Antigané

A nők sorsa egy bizonyos szempontból mindig érdekes, hisz a társadalmi sztereotípia, hogy egy nő gyenge, egy férfi segítsége nélkül nehezen jut előre bármiben is. Persze, ez a kép kezd már megkopni, a nemek szerepei jócskán átalakultak az elmúlt századokhoz képest. Viszont a Nagy világválság, azaz a The Great Depression (vagy Jazz Ages) idején egy nő számára még nehezebb feladat volt megküzdeni a világgal. Így kezdődik Mildred Pierce története (amely James M. Cain regényének adaptációja, és Kertész Mihály azonos című film noirjának a remake-je).

Tartalom:

Forrás: Port.hu

A néző ezzel a felvezetéssel igencsak be van csapva. Mildred Pierce története nem a nő függetlenségéről, felemelkedéséről szól, ahogy azt várná az ember (ahogyan azt vártam az egész történettől). A sorozat Mildredről szól, ahogy a címből triviálisan ki is derül. Mondhatjuk azt is, hogy az ő két életéről: üzleti és családi. A cselekmény kezdete után mindkettő romokban hever, de Mildred kezébe veszi sorsát, és megpróbál felemelkedni a munkavilágában. És mikor ez sikerül, kezdődnek otthon a gondok, ismét. Jó ötlet ez a kontraszt Mildred életében, de persze nem ez adja az igazi esszenciáját az egész történetnek. Hanem a szereplők, és tetteik, de leginkább Veda, Mildred idősebbik lánya. Az anya és lánya kapcsolata szerintem a sorozat legérdekesebb momentuma, sőt igazából az mondható el, hogy ez lendíti előre a történtet, kettejük kapcsolata tartogatja a fordulatot, a katarzist. Talán az is megkockáztatható, hogy róluk szól a történet. Hosszan lehetne mesélni a kettejük között húzódó viszonyról, és elmélkedni azon, hogy vajon Mildred mennyire hibás abban, hogy mi lett Vedából? Továbbá az is kérdés, hogy maga az anya is olyan, mint a lánya? (szerintem igen) A kettejük között lévő hasonlóság ölte meg köztük az amúgy biztonságot jelentő szülő-gyermek kapcsolatot (mindkettőjük bármit képes feláldozni céljuk elérésének érdekében), vagy Mildred naivsága az oka ennek és hagyta, hogy lánya játsszon vele? Valahol az összes tényező közre játszott abban, hogy az legyen a végkifejlet, ami lett: ez adja a sorozat mélységét, sokrétűségét. Mellesleg megjegyezném, hogy ilyen összetett szereplők életre keltése igazán tehetséges színészek nélkül lehetetlen. Kate Winslet (Titanicból ismert) a főszerepért többek között a Golden Globe-ot is elnyerte, Evan Rachel Wood (True Bloodból ismerhetik sokan, talán vagy A pankrátorból) szintén több jelölést kapott. Nos, általában a díjak nem mondanak semmit, nem azok mérik a művészek teljesítményeit, de itt azért úgy hiszem megérdemeltek voltak az elismerések (bár Evan Rachel Wood megérdemelte volna a mellékszerepért járó Emmy-t vagy Globe-t).

Ha az HBO-ról van szó, akkor nem lehet kételkedni a sorozat kivitelezésének minőségében. A '30-as évekbeli vidéki amerikai kisváros jelenik meg előttünk, a tipikus amerikai családok mindennapjai az első részben és mindez úgy, hogy a nem amerikai néző (vagyis mi) nem érzi azt, hogy "ez annyira idegesítően amerikai". Hiteles ruhák (kosztümök) és díszletek: számomra visszaadták a képekről és fekete-fehér filmfelvételekből ismert kort. Ami érdekesség volt a korábrázolásában, hogy a világválságról nem sok szó esett, csak Mildred említette párszor munkakeresése során: lényeg, nem arra került a hangsúly, hanem a családdal történt eseményeken.

Visszagondolva Mildred Pierce-re: volt egyáltalán rossz dolog benne? Esetleg a lassú történetmesélés, de a történet végkibontakozása, a szereplők közötti kapcsolatok miatt talán ez megbocsátható. A történet, szereplők, kivitelezés rendben van, nem is kell többet hozzátenni hozzá: 9/10.

A Womb után mindenképpen szerettem volna még Fliegauf Benedek filmeket nézni. A hozzáértők a Rengeteget ajánlják, a rendező első filmjét, amely a Magyar Filmszemlén és Berlinben is díjakat gyűjtött.

Tartalom:

"Budapest és lakosai a XXI. század elején. Fiatal magyarok életéből kiragadott képek a nagy metropolisz árnyékában. Egy-egy embernél csak rövid időre állunk meg, gyakran a nevüket, lakhelyüket és múltjukat sem ismerjük meg. Sok hős tűnik fel, számos szituációban. A film két, bevásárlóközpontba igyekvő emberrel kezdődik. A további események kaleidoszkópként követik egymást: betekintést nyerhetünk egy nő életébe, amint egy férfival veszekszik, megismerhetünk egy fiatal lányt, aki azon kapja magát, hogy szadista nagymamájára kezd hasonlítani, majd tanúi lehetünk egy öreg autó vásárlása közben folytatott párbeszéd meglepő eredményének. Mindennapos események rengetege. Fliegauf amatőr színészek segítségével, napjaink szlengjét alkalmazva, a komédia és a dráma közti ingadozással igyekszik visszaadni a főváros arcát. A szereplők és a közöttük fennálló kapcsolatok eredetiségét kihangsúlyozzák a digitális kamerával felvett jelenetek. Az eredmény egy költői, sőt titokzatos film egy érdekes magyar rendezőtől."

Forrás: Port.hu


 Káromkodnak a filmben, veszekednek az emberek, de mégis úgy érzem, hogy ez egy szép film volt. Azért, mert olyan hétköznapi, közel éreztem a szereplőket magamhoz. Ismerős, de mindenképpen mindennapi szituációkat láttam (jó, a kutyás rész az elég különleges). A pesti emberek nem irodalmi nyelven beszéltek, hanem konyha nyelven, a mindennap használatos szlengben. A rendező nagyon jól ismerheti az átlag embereket, hiszen nagyon reálisan sikerült őket egy filmben megjeleníteni. Persze, az amatőr színészek is sokban hozzájárultak ehhez.
A történet másik érdekessége az, hogy cselekmény nincsen. A film egy átlagos budapesti jelenettel kezdődik: az emberek sietnek, mennek a dolgukra. Ezek közül az emberek közül ismerünk meg párat, közelebbről az életüket. Az egész filmre az epizodikusság jellemző, az embereket nem köti össze semmi azon kívül, hogy a fővárosban élnek.


Fliegauf Benedek első filmjénél is érezni egyfajta melankolikus, költői hangulatot, amit a Wombban is. A meleg, barnás színek az uralkodóak, továbbá a világos, természetes árnyalatok. Továbbá érdekes, hogy az egész filmet premier plánban nézhettük, kivéve a nyitó és zárójelenetet. A kis történetekben általában az emberek arcára vagy más testrészeire fókuszált a kamera, mialatt a párbeszédeket hallgattuk, és a történetek fejben elevenedtek meg, nem a vásznon.


Összefoglalva: teljesen odavagyok a Rengeteg című filmért. Nem untam, könnyebb is volt megérteni, mint mondjuk egy Tarr Béla filmet. Nem hiányzott semmi az ember rengetegből, mindent megmutatott, ami fontos. 10/10-es művészfilm Fliegauf Benedek első alkotása.

A Most, azaz A híd című filmre Anna Éva hívta fel a figyelmemet a Pickwick klubban. Mindenképpen időt akartam rá szakítani, hisz komoly filmnek tűnik, meg sok információt nem találni róla.

Tartalom:

"A Most, azaz a Híd című rövidfilm egy hídirányító történetét mondja el, aki egyik nap kisfiával megy ki munkahelyére, egy vasúti hídra. Egy szerencsétlen esemény miatt azonban választania kell a teljes szívéből imádott gyermeke és egy emberekkel tömött vonat között.

Az apa őrjöngve dönt az emberek megmentése mellett, éppúgy, ahogyan Isten is tette ezt, amikor egyszülött Fiát küldte a keresztre, hogy megmentse az egész emberiséget."

Forrás: Evangélikus.hu

A híd című film meghökkentő, és erre csak a legvégén jövünk rá. A film egy, a modern korba átültetett bibliai történetfélét mesél el. A vasúti híd kezelőjének fontos döntést kell hoznia: egy emberi életet mentsen (azét, akit szeret), vagy a többiét (akiket még nem is ismer)? Utóbbi mellett dönt, még ha fájdalmas is. A történet így arra a kijelentésre reflektál, miszerint Isten feláldozta fiút, Jézus Krisztust az emberiség megváltásáért.
Mielőtt ez az eset bekövetkezne, előtte felvázolják előttünk az apa és a fiú kapcsolatát. Láthatjuk, hogy igazi családi kötelék van köztük, már-már tökéletes. Továbbá érdekes, hogy nincs jelen anya alak, de ezt a film végi idézet teljesen megmagyarázza.

Az apa és a fiú mellett több, hánytatott sorsú embert is láthatunk a történet során. Megismerhetjük problémáikat, továbbá közös pontokat is találhatunk bennük. Mindegyik ember az utcán tengődik, és ugyanarra a vonatra száll fel. Ezekkel az emberekkel csupán annyi bajom volt, hogy fölöslegesnek éreztem viszonylag részletes bemutatásukat. Azt el kell ismerni, hogy hozzáadott valamennyit a film hangulatához, viszont a történetet különösebben nem befolyásolta.

Ha már emlegettem a hangulatot, a cseh város villamosai, házai, utcái és emberei nagyon realisztikusak (valószínűleg szabadtéri forgatás volt), így egy remek kis hangulatot adva a történethez. Továbbá az uralkodó szín, a kék csak fokozza ezt.
Kicsit kitérve a technikára: nagyon szép felvételeket láthatunk változatos plánokban, és a kamera sem mozog fölöslegesen, nem zavarja meg a képeket.

Nagyon örülök, hogy egy ilyen filmet is láthattam, mint A híd. A feljebb említett problémámtól eltekintve remek filmnek tartom, tényleg érdemes rászánni a fél órát. Nálam egy 9/10-es alkotás.

 "Értékeld, hogy élhetsz " - Talán ez a legfontosabb mondanivalója a The Girl's Winter című koreai képregénynek. Ezt az alkotást szintén Rita ajánlotta, s örültem, hogy sikerült megismertetnie velem.

Tartalom:

"Egy különleges téli történet egy lányról, Yoon-Hee Suh-ról, aki úgy érzi, nem figyelnek rá eléggé. Eldöntötte, hogy öngyilkos lesz, de sosem gondolt bele, ez milyen következményekkel lesz másokra.

Biztos vagyok benne, hogy a Wink olvasói, akik magányosnak érzik magukat és elolvassák ezt a történetet a hideg téli napokon, biztosan „szívükig ható meleg érintésként” fogják megélni ezt az élményt. /Moh Toong-Ee a Wink szerkesztője/"

Forrás: Animeaddicts

Főszereplőnk fölöslegesnek érzi magát, ezért öngyilkosságot követ el. A sors fintoraként túléli, azonban más veszti életét helyette. E eset következtében a lány megtanulja értékelni saját életét. Nagyjából erről a jellemfejlődésről szól ez a 10 oldalas történet. Viszonylag kevés a szöveg, a rajzokból értesülhetünk leginkább az érzelmekről. Emiatt a szereplők arcai nagyon kifejezőek, életszerűek, tényleg érzelmeket rajzoltak rájuk. Így a rajzoló remek hangulatot teremt a történetéhez.

 

A The Girl's Wintert mindenképpen el kell olvasni. Rövidke, a vége eléggé nyitott, de ezek ellenére remek kis oneshot. Nálam 9/10-es, örültem, hogy ilyen aprócska kincset mutattak nekem.

Aronofsky filmje után terveztem, hogy elolvasom a könyvet, de végül csak Valen ajánlására jutottam el a cselekvésig. Nem túl hosszú a könyv (280 oldal), de mégis hosszú időbe tartott végigolvasni.

"Sara Goldfarb magányosan él egy sivár brooklyni lakótelepen, egyetlen társa a televízió, amelyet reggeltől estig bámul – hacsak narkós fia, Harry nem csapja be a zaciba a készüléket, hogy az érte kapott pénzből teljen a napi betevő adagra.
Sarára egy nap rámosolyog a szerencse: megkeresi kedvenc Tv-társaságának ügynöke azzal, hogy lenne-e kedve szerepelni a csatorna egyik vetélkedőjében. Sara erre boldogan rábólint, és kemény fogyókúrába kezd, mert bele szeretne férni a piros ruhába, amelyet Harry bár micvóján viselt. A fogyókúrához tablettákat kap egy sarlatántól, amelyek hamarosan ugyanolyan függővé teszik, mint fiát a heroin.
Harry a barátnőjével, Marionnal, és a barátjával, a fekete bőrű Tyrone-nal ezenközben nagy ívű kábítószer-kereskedésbe kezd, amely eleinte működik is. A kezdeti sikerek után azonban megtorpan az üzlet, s Harryéknek most már az is nehézségeket okoz, hogy a maguk adagját megszerezzék. Sötétebbnél sötétebb ügyletekbe keverednek, s hiába áltatják magukat azzal, hogy akármikor le tudnának állni, az álom nemsokára rémálommá válik…"

A regény izgalmas, felépítése szinte tökéletes, fokozatosan jutunk el a végkifejletig, a katarzisig.  És talán emiatt nehéz volt olvasni. A konkrét események néhány mondatban elmesélhetőek, azonban az érzelmek, amelyeket közvetít, nem.
Az történet az első pár oldalon egy szálon fut, de hamar kettéválik - ahogy az anya, Sara és fia, Harry is eltávolodtak egymástól a cselekmény előtti időben. Ettől a ponttól kezdődik meg a reménytelen versenyfutás az álmok eléréséért. Harry, Tyron és Marion a boldog életért küzd, azonban náluk tragikusabb figura maga Sara Goldfarb, aki jelentéktelen célokért küzd (piros ruha). A szereplők sorstalanságát tovább növeli tudatlanságuk, nem is tudják, hogy küzdelmeik mind hiábavalóak. Ez a tudat alapból ad egy szkeptikusságot a történetnek, erre telepszik rá a fokozódó egy rossz hangulat, ami a könyv naturalizmusából is következik, de főleg abból, hogy végig kell "néznünk", ahogy emberek teljesen elvesztik a méltóságukat, csak egy az anyagért könyörgő "lelki korcsokká" válnak. Ezért olyan nehéz a Rekviem egy álomért-et olvasni.

A szereplőkkel a könyvben se jöttem ki igazán, Marion állt hozzám közel a történet elején, de elég hamar "ki szerettem" belőle. Harry és Tyron iránt nem alakult ki  bennem szimpátia, talán azért, mert maguk keresték a bajt, amiből nem sikerült annak ellenére kikecmeregniük, amennyire szerették volna. Sajnálatot a regényben is Sara iránt lehet érezni, hiszen őt dobták félre, ő él teljes magányba, amelybe talán bele is őrül.

Összefoglalásképpen ki kell jelentenem, hogy a Rekviem egy álomért könyvben is elnyerte a tetszésemet, hasonló katarzist és rossz hangulatot éreztem, mint a film után.Amiben viszont jobb Aronofsky alkotásánál, hogy Sara fokozatos megőrülése (hűtő mozgása) a regényben természetesen jelenik meg: tudjuk, hogy nem normális dolog tárgyakhoz beszélni, de végül mi, olvasók is megbarátkozunk a helyzettel, mintha ez mindig is így lett volna. Továbbá teljes betekintést nyerünk a New York-i narkósok világába is, láthatjuk, hogy ők is emberek (vagy valaha "voltak"), ettől egész valóságosnak hat.
Több dolgot nem is tudnék elmondani a könyvről. Tessék elolvasni! 10/10, maximális pontszám.

Főszereplő párosunkat remek mellékszereplők egészítik ki. Risa oldalán ott áll hűséges barátnője, Nobuko, aki a hasznos tanácsok mellett a barátjáról áradozó csaj szerepét tölti be. Az ő barátja, Nakao életvidám srác, néha olyan, mint aki beszívott, és ha kell, bevágja a macsó szerepét. Abszurd párosnak itt van még Haruka, Risa gyerekkori barátja, aki kicsit lányos és örök társa az übercuki Seiko, aki titkával a sorozat egyik legabszurdabb szereplője. Továbbá a Koisumi-Ootani duó tartozékai Suzuki és Chiharu, talán a Love.Com. legnormálisabb szereplői.

Az anime magyar nyelvre való átültetésén nagyrészt Varga Fruzsina dolgozott. Mint ahogy a Soul Eaternél, itt szintén bravúrozott, sikerült megragadnia a mai magyar fiatal nyelvét és ezzel pótolva az eredeti anime nyelvjárásából származó vicceket, s továbbá remek poénokat is kaptunk.

A hullám című filmről már Mira is mesélt nekem, terveztem is, hogy megnézem. Némettanárom szándékomat kitalálva úgy döntött, hogy német órán A hullámot fogjuk nézni. Három tanóra keretében ezt meg is tettük eredeti nyelven, felirattal.

Tartalom:

Forrás: Port.hu

  
Tanórán megbeszéltük a filmet és egy kiadott házin keresztül teljesen megérthettük a történet felépítését. A hullám a mai német filmek újabb kitűnő darabja, amit azoknak is meg kell nézni, akik amúgy kerülnek minden némettel kapcsolatos dolgot. A történet ugyanis igyekszik elvonatkoztatni a német kultúrától, csupán nevekben tartja azt meg. A cselekmény helyszíne és ideje ismeretlen előttünk, hogy továbbra is azt érezzük, a filmben látott események bárhol megtörténhetnek. A színészek is átlagosnak mondhatóak, vegyesen van köztük kirívóan szép és átlagos megjelenésű - ezzel közelebb érezzük magunkhoz a szereplőket, könnyebben tudunk velük azonosulni. 
A történet témája, hogy lehetséges-e egy diktatúra létrejötte a 21. században? Ez a kérdés amúgy is érdekes és izgalmasabbá válik azáltal, hogy a cselekmény Németországban játszódik - ugye köztudott, hogy ott nem is olyan régen Hitler építette ki totalitárius birodalmát.  A kérdés kifejtését iskolai környezetbe helyeződik és egy politológia óra során megválaszolódik a kérdés: ha megvan a megfelelő táptalaj, könnyedén kialakulhat a diktatúra.




A filmben öt főbb karaktertípust láthatunk: Herr Wengert, Timet, Carlót, Marcót és Monát. Az egész osztály közös jellem(vissza)fejlődésén kívül a filmben külön-külön az ő lelki folyamataikat sejthetjük meg cselekedeteikből. Az abszolút főhős Wenger. Kívülről egy testnevelés tanárhoz illően erős és határozott embernek tűnik, aki közben belül az el nem ismertséggel küzd. A project-hét keretén belül megragadja a lehetőséget, hogy némi elismerést szerezzen, gyakorlatban próbálja megtaníttatni a gyerekkel a diktatúra elméletét. Tervével nem várt rajongást vált ki a gyerekekből és elismerést is. De ahogy halad előre az osztály karakterfejlődése előre, ezzel párhuzamosan Wenger is észreveszi, hogy messzire ment. Felesége próbálja időben visszaterelni a helyes útra, de a kiharcolt dicsőség elvakítja a tanárt. 
A hullám egyik kulcsszereplője Tim. Már a kezdetektől sejthető volt, hogy nincs rendben vele valami, ezt főleg beszédéből és viselkedéséből szűrhettük le - a német színész hangja miatt úgyis éreztem, hogy lehet valami szellemi problémája van. Ahogy haladt a cselekmény, úgy láthattuk, hogy Tim problémája családi eredetű: szülei módosak, de nem igazán törődnek vele, csak amennyire szükséges. A fiú a hiányzó szeretetet a Hullámban találja meg, Wengerben pedig - megkockáztatom - egy apapótlékot lát. Ezentúl reakció szokatlanok, durvák (pl. mikor pisztolyt ránt elő az anarchistákkal való összecsapásnál vagy mikor felmászik az épületre felpingálni a csapat logóját). Amikor a maga köré felépített illúzió darabjaira tör, szintén képtelen egészséges emberként elviselni azt.
Mivel diktatúráról van szó, természetesen akadnak ellenzői is. Carlo és Mona látják meg Wenger órájában a veszélyt. Meglátásuk igaznak bizonyul, de másként küzdenek a Hullám ellen. Mona passzív ellenálló, csak beszél, szavai mögött nincsenek tényleges tettek. Carlo később látja meg a készülődő veszélyt, de megpróbál ellene tenni is. Először az iskolában tanítás után szórólapozik, majd a nyilvánosság előtt is a vízilabda-meccsen. Azonban igyekezete hiábavaló, a nagy baj, aminek előszelét éreztük a szereplők között, mégis bekövetkezik.
A diktatúra és a demokrácia között egy helyben toporog Marco. Egyrészt húz Wengerhez, hisz az ő óráin keresztül egy igazi közösség részese lehet, ami eddigi életéből kimaradt, mivel árva gyerek. Másrészt ott van a barátnője, Carlo. Eleinte ellenkezik a lánnyal, nem akarja otthagyni a Hullámot és elfogadni azt, amit Carlo mond, pedig valahol mélyen biztos érzi a fiú is a veszélyt. Végül mégis szembe helyezkedik a tömeggel, azonban ezért kis híján áldozattá válik: osztálytársai képesek lettek volna elzavarni maguktól (vagy rosszabb) Marcót csak azért, mert mást gondol.


A film komoly emberi fejlődéseket hordoz és önmagában is egy igen komoly problémát boncol. Ilyen témát nem is lehet akárhogyan bemutatni, csakis a megfelelő filmes eszközökkel. A történet alapjai (idő, hely) elmaradnak, amik azt hangsúlyozzák, hogy a filmben látottak bárhol megtörténhetnek. A helyszínek hétköznapiak, látszik, hogy szabadtéren forgattak: ez tovább erősíti, hogy itt most általánosítanak. Effektekben és különös vágási technikáktól sem hemzseg a film; a jelenetváltásokat egyedül a helyszínváltozás jelzi.
A zene dicséretes, igazán friss és fiatalos. A legszebb jelenetek is azok voltak, ami alatt zenealáfestést hallhattunk. És külön jó pont a Hives betétdalért. :)
Összességében egy újabb remek német filmet láthattunk a német óra keretében. Senki se bánta meg az osztályból, három héten keresztül türelmetlenül vártuk a filmnézős órákat. Így visszaemlékezve nem is volt kifogásolni való a filmen, igazi beszippantó hatása van, azonnal leköti az embert. Megérzésemre hallgatva 9/10-es ez a filmélmény. Köszönjük, tanárnő. :)

A film előzetesét Facebookon láttam még tavaly novemberben, Alexander Rybakkal kapcsolatban reklámozták, ugyanis ő is szerepet kapott ebben a norvég családi filmben. Lássuk, hogy mit is tudnak Északon és ki az a Yohan.

Tartalom:

19. század vége, Norvégia, itt él a Aamot család nagy szegénységben. Hogy ne haljanak éhen, az apa elmegy Amerikába pénzt keresni. Sok idő eltelik, csak nem tér vissza, a család pedig tovább éhezik. Yohan  részben kapzsi bátyja, Knut piszkálódására, részben saját elhatározására üzletet köt egy ügynökkel, aki gyerekeket közvetít ki urak földjeire dolgozni. Így kerül főhősünk Nome birtokára, ahol hiába védelmezi a tehéncsordát a grizzlyiktől, mégis kevés fizetést és hálát kap. Amikor megelégeli sorsát úgy dönt, hogy megszökik új barátaival, Annával és Olei-jel együtt...

Forrás: Saját kútfő


Mit is mondhatnék Yohanról? A történet kiszámítható, de azért aranyos, leülteti az embert. De érdemes néhány dologra kitérni. Legelőször is le kell szögezni, hogy ez egy norvég film és a norvégok nagyon is utalgatnak erre a nézőnek. A film 1989-ben, New Yorkban kezdődik, ahol egy újságírónő megy meginterjúvolni Yohant, aki Norvégiából vándorolt be. Ahol épp az interjú folyik, épp a karácsonyt ünnepelik: az emberek norvég zászlót lobogtatnak, szól az A-ha Take on me, és aki az idős Yohant játszotta, az szerintem Henrik Ibsenre hasonlít. :D
Ebben az előkészítő részben érdekes, hogy angolul beszélnek benne, csak később a konkrét történetben hallhatunk norvég beszédet. Jó ötletnek tartottam, szerettem is, mint anno a Becstelen Brigantiknál, csak azzal ellentétben itt nehezen állt át az agyam egyik nyelvről a másikra - mármint hallgatásban. Ez személyes szocproblem.

Ahogy már említettem, a történet nem egy köröm lerágós darab, de azért keményen ott van az északiakra jellemző társadalomkritika. Itt a 19. század végi vidéki ember kiszolgáltatottsága jelenik meg a gazdagokkal szemben a gyerekek szemszögéből: így még inkább érezhetjük a két réteg közti különbséget. Egy gyermek nem tudja megvédeni magát egy felnőttel szemben.
A szereplők nyomorúságos helyzete ellenére mégis valami kedves, naiv és könnyen ragadós gyermeki báj szövi át a filmkockákat. Sokszor látjuk Yohanékat játszani: ilyenkor általábanárad a boldogság a képernyőről.
Szépen felépítették a mese kellékeit, de az elbeszélést már nem sikerült hibák nélkül megszerkeszteni. A film első 50 perce eszeveszetten pörgeti az eseményeket, csak akkor nyugszik le, mikor Yohan már dolgozik. Ez szerintem nagyon zavaró a filmben, legalábbis én sokszor meresztettem nagy szemeket.

 Szereplőink nem kidolgozott karakterek, egyszerűek, a mesékhez igazodnak. A színészek sem alakítanak valami nagyot, de a gyerekszínészeknél kiemelném, hogy nagyon természetesen játszanak, így könnyű volt megkedvelni a karaktereiket és izgulni értük.

Még - úgymond - járulékos elemekként kiemelném a film zenéjét és a tájat. Utóbbival kezdem. Nem tudom, hogy merrefelé forgattak, de Norvégia szép országnak tűnik. Csodaszép, dokumentumfilmbe illő felvételekkel kényeztetik a néző tekintetét.
A zene pedig nagyon fülbemászó, főleg az úgymond "theme" száma. Ezen kívül mai zenéket is hallhatunk benne (az Őrség filmekhez hasonlóan), ami elég vicces, mivel a történet majdnem 100 évvel ezelőtt játszódik.

Összefoglalva, ez egy szép családi film. Érdemes gyerekkel nézni vagy gyermeklelkű felnőtteknek megnézni. Alexander Rybak rajongóinak pedig kötelező. Igaz, nem nyújt Oscar-díjas alakítást, de hozzájárul a zenei részhez, ami emel a film összhatásán.
Egy 7,5/10.

A T-home-on keresztül volt lehetőségem ezt a filmet ingyen megnézi (a szolgáltatónak összejött x fő és azt ünnepelték így, hogy az Egek urát meg lehetett nézni - lényegtelen). És az élmény után egy héttel is tanácstalanul gondolok rá. Jó volt? Nem volt jó? Mit lehet róla mondani? Végül mindent végiggondoltam, összeszedtem magam és leírom ide. 

Tartalom:

"A negyvenes Ryan munkaerő-leépítési szakértő, abból él, hogy mások helyett elvégzi a piszkos munkát. Munkájából kifolyólag szinte egész életét a repülőtereken, a gépeken vagy szállodákban tölti. Nem csoda, hogy agglegény, nem akar megállapodni, de semmilyen valódi emberi kapcsolatot sem tud felmutatni. Minden, amire szüksége van, elfér a bőröndjében. Tulajdonképpen egyetlen igazi célja van: a 10 millió törzsutas mérföld elérése. Ryan jól bejáratott életét veszély fenyegeti, amikor a cégét is eléri a leépítés veszélye, illetve amikor útja során megismerkedik a szintén törzsutas Alexszel."

Forrás: Port.hu


Amikor a film nyitását néztem azt vártam, hogy egy pilótáról fog szólni (nem olvastam el a tartalmat - sokszor befürdök vele). Meglepetésként ért, hogy egy olyan embert látok, akinek az a munkája, hogy másokat kirúgjon és ehhez utaznia kell, méghozzá repülőn. Hősünk magányosan járja be az Államok légtereit, amivel a munkán kívül más célja is van: elérje a 10 ezer mérföldet, hogy így kapjon egy kártyát.
A felvezető után mindjárt beindul a három szál Ryan (főhősünk) életében. A számára tökéletesen és magányosan berendezett életét veszély fenyegeti, amikor megjelenik Natalie a forradalmi ötletével (rúgjuk ki az embereket webkamerán keresztül). Ezen kívül Ryan még találkozik egy hozzá hasonló hölggyel, Alex-szal, akivel igaz nincs együtt, de remekül elszórakoznak a hotelszobákban. Harmadik szálként megjelenik Ryan húgának kérése: készítsen úgymond kamu képeket a húg és a vőlegénye papírfigurájával különböző helyeken. Főhősünk nem sok kedvvel, de mégis nekiindul az új, ismeretlenbe tartó úton, amin nem is képzelné, hogy új dologra jön rá: az ember még ötven évesként is változhat.

Kissé nehezen indult a történet, számomra az eleje az egyszerre elindított szálakkal zavaros is volt, de aztán szépen kibontotta magát. Ahogy a Legenda vagyok a tragikumával, így itt az Egek ura a realizmusával szintén rombolja a Hollywood-i álomvilágot. Már a karakterek között is megtalálható ez az ellentét. A film során Ryan és Alex szárnyai alá veszi Natalie-t, akit a vőlegénye elhagyott, ő pedig  egy olyan munkát csinál, amihez igazából semmi kedve. Ennek ellenére Natalie képviseli a fiatal álmodozót, a reménykedőt, aki szerint igenis érdemes valaki mellett leélni az életünket. Ryan ezzel ellentétben azt vallja, hogy a házasságnak semmi értelme, hisz úgyis egyedül halunk meg, akkor miért ne lehetnénk az életben is egyedül? Ez az ellentét megmutatkozik környezetben is. Láthatjuk a válságban szenvedő Államokat, amikor bizony rengeteg embert kellett elküldeni (vagy kell a mai napig is). Bevallom, könnyes lett a szemem, amikor Natalie kirúgta az idős embert (már nem emlékszem a nevére) és az elsírta magát, majd Natalie is.
Még nem írtam Alexről, aki elég érdekes figura. Ő testesíti meg a menekülő ember típusát. Gyakorlatilag két élete van: családja és a munkája. Az elsőből menekül, mert nem érzi ott jól magát, a munkahelyén, a repülőn pedig férfiakkal ismerkedik, hogy kicsit szín vigyenek amúgy egyhangú mindennapjaiba. Igazából Ryan is Alex életformájának az áldozata.
A történet realizmusa mellett még kiemelném a tanulságot, amit igaz a végére sűrítettek, de azért mégis jutott a filmbe. Ryan rájön, hogy a család  mégis fontos, jó, ha állnak mellettünk. Natalie szakítása rádöbbenti arra, hogy eddig mások álmait követte és nem a sajátját. Sarkára áll és halad előre. Alex pedig... Az ő történetét lezáratlannak érzem, de most inkább vegyük nyitottnak. Ryannel való szakítása remélem, ráébresztette arra, hogy a menekülés a gondok elől gyávaság, szembe kell velük nézni.

A jól kidolgozott karakterekhez jó színészek dukálnak. Ryan rideg, magányos farkas karakterét George Clooney tökéletesen alakította és Vera Farmiga is jól mutatott mellette  a  menekülő asszony szerepében. Anna Kendrick alakítása tetszett legjobban. Ahogy eljátszotta a lelkes újoncot - mintha egy amerikai Emesét láttam volna -, majd a részeget és a hisztis lányt. Láttam, kapott Oscar-jelölést is és a Torontói Filmfesztiválon pedig besöpörte a legjobb női mellékszereplő díjat (Mellesleg most jövök rá, hogy ő alakítja a Twilightban Jessicát o.o). Idén vagy jövőre mutatják be egy új filmjét, a Scott Pilgrim vs World-öt.
Kicsit elkanyarodtam az Egek urától...

Még dicsérni szeretném a film elejéről a nyitást, a repteres képeket, az uralkodó kék színeket és a moziplakáton is látható képet, amiből a filmben is kapunk egy keveset. Hirtelen mást nem tudok kiemelni. Esetleg a zenéjét, nekem tetszett. Kellemes és andalító. Ezen kívül egy piros pont a forgalmazónak, amiért az Egek ura címet adta. Szerintem sokkal fantáziadúsabb, mint az Up in the air.

Zárásként jöjjön a pontszám. Oscar-díj ide vagy oda, tőlem nem kapja meg a 10/10-et. Ahogy már említettem, az eleje nehezen indul, a téma is kicsit idegen tőlem, Alex története nem lezárt. 8,5/10.