Antigané: adaptáció

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: adaptáció. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 15., szombat

Ha szereted a könyveket, akkor ez a film jól fel fog húzni - Könyvesbolt a tengerparton

Chibi Zsó szeptember 15, 2018 0 Comments

Az emberiséget sokféleképpen lehet egyszerűen felosztani. Isabel Coixet, Penelope Fitzerald The Bookshop c. kisregényéne alapján készült filmjében így néznek ki a kategóriák: akik olvasnak, és akik nem. A történet főhőse, Florence (aki épp könyvesboltot készül nyitni egy olyan városkában, ahol nem olvasnak az emberek) pedig úgy érezheti, az olvasó emberek vannak kisebbségben. Persze ez nem töri le ambícióit, azért is létrehozza saját könyvesboltját. Elég sarkallatos lenne azt állítani a nemrég mozikba került Könyvesbolt a tengerpartonról, hogy egy kultúrmisszióról szól. A felszín alatt ennél jóval több húzódik.

Tartalom:

"Anglia, 1959. A különös nő, Florence (Emily Mortimer) könyvesboltot akar nyitni a festői tengerparti kisvárosban. A helyi előkelőségeknek nem tetszik ez az ötlet, és eleinte az angol felső középosztályhoz méltó udvariassággal, majd egyre kíméletlenebb módszerekkel igyekeznek megakadályozni Florence terveit. Az eltökélt nő nem törődik velük, és megnyitja a hangulatos boltot, ahová eleinte bátortalanul, majd egyre gyakrabban térnek be a városka lakói. A helység nagyasszonya, Violet Gamart (Patricia Clarkson) azonban nem adja fel, és még a parlamentig is elmegy a könyvesbolt elleni hadjáratában. Florence azonban nem várt szövetségre talál a város egyik elvonultan élő, különc lakójában, az ódon és kísérteties udvarházban lakó, megközelíthetetlen Edmund Brundishban (Bill Nighy)…"

Forrás: Port

A film felszínét a könyvszeretet adja. 1959-ben járunk, Florence ennek az időszaknak a nagy népszerűségnek örvendő vagy épp nagy port kavaró műveit próbálja népszerüsíteni. Megjelenik Ray Bradbury Fahrenheitje, a Marsbéli krónikái, de Vladimir Nabokov mai napig megosztó Lolitája is; ezenfelül pedig számtalan klasszikus is megjelenik, mint Oscar Wilde, Jane Austen vagy William Wordsworth. Könyvszeretőként otthonosan érezzük magunkat a történetben az ismerős könyveket látva. Sőt, a Florence által berendezett boltocska a számtalan polccal, képeslappal, és a csodaszép tenger, ami megkoronázza az egészet, mennyországgá teszi a könyvesboltot; idillinek hat, egy valóra vált álomnak - a könyvszerető nézőnek és Mrs. Greennek egyaránt.

Ebbe a tökéletes kis világba rondít bele a valóság Violet Gamart képében. Látszólag a könyvesbolt léte zavarja Gamartot és körét, és mindent meg is tesznek, hogy ellehetlenítsék Florence-t. A konflikus egyre inkább elmélyül, az eszközök is egyre durvábbak, de ennek ellenére a két fél közötti harc a lehető legbékésebben jelenik meg a vásznon. A különböző ultimátumok, odaszúrások és frappáns válaszok az angol nyelv nagyon indirekt kifejezéseiben rejtik, durvább inzultusok nem is hangzanak el egészen a film legvégéig. Az igazi háború nem is az emberek között, sokkal inkább az emberekben dúl. A számos közeli plán, vagy egy-egy személyt megjelenítő kép is ezt hivatott sugallni: Florence, majd a későbbiekben pártfogójává előlépő lány (Chritine) és a falu remetéje (Mr. Brundish) magukban dühöngnek a tehetlenség érzésétől, miközben a helybéliek mézes-mázós szavaikkal próbálják leplezni igazi szándékukat. És a mű ennyivel eléri, hogy bennünk is felkavarodjanak az érzések, mi is dühösek és tehetetlenek legyünk, mint Florence.

Mrs. Greenék és Gamarték közötti csendes háború látszólag a könyvesbolt jelenléte miatt dúl, erre enged következtetni Mr. Brundish története is a gyerekkorában lévő boltocska megszűnéséről, és az is, hogy Violetnek addig nem volt fontos megszerezni a Florence által megvásárolt Öreg házat, amíg az meg nem érkezett. Valóban egy kultúra központot szeretne nyitni Violet, vagy ez is csak egy fedősztori, hogy megkaparintsa, amit akar? Nem minden azért történik, amiért hisszük, szerintem. Számos ilyen nyitott kérdést hagy a film, de ez nem is feltétlen baj. Nekem az egész inkább tűnik egy hatalmi harcnak, semmint a könyvek elleni hadjáratnak. Valami olyan jelenik meg, ami megzavarja a kisvárosi kozmosz addigi életét, neadjisten, változást hoz. Ezt pedig nem lehet annyiban hagyni! - gondolja a kisember valamiért. Irigységből, kicsinyességből, ki tudja, miért. Csak találgatni tudunk.

Csendes, inkább befelé figyelős film a Könybesbolt a tengerpartnál, de a vásznon megjelenő belső düh és elkeseredettség az erre fogékony nézőben megmozdít valamit, sőt. Ismerős (pl. Bill Nighy, Patricia Clarkson) arcok, és kevésbé ismert, de figyelemre méltó színészek (pl. Emily Mortimer), és az angol kisváros hamisíthatatlan hangulata a maga árnyoldalával - ezt kapjuk Coixet filmjétől. Részemről 8/10-es film, könyvszeretőknek és az angol vidék rajongóinak kötelező megnézni!

2018. június 24., vasárnap

Kszi ezt a magyar címet, de azért szeressétek Simont

Chibi Zsó június 24, 2018 0 Comments

A könyvmolyoknak van egy íratlan szabálya: A film előtt olvasd el a könyvet. Mert az volt előbb, mert úgyis jobb a filmnél - ilyen jellegű okokból létezik a szabály, de igazából ki tudja. Néha én is megpróbálom betartani, de van, amikor nem fogalkozok vele, és megnézem a filmet vagy a sorozatadaptációt. A Love, Simon (nem fogom a magyar címét használni a posztban) esetében az első történt: jóval a film előtt sikerült elolvasni a regény alapot, a Simon és a Homo Sapiens lobbit. Kicsit az olvasásélményen keresztül nézem meg a filmet.

Tartalom:

Mindenkinek jár az igaz szerelem. Ám a tizenhét esztendős Simon Spier számára ez nem olyan egyszerű: családja és barátai még nem tudják, hogy meleg, ráadásul még csak nem is sejti, ki az az osztálytársa, akibe online belezúgott. A két ügy megoldása egyszerre lesz számára kacagtató, rémisztő és sorsfordító.

Forrás: Port

A Love, Simon filmként is olyan bátor, mint könyv korában: egy olyan tinédzser vagy coming-of-age történet, melnyek középpontjában egy meleg áll. Ebben az a legszebb, hogy mindenféle sztereotípiáktól mentesen ábrázolja a központi figurát, Simont. Nem túlzottan feminim, nem túlzottan érzékeny, nem is afektál (csakhogy néhány homoszexuális férfi sztereotípiát hozzak fel filmekből), hanem olyan, mint minden fiú. Szereti a zenét, barátai vannak, buliba jár, megtapasztalja a tinédzser kor szinte kötelező állomásait (pl. első lerészegedés, első szerelem). Emiatt is lesz bizonytalan Simon, amikor a coming outjáról gondolkodik: Normálisnak tűnök, de mit szólnának a többiek, ha kiderülne, meleg vagyok? A Blue-val folytatott levelezések során (a középiskolai üzenőfalon teszi nyilvánossá e-mail címét az anonim fiú) beszélheti ki végre az őt kínzó kérdéseket.

Persze nem csak a felnőtté válás rázós pillanatai teszik Simont hétköznapi figurává, hanem esendősége is. Történik ugyanis, hogy a titkos levelezése illetéktelen kezekbe kerül: a színjátszókör kibírhatatlan Martinja screenshotot készít az e-mailekről, és zsarolni kezdi velük Simont: Ha nem hozza össze őt, Martint a fiú csodaszép barátnőjével, Abby Susóval, akkor az iskola tumblrjén végzik a mailek. Ettől félve Simon megpróbál eleget tenni Martin kérésének, ami azzal jár, hogy felborítja barátai közötti kapcsolatrendszert. Simon hibázik, meg is kapja érte "méltó büntetését", és tetteiért felelősséget vállalva kiküszöböli a csorbát. Ezzel a momentummal válik Simon kicsit felnőttebbé, a könyvben és a filmben egyaránt.

Simon felnőtté válásának pillanatai nem lehetnének olyan átélhetőek, ha nem humorral és némi önirániával ábrázolná őket a film. A könyvvel szembe, ami inkább úgy meséli el a dolgokat, ahogyan azt Simon megélte (néhol humorosan megfogalmazva), a Love, Simon nagyon jól kerüli a drámákat és a túlságosan szívszorító helyzeteket. Minden rosszat némi iróniával mutat be, ezzel kevésbé "cikinek" vagy kevésbé elviselhetetlennek tüntetve fel az adott pillanatokat. Üzenetként is jól működik ez a célközönség (tizenévesek) számára: nehéz ugyan, de ne vegyünk mindent a szívünkre, hanem fogadjuk azt némi nevetéssel. A filmben szereplő momentumok ugyanis - nemtől és bőrszíntől függetlenül - mindannyiunkkal megtörténnek. Mindegyikünk szerelmes ebben a korban abba, aki egy kicsit többet beszél vele, velünk is megesett már, hogy beleszerettünk egy addig barátunknak hitt ismerősbe, és persze megvoltak a magunk kis titkai és identitáskérdései is. Utóbbi kapcsán azt a jelenetet emelném ki, amikor Simon azon gondolkodik, milyen meleg típusú szeretne lenni: képzeletében próbálgatja a szűk ingeket, egyetemista korára mindent szívárvány zászlók borítanának a szobájában, és ugra-bugrálna valami műanyag popdalra. Aztán továbbra is a saját stílusában öltözködik. Attól, hogy meleg, nem kell feladnia addigi életét és személyiségét, sőt.

A bejegyzés végén pedig kapcsoljunk vissza jobban a könyv vs. film kérdéshez. A Simon és a Homo Sapiens lobbi vagy a Love, Simon-e jobb? Mindkettő ismeretében úgy érzem, szépen reflektálnak egymás mondanivalójára (egy meleg tini szembenézése valós énjével, felnőtté válás), miközben egy kicsit rózsaszínes, de szerethető és sokszor humoros nyelven hozza közelebb mindenkihez a témát. Viszont a voksomat a film mellett tenném le, két okból is. Az egyik az, hogy a Love, Simonban átélhetőbbé válik Simon vívódása és élete. Hiába van ott a könyvben a naplóforma, ami hasonló célt szolgál, pont ennek formának a töredezettsége és rövidsége miatt érzelmileg nem olyan erős, mint a film. Másrészt (mondjuk itt a film formai előnyei is képbe jönnek) a Love, Simonban nehezebb volt kitalálni, ki is Blue. Nem volt nyomozós íze a dolognak, mint a Hobo Sapiens lobbiban, de a képi megoldások miatt mégis jobban működött. Kifejtve: Amikor Simon próbálta kitalálni, ki lehet Blue, ismeretségi köréből nézett ki egy-egy olyan fiút, aki barátságos volt vele vagy gyanús, Blue-ra utaló kijelentést tett. És amíg tartott Simon "nyoma", addig az adott fiúként képzelte el Blue-t. Hiába tudtam a könyvből, hogy ki Blue, de ezzel a kis újítással mégis meg tudtak lepni.

A Love, Simon egy szeretettel teli romantikus kikapcsolódást nyújt annak, aki érdeklődik a melegekkel foglalkozó filmek iránt, de én bátran ajánlom azoknak is, akiket nem izgat a téma. A Love, Simon hatására garantáltan máshogy fogják látni a dolgokat. Nekem is rávilágított olyan nézőpontokra, amelyekekről heteroszexuálisként nem gondolkodtam eddig más megközelítésből (pl. a coming out). Nálam 10/10 a film, nemigen lehet kikezdeni, társadalmi fontossága pedig vitathatatlan.

# 2018 # adaptáció

2018. június 2., szombat

A Deadpool mert Deadpool lenni

Chibi Zsó június 02, 2018 0 Comments

Tavaly előtt Mirával különösebb elvárások nélkül ültünk le Deadpoolt nézni, hogy végül egy kellemeset csalódjunk. A karakter kapcsán többször elhangzik, hogy pont akkor jött, amikor szükség volt rá: a 90-es években a szuperhős képregények egyszínűségébe, most pedig a szuperhősfilmek-csömör idején. És ez a figura fog mindent, de még saját magát is, és viccet csinál belőle, mindenféle határok és jóízlés ismerete nélkül. Néhány dolgot leszámítva ezt kaptuk az első résztől. A következő Deadpool-adag megnézése előtt azért az előző részre visszagondolva feltettem egy kérdést: Mit fogok most kapni? A kérdést megválaszolva: ugyanazt, mint az első részben, csak kicsit másként. Az első filmről írt posztom pontjain haladva fejteném ki ezt bővebben, hogy mire gondolok.

Tartalom:

"Miután túlél egy csaknem halálos kimenetelű találkozást egy tehénnel, az eltorzult ábrázatú büfés szakács (Wade Wilson) azon fáradozik, hogy beteljesítve álmát ő legyen varázslatos városának legszexibb pultosa, s közben azzal is kénytelen megbarátkozni, hogy elveszítette ízl(el)ését. Hogy ismét megfűszerezze életét, no meg hogy szert tegyen egy fluxuskondenzátorra, Wade nindzsákkal, a jakuzával és pár szexuálisan túlfűtött kutyával is megbirkózik. Beutazza a világot, s közben felfedezi a család, a barátság és az íz(le)lés fontosságát - s így újra ínyére lesz a kalandozás, sőt még a Világ Legjobb Szeretőjének járó, áhított bögrét is kiérdemli. "

Forrás: Port

A Deadpoolnál kiemeltem anno, hogy nekimegy a Marvel szuperhősfilmek klíséinek, azokat mindenféle lelkifurdalás nélkül cikizi ki. Kicsit visszagondolva azonban azt mondom, nem volt elég bátor humor téren az a film. Ezzel szemben a 2. epizód sokkal bevállalósabb lett (azt is hallottam, hogy annyira az lett, hogy egy durva poént ki is kellett vágni a filmből). A viccek sokkal elborultabbak, polgárpukkasztóbbak, mint korábban. Ezt hatalmas adagokban kapja a néző, szerintem egy idő után túl nagyokban is, azaz a készítők átestek a ló túlsó felére. Főleg, hogy sokszor a humor a történet rovására megy. Ne kerteljünk: a Deadpool 2-nek bizony kevesebb tényleges cselekménye van, mint elődjének. Ami más filmben fontos fordulat lenne (SPOILER meghal a főhős szerelme), azt itt a legelején ellövik (arról nem is beszélve, milyen gyors a dráma és a humor közötti váltás). Aztán kapunk egy gegsorozatot egy kis időutazásos szállal (amit a stáblista utáni jelenetet leszámítva alig használ ki a film). És tudjátok, mi a legfurább ebben? Hogy mikor nézed a filmet, ez semennyire se zavar! Valahogy ez az inkább poénokra felhúzott cselekmény iszonyat jól áll a Deadpoolnak, maradéktalanul meg tudod neki bocsátani a bolhabokányi sztorit az X-Force-ért vagy az X-men trainee jelenetekért.

A bevállalósabb és nagyobb mennyiségű humoron és egyéb újításokon túl az új rész megőriz az előző erényeiből is jó pár elemet. Érdekesnek találtam például Deadpool (Wade Wilson) belső világának továbbvitelét. Az első részben a szerelem és a bosszúvágy motiválta a hőst, a második részben kicsit megint a szerelem, részben pedig a gyász, és a legtöbb cselekedete inkább az utóbbival magyarázható. Itt főleg Firefist megvédésére gondolok: ugye a kezdő jelenetekben Wade és Vanessa családalapításról beszél, azonban ez nem jöhet létre. A bajba került mutáns fiúban (aki ráadásul nem is tipikus hős alkat) Mr. Pool nem az elveszett család lehetőségét látja meg? Mint eddigi érzelmi stabilitását elvesztett ember csak szeretné újjá építeni azt - mégha szarkazmus mögé is rejti élete tragédiáját. És itt hoznám be a film elején elhangzó tételt: Ez egy családi film. Lehet ezt egyszerű Halálos iramban-kikacsintásnak is tekinteni (a család!!!), de bőven témamegjelölés is. Hisz abban az értelemben a Deadpool 2 bőven családi film, hogy megmutatja, a család miként jön létre, Deadpool hogyan képes a romokból új családi hátteret építeni magának. Nagyvonalakban veszekedések és őrült kalandok (legyen az akár egy repülőből való kiugrás, vagy csak a hétvégi bevásárlás) segítségével, és az ezek mentén megszületendő összetartozás és hovatartozás érzése megteremtődik. Ez így eléggé közhelyesnek hangzik, de ahogy mindez a poénáradat hátterében kibontakozik, az pont jó. Minderre pedig a zárójelenet teszi fel a koronát (amit aztán a stáblista utáni meg hazavág).

Összességében a Deadpool 2 egy olyan folytatás lett, ami bőven hozza az előző rész minőségét, úgymond sikerült a saját lécét megugrani. Van amiben erősebb az elődjénél (pl. humor), de van olyan is, amiben kevésbé erős (pl. történet). Így 8/10 a részemről. Évek múlva nem feltétlen fogok rá emlékezni, de baráti (vagy családi!) mozinak bőven ajánlom, hisz kikapcsolódni teljesen jó.

# 2018 # adaptáció

2018. május 1., kedd

Rendben van, de mégsem - Altered Carbon

Chibi Zsó május 01, 2018 0 Comments

2002-ben robbant be Richard K. Morgan a sci-fi világába legelső regényével, a Valós halállal. Különleges cyberpunk és hard-boiled krimi hibride nevet szerzett neki, továbbá teljes állású íróvá válhatott, hisz olyan jól hozott a könyv (olyan cirka 1,000,000 dollárt). Morgan ezután is jelentkezett regényekkel (ott van például a Hősöknek való vidék trilógia), de a közönség (aka. az egyszeri kultúrafogyasztók) 2018-ig nem fedezte fel Morgant. Aztán a Netflixen debütált az egyik legköltségesebb sorozatuk, az Altered Carbon, vagyis a Valós halál adaptációja.

Tartalom:

"2384-ben az emberek tudata digitalizálva tárolódik, aminek hála ha a test meg is hal, a tudat átültethető egy új testbe. Takeshi Kovacs elit csillagközi harcos már 500 éve bebörtönözve tengődik, amikor letöltik, hogy megoldjon egy gyilkossági ügyet, cserébe pedig új életet kezdhet."

Forrás: Snitt

Bevallom, az eredeti művet nem olvastam, viszont az Altered Carbonról érkező első anyagok, majd a trailer meggyőzött, hogy nekem ezzel mégis próbát kell tennem. A teljes élmény felemás lett végül, de megbánásról nem beszélhetek.

A sorozat egy érdekes narratívával meséli el az eseményeket: van egy alap ügy (ki ölte meg Bancroftot?), ami valamilyen szinten előttünk marad, de bejön mellé több mellékküldetés (pl. Lizzie, majd egy titokzatos körülmények között elhunyt nő). Ezek először mintha csak arra szolgálnának, hogy kitöltsék az évadot, de az utolsó részekben kiderül, szó sincs erről. Itt minden a végkifejletnek van alárendelve, nagyon okosan (a Geekz Facebook csoportjából pedig megtudtam, hogy ezt Open World dramaturgiának hívják). Az ügyek mellett a sorozat még elmerül a szereplőkben is, de leginkább az ügyeletes antihősre, Takeshi Kovács karakterére fókuszál. Mindezt megkoronázva megkapjuk az egyik leglátványosabb cyberpunk valóságot, egy olyat, ami a legújabb Szárnyas fejvadásszal vetekszik. Ezek mind ígéretes dolgok egy történetnél (számomra mindenképp), de valamiért mégsem áll össze egy érző, működő sorozattá. Tudjátok, egy olyanná, amiért szívvel-lélekkel lehet lelkesedni.

Az első részekben még megvolt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet. Kovács eléggé megfogott (részben hozzájárul Joel Kinnaman is), akiben ott a hard-boiled krimik cinikus nyomozója. Természetesen később kiderül, SPOILER? hogy vannak érzései és egész emberi. Ez nekem kicsit elvitte a giccs fele a sorozatot, de logikus lépésnek is tartom, hisz így érthetőbbé válik, miért lett Kovács az, aki. A főhős mellett még érdekesnek találtam a főkonfliktust (Bancroft előző testét ismeretlen elkövető ölte meg), aminél végig erősen jelen van az áldozat is, mint kvázi szemtanú. Azonban a hasonlóan érdekes mellékszálak behozatalával valahogy a gyilkossági ügy érdektelenné vált, és őszintén a "Man With My Face" epizódig (ez a hatodik) eszembe se jutottak Bancrofték - ami egy 10 részes sorozatnál kicsit rossz arány. És itt fogalmaznám meg a legnagyobb problémámat az Altered Carbonnal: Annyira figyelnek a néző figyelmének eltereléséről, hogy végül a történet pontos kimérésében és kidolgozásában valahol elveszik az egész varázsa. Az a varázs, ami beránt és megtart.

10 epizód után azt érzem, hogy a sorozat kicsit olyan, mint a látványvilág és társadalom, amit a cselekmény köré kreáltak: szép, mutatós, keresed az állad utána, látod, milyen zseniálisan megcsinálták, de aztán emögött nincs semmi, ami megadná az egésznek az emberségét. Hasonlatomban emberség alatt pedig a már hiányolt varázst értsük. Nincs, ami érzelmileg kössön az egész univerzumához.

Félreértések elkerülése végett, jó sorozatnak tartom az Altered Carbont, még a könyv iránt is felkeltette az érdeklődésemet. Szerettem a karaktereket, főleg Kovácsot és Ortegát, tetszett a cyberpunk világ is a maga multikulti jelleggével, és bár nem tértem ki rá bővebben, de jó pár merengeni való kérdést is feltesz a sorozat. Így összességében 7/10 nálam az Altered Carbon - akár év sci-fije, akár nem. Megnézni meg lehet, és biztos vagyok benne, hogy másoknak bőven tetszeni fog.

# 2018 # adaptáció

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

Chibi Zsó december 21, 2017 0 Comments

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem.

Tartalom:

"Grace Marks, szolgáló és ír bevándorló 1843-ban börtönbe kerül, mert megölte a ház urát és annak egy másik szolgálóját. De lehet, tévedésből van börtönbe. Grace azt állítja, nincsenek emlékei a gyilkosságról, nem ő tette, azonban a bizonyítékok mást mondanak. Egy évtizeddel az eset után Dr. Simon Jordan próbál segíteni Grace-nek a múlt felidézésben.

Forrás: IMDb alapján

Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.

A gótikus vonal mellett belép a krimi és egy tisztességes korrajz is a 19. századi Kanadáról. Dr. Jordan jó detektívként próbálja kérdésekkel és a Grace ügyéről rendelkezésre álló papírokból kideríteni, hogy a lány valóban ártatlan-e, és pontosan mi is történt azon a bizonyos napon - ez egy tipikus krimi, azon belül is detektív regény. Azonban az elbizonytalanító faktorok felrúgják a krimi szabályait, amivel megint oda jutunk, hogy semmi se biztos Grace-el kapcsolatban. Viszont a faggatózás és a kevés jelen idejű (a szereplők jelen ideje) történések a kor nőire fókuszál: a cserben hagyott lány, a kor prűdsége, nők és szolgálók (hát még a kettő együtt jár) lekezelése és a többi. Itt rokon az Alias Grace A szolgáló lány meséjével, és a PopJak Atwoodról szóló estjén elhangzott egy nagyon érdekes gondolat, miszerint ha a két regényt egymás mellé állítjuk és ráhúzunk múlt-jövő párhuzamat, akkor elég kiábrándító, már-már horrorisztikus képet kapunk: semmi sem változott. A két mű kapcsolatáról persze nem sokat mutat a sorozat, de szépen végig vezet minket Grace beszámolójának segítségével a korabeli nők életén, ami a Hulu sorozatához hasonlóan eléri a célját, bár kisebb a visszhang utána (realistább az ábrázolás Gilead Köztársaságához képest). És fontos megjegyezni, hogy ujjal semmiképpen sem mutogatnak senkire, csak egyszerűen annyit mondanak ezek a jelenetek, hogy igen, ez ilyen volt.

Összeségében egy nézhető, hangulatos és több szinten is működő sorozatot készített a Netflix az Alias Grace-ból. Igazából annyit tudok felhozni negatív elemként, hogy még néztem volna, de ettől eltekintve tökéletes. 10/10

# 2017 # adaptáció

2017. szeptember 17., vasárnap

"Menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa"

Chibi Zsó szeptember 17, 2017 0 Comments

Öt év angol szak alatt igazi kedvenccé nőtte ki magát Margaret Atwood a képzeletbeli kedvenc íróim listámon. Első találkozásunk, a Penelopeida nem volt feltétlen felhőtlen (de mindenképpen egy érdekes gondolatkísérletnek tartom), viszont a "szerelem" A szolgálólány meséjével kezdődött, majd folytatódott a MaddAddam trilógiával. Habár itthon nem nagyon ismert az írónő munkássága (ezt a magyarul hiányosan elérhető életműve és annak a kevés könyvnek a rossz eladása is bizonyítja), tudtam, angol nyelvterületen ünnepelt kortárs írók egyike. Így valahol nem is lepett meg, amikor 2017 elején megjelent az első trailer a Hulu gondozásában készülő Atwood-adaptációról: A szolgálólány meséje.

Tartalom:

"Az Egyesült Államok romjain totalitárius állam épült, amelyben a nőknek nincsenek jogaik. A még megtermékenyülésre képesek egyetlen feladata az utódnemzés, szolgálóként dolgoznak az uralkodó osztály tagjainál. Margaret Atwood regényéből."

Forrás: Snitt

A sorozatnál nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire jókor vették elő a már majdnem 30 éves regényt. Ugye tavaly ősszel választották meg az USA új elnökét, Donald Trumpot, akinek egyik legelső intézkedései közé tartozik az abortusz törvény szigorítása. Az intézkedést nagy felháborodást követte, joggal. Egy ilyen háborgó közegnek Atwood disztópiája, ahol a nők alárendelt szerepbe vannak kényszerítve és az uralkodó férfiak igényeit szolgálják ki, egy tökéletes mű az azonosulásra. A feleségek a háztartást igazgatják, a márták főznek, a szolgálólányoknak pedig a társadalom termékeny tagjaiként nincs egyéb szerepük, mint szülni. A múlt századokat idéző megszólalások és törvénykezések idején nagyon is könnyű egy ilyen műben meglátni a felnagyított tükörön keresztül saját félelmeinket, amelyek a világban zajló eseményekre válaszként születnek meg bennünk. Azonban nem feltétlen kell belelátunk jelenük problémáit A szolgálólány meséjébe - ahogy erre maga az írónő is int minket egy interjúban. Ugyanis maga Atwood több történelmi korszakra is reflektál regényében ezzel azt mutatva be, hogy nincs új a nap alatt, amit ő leír, azt az emberiség már korábban megcselekedte. Így láthatjuk bele a történetben szereplő keresztény fundamentalista társadalomba a hasonlóan szélsőséges iszlám csoportokat (pl. ISIS), az amerikai puritánokat (A skarlát betűt elolvasva jobb képet kaphattok róluk), vagy bárkit, akit szeretnénk.

Adott egy erős, univerzális alap - emiatt hiszem, hogy A szolgálólány meséje olyan klasszikussá válhat, mint Orwell vagy Huxley -, kérdés, mihez kezdenek vele. Az április 26.-ai premiert követően a pilot alapján úgy éreztem, a sorozat készítői is beleestek abba a hibába, amibe anno az 1990-es filmadaptáció készítői is: közönségbaráttá teszik a narrációt. Aki olvasta az eredetit tudja, hogy Gileadot és annak kegyetlen rendszerét a főhősnő, Offred (magyarul Fredé) szuggesztív, de főleg megbízhatatlan narrációján keresztül ismerjük meg. A sorozatban ez csupán flashbackeken keresztül köszön vissza, ténylegesen nem mernek úgy kísérletezni a narrációval, ahogyan azt a könyv teszi. Viszont a nézőbaráttá válásnak van egy nagy előnye is a Hulu adaptációnál, amit mindenképpen ki kell emelni. Igaz, a sorozat esetén a cím ezzel kicsit félrevezető válik, hiszen nem csak a szolgálólányt követjük nyomon, hanem a körülötte lévő embereket is, így ez az egész az ő meséjükké is válik. A nézőpont szélesítése ennek ellenére is csak előnyére válik a történetnek, mivel így pontosabb képet kapunk a rendszerről, továbbá még jobban sokkol minket az a tény, hogy igazából senki se győztese a jelenlegi államformának. Bár utóbbira finoman utalások a regényalapban is vannak (pl. Serena Joy és Offred jelenetei, vagy a Commanderrel folytatott szókirakós játék), de a sorozatban ez sokkal explicitebbé válik. És ennek egyenes következménye, hogy a cselekmény sokkal drámaibb lesz: több fordulat fér bele a játékidőbe, több mindenkiért izgulhatunk. Nézőként mindenképpen hálásak lehetünk ezért a változtatásért.

A több nézőpont behozásával azonban elkerülhetetlen volt, hogy a történet végkimenetele se változzon meg - bár meg kell jegyezni, ez még nem érződik erősen az 1. évadban. Az utolsó részig mondhatni az alapban és a sorozatadaptációban is hasonló úton halad Offred: a rendszerbe való látszólagos betagozódás mellett a menekülésről való álmodozás, később, amikor lehetőség adódik rá, annak tervezése, röviden a felszabadulás várása. És, hellyel-közzel, de ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják a többi szereplőt is: szabadelvűként Moira szintén elszökne, Offred egykori férje a családját szeretné visszakapni, Ofwarren gyermekét szeretné megtartani, Serena pedig a nagy forradalomban csalódva Freddel közös régi életüket kívánja vissza - és mind jól tudják, ez csak a Gilead Köztársaság végével érhetik el, vagy a halál oltalmazó felszabadítása által. Az évadzáró után fel is merül a kérdés: vajon megdöntik-e a szereplők a diktatúrát? Főleg, hogy a hatalom egyre kegyetlenebb módszerek bevezetését eszközöli, politikai hatalmának megszilárdítása érdekében pedig a legdrágább kincs (gyermek) feláldozásától sem riad vissza. Reméljük, minél hamarabb kiderül, jó nagy hangsúllyal a minél hamarabbon. Mert a történet kibontásával kapcsolatban egy nagy negatívumot meg kell említenem: a sorozat nagyon lassan mesél. A kamera sokszor időz el tájakon, alakokon vagy mozzanatokon (ahogy a galaktikás írásomban is írtam, a sorozat nagyon erős jeleneteket hoz) vagy továbbá nagyon gyakori a szuper plán (hétköznapi nyelven: a kamera belemászik a szereplők arcába). Ezek a filmes eszközök és technikák bőven segítenek megteremteni a disztópikus atmoszférát és közelebb hozzák a nézőhöz a szereplők érzelmeit és gondolatait, viszont sokszor aránytalanul, és ez a narráció sebességének rovására megy.

Kicsit nehéz szembe helyezkednem a közvéleménnyel (miszerint A szolgálólány meséje az év sorozata és 13 Emmy-jelölést is kapott), főleg, hogy társadalmi üzenetét tekintve egy nagyon fontos alkotást kaptunk a Hulutól. De mégis: inkább nem tetszett, mint tetszett ez az adaptáció. Elismerem, rendesen elkapták a regény hangulatát, sok az érdekes újítás és értelmezés, továbbá rengeteg kedvenc és emlékezetes jelenet is akad, de valamiért mégsem érzem elég erős adaptációnak a könyv ismeretében. Aztán lehet, csak az Atwood iránti elfogultságom beszél belőlem. Összességében mégis 8/10-et adok főleg a kivitelezés, a történet (bár ez többé-kevésbé adott volt) és a nézőpontbővítés miatt. A nemrég új kiadásban megjelent regénynek pedig mindenképpen adjatok egy esélyt, ha velem ellentétben nagyon szerettétek ezt a verziót.

# 2017 # A szolgáló lány meséje

2017. szeptember 2., szombat

Valerian és az Ezer bolygó városa

Chibi Zsó szeptember 02, 2017 0 Comments

Egyik ismerősöm, amikor kijött az első trailer Luc Besson új sci-fijéhez - ez a Valerian és az Ezer bolygó városa - azt mondta, hogy ez vagy nagyon fog ütni, vagy nagyot bukik. A premier utáni (július 20.) kritikákat olvasva sajnos az utóbbi látszik beigazolódni, a Valerian nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ilyenkor azért mindig felmerül bennem a kérdés: tényleg annyira rossz a helyzet, mint azt a kritikusok írják?

tartalom:

"Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) a kormány különleges ügynökei, akiket az univerzum rendfenntartásával bíztak meg. Valerian azonban többet remél egy egyszerű szakmai kapcsolatnál, ezért szünet nélkül ostromolja partnerét, Laureline-t, aki hagyományos értékrendje miatt, no meg ismerve Valerian kusza nőügyeit, folyamatosan visszautasítja.

Parancsnokuk (Clive Owen) útmutatása alapján következő küldetésük a lélegzetelállító intergalaktikus városba, Alphába vezet, amely egy folyamatosan növekvő metropolisz a világegyetem négy sarkából érkező ezernyi különleges fajjal. Az idők során az Alpha 17 milliós lakosa összekovácsolódott - egyesítették képességeiket és technológiájukat a fejlődés érdekében. Sajnos azonban az Alphán nem mindenkinek ugyanaz az érdeke, láthatatlan erők dolgoznak a háttérben, amelyek hatalmas veszélyt hozhatnak az emberiségre... "

Forrás: Port

Nem akarok álszent lenni. Bevallom, én is sokszor hírportálok, blogok vagy webzine-ek filmrovatai alapján tájékozódom filmek terén, ezek alapján döntöm el, mit akarok megnézni a moziban. A kedvenc oldalaimon befutó Valerian-kritikák miatt egyre csökkent is a lelkesedésem, egészen egy váratlanul jött feladatig, ami miatt muszáj volt megnéznem a filmet.

Nem felkészületlenül ültem be a Valerianra. A Geekzen és az augusztusi Filmvilágban alaposan körbejárták a film alapját adó képregényt, amit 1967-ben Pierre Christin és Jean-Claude Méziéres (Bessonnal is jóban vannak és dolgoztak együtt) indított útjára René Goscinny (Asterix-képregények) magazinjában. A képregény ismeretében arra készültem, hogy egy azokhoz képest lebutított kalandfilmet kapok. Többé-kevésbé ez így is történt, de inkább kellemeset csalódtam, mint bosszankodtam.

Láthatatlanban (mivel még nem volt szerencsém a Valerian képregényekhez) azt mondom, a Christin-Méziéres páros erősségei a részletgazdag világ, amit Valerian és Laureline köré építettek és a nyitó epizód után folyamatosan megjelenő társadalomkritik. Ez a kettő a filmadaptációban is megtalálható, mégha az utóbbi kicsit megporosodva (de ez vitaható) is. A látványra nem lehet panasz. Ilyen gazdag űrlénypopulációt, mint amilyennel a cselekmény helyszínén, az Alphán találkozunk utoljára az Avatarban és a Star Warsban láttam. Minden kellően futurisztikus, furcsa és idegen, ahogy annak egy jó űroperában kell. Emellett még kapunk néhány érdekes technológiát is. A személyes kedvencem az a jelenet, amikor Valerian és Laureline egy titkos "tárgyat" akarnak visszaszerezni a piacról. Egy anyagnak köszönhetően képesek lesznek a kihalt sivatagnak tűnő világ mögött rejlő igazit meglátni, vagyis a tényleges galaktikus piacot. Az egész akció arra emlékeztetett, amikor az ember felvesz egy VR sisakot és azon keresztül egy teljesen más világot lát, a játék közben pedig szinte meg is feledkezik a valóságról. Ügyes ötlet volt ez a filmben, feldobta.

Amivel még nagy meglepetést okozott a film az a mondanivaló. Nem vártam, hogy lesz társadalmi mondanivalója a Valeriannak. Kezdődött mindez az első percekben: teljesen letaglózott a nyitójelenet, ahol David Bowie Space Oddity-je mellett mutatták be az Alpha létrejöttét. A jelenetsort látva nem tudtam nem elvonatkoztatni a minket érintő társadalmiproblémáktól (rasszizmus) és attól, mit is kellene elérnünk a jövőben. Persze nem ettől lesz ez a nyitó rész a mondanivaló, de a történet későbbi kimenetelével szembeállítva (SPOILER: ha el akarod olvasni, jelöld ki a szöveget a parancsnok korábban egy egész bolygót semmisített meg annak őslakosaival együtt saját fajáért, az emberekért SPOILER VÉGE) megkapjuk az üzenetet. Kap egy kis fricskát a gyarmatosítás és annak bűne, ami szerintem már kicsit megkopott téma, de fenntartom azt, hogy valamilyen formában a történelem mindig ismétli magát, ezért pedig akár aktuális is lehet (pl. a Közel-keleten uralkodó káosz politikai előzményei).

A pozitívumok mellett sajnos nehéz szemet hunyni a bosszantó negatívumok mellett. Sőt, nem is lehet. A Valerian legnagyobb hibája igazából maga a történet, amiből dolgoztak. Az Ezer bolygó városa az 1969-es részen (L'Empire des mille planétes, azaz Az Ezer bolygó birodalma) alapszik, ami kicsit érthetetlen, mivel maga a képregénysorozat nem ezzel kezdődik. Nagyvonalakban mondhatjuk azt, hogy Bessonék egy történet közepéből ragadtak ki valamit. Ennek tudatában a fantasztikus nyitójelenet után reménykedtem benne, hogy kapunk egy rövidebb ismertetőt a szereplőkről és a munkájukról, hogy Valerian-szűz nézőként jobban bele tudjunk rázódni a világukba. Ez a bizonyos gyorstalpaló sajnos elmarad. A képregényben evidens, hogy nincs ilyen, mivel már x rész óta Valeriannal és Laureline-nal járjuk a galaxist, de a film esetén ez nem így van. Az alapozás kihagyásából pedig rengeteg baki van a filmben. Azontúl hogy nem tudjuk, hogy a két főhős mitől lettek ügynökök, hogyan kerültek a szervezetbe, aminek dolgoznak, még az ő motivációjukat se értjük. Ezentúl az Alpha világát is csak nagyon felületesen ismerjük meg, miközben bőven lenne potenciál benne (esetleg egy Valerian-sorozatban kibontani?). Röviden egy kellő felvezetés nélkül úgy érzem, nem tudok semmit erről az univerzumról, csak minden olyan tessék-lássék módon van itt. A karakter nélküli szereplőkre visszatérve az őket játszó színészek sem képesek javítani az ő ürességüket. Dane DeHaan vicces a legelején, amikor próbálja elcsábítani Cara Delevingne-t, de semmi több. Maga Delevingne pedig szinte nem is színészkedik, csak néha jelenik meg az arcán egy-egy mosoly. A magyar szinkronhangja több érzelemmel adja elő a szerepét, és sokszor kínos is a vásznon, hogy a hang érzelmei nem passzolnak a színész játékához, és nem a szinkronszínész hibájából.

Emellett még meg kell említenem a film ritmusát. Sokszor epizódikus a cselekmény, ami nem feltétlen lenne baj, ha nem volna főcselekmény. Itt van, aminek a megoldásához szerencsére kicsit kerülőúton jutunk el, ami ad némi izgalmat, de mégis nagyon vontatottnak érződik ez az út. A hősök sokszor tesznek ilyen-olyan indokkal fölösleges kitérőket, amelyek miatt - ahogy azt sok kritika is írta, mint például a Port - a néző meg is feledkezik arról, mire kéne kifutnia az egész cselekménynek.

Összességében azt tudom mondani, hogy a Valerian és az Ezer bolygó városa egy elég közepes film lett, amit nagyrészt a látvány vitt el a hátán, így kap tőlem egy 6/10-et. Voltak benne zseniális részek, nevetni is tudtam néha, a történet is lekötött. És kövezzetek meg, de még Valerian és Laureline flörtölésén is tudtam szórakozni. Viszont még mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ennél többet érdemelt volna Franciaország kultképregénye. Megyek is Bookdepositoryn megnézni, mennyiért rendelhetem meg angolul a képregényeket.

# 2017 # adaptáció

2017. augusztus 5., szombat

Az emberi számítógépek - A számolás joga

Chibi Zsó augusztus 05, 2017 0 Comments

A most fiatalnak vagy fiatal felnőttnek számító korosztálynak az űrkutatás és az űrverseny időszaka már-már mítoszinak tűnik, hisz már csak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy épp könyvekből és filmekből ismerik az elmúlt évek eseményeit. És mivel mi már csak szájhagyomány útján hallunk az emberi történelem ezen szakaszáról inkább tűnik az egész pátoszosnak, mint valóságosnak. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy jártunk-e a Holdon, inkább azt érzem, nem ismerjük a teljes történetet. Pedig bőven akadnak olyan pillanatai ennek a korszakra, amire nem feltétlen lehetünk büszkék. Ezekkel a pillanatokkal néz szembe a Gagarinról készült életrajzi film, de Theodore Melfi tavalyi, Oscarra is jelölt filmje, A számolás joga is. A történet három afro-amerikai nő karrierjét mutatja be a NASA-nál. Utólag köszönöm Ádámnak, hogy felhívta figyelmemet a filmre.

Tartalom:

"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi kompjúter: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni. "

Forrás: Port

A film alapjául Margot Lee Shetterly azonos című dokumentumregénye szolgált, ami a II. világháborútól kezdve egészen a hidegháború végéig nyomon követi a három nő - Katherine Johnson, Dorothy Vaughn és Mary Jackson - életútját. Mindhármuké külön érdekes sors rengeteg küzdelemmel és sikerrel egyaránt, igazi példaképek lehetnek bárki számára. A film kisebb szeletet metszett ki a hölgyek életéből, ahogy az a fenti tartalomleírásból is kiderül: épp egy szükségessé vált kinevezéskor látjuk őket, az ő esetükben egy addig megszokott életük egy új szakaszában - mint egy jó novella esetében. Ezzel indul az amerikai társadalom egy olyan részének bemutatása, amire nem feltétlen lehetnek büszkék. Nagyon érdekes kontraszt volt végig, amikor különböző archívfelvételeket (pl. Kennedy beszédei) láthattunk a közös összefogásról és célról, de közben a tényleges munkálatokban a három főszereplőt folyamatos atrocitások érték azért, mert színes-bőrűek. Az akkor Virginia államban (ahol a történet játszódik) még érvényben lévő Jim Crow-törvény (röviden: eszerint szegregálták a feketéket) pedig a hétköznapi életet is nehezítette számukra. Kérdés, hol van itt az egyenlőség és az együtt írunk történelmet-elv? Természetesen mindannyian tudjuk a választ, és a körülmények miatt is fantasztikus a három tudósnő teljesítménye, hisz az előítéletek és szegregáció ellenére jutottak el oda, ahova.

A film fokozatosan mutatja be, hogy Katherine, Mary és Dorothy milyen belső harcokon mennek keresztül a szakmai elismerésük kivívásáért. Eleinte még ők is ragaszkodnak a törvényesített, de végtelenül nevetséges előírásokhoz, miszerint külön kávégépből kell napi italukat főzni, vagy az egész történetet végigkísérő motívum a szegregált mosdó, ahová Katherine-nek vagy 40 perc eljutni, mert egy másik épületbe helyeztek egyet. Aztán eljön az a határ, amit már egyikük sem visel el, s ezzel együtt kirobbantják a maguk forradalmát.

Fontos a film témája, hisz annak ellenére, hogy a legtöbb fejlettnek nevezett országban azonos jogokkal rendelkezünk, a mindennapjaink még nem mentesek a faji alapú megkülönböztetéstől. Saját hazánkból és más európai országokból is számtalan példát tudnánk mondani rasszizmusra vagy kirekesztésre. Az USA-nál maradva ott van a Harvard, ahol idén először sikerült elérni, hogy abszolút többségben nem fehérek, hanem a kisebbségek tanulnak a neves intézményben. Ehhez vagy 380 év kellett. De ha nem a rasszizmus problémája felől közelítünk, akkor is fontos alkotás A számolás joga. Az iskolában, később pedig a munka világában is ér minket hátrányos megkülönböztetés akár azért, mert introvertáltak, érzékenyek vagyunk, nem öltözünk a legelső divat szerint, nem nyaraltunk Görögországban, vagy pont azért, mert igen, vagy egyszerűen nem néznek minket intelligensnek - végtelenségig lehetne folytatni az ilyen esetek felsorolását. Mondanivaló tekintetében ez a film ezekről is szól.

Fontos történet fontos emberekről, azonban a felépítése nem teszi teljesen lehetővé azt, hogy a film felérjen a témához. Ahogy már említettem három nő életét ismerhetjük meg a NASA falain belül, de ennek ellenére is a legnagyobb figyelem egyvalakire jut: Katherine. Már az első percekben megtörténik az ő kiemelése, amikor látjuk gyerekként és a szülei küzdelmét azért, hogy a szegregáció ellenére is a lányuk fantasztikus képességeinek megfelelő elit iskolát találjanak. Dramaturgiailag valószínűleg John Glennt űrbe juttatása igényli a matematikus középpontba helyezését, viszont - ahogy a Port.hu egyik cikkében is írják - "sokkal több emberről szól a történet, mint amit a filmben látunk." Katherine mellett háttérbe kerül Mary és Dorothy, az ő útjukat olyan mélységig, mint a matematikusnőét nem ismerjük meg, miközben hasonlóan fontosak: egyikük kiharcolta, hogy ugyan ott tanulhasson, ahol a fehérek, a másik pedig bizonyította, hogy ugyanúgy el tud látni egy vezetői munkakört, mint bárki más. Röviden Katherine kiemelésével, de a többiek párhuzamos bemutatásával nem feltétlen érezhetjük azt, hogy mindenkit teljesen megismertünk, a valószínűleg meglévő szándék ellenére. Talán sorozatként jobban működött volna a három hölgy élete (1 évad 1 nő), mint a filmvásznon, s kevésbé éreznénk azt, hogy valami kimaradt.

Természetesen nem rossz film A számolás joga, sőt, fontos alkotásnak tartom, és örülök, hogy elkészült. Annyi a baj csak, hogy nem találta meg a tökéletes egyensúlyt a három főszereplő története között. Emellett - bár nem emeltem ki fent - megvolt itt is a hollywoodi filmek "gyerekbetegsége", ami engem mindig irritál: szájbarágás. Szerencsére sok jelenet inkább képileg jelenítette meg a nők megkülönböztetést, ezzel is jobban érzékeltetve a kirekesztés érzését (lásd fenti totál plánt/nagytotált), a színésznők szájába rakott direkt mondatok nagyon rontották a már említett zseniális képi megoldásokat. Így lesz nálam 8/10. A jövőben pedig mindenképpen sort akarok keríteni Shetterly dokumentumregényére, amiben többek között egy negyedik hölgy, Christine Darden is bemutatásra kerül.

# 2016 # A számolás joga

2017. július 3., hétfő

Képregényes Trónok Harca

Chibi Zsó július 03, 2017 0 Comments

A Facebook "On this day" alkalmazása nemrég felhozta azt az emlékemet, amikor kommenteltem, hogy az ember úgy veszik a Sárkányok táncát, mint a cukrot. Ez volt öt éve. Már megint ott tartunk, hogy öt éve várunk a következő Trónok harca részre, mint anno a Sárkányok táncánál. Azért pozitív vagyok, remélem jövőre csak kézbe vehetjük a 6. részt. Addig maradnak a különböző pótszerek, mint az HBO sorozat (2 hét és itt az új évad!), asztali játék, PC játék és persze képregény. Őszintén, az utóbbitól ódzkodtam, annak a bizonyos sokadjára lehúzott bőrnek tűnt a számomra, de szerencsére kiderült, hogy nem ~~teljesen~~ erről van szó.

Tartalom

"Napjainkban George R. R. Martin Trónok harca c. regénye - az abból készült HBO sorozatnak köszönhetően - hallatlan népszerűségnek örvend. Martin világhírű műve alapján készült képregényünk mégis igazi meglepetés lehet a rajongóknak, hiszen a filmsorozathoz valóban méltó vizuális élményt kínál.

Ez a képregény-gyűjtemény a DYNAMITE Trónok harca sorozatának első 6 számát tartalmazza, Tony Patterson rajzaival és Daniel Abraham szövegével. A fordítást Szolga Emese készítette."

Forrás: Szukits

George R. R. Martin, Daniel Abraham (ő az Expanse írójának, James S. A. Corey-nak az egyik fele), és Tony Patterson (ő keltette életre Westerost a képregény oldalain) egy igazi csemegét adtak a GOT-rajongók kezébe, ami természetesen kapudrog is lehet a nemrajongók számára. A képregényt olvasva, a könyvek és a sorozat ismerete ellenére is úgy éreztem, most élem át először Ned, Jon, Daenerys és a többi szereplő életútját, az első GOT találkozásomhoz hasonlóan lekötöttek az események, a szereplőkért pedig izgultam, vagy épp gyűlöltem őket. Ennek ellenére a történettel kapcsolatos előismereteimet nem tudtam kikapcsolni, de ez nem is jelentett problémát, sőt, előnyömre vált. Első olvasáskor/film nézésnél hajlamosak vagyunk sok apró részleten átsiklani; ezek lehet csak a történetbe való második, harmadik vagy sokadik visszatérésnél tűnnek fel. A képregény nagyon sok ilyen apróságra hívta fel a figyelmemet, főleg a képeken keresztül. Tony Patterson részletgazdag rajzait érdemes figyelmesen böngészni a "spolerező", azaz előremutató vagy figyelmeztető szimbólumokért, jelekért. Kedvencem a kötet legelején volt: a rémfarkasanya nyakában egy szarvasagancsot találnak, valószínűleg ez okozta a halálát. Majd nem sokkal ezután jön a hír, hogy Robert király Deresbe jön, ami végül is elindítja az egész sztorit.

Érdemes még beszélni a rajzolásról és a kivitelezésről. Nem könnyű feladat egy olyan monumentális történetet adaptálni, mint a GOT, ezt a kötet végén található háttérinfókat tartalmazó részekben többször kihangsúlyozzák. De szerintem azért többé-kevésbé sikerült képregényként is visszaadni Martin művét, hiányérzetem nem sok volt. A karakterek szerencsére eltérnek a HBO sorozatétól, inkább Martin elképzeléseit követték a designnál. Viszont nem túl szerencsés, hogy elég hasonlóra sikeredtek a figurák, főleg a nők. Amíg nem rázódik bele az ember a képregénybe, szinte képtelenség megkülönböztetni a szereplőket egymástól. Amennyire zavaró a figurák hasonlósága, viszont annyira lenyűgözőek a nagy tereket vagy tájakat bemutató képek. Minden átjön róla, ami csak kell, legyen szó félelemről vagy boldogságról. A részletekben pedig jócskán el lehet veszni, de érdemes is. Mindezt az élénk színek csak még élőbbé teszik.

Összegzésként az biztos, hogy GOT fanoknak mindenképpen kötelező a A Game of Thrones: The Graphic Novel. Az első kötetet olvasta nem (teljesen) egy új rókabőr ez, sokat tud adni az eredeti történethez, és a sorozat során érzett hiányérzetünket is gyógyíthatja. A rajzok összbenyomása miatt (azaz nem teljesen nyerték el a tetszésemet) 9/10-t kap a képregény. Ha ti is elolvasnátok a képregényeket, menjetek fel a Szukits webshopjába, és rendeljétek elő mind a 4 kötetet! Vicces, engem is David_R_Blake moly értesített a nagyszerű hírről, nem sokkal azután, hogy angolul végigolvastam a képregényt. Mindenesetre: magyarul is megjelennek a GOT képregények. November 15-én közeleg a tél.

# 2012 # adaptáció

2017. június 22., csütörtök

Oh. My. God. - Amerikai istenek

Chibi Zsó június 22, 2017 0 Comments

A 2017-es év egyik legvártabb újonca számomra az Amerikai istenek volt. A kedvenc írom, Neil Gaiman és a kedvenc forgatókönyvíróm/tévés producerem, azaz "sorozatos emberem", Bryan Fuller közös produkciója, ráadásul egy fantasztikus könyvből. Költői kérdés: kell ennél több? A Starz sorozata június 19-én fejeződött be, és most az 1. évad végével lássuk, mit is kaptunk ebből a koprodukcióból.

Tartalom:

"Egy frissen szabadult fegyenc, Shadow találkozik egy rejtélyes férfival, aki csak Szerdának nevezi magát és meglepő módon többet tud a múltjáról, mint ő maga."

Forrás: Snitt

Sorozatos fórumokra és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekre alapozva arra jutottam, hogy nem feltétlen aratott akkora közönségsikert az AG (a továbbiakban így fogok rá hivatkozni), mint amit a marketing sugallni akart. Ennek kapcsán két érdekes kérdés merült fel bennem: 1, Melyik sorozatozási szokással kapunk jobb élményt az AG-tól: heti egy rész vagy darálás/bing watching? 2, Mennyire érthető a sorozat annak, aki nem ismeri a könyvet? Az elsőre, az 1. évad végét követően az a válaszom, hogy talán jobb egyben nézni, úgy meglehet az az érzésünk, hogy hamarabb meglesz a sorozat iránya, az, hogy merre akarják az alkotók kifuttatni a cselekményt, mint a heti egy rész felállásban. Bár ~~zárójelben~~ megjegyzem, az AG nem feltétlen történet központú, mivel egy road movie-kat idéző felépítéssel operál. A másik kérdést már nehezebb megválaszolni, mivel magam már könyvesként ültem le a sorozat elé, így nehezebben lépek át a nem-könyves-néző perspektívájába, de pár olyan ismerőssel beszélgetve, akik nem ismerik Neil Gaiman eredetijét arra jutottam, hogy háttérismeret nélkül nagyon nehéz bevonódni a történetbe. Igazából a nem-könyvesek úgy érezhetik magukat, mint Shadow: nem tudják, mibe is csöppentek. Nos, ez nem valami közönségbarát hozzáállás az alkotók részéről, viszont felmerül egy újabb kérdés: Baj, hogy az AG mert nem közönségbarát lenni?

Könyvet ismerő nézőként azt mondom, jól döntöttek Fullerék, hogy követték a könyv szerkezetét, így tudták azt a legjobban adaptálni. Ahogy a regény kapcsán is írtam, a történet értelmezhető egyfajta pszichológiai utazásnak is, továbbá nagy szerepet kap a tudatalatti és a világ megfoghatatlansága. Ez - bár Bryan Fullernél nem féltem ettől - könyvhűen jelenik meg a sorozatban is. A minden epizód elején látható "Somewhere in America" bejátszások nyomon követik a regényből is megismert istenek vagy más természetfeletti lények útját az amerikai kontinensre, az emberekkel való kapcsolatukat, számot vetésüket (honnan hová jutottak), miközben kalandozunk Shadow-val a nagy értetlenségben. Annak külön örültem, amikor az évad második felétől a készítők direktbe össze is kötötték a Somewhere részeket a főcselekménnyel, ezzel egyfajta tematikai szerkezetet adva az adott epizódnak. Sőt, külön érdekesség még, hogy némely Somewhere-be aktuál politikai üzeneteket is belefűztek (pl. nők, menekültek, társkeresés, ISIS). Ezek érdekesebbé és aktuálisabbá teszik az alapanyagot. Mellesleg a 2000-es évek elején megjelent regényt sok helyen nagyon ötletesen aktualizálták, a mi korunkhoz illesztették (pl. Technical Boy).

Aztán itt van maga a történet. Ahogy írtam a felvezetésben is, az AG mer bátor lenni és követni a könyv eredeti road movie-jellegét, viszont teljesen nem hagyja magára a nézőket. A regényhez viszonyítva azt éreztem, a sorozat a közönségbarát formára való törekedés miatt bizonyos mozzanatokat és szereplőket megváltoztat. Például itt tudjuk, ki is írja a Somwhere in America epizódokat, egy egész részt szentelnek Shadow feleségének, Laurának, aki a könyvben inkább egy hátra maradó szereplőként jelenik meg, nem pedig kvázi főhősként. Rajta kívül számos istenség és természet feletti lény kap több játékidőt, sőt, a base texttől független figurák is bekerülnek a természetfölötti gárdába, mint például Vulcan. Az ilyenfajta módosítások mindenképpen az AG előnyére válnak, hisz kicsit érthetőbbé teszi a történet bizonyos elemeit a nézők számára, nem válik unalmassá az egész a könyvet ismerők számára se, és újabb rétegeit tárja fel az alapanyagnak vagy épp továbbgondolja azt.

Összegezve, valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de az Amerikai istenek minden elvárásomnak maximálisan megfelelt. Egyszerre kaptam meg a szeretett regényt és annak egy másfajta megközelítését egy fantasztikus castinggal (erről is lehetne oldalakat írni), szóval így nekem ez egy 10/10-es élmény volt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit kezdenek a sorozattal, ugyanis ha jól értesült vagyok, Fuller 4 évadra tervezi az AG-t. Kérdés, annyira szét lehet-e húzni a regényt.

# 2017 # adaptáció

2017. június 2., péntek

Így születik az igazi hős

Chibi Zsó június 02, 2017 0 Comments

Első találkozásom Wonder Womannel a Cartoon Networkön történt, volt ugyanis ott egy Az igazság ligája címre hallgató rajzfilmsorozat. Mondjuk kislány énem Hawkgirllel jobban szimpatizált, de Diana is mélyen megmaradt bennem, mint igazi szuperhősnő. Az utolsó szót muszáj kiemelni egy olyan, általában férfi "játékterepnek" tartott műfajban, mint a szuperhős képregény. Patty Jenkins új filmjénél, a Wonder Womannél és magának a karakternek a megítélésében is fontos lesz a nőiség.

tartalom:

"Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.Míg meg nem látta az első férfit.

Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.

Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete..."

Forrás: Port

A feminista témák előtt még le kell szögeznem, hogy a WW-filmet nem csak azért előzte meg nagy várakozás, mert végre kap egy szuperhősnő is különálló filmet, hanem a DC univerzum felemelkedésében is reménykedtek a képregény rajongók. Az elmúlt években a Marvel-DC filmes márkaépítését követve sokan úgy gondolják, hogy míg a Marvel nagyon ügyesen építgeti a mozis brandjét (bár van bőven kritizálnivaló), addig a DC-ből a Christopher Nolan-féle Batman óta nem láttunk semmi ütőset a moziban. Persze, ott vannak a sikeres sorozataik (pl. Arrow, Flash, Supergirl), de filmek terén eddig nem jöttek be a készítők számításai, a nagyon jó ötletek ellenére sem (pl. Batman vs Superman, vagy a nagyon ütős designnal megnyomott Suicide Squad). Azonban most olyannal rukkoltak elő, ami még a konkurenciánál nem volt, legalábbis a moziban nem: egy szuperhősnő eredettörténete. És nagyon tudatosan vagy csak viccesen a történelem ismétli magát, a hősnők egyik legelső alakja, Wonder Woman mutatkozhat be a nagyérdemű előtt.

Casual képregényfilm-nézőként igazi felüdülést jelentett Jenkins filmje. Egy - számomra legalábbis - szokatlan megközelítésből ismerjük meg az új hőst. A jelenből egy régi fényképen keresztül csöppenünk bele az amazonok elrejtett/elfeledett világába, Diana (Wonder Woman) gyerekkorába, majd felnőttkorába és életét meghatározó pillanatába: először találkozik férfival, majd indul el a nagy háborúba. Így jön az emberek közé egy fiatal, tettre kész lányt, akit a végsőkig a színtiszta empátia irányít. Ezzel Dianában egyszerre találhatóak meg a maszkulim és feminim tulajdonságok, és így lesz belőle egy tényleg komolyan vehető hősnő. A kevés ruházat ellenére nem válik szexszimbólummá, viszont a hihetetlen ereje vagy fizikuma se teszi őt szélsőséges férfias női akcióhőssé. Ezen felül az I. világháborús események közepében Diana attitűdje (mindenek felett az ártatlanok védelme és a béke elhozatala) "frissítőnek" hat, de leginkább arra emlékeztet minket, hogy háborús időkben mire kellene figyelnünk. Viszont a Diana vs emberi háború felvet egy másik érdekes erkölcsi dilemmát is, ami igazán a végső fináléban csúcsosodik ki. Spoilerek nélkül erre most csak úgy utalnék, gonoszság elleni küzdelem között is van különbség: az egyikben a te kezed is véres lehet.

Az erkölcsi kérdések mellett nagyon sok humoros jelenetet is kapunk, amiket főleg Diana "culture shockjából" jönnek ( kvázi egy ókori ember hogyan próbál beilleszkedni a 20. századi társadalomba), és ezek még ötvenedjére is tudnak működni (hálás téma a beilleszkedés). Emellett kellő egyensúlyban kapunk darkosabb vagy epicebb jeleneteket; ezek nem csak magát a történetet emelik vagy teszik épp izgalmasabbá, hanem Diana karakterét is árnyalják. WW, aki képes odarohanni az utcán egy kisbabához, az a csatatéren, minden szimpátiáját és jóindulatát félretéve képes férfiakat megszégyenítő módon odacsapni, amikor arra szükség van. Nem mondom, hogy tipikus nő, de rendesen szakít a régebbi női hősökkel, egyik végletbe (se nem túl érzelgős, se nem túl badass) se kerül a karakter.

Összességében egy nagyon jó film lett a Wonder Woman, úgymond jól odavágott vele a konkurenciának a DC. Hibák akadnak azért, például nekem a filmben látható formájában a szerelmi szál teljesen kilóg a történetből, a végső csata pedig néhol nagyon giccsesnek hatott, meg talán kicsivel több mélység kellett volna (de mit várok egy blockbustertől, kérdezhetnétek), de ezektől eltekintve örülök, hogy kifizetődött a filmbe vetett bizalom. 8/10, és Gal Gadotba belezúgtam! És persze kíváncsi lettem a novemberi Igazság Ligájára is.

Köszönöm Annának, hogy megnézte velem! :)

# 2017 # adaptáció

Antigané

2018. szeptember 15., szombat

Ha szereted a könyveket, akkor ez a film jól fel fog húzni - Könyvesbolt a tengerparton

2018. június 24., vasárnap

Kszi ezt a magyar címet, de azért szeressétek Simont

2018. június 2., szombat

A Deadpool mert Deadpool lenni

2018. május 1., kedd

Rendben van, de mégsem - Altered Carbon

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

2017. szeptember 17., vasárnap

"Menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa"

2017. szeptember 2., szombat

Valerian és az Ezer bolygó városa

2017. augusztus 5., szombat

Az emberi számítógépek - A számolás joga

2017. július 3., hétfő

Képregényes Trónok Harca

2017. június 22., csütörtök

Oh. My. God. - Amerikai istenek

2017. június 2., péntek

Így születik az igazi hős

Magamról

Másik blogom

Közösségi média

Itt is megtalálsz

Rendszeres olvasók

Popular

Archive

Keresés ebben a blogban

Follow Us @soratemplates