Antigané

A magical girl kifejezés önmagában nem mond sokat, viszont ha hozzátesszük azt, hogy "olyan, mint a Sailor Moon", érthető, mit takar a szó: olyan kiválasztott lány, aki varázslat segítségével veszi fel a küzdelmet a gonosszal. Általában ezek a hősnők alteregóban tevékenykednek, melyet átváltozással öltenek magukra. Nehezebbnél nehezebb ellenfelekkel veszik fel a küzdelmet, de mégis képesek győzedelmeskedni és elhozni a békét a világba. A jól ismert magical girls animék koncepcióján csavar egyet a Magical Girl Madoka Magica, és megkapjuk az elmúlt évek egyik legdrámaibb történetét a műfajban.

Az anime a jól ismert magical girl-klísékkel indul: az átlagos diáklány (itt Madoka) találkozik egy különös lénnyel (Kyuubey), aki beavatja az emberek számára láthatatlan világba (itt ez a boszorkányok univerzuma), később pedig harcostársak csatlakoznak hozzá, hogy varázserejükkel legyőzzék a gonoszokat. Azonban a varázsképességek birtoklásával szigorú szabályoknak kell megfelelni, a felmerülő kérdésekre általában nincs válasz, és egy-egy harc nem puszta verekedésből áll - a bizonytalan pontok beszivárgásával kezd komolyabb hangot venni a Madoka Magica. A sorozat atmoszféráját átszövő bizalmatlanságot erősíti a történet egyik legtitokzatosabb és legösszetettebb karaktere, Homura Akemi, aki egyszerre ellenséges és jószándékú Madoka irányába. Végül a történések kulcsa is őnála található, nem pedig a címszereplő Madokánál - már ebben is nagyot szakít a műfaj hagyományaival az anime. Az állandó bizalmatlanságon túl a Madoka Magica számos más elemmel is átformálja a magical girl-sorozatok sémáit. Nevezhetjük a műfaj Trónok harcának is olyan szempontból, hogy a fantasy történethez hasonlóan itt sincs senki biztonságban, hiába tölt be főhős vagy egyéb szerepet. Madoka világában komolyak a tétek, nincs gyógyító Ezüst kristály vagy egyéb eszköz egy-egy végzetes sérülés gyógyítására. Vagy ha véletlen mégis akad ilyen, az csak komoly kockázat árán használható fel. Egy ilyen világban semmiképp sem lesz happy end.

A Madoka Magica-élményt csak egy dolog rontja el, mégpedig egyes grafikai megoldások. Az animáció, a figurák és a köréjük álmodott világ követik az animék stílusát, a jól ismert japán precizitás köszön vissza a képsorokról. Viszont a párhuzamos világ papírmasé vagy gyermekrajzokat idéző kaotikus ábrái nagyon elütnek a sorozat képvilágától, diszharmonikus érzést keltenek a nézőben. Meglehet, ez is a célja a párhuzamos világ ilyen stílusú megjelenítésének, de jobban működne, ha nem dobná le ennyire a képernyőről a teljesen más stílusú animációt.

A boszorkányok megjelenítésén túl a Madoka Magica műfaj újító anime, ami viszonylag kevés epizódból is képes nagyívű történet elbeszélésére. Emlékezetes szereplők életre-halálra szóló, teljesen átélhető drámáját követjük nyomon, és a végén egy szem se marad szárazon. Így részemről 10/10-es pontszámot kap. Főleg azoknak ajánlom, akik valami formabontóra vágynak, de azoknak is, akik nem tudják, milyen animével kellene elkezdeniük a formátummal való ismerkedést. 

Az animét Necotica ajánlotta, neki utólag is köszönöm!

 

Neil Gaiman itthon is ismert és népszerű író, életműve szinte maradéktalanul elérhető magyar nyelven is. Egy nagy kivétel azért akad: a Sandman képregénysorozat. A tízrészes főtörténetből magyarul csak 4 jelent meg, az utolsó 2011-ben. Sajnos azóta sincs hír, hogy fog-e folytatódni a képregény itthon (reméljük, egyszer igen), de idén kaptunk egy kötetet Sandman téren: Könyvhétre jött ki az univerzum egyik prominens szereplőjéről, Halálról szóló deluxe kiadás 3 nagy történettel.

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni

2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék

A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim

A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz

A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo

2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról

A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon

A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek

Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

Forrás: Moly

Ha követtetek social media felületeken, akkor láthattátok, hogy szorgosan készültem az Inside My Head kihívására. Májusban 2 könyvet kellett elolvasni: egy régóta halogatott könyv és egy olyan, aminek a borítóján van valami piros. Az utóbbi Arthur C. Clarke klasszikus sci-fije, a 2001 - Űrodüsszeia volt, a halogatott könyv pedig Kae Westa első regénye, A démon és a papnő. Régen olvastam már a regényt, viszont mindenképpen szerettem volna írni valamit róla, csak ez nagyon nehezen ment. 

tartalom:

Az IMHO-kihívásához jöjjön egy nagyon kínos vallomásom, ami meg is magyarázza, miért A démon és a papnőt választottam.

Kae Westát gimnazista koromban ismertem meg az Imagine írói oldalnak köszönhetően, amikor még arról álmodoztam, hogyha nagy leszek, író leszek és kiadják a könyveimet. Kölcsönösen olvastuk egymás műveit, Westáé - többek között - A démon és a papnő első változata volt. Nagyon szerettem, bár emlékeim szerint, a vége már nem került fel az Imagine-re. Utólag megtudtam, hogy rosszul gondoltam, felkerült a történet befejezése is, csak a megjelenést követően lekerült az oldalról. Lényeg, számomra a befejezés már a felejtés homályába vész...

Aztán valahogy kikoptam az Imagine-s közösségből, de ahol tudtam (blog, Facebook, Moly) követtem Westa munkásságát. Aztán egyszer csak látom, lehet rá szavazni az Aranymosáson. Gondolkodás nélkül nyomtam neki egy szavazatot. Aztán telt az idő, és értesültem róla, hogy megjelent A démon és a papnő. Azonnal megvettem.

Aztán egyetemre kerültem, megint kikoptam pár társaságból, tolódtak a kötelezők, a könyvtári könyvek, majd a különböző recenziós példányok is a sok-sok év alatt, Westa könyve, később kiegészülve a Karvalyszárnyakon-nal meg árválkodott olvasatlanul a polcon. Idén a Könyvfesztiválon meg már a harmadik könyvet, a Napsötétet vettem meg és dedikáltattam, de a szegény A démon és a papnő még mindig nem került a kezembe.

Borzasztóan sajnálom, hogy így alakultak az olvasási ügyeim. Pedig Kae-ra mindig szertetettel gondolok, és minden sikerének szívből örülök. Ezek után, mi mást is választhattam az IMHO kihíváshoz, mint A démon és a papnőt?

IA WUN Hsu képe

A régi kedves emlékek miatt nagy lelkesedéssel ültem neki a könyvnek, aztán ahogy haladtam vele, és bármennyire is küzdöttem ez ellen, elfogyott a lendületem. Be kell vallanom, 24 éves fejjel inkább nem tetszett a regény. Emiatt nagyon sokat küzdöttem azzal, hogyan is álljak neki a bejegyzésnek, de végül a pro és kontra megoldásra jutottam, azaz leírom mi tetszett és mi nem. Hisz a helyzet nem teljesen rossz - a Molyon 3,5 csillagot adtam -, sok pozitív dolgot tudok mondani A démon és a papnővel kapcsolatban. Először is a világ, amit Kae teremtett, ötletes, már az Imagine-es korszakban is ez fogott meg a műveiben. Első regénye esetén adott egy városállamok rendszere szerint felépített világ, ahol a mágia tiltott dolog, azonban a természetfölötti veszélyeitől a papok védik a birodalmat - szellemek segítségével. Jópár fantasy után egy ilyen alapokon nyugvó történet külön felüdülés volt. Az pedig külön tetszett, hogy az egyik főhős egy démon, Valian volt, akik általában nem pozitív szerepben tetszelegnek az ilyen típusú történetekben. Mivel inkább negatív dolgokat társít az ember egy démonhoz meg is kapja az előítéleteket a környezetéből, ezzel egy reálisabb színezetet adva a figurának. Mellé kapunk egy hatalmas kontrasztot Mortua személyében, aki Mordinium városának szeleburdi hercegnője, aki inkább papnak állt. Ahogy olvastam az olvasói véleményeket sokan a lányt irritálónak találták, viszont szerintem végig kellemes ellentéte volt a komoly Valiannak, továbbá sok vidám percet is hozott az amúgy nem feltétlenül vidám könyvbe. 

Mielőtt belemennék a negatív dolgok taglalásába is, érdemes tisztázni valamit. A démon és a papnő Vörös pöttyös besorolást kapott anno a Könyvmolyképző kiadótól, ami jelzi a célcsoportot. Pontos meghatározást nem találtam a KMK oldalán a Vörös pöttyösre, de a kínálatot  (pl. Cassandra Clare, Maggie Stiefater könyvei) és a tagekben megadott korcsoportot (15-17) ez a jelzés nagyjából a Young Adultot fedi le. A fiatalabb korosztályt megcélzó regények vissza-visszatérő elemei meg is találhatóak Kae könyvében. Van szerelmi háromszög (Mortua-Valian-Kai), végigkísérhetjük a tizenéves főhősnő, Mortua lelki fejlődését miként befolyásolja az ismeretlen küldetés (eltűnnek a szellemek). Ezekkel a YA-elemekkel (főleg a szerelmi szállal) egy probléma volt: mivel fantasy lévén nem ezek tűntek a könyv tényleges iránymutatójának, inkább mellékszálként voltak jelen, kicsit úgy éreztem, hogy idegenül hatnak a cselekményben. Például nem haladt maga a történet, amikor Mortua és Valian oldalakon át civakodott, vagy a vándorlás alatti kötelező féltékenységi körök. Az ilyen pillanatok miatt felmerült néha bennem, hogy ezek az epizódok talán nem is voltak eredetileg a történetben. Viszont mindenképpen pozitívumként emelném ki, hogy Kae számos pontban eltért a jól bevett Young Adult elemektől. Például számomra jó pont volt, hogy habár a hirtelen megjelent Mortua és Valian közötti vonzalom ellenére is nem ez került a cselekmény középpontjába (ahogy azt a fülszöveg sejtetni akarja....), sőt, a szereplők kötelességüket szem előtt tartva (visszahozni a szellemeket a világukba) megpróbálják inkább a háttérbe szorítani érzéseiket.

Kép forrása: tumblr

A következő negatívum már nem feltétlen a YA-hoz tartozik, inkább a történet felépítéséhez. Kae nagyon jól adagolja az információkat, mindig épp annyit tudunk meg, amennyit szükséges, legyen szó a főcselekményről vagy kitalált világról. A történetvezetéssel sok gond nincs, talán annyi, hogy a váratlan helyzetek és fordulatok a kalandozást felölelő epizódokban nagyon gyorsan váltják egymást, ami kicsit kapkodóvá és valahol hiteltelenné is teszi az eseményeket (pl. egy párbaj után mindjárt jöttek a sasok, és nem tolkieni értelemben). Viszont szerintem ami több mindent elbírt volna a z a világépítés. A további fejlemények megértéséhez megismerjük a Rend működését, a démonokkal kapcsolatos előítéletek okát, a Koronások és a papok közötti se veled-se nélküled viszonyt, de jópár érdekesnek tűnő dolgot sajnos nem tudunk meg. Például érdemes lett volna jobban bemutatni Valian karakterének hátterét és otthonát, mivel csak nagy vonalakban kaptunk bepillantást a hazájába. Továbbá egy mini történelmi gyorstalpaló sem ártott volna arról, miért is tiltott és félelmetes erő a varázslás.

Visszagondolva nem érzem teljesen rossz könyvnek Kae első regényét, A démon és a papnőt, de szerintem bőven többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. A kisebb csalódás ellenére is úgy érzem, hogy az írónő tehetséges (ahogy írtam, fiatalokat megcélzó regényben ilyen szép és intelligens stílussal ritkán találkozok), rengeteg jó ötlete van, továbbá látszik, jól ismeri a fantasyt, s ha kell, felülírja annak szabályait. Röviden, habár a most olvasott regényével való találkozásom egy 7/10, a továbbiakban is figyelemmel fogom kísérni munkásságát. 

George R. R. Martin, Daniel Abraham (ő az Expanse írójának, James S. A. Corey-nak az egyik fele), és Tony Patterson (ő keltette életre Westerost a képregény oldalain) egy igazi csemegét adtak a GOT-rajongók kezébe, ami természetesen kapudrog is lehet a nemrajongók számára. A képregényt olvasva, a könyvek és a sorozat ismerete ellenére is úgy éreztem, most élem át először Ned, Jon, Daenerys és a többi szereplő életútját, az első GOT találkozásomhoz hasonlóan lekötöttek az események, a szereplőkért pedig izgultam, vagy épp gyűlöltem őket. Ennek ellenére a történettel kapcsolatos előismereteimet nem tudtam kikapcsolni, de ez nem is jelentett problémát, sőt, előnyömre vált. Első olvasáskor/film nézésnél hajlamosak vagyunk sok apró részleten átsiklani; ezek lehet csak a történetbe való második, harmadik vagy sokadik visszatérésnél tűnnek fel. A képregény nagyon sok ilyen apróságra hívta fel a figyelmemet, főleg a képeken keresztül. Tony Patterson részletgazdag rajzait érdemes figyelmesen böngészni a "spolerező", azaz előremutató vagy figyelmeztető szimbólumokért, jelekért. Kedvencem a kötet legelején volt: a rémfarkasanya nyakában egy szarvasagancsot találnak, valószínűleg ez okozta a halálát. Majd nem sokkal ezután jön a hír, hogy Robert király Deresbe jön, ami végül is elindítja az egész sztorit.

Érdemes még beszélni a rajzolásról és a kivitelezésről. Nem könnyű feladat egy olyan monumentális történetet adaptálni, mint a GOT, ezt a kötet végén található háttérinfókat tartalmazó részekben többször kihangsúlyozzák. De szerintem azért többé-kevésbé sikerült képregényként is visszaadni Martin művét, hiányérzetem nem sok volt. A karakterek szerencsére eltérnek a HBO sorozatétól, inkább Martin elképzeléseit követték a designnál. Viszont nem túl szerencsés, hogy elég hasonlóra sikeredtek a figurák, főleg a nők. Amíg nem rázódik bele az ember a képregénybe, szinte képtelenség megkülönböztetni a szereplőket egymástól. Amennyire zavaró a figurák hasonlósága, viszont annyira lenyűgözőek a nagy tereket vagy tájakat bemutató képek. Minden átjön róla, ami csak kell, legyen szó félelemről vagy boldogságról. A részletekben pedig jócskán el lehet veszni, de érdemes is. Mindezt az élénk színek csak még élőbbé teszik.

Összegzésként az biztos, hogy GOT fanoknak mindenképpen kötelező a A Game of Thrones: The Graphic Novel. Az első kötetet olvasta nem (teljesen) egy új rókabőr ez, sokat tud adni az eredeti történethez, és a sorozat során érzett hiányérzetünket is gyógyíthatja. A rajzok összbenyomása miatt (azaz nem teljesen nyerték el a tetszésemet) 9/10-t kap a képregény. Ha ti is elolvasnátok a képregényeket, menjetek fel a Szukits webshopjába, és rendeljétek elő mind a 4 kötetet! Vicces, engem is David_R_Blake moly értesített a nagyszerű hírről, nem sokkal azután, hogy angolul végigolvastam a képregényt. Mindenesetre: magyarul is megjelennek a GOT képregények. November 15-én közeleg a tél.

Forrás: Moly

A könyv első oldalainál azt gondoltam, hogy hihetetlen fazon ez az Anthony Ryan. Nem is tudom, eddig miért nem olvastam tőle. A befejezés után is így gondolom. Ez az egész drákos, véráldottos, viktoriánus kort idéző, némi steampunkkal és a 19-20. századi angol kalandregények hangulatával megfűszerezett fantasy világ nagyon üt, működik, és persze Ryan is lubickol benne. Látszik, hogy nagyon alapos világépítő, minden apró részletre nagy figyelmet fordít, legyen szó mitológiáról, vagy csak egy más földrészről érkezett ember tetoválásairól. Ami pedig még inkább értékelendő, hogy igyekszik szakítani az elődök hagyományaival. A Vashajó Szindikátus és az ővelük szomszédos kontinensek alapját nem a jól bevált északi vagy germán mitológia adja, sokkal inkább az ipari forradalom utáni Európa, ennek a kornak ismerhetjük fel bizonyos szokásait és gondolatiságát. Igazából megérne egy elemzést ez a világ irodalomkultúra szempontjából, mert látszik, hogy Ryan mikből építkezik a lehető legkreatívabb módon, de röviden nagyon izgi volt felfedezni ennek az erős, kidolgozott világnak minden egyes kis sarkát. Imádom!

Aztán most jöjjön egy hatalmas DE, mert sok problémám volt a könyvvel. 

A regény van vagy 629 oldal, ráadásul egy trilógia 1. része. Nincs bajom a grandiózus művekkel, se a sorozatokkal azon kívül, hogy nincs hová raknom őket a lakásban. de bárki vehet nekem könyvespolcot, szívesen elmerülök bennük. Viszont ennek a regénynek a cselekménye valahogy mégis fárasztott. Megijedni nem kell, az elején nagyon élveztem a történetet, a fárasztás később jött. Szóval csak arról van szó, hogy Ryant valaki jól meghúzhatta volna kicsit megszerkeszthette volna. Nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy direkt vannak a történetben olyan jelenetek és akár fejezetek is, melyeknek nincs más célja, mint lassítani az egész könyvet. Konkrét példának azt tudom mondani például, hogy nagyon sokszor mennek a szereplők, és hogy legyen valami akció, rájuk ereszt az író egy csapat drákot vagy más lényt (ált. romlottokat, akik egy elkorcsosult emberfaj). Ez olyan, mintha egy hentelős RPG-be léptem volna. Lehet nézni a sok vért és repkedő beleket, de a főcselekmény attól még nem halad. Visszagondolva ez fárasztott leginkább.

A szerkezet a következő: három POV (point of view) karakter kalandját követhetjük nyomon: Lizanne, Clay és Hilemore. Érdekes karakterek, sok potenciállal, nekem főleg Lizanne és Clay lett szimpatikus. Viszont a könyv vaskosságához képest fejlődésileg nem nagy utat járnak be. Lizanne fejezetei dinamikusak és akciódúsak, de csak a cselekmény 3/4-ben történik drasztikus változás vele. Spoiler nélkül annyit, hogy nagyot csalódik egy személyben. Viszont ez az esemény se lendít sokat a karakterén, ami szerintem nem jó, sőt, egy kihagyott írói ziccer. Végig csak egy badass nőként látjuk, ami nem lenne baj, ha a regény második felétől nem érezném azt, hogy kezd hiteltelen lenni ez a kép. Hasonló érzéseim voltak Claynél is. Egy szegénynegyedből jött fiú, apa-fia konfliktusban a nagybátyjával, de különleges képességei vannak. Nagyon sok potenciál van a karakterben, pont a háttere miatt. Ha ez a rész több mélységet kap, sokkal átélhetőbb lenne a szegény fiúból hős lesz-szenárió, kevésbé érezném klisének. De még így is azt érzem, az ő személyisége megy át a legnagyobb fejlődésem, érdekes megnézni a könyv legeleji Clayt az utolsó fejezetbelivel.

Lizanne és Clay mellett a harmadik főhős, Hilemore végig semleges marad, és nagyon sokáig be sem kapcsolódik a cselekmény főfolyamába. Ráadásul gyakorlott olvasóként, a regény 3/4-étől ki lehet sakkozni, hogyan is fog Hilemore megjelenni Lizanne és Clay életében. 

Szerintem ha mondjuk csak 529 vagy 429 oldal lenne csak a regény, akkor egy nagyon jó tempójú, sziporkázó ötletekkel megtöltött regény lenne. Így nem tudom. Jó is volt, de sokszor inkább fárasztott, mint szórakoztatott. A világot imádom, a 3 szereplő közül 2-t megkedveltem, sokat izgultam is, a történet többé-kevésbé mozgalmas volt, de nem ártott volna Ryan mellé egy erőstollú szerkeztő. Így ez most 8/10 a részemről. Jó, jó, de nem életem fantasyje. Viszont igyekszem végre sort keríteni a Hollóárnyék trilógiára, eléggé izgat Az ébredő tűz világa után, hogy Ryan másik világa milyen.

Várom a folytatást? Még nem döntöttem el. De az angol kiadás borítója azért nagyon meg akar győzni.

A Vaják nyitókötetétől ne a hagyományos fantasysorozatok felépítését várjuk. Az utolsó kívánságban 6 (igazából 7, ha a több részre tagolt "A belső hang" kerettörténetet is idevesszük) különálló, ám végül egymáshoz kapcsolódó novellákból áll. Ezeknek a kis sztoriknak van némi stratégiai RPG játékokat idéző jellege (Geralt, a vaják felveszi a questet, ami általában egy szörny likvidálása), de ennél azért sokkal többet kapunk. Több közismert mese (pl. Hófehérke, Szépség és a szörnyeteg) köszön vissza egy szlávos/közép-európai köntösbe burkolt világon keresztül. Sapkowski az írásaival az általunk tündérmeséknek nevezett művek előtti történetekhez hasonló kalandokat tár elénk, amelyektől nem idegen az erotika, a vér, a humor és természetesen az örök dilemmát jelentő kérdések: Érdemes-e a kisebb rossz mellett dönteni? Mi is szívünk igazi vágya, mi legyen az utolsó kívánság? A novellák közül a legfilozofikusabb talán pont "A kisebbik rossz volt", amelyben Geralt a hírhedt Gébiccsel találkozott, s el kellett döntenie, érdemes-e két rossz közül a kisebbiket választani, vagy minden esetben a jó megoldás mellett kell kitartania. Hasonló morális problémákat feszegetünk "A világ peremén" történetben is, ahol nem minden fekete vagy fehér. 

A mélyebb mondanivaló és a jól felépített történetek mellett számos más izgalmas vonása is van Sapkowski könyvének. A legelső oldalaknál úgy éreztem, hogy nagyon közép-európai az egész, és teljesen jó értelemben. Legalábbis csak ebben a kultúrkörben ül teljesen jól poénként az, hogy a kocsmatulajdonos azon röhög, hogy egy dzsinn épp porig rombolja a kocsmáját, mert tudja, jó biztosítást kötött az ingatlanára. Meg nagyon jól tudjuk, hogy vannak olyan alkuk, amiket nem lehet visszautasítani, és pénzért mindenki megvehető (az utóbbi nem teljesen közép-európai dolog). Világunk ezen csúnyaságai talán csak a mostanában egyre nagyobb népszerűségre szer evő grimdark fantasyben csap minket ennyire arcul. Természetesen nem csak a valóság fantáziába való beemelése teszi közép-európaivá a Vajákot, hanem az a kulturális örökség, amiből Sapkowski felépítette világát: a szláv mitológia ilyen jellegű felhasználása. Nem új dolog Baba Jaga (lásd Orson Scott Card: Bűvölet) vagy más szláv lények és hősök beemelése a zsánerbe; elég a tavalyi legjobb regény kategória egyik sztárjára, Naomi Novik Rengetegjére gondolni (bár tény, Sapkowski már 1993-ban megtette az, amit Novik csak most). De talán ilyen konkrétan még nem jelentek meg ezek a lények. Ott van például a szintén a szláv kultúrkörből jövő vámpírhoz hasonló striga (egy nőstény démon), amivel a "A vaják" történetben találkozhatunk. Ezen kívül nyelvi szinten is találkozhatunk sok "szlávsággal", például Novigrod városa. Aki tanult már bármilyen szláv nyelvet, rögtön kitalálhatja, hogy mely szavakból is áll az "újváros" helynév. A szlávon kívül némi kelta hatás is fellelhető Sapkowski regényében, főleg a tündéknél, amivel az író egyértelműen a tolkieni hagyományok előtt tiszteleg (Tolkien is a kelta mítoszokhoz nyúlt, amikor megalkotta saját tündéit).

A szlávságok mellett még nagyon érdekes figurákkal is találkozunk Az utolsó kívánság oldalain. Maga Geralt alig beszél, belső gondolatait nem ismerjük, az ő kiismeréséhez majdnem csak a testbeszédére és a pár elejtett mondatára kell hagyatkoznunk. És Sapkowski képes pusztán ennyivel egy intelligens, kissé rideg, de komoly súlyokat magával cipelő ember képét bemutatni, aki környezetének ellenszenve ellenére is mindig küzd az abszolút jóért. Kellemes színfolt Geralt mellett a trubadúr barátja, Kökörcsin a zavaros nőügyeivel és nagy arányú alkoholfogyasztásával. Nem részletezem, imádtam a párosukat, a legviccesebb pillanatokat nekik köszönhetjük. Rajtuk kívül még Yennefer is egy érdekes figura, kíváncsi leszek, hogy a további kötetekben hogy bukkan még fel, és mit kezdenek egymással Geralttal.

Bevallom, csak egy kalandregényt vártam a Vajáktól/Witchertől, ehhez képest egy nagyon komoly, több hagyományból táplálkozó művet kaptam, ami még komoly filozófiai kérdésekkel is szembesített. Talán annyi hibája van, hogy nem mindegyik történet fogott meg ugyanannyira, így lesz 9/10 a pontszámom. De ezt leszámítva, azt hiszem, új kedvenc fantasysorozatot avatok. Mellesleg, Az utolsó kívánságot Necoticám ajánlására és rajongásának hatására olvastam el. És persze maga Andrzej Sapkowski is inspirált, aki a 24. Könyvfesztivál keretén belül látogat el Budapestre.