A következő címkéjű bejegyzések mutatása: David Fincher. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: David Fincher. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. május 31., vasárnap

Holtodiglan

május 31, 2015 0 Comments

Napjainkban egyre több figyelmet szentelnek mind az irodalomban, mind a filmművészetben a női szemszögnek: hogyan éli meg egy nő a felnőtté válást, az iskolát és sorolhatnánk további élethelyzeteket, de talán a házasságot lehet kiemelni, mint a leginkább feldolgozott női helyzetet. David Fincher legutóbbi filmje, a Holtodiglan is a házasság témáját dolgozza fel szintén egy nő szemén keresztül, de merőben eltérően a hasonló témájú művektől.

Tartalom:
"Házasság? Halálos lehet. Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójára készül. Boldogok, gazdagok, elégedettek ám az ünnep estéjén az ifjú feleségnek nyoma vész, és gyorsan kiderül, hogy a látszat csalt: a pár tele volt félelmetes, sötét titkokkal. Mindenki Nickre gyanakszik, és ő a hazugságaival meg ügyetlen elterelő hadműveleteivel egyre inkább magára tereli a figyelmet.

Hiába bizonygatja makacsul, hogy nem tehet semmiről, már csupán az ikerhúga, Margo bízik benne. De ha nem a férfi a tettes, akkor hova lett a felesége? És hogyan magyarázhatóak az egyre-másra előkerülő, egyre furcsább titkok? Azok, amelyek talán minden boldog családi élet mélyén ott lapulnak. Azok, amelyek olyan könnyen vezetnek el egy ember halálához."

Forrás: Port


Gillian Flynn regénye alapján készült a film, amelyben a tartalomból már ismert szituáció bontakozik ki: egy boldognak tűnő házasságból a feleség eltűnik, és ahogy a nyomozók egyre inkább mélyebbre ásnak, úgy derülnek ki az egyre sötétebbnél sötétebb titkok a férjről. Már-már annyira tökéletesen összeállt a kép, hogy az gyanús. Ekkor jön a csavar is, amelyről annyit érdemes spoilerek nélkül mondani, hogy teljesen szembemegy a női sorsot taglaló történeteknek. Nem a nő áldozat vagy nem úgy, ahogy azt először gondolnánk? A könyvben és a filmben is felvázolt szituáció elgondolkodtat minket azon, hogy mennyi is múlik a két félen egy kapcsolatban, továbbá a szeretet miként használhatja fel egyik fél a másik ellen. Ezek a kérdések a filmben nincsenek kimondva, Fincher jeleneteken keresztül fogalmaztatja meg bennünk őket, miközben a mögöttük húzódó érzelmeket is teljes mértékben át tudjuk élni - ahogy egy jó pszichothrillerhez illik. 


Azonban egy bizonyos pont után az amúgy ügyesen felépített cselekmény egyre logikátlanabb, majd végül hihetetlen lenni a szó negatív értelmében. A film elején még nagyon ügyesen behúzza Fincher a nézőt a csőbe, de a végén az ellenkezője történik: annyira abszurd szituációt mutat be, hogy az már felháborító. Nem lehet spoilerek nélkül részletezni ennek a felháborodásnak az okát, de bővebb kifejtés nélkül annyit tudnék írni, hogy életidegen, ami történik az utolsó jelenetekben: egy állítást biztosan nem hinne el a rendőrség vizsgálatok nélkül. 
A valóságtól elrugaszkodott befejezésen kívül amúgy a történet jól van felépítve és a karakterek is jól vannak bemutatva, főleg a főszereplő, Amy. Magabiztos szépség, akinek megvan a magához való esze, amit ki is használ, de valami különös mégis bujkál emögött a maszk mögött. Mindezt képes megjeleníteni játékával Rosamund Pike, aki ezért számtalan jelölést is kapott a filmes szakmától. 

Visszatekintve a Holtodiglanra, egész erős alkotásnak mondható a maga túlzásaival együtt. Meglep, lenyűgöz, kicsit felháborít, majd elgondolkodtat, akár jóval a megtekintés után is. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni: 8/10.

2011. október 16., vasárnap

Take it easy, let's fight

október 16, 2011 0 Comments

A Harcosok klubját Mira ajánlotta nekem. Ízlésében bízva ültem neki a filmnek, semmilyen elvárásaim nem voltak, csak valami katartikus filmre vágytam. Megkaptam.

Tartalom:
"Amerika nagyvárosainak pincéiben egy titkos szervezet működik: ha egy éjjel az utca összes nyilvános telefonja összetörik, ők jártak ott; ha egy köztéri szobor óriás fémgömbje legurul talapzatáról, és szétrombol egy gyorsétkezdét, az az ő művük; ha egy elegáns bank parkolójának összes autóját rettentően összerondítják a galambok - az sem véletlen. Vigyáznak a leveleinkre, átveszik telefonüzeneteinket, kísérnek az utcán: és még csak készülnek a végső dobásra: a nagy bummra... Pedig az egészet csak két túlzottan unatkozó jóbarát találta ki: azzal kezdték, hogy rájöttek, nincs jobb stresszoldó, mint ha alaposan megverik egymást. Pofonokat adni jó. Pofonokat kapni jó. Számukra ez a boldog élet szabálya.

A történetet egy jól szituált, de cinikus és kiábrándult fiatalember meséli el. Nevét nem tudjuk, néha Jacknek (Edward Norton) hívja magát. Önismereti terápiás csoportokba jár, mégsem kerül közelebb valódi énjéhez és embertársaihoz. Véletlenül összeismerkedik Tylerrel (Brad Pitt), akiben felfedezi hiányzó tulajdonságait. Tyler egy különös, titkos társaság megalapításával próbál megszállottan úrrá lenni a világ káoszán. A Harcosok Klubjának híre hamar elterjed a túl hamar meggazdagodott menedzser nemzedék tagjai között, akik egyre intenzívebb élményekre várnak. Az egyetlen, aki a két rokonlélek közé ékelődik, egy nő. Marla (Helena Bonham Carter) kétségbe vonja Tyler erőltetetten férfias ideológiáját."
 Forrás: Port.hu


Meglehetősen tetszett ez a film. Fincher tökéletesen felmondta a leckét. A történet fokozatosan bontakozik ki, a nagy csattanóra végig láthatóak utalások, melyek csak az elbeszélés végén nyernek értelmet. A figyelmet végig fent tartja a cselekmény, továbbá bármi érdekes tud itt lenni: akár a repülőzés vagy a csoportterápiák. A párbeszédeket nagyon tudtam élvezni, de persze leginkább azt, ahogyan Fincher végig becsapta a nézőket és persze a főhőst is.
A Harcosok klubjában előjön a fogyasztói társadalom kritikája is. Napjainkban (2011) nem mond sok újdonságot, de valószínűleg a bemutató évben (1999, itthon 2000) elég hatásos lehetett. Bele lehet unni, elfáradni, lelkiekben elsorvadni, de fellázadni ellene ilyen módon, ahogyan a filmben, szabad-e? Érdemes elgondolkodni rajta.
Összefoglalva egy jó film, főleg az amerikai közízlésnek (nem is csoda, hogy jelölve volt Oscarra). A történetnek egyedül a végével van bajom: az, hogy eléggé beleerőltették a happy endet. A film végére egy eléggé drámai helyzet alakult ki, rossz döntés volt úgy megoldani, ahogyan végül meglett.


A kivitelezésre nem igen lehet panasz. Hiába több, mint tíz éves a film, a filmestrükkök nem annyira koptak meg, mint mondjuk az első Harry Potternél, A vágások és az aláfestőzene mindenképpen David Fincher munkásságára utal, ez kétségtelen.
Igazán kellemessé a színészi játék teszi. Például Brad Pitt játékát itt különösen élveztem, nem hittem volna, hogy ilyet is tud (az eddigi látott filmjei alapján). Edward Norton olyan volt, mint más szerepeiben, Carternek pedig ez a szerep különösen jól állt, ez a szakadt nő figura.

Ahogy fentebb is kijelentettem, a Harcosok klubja egy remek film, olyasmi, ami mindig ott van az Oscar-gálán. Az erőltetett lezárástól eltekintve tetszett, érdemes lesz máskor is megnézni. 9/10-es pontszámot érdemel.

2011. február 28., hétfő

Facebook

február 28, 2011 0 Comments

Rendszeres Facebook látogató vagyok én is, mégis nehezen szántam rá magam arra, hogy megnézzem A közösségi háló című filmet, ami a honlap kiötlőjéről szól. Sőt, amikor hallottam, hogy a Golden Globe-ot ennek a filmnek ítélték, kicsit meghökkentem és az egész értékelést csak annak tudtam be, hogy ugye most menő a Facebook. Napokban egyik osztálytársam számolt be a filmről, hogy ilyen-olyan jó és milyen beteg dolgokat csinál a főhős és ettől mennyire érdekes a történet. Mivel itt az Oscar-átadó, gondoltam gyors meg is nézem a filmet.

Tartalom:
"2003 egyik őszi éjszakáján a kollégiumi szobájában egy egyetemista új komputerprogramot tervezett - a haverjai közösségi életét áttette a netre, hogy megkönnyítse a kapcsolattartásukat. És ez bomba ötletnek bizonyult. Mark Zuckenberg nem sokkal később már a világ legfiatalabb milliárdosa volt, de ezzel alaposan felkavarta a magán- és szakmai életét is.

David Fincher új rendezése, a Social Network - A közösségi háló magával ragadó történet egy lázadó, meg nem alkuvó emberről. Egy zöldfülű zseniről, akit kirúgnak a csajok, de ő forradalmat robbant ki azzal, ahogy egy egész generáció számára felforgatja az emberi kapcsolatokat. Az izgalmas, viharos és humorban is bővelkedő alkotás a Facebook születését majd - miután kiderül, mennyit ér - a tulajdonlása körüli ádáz küzdelmet mutatja be.
Az Aaron Sorkin aprólékos, minden részletre kiterjedően felépített forgatókönyvéből, Jesse Eisenberg, Andrew Garfield és Justin Timberlake főszereplésével készült film egy álom születéséről szól. Meg arról, hogy akinek van 500 millió barátja, az szerez néhány ellenséget is.
"

Forrás: Port.hu


Íme a legjobban adoptált forgatókönyv a 2011-es Oscar átadóról. Kapzsiságtól bűzlik a film, de azt kell mondanom, hogy sokkal jobb, mint amit vártam. Viszont az év legjobb filmjének nem tartom a Golden Globe-osokkal ellentétben. Erről kicsit bővebben.
Ha végiggondoljuk magát a filmet, akkor rájöhetünk, hogy egy tárgyalós filmet láttunk (nem tudom, hogy mi a hivatalos neve). A drámát főleg a fegyelmi tárgyaláson érezni, az azt megelőző események pedig a vallomásokból derülnek ki, s így egy egész izgalmas kronológiát láthatunk a cselekményben. Végig nagy hangsúly van a párbeszédeken, gyakorlatilag ebből áll össze előttünk a sztori. Marc rendesen is nyomatja a szöveget, elején nehéz figyelni rá, aztán ahogy továbbnézi az ember, egész jól belerázódik. A tartalmas beszélgetéseknek köszönhetően a film egyetlen perce sem válik unalmassá, már rögtön az elején felpörög.




Ha karakterek szempontjából vizsgáljuk a filmet, akkor inkább egy karriertörténetet láthatunk. Van egy zseni fiúnk, aki valami nagyot akar alkotni, ami felforgatja a világot. A Facebooknak és barátjának, Eduardónak köszönhetően Marcra rámosolyog a szerencse. Ahogy lenni szokott, a főhősünket gyanúsítgatások érik és a barátsága is félresiklik. A film egyik legjobb játéka, hogy nem áll senki mellé se a perben. Mikor Marc szemszögéből látjuk az eseményeket, az ő pártját fogjuk, viszont mikor az evezős fiúk jelenetei pörögnek, akkor melléjük állunk. Természetesen a történet végén Eduardót sajnáljuk leginkább (legalábbis én).
A bíróság ridegsége kihat a szereplők jellemére is: nem igazán ismerjük meg őket, távol maradnak a nézőktől. Csak Marc és Parker személyisége jelenik meg előttünk. Marc zseni, ezt láthatjuk, de valahogy a seggfej-színlelése mellett ez háttérbe szorul. Ő a főhősünk, de nem mondhatjuk rá, hogy hős vagy antihős. Ettől olyan életszerű a film. Parkerrel már nincs ilyen gondunk. Tipikus üzletember, aki harcedzett ember ebben a világban, emberi erkölcsön átlépve köti meg szerződéseit és viszi Marcot fel a magasabb pénzösszeg reményében. A színészek a karakterekhez megfelelően alakítanak, próbálják elhidegíteni a nézőt.


Továbbá még dicsérném a film zenéjét, ami fantasztikus lett, tényleg. A gépi hangzású ütemek tökéletesen illeszkednek a témához, a laptopon való pötyögéshez, a komolyabb darabok pedig remekül fokozzák a feszültséget ott, ahol kell.




Ha ennyi jó pontja van a filmnek, akkor miért nem jelölném Oscar-díjra? Úgy vagyok vele, mint az Egek urával: nem az én világom. Így személyesnek tűnik a véleményem, de ha így nézzük a dolgot, akkor az átlag nézőket is hidegen hagyja a karriertörténet. Tetszhet az embereknek, de igazi érzelmi hatást azokból válthat ki, akiket érdekelnek a sikertörténetek vagy a tárgyalós filmek. Nem hiszem, hogy a magyar társadalmunk, legalábbis nem a fiatal generáció lesz. Részemről a film 8/10-es volt, érdekes, lekötött a történet, de csak egyszer nézhető alkotás a számomra.


Zárásként az egyik kedvenc aláfestő zeném a filmből: In Motion - Trent Reznor and Atticus Ross

2010. december 17., péntek

Benjamin Button különösen hosszú szerelmi élete

december 17, 2010 0 Comments

A filmet még anno Annától kaptam, de egy év múltán jutott csak rá időm. Nem rossz film, Brad Pitt eyecandy, a mondanivaló nagyon is tetszetős, de eléggé rétestésztára sikeredett a film, Oscar-jelölések ide vagy oda.

Tartalom:
Nem mindennapi életet él Benjamin Button. Nyolcvan esztendősen született, az idő múlásával pedig egyre fiatalabb lesz. Bár fordított életpályát fut be, egyetlen dologban nagyon is hasonlít a hétköznapi emberekhez: ő sem képes megállítani az időt. Button 1918-ban látja meg a napvilágot New Orleansban, az első világháború befejezésének pillanatában, nevelőszülőknél nő fel, és hosszú élete egészen a huszonegyedik századig tart. A világ számos helyén megfordul, miközben felfedezi és elveszti a szerelmet, megtapasztalja a boldogságot és a szomorúságot.
Forrás: Port.hu




Egy élettörténetet kapunk, ami részben előre halad, részben pedig visszafelé. Ezen kívül bármelyik ember élete is lehet Benjaminé, de leginkább nagyszüleinkké.
A történet mesélés érdekesen indul: egy lányt és haldokló anyját látunk, akinek az az utolsó kívánsága, hogy leánya olvasson fel egy naplót. Ebből a könyvből ismerjük meg Benjamin Button, az egyszerű polgár életét, aki 80 évesen születik. Fiatalodása során tapasztal, ahogy mások is: megtanul járni, kupiba megy, dolgozik, ízelítőt kap a háborúból és persze szerelmes lesz, majd lassan leépül (gyerek lesz) és meghal. A film nagy része Benjamin szerelmi életére épül, főleg Daisyvel való életére. Tele van csodás momentumokkal, szívszorító vagy megmosolyogtató történésekkel, elég is lett volna ez egy filmhez, de nem 3 órás alkotáshoz. Hiába van ott Ben átka, ilyen hosszan nem tud lekötni, szép mondanivaló ide vagy oda. Túl jó ötlet ez a visszafele öregedés és nem igen használták ki a filmben. Ben kezdettől fogva természetesen kezeli azt, hogy ő ilyen, ami elképzelhető, de nem gondolkodik el rajta, hogy valami nem stimmel vele, legalábbis kezdetekben nem. Továbbá az emberek szerintem túl jószívűen fogadták főhősünk helyzetét. A valóságban minimum a gyerekek cikiznék. Így nem tűnt volna annyira Hollywood-inak Ben élete, hanem életszerű életnek, esetleg.


Hiába rózsaszínes a történet, azért komoly mondanivalót hordoz magában. Végig foglalkoztatott, hogy Benjamin mit érezhet, hogyan érezhet az átkával kapcsolatban. Próbáltam figyelni az ő karakterét alakító színészeken, hogy ki mennyire tudja visszaadni a Benjaminban lakó gyereket, tinédzsert, fiatal felnőttet. Az idősebb színészeknek ez sikerült, viszont mikor Brad Pitthez értünk, valahogy elveszett Ben varázsa.
A főhős különös helyzetén kívül még elpuffantanak néhány Hollywood-i klisét (szerelemben a boldogság; a család a minden), de megjelenik egy érdekes dolog is az idős Daisynél: mennyi mindent szalasztunk el az életben. És tényleg! Közhely, de gondolkodjatok csak el rajta egy kicsit...


A felsorolt dolgokon kívül rendben volt a film, szép volt, nyugodt színvilág és fények, háttérzene is okés, de hihetetlenül hosszú, még mindig. Számomra 6,5/10 a film :(

Follow Us @soratemplates