A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol-amerikai. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol-amerikai. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 11., kedd

Oh, Death - Halál teljes gyűjtemény

szeptember 11, 2018 0 Comments
 

Neil Gaiman itthon is ismert és népszerű író, életműve szinte maradéktalanul elérhető magyar nyelven is. Egy nagy kivétel azért akad: a Sandman képregénysorozat. A tízrészes főtörténetből magyarul csak 4 jelent meg, az utolsó 2011-ben. Sajnos azóta sincs hír, hogy fog-e folytatódni a képregény itthon (reméljük, egyszer igen), de idén kaptunk egy kötetet Sandman téren: Könyvhétre jött ki az univerzum egyik prominens szereplőjéről, Halálról szóló deluxe kiadás 3 nagy történettel.

Tartalom:

Mit gondolnál az életről, ha a Halál lenne a nővéred?
Sápadt, fiatal lány fekete ruhában. Ajkán huncut mosoly. Fejébe húzva kalap. Nyakában ősi szimbólum. Elsőre bárki lehetne, egy egyszerű járókelő a sok közül. Aztán amikor már azt hiszed, szerencsésen megúsztad azt az iménti balesetet, kézen fog, hogy mutasson valamit…
Ebben az igényes kivitelű kötetben az élő Halál a főhős. De jobb, ha elfelejted a csontvázakat, a kaszát és a fekete csuklyát – ez a Halál kézen fog és kacagva rángat magával egyik kalandból a másikba.
Neil Gaiman, a Sandman: Az álmok fejedelme és az Amerikai istenek többszörösen díjnyertes, New York Times-bestseller írója visszatér a Sandman-világba, hogy ezúttal Morpheus nővére, a játékos, kedves Halál szemszögén keresztül mutassa meg azt. A kezdet és a vég, szerelem és félelem, élet és halál – minden más színt kap a kötet lapjain, amelyben immár klasszikussá vált képregényeket vehet kezébe az olvasó, először magyar nyelven.
Forrás: Moly



A deluxe kiadás több Halál-történetet tartalmaz, amelyeket különböző képregényrajzolók keltettek életre: Chris Bachalo (Shade, the Changing Man, Generation X), Mark Buckingham (Marvelman, Fables), Mike Dringenberg (Sandman) - csakhogy párat említsek. Akadnak rövidebbek (pl. Téli mese, A kerék), Sandman bennfenteseknek szólók (mindjárt ilyen az első, a Szárnyaink suhogása, ahol Halál öccse baját próbálja kideríteni, de a hölgy munkájába is bepillantást nyerünk), de hangulatban a három nagyobb történet uralja a gyűjteményes kötetet. Egyik az Álarc, ami a halál után sóvárgó nő kálváriáját beszéli el; a következő nagyobb hangvételű történet Az élet mindig drága című történet, ahol Halál Didi néven a halandók közé megy, hogy ezzel eleget tegyen százévente esedékes feladatának: megtapasztalja, milyen halandónak lenni. A Földön eltöltött napok során ismeretséget köt egy tizenéves fiúval, aki épp menekülne az életéből...  Ez a páros (az öngyilkosságon gondolkodó fiú és a Halál) kell ahhoz, hogy működjön itt a főtéma is: van miért élni, mindig van valami, amiért folytathatjuk. A földi és természetfeletti találkozása a két figurán keresztül pedig számos komikus jelenettel gazdagítja a kötetet. De ezekben a pillanatokban felsejlik az is, milyen távol vagyunk a megfoghatatlan de létező dolgoktól; még akkor is, ha ember alakban jelennek meg előttünk.

A harmadik nagyobb hangvételű történet az Egy teljes élet, amely egy leszbikus énekesnő életét követi nyomon: hogyan hat rá a sztárság, és ez milyen hatással van a családi életére. A Halálnak itt kisebb szerep jut, a fókusz az énekesnőn, Foxon van. Mondanivalójában nincs sok új (a hírnév teljesen megváltoztat), a hasonló történetek közül az emberi oldal emeli ki. Megismerjük az énekes és annak otthon maradt barátnőjének, Hazel szemszögét. Gaiman nem foglal állást egyik fél oldalán se, mindent a szereplők szubjektív szemszögén keresztül láttat. Így egy olyan személyes dráma bontakozik ki, amit az elbeszélő, Fox ellenére se csak egy oldalról, hanem kettőről élünk meg.

A két nagy történetet további kisebbek kísérik. Ezek többsége tényleg rövid, novellaként működő alkotások erős vagy emlékezetes csattanókkal, és még egy szexuális felvilágosítás is belefért ezek közé (ha nem hiszed, nézd meg!). A Sandman hangulatát idéző ezek közül a Halál és Velence, ami tartalmazza a sorozat misztikumát, abszurditását, a régi korok megidézését, majd ennek a modern korral való ötvözése, és persze az örök beletörődést saját legyőzhetetlen halandóságunkba - legalábbis magamban ezekkel azonosítom a Sandmant.

A deluxe kiadás - mint hab a tortán - végén egy képgalériával zárul. A képcsarnokban különböző alkotók hívták életre, értelmezték újra Halál alakját, ezzel bemutatva a karakter sokszínűségét, miközben több művészt is megismerhetünk. Személyes kedvenceim Chris Bachalo kissé rajzfilmes illusztráció, Michael Zulli klasszizmust megidéző képe, és Joe Quesada- P. Craig Russell Muchát idéző Halál-portréja.

A Death - Halál képregény úgy hiányzott, mint egy falat kenyér, és erről igazából addig nem is tudtam, amíg a végére nem értem. Gyönyörű kiadás, különleges stílusú rajzok és kivitelezés, miközben ott van a jól ismert Sandman érzés is. 10/10, szerintem, és azt tanácsolom, vegyétek s szeressétek.

2016. szeptember 11., vasárnap

Kódjátszma

szeptember 11, 2016 0 Comments

Lassan már másféle, hogy moziban láttam a Kódjátszmát (a moziért utólag köszi Antalnak) és kezdenek már megfakulni az emlékek, de mégis számos gondolat és érzés még él bennem a filmmel kapcsolatban. Ezeket eleveníteném most fel. 

Tartalom:
"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott. Ez a tény szomorú szimbóluma is lehetne Turing életének, akinek homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia, Nagy-Britanniában ugyanis az azonos neműekhez való vonzódást ez idő tájt még betegségként kezelték. 1952-ben lelepleződött és választania kellett a börtön, vagy a hormonkezelés között. 1954-ben találtak rá holtan, az pedig a mai napig nem ismert, hogy öngyilkosság vagy merénylet áldozatává vált-e."
Forrás: Port


Közel egy időben futott a Kódjátszma és a Stephen Hawkingról szóló film, A mindenség elmélete. A 2015. januári Filmvilágban van is egy fantasztikus cikk a két alkotásról, ajánlom figyelmetekbe! De térjünk vissza kicsit a felszínesebb, amatőrebb szemlélethez, vagyis ehhez a bejegyzéshez. Annak, aki kevésbé ismertes a reál tudományok fejlődésében és nagy történeteiben (azaz olyan, mint én) a történet rengeteg érdekességet és izgalmat rejthet. Azonban így is érezhető, hogy a készítők igyekeztek reflektálni az aktuális trendekre és a nézők feltételezett átlag műveltségére. Ezt a szándékot leginkább a két főszereplőnél, Turingnál és Clarke-nél éreztem. Benedict Cumberbatch által megformált professzoron (mellékes megjegyzés: leginkább miatta vártam a filmet, és nagyon örültem anno az Oscar-jelölésének is) érezni, hogy beleillik a tévében és más filmekben látható tudós figurák közé. Ahogy a Filmvilágos cikk is kiemelni, Cumberbatch játékából visszaköszön Sherlock karaktere, de bizonyos tulajdonságaiban engem kicsit emlékeztet a Big Bang Theory Sheldonjára is. Mindeközben pedig Turing szerethető is marad és képes a mi hősünkké válni. Hogy mi a jutalma? Erősen spoileres, de szintén érdekes színfolt ez a történetben, talán ez adja az igazi drámáját is Turing történetének. 


Turing mellett Clarke karaktere is illeszkedik a mai filmes trendekhez: talpraesett, önmagáért kiállni képes nő, aki intelligenciájával képes megmutatni, hogy bizony ő is ér itt valamit. Tökéletes párja Turing zsenijének, remek összhangot alkotnak - ezt nagyban köszönhetjük a két színésznek is. Emlékszem, mielőtt bármelyikünk is látta volna a filmet, Mira barátnőm aggódott, hogy Keira Knightley miként fog helytállni egy ilyen szerepben (ugye inkább romantikus filmekből ismerhetjük a színésznőt), de megnyugodhattunk, hisz teljesen jól hozta Clarke-t, s Cumberbatch mellett is remekelt. Rengeteg emlékezetes jelenetet köszönhetünk nekik (pl. a felvételi teszt).
Ami a történetet illeti: Ahogy fentebb is írtam, egy laikusnak újszerű élményt adhat, egy eddig tőle távol álló világot fedezhet fel (reál tudományok). Érthetővé, sőt élvezetessé és vonzóvó teszi ezt a környezetet. Igaz, mély matematikai problémákba nem megy bele, se egyéb Turinghoz köthető elméletekbe (pl. mesterséges intelligencia), csak épphogy érintik azokat, de mégis képes felcsigázni a néző kíváncsiságát. De ezek mellett a kódfejtés a fontosabb (természetesen), ami által visznek minket közelebb a tudományhoz és annak széleskörű hasznához. Legjobb módja volt ennek egy pörgős dráma bemutatása. Annyit tudok csak mondani, hogy meg kell nézni és közben érezni az egésznek a hangulatát. Én minden percét élveztem.

Jócskán megfakult emlékeimen keresztül is úgy érzem, hogy a Kódjátszma a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb filmje volt, egy teljesen új világot nyitott meg számomra. Eközben fontos, minket érintő problémákat boncol, miközben minden benne van, ami egy szórakoztató és tartalmas filmhez kell. 10/10 szerintem, teljesen közönségbarát alkotás.

2015. augusztus 6., csütörtök

Like a Sir

augusztus 06, 2015 0 Comments

Mindenféle különösebb statisztika vagy cikk alátámasztása nélkül ki lehet jelenteni, hogy a szuperhősök uralják a mozit. Bosszúállók, Hangya, Fantasztikus 4 - csakhogy néhányat említsek a most bemutatott vagy bemutatásra váró filmek közül a témában. Matthew Vaughn sem mozog ismeretlenül a szuperhősök világában (X-men, Kick-ass), de legutóbbi filmje, a Kingsman mégis az akciófilmek klasszikus figuráihoz, a titkos ügynökökhöz nyúl vissza.
Utólag köszönöm Antalnak, hogy elvitt erre a filmre. 


Tartalom:
"A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek."

Forrás: Port


A Kingsmanről azt tudom mondani, hogy olyan, mint a közönség viszonya a filmhez (legalábbis a filmes fórumokat olvasva): vegyes. Egy kisebb élménybeszámoló talán érthetőbbé teszi a kijelentést. Az első órát a következőképpen tudnám jellemezni. Amint elkezdődött a film, azonnal magába szippantott. Ízlésesen adagolt látványos akciójelenetek szinte már az első perctől, elegendő mitologizálás (ezalatt arra gondolok, hogy egy teljesen érthető és hihető titkos ügynökséget mutattak be, s Töki karakterét is jól megismertük), fordulatok sorozata, remek színészek (a gyerekszínészek is), meghatározó stílusa van (angol gentlemenek!!!) és mindez rengeteg őrültséggel nyakon öntve. Egyszóval azt éreztem, hogy fantasztikus filmre ültem be. Aztán jött a templomos jelenet. Spoilerek nélkül annyi elmondható róla, hogy maga a jelenet nagyon is meglepő fordulat volt, de ezután valahogy a Kingsman már nem tudott úgy működni, mint az első órában. A kezdeti hangulat és stílus megmaradt, azonban az őrület túlságosan is eluralkodott az egészen. Jöttek az egyre meghökkentő baromságok és sajnos már rossz értelemben, a fináléban az egész pedig átment ízléstelenségbe is. 



Ennek fényében nagyon nehéz is eldönteni, hogy jó vagy rossz filmnek nevezhető-e a Kingsman. Ahogyan írtam, az alapanyag nagyon is rendben van, hisz minden megvan, ami egy élvezhető mozihoz kell: kreatív ötletek, stílus, fordulatok, jó színészek (Colin Firth mindenképpen viszi a hátán a filmet, de Samuel L. Jackson is "kész", mint főgonosz), és leginkább különlegesség. Bátor vállalkozás egy, mondjuk kevésbé népszerű téma (titkos ügynökök) feldolgozása, és ezzel teljesen szembemenni a mainstreammel. Ha az őrültséget és az abszurdomot jobban elosztották volna a film második felében is, mindenképpen kiemelkedő alkotás lenne a Kingsman. A végeredményt látva viszont azt lehet mondani, hogy egyszer meg kell próbálni ezt a filmet, hogy az ember eldönthesse, jó vagy sem. Van, aki jobban vevő az abszurdomra, és akad olyan, aki képtelen elviselni: így kapjon egy 7/10-es számot Matthew Vaughn műve. Egyszer meg kell nézni. 


2013. május 25., szombat

A parti

május 25, 2013 0 Comments

Egyetemi tanulmányaim vezettek ehhez a műhöz és a filmadaptációhoz is. Mrs. Dalloway Virginia Woolf egyik legismertebb és elvileg legjobb regénye is, így természetesen nem kerülhette el az adaptálást. Viszont kérdéses, hogy egy olyan regény, ami főleg emberi gondolatokból és asszociációkból miként lehet egy olyan médiumba importálni, ami főleg mozgalmasságot igényel?


Tartalom:
"Virginia Woolf mesterművének szokatlan, kivételes adaptációja. A címszerepben az Oscar díjas Vanessa Redgrave szerepel, a rendező pedig az Academy- Award díjas Marleen Gorris A film egy romantikus dráma mély pszichológiai betekintéssel az 1923-as angol városi társadalomról, 5 évvel az első világháború vége után. Egy júniusi napon, az ötvenes éveiben lévő Clarissa Dalloway fiatalkorában meghozott döntésével konfrontálódik. Vajon jól döntött-e akkor, amikor belement egy kényelmes házasságba, a sikeres politikus Richard Dalloway-jel, vagy sokkal romantikusabb, izgalmasabb, kalandokkal teli élete lett volna, ha másik lovagját, az éppen ezekben a napokban Indiából váratlanul hazatérő Peter Welsh-t választja?"

Forrás: Port


Valamennyire törekedtek a történet során az asszociációk megtartásában a kevert cselekményszálakkal, viszont technikai szempontból a különböző jelenetek összefűzése nem épp a legjobban sikerült. Sorrendben többé-kevésbé követte a történet a regényt, így a jelenetek között megmaradtak az eredeti asszociációk. De a vágás során csak egyszerű áttűnési technikával jelezték a jelentet váltást, ami mai szemmel nézve nem épp a legszebb megoldás. Igaz, 1997-ben készült a film, de úgy hiszem, már akkor is tudtak volna elegánsabb vágási technikával élni.
A kivitelezésben egy másik hiba, hogy nem lett valami mozgalmas a cselekmény. Mrs. Dalloway bevásárló útja során találkozunk különböző emberekkel, köztük Septimusékkal, partit rendezünk, emberek jönnek-mennek. A mozgóképben nem sok tér jut a belső monológoknak és gondolatoknak, így nehéz bármilyen érdeklődést mutatni az iránt, ami a vásznon történik. Szerencsére viszonylag rövid a játékidő, és a Septimus-szál és a film végi Clarissa-monológ valamennyire feldobja a filmet.


Ami a film nagy előnye, hogy rengeteg ismert színészt sorakoztat fel, mint például az Oscar-díjas Vanessa Redgrave-t vagy Natascha McElhone, aki a sorozatnézők számára lehet ismert és még Rupert Graves a V mint Vérbosszúból. Legkiemelkedőbb a színészek közül az utóbb említett Graves volt. Septimust, aki az őrület és a józan ész határán áll nehéz feladat hitelesen eljátszani. Ehhez a történetszálhoz Rupert Graves mindenképpen sokat adott hozzá. Vanessa Redgrave is jól szerepelt Mrs. Dallowayként, bár ahogyan a regényben is, a filmben is semleges figura maradt Clarissa. 
A casting tekintetében viszont nem volt szerencsés a felnőtt Sandy szerepére egy erősen elhízott színészt választani, ha a fiatal Sandy elég vékony. Nekem így hiteltelen volt a felnőtt Sandy (de ez csak mellékes).

Összességében nem egy rossz adaptáció a Mrs. Dalloway, de szerintem nehéz (de talán képtelenség is) egy olyan regényt vászonra vinni, ami főleg gondolatokból áll. Az film 7/10-es alkotás, mert a könyv kiegészítéseként megállja a helyét, egyszer meg is lehet nézni.



2013. február 15., péntek

A lowood-i árva

február 15, 2013 0 Comments

Charlotte Bronte történetét, a Jane Eyre-t már többször elmesélték a filmvásznon, köztük Franco Zeffirelli 1996-ban. Az utóbbi években (2011) Carry Fukunaga dolgozta fel a mára már klasszikussá vált történetet. Ilyenkor felmerül az örök kérdés, hogy van-e szükségünk újabb feldolgozásra, ha már létezik egy egész jó adaptáció? Azt mondom, hogy igen.
 
Tartalom:
"Sivár gyermekkora után a fiatal Jane Eyre világi nevelőnőnek áll. Ahogy boldogan éldegél új szakmájában, Thornfield Hall-ban, találkozik a sötét, hideg, indulatos Mr. Rochesterrel, a ház urával. Jane és munkaadója az idők során barátságot kötnek, és hamarosan azon kapja magát, hogy beleszeretett a férfiba. Úgy tűnik, a boldogság végül rátalál Jane-re, de Mr. Rochester sötét titka örökre tönkre teheti azt."
Forrás: Port


Mivel maga a művészet is folytonos újraértelmezésről szól, így szükség volt erre az új Jane Eyre-re. Maga a film már szabálytalansággal kezdődik: a történet végével kezdődik a film. Az előzmények Jane visszaemlékezéseiből ismerhetőek meg. Ez a megoldás hasonlít az elmúlt évek klasszikus feldolgozásaihoz, mint például Oliver Parker Dorian Gray-éhez, vagy ott van Andrea Arnold Üvöltő szelek adaptációja, mint példa, csak hogy egy közelebbi művet említsek. Ha így tekintünk erre az elbeszélői megoldásra, akkor azt lehet elmondani, hogy követi az elmúlt évek bevett trendjét.
Az előző feldolgozások ismeretének hiányában nem tudom megítélni, hogy elődjeitől miben tér el Fukunaga munkája, így inkább a könyvvel fogom összevetni. Az eredeti anyaghoz viszonyítva kevésbé romantikus a film, legalábbis nem a szó mai értelmében. Nincs sok szerelmes giccses jeleneteket, se nagy vallomások, röviden, nem hatásvadász, és nem is csöpögős. Igaz, a vásznon a könyvből ismert mély, tiszta szeretet sincs, de a sáros ruhák és a néma arcok mögött valahol mégis ott húzódik. A díszletek, a zene és a színészek valahogy mégis megjelenítik. Így lesz egyszerűen gyönyörű ez a film.


Természetesen a romantika mellett ott van Jane, az önerejéből felemelkedő nő, és a byron-i figurát idéző Rochester. Miss Eyre ezúttal Mia Wasikowska alakításában láthatjuk, akiben nem mindig éreztem a lázadó Jane karakterét, de ezen kívül rendben volt: nem játszotta túl a szerepét, hanem visszaadta a szerény, de eszes Jane-t. Michael Fassbender, mint Rochester, tökéletesen megjeleníti a byron-i embert már a puszta jelenlétével. Gőgje és különcsége mögött ott van a szenvedő figura, aki a történet vége felé haladva egyre inkább búskomor figurává válik. A többi szereplő sajnos háttérben maradt. St Johnt játszó Jamie Bell súlytalan, számomra személytelen figura maradt, a könyvbéli karakterhez pedig egyáltalán nem sok köze volt.

A néha lassú tempón és a mellékszereplőkön kívül más hiba nem volt az új Jane Eyre-ben. Gyönyörű film, tájba ágyazott romantikával és többé-kevésbé hiteles főszereplőkkel. Szükség volt erre az adaptációra, arra, hogy szerelmes giccs nélkül is élvezhető legyen a film. 8/10-es pontszámú Fukunaga munkája.

2011. november 4., péntek

Teafőzőből rádzsa

november 04, 2011 0 Comments

Szegény fiú szerencsét próbál - legalábbis ezt mondanám, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miről szól a Gettómilliomos. Hisz hiába van rajta a sok filmes sallang, bizony nem szól többről. 

Tartalom:
"A legnépszerűbb vetélkedő, a Legyen Ön is milliomos! indiai változatában a tizennyolc éves, gettóból származó Jamal Malik egyetlen lépésre van a húszmillió rúpiás főnyereménytől. Már csak a döntő kérdés van hátra. A játékvezetőnek, Prem Kumarnak egyáltalán nem tetszik a helyzet alakulása, az, hogy egy senki került helyette a reflektorfénybe. A műsor végén rendőrök várják a fiatalembert. Csalással gyanúsítják, nem hiszik el, hogy tudhatta az eddigi válaszokat. A kihallgatáson kérdésről kérdésre faggatják. Jamal elbeszéléséből kibontakozik az élettörténete."

Forrás: Port.hu
  
De hiába egyszerű az alaptörténet, mégis remek a film. Talán pont azért, mert egy régi történetet képes mai köntösbe öltöztetni (mint az Avatar). Egyik példa a televíziós szórakoztatás (vetélkedő) köré építeni a cselekményt: minden feltett kérdéshez tartozik egy-egy emlékdarab Jamal életéből. Kronologikusan haladunk előre az időben, a gyermekkortól egészen a jelenig. A főhős élete az elején dinamikus, izgalmas, majd a tinédzser kor környékén kissé lelassul, a szerelmi szálnál pedig főleg. Kárpótlásul a finálé (az utolsó kérdés) hozta a tévés műsorok izgalmát, és a happy end sem maradhatott el.
A történet érdekessége, hogy többféle filmes műfaj is keveredik benne. Felfedezhetőek benne a realista filmek vonásai (kisemberek sorsa), egy kicsi a maffiafilmekből, továbbá Bollywood stílusjegyei is felfedezhetőek, legvégén pedig kicsit kiparodizálják is azokat (stáblistával összekötött táncos jelenet).




A Gettómilliomos kivitelezésébe nem igen lehet belekötni. A többi Oscar-díjas filmhez hasonlóan tiszta, logikus úton épül fel. Továbbá igyekszik a figyelmet végig fenntartani.
A filmzene mindenképpen kiemelkedő plusz a hozzá forgatott jelenetek is: a végeredmény hangulatos, illeszkedik az eseményekhez. A keleties hangzás pedig kicsit elénk varázsolja Indiát is.
A színészekre nem volt panasz. Dev Patelt érdekes volt nagyfilmben látni Skins Anwarja után (de egy színész ne legyen beskatulyázva), Anil Kapoor pedig kellően irritáló és pöcs beképzelt volt. 



Összességében a Gettómilliomos egy jó film, érdemes volt arra az aranyszobrocskára. Egy egzotikus film, ami emberi sorsokról mesél egy szegény világból. 9/10-es pontszámot megérdemli, hisz majdnem tökéletes.

2011. augusztus 6., szombat

Álmot szór a Homokember

augusztus 06, 2011 0 Comments

 Már nagyon piszkálta a nem létező csőrömet, hogy a bloggerek és a molyok is istenítik Neil Gaiman Sandman képregénysorozatát. Már képtelen voltam úgy elmenni a jelenség mellett, hogy ne ismerkedjek meg vele. A könyvtárból kikölcsönöztem az első két kötetet, ez alapján írnám meg véleményemet.

Tartalom:
"A mágus és okkultista Roderick Burgess 1916-ban, Angliában, különös szertartásra készül. Célja, hogy megidézze és csapdába ejtse a halált…
Ám a kísérlet balul üt ki, és Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme, Sandman esik a mágus fogságába; így indul az utóbbi idők legnépszerűbb, többszörösen díjnyertes képregénysorozata. A SANDMAN borongós hangulatú, zseniális eposz, Neil Gaiman választékos prózájában és a képregényszakma legkeresettebb rajzolóinak értő tolmácsolásában tálalva, a modern mítoszok és a baljós hangulatú fantasy keveréke, amelyben a kortárs irodalom, a történelmi dráma és az ősi legendák szinte észrevétlenül fonódnak össze."
 Forrás: Moly.hu

Az egész képregény-sorozat 10 kötetből áll, mindegyik egy különálló történetet mesél el. Az a közös bennük, hogy mindegyik főhőse Sandman. Az 1. kötetben a foglyul ejtéséről olvashatunk, kiszabadulásáról, s továbbá hogyan szerzi vissza elveszett tárgyait, melyek a hatalmát jelképezik. A 2. kötetben egy lánnyal ismerkedünk meg, aki találkozik nagymamájával, majd elindul megkeresni elveszett testvérét. Útja kereszteződik Sandman nagyúréval is.

Az első két kötet alapján egy remekül kidolgozott, felépített világot ismerhetünk meg. A nyugati népek mitológiájából ismert Sandman, a Homokember történetét eleveníti fel Gaiman, beleültetve azt a 20-21. századba. Betekintést nyerhetünk az Álmok fejedelmének birodalmába, múltbéli tevékenységeibe, s továbbá fontos, nagy felelősséget kívánó feladatkörével ismerkedhetünk meg: ügyelni az álmokat.
Neil Gaiman ebben a történetében is ügyesen fűzi össze a modern kort a mesével. Itt úgy éreztem, hogy igazán nagy lelkesedéssel meséli el meséjét, repít el minket a Pokolba vagy épp  a gyilkosok kongresszusára. A cselekmény során néha elmélázgat itt-ott, de azt is érdekesen és élvezetesen teszi az olvasó számára. Annyi hiba akadt csupán a történetben, hogy az 1. kötetben a sok szálat nehéz volt összeegyeztetni, de ahogy hömpölygött a sztori, úgy lett egyre tisztább a kép, szinte kristály tiszta.


A Sandman az egyik legismertebb amerikai felnőtt képregény kiadó, a Vertigo "gyermeke". A rajzolás így hasonló például a Prédikátor vagy a Constantine című művekhez. A figurák mondhatni realisztikusak (egy manga figurához viszonyítva mindenképpen), pop-art szerű színek, naturalisztikus ábrázolás. Ezeket a jegyeket hordozza magán a Sandman is. Az eddig olvasott amerikai képregényeim közül ennek eddig a legszebb a rajzolása, viszont akad bőven olyan elem, ami bőven ront az élményen. Például a fejezetenként más színezés, rajzstílus. Ezek a problémák betudhatóak annak, hogy az amerikai képregényeket (Vertigósokat legalább is) különböző rajzolók készítik el, s más is színezi ki, így nem is csoda, hogy hullámzó a minőség. Bár azt meg kell hagyni, hogy a borítók, s a fejezetek előtti képek gyönyörűek, a Babaház című kötetben pedig többször is tudtam gyönyörködni.

Az első két kötet alapján a Sandman egy remek képregénysorozat, igazán kiemelkedik az átlagból. A Gaiman-rajongók is megkapják tőle azt, amire vágynak, a többiek pedig egy kellemes, szórakoztató képregényt olvashatnak. 8/10-es ez az alkotás, a közel jövőben pedig biztosan tovább olvasom a magyarul megjelenő köteteket.

2011. július 18., hétfő

Itt az út vége - vegyünk búcsút Harry Pottertől

július 18, 2011 4 Comments

Vannak, akik ellenszenvesen tekintenek a Potter-világra, a gyermeki lélek eltorzítójának tartják, és vannak olyanok is, akik felnőtté válásuk szerves részeként tekintenek J.K.Rowling könyveire, és a film adaptációkra. A könyvfolyam lassan három-négy éve befejeződött, s végül a Warner Brothers is feldolgozta a regényeket. Végleg búcsúznunk kellett Harrytől, Rontól és Hermionétól és a varázslók világától. A filmvilág hogyan köszönt el egyik legnagyobb moziba csalogató történettől?

Tartalom:
"Nincs tovább: Harry, Ron és Hermione immár nem kerülheti el a végső összecsapást. Mindannyian tudják, hogy ez az utolsó felvonás. A három jó barát visszatér a Roxfortba, hogy felkutassa és elpusztítsa az utolsó horcruxot.
Voldemort, aki egyre erősebb, uralma alá vonta a Mágiaügyi Minisztériumot és már Roxfort fölött is egyre nagyobb hatalma van, tudomást szerez a tervükről. A tét hatalmas, így nem is csoda, hogy mindent bevet a siker érdekében. Megkezdődik a Roxfort ostroma - és már soha többé, semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt.
"
 Forrás: Port.hu


Mivel a történet már adott volt, így inkább azt írom le, hogy mennyire sikerült filmként vászonra vinni a könyvet.
Az előző parthoz hasonlóan ez is jó kis adaptáció lett, habár jóval több rész kimaradt, ami viszont a könyvben le van írva. Amit legjobban hiányoltam, az Dumbledore múltja: csupán az öccse tesz némi említést róla. Továbbá számos részt megváltoztattak a könyvhöz képest, viszont nem tett rosszat a cselekménynek. A változtatások illettek a filmek logikájába, az eddig bemutatott részekhez illeszkedtek. Megjelentek a könyvbeli utalások is, továbbá olyanok is, melyek a cselekményben mutattak előre.
Viszont voltak zavaró tényezők is, még ha nem is sok. Egyik már-már visszatérő hiba, az indokolatlan szerelmes jelenetek, ebben a részben leginkább csókok. Elég lett volna a végére. Továbbá némely szereplő mondott furcsa dolgokat (például Minerva azt, hogy "Ezt a bűbájt már régóta ki akartam próbálni"). Aztán amit nem kellett volna vászonra vinni, azaz epilógus. A könyvben sem volt a kedvenc részem, itt viszont néhol nevetségesnek hatott. Bár meg kell hagyni, a kicsik aranyosak voltak.



Ami még nagy előnye a filmnek, hogy sikerült a könyv néhány hibáját korrigálni. Például Harry és Voldemort csatáját, látványban pedig a lehető legjobban valósították meg a Roxforti csatát. Aztán hiába csak "átkonvertált" 3D-s a film, azt mondom, megérte kicsit többet fizetni, mert meghálálták a látvánnyal a filléreket. A cgi-effektek többször köröztek a szemünk előtt, vagy épp egy sárkány nézett velünk farkasszemet. Effektpornó volt, de azért a jobbik fajtából. A látványt csak annyi rontotta el, hogy némelyik szuper plán elég homályos volt (bár lehet, hogy a szemüveg tette).

A színészek az előző epizódokhoz hasonló alakítást nyújtottak, a végső partban előtérbe került Alan Rickman (Piton), Maggie Smith (McGalagony) és Matthew Lewis (Neville), akik a "reflektorfényben" meg is mutathatták tudásukat.
A három főszereplő közül még mindig Rupert Grint alakítását tartom legjobbnak, s talán a későbbiekben az ő karrierje is fog felfutni (legalábbis eddig neki volt legtöbb lehetősége máshol is feltűnni).

Végső konklúzió: méltó befejezésnek nem nevezném ezt a részt, hisz jelenleg olyan érzésem van, hogy még fog folytatódni (talán az epilógus rész miatt). Viszont szép búcsúnak lehet nevezni: örültem is, hogy Piton flashbackjében bukkantak fel részletek az előző epizódokból is - ez volt az igazi elköszönés  Harry Pottertől a filmkészítők részéről. Összességében látványos volt a Harry Potter és a Halál ereklyéi II. rész, nem untam, élveztem a látványorgiát, így egy 8/10-es alkotás. Nyugodtan újranézhető.

Viszont most ideje búcsút venni Harrytől és a varázslóbirodalomtól. Én is ahhoz a generációhoz tartozok, mely a Potter-regényekkel együtt nőtt fel, s kiskoromban szívesen elmenekültem a varázslók világába. Utóbbit bármikor megtehetem még (tervezem is angolul újraolvasni a könyveket, ha végre hozzájuk jutok), viszont további életemnek nem lesz szerves része a történet. Rá kell döbbennem, hogy lassan az én gyerekkorom is véget ér. Egyik jele a Harry Potter vége. Van ez így.
Örülök, hogy olvashattam ezt a mesét, segített valamilyen módon jobb emberré tenni, megszerettetni velem az olvasást, bevezetni a videó világából a moziéba, s továbbá fejleszteni bennem a kocka gént.
Röviden, tömören és véglesen: köszönöm, hogy megismerhettem Harry Potter kalandjait.


2011. március 1., kedd

Nevem Holmes. Sherlock Holmes

március 01, 2011 1 Comments

Mióta 2009-ben megláttam a moziban a plakátját, azóta meg akarom nézni ezt a filmet. Anno nem sikerült moziban megnézni, DVD-n se sikerült még megvennem, viszont Annától sikerült kölcsönkérnem. 

Tartalom:

"Hogy hívták 1891-ben James Bondot? Természetesen Sherlock Holmesnak (Robert Downey Jr.). A legendás mesterdetektív, aki közelharcban legalább olyan verhetetlen, mint logikus gondolkodásban, élete legnagyobb problémájával kerül szembe. Ő és hű társa, doktor Watson (Jude Law) Lord Blackwood nyomába vetik magukat. Ha nem leplezik le időben, az az egész Brit birodalmat megrázhatja."

Forrás: Port.hu

  
Szégyen, de be kell vallanom, hogy nem igen olvastam Sherlock Holmes regényeket. Csupán egy angol rövidített regényt olvastam és már nem is emlékszem, hogy melyik volt az. Volt benne egy liba, de ez most lényegtelen. Annyi emlékem viszont van, hogy az ott szereplő Holmes lenyűgözött okosságával és megfigyeléseivel. Ennyi rákészüléssel néztem meg Guy Ritchie Sherlock Holmesját.
Doyle detektívje teljesen kifordul magából a vásznon, de jó értelemben. Eltűnik a kockás kalap és a kabát, helyette viktoriánus kori csodaszép ruhát ölt magára. A pipa megfordul Downey Jr. által alakított figura kezében, de nem kap központi szerepet, úgyis útban lenne a bunyók során. Holmes verekedéssel is keres némi pénzt, ha épp nincs valami nyomozni való. Mert amúgy halálra unná magát, és unatkozásával mindenkit őrületbe kerget a fickó.


Sherlock Holmeson kívül a további karakterek is igazi egyéniségek, lehet őket szeretni. Irene Adler egyik színes jellem a szereplők palettáján, Holmes tökéletes "ellenfele". Watson kicsit morci, nehezen tolerálja Sherlock viselkedését (bár másokhoz képest ő a legtürelmesebb), de ennek ellenére egy bájos szereplő. Blackwoodban is egy méltó ellenfelet láthatunk, akit az utolsó pillanatban sikerül csak sarokba szorítani. Élvezetes volt nézni ezt a sok nagyszerű karaktert, amelyek megformálásához tehetséges színészeket válogattak. Robert Downey Jr. nem a két szép szeméért kapta azt az Oscar-díjat.


Maga a történet kicsit hollywoodian egyszerű, de élvezetes. Mivel Holmes figurája is akcióhősszerű figurává vált, így a film is ezt a vonalat lovagolja meg inkább, így a krimiszál kicsit háttérbe szorul, de egy fajta egyensúlyt megpróbálnak tartani. Humorban sincs hiány, ezt leginkább a helyzetkomikum adja (pl. amikor detektívünket kikötözik az ágyhoz :D). Túl sok ebből se lesz, csak épp annyi, amennyi szükséges.
A kép megvalósításra sincs panasz. A viktoriánus kor megjelenítése korhű, visszaadja a történelem könyvekből ismert kor hangulatát és mindebből valami angolság is sugárzik. Ezt az érzést fokozza Hans Zimmer zenéje, amelyben most sem lehet csalódni. Az aláfestőzenék között találunk ír hangzást is, a harcolós jelenetnél pedig egy eredeti ír népdalt hallhatunk, a Rocky road to Dublint.

Guy Ritchie Holmesja nem csúfolja meg Doylét, csupán a mai közönség igényeihez szabja nagyon is elmésen. Így egy pörgős, izgalmas karakterekkel teli történetet kaptunk, ami akár többször is újranézhető. Részemről 8,5/10.

2010. december 4., szombat

Halál ereklyéi 1/2

december 04, 2010 2 Comments

Egy évtizedes rajongás után megérte a világ, hogy elkészüljön az utolsó Harry Potter film első fele. Mikor kitudódott, hogy kettészelik a finálét, mindenkiben felmerült a kérdés, hogy a pénz lehúzáson kívül ennek mi értelme? Sok volt. Teljesen meg tudom érteni Yates gondját a 6. filmnél, amikor rengeteg mindent ki kellett hagynia, ami a könyvben viszont fontos szerepet játszott (most ilyesmivel szenvedek én is). Nézzük, hogy hogyan gazdálkodtak a készítők nagyobb idővel.

Tartalom:
Magukra maradtak: Harry, Ron és Hermione tanárai és legfőképpen Dumbledore segítsége nélkül vág neki a nagy feladatnak. Voldemort halhatatlanságának titka nyomába erednek, fel akarják kutatni és meg akarják semmisíteni a rejtélyes horcruxokat.
A sötét erő nem kíméli őket, de az egész varázsvilágot sem. Bekövetkezik a legrosszabb, kitör a háború, a halálfalók Roxfortot és a Mágiaügyi Minisztériumot is az uralmuk alá hajtják. Bármerre járnak, a borzalom követi őket. És mindenütt Harry Pottert keresik, hogy a Nagyúr elé vigyék a fiút élve.
 Forrás: Port.hu

Sötét felhők, villámlás, göcsörtös ágak, sötét színek. Ezek határozzák meg az egész film hangulatát és készítik fel rá a nézőt, hogy egy mese világban igenis lehet szenvedés, háború és halál. Harryék felnőttek és elkeseredetten tapogatóznak a sötétben, hogy kiutat találjanak szorult helyzetükből. Tökéletesen megteremtették ezt az érzést, amit Rowling fokozatosan megírt a könyveiben.


Ekkora feszültséget elég nehéz lenne nézőként elviselni egy 2 és fél órás filmben, így persze az eddigi szokásokhoz hűen poénokkal is megtűzdelték a cselekményt rendesen. Szerencsére nem ment át a film tinivígjátékba, de még akadtak komolytalan jelenetek bőven. Egyik ilyen, amin rendesen húztam a számat, az Féregfark halála volt. Meghalt, aztán körülöttem nevettek. LoL

 Hangulaton túllépve a történet is jó volt, végre jutott idő mindent kifejteni, megpróbálni logikusan felépíteni. Voltak plusz részek (sátorban táncolás), maradt is ki ez-az, de szerintem élvezhető volt, remekül felvezették a második félben várható eseményeket. Az viszont tény, hogy sokszor eléggé belassult a cselekmény, de ez betudható a könyvnek, hiszen ott sem pörög annyira a dolog az elején.
Próbálták fenntartani a szerelmi szálat, de azért ügyesen (vagy nem) elsiklottak felette. A Harry-Ginny rész még mindig erőltetett, nem lehet átérezni, a Ron-Hermione vonal egész jól haladt viszont, így kicsit Ron is előtérbe kerülhetett a filmben.

A színészekben továbbra sem csalódtam. Az epizódok alatt Ruperten láttam nagy fejlődést (érdemes lenne beszerezni a Sofőrleckét), aki most is sikeresen hozta Ron karakterét; Emma szépen mutatott a képernyőn, az első percekben való szereplése (amikor Hermione kitörli magát a szülei emlékeiből) némi szomorúságot csempészett az amúgy izgatott lelkünkbe, részben a színészlánynak köszönhetően is. Daniel most elég semleges volt, remélhetőleg az utolsó részben hozni fogja a formáját. Voldemort (Ralph Fiennes) viszont hiányzott, keveset szerepelt.


Visszagondolva egész becsületes könyvadaptációt kaptunk így a végére, azonban még nem az igazi. Megvárom a júliust, addig itt egy 8/10.

2010. szeptember 18., szombat

Halb-Blut Prinz

szeptember 18, 2010 0 Comments
 

Megjegyzésként, így az elejére: Kezdem az átköltöztetést a régebbi cikkekkel. Jó nosztalgiázást! (persze, ha ismeri valaki őket a régi blogomról :) )

Eredeti kritika: 2009.08.03.
Javított kritika: 2011.06.27.


Ahogy a cím is mutatja, a legújabb HP filmről szeretnék beszélni (és muszáj volt németül kiírnom a címét, ugyanis Németországban egész nap ezt nyomatták).
Mielőtt elkezdtem volna megírni ezt a bejegyzést, előtte utána olvastam, mit mond a nép. Azt vettem észre, nagy részt mindenki azon húzza magát, hogy nem kapta vissza azt, amit olvasott. Igen, a filmeseknek szokása kicsit nagyon átírni az alapsztorikat, hogy eladhatóbb legyen, (szerintük) színesebb, és könnyebben feldolgozható. Akik pedig olvasták anno a filmek alapját, a könyvet, azok a film megnézése után kicsit felháborodnak, hogy ezt meg azt miért változtatták meg. Már sokszor elgondolkodtam azon, hogy mindig jogos-e a felháborodás. Most nézzük ezt az egészet a Harry Potter és a Félvér herceg esetén.

Ha a film és a könyv első oldalait nézzük, a könyv hű filmet várók már le is tehetnek arról, hogy olyan filmet fognak látni, ami minden egyes oldallal egyezni fog. A könyv első fejezetével ellentétben a filmben remek számítógépes effektekkel megtűzdelt haláfaló támadást láthatunk Londonban és az Abszol úton egyaránt. A kirakati üvegek összetörnek, a hidak leszakadnak, muglik és varázslók együtt félnek. Megvan a hangulat: félünk, és várjuk a következő szörnyűségeket és gyilkosságokat.
Ennek ellenére a könyvben a miniszter úr irodájában járunk, ahol Caramellel és az UK miniszterelnökével találkozhatunk, akik a halálfalók fenyegetéséről diskurálnak. Arról, amit a filmben is láthatunk.
A könyv hűek itt még gondolom nem szörnyedtek el. Sok helyen olvastam, hogy szinte mindenkinek tetszett a film eleje. Ütős volt, meghozta a várt látványvilágot és megalapozta a könyv sötét hangulatát is. Aztán később…
Emlékszem anno, a könyvben is sok volt a szerelmi szál, de ezt ellensúlyozni tudta a komor hangulat, a sötét erők fenyegetése. Viszont a filmben valahogy nem sikerült megtalálni a kettő közötti egyensúlyt. És most a következőkben a mérleg borulásáról mesélnék. Kezdjük a szerelmi résszel.
Először is, kezdjük Harryvel és Ginnyvel. Kedvenc párom a könyvből, erősen is figyeltem a filmben, hogy és miként viszik kapcsolatukat vászonra. Többé-kevésbé nem csalódtam, sokszor elengedtem egy sejtelmes mosolyt a film során. És örültem, hogy a filmben befejezték a Harry és Hermione kapcsolatra való hajazást, ami sokszor zavaró volt. Nem, nem azért, mert odalennék a Danielért (ellenkezőleg), inkább azért, mert… mert nem illik össze a két karakter.  Aztán másik dolog, amiért nem szerettem ezt, hogy az ismerőseim, akik sose olvasták a könyvet, végig nekik drukkoltak, hogy jöjjenek össze. Aztán ugye én Harry és Ginny párti vagyok…. szóval zavart.  De szerencsére a hatodik filmben is egymásra talált a két szereplő, nem csak a könyvben.
Viszont akadtak zavaró dolgok a filmben bemutatottakban. Először is, ami zavart, az a cipőkötős jelenet. Fölösleges, és… Harry is be tudja kötni a cipőjét. xD

Másik dolog, a film utolsó perceiben volt, mikor Hermione közli Harryvel, hogy Ron nem bánja, hogy  ő (mm. Harry) és Ginny együtt vannak. Na, de álljunk meg! Világosan emlékszem, a könyvben Harry szakít Ginnyvel, hisz főhősünk már nem tér vissza a Roxfort falai közé, és teljesítenie kell a rábízott feladatot. A filmben pedig Hermione mondatával kicsit azt sugallják, hogy Ginny is részese lesz a horcrux keresésnek. Hm, hm… majd meglátjuk az utolsó filmben.
Még Harrynél és Ginnynél maradva… Emlékeztek arra, amikor bementek a Szükség szobájába elrejteni a Félvér herceg könyvét? Biztos emlékeztek, hogy a könyvben Ginny a Herceg tulajdonát egy diadém közelében rejtette el. Később pedig ki is derült, kié az a diadém, és pontosan micsoda is… A filmben viszont nem láthattunk semmilyen diadémot, ha a rendező nem rejtette el jól.
Szóval, kérdés: hogy lesz a 7. filmben? Hogy lesz itt horcrux keresés? Főleg, hogy az emlékek bemutatása (erre lejjebb térek rá) során kihagyták a kupát és a gyűrűt. Érdekes, érdekes lesz, az biztos… Jó, nem leszek ilyen kukacoskodós.  Főleg, hogy erre a diademésre nem magamtól jöttem rá, hanem Chew hívta rá fel a figyelmemet.  Mondjuk, a 7. filmbe ennek tudta nélkül is belefér Hollóháti Hedvig diadémja. Majd jövője (asszem 2010-ben mutatják be) meglessük az első részben (ja, ja, két részre szedik).
Jó, kicsit sokat írtam kettejükről, így már a véleményezésem is kezd átcsapni a szerelmi szálakba… De előbb ezt kivesézem, aztán nyugalom, áttérek a sötét részekre is. Csak meg ne ijedjetek.
Nem is magyarázkodok tovább, jöjjön Harry két barátja, Ron és Hermione. Ahogy sok Ron és Hermione párti várta, végre fény derült kettejük kapcsolatára. A hormonok működösének és a sok-sok együtt eltöltött időnek köszönhetően Hermione egyre jobban megkedvelte Ront, és úgy tűnik a Weasley fiú is a lányt. Azonban feltűnik egy másik kan fiú, McLaggen. Ez a csávó egy megszokott beképzelt figura, aki pályázik a nem beképzelt fiú szerelmére. A két fiú között látható a rivalizálás, aminek tetőpontja a kviddics-válogatás volt. Aztán ahogy lennie kell: a nem beképzelt fiú fél, hogy az ellenfele legyőzi, és még a lányt se kapja meg. Azonban egy kis trükknek tűnő dologgal Ron sikeresen szerepel a válogatáson, McLaggen pedig alul marad. Azonban Weasley (aki közben a királyunk lett) valamivel nem számolt a nagy ünneplésben…


Még pedig egy titkos imádóval, Lavanderrel. Ennek a lánynak “hála”, ismét kialakul a szerelmi háromszög, annyi változtatással, hogy most Hermionénak akad riválisa. S amint látja ő is, Ronnak is szimpatikus Lavander, az eszes mugli lány így feladja, inkább madárkákkal vigasztalódik, majd ezeket az állatokat Ronra küldi. Aztán pedig Hermione McLaggennel megy a Lump-klub bulijába. (ez kész).
Aztán hogy oldódik fel a háromszög... Nos, ezt részben Lumpsluck proffesszornak és Harry titkos imádójának köszönhetjük. Ugyanis véletlenül Ron kapott szerelmi főzetet, aztán Harry elvitte kikúráltatni barátját Lumpsluckhoz, de Ron véletlenül ivott a borból, amit a proff Dumbledore-nak akart adni. A fiú elterült, habzott a szája, rángatózott, Harrynek cselekednie kellett. Fogott egy bezoár követ, és begyömöszölte Weasley szájába. A barát megmenekült, majd a gyengélkedőre került. És itt történt a “nagy baj”… Ron ugyanis félálmában Hermione nevét suttogta, Lavander ezen pedig teljesen kiborult, s dobta a fiút. Blaba blabla blabla….
Szóval, ahogy zárójelben megjegyeztem már, az egész kész! Nem tudom, hogy az életben történik-e valakivel ennyi szerelmi dolog… De akkor is, ez kész, és egy idő után a könyvben és a filmben egyaránt sok! De el kell ismernem szükség volt rá. Hisz ha úgy néztük és olvastuk volna a sztorit, hogy végig sötét és komor, lehet nem élveztük volna annyira a dolgot. Viszont a humor el kellett mindkét verzióba, hogy csökkentse a nyomott hangulatot. Hisz a Harry Potter nem egy horror.
Ahogy említettem, a könyvben többé-kevésbé sikerült létrehozni a humor és a sötétség közti egyensúlyt, de a filmben sokszor a humor felé billent a mérleg, főleg a szerelmi részeknél. De el kell ismerni, jó poénok voltak, Rupert Grint (Ron) pedig szuperül hozta a karaktert, a magyar verzióban pedig Berkes Bence fokozta ezt a hangjátékával.
De ahogy kitértem is rá (és most visszatérek is), túl sok volt a humor, már-már vígjátékba akart átmenni a film. A legjobban, ami bántott, hogy amikor Ron elvágódott a mérgezett bor után, nálunk a moziban még akkor is röhögött az egész társaság… Pedig ezt már csöppet sem poénra vették. A közönség reakciójából ítélve, ez a jelenet egy remek példa arra, hogy sok a komolytalan jelenet a filmben, annak ellenére, hogy sötét dolgok készülődnek a varázsló világban.
Aztán ha már ennyit emlegetem a sötétséget, a félelemet és a rettegést, akkor most tényleg, térjünk át ezekre a részekre.
Először is Draco Malfoyra, akit továbbra is Tom Felton alakításában láthatunk.


A 6. filmben Felton úr nagyobb szerepet kapott, szerintem többet is, mint amennyit Rowling adott Malfoynak a könyvben.
Az még rendben van, hogy látjuk Dracót a Zsebkoszban, amint bemegy egy boltba, viszont azt már furcsállottam, hogy a filmben szinte minden harmadik jelenetben feltűnik, s látjuk, amint szereli a voltnincs szekrényt.
Először is a szekrényre térnék ki. Számomra kicsit zavaros volt… Általában úgy volt, hogy Malfoy elindult, Harry követte. Aztán már Dracót láttunk, amint lerántja a függönyt, dolgokat pakol a szekrénybe, ami eltűnik, majd valamilyen állapotban visszajön. Szerintem nem kellett volna ez. A könyvben se volt benne, végig csak gyanítottuk, hogy Malfoy valami gonoszságot csinál a háttérben. Azzal, hogy a filmben láttuk, mit művel, elveszett a krimi hatása a történetnek, ami pedig – szögezzük le – végig jelen van Rowling könyveiben.
És akkor kérdezzük, miért kellett ez a sok Malfoy? Szerintem a Draco-fanok kedvéért lett beletoldva, hogy ők is tudjanak valamiért izgulni. Nem ítélem el őket, de szerintem ha maradunk annál, hogy a háttérben csinál valamit Malfoy, akkor is ugyanúgy van izgalom, talán nagyobb is, hisz Draco-fanként végig izgulunk, tépelődünk, hogy vajon mit csinál a kedvencünk, vajon mivel bízta meg a Nagyúr?
Úgy tűnik, lehúztam kicsit a Malfoy részeket, pedig vannak benne bizony jók is. Tom Feltonttól remek színészi játékot láthattunk tőle, főleg a végén, amikor a döntés elé állított tizenhat éves Dracót játszotta el. Feltonon látszott azt az őrlődést, amit éreztem a könyvben Malfoynál is.
Draco után következzen Tom Denem, azaz Voldemort. Nos, róla is tudnék mesélni egy kicsit…


Most emberek… Nézzétek ezt az arcot! Kisfiús, ártatlan, talán a szenvedés csúfítja el, hisz a fiú árva is. Ez lenne az első gondolatunk, ha a tekintete nem rombolná le ezt a képet. Végig látszik a kis és a nagy Tom tekintetében a lenézés az, hogy magát sokkal többre tartja bárki másnál. Ez kifejezetten tetszik, most már. Mikor a filmet néztem nagyon furcsállottam ezt az ártatlan külsőt, főleg a tinédzser Tomnál. De végül rájöttem – és Mira is magyarázta -, hogy ez így jó, meg hát ez a lényege a fiatal Voldemortnak. Első  ránézésre  egy tehetséges varázsló, azt teszi, ami a jó, még a légynek se tudna ártani. De közben nagyon is nem azt akarja tenni, ami a jó. Ahogy sok ember is, Tom is az örök életről álmodozik, s hogy ezt elérje, még a gyilkolástól se retten vissza. Amint azt tapasztaltuk a Harry Potter-sorozatban.
És szépnek írtam le ezt a részt, viszont van valami, ami kicsit megcsúnyítja ezt : a bevezetés az egészbe. Számomra úgy tűnt, hogy az emlékes részeket tűzoltószerűen csinálták a filmhez, minta nem is ezen lenne a hangsúly, pedig hát… Nos, nem fanyalgok, inkább kifejtem:
Először is, Dumbledore csak úgy mondja Harrynek, hogy “gyere, Merengőzzünk”, mintha most ehhez lenne kedve. Aztán az első emlékezésnél látjuk a gyerek Tomot.
A második alkalom ismét váratlanul ér minket, mintha csak úgy bevágnák a jelenetet, mert hát be kell vágni, ez is része a sztorinak. Szegény nézők – főleg azok, akik nem olvasták a könyvet -, meg nem értik, most mi van, minek kell nézni az emlékeket. Mert bizony a filmben nem nagyon magyarázták, hogy ez mire való! Mintha a rendező elvárná, hogy aki beül a moziba, az olvassa el előtte a könyvet, hogy mindent értsen. De hát nem mindenki olvasta el, ugye…
Röviden és tömören, rossz az átvezetés az emlékek részhez, nagyon… Váratlanul éri az embert, és felkészületlenül. Nincs meg a hangulata hozzá. És ez sajnos végigkíséri az egészet, hiába van ott a Tomot játszó színész…
Aztán ha az emlékeket említjük, akkor ugye Lumpsluck emlékéről is essék szó… Ugye tudjuk, Dumbledore-nél egy hamisított volt, amiben pont a lényeget elfedték. Jön a küldetés: Harrynek meg kell dolgoznia ki kell szednie Lumpsluckból az igazi emléket arról a bizonyos beszélgetésről Tommal.
Természetesen a dolog sikerül, hála a szerencse itókának, amit Harry bájital tanon kapott (a bájitaltanra később térek ki).
És most az itókára kitérnék… Ahogy Daniel eljátszotta az ital hatása alatt álló Harryt… Az nagyon jó volt, jól állt a színésznek ez a laza stílus. Meg ahogy járkált, és beszélt… xD Muszáj idéznem a mögöttem ülő fiúk véleményét: "mint aki beb*sz*tt".
Szóval… Harry megszerezte a profftól az igazi emléket, Dumbledore-ral megleste, majd kiderült a nagy titok… Tom a horcruxokról érdeklődött.
És azért írom le ezt is, mert kicsit bele kell kötni Dumbledore reakciójába. Döbbentnek látjuk, miközben a film elején mutattak egy gyűrűt, ami horcrux volt, és maga Dumbledore pusztította el, nem kis áron. De ennek ellenére a nagy varázsló megdöbben, és olyasmit mond, hogy “én se gondoltam volna”. De hát gondolta! Hisz a gyűrűt elpusztította… Ez így fura, mert DD ellent mond saját magának. Na, mindegy…
A horcrux rész után következett a barlangos, aminek az átvezetése – számomra -, megint nem tiszta. Dumbledore csak úgy jön, és közli Harryvel, hogy vele jöhet, egy feltétellel… De úgy mondja a proff, mintha éjjel gondolta volna ki az egészet, közben már a horcruxok óta szó volt erről, a könyvben legalább is. Jó, hát már nem lepődünk meg ezeken a hirtelen jött fejleményeknek… Izgi, de nem értjük.
Inkább jöjjön a barlang…
Mondjuk az átvezetés rossz volt, viszont maga a barlangos rész fantasztikus. Hozta a könyvbeli félelmet, sötétséget, izgalmat. És Mr. Gambon (Dumbledore)… Nagyon ott volt, jól hozta a szenvedő ember szerepét.
Aztán a hullák (nem jut eszembe most a nevük…) csúcs volt! Amikor kinyúlt az egyik keze, és megragadta Harry karját… Áh, még én is megugrottam a székben, annak ellenére, hogy tudtam, mi lesz. 
Nem is szaporítom tovább a szót… Ez lett a film egyik legjobb jelenete, nekem nagyon tetszett.


Miután Harry és Dumbledore megmenekültek, visszahopponáltak a Roxfortba. Azonban ott nem várt látogatók várták őket…
A halálfalók színe java megjelent Draco körül, aki pedig pálcát szegezett Dumbledore-re. Kiderült, hogy Malfoy egész évben a voltnincs szekrényt szerelte, hogy annak segítségével behozhassa az iskola falai közé a halálfalókat, hogy a nagy varázslót megölhessék, hogy a Nagyúr számára ne legyen akadály. De Malfoy hiába fenyegetőzik, hiába bizonygatja, hogy igenis megöli Dumbledore-t, képtelen megtenni. Így belép a képbe Perselus Piton, aki hidegvérrel megöli Dumbledore-t, akinek mindig is hű társa volt (és meg kell említenem, hogy Dumbledore maga kérte, hogy Piton ölje meg… és ez marha érdekes dolog, és a 7.-ben nagy hangsúly lesz rajta)
És… ez a rész is – számomra – tökéletes volt. Kellő izgalom, várakozás, trükkök, a hatást pedig csak tovább fokozta a háttérzene. Brávó!
Viszont az ez utáni jelenetek már nem voltak csoda jók. Nem csak a tartalmuk miatt, hanem a kidolgozás végett is. Először is ott van, mikor Piton elárulja, hogy ő a Félvér herceg…
Ugye tudjuk, hogy Harry bájitaltanra egy régi, megviselt tankönyvet kap Lumpslucktól, amiben az áll, “ez a félvér herceg tulajdona”. Ez még annyira nem is különös, viszont az, hogy a könyv korábbi tulaja belejavított a tankönyvbe, már fura. Harry viszont nem törődik ezzel, inkább kipróbálja a herceg tanácsait, amik be is válnak. Harry így lesz a bájital királyává. Ez viszont piszkálja Hermione csőrét, és sokszor kéri Harryt, adja le a könyvet, hisz ki tudja ki volt az a Félvér herceg. De Harry nem teszi…
És itt le is zárul ez a rész. Még előkerül Harry és Draco csatája után, amikor Potter a herceg egyik átkát használja Malfoy ellen. Az incidens után Ginny elrejti a könyvet a Szükség szobájában.
Aztán ugye a végén kerül elő újra a Herceg addig, hogy megtudjuk, ki is ő. De nem értjük, miért pont Piton, meg azt se látjuk, hogy kutatnak hőseink a könyv régi tulaja után. Pedig az eredeti műnek tartalmas része ez is, nem hiába viseli a “Félvér herceg” címet. Mondjuk ezen már nem lepődtem meg. Amúgy is kimaradt a filmből a Rowlingos krimi hangulat…
Tovább barangolva a film vége felé: Pitonék elmenekültek, a roxfortiak pedig szomorúan látták, hogy igazgatójuk, a nagyra becsült Dumbledore holtan fekszik… Harry borul ki a legjobban, hisz odalett tanítója, mentora, akire felnézett, aki nélkül a Roxfort már nem lesz olyan, mint volt…. Aki nélkül talán elveszett minden…
Dumbledore halálával a védelem fogalma is megszűnt létezni a varázsló világban. A szülők féltik gyermekeiket, nem akarják visszaküldeni a Roxfortba…
Az utolsó jelenetekben Harryt és Hermionét látjuk. És Hermione közli, hogy Ron nem bánja, ha Harry és Ginny együtt van… Mintha ez lenne az egész lényege. Azért Hermionétól nem ezt vártuk (ahogy ezt fentebb már említettem). Harry nem szól semmit, csak kijelenti, hogy jövőre nem tér vissza a Roxfortba… A kép elsötétül és elindul a stáblista.
Az utolsó jelenetek csapnivalóak… Arról nem is beszélve, hogy kihagyták Dumbledore temetését, ami azért egy gesztus lett volna a szereplő előtt, aki végig fontos mozgatórugója volt a Potter világnak. A temetés, amivel jelezték volna, hogy most aztán vége minden szépnek és jónak, következnek a nagy csaták, ahol sokan elesnek, ahol vér és könny egyaránt folyni fog.
De valahogy nem ez volt az én érzésem a könyv után. A sötét dolgok nem kapnak nagy hangsúlyt, inkább gyorsan mutogatták őket, ami inkább annyira volt elég, hogy bemutassa, van ilyen is. Ahogy sokan mondják, nagyon a szerelmen volt a hangsúly. Így a film a thriller fantasyből átlépett romantikus tini fantasybe… És ebből látszik, a készítőket a nagy bevétel érdekelte, ami miatt húzták is egy félévig a bemutatót. Nem annyira izgatta őket, hogy jó legyen a film, a lényeg az volt, hogy beül a sok Potter-fan és megnézi. És sajnos szomorú dolog, hogy manapság a bevétel a lényeg, nem az, hogy mit adok ki a kezemből… És ez sajnos már a Harry Potter filmekre is igaz. Sajnos, ez ellen nem tudunk mit tenni.

Miután ezt elmondtam, rátérnék az összegzésre:
Ha egészében nézzük a filmet, tetszett. A látványvilág hihetetlen jó lett, nem spóroltak az effektekkel. A színészek is remekül alakítottak, a fentebb felsoroltak közül pedig még kiemelném Lumpsluckot és Lunát.
Szerintem Lumpnak nagyon jó színészt választottak. A pasas remekül hozta a proff benyali stílusát, a linkes mivoltát. Luna pedig ebben a részben is különc volt, de imádnivaló. A színésznő nagyon jól hozta, s sokakkal ellentétben a magyarhangját is szerettem. Szerintem illik ez a hang Lovegood kisasszony különcségéhez és zavarba ejtő megjegyzéseihez.

Viszont még Luna se járult hozzá ahhoz, hogy 10/10-et tudjak adni a filmre sőt, még 9/10-et is… Marad a 7/10 a fentebb felsoroltak végett. De hát semmi sem tökéletes. És én ezt el is fogadom. Viszont sok rajongó – ahogy olvastam – fel van háborodva, hogy a film nem követi a könyvet, és hát ez meg milyen már! Erre azt tudom mondani, nagyon kevés az olyan film, ami 100%-ban megegyezik az alapjául szolgáló filmmel (talán a Büszkeség és balítélet ilyen). De szerintem az elmúlt évek során megtanulhattuk volna, hogy a film és a könyv világa más. Mást kell bemutatni, teljesen másképp. A könyvadoptációknál ezért kényszerülnek a forgatókönyv írók ezt-azt kivenni, ezt-azt átírni. El kell fogadni, hogy ez már csak ilyen. Jó, tudom, hogy az emberek a vásznon olyan filmet akarnak látni, amilyet elképzeltek a könyv olvasása közben, de… A kettő teljesen más. Olvasni azért olvasunk, hogy elképzeljünk egy nagyon jó történetet, hogy így legyen gazdagabb a fantáziánk. Filmet pedig azért nézünk, hogy LÁSSUNK egy jó történetet. Kicsit hasonló a kettő, de valójában teljesen különbözik egymástól.
Jó, most lehetne mondani, hogy hát miért mondom ezt, hisz én magam is sok mindent felsoroltam, amit kihagytak a könyvből. Jó, jó, megemlítem, de viszont nem mondom, hogy emiatt nem tetszik annyira az egész film. Mert szerintem a maga nemében  jól sikerült a 6. Potter. A fent felsorolt dolgok zavartak, de attól tetszik a film.
Ezekkel a gondolatokkal búcsúznék. Majd 2010-ben ismét találkozhatunk Harryékkel a moziban, addig pedig rágódhatunk a 6. filmen. ^^
Remélem, találtatok érdekes gondolatokat az írásomban. Ha nem, nem kell meglepődni.

Follow Us @soratemplates