2011. április 25., hétfő

Ragyogó Kubrick

április 25, 2011 0 Comments



Terveztem a Ragyogás című könyv után, hogy megnézem a filmet is. Először csak a Kubrik-félét akartam, de aztán láttam a műsorújságban, hogy februárban adják a Ragyogást az Universal Channelön, de a '97-es verziót. Miért is ne, - gondoltam magamban, felvettem a dekóderrel, megnéztem azt is és az első filmváltozatot. Most pedig összehasonlítom.

Tartalom:


"Gondolj a legfélelmetesebb terrorra, ami csak érhet! Egy földönkívüli szörny támadása? Egy végzetes kór? Vagy a rettegés attól, hogy olyasvalaki fenyegeti az életed, akiről azt hitted, ő lesz, aki megvéd és szeret, ha bajba kerülsz, a családod egyik tagja!

Kubrick hátborzongatóan izgalmas remekművében - amelyet a Newsweek kritikusa az első epikus horrorfilmnek nevezett - az ember ezen utóbbi, mindenkiben mélyen megbúvó félelme jelenik meg. A Stephen King azonos című regénye alapján készült mesterműben Jack Nicholson élete egyik legjobb alakítását nyújtja, mint Jack Torrace, aki a családjával a téli holtszezon idejére egy, a világtól elzárt kísérteties hotelba költözik gondnoknak. Ha az évszázados falak mesélni tudnának, hátborzongató történetek tucatjai kerülnének a felszínre. Úgy tűnik, hogy Jack kisfia előtt nincsenek is titkai a háznak, mert látja a fürdőkádba fulladt nőt, az elegáns lakosztályban kivégzett férfit és az összes holt lelket, amelyek nem találnak nyugalmat. De lehet, hogy mindezek a rémképek csupán jeleznek valamit. A Jack agyát elborító őrületet, a folyamatot, amelynek hatására a szerető apa vérszomjas, gyilkos indulatokkal teli szörnyeteggé válik.
"

Ragyogás (1997):
"A film forgatókönyvét maga a borzongás nagymestere, Stephen King írta saját, egyik legsikeresebb regénye alapján. A történet főhősének, az alkoholizmusából kilábalni próbáló volt középiskolai tanár és gyakorló regényíró Jack Torrance-nek valahogy minden igyekezete ellenére sem jönnek össze a dolgok. Ám egy napon úgy érzi, új lehetőség nyílik meg előtte: eszményi állást ajánlanak neki. Téli gondnokként alkalmaznák egy elegáns szállodában a Sziklás-hegységben, mely a rideg idő és a hótorlaszok miatt több hónapra el van zárva a külvilágtól. Jack számára ez ideális lenne arra, hogy helyrerázza életét feleségével Wendy-vel és Danny nevű fiával. A világtól elzárt életet azonban nem is olyan könnyű elviselni, mint azt Jack képzelte, ráadásul a hotelt mintha kísértetek laknák..."
 Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de nekem Stanley Kubrick verziója tetszett jobban, annak ellenére, hogy szinte teljesen elrugaszkodik a könyvtől. A rendező sajátos elképzelései és ötletei alapján vitte vászonra King Ragyogását. Kihagyta a film szempontjából lényegtelen momentumokat, egy kerek egész történetet alkotott. Az eredeti könyvétől eltérő szimbolikus képeket is tett filmjébe, amitől kicsit avantgárd hatása lett, ezáltal még ijesztőbbé vált. És természetesen a könyvet olvasók számára is izgalmas történetet mutat be.




Mick Garris, a tévésorozat rendezője ezzel szemben gyökeresen ragaszkodik a forgatókönyvhöz, amelyet maga King írt. Ezzel egy baj volt csak: szóról szóra filmre vitték a regényt. Egy három részes sorozat kerekedett belőle. Érdekes lehet azok számára, akik nem ismerik a könyvet, viszont akik ismerik a történetet, azoknak szörnyen unalmas (mondjuk felmerül a kérdés: miért szeretjük a könyv adaptációkat?). Igaz, egy írót tudja zavarni, ha regényéből szerinte fontos momentumokat hagynak ki (ez történt a másik Ragyogással, Kingnek nem is tetszett), de azt ne mondja, hogy minden egyes lélegzetvételt meg kell mutatni azért, hogy "kibontakozzon a történet". A filmen való mesélés kicsit szájbarágós, de nem annyira, mint a tévésorozat esetében. Például a család előtörténetét nyugodtan hanyagolni lehetett volna, hiszen a további cselekményt nem befolyásolta. A kezdő percekben le lehetett volna tudni Jack múltját. 
A tévés verzióban számomra még zavaró tényező a hangulat. Főleg a világosabb színek dominálnak, és ettől nem thriller jellege van a történetnek, hanem kicsit családi filmes. Ahogy a Kubrik-verziónál említettem, ott kép bevillanások teszik félelmetesé a filmet, ez viszont hiányzik a tévéverzióból, inkább flashbackekkel és flashfowardokkal dolgozik, így nyújtva tovább a játékidőt, s hiába a hosszabb jelenetek, nem sokkolja a nézőt.




Kubrik a filmjéhez egyik színészóriást, Jack Nicholsont vetette be. A pasas tökéletesen játszotta az őrült Jacket, színészi játéka csak tovább fokozta a film amúgy is ijesztő hangulatát. Egyedül az zavart, hogy Jackről már a kezdetektől lehetett sejteni, hogy meg fog őrülni. A Dannyt alakító kisfiú is remekül játszik, rendesen frászt hoz az emberre, főleg, mikor Tony beszél belőle. A színészek közül egyedül Shelley Duval (Wendy) irritált egy kicsit - szegény nem tehet róla, de nyúlfogai vannak, játéka nem volt túl meggyőző.

A tévés verzió Jackjére, azaz Steven Weberre se volt panasz, sikerült "fokozatosan megőrülnie". Bár azt ki kell mondani, hogy Nicholson nyomába nem érhet. A '97-es filmben Wendyt alakító Rebecca De Mornay szerintem tökéletes a szerepre, jól mutat az aggódó feleség és anyuka szerepében. Azonban ebben a Ragyogásban is kilóg valaki: Danny. A tévé verziós Dannyt nem tudtam megszeretni, pedig ugye ő lenne az egész történet kulcsszereplője. Megijed és sikít, nagyon mást nem ad a filmhez a kis színész.


Így összegzésként kimondom a már sejthető tényt: Kubrik-féle Ragyogás film jobb, mint a tévé sorozatos, szerintem. Mind hangulatban, kivitelezésben a régebbi film nyerte el tetszésemet, még ha apróbb hibák elő is fordultak benne: így legyen a pontja 9/10. Garris sorozatát kínszenvedés volt végignéznem, számomra nem sok értékelhető elemet tartalmazott. Az alaptörténet és a Wendyt alakító színésznő kicsit ellensúlyozza a negatívumokat, ezért adok 4/10-et.


2011. április 24., vasárnap

Bosszú, bosszú, bosszú

április 24, 2011 0 Comments

A Kill Bill 1. és 2. megtekintéséhez a rendező neve, Tarantino vezetett el. Filmek, amiket tőle láttam, tetszettek, így gondoltam megnézem a kung fu filmeket idéző művét is.

Tartalom:

Kill Bill:
"A Menyasszony (Uma Thurman) egykor hírhedt bérgyilkosnő volt, egy világklasszis női bérgyilkos-csapat tagja. Ám terhes lett és férjhez akart menni, de a főnök ezt nem hagyhatta. Az esküvője napján a csapat vezetője, Bill (David Carradine) mindenkit lemészárol. A Menyasszony utolsó szavaival tudatja Bill-lel, hogy várandós, és az ő gyerekét hordja szíve alatt. A nő nem hal bele a fejlövésbe, hanem ötévi kóma után véres bosszút esküszik főnöke és egykori csapattársai ellen. Senki nem tudhatja, mikor fog következni a listán. Csak egy biztos: Bill lesz az utolsó a sorban."

Kill Bill 2.
"A Menyasszony végzett két egykori társával, majd tovább folytatja bosszúhadjáratát. A halállistáján Budd és Elle következik. Miután rendezi a számláját Bill öccsével és Elle-lel, aki a bérgyilkosokból álló csapaton belül a legfőbb vetélytársa volt, Mexikóba megy, hogy megtalálja utolsó áldozata rejtekhelyét. Már csak egyetlen cél lebeg előtte: megölni Billt, az egykori főnökét és szeretőjét, gyermekének apját. Közben kiderül, hogy lánya, akivel várandós volt a mészárlás idején, és azt hitte, hogy meghalt, mégis életben van."

Forrás: Port.hu



Kétszer két órás filmén keresztül Tarantino alaposan kijátszhatta magát, mint egy gyerek a játszótéren, főleg a Vol 1. során. Suhant a kard, repültek testrészek és szelte az utakat a Puncimerci - ebből áll nagyjából az első rész. Ezek az elemek részesei a Menyasszony könyörtelen bosszújának.
A Kill Bill öldöklése már egy horror filmét szégyeníti meg. Először pislogva ülünk a kaszabolások láttán, a film tetőpontja fele pedig már röhögünk, mivel annyira lehetetlen és hatásvadász minden harcjelenet, hogy már tényleg nevetséges. De nem is ez a film erőssége, ez csak a szokásos Tarantinós vonás: sokkoljuk vérrel az átlag mozizót és figurázzuk ki a műfaj jellemzőit.

Ami miatt szerethetik a Kill Bill-t, az a történet mondanivalója, amely a Vol 2. megnézésével fogalmazódik meg a nézőben. Megértjük a Menyasszony bosszújának okát, láthatunk egy egész groteszk boldog család képet. Továbbá mindkét filmben sziporkázik a rendező: a szereplők szájából itt is tartalmas, emlékezetes párbeszédek hangzanak el, amelyek igaz, lassítják a cselekményt, viszont mégsem unatkozunk. Személy szerint, én ezekért a párbeszédekért szeretem Tarantinót.




Aztán a történet körítése. Szép tájakra kalauzol el bennünket, leginkább Japán tetszett. Bár azt ki kell mondani, hogy a japán kertes leszámolás kicsit giccses volt. Sok a hatásvadász póz, de ezt már feljebb kifejtettem. Na meg a színészek! Tarantino a szakma nagyjait vagy ügyes színészeit szedte össze, mint például Uma Thurmann, David Carradine és még sorolhatnánk. Nem tűnnek mesterkéltnek, teljesen lazán játsszák el a rájuk osztott szerepeket. A Vol 2. végén pedig igazán jól sikerült a színészeknek a drámai rész, kicsit könnyfakasztó is volt.
Ami miatt biztosan mindenki emlékezni fog a filmre, az a zenéje. Bárki, akinek említem a Kill Bill-t, mindjárt a Whistle Songra asszociál és a további jó kis dalokra, amelyek teljesen illeszkednek az üldözős-harcolós-bosszúállós sztorihoz. És ha zene meg Whistle Song, tele van a két rész jól megszerkesztett jelenetekkel. Vol 1.-ből a kedvencem a fütyülős rész, a Vol 2.-ből pedig a koporsós - hihetetlenül izgalmas ötlet, hogy a néző nem lát semmit, csak a főhős nyögéseit hallja. Még a Vol 1.-ből kiemelném O-ren Ishi történetét, amit a japán animáció tiszteletére animával (anime stílusban) láthattunk. Ebben a tíz perces flashbackben lehetett érezni leginkább a képregényszerű hatást, amely amúgy az egész filmen végigkövethető.





Első nekifutásra ezek ragadtak meg a filmekben. A Vol 1. 6/10 számomra (puhány vagyok, nem bírtam a sok öldöklést, plusz olyan érzésem volt, mintha egy helyben toporogna a főhős), viszont a Vol 2. kellemes kikapcsolódás volt, arra egy 8/10-et adnék. A két film közös pontszáma pedig legyen 7/10. Elszántabb Tarantino rajongók biztos többször végignézték már a Kill Bill-t, és minden erényét felfedezték. Aki pedig nem látta, annak legalább egyszer az életben érdemes megnézni a két filmet. Ha nem is lett belőle kultfilm, de azért nem lehet elmenni mellette érdektelenül.

2011. április 22., péntek

A művészet elnyomása

április 22, 2011 0 Comments

Ez volt az utolsó film, amit a német óra keretében néztünk meg, A mások élete. Nem aratott a csoportban akkora sikert, mint A hullám, de a beszélgető órán egész sok gondolatot váltott ki belőlünk.

Tartalom:
"Kelet-Berlin, 1983 novembere, hat évvel a berlini fal leomlása előtt: az NDK és állambiztonsági szolgálata még elnyomja a (másként) gondolkodókat, és kíméletlen megfigyelő-besúgó rendszere mindenkit behálóz. Ennek a gépezetnek tökéletes fogaskereke Gerd Wiesler százados (Ulrich Mühe), akit politikai nyomásra egy sikeres színpadi szerzőre, Georg Dreymanra (Sebastian Koch) és élettársára, az ünnepelt színésznőre Christa-Maria Sielandra (Martina Gedeck) állítanak. A rendszerhez vakon hű Wiesler, a mások életét figyelve hamarosan ráébred saját élete kisszerűségére."

Forrás: Port.hu


Florian Henckel von Donnersmarck első filmje A mások élete, amivel 2007-ben elnyerte az Idegen nyelvű filmek kategóriában az Oscar-díjat.
A történet 1983-ban játszódik az NDK területén. Nagy erénye a filmnek, hogy egy elfogadható képet ad az előző rezsimben élő emberek életéről. Mivel Magyarországon is hasonló rendszer volt húsz évvel ezelőtt, így sok felnőtt nézőben nosztalgikus emlékeket kelthet A mások élete. Illeszkedik a XXI. század Oscar-díjas filmjei közé abban, hogy nagyon emberközeli történet, könnyű a szereplőkkel szimpatizálni.
HGW XX/7, polgári nevén Gerd Wiesler szemével követjük az eseményeket. A megoldás igen érdekes, izgalmas és megdöbbentő: HGW ugyanis az állami besúgó rendszer tagja, aki mások megfigyelésével foglalkozik. Jelenleg egy drámaírót, Georg Drymant és annak élettársát, Christa-Maria Sielandot kell megfigyelés alatt tartania. Wiesler százados külső megfigyelőként, mondhatnia a cselekmény hősei fölött áll. Erre sokszor utalnak a beállítások, amelyek HGW-t mutatják be: sokszor látni őt békaperspektívából, ami a figura hatalmasságát hivatott kihangsúlyozni.
Azonban Wiesler munkája során fokozatosan veszíti el érzéketlenségét. Igazi érzelmeket hallva rá kell döbbennie, hogy eddigi élete milyen silány és kisszerű volt, másokat figyelt meg, ezzel tönkretéve sokak életét. Ezt leginkább a liftes jelenet támasztja alá, ahol HGW egy kisfiúval folytat beszélgetést: a gyermek hívja fel figyelmét tettei súlyosságára. A fordulópont után a százados segít Drymanéknak, s ez által szembe megy az akkor fennálló rendszernek. HGW eleinte csak bizonyos információkat hallgat el, majd személyesen is beavatkozik a megfigyeltek életébe (találkozás Christa-Mariával, az írógép kicsempészése a lakásból). Tehát a százados negatív szereplőből fokozatosan változik át pozitív hőssé. Azonban ezen az úton nem haladhat áldozat nélkül: felettese észreveszi, hogy Wiesler segíti a megfigyelteket, ezért lefokozza, és levéltárosi munkára kényszeríti. HGW nem bánja meg tettét, később pedig jutalmát is elnyeri: Dryman köszönetét.


Georg Dryman és művésztársai képviselik a történetben az ellenállókat. Köztudott, hogy ebben a rendszerben működött a cenzúra, továbbá megválogatták, hogy melyik művész alkothat a publikum számára. Dryman ezt a helyzetet a művészi szabadság elfojtásának érezi: erre utal például a nyakkendő motívuma is.  A rabságból való kitörésnek egyetlen útja a lázadás: a művészek együtt összefogva publikálnak egy cikket az NDK által elhallgatott öngyilkosságok számáról. Wiesler közbenjárásának köszönhetően a művészek megmenekülnek annak ellenére, hogy mennyiszer szorul a hurok nyakukon.
Dryman oldalán ott van Christa-Maria színésznő. Művészként ő sem tartja helyesnek a fennálló rendszert, de a lázadás helyett a megalkuvást választja. Nem szeretne elhanyagolódni a rendszerben, ilyen körülmények között is szeretne a művészetnek élni. Célja érdekében képes feladni emberi méltóságát, így válik egy rendszerhű politikus szexuális játékszerévé. A cselekmény során sokszor kerül válaszút elé: a művészet vagy szerelme mellett maradjon? Christa-Maria egyértelműen egyik oldalra sem tud állni, ingatagságát kihasználva a rendszer kihallgatja, szerelme ellen vallatja. Ezek után a színésznő képtelen szerelme szemébe nézni, s amikor megjelennek a lakásban a kihallgatók, Christa-Maria kiszalad az utcára és elcsapja egy autó, majd meghal. Így lett belőle áldozat.



Izgalmas alkotás A mások élete, még ha néha le is ül a történet. A szereplők tetteit többféle nézőpontból meg lehet ítélni, órákat beszélgetni róluk. Jogosan kapta meg anno az Oscar-díjat. 9/10-es alkotás. 

2011. április 18., hétfő

"Csak a pillanat telhetetlen és tébolyult szüksége befolyásolta életüket"

április 18, 2011 0 Comments

Aronofsky filmje után terveztem, hogy elolvasom a könyvet, de végül csak Valen ajánlására jutottam el a cselekvésig. Nem túl hosszú a könyv (280 oldal), de mégis hosszú időbe tartott végigolvasni.

Tartalom:
"Sara Goldfarb magányosan él egy sivár brooklyni lakótelepen, egyetlen társa a televízió, amelyet reggeltől estig bámul – hacsak narkós fia, Harry nem csapja be a zaciba a készüléket, hogy az érte kapott pénzből teljen a napi betevő adagra.
Sarára egy nap rámosolyog a szerencse: megkeresi kedvenc Tv-társaságának ügynöke azzal, hogy lenne-e kedve szerepelni a csatorna egyik vetélkedőjében. Sara erre boldogan rábólint, és kemény fogyókúrába kezd, mert bele szeretne férni a piros ruhába, amelyet Harry bár micvóján viselt. A fogyókúrához tablettákat kap egy sarlatántól, amelyek hamarosan ugyanolyan függővé teszik, mint fiát a heroin.
Harry a barátnőjével, Marionnal, és a barátjával, a fekete bőrű Tyrone-nal ezenközben nagy ívű kábítószer-kereskedésbe kezd, amely eleinte működik is. A kezdeti sikerek után azonban megtorpan az üzlet, s Harryéknek most már az is nehézségeket okoz, hogy a maguk adagját megszerezzék. Sötétebbnél sötétebb ügyletekbe keverednek, s hiába áltatják magukat azzal, hogy akármikor le tudnának állni, az álom nemsokára rémálommá válik…"

Forrás: Moly.hu

A regény izgalmas, felépítése szinte tökéletes, fokozatosan jutunk el a végkifejletig, a katarzisig.  És talán emiatt nehéz volt olvasni. A konkrét események néhány mondatban elmesélhetőek, azonban az érzelmek, amelyeket közvetít, nem.
Az történet az első pár oldalon egy szálon fut, de hamar kettéválik - ahogy az anya, Sara és fia, Harry is eltávolodtak egymástól a cselekmény előtti időben. Ettől a ponttól kezdődik meg a reménytelen versenyfutás az álmok eléréséért. Harry, Tyron és Marion a boldog életért küzd, azonban náluk tragikusabb figura maga Sara Goldfarb, aki jelentéktelen célokért küzd (piros ruha). A szereplők sorstalanságát tovább növeli tudatlanságuk, nem is tudják, hogy küzdelmeik mind hiábavalóak. Ez a tudat alapból ad egy szkeptikusságot a történetnek, erre telepszik rá a fokozódó egy rossz hangulat, ami a könyv naturalizmusából is következik, de főleg abból, hogy végig kell "néznünk", ahogy emberek teljesen elvesztik a méltóságukat, csak egy az anyagért könyörgő "lelki korcsokká" válnak. Ezért olyan nehéz a Rekviem egy álomért-et olvasni.

A szereplőkkel a könyvben se jöttem ki igazán, Marion állt hozzám közel a történet elején, de elég hamar "ki szerettem" belőle. Harry és Tyron iránt nem alakult ki  bennem szimpátia, talán azért, mert maguk keresték a bajt, amiből nem sikerült annak ellenére kikecmeregniük, amennyire szerették volna. Sajnálatot a regényben is Sara iránt lehet érezni, hiszen őt dobták félre, ő él teljes magányba, amelybe talán bele is őrül.

Összefoglalásképpen ki kell jelentenem, hogy a Rekviem egy álomért könyvben is elnyerte a tetszésemet, hasonló katarzist és rossz hangulatot éreztem, mint a film után.Amiben viszont jobb Aronofsky alkotásánál, hogy Sara fokozatos megőrülése (hűtő mozgása) a regényben természetesen jelenik meg: tudjuk, hogy nem normális dolog tárgyakhoz beszélni, de végül mi, olvasók is megbarátkozunk a helyzettel, mintha ez mindig is így lett volna. Továbbá teljes betekintést nyerünk a New York-i narkósok világába is, láthatjuk, hogy ők is emberek (vagy valaha "voltak"), ettől egész valóságosnak hat.
Több dolgot nem is tudnék elmondani a könyvről. Tessék elolvasni! 10/10, maximális pontszám.

Follow Us @soratemplates