinte mi is együtt éljük meg ezeket a súlyos traumákat Martinnal. 


A készítők azonban nem csak neki, hanem a mellékszereplőknek is kemény drámákat adtak. Ott van Alex és az apja, Edel közötti feszült viszony, Annett helyzete Martin anyjával és Thomasszal, de bőven jut mindenkire nehéz sors és titok - ez talán adja is magát egy kémes történetben. Szerencsére mindegyik szálat teljesen át lehet élni, hisz mind az idősebb, mind a fiatalabb színészek jól hozzák a szerepüket (pl. Alexet játszó Ludwig Trepte fantasztikusat alakít), de ezenfelül feszesen vezetett történet is jól van adagolva. Bővebben: habár gyorsan halad a cselekmény, és mindig történik valami, jut elég idő a bonyodalmak mögötti háttér megismerésére is. Megvannak a megfelelő felvezetések, karakterizálások, amiknek köszönhetően nem érzünk semmit légből kapottnak. Ez csak az utolsó részben törik meg, sajnos: azt valahogy összecsapottnak éreztem. Mindenre gyorsan pontot tettek, hogy beleférjen a 8 epizódba az, amit a készítők el akartak mesélni. Talán jobb lett volna, ha hosszabb az évad.

Az utolsó részt leszámítva sok panaszom nincsen a Volt egyszer két Németországra. Mindenkinek ajánlom, németeseknek főleg, de a németet gyűlölőknek is (nem tudom megérteni őket :D). 9/10-es pontot adok, főleg, hogy egy B2-es szóbelit is köszönhetek neki. 
Fun fact: Martint játszó Jonas Naynek van egy szuper bandája, a Northern Lights. 


2014. október 25., szombat

In the gentle fall of rain from Heaven I hear my God. But in the thunder I still hear Thor

október 25, 2014 0 Comments

A Vikingek ott folytatódik, ahol az előző évad befejeződött. Ragnar magánélete (mondhatni) kisebb válságba került: testvére, Rollo ellene fordult és közben Aslaug hercegnő is megjelent a színen, amelynek a feleség, Lagertha nem igen örül. A 2. évad jelentős változásokkal kezd az 1. évadhoz képest: kérdés, hogy ezeket sikerült-e feloldani?

Tartalom:
"Ragnar és Rollo közt testvérháború dúl, a harcokban Borg jarl és Horik király csapatai is részt vesznek. Kattegat felbolydul, amikor hajó köt ki a faluban, fedélzetén a terhes Aslaug hercegnővel... Ragnar nehéz helyzetbe kerül, döntése családja jövőjére is hatással van."

Forrás: Port


És mert a sorozat merész lenni! Felbontotta a kezdeti kapcsolatrendszereket, és nem építi őket újra a krízis után. Spoilerek nélkül annyi elmondható, hogy ebben az évadban a szereplőknek szembe kell nézniük a túllépéssel, a bizalmatlansággal, meg is kell alkudniuk, továbbá fel kell találniuk magukat bizonyos élethelyzetekben is. Ezekben a helyzetekben mutatkozott meg az, hogy nem feltétlen mítoszi hősök szerepelnek a sorozatban, hanem személyiséggel rendelkező emberek. Ebben a tekintetben is sokat lépett előre a sorozat. Azonban ami igazán nagy újítást jelentett az új évadban, az a komolyabb intrika behozatala. Ecbert, Wessex királyának és udvarának behozatala nagyobb rálátást ad a nézőnek Angliára és az ottani szervezkedésekre. Továbbá végre láthatunk az angolszász oldalon is egy olyan figurát, aki hasonlít Ragnarhoz, így egyenlő ellenfél lehet. Azonban északon, Vikingföldön sincs hiány politikai játékosokból: sem Jarl Borg sem pedig Horik király nem tudja félretenni saját sérelmét és büszkeségét. Érdemes ezeken a figurákon tartani a szemünket, hiszen az évad nagyobb izgalmait ők szolgálják. Hála a hozzákapcsolódó eseményeknek érdekesebb, nehezebben kiszámíthatóak a történések, mint az előző évadban azt leszámítva, hogy néha önismétlésbe esnek az írók. 


Az újítások mellett a Vikingek megőrizte az előző évad erősségeit is. Kicsit visszafogottan ugyan, de még mindig jelen van a kultúra bemutatása. Az új részek most véresebb, brutálisabb szokásokat tártak fel előttünk: hogyan áll bosszút egy férfi az őt ért sérelmekért, mi jár az árulásért, és természetesen azt is megtudjuk, hogy a vérvörös szárnyakhoz képest a kerékbetörés smafu. Azonban a kultúra felfedezés során némi kulturális relativizmus is megjelenik szerzetes kalauzunkon, Athelstanon keresztül. A pap helyzete különösen érdekes a 2. évadban, amire külön felhívnám a figyelmet. De a kulturális relativizmusra visszatérve, a sorozat nem helyezi se a viking kultúrát, sem pedig a keresztény angolszász hagyományokat a másik fölé. Mindkettőt többé-kevésbé hitelesen, ítéletek mondása nélkül mutatja be. Szerintem ez mindenképpen szép elszakadás a régi, romantika korabeli és a még korábbi keresztényi ábrázolásmódtól a vikingek tekintetében, továbbá pedig mutatja a készítők nyitottságát is.

Néhány önismétlést és az évad elején egy-két laposabb részt leszámítva a Vikingek 2. évada felülmúlta az előzőt. Egy történelmi / kalandsorozathoz illően izgalmas, kedvelhető szereplőkkel operál, de ami az utóbbi évadnál a legértékesebb tulajdonság az, hogy képes fejlődni is: 9/10 pont jár így. 

2014. szeptember 21., vasárnap

Vikingek

szeptember 21, 2014 0 Comments

A History csatorna köztudottan főleg történelmi témájú dokumentum filmeket közvetít, azonban 2013-ban előálltak élőszereplős sorozatukkal, a Vikingekkel. 2014-ben pedig magyar képernyőre is megérkezett a Viasat 3 jóvoltából. A sorozatot hétvégi maratonban adják le, hogy így a nézők teljes egészében élvezni tudják a történetet. Mellesleg, a sorozat ajánlását köszönöm Gergőnek. A noszogatásnak hála ez a megtekintés sem tolódott el legalább tíz évvel későbbre a megjelentést követően (:D) és még aktuális is lesz az írás. 

Tartalom:
"A Vikingek története Ragnar Lothbrok, kora legnagyobb hősének felemelkedését meséli el, aki elsőként hajózik nyugatra és jut el Nagy-Britanniába. Ragnar-nak és bajtársaiknak már elegük van abból, hogy vezérük, Earl Haraldson (Gabriel Byrne) minden évben kelet felé, ugyanarra a vidékre küldi el a törzset hódítani. Azonban Ragnar-nak, a félelmet nem ismerő harcosnak megvan a terve, hogy mindent megváltoztasson."

Forrás: Port


Őszintén bevallva, a pilot megtekintése után hamar elfogyott a lelkesedésem a sorozat iránt. Csupán az alapszituáció lett felvázolva (Bjorn férfivá avatása, konfliktus Ragnar és Haraldson között, nyugatra utazás terve), de mindez elég súlytalanul. Nem volt arányos a jelenetek elosztása (több szál volt, de valahogy egyiknél se időztek el sokáig), a karaktereket se igen lehetett meg kedvelni (kivéve Floki, neki van valami őrült kifogása, ami szerintem a legtöbb embert megfogja), sem pedig jobban megismerni őket. Ami miatt továbbnéztem a sorozatot, az a minőségi kivitelezés. Már az első részben is rengeteg jól beállított jelent látható, a jelmezek és a környezet korhű (legalábbis autentikusnak tűnik, de megfelelő ismeretek nélkül nehéz megítélni), bár utóbbi elvárható egy történelemi csatornától. Aztán ahogy haladunk előrébb a részekben, megmutatkozik a Vikingek igazi menetiránya (mondhatjuk így).


Az 1. évadban igazi átívelő szálra ne számítsunk, inkább nagyobb epizodikus kalandokra, azaz egy kalandot néhány rész dolgoz fel. Ebben a formátumban szerencsére van idő a népcsoport és a főszereplők karakterének megismerésére is és történetet is kapunk. Utóbbi kicsit kiszámítható, inkább emlékeztet az egész egy több dalból, részletesen leírt hőseposzra, mint komoly történelmi drámára (bár meg kell jegyezni, hogy a finálé meglepő fordulatokat hozott személyi szinten), de ettől eltekintve élvezhető. A könnyed cselekményt pedig tökéletesen kiegészíti a részletesen bemutatott viking szokások fölösleges magyarázatok nélkül. Hiányát se érezni utóbbinak, a nézőket ugyanis egy ügyes trükkön keresztül vezetik be a vallási és társadalmi szokásokba: egy kívülállón keresztül, aki Athelstan, az angol pap. Idegen kultúrában nevelkedettként megtapasztalja a kulturális sokk élményét majd az asszimilációt. A kulturális különbségek érzékeltetésére annyira figyeltek a készítők, hogy néhány jelenetet az óészaki és az óangol nyelv elbeszélésében hallhatunk (legjobb példa ilyen jelenetre, amikor Ragnarék tárgyalnak az angolokkal a tengerparton).

Összességében, a Vikingek nem egy rossz sorozat. Inkább kultúra orientált az első évad alapján, amely az eposzokat idéző hőstörténet keretein belül elevenedik meg. Az első kilenc rész így 8/10 pontot érdemel, de a záró rész alapján számíthatunk komolyabb konfliktusokra a második évadban. 


2014. július 30., szerda

Go back to the beginning

július 30, 2014 0 Comments

"Ha meg akarsz ismerni egy történetet, akkor vissza kell menned az elejére" - szól Henrik király trónján ülve a Tudorok című sorozat nézőihez. És valahol igaz is a mondat. Általános műveltségünkben VIII. Henrik leginkább az anglikán egyház alapítás és a rengeteg feleség miatt jelenik meg. Történelem óráról tudjuk, hogy mi a történet vége: egy elkeseredett küzdelem fiú utód nemzéséért mindhiába. Michael Hirst, a sorozat alkotója úgy gondolta 2007ben, hogy érdemes a közismert történet mélyére menni, a kezdetekig. Mellesleg, a sorozat ajánlását köszönöm Cleonak. 


Tartalom:
"Szenvedély, becsvágy és árulás mozgatja e lenyűgöző történelmi drámát, mely VIII. Henrik hírhedt 40 éves uralmának korai éveit dolgozza fel. Az ifjú király 19 évesen kerül a trónra. Az állami ügyek kevésbé érdeklik, így a hivatalos dolgok a hatalomittas Thomas Wolsey kardinálisra maradnak, miközben az angol uralkodó saját vágyainak beteljesítésén dolgozik. A VIII. Henrik belső köreibe tartozók számára - melybe Wolsey kardinális, az uralkodó második felesége, Boleyn Anna, a katolikus mártír Mórus Tamás, és Norfolk hercege is beletartozik - a legnehezebb feladat az önző király kegyeiben maradni."

Forrás: Port


Anno a sorozat a HBO vetélytárs csatornáján, a Showtime-on futott, mint a Róma sorozat vetélytársa. Az első évad alapján méltó vetélytársnak ítélhető a Tudorok sorozat. A mostanság kötelező eye-candy és szexjelenetek mellett a készítők adtak a minőségre is. A kosztümös filmekhez hűen korhű ruhákban jelennek meg a megelevenedett történelmi személyek. Ennek a kiemelése azért szükséges, mert a Tudorok esetében különös figyelmet fordítottak a jelmezekre is, némelyik ruhadarab ismerős lehet a korabeli festményekről is (mint például Thomas Wolsey bíborosi ruhája): így könnyen megteremtődik a reneszánsz hangulat (az autentikus zenével karöltve), ami elengedhetetlen ennek a történetének az elbeszéléséhez, ahhoz, hogy a nézőt könnyen elrepítse az adott korban. Ebben mindenképpen nagyon erős a sorozat. 
A Tudorok másik érdekes vonása, hogy lehozza a mi szintünkre a szinte már legendának, de mindenképpen misztikusnak számító személyeket. A képernyőn sokkal inkább átélhető így a szereplők öröme vagy válsága, mintha csak azt olvasnánk róla. A filmművészet tárháza és a tehetséges színészek is nagyban hozzájárulnak a karakterek emberségéhez. Ilyen téren az egyik legerősebb rész a járványos volt: Henrik szinte már beteges félelme a megfertőződéstől áttelepedett a képernyőn kívülre is. Továbbá maga a történetvezetés megközelítése is inkább az emberségre tereli figyelmünket, így nyilvánulhat meg leginkább az adott korszaknak a gondolkodása is (pl. Henrik álma, hogy fiú örököst nemzzen vagy húgának a szabadság utáni vágya). A humánosabb megközelítés viszont eredményezett egy érdekesnek mondható cselekményfelépítést. Az első évadra elmondható, hogy főleg epizódikus: minden egyes epizód egy adott udvari probléma köré épül, amelyet próbálnak megoldani. Ez a megoldás mindenképpen elegáns, mivel ilyen helyzetekben és konfliktusokban lehet a karaktereket bemutatni. Emellett viszont kapunk az évadon átívelő szálat is, ahová kicsúcsosodhat a történet. Az epizódikus részekből lassan, de szemmel láthatólag építkezik a cselekmény: egyszer kevésbé, máskor pedig nagyon meglepve a nézőt. 


Összességében, nem gyenge sorozat a Tudorok, legalábbis az első évad alapján. Rendelkezik a megfelelő körítéssel (autentikus zene, jelmezek és díszletek), izgalmas és emberközeli megközelítéssel kezeli és mutatja be VIII. Henrik udvarának fontosabb személyeit, őket pedig remek színészek keltik életre (főleg Thomas Wolseyt játszó Sam Neillt tudnám kiemelni). Azonban hiába a sok erős elem, valamitől mégsem tud teljes lenni az első évadban a történet. Sokszor éreztem azt, hogy a cselekmény szempontjából fontosnak vélt események nem kapnak elég hangsúlyt, amelyet egy drámától elvárnánk. Pedig ehhez vannak bőven eszközök, ahogyan a járványos rész is mutatja vagy akár az évadzáró. 
A sorozat további hibái közé a történelmi hűtlenséget lehetne felírni. Először is, hiába hozza remekül Henriket Jonathan Rhys-Meyers, az első epizódokban nehéz volt őt elfogadni a király megszemélyesítőének (ugye tudjuk, hogy Henrik feltehetőleg így nézett ki). Ezen kívül néhány történelmi csúsztatás is tetten érhető a cselekményben (pl. Wolsey sorsa). Bár ezek a hibák megbocsáthatóak, hiszen a drámaibb történet céljáért (a "hamisítás) vagy az eladhatóság miatt (Rhys-Meyers) döntöttek ilyen változtatások mellett. Azonban a hangsúlyozásra jobban kellene figyelni. Így 9 és 8 közötti a Tudorok első évada, de inkább egy 8/10, mivel a cselekmény folyása nem volt végig egyenletes és lendületes (pl. sok idő elment Henrik és Katalin veszekedésével, amelyek végül is ugyan arról szóltak).

2013. december 25., szerda

A hercegnő

december 25, 2013 0 Comments

Egy történelmi dokumentumfilm arról számolt be, hogy a középkor előtti időkben a kelta társadalomban a nők egyenrangúak voltak a férfiakkal. Voltak külön szabályozások a házassággal kapcsolatban is: és olyan szabályok is meg voltak fogalmazva, amelyek kimondták, hogy a nő akár el is válhatott a férfitól, ha a kapcsolatban nem érezte jól magát. Nőként mindig elkeserít, hogy a középkortól kezdődően mi lett a nők sorsa Európában. Igaz, a történelem előrehaladtával javult valamelyest a sorsuk, azonban még a 18. században sem volt könnyű dolga egy nőnek. Erről tesz tanúbizonyságot A hercegnő című film is. 

Tartalom:
"A XVIII. század végén játszódó kosztümös dráma a meseszép és elbűvölő Georgiana Spencer története, aki korának legizgalmasabb személyisége volt. Míg szépsége és karizmája hírnevet szerzett neki, extravagáns ízlése, hajlama a szerencsejátékra és a szerelemre hírhedtté tette. Ifjan ment hozzá a nála jóval idősebb, a felsőbb körökbe bejáratos Devonshire herceghez, akinek gyerekeket szült. Georgiana egyszerre vált a kor divatikonjává, odaadó anyává, a politikai közélet eszes résztvevőjévé, és a köznép imádatának tárgyává. Ám történetének velejét mégis a szerelemért folytatott kétségbeesett küzdelem adja. Szenvedélyes és elátkozott viszonya Grey grófjával, valamint a szerelmi háromszög férjével és legjobb barátnőjével, Lady Bess Fosterrel együttesen teszik Georgiana Spencer történetét a hírnévről, dicsőségről, és az igaz szerelem utáni vágyról szóló nagyon is mai mesévé."

Forrás: Port


Georgina teljesen korlátozva van a társadalmi normák által. Egy szerelem nélküli házasságban kell élnie, ahol ki van szolgáltatva férje akaratának. Nincs feléje más elvárás, minthogy fiú utódot hozzon a világra és felnevelje azt. Az ideális házastárs hallgat és engedelmeskedik. A hercegnő az emancipált nő útját választja: részt vesz a politikai életben, kifejti véleményét, lányai születnek és mer szerelmes is lenni. Még ha főleg magánéleti síkon, de ezt a nehéz, és a 18. században szinte járhatatlan utat mutatja be ez a film, megközelítőleg hitelesen. Igazából, csak ennyi a baj a cselekményben: nem merészkedik ki teljesen a hercegnő közösségi életének színhelyeire, csak érintőlegesen. Végig az az érzése a nézőnek, hogy be van zárva a kastélyba. A közélet  hiányában ez kicsit problémás, másrészt viszont rendjén is van, hogy főleg az otthonra koncentrál a film. Így még inkább hangsúlyossá válik a nő kibontakozásának nehézsége. 


Azonban az emancipáció nehézségei nem csak a történeten keresztül, hanem a színészi játék segítségével is érzékeltetve van. Keira Knightley képes volt visszaadni a passzív szenvedést, az elnyomott érzéseket, melyek a cselekmény előrehaladtával előtörtek, s ezeket a játéka is felszínre hozta. Továbbá Ralph Fiennes minimalista játéka tökéletesen illik ahhoz az erőhöz, ami ellehetetleníti a nő önmagára találását. Az ő apró és nagyobb gesztusaik csak tökéletesebbé teszik a főtémát, bemutatva azt, hogy a gyönyörű és korhű ruhák és a felvilágosodás szellemisége alatt milyen harcok folytak. 

A hercegnő egy nem általános, romantikus kosztümös film, sokkal inkább történelmi (bár inkább magánéletre koncentrál), némi feminista behatással. Igényes kidolgozás, már ami a jelmezeket illeti (Oscar-ban is részesült érte). Összességében jó film, 8/10.

2013. július 15., hétfő

Lincoln

július 15, 2013 0 Comments

Az amerikai történelem egyik nagy alakja mindenképpen Abraham Lincoln és nem érdemtelenül. Saját korában ki mert állni a feketékért, embernek nevezni őket, és megszavaztatni a 13. alkotmánymódosítást. Számtalan feldolgozás között elkészült Steven Spielberg filmje is Lincolnról. 

Tartalom:
"1865-ben az amerikai történelem legvéresebb háborúja a végéhez közeledik. Az újraválasztott elnök, Abraham Lincoln (Daniel Day-Lewis) azonban nem hajlandó engedményekre: a megosztott kongresszust rá akarja kényszeríteni, hogy hozza meg addigi legfontosabb döntését: egészítse ki az Alkotmányt, és törölje el a rabszolgaságot. Az ellenállás hatalmas: az elnök azonban ravasz ember, jó stratéga és zseniális szónok. Van, akit meggyőz, van, akit megfélemlít, van, akit megveszteget; lavíroz, csapdákat állít, és semmilyen eszköztől nem riad vissza, hogy elérje célját - és új fejezetet nyisson a világtörténelemben."

Forrás: Port


Magyar nézőként kijelenthető, hogy Spielberg munkája főleg az amerikai szájíznek felel meg. Mindenhonnan áradó patriotizmus, összetartásról szóló nagy beszédek, mindenkit megmentünk attitűd, kissé szánalmas előre utalások a saját korunkra. És nagyon lassan hömpölyög a cselekmény a fináléig. Rosszmájúan mondhatnánk azt is, hogy na, erre volt az a sok (pontosan 12 ) Oscar-jelölés? Természetesen nem. Azért van ebben a Lincolnban valami. Ami mindenképpen dicsérő benne az, hogy miként közelíti meg Lincolnt. Mivel az amerikai nemzetnek nincsen úgy mitológiája, mint a legtöbb európai nemzetnek, így történelmük figuráit szokták már-már mitológiai magaslatokba emelni. Valahogy nem egészen ez történik Spielberg filmjében Lincolnnal. Annyiból kissé meseszerű alak lett a filmben Lincoln, hogy lemegy emberek közé, elbeszélget velük, mint holmi álruha bújt Mátyás király. De amikor egy megbeszélés közepén elkezd teljesen másról anekdotázni, az valahogy emberi. Hogy beleláthatunk a családi életébe is Lincolnnak, ezzel is inkább emberibb, mint mitológiai alakká válik a vásznon. És korrupcióhoz is folyamodik célja érdekeiben, ami nem meglepő. Most is és akkor is megtörtént. Ugye ez sem tűnik mitológiai vonásnak, hanem sokkal inkább emberinek?


Mindehhez a figurához jön Daniel Day-Lewis, aki át tudja adni ezt a félig mitikus, félig emberi Lincolnt. Akinek a nézéséből is tudod, hogy ő a Lincoln, akinek a monológjait szívesen elhallgatod, még ha iszonyúan lassítja is a cselekményt. De megbocsátod neki, mert annyira jól adja elő. 
Lincolnon túllépve, érdekes a kivitelezésben még, hogy elvileg a Polgárháború megnyerése a cél. És a film első perceit leszámítva nem látjuk a harcmezőt. A cselekmény a Kongresszus falain belül játszódik, az igazi csatákat ott vívják, nem külszínen. Nos, aki nem érdeklődik a politika iránt annak unalmas lehet ez a fajta csatározás, de a finálé, a végső szavazás mindenképpen érdekes és jól felépített jelenete a filmnek.

Összességében, a Lincoln nem egy rossz film, egyszer meg lehet nézni. Minden megvan benne, ami egy Oscar-ízlésű nézőnek (azaz amerikainak) kell: szívhez szóló beszédek, emlékezés a dicső múlt előtt. 7/10-es alkotás. Nem rossz, de azért nem Oscar-esélyes film (végül az Akadémia is így gondolta).

2011. június 6., hétfő

A félrevezetett nyomozó

június 06, 2011 0 Comments

Ezzel a filmmel a Media Marktban szemeztem, gondoltam, egyszer megveszem. Aztán napokban láttam, hogy adni fogja a TV2, így inkább ott néztem meg. Kellemes, szórakoztató kosztümös film A mágus, de örülök, hogy nem vettem meg DVD-n.

Tartalom:
" Eisenheim, az ünnepelt mágus (Edward Norton) nem csak egész Bécset kápráztatja el mutatványaival, hanem az ambiciózus Leopold herceget (Rufus Sewell), Ferenc József fiát is. Ám amikor Leopold menyasszonya, Sophie (Jessica Biel) megpillantja gyerekkori szerelmét, Eisenheimet, és újra fellobban iránta a tűz, a herceg érdeklődése megszállottsággá válik. Uhl, a város főfelügyelője (Paul Giamatti) hirtelen egy sokkoló bűncselekmény kellős közepén találja magát, és miközben Leopold megbízásából egyre közelebbről figyeli a mágust, Eisenheim élete legnagyobb és legmesteribb trükkjét készül végrehajtani."

Forrás: Port.hu




Ahogy már mondtam, szórakoztató történet A mágus, csak nem épp moziba való (ha jól emlékszem, mozifilm). Látványvilágban megállja magát a vásznon is: a bűvész trükkjeit szemkápráztató effektekkel alkották meg, a jelmezek is gyönyörűek és korhűek. Viszont a történet bonyolultsága nem illik mozifilmhez (nem mintha ha bármelyik mai filmé illene), inkább egy tévéfilm szintű. A cselekmény nagy fordulatai könnyen kitalálhatóak, nem okoznak igazi meglepetést még "kikapcsolt aggyal" sem. Ennek ellenére a gyilkos kilétét illetően sikerült félrevezetnie a filmnek, így számomra működött a történet krimi része, izgalmas volt.


A főszereplőre, Eisenheim karakterére nem volt panaszom. Trükkös, csodálatra méltó, ahogyan egy bűvésznek lennie kell. A szerepet Edward Norton nem játszotta túl, jól állt neki ez a szerep. A főhős párja, Sophie már kevésbé kedvelhető karakter, átlagos papírmasé "megmenteni való nő". Amikor vásznon van általában szenved. Jessica Biel alakítása ehhez a figurához igazodik, nem mutat nagy játékot be. Kisebb csalódást okozott Uhl karaktere: nem az a tipikus nyomozó, unalmas alak, és esze sincs túl sok. Ha a mágus nem vezetné, nem sokra jutna. Paul Giamatti sem tudott meggyőző alakítást nyújtani ilyen szerepben.
Érdekes figura volt Leopold, aki Eisenheim méltó ellenfele szellemben is. Ezen túl hihetetlen makacssággal ragaszkodik a terveihez és pödri a bajszát. Rufus Sewell alakításával nem volt különösebb bajom, illett ebbe az erős karakterbe.


 Ahogyan már a történetnél is írtam a film technikai hátterével sem volt probléma. Történelem hű (hogy a történet nem az, más kérdés) remekül megidézi a századforduló Bécsét, kávéházakat és színházakat. Továbbá szépen megkomponált jeleneteket is láthattunk, főleg a színházas jeleneteknél. Egyedül az zavart, hogy sokszor indokolatlanul sötét lett a kép sarka. Ugye a flashbacknél vagy fowardnál használják, de itt - elvileg- a jelenben játszódó jeleneteknél is megjelent.
Röviden, A mágus kedves kis film egy vasárnap estére, hiába akart kicsit több lenni. 7/10-re pontozom, de csak az apróbb hibák miatt. Egyszer látni kell, de többször nem.

2011. május 26., csütörtök

"Talán ez a legszörnyűbb következménye: a női méltóság teljes elvesztése"

május 26, 2011 0 Comments

Egész érdekes úton jutottam el eddig a könyvig. Angol nyelvvizsgám előtt helyi mormon misszionáriusokhoz jártam beszélgetni, és természetesen gyakori téma volt a vallásuk. Szerettem volna többet tudni a történelmükről, ezért a neten kerestem velük kapcsolatos könyveket. Így jutottam el A 19. feleséghez.

Tartalom:
"David Ebershoff 2008-as regényét, A 19. feleséget kézbe véve sem a krimi műfaját kedvelők, sem a történelem iránt rajongók nem fognak csalódni. A regényben két szál fut párhuzamosan – az egyik egy napjainkban játszódó, izgalmas bűnügyi nyomozás, míg a másik egy XIX. században élt asszony, Ann Eliza Young életének története. A két fonalat egy amerikai egyházi közösség, a mormon egyház története kapcsolja össze. Valóban BeckyLyn végzett férjével házuk pincéjében? A húszéves Jordan Scott – akit egyháza hat évvel korábban kiközösített – visszatér szülővárosába, hogy izgalmas, veszélyes nyomozás során, új barátokat szerezve kiderítse, édesanyja valóban gyilkos-e. És milyen asszony volt Ann Eliza Young, a hírhedt tizenkilencedik feleség, aki egy elzártan élő közösség tagjaként egyszer csak rádöbbent, hogy képtelen tovább élni egyháza tanait követve? A mormonok prófétájának tizenkilencedik felesége bátran szembeszállt hitbéli közösségével, annak vezetőjével, és addigi életét hátrahagyva elindult a – számára addig ismeretlen – külső világba, hogy mindenkinek elmondja, milyen élet jut azoknak az asszonynak, akiknek nemegyszer legalább egy tucat másik nővel kell megosztozniuk a férjükön. A regény fikció, de szereplői valóban léteztek, az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tagjai voltak."

Forrás: Moly.hu


 A 19. feleségnek volt a legérdekesebb fülszövege, és A Mormon könyvén kívül más, magyarul is elérhető könyv a témában. Nézzük, mit is nyújtott ez a regény.
Ugye, két cselekmény szálon fut: egyik a 19. századi mormon pionírok világába kalauzol, másik pedig egy napjainkban játszódó krimi. Előbb erről szeretnék írni.
Jordan Scott fundamentalista telepen nő fel (erről a szektáról tudom ajánlani a magyar NG magazin 2010. februári számában megjelent cikket), innen elküldik, aztán éli életét anyját gyűlölve (ugye ő tette ki). Aztán egy napon szárnyra kell a hír, hogy az anya megölte férjét, börtönbe került. Jordan nem hiszi el, hogy anyja képes volt erre, így nyomozni kezd.
Jó kis ötlet, remek krimi kerekedhetne belőle, de sajnos nem ez történik. A történetben Jordan konkrétan a rendőrőrs és Measdale között kocsikázik, nyomokat nem igen talál. A rendőrök sokkal okosabbak, mint a mi magányos nyomozónk. Jordan egyetlen bizonyítékot szerez, ami amúgy már a rendőrök birtokában van. Bravó!
Ami viszont leginkább kinyírja a krimi jelleget, az a gyilkos kiléte. A feleségek beosztása alapján nyomozónk végre rájön valamire saját magától, erre a gyilkos elküld egy vallomást a rendőröknek. Kész, ügy lezárva, és jön a "Jordan, maga nélkül nem tudtuk volna megoldani az ügyet" szöveg. Nem sok krimit olvastam (inkább néztem), de kérdem, ez annak nevezhető? Nem, ez egy félresikerült próbálkozás.
Scott-szálon belül a cselekményen túl a szereplők is idegesítőek voltak. A főbb karaktereknek volt szépen felépített, izgalmas múltja, ezzel nem volt semmi probléma. Viszont  ahogy viselkedtek, az kiakasztó volt. Egyik Jordan, aki sokszor hisztis nőszemélyként viselkedett, amikor kapcsolatba került anyjával. Akárhogy gyűlöli, akkor se hinném, hogy így viselkedik egy fiú a börtönben ülő szülőjével, főleg, ha ki akarja hozni onnan. Másik irritáló szereplő Jordan útközben felszedett pasija, Tom volt. Hogy egy meleg srác sem úgy viselkedik, ahogy ő, az biztos. Minden cuki, aranyos, teljes rózsaszín boldogság. Kizárt, hogy ilyen egy meleg férfi (kirázna tőle a hideg, ha igen). Harmadik idegesítő figura a talált kisfiú, akit nemrég üldöztek el lakhelyéről. Ahhoz képest, hogy zárt vallási közösségben élte eddigi életét, nagyon alpári a viselkedése. Itthoni médiában nem olvasni ilyen elzavart gyerekekről, mindenesetre egy ilyen fiút összezavarodottnak gondolnék, hiszen egy számára eddig teljesen ismeretlen világban kell helytállnia.

A 19. feleség című regényt a másik történetszál - amely a pionírokkal foglalkozik - mentette meg az "olvashatatlan könyv" címtől. Számomra teljesen hihetetlen, hogy aki egy egész becsületes történelmi részt tud írni, hogyan alkothat ilyen minősíthetetlen krimit?
Ann Eliza Young története születése előtt kezdődik a regényben. Megismerhetjük a Nauvoo-i mormonokat, ottani életüket, az ellenük irányuló gyűlölködésekről is olvashatunk, hosszadalmas és megerőltető vándorlásukról a mai Utah állam területére, aztán a poligámmista életmódról és az az ellen való küzdelemről. Az író munkáján látszik, hogy mindennek alaposan utána nézett (ezt az Utószóban le is írja), továbbá a hiányos részeket igyekezett saját fantáziára hagyatkozva kiegészíteni.
Így egy egész hangulatos történelmi regényt kaptunk, egy kis betekintést nyerhettünk a poligámia világába. Ebershoff mindkét fél véleményét megmutatta könyvében, ennek az életformának jó és rossz oldalát férfiak és nők szemszögéből (a férfiak is szenvedtek tőle, viszont néhány nő élvezte is a poligámiát). Az író próbált pártatlan maradni a kérdést illetően, de mivel leginkább Ann Eliza szemszögéből ismerhettük meg az akkori mormonokat, így a többnejűség árnyoldala volt bemutatva.
A pártatlanságra való törekvés a történelmi személyek ábrázolásánál is megmutatkozik. Ann Elizát megismerhetjük saját elmondásából, de rossz tulajdonságait is Brigham Young, a második próféta és  beszámolója alapján. A történet két kulcsfigurájának alakját tovább árnyékolják a megszólaló utódok vagy családtagok is, egyháztagok. Dicséretre méltó, hogy Ebershoff nem próbál egyik fél oldalára állni, ismét az olvasóra hagyja az ítélkezés lehetőségét. Továbbá nem vonja kétségbe Young és Joseph Smith történelmi tevékenységét, hétköznapi emberekként ismerhetjük meg őket.

Összegzésként ez a könyv akkor válna a kedvencemmé, ha nem volna ott az a fránya Jordan Scott történet. Nélküle egy egész korrekt és pártatlan történelmi regény lenne A 19. feleség. Így csak egy 5/10-es pontszámú olvasmány. Nagyon nagy kár érte.
Ha van valaki olyan elvetemült, hogy a mormonok történelméről olvasson, annak ajánlom figyelmébe az angol Wikipédiát. Nem tudom, hogy kik írták, de nagyon részletes és informatív. A könyv olvasása során sokszor segített kiegészíteni Ebershoff irományát, alátámasztani azt.

Forrás: nocturnalEcho

Egy kis megdöbbenést engedjetek meg nekem: Stephenie Meyer mormon??? o.o

2011. május 11., szerda

A király Oscar-díjas beszéde

május 11, 2011 0 Comments
 2011. Majális

Az idei Oscar-átadón Tom Hopper A király beszéde című filmjét választották meg az év legjobbjának. A mezőny többi darabja közül a történet őszinte, ember közeli érzelmei emelik ki. A főhős, VI. György király hiába irányít egy egész gyarmati birodalmat, mégis esendő hős, gátlásokkal küzd és segítségére szorul. Saját „démonain” túl egy háború nehezedik a vállára, amelynek súlyát saját akaratán kívül kellett magára vennie: apja meghalt, bátyját, VIII. Edwardot pedig szeszélyességének köszönhetően váltotta le az akkori kormány.
A király, azaz Bertie alkalmatlan királynak tartja magát. Egy kiskori félelmének köszönhetően dadog, képtelen gátlások nélkül beszélni, beszédeket adni a nagy közönség előtt pedig számára igazi kihívás. „Fogyatékossága” miatt feleségével, Elizabeth-tel a királyi család árnyékában él, nincs beleszólásuk a közügybe. A „strucc-politika” Bertie és a bátyja közötti kapcsolatára is jellemző: látja, hogy Edward alkalmatlan a trónra (elvált nőt akar feleségül venni, ami ellenkezik az udvar szabályaival; háború idejében nem támogatja népét), de nem mer szembeszállni vele, hiszen a nagyobb testvér sosem veszi komolyan öccsét, gorombán lekezeli őt.
A film kezdetén Elizabeth próbál segítséget találni férje számára. Számtalan reménytelen próbálkozás után egy logopédushoz megy el, Lionel Logue-hoz, aki híres szakmai hozzáértéséről és szokatlan, de eredményes kezeléseiről. VI. György félelmeit és magát a királyt is a kezelések során ismerjük meg. A kezdeti szótlanságtól és morgásoktól eljutunk a tetőpontig, a rádiós beszédig, amelyet nemcsak az Egyesült Királyság polgárai, hanem Kanada, Ausztrália és Új-Zéland lakosai is hallhattak 1939-ben. Hopper tökéletesen adagolja a nézőknek a feszültséget az eseményekkel szintén tökéletes összhangban. A film kezdetén még csak mosolyogtunk a különös kezeléseken (például azon, hogy királyunknak káromkodnia kellett), aztán ahogy egyre közeledett a nagy beszéd időpontja, Bertie-vel együtt kezdtünk szorongani, és legszívesebben eltekertük volna ezt a jelenetet, hiszen a jelenet megszerkesztésének (gyakori premier plánok) és Colin Firth játékának köszönhetően a mozizó tökéletesen tudott azonosulni Bertie-vel.
Nem véletlenül használtam sokszor a „tökéletes” szót, ugyanis erre a filmre ez a legjobb jelző. Nincs itt felrobbanó tank és lövészárkokban fekvő katona, hiába a háború idején játszódik a történet; Hopper képes egy szimpatikus és hozzánk közeli karakterrel és a történetépítés elemeinek egyenletes elrendezésével megrendezni 2011 legjobb filmjét. 

2011. április 22., péntek

A művészet elnyomása

április 22, 2011 0 Comments

Ez volt az utolsó film, amit a német óra keretében néztünk meg, A mások élete. Nem aratott a csoportban akkora sikert, mint A hullám, de a beszélgető órán egész sok gondolatot váltott ki belőlünk.

Tartalom:
"Kelet-Berlin, 1983 novembere, hat évvel a berlini fal leomlása előtt: az NDK és állambiztonsági szolgálata még elnyomja a (másként) gondolkodókat, és kíméletlen megfigyelő-besúgó rendszere mindenkit behálóz. Ennek a gépezetnek tökéletes fogaskereke Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), akit politikai nyomásra egy sikeres színpadi szerzőre, Georg Dreymanra (Sebastian Koch) és élettársára, az ünnepelt színésznőre Christa-Maria Sielandra (Martina Gedeck) állítanak. A rendszerhez vakon hű Wiesler, a mások életét figyelve hamarosan ráébred saját élete kisszerűségére."

Forrás: Port.hu


Florian Henckel von Donnersmarck első filmje A mások élete, amivel 2007-ben elnyerte az Idegen nyelvű filmek kategóriában az Oscar-díjat.
A történet 1983-ban játszódik az NDK területén. Nagy erénye a filmnek, hogy egy elfogadható képet ad az előző rezsimben élő emberek életéről. Mivel Magyarországon is hasonló rendszer volt húsz évvel ezelőtt, így sok felnőtt nézőben nosztalgikus emlékeket kelthet A mások élete. Illeszkedik a XXI. század Oscar-díjas filmjei közé abban, hogy nagyon emberközeli történet, könnyű a szereplőkkel szimpatizálni.
HGW XX/7, polgári nevén Gerd Wiesler szemével követjük az eseményeket. A megoldás igen érdekes, izgalmas és megdöbbentő: HGW ugyanis az állami besúgó rendszer tagja, aki mások megfigyelésével foglalkozik. Jelenleg egy drámaírót, Georg Drymant és annak élettársát, Christa-Maria Sielandot kell megfigyelés alatt tartania. Wiesler százados külső megfigyelőként, mondhatnia a cselekmény hősei fölött áll. Erre sokszor utalnak a beállítások, amelyek HGW-t mutatják be: sokszor látni őt békaperspektívából, ami a figura hatalmasságát hivatott kihangsúlyozni.
Azonban Wiesler munkája során fokozatosan veszíti el érzéketlenségét. Igazi érzelmeket hallva rá kell döbbennie, hogy eddigi élete milyen silány és kisszerű volt, másokat figyelt meg, ezzel tönkretéve sokak életét. Ezt leginkább a liftes jelenet támasztja alá, ahol HGW egy kisfiúval folytat beszélgetést: a gyermek hívja fel figyelmét tettei súlyosságára. A fordulópont után a százados segít Drymanéknak, s ez által szembe megy az akkor fennálló rendszernek. HGW eleinte csak bizonyos információkat hallgat el, majd személyesen is beavatkozik a megfigyeltek életébe (találkozás Christa-Mariával, az írógép kicsempészése a lakásból). Tehát a százados negatív szereplőből fokozatosan változik át pozitív hőssé. Azonban ezen az úton nem haladhat áldozat nélkül: felettese észreveszi, hogy Wiesler segíti a megfigyelteket, ezért lefokozza, és levéltárosi munkára kényszeríti. HGW nem bánja meg tettét, később pedig jutalmát is elnyeri: Dryman köszönetét.


Georg Dryman és művésztársai képviselik a történetben az ellenállókat. Köztudott, hogy ebben a rendszerben működött a cenzúra, továbbá megválogatták, hogy melyik művész alkothat a publikum számára. Dryman ezt a helyzetet a művészi szabadság elfojtásának érezi: erre utal például a nyakkendő motívuma is.  A rabságból való kitörésnek egyetlen útja a lázadás: a művészek együtt összefogva publikálnak egy cikket az NDK által elhallgatott öngyilkosságok számáról. Wiesler közbenjárásának köszönhetően a művészek megmenekülnek annak ellenére, hogy mennyiszer szorul a hurok nyakukon.
Dryman oldalán ott van Christa-Maria színésznő. Művészként ő sem tartja helyesnek a fennálló rendszert, de a lázadás helyett a megalkuvást választja. Nem szeretne elhanyagolódni a rendszerben, ilyen körülmények között is szeretne a művészetnek élni. Célja érdekében képes feladni emberi méltóságát, így válik egy rendszerhű politikus szexuális játékszerévé. A cselekmény során sokszor kerül válaszút elé: a művészet vagy szerelme mellett maradjon? Christa-Maria egyértelműen egyik oldalra sem tud állni, ingatagságát kihasználva a rendszer kihallgatja, szerelme ellen vallatja. Ezek után a színésznő képtelen szerelme szemébe nézni, s amikor megjelennek a lakásban a kihallgatók, Christa-Maria kiszalad az utcára és elcsapja egy autó, majd meghal. Így lett belőle áldozat.



Izgalmas alkotás A mások élete, még ha néha le is ül a történet. A szereplők tetteit többféle nézőpontból meg lehet ítélni, órákat beszélgetni róluk. Jogosan kapta meg anno az Oscar-díjat. 9/10-es alkotás. 

2010. december 25., szombat

Kóstoló Tibetből

december 25, 2010 0 Comments

Ha leültök filmet nézni egy valamit ne tegyetek: a popcorn mellé ne vigyetek magatokkal elvárásokat! Sajnos nekem voltak elvárásaim a Hét év Tibetben-nel szembe és kicsit csalódtam is.

Tartalom:
Az izgalmas kalandfilm megtörtént eseményeket dolgoz fel. A világ legnyugodtabb országa zord és mégis fenséges vidéken terül el. Jelenleg csak a hívők szívében él. Tibet önállóságának utolsó éveit tárja elénk a film, amely egy európai ember szemszögéből mutatja be a legendás tájat. 1939-ben, a második világháború előestéjén Heinrich Harrer, a híres osztrák hegymászó elindult, hogy megmássza a Himalája egyik legmagasabb csúcsát, a Nanga Parbatot. A világégés szele utoléri őt és társát, Petert is. Akkor még nem sejtették, hogy egy titokzatos világba csöppennek majd. Útjuk a siker magasából egy angol hadifogolytáborba vezet. Kalandos úton érnek Lhászába, Tibet szent fővárosába, ahol egyedüli idegenekként befogadják őket. A tizennégy éves dalai láma élénk érdeklődést mutat Heinrich iránt. Mivel addig nemigen fordult meg ezen a földön idegen, felkérik az osztrák hegymászót, hogy legyen a láma tanára: tanítsa angolra, földrajzra és a nyugati világ szokásaira. Az önző és arrogáns Heinrich élete is megváltozik a találkozástól...
 Forrás: Port.hu


 A leírás kalandfilmet ígér, de szó sincs erről. Inkább egy utazó gondolatait, tapasztalatait kapjuk, majd legvégül a történelem egy megrázó pillanatát.  Nem is vártam kalandokat csak azt, hogy a főhősünk némi veszélyes szikla után eljut Tibetbe, ahol megismerkedik az ottaniak kultúrájával és hasonlók. Azonban nem egészen így alakult. A film első 50 perce a Himalájában való bolyongásból áll, ingázás Tibet és az indiai hadi tábor között. Még az első percekben érdekes volt Heinrich és a felesége közötti kapcsolat, hogy  a pasas nem akar gyereket, viszont az expedíció alatt a férfi folyamatosan a gyerekére gondolt. Furcsa volt ez a pálfordulás, sokkal későbbre várt az ember ekkora jellemfejlődést még egy film esetében is.
A bolyongás alatt szintén furcsa volt Heinrich és Peter viszonya. Peternél érezni lehetett, hogy utálja útitársát, Heinrich is elég utálatosan viselkedett a másikkal, aztán megint pálfordulás: a karórás eset után hirtelen kedves lett hozzá. Értetlenül álltam ilyenkor a karakter viselkedése előtt.
Szerencsére a film következő egy órája felpörgött és átléphettük Tibet határát is. A helyiek kedvesek, elutasítják az erőszakot, néha elmondanak egy-egy Buddha idézetet és nagyjából ennyi. Igazából nem ismerjük meg őket, ami elég rossz pont, ha már a főhősünk ott él közöttük. Tanítja az ifjú Dalai lámát a mi kultúránkra, de még ő sem oszt meg velünk túl sok mindent, így csak kóstolót kaphattunk az eldugott országból.
A vége felé haladva már nem voltak problémáim a történettel. A kommunisták néhány óra leforgása alatt tönkretettek egy legalább több száz éves országot, a hit sem ért ellenük semmit (ami kicsit elszomorító). A láma álma, ami valósággá lett vagy búcsúja Heinnrihtől (ami a film plakátja is lett) talán a történet leghatásosabb jelenetei. 


A történetet nem igazán sikerült jól vászonra vinni, vagyis  az alapot szolgáló könyv kritikái alapján ezt gondolom (a könyv betervezve). Viszont ezt ellensúlyozzák a jó párbeszédek és a szerethető karakterek. Talán a legkidolgozottabb alak a Dalai láma, aki egyben kíváncsi gyermek és egy ország bölcs vezetője (azt viszont nem mondom, hogy politikailag érett). Peter és felesége, a varrónő kellemes mellékszereplők, a kormányzó is elég érdekes áruló figura és végül a főhőst is meg lehetett kedvelni. A színészek alakítását sem kifogásoltam, illeszkedtek a szerepükhöz, még Brad Pitt is kellemes csalódást okozott. Azok a jelenetei tetszettek leginkább, amikor a bolyongós részeknél a társával incselkedett.
Ezen kívül még szeretném kiemelni, hogy a film tele van gyönyörű totálplánokkal. Részben ezért is akartam megnézni. Anno a 8. osztályos média könyvemben a plán fejezetnél ebből a filmből hozták a példákat. Ebben nem csalódtam, az 10/10. A film viszont legyen 7,5/10, de amúgy szép történet, csak itt-ott sántít.

Follow Us @soratemplates