Perdido pályaudvar, végállomás
Chibi Zsó
július 09, 2016
0 Comments
A kortárs fantasztikum irodalom egyik legkülönösebb jelensége (később megértitek miért ez a legjobb szó ide) China Miéville. Világaira jellemző a kicsavarodott, groteszk lények és a sötét, beteg környezet. A kíváncsibb olvasók közül ki ne merne egy ilyen íróval megismerkedni? Nekem kezdésnek a Perdido pályaudvar, végállomást ajánlották, továbbá munka miatt épp aktuálissá vált Miéville olvasása. Lássuk.
Tartalom:
"China Miéville az egyik legeredetibb szerző, aki a sci-fi és a modern fantasztikum határmezsgyéjén [egyensúlyozik]. A Londonban született, Cambridge-ben diplomázott, Kairóba egyetemi oktatónak meghívott alkotó a riasztóan sötét világok egyedi hangú krónikása. Arthur C. Clarke-díjas regényének színhelye, Új-Crobuzon városa gigászi folt a világ közepén, emberek, mutánsok és idegen kultúrák lakóhelye. A szennyezett folyók partján, a nyomornegyedek, gyárak és paloták felett több mint ezer éve a diktatórikus parlament és a milícia uralkodik vasmarokkal, de most történik valami, ami a feje tetejére állítja a megszokott rendet. Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát tudós és törvényen kívüli fantaszta különös megbízatást kap: Yagharek, a nomád madáremberek kitaszítottja ismét repülni akar. Kérése azonban olyan eseményláncolatot indít el, amely egyre nagyobb örvénnyé duzzadva elnyeli Isaacet, a barátait, a férfi khepri szeretőjét, Lint, sőt az egész várost pusztulással fenyegeti. A helyzetet ráadásul bonyolítja egy embernek nehezen nevezhető maffiafőnök, egy öntudatra ébredő számító-gépezet, illetve a polgármester túlvilági ügynöke. Idegen hatalom szabadul el a városban, és milliók élete egy csapatnyi szedett-vedett renegáttól függ. A lidérces kőrengetegben, a gőzmasinák, tudósok, titkosrendőrök és bűbájosok világában kirobbanó küzdelemben bárki áldozattá válhat, és a végső győzelemhez kegyetlen döntések és személyes áldozatok árán vezet az út."
Forrás: Moly
Kémények öklendezik a mocskot az égbe, ismeretlen eredetű ragacsos anyag mállik le a házak faláról, otromba monstrum gőzgépek zakatoló kakofóniájától hangos minden, az utcákra kilépőket kosz és nyomor fogadja: valami ilyesmi kép fogad minket Új-Crobuzonban. Nem egy tipikus fantasy világra emlékeztet minket a leírás, még George R. R. Martin kegyetlen Westerosa vagy R. A. Salvatore sötételfjeinek birodalma is barátságosabban fest ennél. Nem kell csodálkozni, China Miéville-világ az bizony egy ilyen weird izé: elborult, felfoghatatlan, a pszichénkbe maró. És vannak olyanok, akikből ez nagy rajongást vált ki – most belőlem is.
Ha meg tudja emészteni a gyomrunk ezt a nagyon részletesen kibontott világot, egy többé-kevésbé izgalmas történet és úgy nevezett szürke, reálisan megfestett karaktereket fogunk kapni. Bár meg kell jegyeznem, hogy se a történet (a madárember megbizatása és az oltmolyok legyőzése), se a karakterek nem működne a bizarr körítés nélkül. De ilyen gazdag és tényleg a legmélyebb érzékeinkre ható lények, helyek és események miért ne lehetnének érdekesek, miért ne lehetne élvezet olvasni? Szóval, ez nem hiba a könyvre nézve, sőt. Ez a nagyon részletesen bemutatott világ, ami szinte teljesen átszövi a cselekményt és a figurákat teszi egy igazi működő képes képzeletbeli rendszerré, amiben lehet gondolkodni bőven. Továbbá rengeteg ősi motivíumot és sablont is feldob, sokkal érdekesebbé tesz. Nekem mindenesetre élmény volt például Isaac és Lin kapcsolata, ami azonkívül hogy megbotránkoztató, nagyon sok zsáner műre is reflektál (most kapásból az Octavia E. Butler Bloodchildja ugrik be, bár biztosan nem direkt utalásról vagy hatásról van itt, csak na, hasonló témához nyúltak). De hasonlóan érdekes Mr. Motley is (tudtátok, hogy maga a motley szót nagyon furcsát, felfoghatatlan dolgot jelent? Pontosabban nem tudom leírni, de mindenképpen egy mesterien jól megválasztott beszélőnév, főleg, hogy nem annyira gyakori angol szó + segített egy Wordsworthos kurzuson is smartassnek lennem), maguk a lények is, főleg a mitológiai vonatkozásokkal (pl. garuda, khepri, vogyanoj stb.).
Itt még az oltmolyokat szeretném kiemelni, mert eddig nem találkoztam még náluk félelmetesebb dögökkel. Legyünk őszinték: még belegondolni is hátborzongató, hogy egy lény képes kiszívni a tudatunkat, aztán megemészteni és kiüríteni… Nemhogy olvasni róla. Áá. . Nagyon körmönfontak, alattomosak és elég hatásosan gyilkolnak, de mégis, Miéville még őket is képes érző, elesett lényekké tenni, és igazából a világán kívül még ez az, ami nagyon tetszett a Perdidoban. Akármilyen galád vagy erkölcstelen is legyen valaki Új-Crobuzonban, valami emberi, de olyan dolog biztos lesz, amiért tudunk a figurával szimpatizálni. És ezzel minket, olvasókat Miéville elég nehéz helyzet elé állít: szeressük vagy ne a szereplőt? Tudunk vele azonosulni? Ahogy a szereplőknek is kell itt erkölcsi döntéseket hozniuk saját belátásuk szerint, talán jobb nekünk is saját elgondolásunk szerint dönteni róluk.
Mindenesetre fantasztikus könyv a Perdido pályaudvar, végállomás. Nekem, mint irodalomkedvelőnek igazi csemege, hisz nagyon sok mindenből táplálkozik Miéville fantáziája és mindig öröm felfedezni ezzel kapcsolatban valamit. Igazából nehéz összefoglalnom értelmesen, hogy miért kéne nektek is elolvasni. Nekem biztos kell még egy-két ilyen, trip. 10/10
