2014. október 28., kedd

A lényeg, hogy Szilárd legyen

október 28, 2014 0 Comments

Oscar Wilde nevét általában egyetlen regénye, a Dorian Gray arcképe kapcsán szokták emlegetni és ismerni. Esetleg még szellemes aforizmái ismertek a nagyérdemű előtt - legalábbis tapasztalataim szerint hazánkban. Azonban a 19. század végén alkotó Wilde verseket, novellákat is írt és nem utolsó sorban drámákat is. Az Egyesült Királyságban az egyik legismertebb drámája a The Importance of being Earnest, azaz magyarul a Bunbury (avagy jó, ha szilárd az ember). Igaz, ez egy dráma, de mégis adoptálták filmként is 1952-ben, majd 2002-ben. Utóbbiról írnék.

Tartalom:
"Nem árt, ha egy nősülni készülő fiatalember érzelmileg és anyagilag biztos talajon áll. Amennyiben ezek nem adottak, akkor legalább a származása legyen makulátlan. Ha ez is hiányzik, akkor már csak egy jól kitalált név segít, amivel el lehet hódítani egy szép és gazdag londoni hölgy szívét. De mit lehet akkor tenni, ha a felvett név egyszer csak megelevenedik? Erről szól ez a "léha komédia komoly embereknek", Oscar Wilde, az ír fenomén világszerte hatalmas sikert aratott színdarabjának legmodernebb feldolgozása."

Forrás: Port


Számomra mindig furcsa volt, ha egy dráma filmen végzi, de az is, ha egy film a színpadon. Mindig olyan érzésem van, hogy az adott mű egy idegen közegben mozog, s emiatt nem feltétlen, hogy működni is fog az új közegben az eredeti mű. Azonban a Bunbury film adaptációjánál ettől végül nem kellett tartani. A drámát egy jól ismert filmműfaj közegébe, a kosztümös filmek világába helyezik, ezzel tökéletesen beleillesztve a filmes médiumba, plusz egy viszonylag széles réteget érintő platformon lehet megismertetni Wilde drámáját. Ami további plusz pedig, hogy megmaradt a dráma eredeti szellemessége és abszurditása is (ami ugye a későbbi abszurd drámának volt egyfajta előfutára). Az egész mű hangulatához illeszkedik eleve már a díszlet is: romantikus, élénk színű ruhák viszonylag a kornak megfelelően, továbbá színes, ízlésesen berendezett helyiségek. Ezek mind vidám és bájos hangulatot kölcsönöznek az egész filmnek. 


Ami további jó pontja a Bunburynek, hogy nem igen tér el az eredeti drámától, az eseményeket követi, nem változtat rajta. A teljes képhez (a történet rejtélyéhez) szükséges infókat fokozatosan, kisebb adagokban adagolták, miközben könnyen lehetett követni is. A fordulatokat is hatásosan vezették fel, ezzel izgalmas marad a cselekmény annak is, aki olvasta / látta színházban eredeti művét. A szerelmesek kalandjai mellé pedig társul még Wilde elmaradhatatlan, sziporkázó szellemessége, amely párbeszédek során nyilvánul meg a tipikusan angol udvarias, ám annál inkább sokat sejtető mondatokba rejtve. Ez a vásznon még kiegészül némi helyzetkomikummal is, ami a film hangulatához illik inkább, de nem zavaró tényező. Mindez pedig nem működne jól, nem lenne az igazi a tehetséges színészek nélkül, mint például Colin Firth vagy Rupert Everett. Az ő kettősük külön szórakoztató végig. 

Összességében a Bunbury, avagy jó, ha az ember Szilárd szellemes, szórakoztató és bájos. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kosztümös filmeket, az eredeti drámát vagy Oscar Wilde munkásságát. Néhol volt számomra kicsit laposabb film, de ettől eltekintve nagyon is brit a, így egy erős 9/10.

2014. október 25., szombat

In the gentle fall of rain from Heaven I hear my God. But in the thunder I still hear Thor

október 25, 2014 0 Comments

A Vikingek ott folytatódik, ahol az előző évad befejeződött. Ragnar magánélete (mondhatni) kisebb válságba került: testvére, Rollo ellene fordult és közben Aslaug hercegnő is megjelent a színen, amelynek a feleség, Lagertha nem igen örül. A 2. évad jelentős változásokkal kezd az 1. évadhoz képest: kérdés, hogy ezeket sikerült-e feloldani?

Tartalom:
"Ragnar és Rollo közt testvérháború dúl, a harcokban Borg jarl és Horik király csapatai is részt vesznek. Kattegat felbolydul, amikor hajó köt ki a faluban, fedélzetén a terhes Aslaug hercegnővel... Ragnar nehéz helyzetbe kerül, döntése családja jövőjére is hatással van."

Forrás: Port


És mert a sorozat merész lenni! Felbontotta a kezdeti kapcsolatrendszereket, és nem építi őket újra a krízis után. Spoilerek nélkül annyi elmondható, hogy ebben az évadban a szereplőknek szembe kell nézniük a túllépéssel, a bizalmatlansággal, meg is kell alkudniuk, továbbá fel kell találniuk magukat bizonyos élethelyzetekben is. Ezekben a helyzetekben mutatkozott meg az, hogy nem feltétlen mítoszi hősök szerepelnek a sorozatban, hanem személyiséggel rendelkező emberek. Ebben a tekintetben is sokat lépett előre a sorozat. Azonban ami igazán nagy újítást jelentett az új évadban, az a komolyabb intrika behozatala. Ecbert, Wessex királyának és udvarának behozatala nagyobb rálátást ad a nézőnek Angliára és az ottani szervezkedésekre. Továbbá végre láthatunk az angolszász oldalon is egy olyan figurát, aki hasonlít Ragnarhoz, így egyenlő ellenfél lehet. Azonban északon, Vikingföldön sincs hiány politikai játékosokból: sem Jarl Borg sem pedig Horik király nem tudja félretenni saját sérelmét és büszkeségét. Érdemes ezeken a figurákon tartani a szemünket, hiszen az évad nagyobb izgalmait ők szolgálják. Hála a hozzákapcsolódó eseményeknek érdekesebb, nehezebben kiszámíthatóak a történések, mint az előző évadban azt leszámítva, hogy néha önismétlésbe esnek az írók. 


Az újítások mellett a Vikingek megőrizte az előző évad erősségeit is. Kicsit visszafogottan ugyan, de még mindig jelen van a kultúra bemutatása. Az új részek most véresebb, brutálisabb szokásokat tártak fel előttünk: hogyan áll bosszút egy férfi az őt ért sérelmekért, mi jár az árulásért, és természetesen azt is megtudjuk, hogy a vérvörös szárnyakhoz képest a kerékbetörés smafu. Azonban a kultúra felfedezés során némi kulturális relativizmus is megjelenik szerzetes kalauzunkon, Athelstanon keresztül. A pap helyzete különösen érdekes a 2. évadban, amire külön felhívnám a figyelmet. De a kulturális relativizmusra visszatérve, a sorozat nem helyezi se a viking kultúrát, sem pedig a keresztény angolszász hagyományokat a másik fölé. Mindkettőt többé-kevésbé hitelesen, ítéletek mondása nélkül mutatja be. Szerintem ez mindenképpen szép elszakadás a régi, romantika korabeli és a még korábbi keresztényi ábrázolásmódtól a vikingek tekintetében, továbbá pedig mutatja a készítők nyitottságát is.

Néhány önismétlést és az évad elején egy-két laposabb részt leszámítva a Vikingek 2. évada felülmúlta az előzőt. Egy történelmi / kalandsorozathoz illően izgalmas, kedvelhető szereplőkkel operál, de ami az utóbbi évadnál a legértékesebb tulajdonság az, hogy képes fejlődni is: 9/10 pont jár így. 

2014. október 22., szerda

Mielőtt felkel a Nap

október 22, 2014 0 Comments

A bejegyzést egy őszinte vallomással kezdeném: annak ellenére, hogy romantikus alkatnak tartom magam, nem szeretem a romantikus filmeket. Számomra a többsége cukormázas, mű és sablonos, így ritkán keresek ilyen filmet megnézés céljából. Azonban volt egy képsor a Tumblrön, ami végül arra késztetett, hogy a Mielőtt felkel a Nap-pal kivételt tegyek. 


Tartalom:
"Jesse (Ethan Hawke), az amerikai srác, és Celine (Julie Delpy), a francia végzős diáklány a Budapestről Bécsbe tartó vonaton ismerkednek össze. A két fiatal kellemesen elbeszélget az út során, melynek következtében a fiú arra kéri a lányt, tartson vele a bécsi éjszakában. Celine belemegy a dologba és a két fiatal együtt tölti azt a néhány órát, amely a reggelig még hátravan. Kapcsolatuk végül elsöprő szerelemben teljesedik ki, csakhogy napkeltekor el kell válniuk."

Forrás: Port



A tartalom alapján valahol Richard Linklater alkotása is egy átlagos romantikus filmnek tűnik. Azonban az első kép kockák után kiderül, hogy a következő másfél órában többet fogunk látni, mint holmi rózsaszín cukormázat. A történet a két főhős, Jesse és Celine köré épül, főleg az ő bimbózó kapcsolatukra. A két fiatal színész természetes játékkal adja vissza ennek a korosztálynak a mozgatóerejét: az ideák dédelgetése, némi bizonytalanság a társadalomban, a világhoz való alkalmazkodás, a kalandvágy és a világ csodáinak keresése és persze az őszinte szerelem. Az egész filmet ezek a hétköznapi és természetes dolgok viszik előrébb, hiszen tényleges történet nincsen (a két fiatal jön-megy Bécsben, amíg fel nem kel a nap). De ez teljesen megbocsátható: Jesse és Celine mindig tud valami érdekes témáról beszélni, kettőjük párosából pedig árad valami báj is. 
 

Összességében, az egész Mielőtt felkel a Nap film olyan, mint a való élet. Habár leszállni egy idegennel a vonatról és ismeretlenül eltölteni az illetővel egy napot egy európai városban eléggé merész, de valahol végtelenül romantikus is - szóval ez és az ehhez hasonló jelenetek a filmben nem feltétles valósak. De ahogy Jesse és Celine elbeszélgetnek, kíváncsiak egymásra, s ebből az ártatlan érdeklődésből szerelem is szövődik teljesen hihető (még ha persze nem is egyetlen nap alatt történik mindez). Az arcmimika, a nézések, mosolyok és a beszédtémák: mind olyan dolgok, amelyeket bármelyikünk megtapasztalhatott már bárkivel. Talán emiatt is tetszett a film. Az élet egyik nagy varázslatát tudta Richard Linklater vásznon megörökíteni: hogy miként alakít ki két ember egy közös, saját világot maguknak. 10/10-es film, mindenkinek szívből ajánlom. 

2014. október 17., péntek

Blue Jasmine

október 17, 2014 0 Comments

A Blue Jasmine filmnek köszönhetően Cate Blanchett a 2014-es Oscar díjátadón megkapta a Legjobb női alakításért járó szobrocskát. Maga a film pedig a Legjobb forgatókönyv jelölést is kapott, melyet Woody Allen írt. 


Tartalom:
"Jasmine előkelő New York-i társasági hölgy. Az élete azonban összeomlik, a házassága is tönkremegy. Miután képtelen megbékélni a helyzettel, felveszi a kapcsolatot az elhidegült testvérével, a San Franciscóban élő Gingerrel. Hozzá költözik, amíg összeszedi magát. Jasmine megpróbálja leküzdeni az őt kísértő emlékeket, ám egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. Bár az arisztokrata viselkedését megőrizi, érzelmileg teljesen labilissá válik. Mindenkinek elrontja az életét, legfőképp a saját magáét."

Forrás: Port


Woody Allen nem tagadhatná le ezt a filmet életművéből. A szereplők közötti természetes beszélgetések apró cseprő dolgokról, mint például apró, örömteli eseményekről vagy családi összejövetelről. Emellett erős a film hangulata is, amely számomra szintén tagadhatatlan Allen elem. Ebben a filmjében San Franciscoba invitál minket, ami azért kívülállóként (nem amerikai néző) azért megidézi a tipikus amerikai nagyváros hangulatát: színes embertömeg, sosem szűnő nyüzsgő sokaság. Azonban nem ezek a vonások teszik igazi Woody Allen filmé a Blue Jasmine-t, hanem a témája is. A cselekmény középpontjában Jasmine áll, aki mostohatestvéréhez, Gingerhez utazik, hogy összeszedje magát. Első ránézésre Jasmine-t nem érintették meg különösebben az életében bekövetkezett változások: célokat tűz ki maga elé, ő teljesen biztos abban, hogy mit kell tennie, s mindeközben szofisztikáltan viselkedik és társalog - ahogy ezt mindig is tette és mindig is elvárták tőle. Viszont Allen hamar lerántja a leplet Jasmine tökéletesnek tűnő felemelkedéséről. Főhősnőnk jelenlegi életében valahogy mindig találkozik valami olyannal, amelyről régi, tönkrement élete jut eszébe. Ezekbe az asszociációkba filmtechnikai fogódzkodó nem segíti a nézőt, emiatt nehéz eleinte követni a cselekményt, azonban miután figyelmes nézőként belerázódunk Jasmine cikázó gondolataiba, már könnyűszerrel eligazodunk életében, s ezáltal élhetjük át a hétköznapi tragédiát. 


Jasmine ugyanis bármelyik ma élő ember lehet. Egy megszokott és jól működő világ omlott össze, amely után teljesen nem tudta összeszedni magát (spoiler! sőt, bele is őrül ebbe a sokkba spoiler vége), hisz igazából nem is látja maga előtt, hogy hogyan tovább. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy nem képes felépíteni új életét, hisz a régi még beárnyékolja. Bizonytalanságának tanulással, munkával és húga életébe való beleszólással próbálja palástolni. Jasmine figurájának ezek a vonásai teszik őt hozzánk hasonlóvá. Hiába a sok modorosság és manőr a részéről, ez a figura nagyon is élő és a mi szintünkön mozog. Ezt tudta jól felépíteni Woody Allen a forgatókönyvében, Cate Blanchett pedig életet lehetni a karakterbe és hihetően előadni (jogos az az Oscar-díj). 
Lehet, hogy azért tetszett a Blue Jasmine, mert kevés filmet láttam még Woody Allentől, szóval úgymond még meg tud lepni, de lényeg, hogy számomra ismét egy jó forgatókönyvet írt, amelyben egy nagyszerű színésznő is megcsillogtatta tehetségét. 9/10-es értékelés (néhol, főleg az elején leüledezett a történet), de érdemes megnézni.

2014. október 7., kedd

A kárhozottak királynője

október 07, 2014 0 Comments

Nem is emlékszem pontosan, hogy mióta, de mindig is imádtam a Kárhozottak királynője albumát. Korn, Manson, csak hogy pár nagy nevet említsek a sok közül, akik zenéjüket adták ehhez az albumhoz. Aztán hamar kiderült, hogy az album ugye az Interjú a vámpírral film-folytatásához készült, s mivel Anne Rice munkásságának rajongója vagyok, így kötelező darabnak éreztem az adaptációt is. 

Tartalom:
"Lestat (Stuart Townsend), a nyughatatlan vámpír feléled több évszázados álmából. A XXI. században a rockzene világában találja meg érvényesülése útját. A hirtelen feltörő rocksztárt világszerte ünneplik. Ébredésének hírére megjelennek az ellenségek is. Közülük is a legnagyobb, a vámpírok királynője, Akasha (Aaliyah), aki minden áron meg akarja szerezni magának Lestat szerelmét és vérét."

Forrás: Port


Előzetes pletykák már intettek arra, hogy a Kárhozottak királynője jócskán alulmarad az Interjú a vámpírral szemben. Sőt, akik a könyvek után nézik meg ezt az alkotást, azoknál garantált a csalódás. Hiába próbáltam pozitívan állni ehhez a filmhez, az előzetes figyelmeztetések sajnos mind beigazolódtak. A film nézése közben próbáltam nem gondolni a Vámpírkrónikák III. kötetére (ez a Kárhozottak királynője), hogy különálló műként élvezhessem ezt, azonban akadtak bőven olyan mozzanatok a cselekményben, amelyeknek a banalitása fölött nem lehetett szemet hunyni. Rengeteg minden nincsen kellőképpen megindokolva vagy kifejtve. Ilyen például Akasa jelentősége a vámpírok közt és az, hogy miért is lett ilyen, amilyen. Továbbá a vámpírkirálynőt leszámítva egyik karakternek sincsenek ismertetve a motivációi, Nem tudjuk, hogy melyik miért cselekszik. Például a film alapján nem érthető, hogy Lestatnak mi is a konkrét célja a rocksztársággal vagy Marius miért változtatja Lestatot vámpírrá? (az már csak mellékes, hogy a könyvben nem Marius, hanem Magnus változtatja át Lestatot). 


Ami pedig szerintem a legnagyobb kérdőjel az egészben, az Jesse karaktere. Még megkapjuk a háttértörténetét (Maharat nagynéni, később Talamasca), viszont az, hogy miért is kutat a vámpírok után, később pedig Lestatot magyarázat nélkül marad. Bár a film védelmében azért megemlíteném, hogy Akasa motivációjáról szó esik, és szerintem a filmben sokkal értelmesebb oka van, mint a könyvben.A cselekmény butaságán kívül még elmondható, hogy a Kárhozottak királynője iszonyúan hatásvadász is. Végig rockzene szól (jó számok, ezzel nincsen gond), de szinte minden jelenetet rockzene kísér, ami egy idő után már erőltetett. Gyakoriak a misztikus és vámpíros hangeffektek, amelyek inkább hatásvadászok, mint helyénvalóak. Azonban a kivitelezésnél már vannak bőven pozitív dolgok. Például a Vampire Lestat dalokat és a koncert fílingét (csúnya szó, na) hihetően és átélhetően képernyőre vitték. Mind a jelmezek, mind pedig a bevezetőben is említett zenék hozzájárulnak az igazi rockzenész imidzs megjelenítéséhez. 

Összességében, a Kárhozottak királynője adaptáció sajnos a rossz feldolgozások tipikus példája. Az még nem is lenne gond, hogy a történet köszönőviszonyban sincs az alapanyaggal, dehogy amúgy is követi el sorra a saját ostobaságait a cselekményben és a kivitelezésben is a film, az igényes filmnézőként nehéz megbocsátani. Így a zenéért, néhány igényesebb jelenetért és Aaliyahért kap a film egy 5/10-öst. 

Follow Us @soratemplates