A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cleo. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cleo. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 18., szombat

The game is on

február 18, 2017 0 Comments

Ha jól számolok, most 3 évet kellett az új Sherlock évadra várni, bár tavaly kaptunk egy Christmas specialt. Tudom, hogy a két főhőst alakító színész, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman elfoglaltságai miatt vonul nagyobb szünetekre a sorozat, de ennek ellenére is valahogy elveszett a rajongásom. És sajnos az új évad sem hozta vissza a kezdeti lelkesedést. 

Tartalom:
"Egy titokzatos elkövető a néhai brit miniszterelnöknőt, Margaret Thatchert mintázó fejszobrokat tör össze. Az új évadban a zseniális Sherlock Holmes az ő nyomába ered."

Forrás: Az IMDb nyomán


Sok rajongó hiányolja a széria azon időszakát, amikor inkább a bűnügyek, nem pedig a karakterek voltak középpontban. Teljesen érthetőek az érzéseik, de mégsem csatlakoznék az ő táborukhoz, hisz, hasonlóan a krimis vonalhoz, szerintem érdekes volt a szereplők belső világa is. Talán Sherlock színlelt halála után nem is lehetett volna nagyon más irányba menni, de kihagyni semmiképpen sem szabadott volna ezt a vonalat. A 4. évadnál azonban eszembe jutott, hogy némi aránytartásra szükség lett volna. Érzelmesebb emberként élveztem az 1. epizódban John és Mary családdá válását, régi rajongóként Mrs. Hudson jeleneteit, a 2. részben pedig Sherlock mélypontját (természetesen kivitelezés szempontjából), de ennek ellenére is úgy éreztem, Moffaték sok minden fölött átsiklottak. Egyik ilyen, az átívelő szálnak nevezett "Miss me?" üzenet, ami azt sejteti, hogy Moriarty mégsem halt meg. A karácsonyi epizódban és az 1. részben még voltak utalások erre a szálra, viszont a 2. részben mintha teljesen elfeledkeztek volna róla az írók, egészen a zárójelenetig (Eurus). A fináléban végül ismét előkerült a Moriarty szál, egy eddig nem látott módon válaszolták meg a látott rejtélyt (spoiler: Eurus, az eltitkolt Sherlock testvér, aki korábban kapcsolatba lépett Moriartyval nagy tervének kivitelezéséhez). 


A továbbiakban spoilerekkel beszélnék az évadzáróról, ugyanis másként nem lehet. Eurus felbukkanása kétségtelenül a meglepetés erejével hatott, de az eltitkolt testvér szál miatt van a karakter miatt egy olyan érzésem, hogy ez olyan klisés lett. Sajnos az ilyen-olyan eltitkolt rokon nagyon sokszor ellőtt fordulat, így hiába a felvezetés, ez a történeti elem hosszú előzménytörténete miatt (gondoljunk irodalomra, filmekre, sorozatokra or whatever) nem tud teljesen jól működni. Szerencsére a karakter tartogat némi érdekességet, és kétségtelen, hogy ehhez nagyban hozzájárul Sian Brooke alakítása. Akadt például Eurusszal kapcsolatban jó pár korábbról ismert irodalmi vagy filmes utalás: ilyen maga a figura, az elzárt, őrült nő, ami Jane Eyre-ből ismert the madwoman at the attic, azaz Rochester feleségére utal (mellesleg a karácsonyi részben is akadnak hasonló irodalmi "megidézések"), az epizód felépítése (túlélni Eurus gyilkos játékát) pedig a Fűrészt juttatja eszembe. Ezek elég érdekessé teszik az új karaktert és a finálét is, főleg a próbatételek izgalma. Viszont hiába a jó díszletezés, ha a 3. részben se találhatóak meg az arányok ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy vagy a szereplőkre vagy a történetre koncentrálnak túl sokat. Itt szintén a szereplők vannak porondon, emiatt pedig a történet kidolgozása kevesebb figyelmet kap. Igazából hasonlót éreztem itt, mint a Zsiványok antológiában szereplő Gillian Flynn "Mivel foglalkozol?" című novellájánál: nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon okosan lett felvezetve az egész mű vagy csak paraszt vakításnak vagyok szemtanúja. Sherlockék szinte minden feladványt megoldanak, amit Eurus ad nekik, erre a nő a semmiből előáll még valami durvábbal vagy okosabbal, hogy így licitáljon a főszereplőkre. Felmerül viszont a kérdés: tényleg hihető az, ahogyan túltesz Sherlockékon? Nagyon kérdéses.

Akadtak olyan momentumai az új Sherlock évadnak, melyeket élveztem, viszont többet lehet beszélni a hibáiról, hisz akad bőven. Így összességében úgy érzem, jobb, ha a készítők még a csúcson hagyják abba. 7/10 a pontszám, de csak a hangulat és a színészek tolták feljebb. Szerintem azok, akik eddig kitartottak Sherlockék mellett, azok biztos találnak maguknak valót az új részekben. Én sajnos kicsit elhidegültem Moffaték világától a sok várakozás és az első részek szellemiségének hiánya miatt. 

2016. szeptember 18., vasárnap

Love crime

szeptember 18, 2016 0 Comments

2015. november 16-án egy nagy szerelmem távozott a televízió képernyőjéről. Igaz, a Hannibal ezen évada nem volt olyan, mint ahogy vártam (erről később bővebben), de mégis vérzett a szívem, mikor olvastam tavaly a kasza hírét. Bár Bryan Fuller biztosította a fannibálokat, hogy lehetséges a folytatás vagy egy mozifilm lehetősége, de ez nem tudta elfeledtettni velem a veszteséget. Így, jelenleg ez az utolsó alkalom, hogy kifejezzem rajongásomat a Hannibal sorozat iránt. 

Tartalom:
"A második évad megdöbbentő fináléját követően Hannibal pszichiáterével, Bedelia Du Maurierrel Európába szökik az FBI elől. Dr. Lecter étvágya azonban az új körülmények között sem csillapodik. A gourmet pszichopata végül új álnévvel Firenzében telepszik le, és munkát vállal a Palazzo Capponi múzeumnál. Úgy tűnik, Hannibal elégedett új életével, ám mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Valentin napra üdvözlőkártyát küldjön Will Grahamnek ."

Forrás: Port


Sokat gondolkodtam a 3. évad premierje előtt. Őszintén, el nem tudtam képzelni, miként fogja Fuller folytatni a történetet, hisz gyakorlatilag a 2. évad is tekinthető a sorozat teljes lezárásának. Azonban képes volt olyan irányba terelni a sorozat világát, ami meglepett. Ahogy a fenti tartalom leírásból is kiderül, Hannibal Bedeliával együtt Olaszországba megy. Kettejük párosa kárpótolni látszik Will és Hannibal kettősét (ami természetesen nem tűnik el maradéktalanul ebből az évadból se), roppant érdekes volt figyelni a két szereplő viszonyát, egymástól való függésüket (vagy kihasználását?). Az olasz környezet ehhez pedig tökéletes háttér is volt: olyan kifinomult és művészi helyet kapunk Firenzében, amiben Hannibal, akiről mind elmondható a kifinomultság és a művészetek iránti érzékenység, szószerint lubickolhat, de hozzá hasonlóan a készítők is. Számos nagyon erősen megkomponált (itt tényleg csak ezt a szót érdemes használni) jelenet meséli a történetet vagy csak épp segít elmélyedni egy-egy karakter belső világában. Viszont mindennek van határa. A Vörös sárkány-szálig úgy éreztem, hogy ez az évad kezd elmenni egy öncélú művészfilm irányába, és ez eddig azért nem volt (legalábbis annyira) jellemző  a sorozatra. Az évad elején sok epizód elment ilyen nagyon szépen megalkotott jelenetekkel, amelyek viszont a történethez nem sokat adtak hozzá. Lehet, egy újranézés során másként látnám, de mindig tartom magam hozzá, hogy valamilyen szinten elsőre is kell egy értelmezési réteget átadnia egy műnek. Ebben az évben a Hannibálnál ez néha nem teljesült. 


Az évad másik felével még egy nagy problémám volt. Innentől előfordulhatnak spoilerek, szóval aki még nem nézte meg a sorozat ezen évadát, kicsit szkippeljen itt a szövegből. A premier előtt Fuller több interjújában is ködösen beszélt arról, kik is élték túl Hannibal menekülését. Személy szerint Willt és Jacket tippeltem túlélőnek és ez be is jött. Aztán kezdtek előjönni olyan szereplők (pl. Chilton), akiknél fizikai képtelenség, hogy életben maradhattak a 2. évadban történtek után. Szokták mondani a sorozat kapcsán, hogy semmi sem az, aminek látszik, de a meglepetés kedvéért talán nem kellene áthágni a fizika határait. Másrészt, Fuller hitegetése miatt (hogy csak két karakter élte túl) szintén csalódás ez a sok hihetetlen feltámadás, nekem elég olcsó megoldásnak tűnik mind. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért gyűltek volna össze, hogy most igazi revansot vegyenek az ellenük elkövetettekért. Érdekes volt némely szereplő szövetségét figyelni (pl. Dr. Bloom és Mason), de ennél többet nem nagyon adtak hozzá a sorozathoz. Spoileres rész vége. 


A két fő negatívum mellett kaptunk szerencsére jó dolgokat (pl. Chiyo, Miriam) is, amik szerencsére el tudtak juttatni a 3. évad fénypontjáig, a Vörös sárkány történéseiig (aki nem lenne jártas a Hannibál világában: ez Thomas Harris Hannibál-sorozatának kezdő kötete, amit A bárányok hallgatnak követ). Itt lépett színre egy új nem beszámítható alak, Francis Dolarhyde, a Vörös sárkány, akit Richard Armitage fantasztikus alakításában láthattunk. William Blake azonos című festménye, mint prominens szimbólum végigkíséri a karaktert és a jeleneteit is. Mozdulataiban és puszta jelenlétében érezni, hogy egy hétköznapi emberből miként lesz fenyegető szörnyeteg. Egyik legerőteljesebb jelenet ilyen szempontból, amikor a Sárkány elviszi vak barátnőjét egy tigrishez (megint egy Blake referencia, mellesleg: ebből is látszik, hogy mennyire sokrétegű ez a sorozat). Egyszerre van jelen a gyengédség és a veszedelem, a halálos fenyegetés, mindazon tulajdonságok, melyek Francisben megtalálhatóak. A Hanniballal való kapcsolatba lépés pedig újabb izgalmakat, de leginkább újabb pszichológiai merülésbe invitálja a nézőt, egy korántsem hétköznapi utazásba az emberi lélek sötét mélyébe. Will és Hannibál kapcsolata is újabb fordulatokat hoz, amit a Sárkány felbukkanása csak még zavarosabbá tesz. Mindez végül az évadfináléban teljesedik ki és éri el végső kibontakozásást és nyer új formát.

Habár a Hannibal 3. évada elmaradt az első kettőtől, azért Bryan Fuller meg tudta mutatni, hogy még rengeteg megosztanivalója van, amiről pedig nekünk is sok megbeszélnivalónk lesz. Példa erre ez a bejegyzés is, hisz lassan másfél év távlatából is hosszan tudok írni a sorozatról, és jaj mennyi mindenről nem esett szó! Ezért is sajnálom, hogy egyelőre nem folytatódik a sorozat. Egy igazi kuriózummal lett szegényebb a sorozatjunkie-k világa. Szép lezárást kaptunk, az évad kezdeti nehézségei miatt lesz 8/10 a pontszámom, de magát a sorozatot a szívembe zártam és sosem feledem. 

2014. augusztus 10., vasárnap

Back to the Pie-Hole

augusztus 10, 2014 0 Comments

Bryan Fullers sorozata, a Halottnak a csók szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol az 1. évadnál abbahagyta. Ismét a Pie-Hole-ban vagyunk, ahol találkozunk kedvenc pitesütőnkkel, Neddel, bájos szerelmével, Chuckkal. Páros mellől pedig természetesen nem maradhat el az anyagias Emerson Cod nyomozó és a lelkes pincérnő, Olive sem. 

Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."
Forrás: Port



A bevezetőben nem hiába lettek kiemelve a szereplők. Az előző évaddal ellentétben, a 2. évad a bűnügyek helyett nekik szentelt nagyobb figyelmet. A 13 epizód alatt továbbmélyül Ned és Chuck kapcsolata: megélnek jót és rosszat benne, némi időt szentelnek önmaguknak is. Továbbá pedig megismerjük az ő családi hátterüket is, s szembesülniük kell azzal is, hogy a szerelem vagy a család fontosabb-e vajon. Olive helyzete is tovább bonyolódik: nem elég, hogy még mindig reménytelenül szerelmes a pitesütőbe, de iszonyú titkokat kell magában hordoznia. Utóbbi alól csak a zárdában töltött napok adhatnak feloldozást Olive számára. Ami üdítő volt a 2. évadban, hogy a mogorva Emerson Cod magánéletébe is bevezették a nézőket, s fény derült a legnagyobb rejtélyre: Emersonnak érző szíve van. Legutolsó sorban pedig Chuck nagynénjei, Vivian és Lily körül sem lesz teljesen nyugodt az élet. 
Azonban hiába lett karakterközpontú ez az évad, a heti ügyek nem tűntek el teljesen, csupán egy-két részből kellett őket hiányolnunk. Az előző évadhoz képest ezek a bűnügyek már kidolgozottabbak voltak, miközben megtartották az eredeti abszurdságukat. A méhlányoktól kezdve a kajapókerig mindent láthattunk, még egy bizarr süteményvásárra is ellátogathattunk. 


Azonban néhány zavaró elem akadt ebben az évadban. Egyik, ami leginkább zavart, az a kerettörténet gyors lezárása. Az évad során fokozatosan építették fel minden egyes szereplő problémáját, és hasonlóan jól adagoltak voltak az újabb és újabb információk a karakterek múltjáról. Azonban az utolsó részben a heti ügy után gyorsan lezártak minden felépített szálat, ezzel furcsa hatást hagyva: most akkor nem is voltak olyan hangsúlyosak ezek a történések? Egyrészt, a sietség érthető, hiszen a sorozat - úgymond - kaszát kapott, így mindenképpen le kellett zárni a teljes történetet. Másrészt, elegánsabb lett volna, ha mondjuk egy nagy mozifilmmel zárják le a sorozat eseményeit. Hogy ez működött volna-e, az már sajnos örök rejtély marad.
Továbbá még annyi hibát lehetne kiemelni, hogy ebben az évadban kissé túlzásba vitték az amúgy szórakoztató és elmés szójátékokat. Egy idő után nehéz volt rájuk figyelni, mindegyiket megérteni. 
Összességében, a Halottnak a csók 2. évada hozta az előző évad színvonalát, néhány ponton felül is múlja azt. Azonban az elsietett lezárás rontja kissé az összképet, így ez az évad 9/10-es pontszámot kap. Titkos reményem pedig az, hogy egyszer vagy újrakezdik, vagy valahogyan folytatják. 



2014. július 30., szerda

Go back to the beginning

július 30, 2014 0 Comments

"Ha meg akarsz ismerni egy történetet, akkor vissza kell menned az elejére" - szól Henrik király trónján ülve a Tudorok című sorozat nézőihez. És valahol igaz is a mondat. Általános műveltségünkben VIII. Henrik leginkább az anglikán egyház alapítás és a rengeteg feleség miatt jelenik meg. Történelem óráról tudjuk, hogy mi a történet vége: egy elkeseredett küzdelem fiú utód nemzéséért mindhiába. Michael Hirst, a sorozat alkotója úgy gondolta 2007ben, hogy érdemes a közismert történet mélyére menni, a kezdetekig. Mellesleg, a sorozat ajánlását köszönöm Cleonak. 


Tartalom:
"Szenvedély, becsvágy és árulás mozgatja e lenyűgöző történelmi drámát, mely VIII. Henrik hírhedt 40 éves uralmának korai éveit dolgozza fel. Az ifjú király 19 évesen kerül a trónra. Az állami ügyek kevésbé érdeklik, így a hivatalos dolgok a hatalomittas Thomas Wolsey kardinálisra maradnak, miközben az angol uralkodó saját vágyainak beteljesítésén dolgozik. A VIII. Henrik belső köreibe tartozók számára - melybe Wolsey kardinális, az uralkodó második felesége, Boleyn Anna, a katolikus mártír Mórus Tamás, és Norfolk hercege is beletartozik - a legnehezebb feladat az önző király kegyeiben maradni."

Forrás: Port


Anno a sorozat a HBO vetélytárs csatornáján, a Showtime-on futott, mint a Róma sorozat vetélytársa. Az első évad alapján méltó vetélytársnak ítélhető a Tudorok sorozat. A mostanság kötelező eye-candy és szexjelenetek mellett a készítők adtak a minőségre is. A kosztümös filmekhez hűen korhű ruhákban jelennek meg a megelevenedett történelmi személyek. Ennek a kiemelése azért szükséges, mert a Tudorok esetében különös figyelmet fordítottak a jelmezekre is, némelyik ruhadarab ismerős lehet a korabeli festményekről is (mint például Thomas Wolsey bíborosi ruhája): így könnyen megteremtődik a reneszánsz hangulat (az autentikus zenével karöltve), ami elengedhetetlen ennek a történetének az elbeszéléséhez, ahhoz, hogy a nézőt könnyen elrepítse az adott korban. Ebben mindenképpen nagyon erős a sorozat. 
A Tudorok másik érdekes vonása, hogy lehozza a mi szintünkre a szinte már legendának, de mindenképpen misztikusnak számító személyeket. A képernyőn sokkal inkább átélhető így a szereplők öröme vagy válsága, mintha csak azt olvasnánk róla. A filmművészet tárháza és a tehetséges színészek is nagyban hozzájárulnak a karakterek emberségéhez. Ilyen téren az egyik legerősebb rész a járványos volt: Henrik szinte már beteges félelme a megfertőződéstől áttelepedett a képernyőn kívülre is. Továbbá maga a történetvezetés megközelítése is inkább az emberségre tereli figyelmünket, így nyilvánulhat meg leginkább az adott korszaknak a gondolkodása is (pl. Henrik álma, hogy fiú örököst nemzzen vagy húgának a szabadság utáni vágya). A humánosabb megközelítés viszont eredményezett egy érdekesnek mondható cselekményfelépítést. Az első évadra elmondható, hogy főleg epizódikus: minden egyes epizód egy adott udvari probléma köré épül, amelyet próbálnak megoldani. Ez a megoldás mindenképpen elegáns, mivel ilyen helyzetekben és konfliktusokban lehet a karaktereket bemutatni. Emellett viszont kapunk az évadon átívelő szálat is, ahová kicsúcsosodhat a történet. Az epizódikus részekből lassan, de szemmel láthatólag építkezik a cselekmény: egyszer kevésbé, máskor pedig nagyon meglepve a nézőt. 


Összességében, nem gyenge sorozat a Tudorok, legalábbis az első évad alapján. Rendelkezik a megfelelő körítéssel (autentikus zene, jelmezek és díszletek), izgalmas és emberközeli megközelítéssel kezeli és mutatja be VIII. Henrik udvarának fontosabb személyeit, őket pedig remek színészek keltik életre (főleg Thomas Wolseyt játszó Sam Neillt tudnám kiemelni). Azonban hiába a sok erős elem, valamitől mégsem tud teljes lenni az első évadban a történet. Sokszor éreztem azt, hogy a cselekmény szempontjából fontosnak vélt események nem kapnak elég hangsúlyt, amelyet egy drámától elvárnánk. Pedig ehhez vannak bőven eszközök, ahogyan a járványos rész is mutatja vagy akár az évadzáró. 
A sorozat további hibái közé a történelmi hűtlenséget lehetne felírni. Először is, hiába hozza remekül Henriket Jonathan Rhys-Meyers, az első epizódokban nehéz volt őt elfogadni a király megszemélyesítőének (ugye tudjuk, hogy Henrik feltehetőleg így nézett ki). Ezen kívül néhány történelmi csúsztatás is tetten érhető a cselekményben (pl. Wolsey sorsa). Bár ezek a hibák megbocsáthatóak, hiszen a drámaibb történet céljáért (a "hamisítás) vagy az eladhatóság miatt (Rhys-Meyers) döntöttek ilyen változtatások mellett. Azonban a hangsúlyozásra jobban kellene figyelni. Így 9 és 8 közötti a Tudorok első évada, de inkább egy 8/10, mivel a cselekmény folyása nem volt végig egyenletes és lendületes (pl. sok idő elment Henrik és Katalin veszekedésével, amelyek végül is ugyan arról szóltak).

2014. május 26., hétfő

I am full of myself

május 26, 2014 0 Comments

Bryan Fuller eddigi tévés pályafutása alatt egy sorozata elért a 3. évadig: az NBC-n futó Hannibal. Hosszas mérlegelés után azt kell mondani, hogy megérdemli a történet a további évadot, hiszen egy év alatt is már rengeteget fejlődött, s képes volt megújulni is, ahogyan megmaradni a saját stílusánál.

Tartalom:
"Will a baltimori elmegyógyintézetben senyved. Hamarosan bíróság elé idézik olyan bűnökért, amelyeket valójában Hannibal Lecter követett el. Eközben Hannibal vidáman éli életét, és boldogan hódol a kulináris élvezeteknek. Ráadásul, Jack Crawford nyomozó felajánlja neki, hogy töltse be Will megüresedett profilozói állását az FBI-nál. Jack és csapata ugyanis újabb rejtélyes esettel áll szemben: munkások a folyóban feldarabolt emberi testrészekre bukkannak. Időközben azonban Will az elmegyógyintézet orvosainak segítségével visszanyeri emlékeit, ráeszmél, hogy ki juttatta új "lakhelyére", és arra is, hogy valójában kicsoda Hannibal Lecter. Will Crawford nyomozóért üzen, hogy megossza vele új felismerését. Ki hisz azonban egy elmeháborodott, brutális gyilkosnak vélt embernek?"

Forrás: Port


A 2. évad ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Will a börtönben próbálja bizonyítani ártatlanságát annak ellenére, hogy szinte mindenki Hannibal oldalán áll, aki nem mellesleg át is veszi Will helyét az FBI-nál. Valahol itt történik meg egy törés a már tavaly elkezdett Will-Hannibal mérkőzésben. A szerepek felcserélődnek, így az eszközök is. Ezekből egy fantasztikus pszichológiai keringő kerekedik ki. Először távolodnak, majd egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lassú közeledés alatt nem csak egymással, hanem magukkal is küzdenek: mindkettejükben ott munkál a másik iránti érdeklődés. Willben a bosszúvágyból fakadó elszántság, Hannibálban pedig a vágy arra, hogy valaki saját valójában fogadja el. Ezeknek az érzéseknek a feltárásával bemutatják, hogy egyik főszereplő se pusztán jó vagy rossz: mindkettőben egyaránt megtalálhatóak az egyszerű emberi motivációk és a lélek sötétsége is. S ami a legcsodálatosabb ebben a különös egymásnak feszülésben az, hogy szinte szavak nélkül van bemutatva. A nézőt a művészfilmi szinteken mozgó képvilág és a gondosan felépített motívumrendszer irányítja (ahogy eddig is). És természetesen az egész küzdelem nem működne Mads Mikkelsen és Hugh Dancy játéka nélkül.


Azonban a történetvezetés megkövetelt bizonyos áldozatokat a harc bemutatásában. Lassan eltűntek a heti esetek, a főcselekmény kapott nagyobb hangsúlyt és kibontást. Emellett pedig kaptunk egy izgalmas mellékszálat Mason és Margot testvérpárosában, akik vélhetőleg később visszatérnek. A fő és a mellékszálak működéséből pedig a nézők kaptak egy fordulatos történetet némi logikátlansággal, vagy egy-egy "leülepedéssel" a cselekményben (szóval itt-ott vontatottabbnak éreztem). De az évad egész felépítése és a finálé kárpótol a hibákért. 
Így visszatekintve ismét egy elég erős évadot szállított nekünk Bryan Fuller a Hannibállal. Izgalmas volt, jó volt rajta agyalni hetente, a kivitelezés páratlan és igényes, csupán egy-egy vontatottabb rész zavarta az összképet. 9/10-et most megérdemli a sorozat. 

2014. február 27., csütörtök

Halottnak a csók

február 27, 2014 0 Comments

Akik néztek Viasat 3-t, azok minden bizonnyal ismerhetik a Halottnak a csók című sorozatot. Anno én is itt ismerkedtem meg ezzel a különös történettel, amelyet Cleo ajánlott - neki utólag is köszönöm ennyi év távlatából.


Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."

Forrás: Port




A sorozat startolásakor is és a tényleges megnézés után is az volt az érzésem, hogy az egész olyan, mint a minyon: élénk színű, de az ízlésesség határán belül, édes, kissé szirupos. Ez a borítás, a minyon hasonlatnál maradva, a cukormáz, mert maga a sorozat a maga szintjén komolyabb, mindenképpen több. Ilyen színvilágtól, őszintén, szerelmes történetet vártam (ami ugye meg is van), nem pedig krimit. Valahogy ezektől a furcsaságoktól nagyszerű a Halottnak a csók. Vidám krimi, sötét romantikus film és persze abszurditás és nonszensz. Így, hangulatában megidézi az Amélie varázslatos életét, de az angol nonszensz irodalmat is (kicsit Alice-es is, nem? hangulatában mindenképpen). A különös külcsín ellenére a hagyományos sorozat felépítést követi: van egy heti ügy, emögött pedig van egy nagyobb kerettörténet, ami főleg az évad vége felé látszik inkább. Utóbbinak az az oka, hogy az első évad csupán 9 részes, így sok idő nem volt felépíteni a tényleges cselekményt, mint ahogy azt egy 22 részes évad során más forgatókönyvírók meg tudják. Cselekményre visszatérve néhány szó erejéig, maga a krimi rész nem mindig jól kidolgozott, vagyis krimi terén vannak jobbak, de az ügyeknek az abszurditása és a különleges módon elkövetett gyilkosságok mégis feldobják az egészet és nem unja el a néző. 


A már említett abszurditáshoz illeszkednek a karakterek is. Chuck mindig színes és bájos ruhái, maga Ned képessége és pitesütödéje, Chuck nénikéi, Cod nyomozó a kötögetésével és a lapozgatós könyveivel, de a legemlékezetesebb figura Olive, aki reménytelenül szerelmes a Pitesütőbe. Olive főleg azért is maradandó figura, mert Kristin Chenoweth alakítja, aki valami fantasztikus ebben a szerepben, továbbá mivel olyan a hangja, mint aki héliumot szívott (de bámulatos az énekhangja!), így még inkább beleillik ebbe a furcsa de sajátos kis világba. Ezek nélkül a nonszensz, de szerethető figurák nélkül nem is tudna működni a sorozat.

Röviden, nagyon kellemes, aranyos, jól összerakott sorozat a Halottnak a csók - 1. évad alapján ez mondható el. Aki még nem látta, az mindenképpen nézze: 10/10. Egyedüli negatív élmény ezzel kapcsolatban, hogy nincsen rendes felirat hozzá angolul.

2014. február 2., vasárnap

It changes people, marriage

február 02, 2014 0 Comments

Két éves várakozás előzte meg a BBC Sherlock 3. évadát, hisz az előző részben a főhős meghalt. Rajongók százait foglalkoztatta a kérdés, hogy a zseniális detektív mégis miként képes visszajönni a halálból? Természetesen a mesterien felépített, agytornát igénylő bűnesetek is hiányoztak a képernyőről és az elvont géniuszok összecsapásai.

Tartalom:
"Két év telt el Sherlock Holmes halála után. Watson lassan kezd beletörődni ebbe és próbál új életet kezdeni barátnője, Mary, oldalán. Eközben Sherlock kelet-európai tevékenykedése után úgy dönt, visszatér Londonba, hogy felkeresse régi barátját és munkatársát. Reméli, visszatérése zökkenő mentes lesz. Közben Londont egy terrortámadás is fenyegeti. "
Forrás: Saját kútfő


Az évad közben követve a nézők véleményét, kijelenthető, hogy az új évad igen megosztóra sikeredett. Gatiss-Moffat páros ugyanis a sorozat eddigi szelleméhez képest teljesen új vonal felé indult el. A nyomozás háttérbe szorult és inkább a karakterek érzései és egymáshoz fűződő viszonyuk kapott nagyobb hangsúlyt. A nézők egyik fele azt skandálja, hogy ez a húzás csak a fanservice (rajongók kiszolgálása) és nincs helye a sorozat világában. Bármilyen történet írása során nehéz dolog tökéletes egyensúlyt teremteni a karakterépítkezés és a tényleges jó tempójú cselekmény között, de a karaktereket sem szabad háttérbe szorítani - így teljesen érthető a sorozat új iránya. Igazából, Sherlock ál-halála utáni következményeket csak is egy karakterközpontú epizódon keresztül lehetett magyarázni, pontosabban feloldani az ebből következő feszültségeket. Viszont a fanservice-t fröcsögőknek annyiban teljesen igazuk van, hogy a tényleg szellemiség rovására ez ne menjen. Két karakter-orientált epizódot kaptunk, ami végül is az új évadnak a háromnegyede. De ha nagyobb méretekben nézzük, akkor nem olyan vészes a karakter ábrázolás. Eddig van 9 epizódja a sorozatnak, és csak 2 ment el tényleges karakterépítésre. 


Egyéb panasz lehet az évadra? Még ha Sherlock zsenialitása visszafogottabb is lett, és még mindig túl gyorsak a bevillanó feliratok, azért minőségét megtartotta a sorozat. Egy gyengébb kezdő epizód után következett egy úgy nevezett áthidaló epizód. Egyrészt maradt a karakter központúság (John és Mary esküvői készületei, Sherlock és John legénybúcsúja stb.), de közben egy egész izgalmas ügyet is kapnak a néző - a jól felépített keretről, a vőfély beszédéről nem is beszélve. Az utolsó epizódban pedig megjelent egy Sherlock számára méltó ellenfél: Magnussen, így egy olyan epizóddal előrukkolva, amire két éven keresztül vártak a rajongók. 

Lehet némi furcsa érzés a nézőkben az új vonal miatt, de összességében Sherlock még egy minőségi brit sorozatnak számít. Többé-kevésbé szórakoztató volt az évad, megint itt hagytak egy mocsok kis cliffhangert a nézőknek. Igaz, nem a legjobb évad: 8/10.

2013. augusztus 28., szerda

Madness shared by two

augusztus 28, 2013 0 Comments

Az emberi elme sötétsége mindig is érdekelte az embert. Mindenkit érdekel, hogy kiből miért lesz hidegvérű gyilkos, mi veszi rá az illetőt szörnyű tettek elkövetésére. Egyáltalán a gyilkolásra. A filmtörténet egyik legemlékezetesebb, érdekes figura Hannibal Lecter, akit A bárányok hallgatnak-ból ismerhet a nagyérdemű. Az NBC és az AXN közös koprodukciója, a Hannibal az ő alakját kelti életre. Amúgy a sorozatra először anya hívta fel a figyelmemet, majd Cleo és Mira vett rá a megnézésre. Nekik köszönöm az ajánlást.

Tartalom:
"A zseniális forgatókönyvíró Bryan Fuller (Hősök, Halottnak a csók), és a neves rendező David Slade (Alkonyat- Napfogyatkozás, A sötétség 30 napja) közösen keltették ismét életre Hannibal Lectert. Az új, epizódonként egy órás sorozat, Thomas Harris regényeit dolgozza fel, és a két főhős, Will Graham, a fiatal tehetséges profilalkotó FBI-ügynök, és Dr. Hannibal Lecter, az elismert pszichiáter megismerkedését és kialakuló barátságát mutatja be. A Hannibál történet kezdetének kezdeténél járunk. Will Graham-nek ekkor még fogalma sincs róla, hogy idővel Lecter sorozatgyilkos, és az ő legádázabb ellenfele lesz..."

Forrás: Port

Mielőtt bárki is elkezdené ezt a sorozatot érdemes tudnia, hogy ez egy thriller és nem bűnügyi sorozat. Természetesen a gyilkosság és a nyomozós is jelen van, de nem ez a lényeg. Ezt azért fontos leszögezni, mert személyes tapasztalat. Úgy ültem le, hogy bűnügyi nyomozást vártam, így szokatlan volt, hogy egyes ügyeket hamar megoldottak, több időt vittek el a párbeszédek. És közben ott volt Will bűnügyi rekonstrukciós jelenetei, melyek azt sejthették, hogy egy A mentalistához hasonló történet vár ránk. Aztán sokáig nem lehetett eldönteni, hogy Will vagy Hannibal-e a főhős. De végül minden homályos rész kitisztult, ezt főleg az utolsó rész fényében jelenthető ki. A történet egy thrillert mesél el, csak itt nem feltétlen mindig a gonosz fejébe láthatunk bele, hanem a nyomozóéba is: miként hatnak rá az esetek, hogyan tudja mind ezt kontrollálni. És ha mindkét fél elméjével megismerkedünk, akkor ki is a főhős? A cím szerint Hannibal, az első rész alapján viszont Will az. De inkább a párosuk a főhős. Hasonlóak de mégis különböznek. Olyan, mintha egymás pszichoterapeutái lennének, csak az egyik tudatában van ennek, a másik nem. Hugh Dancy és Mads Mikkelsen párosa különösen átélhetővé és fantasztikusan alkotta meg ezt a párost. Dancy hihetően adja vissza a megzavarodott embert, Mikkelsen pedig minimalista játékával remekül megformálja Hannibal hidegvérűségét és manipulatív természetét. Egyikük mindenképpen érdemelt volna egy Emmy-jelölést.


A legelejétől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy művészfilmet néznék. A gyilkosságok mint egy-egy megkomponált abszurd és elborult festmények lettek volna (azok is). Hannibal konyhája egyszerre ínycsiklandó és undorító és ez mindenféle képi utalás nélkül éri el. Egyszerűen egy-egy finom utalással tudatják a nézővel, hogy a serpenyőben nem biztos, hogy sertés oldalas rotyog. És ezek a finom filmi játékok nem csak Hannibalra, hanem Willre is kihatnak. Nagyon ritkán adnak mankót a képernyőn Will vízióihoz, a legvégén nem hogy ő, de már mi magunk se tudjuk, hogy mi valós és mi nem. Valahogy így hiteles. A vizuális hatáshoz még nagyban hozzájárul a gondosan kiválasztott klasszikus szerzemények, melyek fokozzák a hangulatát az egésznek. És ez az első dolog, ami meg fogja a nézőt ebben a sorozatban (persze ha fekszik neki): a letisztult, de mégis beteg hangulat. 

Összegezve, a Hannibal nem egy rossz sorozat, sőt kifejezetten kellemes színfolt a jelenlegi mainstreamben. Az eleje döcögősen indult, ami számtalan nézőt elijeszthetett, de azt mondom, érdemes kivárni, hiszen kicsit sokkoló, elgondolkodtató történet tárul elénk művészfilm-i tálalásban egy remek színészpárossal. Azonban még nem jelenteném ki, hogy ez az idény egyik legjobb sorozata. Ennek még kicsit kell forrnia a fazékban, de egy 8/10-es pontszám megelőlegezhető. 

2013. augusztus 20., kedd

Carry on my wayward son

augusztus 20, 2013 0 Comments

Őszintén bevallom, nem vártam a 8. évadát a sorozatnak, így nyárra is csúszott a megnézése. Az előző kritikákból ki is derülhet, hogy miért is féltem: a történet mintha kiégni látszana. Végül az ismerősöktől hallott biztató kritikák vettek rá arra, hogy folytassam a Supernaturalt. És végül sikerült kellemesen csalódnom. 

Tartalom:
"A leviatánok legyőzése után Dean a Purgatóriumban ragadt, azonban különös körülmények között mégis sikerült kikerülnie onnan egy vámpír segítségével. Eközben Sam a régóta vágyott normális életét próbálja élni, azonban Dean felbukkanásával ez meghiúsul. A testvéreknek egymással kell szembenézniük, saját démonaikkal leszámolni. Eközben a prófétára, Kevinre az Alvilág királya, Crowley is vadászik, hogy megismerje a démon tábla titkát."

Forrás: Saját kútfő


Az évad elejéhez rengeteg türelem kellett, hiszen érezhető volt rajta az előző két évad teszetoszasága. Még egyszer (és remélhetőleg) utoljára kellett végignézni egy a testvérek közötti titkolódzós részt, és a Pokolba se kerül senki többé. Sokadjára ezek az esetek már súlytalanná válnak.
Ami viszont kicsit érdekesebbé tette az elejét az a flashbacken keresztül való múlt feltárás. Így haladt a tényleges cselekmény is, továbbá nem ment el az évad eleje a tényleges Purgatóriumból való szabadulással vagy Sam új életével. A cselekmény a táblákkal foglalkozott tovább, így egy harmadik figurát emelve a fiúk mellé, Kevint. A fiú elég megosztó: egyes rajongók ki nem állhatják, másoknak nincs velük baja. Utóbbiba sorolnám magam: mindenképpen egy kis színt jelentett a történetben egy tinédzser. Bár ezek csak apró dolgok amellett, hogy sikeresen visszahozták a sorozat eredeti hangulatát. A mennybéli dolgok kissé háttérbe szorultak, főleg a vadászok voltak előtérben (a mitológiájuk is bővült). A humor és a jó zenék is visszatértek a sorozatba, amik szintén a fénykort idézték.


A jól felépített cselekmény és a gyönyörű finálé mellett viszont kissé hiányoltam a karakterfejlődést. Dean kissé erőre kapott, talán ennyiben változott ő, de Samnél sok változást nem éreztem. A mellékszereplők közül viszont érdekes volt Castiel megtörése, úgymond visszaangyalosítása emberből, majd a két oldal közötti (a testvérek és Naomi között) vívódásai visszaállították Castielt eredeti szerepébe, többé-kevésbé. Aki még változott, az a 7. évadból ismert Charlie. Már nem tartózkodik a természetfelettitől, hanem részt vesz benne a maga, szerethető módján. És kicsit ő is megismertük. Még Crowleyról érdemes megemlíteni, hogy a figura még hozza a megszokott formáját, de már megmutatkozott, hogy nem is olyan legyőzhetetlen, mint aminek hiszi magát.

Visszatekintve a Supernatural nyolcadik évadára, bizony elmondható, hogy régen nem volt ilyen jó. A nehézkes első lépések után újra felbődült az Impala motorja, szeltük Amerika útjait, és közben gankeltük a son of bitcheket. Jó öreg Supernatural, ahogy szeretjük. Carry on my wayward son, ez megér egy 8/10-es pontszámot.

Legjobb epizódok (szerintem):

  • What's up, Tiger Mommy?
  • LARP and the real girl
  • As Times Goes By
  • Everybody Hates Hitler
  • Man's Best Friend With Benefits
  • Remember The Titans
  • Pac-Man Fever
  • Sacrifice

2013. március 23., szombat

Mozart

március 23, 2013 0 Comments

A tehetség az egyik legtitokzatosabb emberi tulajdonság. Örököljük vagy csak úgy a semmiből terem? A zsenik körül lengő misztikum ebből származik, amely kiválthat csodálatot és irigységet egyaránt. A cseh származású rendező, Milos Forman híres filmjének, az Amadeusnak is ez a misztikum a magja.

Tartalom:
"Mozart és Salieri: a tehetség és a középszerűség ellentéte, örök harca sokakat megihletett már. Milos Forman szakított e művészi hagyományokkal. Filmje nem a középszerűség szívósságát és a zseni törékenységét ábrázolja. Az Amadeusban két súlyos egyéniség mérkőzik, ütközik meg. Forman Salierije cseppet sem kisszerű, csupán a tehetség félreismerhetetlen nagyvonalúsága hiányzik belőle. Az a fajta művészi és emberi természetesség, ami Mozartot igazán naggyá tette... Mozart halálos ágyánál Salierinek lassacskán megvilágosodik: hiába a düh és a görcsös akarás, a tehetség egészen más anyagból van. Mozarttal olyan ember távozott, aki valóban a teremtő kegyeltje volt."

Forrás: Port


A bevezetőben felvetett kérdésen elmélkedik valamilyen szinten Salieri is: miért egy komolytalan suhancnak adatott meg a tiszta, természetes tehetség, a zseni? És miért nem olyannak, aki lelkiismeretesen küzd abban, amihez konyít valamennyire? Ahogyan a tartalom rész is írja, Forman filmje nem pusztán a Mozart és Salieri konfliktusra helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy most mi is a tehetség?
Viszont ha mezei filmnézőként találkozunk az Amadeusszal, akkor Mozart életének egy érdekes, nem hétköznapi feldolgozását láthatjuk. Hiába az a film címe, hogy Amadeus, a tényleges főhős Salieri: Mozart zsenije szinte eltörpül Salieri belső tipródásai mellett. Maga a történet is tőle indul el, a jövőből: az agg zeneszerző önmagát vádolja Mozart haláláért, és vallomásában bontakozik ki a cselekmény. Ez mindenképpen érdekes elbeszélő mód a mai nézők számára is.
Salieri mellett természetesen nem hanyagolható el Mozart alakja sem. A zseniket általában misztikum övezi, és ezért meglepő tud lenni, ha igen emberinek látjuk őket. Forman filmjében sincs ez másként. Az isteni tehetséggel megáldott zeneszerző önfeledten élvezi az életet, szórakozik, a bohémek életét éli. Ezt várnánk egy zsenitől? Nem, és ezért válik Amadeus alakja emlékezetessé.


A film nem lehetett volna ennyire magával ragadó az alapos kidolgozás nélkül. Ahogyan az egy történelmi filmtől elvárható, a díszletek és a jelmezek korhűek, de az Amadeus esetében van egyfajta természetessége ezek az elemeknek, nem giccsesek és nem is túl műiek.  Színészek közül mindenképpen Tom Hulce lehet emlékezetes, főleg a nevetése. F. Murray Abraham viszont helyt tudott állni Salieriként, meg lehetett érteni a karakter motivációit, érzéseit.

Nem sok rossz szó esett a filmről (talán egyetlen egy se). Egy ma is élvezhető klasszikus film, amely kérdéseket tesz fel, új, szokatlan nézőpontot mutat, és mindezt egy élvezhető, kidolgozott műben tárják a néző elé. 10/10-es film az Amadeus.

2012. július 24., kedd

The final problem: staying alive

július 24, 2012 2 Comments

Több BBC sorozatot is végignézve, rá kell jönni, hogy bizony jó ötlet ez a hosszabb játékidő és kevés epizód egy évadon belül. Itt láthatni, hogyan érvényesül a "kevesebb néha több" mondás. Szóval, az angolok jól csinálják. Nincs ez másként a Sherlock esetében sem. 2012-re ismét három résszel rukkoltak elő a készítők, és végül megint kereshetik a nézők az állukat a földön.

Tartalom:
" Miután Afganisztánban sérülést szenvedett és leszerelt, a katonaorvos Dr. John Watson Londonban keres albérletet. Egy ismerőse révén kerül Mrs. Hudson házába, a Bakes Street 221/B szám alá, ahol egy zseniális, bár sokak által csodabogárnak tartott detektív, azaz - saját meghatározása szerint - tanácsadó nyomozó, Sherlock Holmes lakótársa lesz. "
Forrás: Port.hu


Ez mesteri, ez zseniális volt, Watson! A Gatiss-Moffat páros ismét mesterien vezette az orránál fogva a nézőközönséget. Ebben az évadban egy, a novellákból ismert szereplőt, Irine Adlert húztak elő a Botrány Csehországban történetből. Egy női Holmes mindenféle hájjal megkenve, és botránkoztató személyiség is. Egy igen érdekfeszítő, csavaros szellemi játékot folytat a nézők kedvenc detektívével, igazi szellemi torna volt végigkövetni. Aztán feldolgozásra került Doyle leghíresebb regénye, A Sátán kutyája, ahol egy kisebb frászt hoztak a nézőkre, kicsit mintha laposabb lett volna a rész a többihez képest, de azért élvezhető volt, a végén pedig a szokott gyors észjárás és izgalom. Aztán az utolsó, évadzáró epizód... Túlszárnyalt mindenféle várakozást! Visszatért Moriarty és a képernyőt betöltötte a színtiszta őrület. Meghökkentő kezdet és sokkoló vég egy szép kis keretbe zárva. Ismét egy mesteri játszma kezdődött két zseniális elme között, azonban itt már nagyobb volt a tét. El kell ismerni, ez volt a legjobban felépített epizód, és egy évnyi tűnődésben hagyták a nézőt, ismét. Igazi gonosztevő ez a Gatiss-Moffat páros. És nem tudok szó nélkül elmenni bátorságuk mellett: gátlások nélkül változtatnak meg jelentős momentumokat az eredeti történetekben, hogy így jobban illeszkedjen a mai kor elvárásainak, a modern világba. És minden egyes kísérletük sikerrel jár, a nézők imádják, a kritikusok elájulnak. Bravó nekik, még ha nem is tudom, hogy miként csinálják.


A színészek, Watson, ők is zseniálisak, szenzációsak. Benedict Cumberbatch még mindig tökéletes Sherlock, a játéka magával ragadó, meggyőző, és valóban elhiszem róla, hogy ő Holmes. Nem is értem, hogy miért nem kapott Bafftát. A hadarása megdolgoztatja kissé elkanászodott angoltudásomat, de élvezet hallgatni, ahogy beszél. Aztán Martin Freeman is csodálatos alakítja a doktort, a hű társ szerepét, árad belőle az emberség, amitől igazán szimpatikus figurává teszi Johnt. Viszont Andrew Scott az új évadban kibontakozott, mint Moriarty. Az őrült zseni, akit érzelmei könnyen elragadnak, és az ellenállhatatlansága. Nem, nem külsőre, hanem a trükkjei ellenállhatatlanok, ahogy játékba hívja Sherlockot és a nézőket is. Betöltötte a képernyőt és mindenkit megbabonázott.

Kedves Watson, többet nem tudok hozzáfűzni a Sherlock sorozathoz. Igaz, egy évet kell várni mindig a három újabb részre, de megéri, hisz a végeredmény zseniális. Sokszor ismételgetett szó ez ebben a bejegyzésben, de nem találok más szót, ami kellőképpen kifejezhetné a sorozat szintjét. Remek történetvezetés, színészi játék, fülbemászó zenék, és persze gyönyörűen fotózott helyszínek. Rossz dolgot sem tudok felróni a Sherlocknak, talán csak azt a második részt, amely kissé unalmasra sikeredett. Így a végső pontszám legyen egy 9/10, drága Watsonom.

2012. július 20., péntek

A vonaldiagram

július 20, 2012 0 Comments

Vannak a vonaldiagramok, amelyek egyszer felfelé ívelnek, máskor pedig lefelé. Azt tudom mondani, hogy a Supernatural, azaz az Odaát 7. évada is egy vonaldiagram: egyszer nagyon jó epizódot láthatunk, máskor pedig egy rém unalmasat.

Tartalom:
"Castiel talán nem is sejtette, hogy miféle bajt hoz a világra tettével. A Purgatórium kinyitásával kiszabadultak a szörnyek szörnyei, a titokzatos leviatánok. Emberi alakot vesznek fel, céljuk ismeretlen, nem fog rajtuk sem a puskagolyó, sem a mágikus fegyverek, és erejük forrása nem más, mint az emberi hús; ezúttal legyőzhetetlen ellenfélbe gabalyodtak a testvérek. Kezdetét veszi egy macska-egér játszma a Winchesterék és a leviatánok vezére, Dick Roman között."

Tartalom: Saját kútfő

Brace yourself, spoilers are coming! Ne olvassa innen tovább az, aki még nem nézte végig. Köszöntem.


Pedig volt spiritusz ebben az évadban. Az első részek elég magasra tették a lécet. Kiszámíthatatlanság jellemezte, meghökkentő jelenetek és fordulatok, mint a sorozat csúcsán. Aztán megint ugyanazt éreztem, mint a hatodik évadnál: a készítőknek fogalmuk sincs arról, hogy merre vigyék a kitalált főszálat, így inkább minden hétre kaptunk szörnyeket. Az adott epizód vagy egész jó volt, vagy olyan átlagos, de sokszor unalmas néhány elég bizarr ötlettel megtűzdelve. Amin leginkább megütköztem, amikor Deannek lett egy lánya... Számomra az volt a sorozat mélypontja. Jó, a Sam megházasodik is elég furcsa volt számomra a sorozat világában, de ott legalább sikerült egy humoros hangulatot megütni, de az amazonos részben nem, és nem is igen akartak. Komolyan gondolták, hogy Deannek gyereke lett... Szerencsére több ehhez hasonló momentum nem volt, viszont voltak még nevetséges dolgok. Például a bohócos részt is kicsit ilyennek éreztem, bár nevetni lehetett még rajta. De a későbbiekben Castiel őrültsége nem annyira derített mosolyra, inkább úgy éreztem, hogy így teljesen leépítettek egy szerethető és jó karaktert. Az évad további hibája, hogy az írók már csak önmagukat ismétlik, ugyanazok a megoldások és momentumok jönnek elő újra és újra, mint megoldások. Csavaros fordulatot a The Girl with the dungeons and dragons tattoo részben láthattunk, a többi eléggé kitalálható volt a veterán nézőnek.
Mivel nem igen törődtek a főszállal, a leviatánokkal, így a legvégére egy elég lapos finálét kaptunk. Kiderül persze minden, a motivációk (evés), a mód (szerek), de igazából többet is ki lehetett volna hozni a szörnyekből, ha már olyan legyőzhetetlennek lettek beharangozva. Szóval, történet tekintetében eléggé gyenge volt ez az évad. A cliffhanger kicsit érdekesnek mutatkozik (Dean és Castiel a Purgatóriumba került), de az utóbbi két évadból tanulva nem igen lesznek nagy elvárásaim.


Kivitelezésben nem sokat változott a sorozat az előző évadokhoz képest. A nyitóklip most jól sikerült, remek sejtelmes hangulatot teremtett az epizód előtt. Ami megint fájó pont, hogy nem sok zenebetét volt a sorozatban, csak a vége felé, és persze Carry on My Wayward Son nem maradhatott el. A színészek hozták a szokott figurát, akit viszont kiemelnék az a Lucifert alakító Mark Pellegrino. Teljes beleéléssel játssza az ördögöt, mintha most többször meg is idézte volna az irodalmi hagyományokból ismert sátán alakot, ami még érdekesebbé tette a jeleneteit. Továbbá a Dick Romant játszó James Patrick Stuart tökéletesen hozta a tenyérbe mászó fő gonoszt, ahhoz képest, hogy ezelőtt inkább komédiákban játszott meg szinkronszínészkedett.
 Szóval a megszokott formával jelentkeztek Winchesterék, csak sajnos most a remekül megírt történet maradt el. Így csak 6/10 megint ez az évad, nem lett sokkal jobb, mint a 6. Elvileg, még lesz 8. évad, kérdés, hogy megmentik-e a sorozatot, vagy hagyják, hogy kifáradva bukjon el. Októberben kiderül.

Legjobb epizódok (szerintem):
  • Meet The New Boss
  • The Girl Next Door
  • The Mentalists
  • Time For A Wedding
  • Death's Door
  • Time After Time After Time
  • The Born Again-Identity
  • The Girl With The Dungeons and Dragons Tattoo

2011. június 20., hétfő

A parfüm

június 20, 2011 2 Comments

Elég régóta hallottam erről a történetről és filmről. A műsorújságban láttam, hogy leadja a Duna TV a filmet, így Cleo véleménye után végleg elhatároztam, hogy megnézem a Parfümöt. Erről a filmről írnék 100. bejegyzésemben.

Tartalom:
"1766-ban, a franciaországi Grasse városban a parfümkészítő Jean-Baptiste Grenouille-t halálra ítélték tizenhárom nő meggyilkolásáért. Az ifjú huszonkét évvel korábban, a halpiacon született. Árvaházban nő fel, más mint a többi gyerek, három évesen se járni, se beszélni nem tud, a szagokon keresztül próbálja megismerni a világot. Felnőve cserzőüzemben dolgozik, így jut el Párizsba. A városban magával ragadja egy lány gyönyörűséges illata. Véletlenül megöli, majd próbálja magába szívni elhalványuló illatát, Grenouille minden vágya, hogy az illatot újból érezhesse."

Forrás: Port.hu


A film Patric Süskind azonos című regényéből készült, így egy könyvadaptációval van dolgunk. A könyvet nem olvastam (még), de a kritikák alapján az író szavakkal könnyedén érzékelteti a szagokat. Nos, ez mozgóképen szinte kivitelezhetetlen. Az operatőri munka során ezt a problémát a szuperplánok segítségével igyekezték megoldani. Ha szagok emlékeit nem is sikerült előcsalogatni (legalábbis belőlem nem), de látványban mindenképpen hozzátett a filmhez. Ezeknél a plánoknál maradva, rengeteg a naturalista kép, helyszín, amely kicsit idegen a kosztümös filmek világában, de ez mégsem zavaró, valahogy így teljes a kép (ahogy a valóságban is, a csúf és a szép együtt).
Az operatőri munkában egyedül a gyorsítások idegesítettek. Gondolok itt arra, hogy a madártávlatból mutatott tájképekben sebesen haladtunk végig, mintha repülnénk. Ha a főhősünk egy sast lovagolt volna meg (ami itt kizárt), akkor még megértem, de egy szaglászó embernél kicsit hatásvadásznak éreztem ezt a megoldást.
 A történetet itt nem bírálom, mivel adaptációról van szó, így már volt egy erős történet. Erről most csak annyit, hogy a film alapján egy kerek (körkörös szerkezetű?) történetet kaptunk egy különös gyilkosról, aki nem kapta meg a világtól a szeretetet, így ő sem tanulta meg azt. Azon túl, hogy izgalmas volt, nem éreztem azt, hogy "valami kimaradt", így ebből gondolom, hogy egy jó könyvadaptációval volt dolgom.



Ahogy a történetre, úgy a szereplőkre se szeretnék kitérni, vagyis csak a főhősünkre, Jean-Baptiste Grenouille-ra. Ben Whishaw alakítja gyilkosunkat a legnagyobb érzéketlenséggel, amely hihetetlenül ijesztő. Több Port.hu-s fórumozó arra panaszkodott, hogy a figura és a színész idegesítő, pedig Grenouille-nek ilyennek kell lennie. Az őt ért kezdeti halál közeli élmények arra utalnak, hogy életképtelen. Ez felnőtt életében sem változik: végig idegenként mozog a társadalomban, kívülállóként vizsgálja őket. Egyedül a szagokat ismeri igazán: a fiúból lehetne akár egy a világtól elvonuló művész is, de ugye nem így lesz. Egy ilyen életidegen figura eljátszásához tökéletes választás volt Ben Whishaw, aki semmilyen érzést sem mutat a történet során (kivéve, mikor megsiratja az első lány elillanó illatát). Ehhez a "némasághoz" párosul egy mániákus szenvedély az illatok iránt, amely végül eltorzítja egy művésznek született ember lelkét. Ezeket a különböző érzéseket a színész tökéletes játéka bemutatta, egyszerre volt Grenouille szánni való és félelmetes.

Röviden, ez egy remek film volt, leszámítva egy-két apró hibát. Összességében 9/10-et érdemel a Parfüm.


Follow Us @soratemplates