A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kaland. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kaland. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. szeptember 2., szombat

Valerian és az Ezer bolygó városa

szeptember 02, 2017 0 Comments

Egyik ismerősöm, amikor kijött az első trailer Luc Besson új sci-fijéhez - ez a Valerian és az Ezer bolygó városa - azt mondta, hogy ez vagy nagyon fog ütni, vagy nagyot bukik. A premier utáni (július 20.) kritikákat olvasva sajnos az utóbbi látszik beigazolódni, a Valerian nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ilyenkor azért mindig felmerül bennem a kérdés: tényleg annyira rossz a helyzet, mint azt a kritikusok írják?

tartalom:
"Valerian (Dane DeHaan) és Laureline (Cara Delevingne) a kormány különleges ügynökei, akiket az univerzum rendfenntartásával bíztak meg. Valerian azonban többet remél egy egyszerű szakmai kapcsolatnál, ezért szünet nélkül ostromolja partnerét, Laureline-t, aki hagyományos értékrendje miatt, no meg ismerve Valerian kusza nőügyeit, folyamatosan visszautasítja.

Parancsnokuk (Clive Owen) útmutatása alapján következő küldetésük a lélegzetelállító intergalaktikus városba, Alphába vezet, amely egy folyamatosan növekvő metropolisz a világegyetem négy sarkából érkező ezernyi különleges fajjal. Az idők során az Alpha 17 milliós lakosa összekovácsolódott - egyesítették képességeiket és technológiájukat a fejlődés érdekében. Sajnos azonban az Alphán nem mindenkinek ugyanaz az érdeke, láthatatlan erők dolgoznak a háttérben, amelyek hatalmas veszélyt hozhatnak az emberiségre... "

Forrás: Port


Nem akarok álszent lenni. Bevallom, én is sokszor hírportálok, blogok vagy webzine-ek filmrovatai alapján tájékozódom filmek terén, ezek alapján döntöm el, mit akarok megnézni a moziban. A kedvenc oldalaimon befutó Valerian-kritikák miatt egyre csökkent is a lelkesedésem, egészen egy váratlanul jött feladatig, ami miatt muszáj volt megnéznem a filmet.

Nem felkészületlenül ültem be a Valerianra. A Geekzen és az augusztusi Filmvilágban alaposan körbejárták a film alapját adó képregényt, amit 1967-ben Pierre Christin és Jean-Claude Méziéres (Bessonnal is jóban vannak és dolgoztak együtt) indított útjára René Goscinny (Asterix-képregények) magazinjában. A képregény ismeretében arra készültem, hogy egy azokhoz képest lebutított kalandfilmet kapok. Többé-kevésbé ez így is történt, de inkább kellemeset csalódtam, mint bosszankodtam.

Láthatatlanban (mivel még nem volt szerencsém a Valerian képregényekhez) azt mondom, a Christin-Méziéres páros erősségei a részletgazdag világ, amit Valerian és Laureline köré építettek és a nyitó epizód után folyamatosan megjelenő társadalomkritik. Ez a kettő a filmadaptációban is megtalálható, mégha az utóbbi kicsit megporosodva (de ez vitaható) is. A látványra nem lehet panasz. Ilyen gazdag űrlénypopulációt, mint amilyennel a cselekmény helyszínén, az Alphán találkozunk utoljára az Avatarban és a Star Warsban láttam. Minden kellően futurisztikus, furcsa és idegen, ahogy annak egy jó űroperában kell. Emellett még kapunk néhány érdekes technológiát is. A személyes kedvencem az a jelenet, amikor Valerian és Laureline egy titkos "tárgyat" akarnak visszaszerezni a piacról. Egy anyagnak köszönhetően képesek lesznek a kihalt sivatagnak tűnő világ mögött rejlő igazit meglátni, vagyis a tényleges galaktikus piacot. Az egész akció arra emlékeztetett, amikor az ember felvesz egy VR sisakot és azon keresztül egy teljesen más világot lát, a játék közben pedig szinte meg is feledkezik a valóságról. Ügyes ötlet volt ez a filmben, feldobta.

Amivel még nagy meglepetést okozott a film az a mondanivaló. Nem vártam, hogy lesz társadalmi mondanivalója a Valeriannak. Kezdődött mindez az első percekben: teljesen letaglózott a nyitójelenet, ahol David Bowie Space Oddity-je mellett mutatták be az Alpha létrejöttét. A jelenetsort látva nem tudtam nem elvonatkoztatni a minket érintő társadalmiproblémáktól (rasszizmus) és attól, mit is kellene elérnünk a jövőben. Persze nem ettől lesz ez a nyitó rész a mondanivaló, de a történet későbbi kimenetelével szembeállítva (SPOILER: ha el akarod olvasni, jelöld ki a szöveget a parancsnok korábban egy egész bolygót semmisített meg annak őslakosaival együtt saját fajáért, az emberekért SPOILER VÉGE) megkapjuk az üzenetet. Kap egy kis fricskát a gyarmatosítás és annak bűne, ami szerintem már kicsit megkopott téma, de fenntartom azt, hogy valamilyen formában a történelem mindig ismétli magát, ezért pedig akár aktuális is lehet (pl. a Közel-keleten uralkodó káosz politikai előzményei). 


A pozitívumok mellett sajnos nehéz szemet hunyni a bosszantó negatívumok mellett. Sőt, nem is lehet. A Valerian legnagyobb hibája igazából maga a történet, amiből dolgoztak. Az Ezer bolygó városa az 1969-es részen (L'Empire des mille planétes, azaz Az Ezer bolygó birodalma) alapszik, ami kicsit érthetetlen, mivel maga a képregénysorozat nem ezzel kezdődik. Nagyvonalakban mondhatjuk azt, hogy Bessonék egy történet közepéből ragadtak ki valamit. Ennek tudatában a fantasztikus nyitójelenet után reménykedtem benne, hogy kapunk egy rövidebb ismertetőt a szereplőkről és a munkájukról, hogy Valerian-szűz nézőként jobban bele tudjunk rázódni a világukba. Ez a bizonyos gyorstalpaló sajnos elmarad. A képregényben evidens, hogy nincs ilyen, mivel már x rész óta Valeriannal és Laureline-nal járjuk a galaxist, de a film esetén ez nem így van. Az alapozás kihagyásából pedig rengeteg baki van a filmben. Azontúl hogy nem tudjuk, hogy a két főhős mitől lettek ügynökök, hogyan kerültek a szervezetbe, aminek dolgoznak, még az ő motivációjukat se értjük. Ezentúl az Alpha világát is csak nagyon felületesen ismerjük meg, miközben bőven lenne potenciál benne (esetleg egy Valerian-sorozatban kibontani?). Röviden egy kellő felvezetés nélkül úgy érzem, nem tudok semmit erről az univerzumról, csak minden olyan tessék-lássék módon van itt. A karakter nélküli szereplőkre visszatérve az őket játszó színészek sem képesek javítani az ő ürességüket. Dane DeHaan vicces a legelején, amikor próbálja elcsábítani Cara Delevingne-t, de semmi több. Maga Delevingne pedig szinte nem is színészkedik, csak néha jelenik meg az arcán egy-egy mosoly. A magyar szinkronhangja több érzelemmel adja elő a szerepét, és sokszor kínos is a vásznon, hogy a hang érzelmei nem passzolnak a színész játékához, és nem a szinkronszínész hibájából. 

Emellett még meg kell említenem a film ritmusát. Sokszor epizódikus a cselekmény, ami nem feltétlen lenne baj, ha nem volna főcselekmény. Itt van, aminek a megoldásához szerencsére kicsit kerülőúton jutunk el, ami ad némi izgalmat, de mégis nagyon vontatottnak érződik ez az út. A hősök sokszor tesznek ilyen-olyan indokkal fölösleges kitérőket, amelyek miatt - ahogy azt sok kritika is írta, mint például a Port - a néző meg is feledkezik arról, mire kéne kifutnia az egész cselekménynek. 

Összességében azt tudom mondani, hogy a Valerian és az Ezer bolygó városa egy elég közepes film lett, amit nagyrészt a látvány vitt el a hátán, így kap tőlem egy 6/10-et. Voltak benne zseniális részek, nevetni is tudtam néha, a történet is lekötött. És kövezzetek meg, de még Valerian és Laureline flörtölésén is tudtam szórakozni. Viszont még mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ennél többet érdemelt volna Franciaország kultképregénye. Megyek is Bookdepositoryn megnézni, mennyiért rendelhetem meg angolul a képregényeket.

2016. augusztus 20., szombat

Újabb rejtélyek Gravity Fallsban

augusztus 20, 2016 0 Comments
 

2014-ben az egyik nagy rajzfilmes felfedezésem a Gravity Falls volt, amit csak most sikerült folytatnom az egy ideje elérhető 2. évaddal. Kicsit szomorúan ültem neki, hiszen tudtam, ez az utolsó alkalom, hogy találkozhatok Dipperrel és Mabellel. Lássuk, milyen volt a búcsú. 

Tartalom:
"A Pines család úgy dönt, hogy visszatérnek a normális életükhöz. Az elmúlt izgalmakat egy "Mystery Shack Party"-val ünneplik meg, azonban ahogy az Gravity Fallsban gyakran megtörténik, valami természetfölötti keresztülhúzza hőseink számításait."

Forrás: IMDb alapján


Sorozat esetében is ritka az olyan, hogy a 2. évad bőven felülmúlja az elsőt. Tapasztalatom szerint az új részek vagy hozzák a megszokott színvonalt, vagy kicsit alulteljesítenek. A Gravity Falls azonban az a ritka kivétel, ahol az új etap bőven túlszárnyalja az előzőt. A Pines ikrek társaságában további különleges lényekkel ismerkedtünk meg, azonban az előző évadban elkezdett fősztori (a napló körüli titkok) nagyobb főszerepet kapott és az évad közepére egy gyönyörű felvezetéssel kiderült a nagy rejtély. Igazság szerint, ennél a pontnál megijedtem, hogy ezek után mit tud kezdeni magával a történet, de szerencsére alaptalan volt a félelem. A naplóügy megoldása után is akadtak izgalmak, sőt, fokozni is tudták azt és így kaphattunk egy nagyon nagy tétekkel játszó 4 részes finálét. A végjáték kicsit hosszú volt (én ízlésemnek mindenképpen), de elvarratlan szálat nem maradt (amúgy ez az egyik nagy erőssége a Gravity Fallsnak: minden apróságnak van vagy lesz jelentőssége!) és méltón búcsúzott a sorozat nézőktől. Az elborult ötletek mellett kaptunk drámát és emberi érzelmeket is, melyek csak könnyesebbé teszik a búcsút, de olyan érzésünk is lehet, hogy ez a sorozat igenis él és lélegzik. 


Az intelligensen és kellő csavarokkal összerakott történeten kívül, amit némely élőszereplős sorozat is megirigyelhetne, számtalan apróság akad, ami miatt csak szeretni lehet, de legalábbis csodálkozni kicsit a készítők igényességén. Egyik a szereplők és mellékszereplők építése. Az előző évadban is számos karaktert ismerhettünk meg, de leginkább a Pines családra koncentráltak a részek. Most minden fontosabb, legalábbis gyakran megjelenő karakterről derült ki titok vagy épp jobban a lelkük mélyére láthattunk. Például jó, hogy Wendy és Soose is szorosabb barátságot alakít ki Dipperékkel, mondhatni mellékszereplőkből fő(bb)szereplőkké léptek elő. Aztán az eddig negatív szereplőkként feltűnő Pacifica vagy Robbie is megkapta a saját árnyaltabb karakterét. Továbbá más városlakókról (pl. Lazy Suzy vagy Old McGucket) is bőven kiderültek viccesebb vagy épp komoly, a történethez kapcsolódó dolgok, melyek csak színesebbé tették Gravity Fallst. Azonban nem csak az életük vagy épp a tulajdonságaik és egyéb titkaik teszik ezeket a figurákat különlegessé, hanem a dinamikájuk. Gravity Falls szereplői mondhatni életre kelnek és gondolkodnak, nem a cselekmény irányítja őket, hanem végig azt éreztem, főleg a 2. évadban, hogy képesek önálló cselekedetekre is. 
Amit még nagyon értékeltem, az a sok kis popkultúráls kikacsintás. Volt itt olyan epizód, ami a sikeres Herre utalt ("Soose and the Real Girl"), kapott külön epizódot a D&D is ("Dungeons, Dungeouns and More Dungeons"), de akadt itt X-akták utalás és kikacsintás a konspirációs thrillerekre (ilyen Da Vinci kód-szerű művekre gondolok). 

Összességében nagyon szívemhez nőtt a Gravity Falls és iszonyúan sajnálom, hogy csak ez a 2 évadocska van. De van egy olyan rajzfilmsorozatunk, ami nagyon is végiggondolt történettel operál és megszólít szinte minden közösséget, de talán a sci-fin, fantasyn és horroron nevelkedett népek szívéhez állhat legközelebb. Én mindenkinek szívből ajánlom: 10/10 az egész sorozat (1. és 2. évad is). 

2016. április 29., péntek

A lázadó

április 29, 2016 0 Comments

Az előző részről, A beavatottról  pozitív véleményem volt, így természetesen vártam a második részt. Utólag köszönöm Antalnak, hogy elvitt rá. Nos, őszintén, amennyire vártam ezt a filmet, annyira csalódtam benne. Lássuk, miért is. 

Tartalom:
"A beavatott-sorozat: A lázadó emeli a tétet: Tris (Woodley) szövetségeseket és válaszokat keres a futurisztikus Chicago romjai között. Négyessel (James) együtt menekülniük kell a műveltek csoportjának hataloméhes vezetője, Jeanine (Winslet) elől. Az idővel versenyt futva Trisnek rá kell jönnie, hogy családja milyen titok miatt áldozta fel életét és miért próbálja meg a műveltek vezére megállítani őket mindenáron. Múltbeli választásai kísértik, de megtenne mindent azért, hogy megvédje szeretteit. Trisnek Négyessel az oldalán lehetetlen feladatok sorával kell szembeszállnia, hogy feltárja a múlt igazságát."

Forrás: Port


Habár az előző rész (számomra) többé-kevésbé lezárt volt, képes felvenni a fonalat és továbbvinni a másodikban. Trisék világa is bővül, például találkozunk a felkelőkkel, betekintést nyerünk az ő életükbe. Ez persze szépen kidolgozott látvánnyal párosul, tényleg beléphetünk ebbe a posztapokaliptikus környezetbe, volt egy jó kis hangulata. Továbbá a vezetők terveit is jobban megismerjük, aminek szintén örültem, hisz ennek köszönhető a film fináléja, Tris tesztje. Látvány szempontjából sem utolsó a teszt részt, de amit még érdemes kiemelni, hogy nagyon szépen hozza ezt az álomban megküzdeni a belsőnkkel toposzt. Igen, ez is valahol klísés (erről még írok többet is lejjebb), de összességében valahogy jól működött ez a rész. 


A pozitívum után jöjjenek a negatívumok, de kíméletlenül. Itt szólnék, hogy lesznek spoilerek, szóval aki még nem látta a filmet, az innentől ne olvassa a bejegyzést! Kezdjük a szereplőknél. Őszintén, se Tris, se Négyes, és valahogy a többiek sem ragadtak meg különösebben. A lázadó részben nem csak semmilyenek, hanem irritálóan ostobák is voltak a szereplők, de főleg a főszereplő. Rengeteg olyan szituáció volt, amikor mondták Trisnek, hogy ezt ne csinálja, mert csapda vagy bajba kerül, erre nem megcsinálta? És miért? Önfeláldozás (ő ezzel magyarázta). De ha az írók (vagy írónő: nem tudom, hogy a regényben is ilyen buta-e Tris) céljait találgatjuk, akkor arra tudok gondolni, hogy nem volt jobb ötletük, hogy a főszereplőt a fináléba rakják. Másik hülyesége Trisnek az volt, hogy épp készült a nagy összetalálkozásra Jeannivel, erre előtte még kamatyol kicsit Négyessel. Érthető, hogy a rajongóknak kellett ez a jelenet, de illett volna felvezetni valahogy és mindenképpen egy normálisabb helyre rakni a cselekményben. Borzalmas. Azt pedig nem győzöm elismételni, hogy sokszor kiszámítható. Az előbb említett hibákat is sokszor láthattunk már más young adult alkotásoknál. 

Ezekhez a példákhoz hasonló elemekkel volt tele A lázadó film, és a jó látványvilág meg pár erős jeleneten kívül nem igen tudtam élvezni a filmet. Így több, mint egy év utáni távlatból pedig nehéz visszaemlékezni a történetre, így azt is mondanám még, hogy nem egy maradandó alkotás. Pontszám? Végül is túl lehetett élni, a Tűzpróbánál nem volt idegesítőbb: 7/10

2015. augusztus 4., kedd

Vigyázó szemetek Párizsra vessétek

augusztus 04, 2015 0 Comments

Idén februárban továbbfolytatódott az északi kalandozás a History csatornával a Vikingek 3. évadában. Az előző évadban elkezdett világ kibővítése továbbfolytatódik, új és régi szereplők jönnek vagy mennek. Erről bővebben. 

Tartalom:
"Ragnar és Lagertha flottái ismét elhagyják Kattegatot, hogy Wessexbe menjenek, azonban ezúttal telepeseket is visznek magukkal. Ecbert király fogadja a vikingeket és alkut ajánl nekik: harcoljanak az ő oldalán. A többi vezető nem tetszése ellenére Ragnar beleegyezik az alkuba és Wessex szövetségeseként indul harcba."


Forrás: Imdb (fordítás)


Az előző évadnál kiemeltem, hogy a sorozatnak legnagyobb erénye, hogy képes fejlődni. Ez a tulajdonság a legutóbbi évadon is látszik. A vikingek világa bővül, ezáltal a történetnek az összetettsége is, és nagyobb, komolyabb konfliktusokkal kell szembenéznie a szereplőknek. Ragnarék kalandjai során láthatjuk például, hogy milyen problémákkal jár a letelepedés egy, az anyaországtól távol eső helyen, nőként milyen nehéz is irányítani egy közösséget, milyen is az angolszász vendégszeretet, de az évad végén még a frankok világába is betekintést nyerhetünk. És természetesen a többi nép mellett a vikingek világában is barangolhattunk, főleg spirituális téren. Visszatekintve azt mondhatom, hogy a készítők nagyon ügyesen folytatták a kulturális háttér kiépítését és az atmoszféraépítését, hisz a 3. évadban is jó érzés volt elmerülni ebben a régmúlt Európában. 


Azonban hiába a jól kidolgozott külső, ha a belső nincs teljesen rendben. Az, hogy több történetszálon dolgozott az új évad kétségtelenül érdekessé teszi az egész alkotást, viszont nem voltak ezek a szálak eléggé kidolgozva. Az évad elején természetesen még tartott a 2. évad lendülete, Aslaug, Siggy és Helga álmai különös, mágikusabb vonulatot adtak a cselekménynek, Ragnarék és Ecberték találkozása szintén szórakoztató volt. Kwenthrith hercegnő védelmébe vétele után viszont egyre kiszámíthatóbbnak, néhol már kicsit logikátlannak hatott a történet. A frankok belépésével kicsit javult az évad közepén lévő bizonytalanság, akadtak meglepő fordulatok (pl. Ragnar), de valahogy mégsem érte el a fináléval együtt sem az előző évad színvonalát. Nem volt rossz a Vikingek 3. évada, de most valami hiányzott valami, ami az előzőben megvolt, így most ez 8/10, de attól még maradok 4. évadra is. 

2014. október 25., szombat

In the gentle fall of rain from Heaven I hear my God. But in the thunder I still hear Thor

október 25, 2014 0 Comments

A Vikingek ott folytatódik, ahol az előző évad befejeződött. Ragnar magánélete (mondhatni) kisebb válságba került: testvére, Rollo ellene fordult és közben Aslaug hercegnő is megjelent a színen, amelynek a feleség, Lagertha nem igen örül. A 2. évad jelentős változásokkal kezd az 1. évadhoz képest: kérdés, hogy ezeket sikerült-e feloldani?

Tartalom:
"Ragnar és Rollo közt testvérháború dúl, a harcokban Borg jarl és Horik király csapatai is részt vesznek. Kattegat felbolydul, amikor hajó köt ki a faluban, fedélzetén a terhes Aslaug hercegnővel... Ragnar nehéz helyzetbe kerül, döntése családja jövőjére is hatással van."

Forrás: Port


És mert a sorozat merész lenni! Felbontotta a kezdeti kapcsolatrendszereket, és nem építi őket újra a krízis után. Spoilerek nélkül annyi elmondható, hogy ebben az évadban a szereplőknek szembe kell nézniük a túllépéssel, a bizalmatlansággal, meg is kell alkudniuk, továbbá fel kell találniuk magukat bizonyos élethelyzetekben is. Ezekben a helyzetekben mutatkozott meg az, hogy nem feltétlen mítoszi hősök szerepelnek a sorozatban, hanem személyiséggel rendelkező emberek. Ebben a tekintetben is sokat lépett előre a sorozat. Azonban ami igazán nagy újítást jelentett az új évadban, az a komolyabb intrika behozatala. Ecbert, Wessex királyának és udvarának behozatala nagyobb rálátást ad a nézőnek Angliára és az ottani szervezkedésekre. Továbbá végre láthatunk az angolszász oldalon is egy olyan figurát, aki hasonlít Ragnarhoz, így egyenlő ellenfél lehet. Azonban északon, Vikingföldön sincs hiány politikai játékosokból: sem Jarl Borg sem pedig Horik király nem tudja félretenni saját sérelmét és büszkeségét. Érdemes ezeken a figurákon tartani a szemünket, hiszen az évad nagyobb izgalmait ők szolgálják. Hála a hozzákapcsolódó eseményeknek érdekesebb, nehezebben kiszámíthatóak a történések, mint az előző évadban azt leszámítva, hogy néha önismétlésbe esnek az írók. 


Az újítások mellett a Vikingek megőrizte az előző évad erősségeit is. Kicsit visszafogottan ugyan, de még mindig jelen van a kultúra bemutatása. Az új részek most véresebb, brutálisabb szokásokat tártak fel előttünk: hogyan áll bosszút egy férfi az őt ért sérelmekért, mi jár az árulásért, és természetesen azt is megtudjuk, hogy a vérvörös szárnyakhoz képest a kerékbetörés smafu. Azonban a kultúra felfedezés során némi kulturális relativizmus is megjelenik szerzetes kalauzunkon, Athelstanon keresztül. A pap helyzete különösen érdekes a 2. évadban, amire külön felhívnám a figyelmet. De a kulturális relativizmusra visszatérve, a sorozat nem helyezi se a viking kultúrát, sem pedig a keresztény angolszász hagyományokat a másik fölé. Mindkettőt többé-kevésbé hitelesen, ítéletek mondása nélkül mutatja be. Szerintem ez mindenképpen szép elszakadás a régi, romantika korabeli és a még korábbi keresztényi ábrázolásmódtól a vikingek tekintetében, továbbá pedig mutatja a készítők nyitottságát is.

Néhány önismétlést és az évad elején egy-két laposabb részt leszámítva a Vikingek 2. évada felülmúlta az előzőt. Egy történelmi / kalandsorozathoz illően izgalmas, kedvelhető szereplőkkel operál, de ami az utóbbi évadnál a legértékesebb tulajdonság az, hogy képes fejlődni is: 9/10 pont jár így. 

2014. szeptember 21., vasárnap

Vikingek

szeptember 21, 2014 0 Comments

A History csatorna köztudottan főleg történelmi témájú dokumentum filmeket közvetít, azonban 2013-ban előálltak élőszereplős sorozatukkal, a Vikingekkel. 2014-ben pedig magyar képernyőre is megérkezett a Viasat 3 jóvoltából. A sorozatot hétvégi maratonban adják le, hogy így a nézők teljes egészében élvezni tudják a történetet. Mellesleg, a sorozat ajánlását köszönöm Gergőnek. A noszogatásnak hála ez a megtekintés sem tolódott el legalább tíz évvel későbbre a megjelentést követően (:D) és még aktuális is lesz az írás. 

Tartalom:
"A Vikingek története Ragnar Lothbrok, kora legnagyobb hősének felemelkedését meséli el, aki elsőként hajózik nyugatra és jut el Nagy-Britanniába. Ragnar-nak és bajtársaiknak már elegük van abból, hogy vezérük, Earl Haraldson (Gabriel Byrne) minden évben kelet felé, ugyanarra a vidékre küldi el a törzset hódítani. Azonban Ragnar-nak, a félelmet nem ismerő harcosnak megvan a terve, hogy mindent megváltoztasson."

Forrás: Port


Őszintén bevallva, a pilot megtekintése után hamar elfogyott a lelkesedésem a sorozat iránt. Csupán az alapszituáció lett felvázolva (Bjorn férfivá avatása, konfliktus Ragnar és Haraldson között, nyugatra utazás terve), de mindez elég súlytalanul. Nem volt arányos a jelenetek elosztása (több szál volt, de valahogy egyiknél se időztek el sokáig), a karaktereket se igen lehetett meg kedvelni (kivéve Floki, neki van valami őrült kifogása, ami szerintem a legtöbb embert megfogja), sem pedig jobban megismerni őket. Ami miatt továbbnéztem a sorozatot, az a minőségi kivitelezés. Már az első részben is rengeteg jól beállított jelent látható, a jelmezek és a környezet korhű (legalábbis autentikusnak tűnik, de megfelelő ismeretek nélkül nehéz megítélni), bár utóbbi elvárható egy történelemi csatornától. Aztán ahogy haladunk előrébb a részekben, megmutatkozik a Vikingek igazi menetiránya (mondhatjuk így).


Az 1. évadban igazi átívelő szálra ne számítsunk, inkább nagyobb epizodikus kalandokra, azaz egy kalandot néhány rész dolgoz fel. Ebben a formátumban szerencsére van idő a népcsoport és a főszereplők karakterének megismerésére is és történetet is kapunk. Utóbbi kicsit kiszámítható, inkább emlékeztet az egész egy több dalból, részletesen leírt hőseposzra, mint komoly történelmi drámára (bár meg kell jegyezni, hogy a finálé meglepő fordulatokat hozott személyi szinten), de ettől eltekintve élvezhető. A könnyed cselekményt pedig tökéletesen kiegészíti a részletesen bemutatott viking szokások fölösleges magyarázatok nélkül. Hiányát se érezni utóbbinak, a nézőket ugyanis egy ügyes trükkön keresztül vezetik be a vallási és társadalmi szokásokba: egy kívülállón keresztül, aki Athelstan, az angol pap. Idegen kultúrában nevelkedettként megtapasztalja a kulturális sokk élményét majd az asszimilációt. A kulturális különbségek érzékeltetésére annyira figyeltek a készítők, hogy néhány jelenetet az óészaki és az óangol nyelv elbeszélésében hallhatunk (legjobb példa ilyen jelenetre, amikor Ragnarék tárgyalnak az angolokkal a tengerparton).

Összességében, a Vikingek nem egy rossz sorozat. Inkább kultúra orientált az első évad alapján, amely az eposzokat idéző hőstörténet keretein belül elevenedik meg. Az első kilenc rész így 8/10 pontot érdemel, de a záró rész alapján számíthatunk komolyabb konfliktusokra a második évadban. 


2014. augusztus 6., szerda

Nagy hal

augusztus 06, 2014 0 Comments

A Nagy Hal Tim Burton egyik, viszonylag korai (koraibb) darabja. Így még nem érhetőek tetten a rendező védjegyévé vált sötét, komor és abszurd képvilág, de ettől eltekintve egyik legjobb filmje. Lássuk is miért! Az ajánlást pedig utólag is köszönöm Csillának.

Tartalom:
"A halálos beteg Edward Bloom ágyánál összegyűlik a család. A beszélgetések során az apa felidézi életét. Mindig is a tündérmesék világában élt. Nyolcévesen, ágyhoz kötött betegként napjait a Világ Könyves Enciklopédiájának olvasásával tölti. Különösen az aranyhalakról szóló cikk ragadja meg. Tíz évvel később a városka egyik legnépszerűbb fiatalembereként rájön, hogy, csakúgy, mint az aranyhalnak, a növekedéshez neki is el kell hagynia az otthonát, és fel kell fedeznie a világot. Valószerűtlen, mitikus utazás veszi kezdetét."
Forrás: Port


A történet egy hagyományos amerikai elbeszélőstílusból, a tall-talkból, azaz a nagyot mondásból indul ki. Az idős Edward Bloom kalandos élettörténetével szórakoztatja menyét és ezáltal minket is. Bloom a nézőt egy nem mindennapi világba kalauzolja. Egy modern mesevilágba csöppenünk, ahol óriások és boszorkák szabadon tevékenykednek. Egy olyan mesében találjuk magunkat, ahol az útra kelt "szegény legény" végigjárja a nehéz utat, segít a bajbajutottakon, kiállja a próbákat és megcsinálja a szerencséjét és szerelméért a végsőkig küzd és kitart. Röviden Tim Burton ebben a filmjében egy olyan világot fest elénk, amely megengedi, hogy álmodhassunk, kicsit izgalmasabban éljük meg a hétköznapokat. Igaz, a látványvilág nem fekete és bizarr, ahogy azt később láthatjuk Burtontől, de mindenképpen rájellemző ez a meseszerű, álmodozó és bájos világ is. 
A cselekmény másik fele / szála Edward Bloom és fia, Will viszonyán keresztül egy keserű apa-fia viszonyt ismerhetünk meg. Kettejük közt azonban nem csak az apjában csalódott fiú és a makacs apa ütközik, hanem álomvilág és realitás is. Nehéz eldönteni, hogy melyik is a helyes út, ahogyan Edward és Will is nehezen jutnak el egymáshoz, mint apa és fiú. Hogy miként kell cselekedni, arra az utolsó jelenet ad megoldást.


Edward és Will közti viszony feltárása egy jó példa a film másik erősségének bemutatására: emberség. Őszintén ad át teljesen emberi és olyan érzéseket, amelyeknek természetesnek kellene lennie. Találkozunk itt igazi boldogsággal, tiszta és érdek nélkül szeretettel, de szembesülünk a beteljesületlen szerelem keserűségével, az útkeresés nehézségével és az elengedés betöltetlen űrével is, s persze halhatatlansággal is. Egyes embereknek mindez csöpögős vagy hatásvadász lehet, de szerintem pont ezek az emberi érzések hiányoznak a legtöbb mai alkotásból. 
Összességében, a Nagy Hal egy kellemes hangulatú és érzelmes film a közkedvelt Tim Burtontől. Kalandos, kedves kikapcsolódás, tanulsággal. Hiába tíz éves alkotás, még ma is szórakoztató és elgondolkodtató, és emberi: 10/10.

2014. július 31., csütörtök

Crivens!

július 31, 2014 0 Comments

Terry Pratchett a fantasy rajongók körében nagy ismeretségnek örvend. Közismert remek humoráért, szójátékairól és remekül felépített világáról és szórakoztató történeteiért. Végre nekem is lehetőségem nyílt megismerkedni Terry Pratchett Korongvilágával és nem is akárkiken keresztül, hanem a Wee Free Meneken keresztül.

Tartalom:
"Nagy bajok történnek Achingék farmján: szörny a folyóban, egy fej nélküli lovas a főúton és rémálmok szállnak alá a hegyekből. És még Tiffany Aching kisöccsét elrabolja Tündér királynő (bár Tiffany nem feltétlen gondol erre nagy gondként). Tiffanynak vissza kell szereznie öccsét! Ebben segítségére van egy fegyver (a serpenyő), nagyanyja varázskönyve (igazából a Birkák betegségei), és még (Aszt velünk mi van, te barom?)... igen, vele van még a Wee Free Men, Nac Mac Feegle, a harcos, tolvaj, apró kék bőrű pictiszek, akiket száműzték Tündérországból részegségért és rendzavarásért."

Forrás: Moly (fordítás)

A regény ifjúsági, így a felnőtté válás útján meginduló lány a főszereplőnk, Tiffany. Azonban más gyermekhősökkel ellentétben, Tiffanynak hamar megvan a magához való esze. Igaz, támogatói neki is vannak (Nac Mac Feegle meg a varangy), de nem támaszkodik rájuk teljesen, hanem igenis megy a saját feje után és általában jól is jön ki a dolgokból. Leginkább ez tetszett ebben a YA regényben, szerintem ebben különbözik a legtöbbtől (nyilvánvaló példaként a Harry Pottert hoznám fel).

Mivel YA a műfaj, így a történet nem túl bonyolult, viszont a szereplők és maga a világ, meg Aching nagyi körüli mítosz igazán kidolgozott. Előjönnek felnőttebb témák is (elítélés, ártatlanok meghurcoltatása), plusz sziporkázó, kissé angolos humora van. Továbbá egy cseperedő gyermek számára komoly tanulságokat is tartalmaz, és szerencsére Pratchett nem szájbarágja. Ezek szintén értékelendő. Látszik, hogy az író gondolkodó félként kezeli a gyerekolvasókat.

Végszóként pedig, crivens! Rég szippantott így magába egy világ: 10/10-es könyv-e. 

2014. május 24., szombat

Rejtélyek városkája

május 24, 2014 0 Comments

Manapság elég nehéz jó minőségű, ötletes és szórakoztató mesébe botlani - mármint olyanba, ami felnőttnek és gyereknek egyaránt megfelel. Talán a 90-es években láthattunk képernyőn utoljára ilyen alkotásokat, azonban a Gravity Falls meggyőzött, hogy a mai készítőkben is bőven van fantázia.

Tartalom:
"A Pines ikrek, Dipper és Mabel különös rejtélyek nyomára bukkannak bohókás nagybátyjuk, Stan városában, ahol a nyári szünetet töltik. Gravity Falls egy kis elszigetelt észak-nyugati városka, ahol azonban semmi nem az, aminek látszik.A született kalandor Dipper, és az optimista energiabomba, Mabel egy rejtélyes újság után rájönnek, hogy Gravity Falls titkokat rejt. Miközben belevetik magukat a kutatásba, arra is rájönnek, hogy leginkább egymásra számíthatnak."

Forrás: Port


Gravity Falls világa őrült és beteg, de pont ez az, ami megadja az egésznek a sava-borsát. Például hiába fájdalmas valahol az agynak Mabel képzelgése a puppy cukorka hatására, vagy amikor Stan kijelenti, hogy amikor nincs rendőr a közelben, minden legális, vagy Dipper Disco Girl énekelése (ami egyértelműen a Dancing Queenre utal). Mégis ezek a jelenetek emlékezetesek maradnak és bármikor újra átélhetőek. Bár ezzel kissé a közepébe csaptam a dolgoknak. Igen, valahol ezekben rejlik a sorozat titka (hogy miért szeretik): valami olyat sikerült megérinteni a nézőkben, amit szerethetik a Pines ikrek őrült kalandjait. Első sorban, szeretünk jól szórakozni, főleg önmagunkon. Mindegyik szereplőben (Dipper, Mabel, Stan, Wendy és tovább) megtalálható valami, ami magunkra emlékeztet és tudunk rajta nevetni emiatt. Ehhez kapcsolódóan említeném meg, hogy a sorozat megálmodója, Alex Hirsch nyilatkozta maga is, hogy saját gyermekkori élményei nyomán indult el: Mabelt saját nővére ihlette, Stant  a bácsikájuk, Dipper pedig sok mindenben hasonlít Hirschre. Továbbá beleszőtte a történetbe, saját elmondása szerint, azokat az eseményeket, amelyekről gyerekként álmodott (pl. szörnyvadászat). 


Ezen felül ami még egy kellemes mesévé teszi a Rejtélyek városkáját, hogy a minden rajzfilmben kötelező cselekményeket (pl. testcsere, első csók, közös visszaemlékezés) a sajátos ötletekkel dobják fel. Például ez volt az első mese, ahol egy szőnyeg segítségével sikerült a testcsere vagy kiderült, hogy a feneketlen gödör tényleg feneketlen, de a menotauroszok is elég frenetikus lények (a szivárványt-hányó gnómot ne is említsük). Természetesen ezek ellenére voltak unalmasabb részek, de összességében a kreatív és elszállt ötletek feldobták a már jól ismert sablonokat. Továbbá, érdemes kiemelni, hogy a mesének van főcselekménye is, nem csak epizódikus - ezt régóta hiányoltam a rajzfilmeknél. Szerencsére a Gravity Fallsnál ez nagy hangsúlyt kapott, így kaptunk egy gyönyörűen felvezetett, majd lezárt finálét és egy idegesítő cliffhangerrel - mint a nagy sorozatoknál.
Összességében, a Gravity Falls a Disneynek egy nagyon erős rajzfilmsorozata a mostani időkből. Szórakoztató, friss, intelligens is, a kötelező tanulság is megvan és mi magunk is, nézők is részesei vagyunk a műnek a szereplőkön keresztül. 9/10-es az első évad, erősen ajánlott nézésre, mielőtt jönne nyáron a 2. évad.

2014. április 17., csütörtök

Rob Roy

április 17, 2014 0 Comments

Evinde-del egy szemináriumi prezentáció keretén belül néztük meg a Rob Royt. Kalandfilm, skót lélek és Tim Roth - röviden így lehetne összefoglalni. Azonban hosszabban is érdemes erről a filmről értekezni.

Tartalom:
"Zord tél köszönt a skót fennsíkon élő klánokra. Rob Roy kénytelen ezer fontot kölcsönkérni Montrose márkitól, hogy átvészelhesse az embereivel a kemény hideget. A gonosz márki azonban sötét tervet sző. Rob Royt kirabolják, ráadásul Montrose bizalmasa megtámadja a házát, megerőszakolja a feleségét, és leöli az állatait. Így a férfi nemcsak adós marad, hanem a becsülete is odavész. A dühös Rob Roy bosszúért liheg. Útonállóként küzd a becsületéért, közben a skótok között nagy hírnévre és tiszteletre tesz szert."

Forrás: Port


A zord felvidék (the Highlands), kilt (skót szoknya), ceilidh (skót csoportos tánc), skót zene - a kötelező elemek, amik eszünkbe jutnak, ha Skóciára gondolunk. Michael Caton-Jones filmje azonban tovább megy a történelem fele is. Kontinensbeliként megtekinthetjük a másik oldalt, a skótokat, az angolok mellett. Ez a skót szemszög pedig az úgy nevezett skót Robin Hood-on, Rob Royon keresztül valósul meg. A történet során többször megvádolják, lekezelik, semmibe veszik, egy közönséges tolvajjá avanzsálják. Robin Hoodal ellentétben, Rob hősiessége abban rejlik, hogy ilyen körülmények közt is kitart elvei mellett és a megfelelő pillanatban visszavág. És az ő erényei nem pusztán abból állnak, hogy védjük a gyengéket és az elesetteket, hanem abból, hogy a saját büszkeségét ne sértsék meg, ezt védi. Talán ez a vonás különbözteti meg a Rob Roy filmet más kalandfilmektől. 


Ezen kívül számos emlékezetes jelenet látható a filmben, mint például Archibald és Mary jelenete, a pénz ellopása, vagy az utolsó nagy párbaj Archibald és Rob között. A pénz ellopásánál megrázó és lenyűgöző az a dualizmus, ami látható benne: öröm és veszély egymással párhuzamban úgy, hogy csak a nézők sejtik. A párbaj jelenetnél annyi megjegyezni való lenne, hogy mindenféle akcióelemet nélkülöz (ahogy a film többi részében is), csak a két jellem összecsapása sokkal hangsúlyosabb, s így lesz sokkal izgalmasabb, fajsúlyosabb a jelenet.
Összességében, nem rossz film a Rob Roy - van benne Skócia bőven, izgalom is, mégha nem a megszokott módon. És persze Tim Roth alakítása felejthetetlen, amiért nyert is egy Bafta-szobrocskát 1996-ban. 8/10 a Rob Roy

2013. augusztus 1., csütörtök

A francia Lara Croft

augusztus 01, 2013 0 Comments

A rengeteg amerikai kalandfilm között mindig felüdülés egy európai alkotást látni, egy franciát még inkább. Az elmúlt évek egyik ismert francia kalandfilmje az Adéle és a múmiák rejtélye. Luc Besson (a Wasabi film miatt lehet ismerős a neve) nem akar többnek látszani ebben a filmjében se, csak szórakoztatni kíván. Mellesleg, az ajánlást köszönöm Annának. 

Tartalom:
"1912-t írunk. Adéle Blanc-Sec, a rettenthetetlen ifjú riporter ég a tettvágytól. Képes bármeddig elmenni azért, hogy véghezvigye céljait. Ha a helyzet úgy kívánja, akár Egyiptomig is elhajózik, hogy különféle méretű és formájú múmiákkal mérje össze erejét. Mindeközben Párizs polgárain lassan eluralkodik a pánik. A Természettudományi Múzeum egyik emelvényén egy 136 millió éves Pterodaktilusz tojás rejtélyes körülmények között kikel, az óriási ősmadár pedig folyamatos rettegésben tartja az égből a francia főváros rettegő lakosait. Ám e szörnyeteg is kevés ahhoz, hogy Adéle Blanc-Sec kisasszony zavarba jöjjön, kinek eddigi kalandjai is számos meglepetéssel szolgáltak már az izgalmak kedvelőinek."

Forrás: Port



Adéle-t nevezhetnénk akár a francia Lara Croftnak is, hiszen hasonló életet él, igaz, egy kifinomultabb stílusban. Fizikai rátermettsége és harcművészetek helyett az eszét használva száll szembe ellenségeivel. Larához viszonyítva Adéle sokkal könnyebben bukik bele a terveibe, amin mi nézők persze szórakozunk. És ennek a kalandfilmnek valahogy ez a lényege. Szórakozni egy kellemesebb, erőszak-mentesebb módon. A mai amerikai filmek inkább az akcióra, a lenyűgözésre mennek rá. Így mindig öröm egy ehhez a filmhez hasonló történet, ahol nem kellenek szuperhősök vagy gigantikus géppuskák, hogy a néző élvezze a filmet. Természetesen, egy amerikai akció/kalandfilmhez hasonlóan a cselekmény itt is sem okoz túl sok meglepetést, bár akadtak meglepő fordulatok, főleg a vége felé. Továbbá kicsit mintha szakítana is a sablonokkal. A lények nem akarják az embereket lemészárolni, csak szerencsétlenségükből akarnak kiszabadulni (mint a dinoszaurusz) vagy teljesen barátságosak és segítőkészek (mint a múmiák). 



Az Adéle és a múmiák rejtélyének összképe a témához illeszkedik. Elbeszélő stílusában is felüdítő, kezdve azzal, hogy van narrátorunk (hasonló, mint az Amélie csodálatos életében), és ezzel jelezve, hogy most inkább egy kellemes mesére készüljünk, mint vad, eposzi küzdelmekre. A színészek sem veszik túl komolyan (jó értelemben) a szerepüket. Főszereplőnk, Louise Bourgoin felszabadult és könnyű játéka megszeretteti Adéle karakterét, finomságának és bájosságának köszönhetően szimpatikus lesz - vagyis ez a benyomás. Továbbá még az ő és társai köré teremtett 20. századi eleji világ is remek hangulatot ad, és csak fokozza a könnyed hangulatot. És kicsit el is varázsol.

Összefoglalva, Az Adéle és a múmiák rejtélye a maga nemében jó film. Az amerikai filmek közben mindenképpen felüdülés, így aki ilyesmire vágyik, annak ajánlott. Nem akarják megváltani a világot, csak ártalmatlan mesébe invitálni a nézőt: 8/10.

2012. május 26., szombat

Ha eljön a pusztító vadkan

május 26, 2012 0 Comments

Még ma is tart az a trend a magyar olvasóközönségben, hogy magyar szerzőtől nem igen olvasnak el könyvet. Pedig érdemes, találni is lehet remek darabokat a szép és szórakoztatóirodalomban egyaránt. Így próbáltam szerencsét Ta-mia Sansa első regényével, a Sötét Hórusszal.

Tartalom:
"Az öt bolygót felölelő liberális szellemiségű Bubastis és a hagyományos, patriarchális berendezkedésű Terrai Császárság alkotta kétpólusú univerzum megrendülni látszik.
A harc kereszttüzében egy különös, múltbeli sérelmeit magában mélyen elfojtó, önnön lidérceivel küzdő albínó nő, Nekhti áll…
A sci-fi klasszikus Asimov nyomdokain haladó Sötét Hórusz egy politikai és társadalmi mondanivalóval megtűzdelt izgalmas, meglepetésekkel teli, fordulatokban gazdag kalandos történet, melynek átélése során az olvasó elgondolkodhat arról, mi a valódi szabadság, hol húzódik a határ lehetőség és kötelesség között, és mit is jelent áldozatot hozni egy magasabb rendű cél érdekében…"

Forrás: Moly.hu

Eddig nem igen olvastam sci-fit. Sansa a könyvével rávezetett arra, hogy ideje jobban beleásnom magam.
Magáról a Sötét Hóruszról. Rövidecske a könyv (266 oldal), és ezt leginkább a vége felé éreztem. Számomra olyan gyorsan megoldódtak az események. Pedig Nekthi kinevezésééig nagyon szépen építkezett a történet, fokozatosan bontotta le Sansa a történet alaphelyzetét egészen a végső káoszig. Érezni lehetett a feszültséget, ahogy az eddig biztosnak tudott világ lassan, de egyenes úton van a pusztulás felé. És ez a bizsergető feszültség magával rántja az olvasót, szinte letehetetlenné teszi a könyvet.
 Másik rossz dolog, amit még mondani tudok, az az eleje. A rengeteg szereplőt nehéz volt elhelyezni, a különböző színhelyekhez kapcsolni. Nekem leginkább az volt a zavaró, hogy a szereplők egyszer a kereszt, majd a vezetéknevükön voltak megszólítva. Esetleg egy szereplőlista sokat segített volna a könyvben.
Ezen a két dolgon kívül több kifogásolnivalóm nincsen. Logikusan felépített világ, könnyen el lehetett benne merülni, a szereplők is kedvelhetőek, karakteresek, még a kevésbé fontosak is. Az egyiptomi mitológia felhasználásért meg külön piros pont jár, mert ritkán találkozok vele könyvekben, pedig én nagyon szeretem az ókori Egyiptomot. :) És a történet is lekötött, természetesen. Ahogy fentebb is írtam, egy jó tempóban építkező sztori, ami kellően izgalomban tartja az olvasót.

Összegezve, a Sötét Hórusz 8/10-es könyv. Első könyvnek nagyon, de nagyon erős, kedvet csinál a szerző további műveihez. Egy-két hibája van csak, de kárpótol érte a jól kidolgozott világ és szereplők. All zusammen, kíváncsi leszek Sansa további műveire, az biztos. :)

2011. március 1., kedd

Nevem Holmes. Sherlock Holmes

március 01, 2011 1 Comments

Mióta 2009-ben megláttam a moziban a plakátját, azóta meg akarom nézni ezt a filmet. Anno nem sikerült moziban megnézni, DVD-n se sikerült még megvennem, viszont Annától sikerült kölcsönkérnem. 

Tartalom:

"Hogy hívták 1891-ben James Bondot? Természetesen Sherlock Holmesnak (Robert Downey Jr.). A legendás mesterdetektív, aki közelharcban legalább olyan verhetetlen, mint logikus gondolkodásban, élete legnagyobb problémájával kerül szembe. Ő és hű társa, doktor Watson (Jude Law) Lord Blackwood nyomába vetik magukat. Ha nem leplezik le időben, az az egész Brit birodalmat megrázhatja."

Forrás: Port.hu

  
Szégyen, de be kell vallanom, hogy nem igen olvastam Sherlock Holmes regényeket. Csupán egy angol rövidített regényt olvastam és már nem is emlékszem, hogy melyik volt az. Volt benne egy liba, de ez most lényegtelen. Annyi emlékem viszont van, hogy az ott szereplő Holmes lenyűgözött okosságával és megfigyeléseivel. Ennyi rákészüléssel néztem meg Guy Ritchie Sherlock Holmesját.
Doyle detektívje teljesen kifordul magából a vásznon, de jó értelemben. Eltűnik a kockás kalap és a kabát, helyette viktoriánus kori csodaszép ruhát ölt magára. A pipa megfordul Downey Jr. által alakított figura kezében, de nem kap központi szerepet, úgyis útban lenne a bunyók során. Holmes verekedéssel is keres némi pénzt, ha épp nincs valami nyomozni való. Mert amúgy halálra unná magát, és unatkozásával mindenkit őrületbe kerget a fickó.


Sherlock Holmeson kívül a további karakterek is igazi egyéniségek, lehet őket szeretni. Irene Adler egyik színes jellem a szereplők palettáján, Holmes tökéletes "ellenfele". Watson kicsit morci, nehezen tolerálja Sherlock viselkedését (bár másokhoz képest ő a legtürelmesebb), de ennek ellenére egy bájos szereplő. Blackwoodban is egy méltó ellenfelet láthatunk, akit az utolsó pillanatban sikerül csak sarokba szorítani. Élvezetes volt nézni ezt a sok nagyszerű karaktert, amelyek megformálásához tehetséges színészeket válogattak. Robert Downey Jr. nem a két szép szeméért kapta azt az Oscar-díjat.


Maga a történet kicsit hollywoodian egyszerű, de élvezetes. Mivel Holmes figurája is akcióhősszerű figurává vált, így a film is ezt a vonalat lovagolja meg inkább, így a krimiszál kicsit háttérbe szorul, de egy fajta egyensúlyt megpróbálnak tartani. Humorban sincs hiány, ezt leginkább a helyzetkomikum adja (pl. amikor detektívünket kikötözik az ágyhoz :D). Túl sok ebből se lesz, csak épp annyi, amennyi szükséges.
A kép megvalósításra sincs panasz. A viktoriánus kor megjelenítése korhű, visszaadja a történelem könyvekből ismert kor hangulatát és mindebből valami angolság is sugárzik. Ezt az érzést fokozza Hans Zimmer zenéje, amelyben most sem lehet csalódni. Az aláfestőzenék között találunk ír hangzást is, a harcolós jelenetnél pedig egy eredeti ír népdalt hallhatunk, a Rocky road to Dublint.

Guy Ritchie Holmesja nem csúfolja meg Doylét, csupán a mai közönség igényeihez szabja nagyon is elmésen. Így egy pörgős, izgalmas karakterekkel teli történetet kaptunk, ami akár többször is újranézhető. Részemről 8,5/10.

2010. november 20., szombat

A holtak kincse, ami nincs

november 20, 2010 0 Comments

Valahol szégyennek érzem, hogy csak nemrég láttam a kalóz trilógia 2. részét. De mentségemre váljon, hogy nagyon régóta meg akartam nézni, még akkor, amikor HBO-nk volt, de mindig elfelejtettem. Mikor az RTL klub adta nem felejtettem el - felvenni. És írhatok ide egy kis beszámolót.

Tartalom:
Jack Sparrow kapitánynak ezúttal is természetfeletti kalózokkal gyűlik meg a baja: kiderül ugyanis, hogy egy régi vérszerződés miatt még mindig a legendás Davy Jones, a Repülő Hollandi nevű szellemhajó kapitányának adósa. Jacknek mihamarább rendeznie kell a tartozását, különben örök átokra és szolgaságra ítéltetik. És ha mindez még nem lenne elég, a kapitány zűrjei miatt meghiúsul Will Turner és Elizabeth Swann kisasszony esküvője. Ugyanis ők is kénytelenek elkísérni Sparrowt a nagy kalandra, mely egykönnyen életük utolsó kalandja lehet.
Forrás: Port.hu


Méltó folytatása az 1. résznek még több misztikummal és kalanddal, de valamiért mégis elmarad a Fekete gyöngy átka mögött. Előbb jöjjenek a negatívumok, utána a pozitívumok.
Először is a magyar címről: Holtak kincse. Angol cím: Dead man's chest  Kicsit elbaltázott lett a magyar cím, mert semmi köze a filmbeli kincshez (ami ugye nem is kincs, szóval nincs). A magyar cím miatt is azt hittem, hogy halottak szigetére mennek kincset keresni. Amúgy a cím nem ront semmit a filmélményen, de megtévesztő lehet.
További két problémám tényleg a filmben lesz. Egyik még az elején volt a bennszülöttek szigetén. Rendben, hogy kellenek epizódok egy kalandos történetbe, de ezt a szigetest valahogy fölöslegesnek éreztem. A szereplőkről se tudtunk meg sokat, és mint érdekesség, csak egyszer megvillant egy Kelet-Indiai Társaság felirat. Viszont Sparrow "sminkje" mindent vitt. Főleg, mikor pislogott.

Harmadik negatívum Elizabeth volt a három férfi párbajánál. Szerintem nem illett a karakteréhez a tehetetlen kiabálás, ő annál sokkal keményebb, ahogy az az 1. részben és a 2. további jeleneteiben kiderült.




Szerencsére a film más dolgokban hozta az elvártat. Első sorban a látvány világot szeretném kiemelni. Davy Jones hajója és legénysége hátborzongató, de tökéletesen összerakott tengeri emberekből áll. Jópofa ötletnek találtam, hogy aki tovább szolgált a hajón, az szinte már nem is volt emberi lény.
Még bejött a színhelyek váltakozása, ami egyszer komorabb, máskor pedig vidámabb volt. Jó is volt a szép Karib-szigetek partjaiban gyönyörködni (ha ott forgatták).

A színészek hűek maradtak az előző részbeli teljesítményükhöz, itt sem adták alább. Depp tovább növelhette rajongói számát még anno.
A történettel sem volt sok problémám. Esetleg még annyi, hogy kicsit nehezen állt össze a több történet szálocska, de végül minden egyenesbe jött és magával tudott ragadni a cselekmény.



Szó, mi szó, egy kellemes mesés filmet láttunk apróbb hibákkal kísérve. Kaptunk kalandot, humort, izgalmakat és drámát is. 8/10-et adok a Holtak kincsére. És azt hiszem, hogy kölcsön kell kérnem bátyámtól a 3. részt és majd jövő tavasszal elmenni a moziba a 4. részre.


Follow Us @soratemplates