A következő címkéjű bejegyzések mutatása: amerikai. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: amerikai. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 24., vasárnap

A Fekete párduc ugyanolyan eredetfilm, mint a többi szuperhősé

február 24, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az utolsó cikk az első olyan szuperhős film, azaz a Fekete párduc lesz, amit Oscar-díjra jelöltek a Legjob film kategóriájában.

Tartalom:
A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T'Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon.
Ám mikor egy nagy hatalmú ősi ellenség ismét feltűnik a színen, T'Challa királyként és a Fekete Párducként is próbára tétetik: a félelmetes összecsapás kimenetelén nem pusztán Wakanda, hanem az egész világ sorsa áll. Árulások és veszélyek közepette az ifjú uralkodónak maga mellé kell állítania szövetségeseit és felszínre kell engednie a Fekete Párduc minden erejét, hogy legyőzze ellenfeleit és biztonságban tudhassa népét. 


Forrás: Port


A Fekete Párduc az eddigi Marvel filmektől teljesen eltérő alkotás. Felvezeti az egyik első fekete szuperhőst, fekete színészgárdával forgatott nagy költségvetésű mozi film, ami a jegypénztáraknál is rekordokat döntött, és talán a legmerészebben módon politizál is. Ezenfelül számos közösségi megmozdulást is elindított, mint például Frederick Joseph GoFundMe kampánya: gyűjtést rendezett, hogy Harlemben minél több gyereket el tudjon vinni a fekete szuperhős filmjére. Szóval, összegezve, egy olyan film lett az Egyesült Államok színes bőrű közösségnek, amiben nem a megszokott, klisés szerepekben tetszelegnek a feketék, hanem végre igazi hősökként lépnek színre. És egy ilyen történet Hollywood-i megteremtésére nem is találhatnánk jobb alapot a már 50 éves múltra visszatekintő Fekete párducnál. Az 1966-ban jelent meg a Fantasztikus Négyes 52. számában az amerikai lakosság fejében élő sztereotípiákra építkezve (pl. egy afrikai ember nem ismerheti az űrtechnológiát) vezeti fel hősét, majd egy ügyes csavarral bemutatja, mennyire hamisnak bizonyultak. T’Challa jó stratégiaként könnyen csapdába csalja a Fantasztikus négyest, s a későbbiekben, amikor kiderül, egyikük sem akar a másiknak ártani. Végül Wakandát bemutatva egy másik sztereotípia is széttörik: nem egy elmaradott, „barbárok” által lakott ország, hanem egy technológiailag fejlett és független királyság.

Stan Lee és Jack Kirby hagyományai a Fekete párduc filmben is visszaköszönnek: az afrofuturista stílust megidéző Wakanda, a mérnökzseni Shuri és a tudatos a "fejlett országok" Afrika sztereotípiájának felhasználása. Politikai vonalon haladva egy másik érdekesség is felbukkan a Marvel képregények és a Fekete párduc között: az Ember Jogi mozgalmak beemelődése. Az X-Menhez hasonlóan itt is megjelenik a két fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King és Malcolm X közötti ellentét: békés harc a polgári jogokért versus erőszakosabb jogi harc. A Fekete párducban ez egyértelműen T'Challa és Killmonger közötti ideológiai különbségben jelenik meg: T'Challa királyként békét szeretne a környező országokkal, Killmonger viszont megelégelte a bujdoklást és azt, hogy Wakanda nem használja ki technológiai fölényét. Ebből pedig egy klasszikus jó-rossz harc kerekedik a királydrámák díszletei között.


A Fekete párduc előtti tisztelgés és múlt s jelenbeli politikai húrok (lásd T'Challa zárójelenetét) megpendítése érdekes töltetet ad a filmnek, de mindezek ellenére a téma felszínén marad a mű. Így nekem az a legnagyobb bajom a filmmel, mint általában az MCU többi alkotásával is: feldob egy nagyon érdekes és jól hangzó témát, nagyjából aköré építi a cselekményt, de mindezt végül feláldozza az akció és a humor oldalán. Tudom, a filmek állítólag szórakozásra vannak, meg amúgy is húzzak el akkor DC filmeket nézni, ha darkos cuccot várok el. Viszont ha így nézem is a Fekete párduc így is biztonsági játékos, hisz a már jól bejáratott eredettörténet filmek (pl. Doctor Strange, Hangya, Galaxis őrzői) pontjait pipálgatja ki: az új hős új szerepbe csöppen, amibe bele kell tanulni, de közben már vadászik rá főellensége. Kicsit sok ilyet láttunk az elmúlt tíz évben.

Összességében, pár érdekes társadalmi és kulturális témától eltekintve számomra a Fekete párduc egy átlagos MCU film, ami felvezeti az épp aktuális szuperhőst - így 7/10. Persze
 

2019. január 13., vasárnap

Az ezerszer elmesélt történet is lehet érdekes

január 13, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A Mirai-al megkezdett sorozatot a Legjobb eredeti zene kategóriában Golden Globe-ot érdemlő Csillag születikkel folytatom.

Tartalom:
A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine (Bradley Cooper) valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel (Lady Gaga), akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól: mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A világ legnagyobb popdívája, Lady Gaga hatalmas elődjeit követi: a történetet 1937 óta Janet Gaynor, Judy Garland és Barbra Streisand főszereplésével filmesítették meg. A modernizált változat egyben Bradley Cooper rendezői bemutatkozás is. A film egyes jeleneteit a 2017-es Coachellán forgatták, ahol Lady Gaga headlinerként lépett fel. 

Forrás: Port


A leghétköznapibb lány összejön a menő sztárral - ennél sablonosabb dolgot nem is lehetne kitalálni, gondolhatjuk a Csillag születik tartalmát olvasva. A 2018-as film ráadásul már a negyedik remake ugyanabban a felállásban. Először 1937-ben készült Csillag születik-film Janet Gaynor és Fredric March főszereplésével, Bradley Cooper filmjét megelőzően pedig 1976-ban készült rocmusical feldolgozás. Bizakodásra a film előzetese adott okot, ami jó zenéket és egy szerethető szerelmes párt ígért, de szerencsére ennél többet is tartogatott a történet. Habár nem hoz forradalmit a híresség árnyoldala témában a Csillag születik, és a cselekmény is nagyjából kiszámítható, a Bradley Cooper és Lady Gaga közötti kémia elég ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Az önbizalomhiányos nő és a saját démonaival küzdő férfi találkozásától a problémák közös megéléséig minden megmozdulás és reakció teljesen emberi és természetes, miközben nincs leöntve giccsel és rózsaszín nyállal. Jackson és Ally kapcsolatán keresztül egy csak rájuk jellemző sajátos világ épül ki olyan apró momentumokkal, mint a fagyasztott borsó borogatásként való használata vagy a közös zenélésekkel. Számomra leginkább ez az erős építkezés emeli ki a Csillag születiket a többi romantikus film közül.


Kettejük személyes világa mellett a mindennapi, közös életükbe beágyazódva jelennek meg a karrierrel kapcsolatos dilemmák is - mint az élet természetes velejárója, nem pedig kellemetlen zavaró tényezőként. Ezen a szálon inkább Jackson drámája hangsúlyosabb: leszálló ágban lévő, alkoholproblémákkal és szakmai féltékenységgel küzdő férfi próbál örülni szerelme sikerének, és túllépni saját gyengeségein. Mindezt Bradley Cooper nagyon finoman jeleníti meg játékával, a megformált karakter érzéseinek direkt kimondása nélkül. Egy-egy mormogásból és nézéséből is értjük, mi zajlik benne. Mellette Lady Gaga karakterének drámájából kevesebbet látunk, de ami elénk tárul, az pont elegendő Gagának, hogy megcsillogtassa színészi kvalitásait. Az átlagos és önbizalomhiányos nőből fokozatosan válik tudatos, önmagát építő sztárrá (érzek itt némi párhuzamot Lady Gaga tényleges karrierje és Allyé között), miközben megjelenik az érzékeny oldala is, amivel szerelméért aggódik és mindent megtesz annak megmentéséért. Gaga mindkét szerepben megállja a helyét, és Cooperéhez hasonló eszközökkel, plusz egy természetes lazasággal képes mindezt hitelesen megjeleníteni. Ebből áll kettejük varázslata, amivel a stáblistáig képesek megtartani a nézőket.


A Csillag születik tipikusan olyan film, ami nem mondanivalójával, hanem karaktereivel fog meg minket, és ebben teljesen jól teljesít. A sztárvilágról sok újat nem mond, elődeihez képest csupán modern, hozzánk közelálló környezetbe helyezi azt, hogy tényleg elérjen hozzánk a mondanivaló. Viszont Bradley Cooper és Lady Gaga párosa miatt ez megbocsátható. Így nálam 8/10-es a film. 

2018. szeptember 24., hétfő

És az öszvérhajcsár tudja, hogy valami nincs rendben - Blake Crouch: Véres arany

szeptember 24, 2018 0 Comments

A cikket eredetileg a Könyvesblognak írtam a nyár folyamán az "Olvass és írj" kezdeményezésükön belül, de mivel nem jeleztek vissza még egy köszönömöt se, és nem tudom, ők mikor jelentetik meg, ezért itt publikálom az írást.

Blake Crouch nem ismeretlen a hazai közönség előtt: 2015-ben debütált Wayward Pines című sorozat mindenkivel megismertette a dél-kaliforniai író nevét. Karrierjét azonban nem a 2012 és 2015 között írt trilógiájával kezdte. A 2000-es évek elején jelentek meg első regényei (Desert Places 2004-ben, Locked Doors 2005-ben), amelyeket további sikeres művek követtek, mint a már említett Wayward Pines trilógia és a 2006-os Good Behaviour, amiből 2016 novemberében készült sorozat. Legutóbb a Sötét anyag című sci-fi thrillert adta ki, amiből jelenleg a forgatókönyv változatot is írja. Ezeken túl Crouch eddig számos regényt és novellát írt – utóbbiak olyan jelentős zsánermagazinokban jelentek meg, mint a Ellery Queen vagy az Alfred Hitchcock Mystery Magazine.

A most kitárgyalásra kerülő könyv, a Véres arany az író egy korai darabja, amiben minden megtalálható, amiért Crouch-ot szeretni lehet, sőt meg merem kockáztatni, többet is kapunk, mint későbbi műveitől. 
A thriller két történetszálon játszódik. Az egyikben 2009-et írunk, ahol egy újságírónő, Abigail egy különleges sztori reményében csatlakozik az Elveszett Városnak nevezett lakatlan területre tartó expedícióhoz. A környékbeliek mendemondái szerint 1893-ban megmagyarázhatatlan események következtében a város teljes lakossága nyom nélkül eltűnt. Az expedíció célja magyarázatot találni a több mint száz évvel ezelőtti eseményekre.

A másik történetszál visszavisz minket az időben, egészen 1893-ig, az abandoni lakosság eltűnése előtti időszakra. A nyugodt hegyi kisváros mindennapjait a gazdagság ígérete és a kapzsiság zavarja meg. Ebből azonban a városlakók semmit sem sejtenek, a közelgő vég váratlanul csap le rájuk.

Korábban két, magyarul is olvasható Crouch regényhez volt szerencsém: a Wayward Pineshoz és a Sötét anyaghoz. Mindkettő elolvasása után hasonló benyomásom volt: érdekes ötletek kevésbé jó kivitelezésben. Crouch karakterei inkább könnyen beazonosítható sablonfigurák, mint olyan emlékezetes szereplők, akik bármilyen érzelmi reakciót is kiváltanának az olvasóból, a történet hangulatát pedig a lehető legegyszerűbb írói eszközökkel – például tőmondatok egymás mellé halmozásával – próbálja elérni. Hasonló fogásokat vártam a Véres aranyban is főleg, hogy egy 2009-ben írt regényéről volt szó (vagyis azt feltételeztem, hogy az új regényeihez képest rosszabbul írt), de végül kellemes csalódás lett a harmadik találkozásból. A könyv azt adja, amit a fülszöveg ígér: két történetszálat, amit egy közös rejtély köt össze. 
 
Blake Crouch
 
A legnagyobb erénye Crouch-nak itt a narráció. 437 oldalon képes ezt a történetet úgy előadni, hogy szinte végig fenntartja érdeklődésünket. Ezt pedig egy egyszerű, de jól alkalmazott trükkel teszi: a cselekmény elején elhelyezi a rejtélyt (Hogyan tűntek el a hegyi város lakói?), és ameddig ez lehetséges, nem oldja meg, sőt az olvasónak se nyújt fogódzkodókat a megoldáshoz. Pörögnek közben az események, egyik probléma követi a másikat, így nincs is nagyon ideje az olvasónak visszagondolnia a főrejtélyre. Crouch mindig elénk tesz valamit, amivel eltereli a figyelmünket. És ugyanitt érdemes megemlíteni, hogy a szerző nem használja túl ezt a fajta mesélést, nem ver át minket: a múlt és a jelen szála a könyv egy bizonyos pontján összeér, és fény derül a nagy titokra.

A Véres arany azért nem teljesen hibátlan mű, megvannak a saját gyengeségei. A 2009-es rész kevésbé erős az 1893-ashoz képest: az előbbi inkább egy B-kategóriás akciófilm benyomását kelti a túszdrámával, folyamatos árulásokkal és vissza-visszatérő szereplőkkel – ami pluszba még túl is van nyújtva plusz 100 oldallal –, míg az utóbbi történelmi rész kemény emberi sorsokat mutat be a kapzsiság pusztító hatása mellett. A feleségét verő férjtől a kivégzésére váró kocsmárosig számtalan életutat ismerünk meg Abandonban, melyeket Crouch képes átélhetővé tenni. Pszichológiai mélységekbe nem merészkedik, de az események puszta bemutatásával – mindent filmszerűen mesél el, de végig kívülálló szemlélő marad – mégis hiteles elbeszélővé válik, és így elhisszük neki, hogy ezek az emberek tényleg életük legnehezebb napjaival néznek szembe.

Röviden, a Véres arany egy kellemes csalódás, egy olyan thriller, ami pont annyit nyújt, amennyit ígér: egy izgalmas és szórakoztató kikapcsolódást. Ezenfelül megértheted, miért futott be Blake Crouch, mit is tud valójában a Wayward Pines-on kívül.

2018. június 24., vasárnap

Kszi ezt a magyar címet, de azért szeressétek Simont

június 24, 2018 0 Comments

A könyvmolyoknak van egy íratlan szabálya: A film előtt olvasd el a könyvet. Mert az volt előbb, mert úgyis jobb a filmnél - ilyen jellegű okokból létezik a szabály, de igazából ki tudja. Néha én is megpróbálom betartani, de van, amikor nem fogalkozok vele, és megnézem a filmet vagy a sorozatadaptációt. A Love, Simon (nem fogom a magyar címét használni a posztban) esetében az első történt: jóval a film előtt sikerült elolvasni a regény alapot, a Simon és a Homo Sapiens lobbit. Kicsit az olvasásélményen keresztül nézem meg a filmet.

Tartalom:
Mindenkinek jár az igaz szerelem. Ám a tizenhét esztendős Simon Spier számára ez nem olyan egyszerű: családja és barátai még nem tudják, hogy meleg, ráadásul még csak nem is sejti, ki az az osztálytársa, akibe online belezúgott. A két ügy megoldása egyszerre lesz számára kacagtató, rémisztő és sorsfordító.
Forrás: Port

 

A Love, Simon filmként is olyan bátor, mint könyv korában: egy olyan tinédzser vagy coming-of-age történet, melnyek középpontjában egy meleg áll. Ebben az a legszebb, hogy mindenféle sztereotípiáktól mentesen ábrázolja a központi figurát, Simont. Nem túlzottan feminim, nem túlzottan érzékeny, nem is afektál (csakhogy néhány homoszexuális férfi sztereotípiát hozzak fel filmekből), hanem olyan, mint minden fiú. Szereti a zenét, barátai vannak, buliba jár, megtapasztalja a tinédzser kor szinte kötelező állomásait (pl. első lerészegedés, első szerelem). Emiatt is lesz bizonytalan Simon, amikor a coming outjáról gondolkodik: Normálisnak tűnök, de mit szólnának a többiek, ha kiderülne, meleg vagyok? A Blue-val folytatott levelezések során (a középiskolai üzenőfalon teszi nyilvánossá e-mail címét az anonim fiú) beszélheti ki végre az őt kínzó kérdéseket.
Persze nem csak a felnőtté válás rázós pillanatai teszik Simont hétköznapi figurává, hanem esendősége is. Történik ugyanis, hogy a titkos levelezése illetéktelen kezekbe kerül: a színjátszókör kibírhatatlan Martinja screenshotot készít az e-mailekről, és zsarolni kezdi velük Simont: Ha nem hozza össze őt, Martint a fiú csodaszép barátnőjével, Abby Susóval, akkor az iskola tumblrjén végzik a mailek. Ettől félve Simon megpróbál eleget tenni Martin kérésének, ami azzal jár, hogy felborítja barátai közötti kapcsolatrendszert. Simon hibázik, meg is kapja érte "méltó büntetését",  és tetteiért felelősséget vállalva kiküszöböli a csorbát. Ezzel a momentummal válik Simon kicsit felnőttebbé, a könyvben és a filmben egyaránt.


Simon felnőtté válásának pillanatai nem lehetnének olyan átélhetőek, ha nem humorral és némi önirániával ábrázolná őket a film. A könyvvel szembe, ami inkább úgy meséli el a dolgokat, ahogyan azt Simon megélte (néhol humorosan megfogalmazva), a Love, Simon nagyon jól kerüli a drámákat és a túlságosan szívszorító helyzeteket. Minden rosszat némi iróniával mutat be, ezzel kevésbé "cikinek" vagy kevésbé elviselhetetlennek tüntetve fel az adott pillanatokat. Üzenetként is jól működik ez a célközönség (tizenévesek) számára: nehéz ugyan, de ne vegyünk mindent a szívünkre, hanem fogadjuk azt némi nevetéssel. A filmben szereplő momentumok ugyanis - nemtől és bőrszíntől függetlenül - mindannyiunkkal megtörténnek. Mindegyikünk szerelmes ebben a korban abba, aki egy kicsit többet beszél vele, velünk is megesett már, hogy beleszerettünk egy addig barátunknak hitt ismerősbe, és persze megvoltak a magunk kis titkai és identitáskérdései is. Utóbbi kapcsán azt a jelenetet emelném ki, amikor Simon azon gondolkodik, milyen meleg típusú szeretne lenni: képzeletében próbálgatja a szűk ingeket, egyetemista korára mindent szívárvány zászlók borítanának a szobájában, és ugra-bugrálna valami műanyag popdalra. Aztán továbbra is a saját stílusában öltözködik. Attól, hogy meleg, nem kell feladnia addigi életét és személyiségét, sőt.


A bejegyzés végén pedig kapcsoljunk vissza jobban a könyv vs. film kérdéshez. A Simon és a Homo Sapiens lobbi vagy a Love, Simon-e jobb? Mindkettő ismeretében úgy érzem, szépen reflektálnak egymás mondanivalójára (egy meleg tini szembenézése valós énjével, felnőtté válás), miközben egy kicsit rózsaszínes, de szerethető és sokszor humoros nyelven hozza közelebb mindenkihez a témát. Viszont a voksomat a film mellett tenném le, két okból is. Az egyik az, hogy a Love, Simonban átélhetőbbé válik Simon vívódása és élete. Hiába van ott a könyvben a naplóforma, ami hasonló célt szolgál, pont ennek  formának a töredezettsége és rövidsége miatt érzelmileg nem olyan erős, mint a film. Másrészt (mondjuk itt a film formai előnyei is képbe jönnek) a Love, Simonban nehezebb volt kitalálni, ki is Blue. Nem volt nyomozós íze a dolognak, mint a Hobo Sapiens lobbiban, de a képi megoldások miatt mégis jobban működött. Kifejtve: Amikor Simon próbálta kitalálni, ki lehet Blue, ismeretségi köréből nézett ki egy-egy olyan fiút, aki barátságos volt vele vagy gyanús, Blue-ra utaló kijelentést tett. És amíg tartott Simon "nyoma", addig az adott fiúként képzelte el Blue-t. Hiába tudtam a könyvből, hogy ki Blue, de ezzel a kis újítással mégis meg tudtak lepni.

A Love, Simon egy szeretettel teli romantikus kikapcsolódást nyújt annak, aki érdeklődik a melegekkel foglalkozó filmek iránt, de én bátran ajánlom azoknak is, akiket nem izgat a téma. A Love, Simon hatására garantáltan máshogy fogják látni a dolgokat. Nekem is rávilágított olyan nézőpontokra, amelyekekről heteroszexuálisként nem gondolkodtam eddig más megközelítésből (pl. a coming out). Nálam 10/10 a film, nemigen lehet kikezdeni, társadalmi fontossága pedig vitathatatlan.

2018. június 2., szombat

A Deadpool mert Deadpool lenni

június 02, 2018 0 Comments

Tavaly előtt Mirával különösebb elvárások nélkül ültünk le Deadpoolt nézni, hogy végül egy kellemeset csalódjunk. A karakter kapcsán többször elhangzik, hogy pont akkor jött, amikor szükség volt rá: a 90-es években a szuperhős képregények egyszínűségébe, most pedig a szuperhősfilmek-csömör idején. És ez a figura fog mindent, de még saját magát is, és viccet csinál belőle, mindenféle határok és jóízlés ismerete nélkül. Néhány dolgot leszámítva ezt kaptuk az első résztől. A következő Deadpool-adag megnézése előtt azért az előző részre visszagondolva feltettem egy kérdést: Mit fogok most kapni? A kérdést megválaszolva: ugyanazt, mint az első részben, csak kicsit másként. Az első filmről írt posztom pontjain haladva fejteném ki ezt bővebben, hogy mire gondolok.

Tartalom:
"Miután túlél egy csaknem halálos kimenetelű találkozást egy tehénnel, az eltorzult ábrázatú büfés szakács (Wade Wilson) azon fáradozik, hogy beteljesítve álmát ő legyen varázslatos városának legszexibb pultosa, s közben azzal is kénytelen megbarátkozni, hogy elveszítette ízl(el)ését. Hogy ismét megfűszerezze életét, no meg hogy szert tegyen egy fluxuskondenzátorra, Wade nindzsákkal, a jakuzával és pár szexuálisan túlfűtött kutyával is megbirkózik. Beutazza a világot, s közben felfedezi a család, a barátság és az íz(le)lés fontosságát - s így újra ínyére lesz a kalandozás, sőt még a Világ Legjobb Szeretőjének járó, áhított bögrét is kiérdemli. "

Forrás: Port


A Deadpoolnál kiemeltem anno, hogy nekimegy a Marvel szuperhősfilmek klíséinek, azokat mindenféle lelkifurdalás nélkül cikizi ki. Kicsit visszagondolva azonban azt mondom, nem volt elég bátor humor téren az a film. Ezzel szemben a 2. epizód sokkal bevállalósabb lett (azt is hallottam, hogy annyira az lett, hogy egy durva poént ki is kellett vágni a filmből). A viccek sokkal elborultabbak, polgárpukkasztóbbak, mint korábban. Ezt hatalmas adagokban kapja a néző, szerintem egy idő után túl nagyokban is, azaz a készítők átestek a ló túlsó felére. Főleg, hogy sokszor a humor a történet rovására megy. Ne kerteljünk: a Deadpool 2-nek bizony kevesebb tényleges cselekménye van, mint elődjének. Ami más filmben fontos fordulat lenne (SPOILER meghal a főhős szerelme), azt itt a legelején ellövik (arról nem is beszélve, milyen gyors a dráma és a humor közötti váltás). Aztán kapunk egy gegsorozatot egy kis időutazásos szállal (amit a stáblista utáni jelenetet leszámítva alig használ ki a film). És tudjátok, mi a legfurább ebben? Hogy mikor nézed a filmet, ez semennyire se zavar! Valahogy ez az inkább poénokra felhúzott cselekmény iszonyat jól áll a Deadpoolnak, maradéktalanul meg tudod neki bocsátani a bolhabokányi sztorit az X-Force-ért vagy az X-men trainee jelenetekért.


A bevállalósabb és nagyobb mennyiségű humoron és egyéb újításokon túl az új rész megőriz az előző erényeiből is jó pár elemet. Érdekesnek találtam például Deadpool (Wade Wilson) belső világának továbbvitelét. Az első részben a szerelem és a bosszúvágy motiválta a hőst, a második részben kicsit megint a szerelem, részben pedig a gyász, és a legtöbb cselekedete inkább az utóbbival magyarázható. Itt főleg Firefist megvédésére gondolok: ugye a kezdő jelenetekben Wade és Vanessa családalapításról beszél, azonban ez nem jöhet létre. A bajba került mutáns fiúban (aki ráadásul nem is tipikus hős alkat) Mr. Pool nem az elveszett család lehetőségét látja meg? Mint eddigi érzelmi stabilitását elvesztett ember csak szeretné újjá építeni azt - mégha szarkazmus mögé is rejti élete tragédiáját. És itt hoznám be a film elején elhangzó tételt: Ez egy családi film. Lehet ezt egyszerű Halálos iramban-kikacsintásnak is tekinteni (a család!!!), de bőven témamegjelölés is. Hisz abban az értelemben a Deadpool 2 bőven családi film, hogy megmutatja, a család miként jön létre, Deadpool hogyan képes a romokból új családi hátteret építeni magának. Nagyvonalakban veszekedések és őrült kalandok (legyen az akár egy repülőből való kiugrás, vagy csak a hétvégi bevásárlás) segítségével, és az ezek mentén megszületendő összetartozás és hovatartozás érzése megteremtődik. Ez így eléggé közhelyesnek hangzik, de ahogy mindez a poénáradat hátterében kibontakozik, az pont jó. Minderre pedig a zárójelenet teszi fel a koronát (amit aztán a stáblista utáni meg hazavág).

Összességében a Deadpool 2 egy olyan folytatás lett, ami bőven hozza az előző rész minőségét, úgymond sikerült a saját lécét megugrani. Van amiben erősebb az elődjénél (pl. humor), de van olyan is, amiben kevésbé erős (pl. történet). Így 8/10 a részemről. Évek múlva nem feltétlen fogok rá emlékezni, de baráti (vagy családi!) mozinak bőven ajánlom, hisz kikapcsolódni teljesen jó.

2018. március 18., vasárnap

Redneck a jégen

március 18, 2018 0 Comments

Idén is lecsengett az Oscar-díj időszaka, és néhány értetlenkedést leszámítva kijelenthetem, túl is éltük. Azonban még nem engedném el az idei Oscar-közeli filmeket. Szeretném kicsit magam körbe járni a közönség kedvenceket és értetlenkedéseket, kezdve A víz érintésétől a Tűnj el!-ig. De először egy szerintem nagyon mellőzött alkotást, az Én, Tonyát ajánlanék.

Tartalom:
"Tonya Harding bulvártörténete a kilencvenes évek amerikai médiaeseményeinek egyik legnagyobb port kavart sztorija volt. A tehetséges fiatal műkorcsolyázó karrierje ragyogóan ívelt felfelé, amelyben a sportoló elszántsága mellett elvitathatatlan része volt a nem éppen finomkodó nevelési és edzői módszereket alkalmazó szabad szájú anyjának. Aztán Tonya egy nap megismerkedett egy férfival, s az élete innentől meredeken más irányt vett. Például egy, legnagyobb riválisa elleni merényletig. Tonya egyszeriben a legnagyobb közellenséggé vált, pedig lehet, hogy ő is csak egy áldozat volt, neveltetése és ex-pasija áldozata. Az Én, Tonya az események szatirikus feldolgozása. Vagy lehet, hogy az élet ennyire abszurd fordulatokra volt képes?"

Forrás: Port


Craig Gillespie filmjére az Oscar kiosztásáért felelős kritikusok figyelmét inkább a színészek hívták fel, semmint maga a film. Legjobb színésznő díjra jelölték Tonya Hardingot játszó Margot Robbie-t, és a korcsolyázó édesanyját alakító Allison Jannyt a Legjobb női mellékszereplő kategóriában - utóbbiból díj is lett. Ezen kívül a Golden Globe-ra is jelölték Musical/Vígjáték kategóriában a filmet, plusz a színész kategóriák, emellett pedig pár kisebb fesztiválon aratott kisebb sikereket. Jöttek jó kritikák bőven, szó se róla, de igazi kritikus favorittá mégsem vált. Valahol érthető, a film ugyanis egy érzékeny bulváresetet dolgoz fel, ami a mai napig - különböző külföldi fórumok kommentjei alapján - indulatokat kelt. Az ügy röviden: egy műkorcsolyázó, Nancy Kerrigan térdére egy ismeretlen támad viperával, és a szálak a riválishoz, Tonya Hardinghoz vezetnek. Craig Gillespie mindezt a "gonosz" Tonya szemszögéből meséli el. Az ügyet jobban megértve visszamegyünk a korcsolyázó karrierjének elejére, azaz ahhoz a momentumhoz, amikor édesanyja meggyőzte a helyi korcsolyaedzőt, hogy foglalkozzon lányával. Tonyával karöltve megyünk végig élete legfontosabb pillanatain és megrázkódtatásain - főleg utóbbiakon. Egy ilyen megközelítés könnyen sugallmazhatja azt, hogy a bűnösnek hitt ember igazából áldozat, és nem tehet semmiről. Az Én, Tonya azonban ennél ügyesebben mesél, és ahol lehet, igyekszik kerülni ezt a végletet is: bűnösből áldozat. 


Azért tény, Tonya valahol mindenképpen egy áldozat. Ahogy a filmben is látjuk, édesanyja folyamatosan megalázta, ha kellett verte is, hogy - az anya elmondása szerint - jobban teljesítsen a pályán. Ennek tudatában teljesen érthetővé válik a lány viselkedése: miért látja ő is megfelelő eszköznek a szóbeli erőszakot, olykor pedig a fizikait is, és végül miért is megy hozzá egy bántalmazó férfihoz. Kérdés, hogy a gyerekkori traumáinkkal meddig takarózhatunk? Igazából sokáig, hisz egész személyiségünkre kihatnak, és az idő haladtával egyre nehezebb ezeket feldolgozni. A film és a narratíva eszközeivel ezt járja végig az Én, Tonya is. A lány beszél az őt ért sérelmekről és igazságtalanságról - persze az ő sajátos felvágott nyelvű stílusában -, és megmagyarázza, hogy ezek hogyan befolyásolták az életét.

Itt érdemes megjegyezni, hogy amúgy az elbeszélés módja különösen fontos a filmben. Mert habár Tonya áll a középpontban, történetét több elbeszélő mondja el: az anya, az exférj, a biztonsági őr, az edző. Egy kicsit itt hibázik a film, ugyanis Gillespie az elbeszélők közül kihagyja Nancy Kerrigant, aki saját részével még árnyaltabbá, és persze ellentmondásosabbá tette volna a filmbeli Tonyát. Azért így is bőven kijut az egymásnak ellentmondó mesékből, amiket a film a fekete humor eszközével erősen kiemel. Nekem ilyen szempontból a kedvenc képsorom az, amikor Tonya és Jeff a házasságukról beszélnek. A feleség szerint a férj rendszeresen ütötte, a férj szerint pedig a feleség fenyegette és bántalmazta őt - mindez a végletegig eltúlozva. Nevetséges az egész, és tipikusan kisemberi viselkedés mintapéldája. És a humorját valahogy ez adja: hogyan próbál meg egy maroknyi kisember többnek látszani, mint ami. Érdemes megfigyelni azokat a jeleneteket, ahol Tonya mesél a sportolói sikereiről. Tonya mindig fényben és csillogásban, a tömeg tapsol és örül - kérdés, ez tényleg így volt-e, vagy csak Tonya szeretné, hogy így legyen. De a nézőknek szóló kiszólások is ezt a vonalat erősítik: a kisember igenis fontos, még akkor is, ha rosszat tett, de megbánta bűnét, most jó útra tér, de mindez amúgyis nem miatta, hanem x miatt történt.

A narráció ellenére is azonban bennem maradt a kérdés: Tonya áldozat vagy sem? A film a szatírikus hangvétele és a több elbeszélő szerepeltetése ellenére is úgy érezni, Gillespie a lány mellett teszi le a voksát. Hogy ezzel nézőként egyetértünk, az rajtunk áll, hisz némi bizonytalanság marad a stáblista végén is. 

Összességében egy talán kissé mellékelt, de remek film a Én, Tonya, amit ajánlok mindenkinek - még azoknak is, akiket hidegen hagy a műkorcsolya. Ugyanis ez a történet nem csak egy botrány történetét meséli el. Görbe tükröt állít nekünk, a kicsinyes embereknek, felhívja a figyelmet az emberi természet erős és lerázhatatlan formáló erőire. 9/10.

És köszönöm Emőkének, hogy eljött velem megnézni a filmet.

2018. február 18., vasárnap

Éljen a Homo Sapiens lobbi!

február 18, 2018 0 Comments

Az utóbbi időben nagyon sok vitát hallgattam és olvastam a young adult, azaz fiatal felnőtteknek szóló regények kapcsán. Nem fogom összegyűjteni az össszes, eddig elhangzott érvet és ellenérvet, csak annyit osztanék meg, ami bennem fogalmazódott meg a young adult kapcsán. Egy másik örök vitás téma, a kötelező olvasmányok listájánál jutott eszembe, hogy az olvasás megszerettetésében mekkora szerepe is van a YA-nak. Hogy éri ezt el? Ezerféle dolgot lehet itt ellőni a szórakoztató történettől kezdve az értékek tanításáig. Nálam az a legfontosabb kitétel egy YA-nál, hogy ne nézze hülyének vagy alacsony igényűnek a közönségét, és olyan dolgokat járjon körül, amelyekkel egy tizenéves nagy eséllyel találkozik. Simon és a Homo sapiens lobbi tökéletesen megfelel ennek a kitételnek.

Tartalom:
"Sokak ​szerint a tragédia ott kezdődik, amikor nem jelentkezel ki rendesen a leveleződből, és a féltve őrzött titkaid rossz kezekbe kerülnek. A tizenhat éves Simon Spierrel pontosan ez történt. Martin Addison pedig nem rest megzsarolni a fiút, hogy legyen a randiszervező csicskája, ellenkező esetben közszemlére bocsájtja a mailt a sulis Tumblren, ami köztudottan a Creekwood gimi pletykaközpontja. És akkor apu, anyu, a barátok, a tanárok és legfőképpen Blue is megtudja, hogy Simon MELEG.
Hogy kicsoda bluegreen118? Ezt még maga Simon sem tudja, bár több hete leveleznek haverokról, zenéről, oreozabálásról, vágyakról és félelmekről, no meg arról, hogy milyen ciki is ez a coming out-ügy. Blue valódi kiléte azonban teljes rejtély…
Simonnak fel kell vállalnia az érzéseit, még akkor is, ha az egész suli ezzel szekálja majd, vagy ha otthon kitagadják, hiszen Blue létezik, egy srác, aki csak rá vár, akiért érdemes…"

Forrás: Moly


A könyvre Andi és Levi könyves kibeszélője hívta fel a figyelmemet. A Homo sapiens lobbi központi témája egy meleg tinédzser és az ő identitásának kérdése, bővebben az, hogy ő mit kezd a saját szexualitásával. Albertalli ezt a nagyon fontos serdülőkori kérdést úgy közvetíti, ahogy azt egy tizenéves megélheti magában. A regény E/1-es elbeszélő módban íródott, azaz végig Simon fejében vagyunk és minden eseményt az ő szemével látunk. Közvetlen ez a hang, de ott van benne minden tinédzser bizonytalansága is: Nem tudja, mi lehet a helyes döntés, nem tudja pontosan leírni érzéseit, keresi az útját. Ha Simon nem úgy kommunikálna, ahogy, akkor ez a regény csak egy YA lenne a sok közül. A központi témáját leszámítva.

Külföldön egy ideje jelen vannak és jól mennek az LMBT témájú ifjúsági könyvek (legalábbis Goodreads alapján), itthon viszont  úgy látom, még nem sok ilyenből válogathatunk, miközben köztünk vannak a másságukat felfedező fiatalok. Ezt a kinálatot erősíti a Homo sapiens lobbi is. A már említett közvetlen hang miatt nagyon alkalkas a könyv a meleg ember érzéseinek megértéséhez. Sőt, Simonnal együtt fedezzük fel a heteroszexuális élettől eltérő mindennapokat. Szóba kerülnek olyan momentumok, mint a coming-out, a hetero kapcsolatok (ha voltak) összehasonlítása az új, Simon szemszögéből megfelelő igazival, és persze a valós én felvállalása utáni időszak, majd a felszabadulás érzése. Simon életén nagyon szépen végig lehet ezeket követni és átérezni, az iskolai konfliktusok pedig csak színesítik mindezt. De mennyire is homoszexuális élmények ezek? Ha ezeknek a gyökeréig nézünk, bizony rá kell jönnünk, hogy éltünk már át hasonlókat. Szerettünk olyat, akit nem fogadott el a környezetünk, és volt, hogy ezt nehéz volt felvállal és elmondani. Erre a közös kötődési pontra a könyv is folyamatosan rávilágít, legdirektebben annál a jelenetnél, amikor Simon Blue-nak ír a Homo sapiens lobbiról: mindenkinek coming outolnia kellene. 



Összefoglalva: Albertalli egy hiteles és szerethető fiatalon keresztül mutat be egy olyan témát, amivel egy mai tizenéves nagy eséllyel találkozik, és teszi mindezt úgy, hogy szimpátiát ébreszt az olvasóban. Mint Young Adult regény, már csak ezzel teljesíti a saját YA iránti elvárásomat. De sSzerencsére történetként is megállja a helyét a Homo sapiens lobbi. A konfliktusforrása Simon és Martin egyeszsége: ha Simon segít Martinnak összejönni Abby Susóval, akkor nem teszi közzé a titkos szerelmével, Blue-val folytatott levelezést. A kelletlen kapcsolat további konfliktusokat szül, de talán nem is ebben rejlik az újdonság. Őszintén, ha kicsit előre gondolkodunk olvasás közben, könnyen kitalálhatóak a főbb fordulatok, viszont ezeknek a találása mégis szórakoztatóvá, nem pedig elcsépelté teszi a könyvet. Simon és Martin kapcsolatánál maradva, Albertalli nem egy tipikus bullying szituációt vázol fel velük, sokkal inkább egy emberit. A zsaroló szerepében a kevésbé menő, különc fiú kerül (Martin), a zsaroltéba pedig a népszerű (Simon), amit az írónő jól érzékeltet a két fiú közötti párbeszédekkel. Én ezekben végig azt éreztem, hogy maga Martin nem sok mindenben sikeres a tanuláson kívül, ezért egyfajta lehetőséget látott a zsarolásban egy kis hatalmaskodásra (= végre ő van a vezető szerepben, nem pedig az elnyomottéban) és egy biztos utat az áhított lány megszerzésére. Ezzel szemben Simon feszeng az egészben, de az idő múlásával meglátja zsarolájának emberi oldalát, és így némi szimpátiát is kezd érezni iránta - és persze ez Martin részéről is fennáll.

Emellett pedig ott van a könyv nagy rejtélye: ki is Blue? Albertalli a krimiírókhoz hasonló tehetséggel adagolja a titokzatos levelezőtárs kilétét, míg végül a legutolsó oldalakon mindenre fény derül. Külön örültem neki, hogy a történet ezen szálában az írónő nem egy logikus megoldást választott, hanem tényleg egy olyat, amire csak egy-egy apró utalás alapján jöhetünk rá Blue kilétére. Az ártatlan szerelem, a két tinédzser fiú mélyen eltemetett érzelmeinek felírása és azok közös megbeszélése pedig egy aranyos romantikus hangulatot adnak a könyvnek, egy olyat, ami nem megy át giccsbe.

Ahogy az az ajánlóból sejthető, nagyon tetszett a Simon és a Homo sapiens lobbival. Egy hétköznapi, de nem eleget kitárgyalt témát vizsgál meg egy mai fiatal természetes közegéből. A történet könnyed, de olvastatja magát, tökéletes kikapcsolódás. Összességében egy elég erős 8/10.

2017. december 26., kedd

Egy kellemes csalódás - Átkozott boszorkák

december 26, 2017 0 Comments

Az Átkozott boszorkákat sokan ismerhetik az 1998-as filmadaptáció révén, amiben a főszereplőket Nicole Kidman és Sandra Bullock játsza. Én meg pont azok táborát gyarapítom, akik életéből kimaradt a boszis vígjáték, de a regény alap is. Hiányosságomat talán a 2012-es vagy 2013-as Könyvfesztiválon próbálta Boró és Linda bepótoltatni velem úgy, hogy megvetették velem a Palatinus kiadó standjánál a könyvet az olcsó dobozból (ötszá' forintért). Aztán ahogy az nálam lenni szokott, mindig beelőzte más a könyvet a várólistámon, ezért 2017-ben jutottam oda, hogy átrágjam magam a történeten.

Tartalom:
"A Hetedik mennyország írójának kitűnő romantikus regényéből néhány éve Nicole Kidman és Sandra Bullock főszereplésével készítettek nagy sikert aratott szerelmes vígjátékot. A hol kacagtatóan bájos, hol krimiszerűen izgalmas történet főszereplői az évszázadok óta különös tulajdonságokkal felruházott Owens család lánygyermekei. Gillian és Sally éveken át tapasztalhatják, milyen kínokat okoz a szenvedélyes szerelem mindazoknak, akik két nagynénjüket különféle varázsszerekért felkeresik. Megfogadják, hogy soha életükben nem lesznek szerelmesek – de persze a sors közbeszól. A lányok útja felnőttként elválik, ám egy szokatlan esemény ismét egymás mellé sodorja őket, és ekkor mintha elfojthatatlanul törne fel mindaz, amitől mindig is igyekeztek elzárkózni. Finom humora, mélységes emberismerete és megkapó, ironikus nyelvezete miatt Alice Hoffmant gyakorta emlegetik a manapság reneszánszát élő Jane Austen modern megfelelőjeként."
Forrás: Moly


Őszintén, a molyos vélemények miatt (amelyek szerint unalmas a regény, és nem nagy szám, meg nem elég boszis, a film meg ezerszer jobb) az Átkozott boszorkákat csak olyan indíttatásból tettem fel a 2017-es várólistámra, hogy rövid, rossz, és essünk gyors túl rajta. A gyors túlesés két recenziós példány között jött el, és legnagyobb meglepetésemre, azonnal beszippantott a történet. Az első oldalakon rögtön látszott, hogy Alice Hoffman ügyesen szövi bele a realizmusba a mágiát. Ezzel szerintem igazi boszis hangulatot teremt, csak pont nem a látványos módon. A két főhős - Gillian és Sally - természetes mágiahasználóként tűnnek fel, akik nem feltélen vannak tudatában képességeiknek, de érzik, hogy nem teljesen hétköznapiak (utóbbit a közösség felől jövő bélyeg és kiközösítés is megerősíti). Érdekes módon Hoffman nem a varázslatos kalandok fele viszi el történetét, hanem a két kislány fejlődését mondja el. Karakterük bemutatásába beleveszi szociális hátterüket (árvák, akiket a két Owens néni nevel fel), az őket ért hatásokat (a kiközösítés, a nénik által teremtett egyre fojtogatóbbá váló "családi" légkör), majd a tinédzserkori megpróbáltatásokat (Gillian sikeres a fiúk körében, Sally inkább a nénik szerint elfogadott nőképet ölti magára), és a felnőtt kori útjukat (Gillian meggondolatlan lesz, Sally viszont olyan keményszívű felnőtt, akit jó pár tragédia kínoz). Hoffman nem vizsgálja a két Owens lány lelkét szépirodalmi mélységekben, belső monológokon keresztül sem hozza közel őket hozzánk, inkább a mindentudó elbeszélő hangján tárja elénk a két nő örömét és bánatát. Nem mondja ki direktbe, hogyan éreznek, de mégis minden sejthető. Továbbá érdemes kiemelni, hogy a két nő életén keresztül komoly hétköznapi problémákra (mint például a bántalmazó kapcsolatok, az özvegység, vagy a kiközösítés) hívja fel a figyelmet. 


Összességében pozitív csalódás az Átkozott boszorkák, és örülök, hogy a molyos vélemények végül - számomra legalábbis - nem bizonyultak valósnak. Azonban így az értékelés végén két negatívumot muszáj kiemelnem, hogy ezzel indokoljam is, miért kap "csak" 8/10-t a könyv. Egyik, Sally lányainak fejlődése. A két lány, Antonia és Kylie között nem az igaz testvéri szeretet alakul ki, részben anyjukat ért tragédia miatt, részben pedig a nagynénik szabados nevelésének köszönhetően. A cselekmény előrehaladtával viszont a két lány normálissá válik, levetkőzik rossz szokásaikat. Nos, biztos vannak olyan emberek, akik képesek levetkőzni neveletlenségüket (mert valljuk be, Sally lányai elég neveletlenek), de szerintem a legtöbb esetben ez csak türelemmel és odafigyeléssel érhető el - ezen a téren Hoffman nekem hiteltelen. 

A másik kifogásolandó dologról kicsit spoileresen kell beszélnem. A történet során Gillian erőszakos és bűnöző életmódot folytató pasija, Jimmy váratlanul meghal. Mivel az idősebb testvér azt hiszi, ez az ő hibája (nadragulyát itatott vele, hogy a férfi hamar elaludjon, és ne verje meg a nőt), megkéri rég látott húgát, Sally-t, hogy segítsen rajta. A lányok végül az orgona alá temetik a férfit. Az orgonabokor túlburjánzásán túl nem sok minden jelzi, hogy bármi baj származna Jimmy elföldeléséből, amíg az utolsó 80-70 oldalon meg nem jelenik egy nyomozó, Gary. Egy olyan rövid könyvnél, mint az Átkozott boszorkák (a magyar kiadás mindössze 272 oldal) egy ilyen történés nagyon későre van datálva, és igazából érezni is, hogy nincs teljesen kibontva. Nekem ez kicsit megbontotta az amúgy jó ütemben felépített cselekményt annak ellenére is, hogy az írónő szépen lezárta a nyomozó szálát is. Spoiler vége.

Ismétlem, egy teljesen pozitív csalódásnak bizonyult az Átkozott boszorkák, ami némi mágikus realizmusba csavart romantikus történetet rejt oldalai közül. Mégha akadtak hibái is a könyvnek, jó érzés volt olvasni. Mindenkinek ajánlom, aki vágyik egy kis elvarázsolódásra és romantikára.

2017. október 10., kedd

Blankets

október 10, 2017 0 Comments

A Blankets egy graphic novel - legalábbis a hátoldalán ez állt. A könyvbe belelapozva viszont azt láttam, ez inkább egy képregény. A comic book és a graphic novel közötti különbség megértésében valamit a Wikipédia segít - miszerint a graphic novelt hosszabb művekre (regény hosszúságú mű vagy antológia), a comic booksot pedig inkább a rövidebb hangvételű darabokra használják -, de ezen kívül George R. R. Martinhoz hasonlóan én is értetlenül állok a kifejezés előtt (lásd: trónok Harca képregény bevezetője). Craig Thompson műve az egyszerüsített graphic novel értelmezés szerint beleesik a műfajba. Lássuk, a regény és a képregény egyesülése mit adhat nekünk.

tartalom:
"Egy szeles Winsconsin-i tél tájképébe helyezve tárja fel a Blankets két, az elszigetelt vidéken felnövő testvér rivalizálását és két felnőtté váló fiatal bimbózó szerelmét. Mese a biztonságról és a felfedezésről, játékosságról és tragédiáról, arról, milyen kegyvesztetté válni, és honnan is ered a hit."

Forrás: Angol fülszöveg (saját fordítás)


Ha egy szóval kellene összefoglalnom a Blanketset, akkor a keserédes szót használnám. Adott egy nagyon érdekes családi hátterrel rendelkező fiú (Greg, a graphic novel rajzolója?). Ahogy Thompson fokozatosan kibontja a fiú történetét úgy jövünk rá, milyen sok görcsöt cipel magával. Viszont mindig ott van a rajzaival teremtett világa, amin keresztül képes a túlélésre. A festményeiben és képregényeiben nem fáznak a kisöccsével (a szüleik spórolnak, hogy ki tudjanak jönni a pénzükből, így nincs fűés), és az iskolatársai sem cikizik különcsége miatt. Aztán jön Raina, és kinyílik a világ Craig előtt, mi olvasók pedig megkapjuk az egyik legvalósághűen ábrázolt első szerelmet. Thompson nem fél az ehhez hasonló történetekben (a graphic novelt YA és NA közé lőném be) kevésbé bemutatott vagy tabunak számító dolgok bemutatásától (pl. szexuális vágy, a testünk felfedezése), ezek szerine természetes velejárói az első szerelemnek. Ezen felül kapunk egy nagyon bensőséges képet is a főszereplőről, ami először lehet kicsit kényelmetlen, de idővel kiderül, miért fontos ez a fejlődése, és persze a cselekmény szempontjából.

Egy másik érdekes aspektua a Blanketsnek az amerikai társadalom bemutatása. Szerephez jut a bullying, s bár ez nem sok újat jelent az ifjúsági irodalomban, de a környezet miatt (vallási közösség) válik érdekessé. Mondjuk a vallási bigottság és az álszent viselkedés nekünk sem új, ezek általába véve megvannak minden kultúrában, viszont Craig mindennapjain keresztül kapunk egy kis rálátást arra, hogyan működik egy amerikai keresztény közösség - természetesen annak jó és rossz oldalával együtt. A szereplők életét nagyban befolyásoló vallás mellett Thompson egy nem túl kellemes képet is elénk tár a Wisconsinban élők mindennapjairól: szegénység, szellemileg sérült gyermek nevelése, válás stb. Az ehhez hasonló ábrázolások mindig kicsit közelebb hozzák nekem az USA-t, a Hollywood-i filmek és az amerikai álmon túli valósabb képet.

A Blanketsről röviden: Ilyen tiszta és ártatlan szerelmi történetet régen olvastam, amibe még egy kis szociográfia is belefért. Viszont úgy érzem, a hasonlóan ártatlanka rajzok nélkül nem lenne ilyen erős a történet, főleg a hétköznapok árnyaival, amelyek végig ott mozogtak a két főszereplő tisztasága alatt. Ezektől lesz igazán keserédes. 10/10.

2017. augusztus 5., szombat

Az emberi számítógépek - A számolás joga

augusztus 05, 2017 0 Comments

A most fiatalnak vagy fiatal felnőttnek számító korosztálynak az űrkutatás és az űrverseny időszaka már-már mítoszinak tűnik, hisz már csak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy épp könyvekből és filmekből ismerik az elmúlt évek eseményeit. És mivel mi már csak szájhagyomány útján hallunk az emberi történelem ezen szakaszáról inkább tűnik az egész pátoszosnak, mint valóságosnak. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy jártunk-e a Holdon, inkább azt érzem, nem ismerjük a teljes történetet. Pedig bőven akadnak olyan pillanatai ennek a korszakra, amire nem feltétlen lehetünk büszkék. Ezekkel a pillanatokkal néz szembe a Gagarinról készült életrajzi film, de Theodore Melfi tavalyi, Oscarra is jelölt filmje, A számolás joga is. A történet három afro-amerikai nő karrierjét mutatja be a NASA-nál. Utólag köszönöm Ádámnak, hogy felhívta figyelmemet a filmre. 

Tartalom:
"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi kompjúter: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni. "

Forrás: Port


A film alapjául Margot Lee Shetterly azonos című dokumentumregénye szolgált, ami a II. világháborútól kezdve egészen a hidegháború végéig nyomon követi a három nő - Katherine Johnson, Dorothy Vaughn és Mary Jackson - életútját. Mindhármuké külön érdekes sors rengeteg küzdelemmel és sikerrel egyaránt, igazi példaképek lehetnek bárki számára. A film kisebb szeletet metszett ki a hölgyek életéből, ahogy az a fenti tartalomleírásból is kiderül: épp egy szükségessé vált kinevezéskor látjuk őket, az ő esetükben egy addig megszokott életük egy új szakaszában - mint egy jó novella esetében. Ezzel indul az amerikai társadalom egy olyan részének bemutatása, amire nem feltétlen lehetnek büszkék. Nagyon érdekes kontraszt volt végig, amikor különböző archívfelvételeket (pl. Kennedy beszédei) láthattunk a közös összefogásról és célról, de közben a tényleges munkálatokban a három főszereplőt folyamatos atrocitások érték azért, mert színes-bőrűek. Az akkor Virginia államban (ahol a történet játszódik) még érvényben lévő Jim Crow-törvény (röviden: eszerint szegregálták a feketéket) pedig a hétköznapi életet is nehezítette számukra. Kérdés, hol van itt az egyenlőség és az együtt írunk történelmet-elv? Természetesen mindannyian tudjuk a választ, és a körülmények miatt is fantasztikus a három tudósnő teljesítménye, hisz az előítéletek és szegregáció ellenére jutottak el oda, ahova. 


A film fokozatosan mutatja be, hogy Katherine, Mary és Dorothy milyen belső harcokon mennek keresztül a szakmai elismerésük kivívásáért. Eleinte még ők is ragaszkodnak a törvényesített, de végtelenül nevetséges előírásokhoz, miszerint külön kávégépből kell napi italukat főzni, vagy az egész történetet végigkísérő motívum a szegregált mosdó, ahová Katherine-nek vagy 40 perc eljutni, mert egy másik épületbe helyeztek egyet. Aztán eljön az a határ, amit már egyikük sem visel el, s ezzel együtt kirobbantják a maguk forradalmát. 
Fontos a film témája, hisz annak ellenére, hogy a legtöbb fejlettnek nevezett országban azonos jogokkal rendelkezünk, a mindennapjaink még nem mentesek a faji alapú megkülönböztetéstől. Saját hazánkból és más európai országokból is számtalan példát tudnánk mondani rasszizmusra vagy kirekesztésre. Az USA-nál maradva ott van a Harvard, ahol idén először sikerült elérni, hogy abszolút többségben nem fehérek, hanem a kisebbségek tanulnak a neves intézményben. Ehhez vagy 380 év kellett. De ha nem a rasszizmus problémája felől közelítünk, akkor is fontos alkotás A számolás joga. Az iskolában, később pedig a munka világában is ér minket hátrányos megkülönböztetés akár azért, mert introvertáltak, érzékenyek vagyunk, nem öltözünk a legelső divat szerint, nem nyaraltunk Görögországban, vagy pont azért, mert igen, vagy egyszerűen nem néznek minket intelligensnek - végtelenségig lehetne folytatni az ilyen esetek felsorolását. Mondanivaló tekintetében ez a film ezekről is szól. 


Fontos történet fontos emberekről, azonban a felépítése nem teszi teljesen lehetővé azt, hogy a film felérjen a témához. Ahogy már említettem három nő életét ismerhetjük meg a NASA falain belül, de ennek ellenére is a legnagyobb figyelem egyvalakire jut: Katherine. Már az első percekben megtörténik az ő kiemelése, amikor látjuk gyerekként és a szülei küzdelmét azért, hogy a szegregáció ellenére is a lányuk fantasztikus képességeinek megfelelő elit iskolát találjanak. Dramaturgiailag valószínűleg John Glennt űrbe juttatása igényli a matematikus középpontba helyezését, viszont - ahogy a Port.hu egyik cikkében is írják - "sokkal több emberről szól a történet, mint amit a filmben látunk." Katherine mellett háttérbe kerül Mary és Dorothy, az ő útjukat olyan mélységig, mint a matematikusnőét nem ismerjük meg, miközben hasonlóan fontosak: egyikük kiharcolta, hogy ugyan ott tanulhasson, ahol a fehérek, a másik pedig bizonyította, hogy ugyanúgy el tud látni egy vezetői munkakört, mint bárki más. Röviden Katherine kiemelésével, de a többiek párhuzamos bemutatásával nem feltétlen érezhetjük azt, hogy mindenkit teljesen megismertünk, a valószínűleg meglévő szándék ellenére. Talán sorozatként jobban működött volna a három hölgy élete (1 évad 1 nő), mint a filmvásznon, s kevésbé éreznénk azt, hogy valami kimaradt.

Természetesen nem rossz film A számolás joga, sőt, fontos alkotásnak tartom, és örülök, hogy elkészült. Annyi a baj csak, hogy nem találta meg a tökéletes egyensúlyt a három főszereplő története között. Emellett - bár nem emeltem ki fent - megvolt itt is a hollywoodi filmek "gyerekbetegsége", ami engem mindig irritál: szájbarágás. Szerencsére sok jelenet inkább képileg jelenítette meg a nők megkülönböztetést, ezzel is jobban érzékeltetve a kirekesztés érzését (lásd fenti totál plánt/nagytotált), a színésznők szájába rakott direkt mondatok nagyon rontották a már említett zseniális képi megoldásokat. Így lesz nálam 8/10. A jövőben pedig mindenképpen sort akarok keríteni Shetterly dokumentumregényére, amiben többek között egy negyedik hölgy, Christine Darden is bemutatásra kerül. 

2017. július 8., szombat

Sötét anyag tőmondatokkal

július 08, 2017 0 Comments

Emlékszem arra, mikor Wayward Pines plakátok néztek rám a villamos megállóban. Néztek és meggyőztek róla, hogy nekem el kell kezdenem ezt a sorozatot. Megtettem, aztán a végére a hajam téptem, és arra jutottam, hogy nekem a WP-t soha többé, de a történet kitalálójától, Blake Crouch-tól se lássak soha többé semmit.

Aztán nemrég Letya mesélte nekem, hogy a Crouch-nak van egy könyve, a Sötét anyag, ami egész jó, sőt, neki bejött. Mondom magamban, ilyet, én el nem hiszem, hogy Crouch jót írt, amíg magam nem olvasom. Úgyhogy kölcsönkaptam a kérdéses könyvet. A kölcsönzést köszönöm utólag Letyának! A továbbiakban pedig lássuk, igaza lett-e, és sikerült-e túlélnem a WP okozta megrázkódtatásokat.

tartalom:
"Elégedett ​vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel. "

Forrás: Moly


Az első 50 oldalon úgy éreztem, hogy én továbbra sem leszek jóban Crouch-csal. A történet alapjaiban nagyon sokszor a WP köszön vissza (tökéletes apuka, gyönyörű feleség, semmilyen karakterrel nem rendelkező kisgyerek), de ez volt a legkisebb bajom. Viszont a tőmondatok! A Sötét anyagban az író végig a tőmondatokkal próbálta fokozni a cselekmény drámai hatását. Ez szerintem olcsó és idegesítő megoldás, annyi gyakorlati előnye van csak, hogy gyorsabban el lehet olvasni a könyvet. Persze, nagyon jól ki lehet használni a tőmondatok adta lehetőségeket, de az a túlhasználás, amit Crouch csinál az nem az írói bravúrozás kategóriája. Mindezt még azzal tetézte meg, hogy jelen időben írta a sztorit. Meg kell jegyeznem, angolul jobban működik a jelen idejű elbeszélés, mint magyarul (pl. Murakami Kafka a tengerpartonban kifejezetten üdítő), legalábbis nekem angolul jobban csúszik az ilyesmi.
Aztán lassan túllendültem ezeken az apróságokon, már csak az eltúlzott akciójeleneteken, a néha klisékbe torkolló párbeszédeken és a karakter nélküli szereplőkön morcoskodtam. De valahogy mégis olvastatta magát a regény, tudtam izgulni Jasonért és ami legfontosabb, át tudtam érezni a főhős helyzetét. Most nem spoilereznék, de nagyjából ül a könyv hátoldalán olvasható megállapítás, Justin Cronin tollából: „Proaktív történet a második esélyekről, zseniális sci-fi csomagolásban.” Jó, azért nem proaktív a történet, a csomagolás se annyira zseniális, de a lényeg a lényeg: sci-fi-thrillerbe csomagolt mélázás a mi lett volna ha-ról. Valószínűleg mindannyian eljátszottunk már azzal az ötlettel, hogy milyen lenne az életünk akkor, ha mondjuk biológiatanár helyett anno orvosnak tanulunk, ha korábban otthagyjuk azt a munkahelyet, ahol nem éreztük jól magunkat, vagy ha nem veszünk össze a harmadik exünkkel. A főhős, Jason ezt a dilemmát járja be egy elég elborult, világokon átívelő utazás során. Nem feltétlen azért, hogy rájöjjön, nincs mit megbánnia (ezt ő nagyon jól tudja), sokkal inkább azért, hogy segítse átadni meggyőződését másoknak is. Ehhez az úthoz veszi Crouch a Schrödinger macskája nevű gondolatkísérletet. Ez és a mi-lett-volna-ha ötvözése a tőmondatok ellenére is fantasztikus ötlet. Vannak kifogásolnivalók a kivitelezésben, de ezekről már spoilerekkel kiegészítve beszélnék. Maga a történetben egy fekete doboznak köszönhetően sikerül feloldani Erwin Schrödinger állítását, miszerint a részecskék egyidejűleg több helyen és állapotban léteznek, azonban ez hétköznapi életünkben szinte elképzelhetetlen. Az osztrák fizikus elméletében szereplő macska a példa erre: hogy a macska él vagy holt attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot. Crouch regényében a szereplők egy szérum segítségével elérik a köztes állapotot, amivel képesek elérni valóságunk más változatait, a későbbiekben pedig az is kiderül, hogy az épp aktuális érzelmi állapotuk szerint dől el, melyik párhuzamos világba jutnak. Mélyen nem merültem el a kvantumfizikát, mégis úgy érzem, ezek a megoldások kicsit elvesznek a regény science részéből, inkább mágia benyomása van, mint tudományos. De tény, nem feltétlen hagy lyukakat a történet menetében, feláll egyfajta rendszer, ami szerint működnek a dolgok, így kapunk végül egy kellemes kikapcsolódást.

Aki valami gyors olvasásra vágyik némi komoly témával és egy szuper alapötlettel, az azért próbálkozzon a Sötét anyaggal. Szerintem a strand időszakra pont tökéletes. Az ellenérzéseim és az olvasás közbeni durcizásom ellenére én megadok a könyvnek egy 7/10-t a blogon, a Molyon anno pedig 4/5 csillagot adtam a könyvre. 

2017. június 22., csütörtök

Oh. My. God. - Amerikai istenek

június 22, 2017 0 Comments

A 2017-es év egyik legvártabb újonca számomra az Amerikai istenek volt. A kedvenc írom, Neil Gaiman és a kedvenc forgatókönyvíróm/tévés producerem, azaz "sorozatos emberem", Bryan Fuller közös produkciója, ráadásul egy fantasztikus könyvből. Költői kérdés: kell ennél több? A Starz sorozata június 19-én fejeződött be, és most az 1. évad végével lássuk, mit is kaptunk ebből a koprodukcióból. 

Tartalom:
"Egy frissen szabadult fegyenc, Shadow találkozik egy rejtélyes férfival, aki csak Szerdának nevezi magát és meglepő módon többet tud a múltjáról, mint ő maga."

Forrás: Snitt


Sorozatos fórumokra és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekre alapozva arra jutottam, hogy nem feltétlen aratott akkora közönségsikert az AG (a továbbiakban így fogok rá hivatkozni), mint amit a marketing sugallni akart. Ennek kapcsán két érdekes kérdés merült fel bennem: 1, Melyik sorozatozási szokással kapunk jobb élményt az AG-tól: heti egy rész vagy darálás/bing watching? 2, Mennyire érthető a sorozat annak, aki nem ismeri a könyvet? Az elsőre, az 1. évad végét követően az a válaszom, hogy talán jobb egyben nézni, úgy meglehet az az érzésünk, hogy hamarabb meglesz a sorozat iránya, az, hogy merre akarják az alkotók kifuttatni a cselekményt, mint a heti egy rész felállásban. Bár zárójelben megjegyzem, az AG nem feltétlen történet központú, mivel egy road movie-kat idéző felépítéssel operál. A másik kérdést már nehezebb megválaszolni, mivel magam már könyvesként ültem le a sorozat elé, így nehezebben lépek át a nem-könyves-néző perspektívájába, de pár olyan ismerőssel beszélgetve, akik nem ismerik Neil Gaiman eredetijét arra jutottam, hogy háttérismeret nélkül nagyon nehéz bevonódni a történetbe. Igazából a nem-könyvesek úgy érezhetik magukat, mint Shadow: nem tudják, mibe is csöppentek. Nos, ez nem valami közönségbarát hozzáállás az alkotók részéről, viszont felmerül egy újabb kérdés: Baj, hogy az AG mert nem közönségbarát lenni?


Könyvet ismerő nézőként azt mondom, jól döntöttek Fullerék, hogy követték a könyv szerkezetét, így tudták azt a legjobban adaptálni. Ahogy a regény kapcsán is írtam, a történet értelmezhető egyfajta pszichológiai utazásnak is, továbbá nagy szerepet kap a tudatalatti és a világ megfoghatatlansága. Ez - bár Bryan Fullernél nem féltem ettől - könyvhűen jelenik meg a sorozatban is. A minden epizód elején látható "Somewhere in America" bejátszások nyomon követik a regényből is megismert istenek vagy más természetfeletti lények útját az amerikai kontinensre, az emberekkel való kapcsolatukat, számot vetésüket (honnan hová jutottak), miközben kalandozunk Shadow-val a nagy értetlenségben. Annak külön örültem, amikor az évad második felétől a készítők direktbe össze is kötötték a Somewhere részeket a főcselekménnyel, ezzel egyfajta tematikai szerkezetet adva az adott epizódnak. Sőt, külön érdekesség még, hogy némely Somewhere-be aktuál politikai üzeneteket is belefűztek (pl. nők, menekültek, társkeresés, ISIS). Ezek érdekesebbé és aktuálisabbá teszik az alapanyagot. Mellesleg a 2000-es évek elején megjelent regényt sok helyen nagyon ötletesen aktualizálták, a mi korunkhoz illesztették (pl. Technical Boy).


Aztán itt van maga a történet. Ahogy írtam a felvezetésben is, az AG mer bátor lenni és követni a könyv eredeti road movie-jellegét, viszont teljesen nem hagyja magára a nézőket. A regényhez viszonyítva azt éreztem, a sorozat a közönségbarát formára való törekedés miatt bizonyos mozzanatokat és szereplőket megváltoztat. Például itt tudjuk, ki is írja a Somwhere in America epizódokat, egy egész részt szentelnek Shadow feleségének, Laurának, aki a könyvben inkább egy hátra maradó szereplőként jelenik meg, nem pedig kvázi főhősként. Rajta kívül számos istenség és természet feletti lény kap több játékidőt, sőt, a base texttől független figurák is bekerülnek a természetfölötti gárdába, mint például Vulcan. Az ilyenfajta módosítások mindenképpen az AG előnyére válnak, hisz kicsit érthetőbbé teszi a történet bizonyos elemeit a nézők számára, nem válik unalmassá az egész a könyvet ismerők számára se, és újabb rétegeit tárja fel az alapanyagnak vagy épp továbbgondolja azt.

Összegezve, valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de az Amerikai istenek minden elvárásomnak maximálisan megfelelt. Egyszerre kaptam meg a szeretett regényt és annak egy másfajta megközelítését egy fantasztikus castinggal (erről is lehetne oldalakat írni), szóval így nekem ez egy 10/10-es élmény volt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit kezdenek a sorozattal, ugyanis ha jól értesült vagyok, Fuller 4 évadra tervezi az AG-t. Kérdés, annyira szét lehet-e húzni a regényt.

Follow Us @soratemplates