2017. december 31., vasárnap

2017 legjei

december 31, 2017 0 Comments

Számomra hihetetlen, de itt van 2017 vége is. Közhelyes, de olyan, mintha tegnap lett volna, hogy megírtam a 2016 legjei posztomat. De nem lamentálok tovább az idő múlásán, lássuk, hogyan alakult az idei kultúra fogyasztásom, és hogy miket emelek ki legjobbként.

Legjobb film:
Az egyetem végeztével és a hat hónapos munkakeresés miatt elég sok időm volt, amit természetesen filmezésre és olvasásra fordítottam, nagyrészt. A tavalyi poszthoz hasonlóan térjünk is gyors át a filmekre. Nem sok változást látok 2016-hoz képest. A Snitt listám szerint idén 31 filmet néztem, amiből 3 animációs. Ez bőven javulás a tavalyi 16 filmhez képest. És hogy ezek közül mi volt a legjobb? Azt már nehéz feladat eldönteni, ugyanis nagyon kevés rossz filmhez volt szerencsém 2017-ben. És mivel döntésképtelen vagyok, inkább felállítok egy mini Top 5-t (ez a többi kategóriában is így lesz).

Testről és lélekről:Nagyon az év végén sikerült csak megnéznem Enyedi Ildikó filmjét, de így is felküzdötte magát az első helyre. A témája populáris (romantikus történet), de a lehető legegyedibb módon nyúl hozzá. A zenében, a fényképezésben és a szimbólumokban ott van minden érzelem, ami egy ilyen témába csak beleférhet.
Szárnyas fejvadász és 2049:Az új rész miatt néztem meg a kultikus Blade Runnert, majd moziban a 2049-t is. Mindkettő hangulata, kivitelezése és jelentésrétege lenyűgöz. Igazából nehezen tudom szavakba önteni, mit ad nekem a két film, ezért nem is tudom őket versenyeztetni egy toplistán.
Holdfény: A blogon külön még nem írtam a Holdfényről, de az év végi toplistámon mindenképp szeretném megemlíteni. Első ránézésre egy kisebbségi kérdésekkel foglalkozó filmnek tűnik, de ez inkább kellék számára, mint főtéma. A három életszakaszon keresztül bemutatott fekete fiúban rengeteg minden ott lüktet, amit mi is átélünk: szeretetéhség, a biztonságos otthon iránti vágy, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés, az igazi valónkkal folytatott küzdelem.
Dunkirk: Christopher Nolan történelmi filmjének is itt a helye. Pusztán képekkel és zenével olyat alkotott, amit kevesen tudnak. Alig mutat meg valamit, de mégis ott van benne minden, amit a háborúról tudni érdemes.
Logan: Kicsit kezdek belefáradni a képregényfilm-dömpingbe, de nagyon - gondoltam év elején. Aztán jött a Logan, és úgy éreztem, felráztak. Rozsomák karaktere megkapta az őt megérdemelt mélységet, és a tisztességes leköszönést. Kellett már egy ilyen komoly frissítés a szuperhős érába, remélem, ezzel a Logan elindított valamit.


Legjobb könyv:
A mesterszak utáni pihenés, a sok utazással járó munkakeresés, majd a munkába járás (1 órás menet mindennap) végett idén nagyon sokat olvastam. A molyos listám szerint összesen 93 könyvet, de ha ténylegesen megnézzük a tartalmat (vagyis mi tényleg könyv ezek közül), akkor azért kisebb számot kapunk. Ha leveszem a listáról a képregényeket és verses köteteteket, és a félbehagyott vagy be nem fejezett könyveket, akkor a lista bizony csak 64 könyvet tartalmaz. Tovább bontva az elolvasott regények számát, ebből 16 db-t angolul olvastam, ami, nos, nem egy jó arány. Angolszakosként sokkal többet olvastam ennél angol nyelven az elmúlt években, sajnálom, hogy idén csak ennyit sikerült. De már vannak erre tervek, de arról majd egy másik bejegyzésben. A könyves összegzés végére álljon itt a Top 5 listám.

Tóth Krisztina: Akvárium: Ez irodalom - értékeltem röviden a molyon. És még most is így tartom. Első olvasásom az írónőtől, de azonnal meggyőzött. Három nő életén keresztül mutatja be Magyaroszág II. világháború után időszakát, és talán úgy, ahogy azt eddig még más nem.
Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei: Sokat vártam Tchaikovsky regényétől, és még többet kaptam. Egy majdnem tökéletes regény arról, milyen irányba kellene az emberiségnek mennie, miközben egy hatalmas ötletorgia is, amiben élmény elveszni.
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el: Ishiguro egy sci-fis témához nyúl a szépirodalom eszközeivel. Egy lány, Kathy rendezi sorba emlékeit, ez által feltárva előttünk azt a zárt világot, ahol mesterségesen tartanak tudattalanságban gyerekeket, majd felnőtteket féligazságokkal adagolásával. Ennek mentén kapunk egy történetet felnőttéválásról és/vagy identitáskeresésről Lassan csordogáló, érzékeny történet csendes őszi estékre.
Rakovszky Zsuzsa: Hold a hetedik házban: Tóth Krisztina mellett a másik nagy felfedezésem. Az említett kötet egy novellás kötet 9 különböző történettel. Az egészben az fogott meg, hogy ezeket a kis témákat szokatlan nézőpontokból vizsgálta, például egy fiatal fiú útkeresését a főbérlő néniéből, egy harmincas éveiben járó nő kalandos szerelmi életét pedig annak kislányának szemével követtük nyomon.
Christopher Priest: Kifordított világ: Ha mindig is érdekelt, hol van a valóság és az érzékelés határa, vagy egy teljesen szokatlan világról olvasnál, vagy csak érdekelnek a sci-fi klasszikusok, akkor ez a te könyved! Priest egy zseniális heccet épít fel könyvében úgy, hogy a legutolsó oldalig erre rá se jövünk, s utána is csak elismerően csettintünk egyet.


Legjobb sorozat:
Hogy ebben a kategóriában pontosabb legyek, legjobb sorozatévad. Idén nem sok új történetbe kezdtem bele, inkább régebbieket folytattam. Idén valahogy nem vitt rá semmi arra, hogy leüljek sorozatokat darálni. Ez a számokon is látszik: igaz, 2017-ben 16 sorozatot néztem, de ezek közül csak 9 volt új cím, a többi folytatás. És még azt is gyors hozzáteszem, hogy a 16-ból 3-t félbehagytam (Tabu, Electric dreams, Fargo), 2-t nem fejeztem még be (Fekete tükrök, Török kezdőknek), 3 pedig valamilyen animációs sorozat (Star vs the Forces of Evil, Yuri on Ice, Blue Literature). Viszont érdekes, évvégére a Netflix előfizetésemnek hála jobban motivált vagyok a sorozatnézésben, és jövőre ennek hála (legalábbis így érzem), javulni fog az átlagom. De nem szaporítom tovább a szót, lássuk, idén mely sorozatok találtak be nálam.

Stranger Things 2. évad: A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot.
Alias Grace: Egy hangulatos és több szinten is működő sorozat egy lányról, aki lehet, hogy gyilkos, lehet, hogy nem. És tudom, mindenhol A szolgálólány meséjét istenítik, de szerintem ez egy jobban sikerült Atwood-adaptáció.
Sense8 2. évad: Bőven teljesítette az előző évad végén vállaltakat, és építkezett a már megkezdett vonalon a megszokott színvonalon. Idén is ez a történet jelentette számomra a tiszta emberséget, azt a világot, ami jó lenne, ha létezhetne. És még mindig fáj, hogy a Netflix kaszálta.
Amerikai istenek: Az idei év legjobban várt adaptációja, amiben szerencsére nem csalódtam. Az a legjobb benne, hogy mer nem közönségbarát lenni, mer különleges és furcsa lenni a regényhez hasonlóan. Remélem, az új showrunner ellenére (Bryan Fuller ugyanis kilépett a projektből) is megtartja erényeit.
Abigél: Az IMHO Abigél kihívása révén néztem meg az Abigél sorozatot, ami kora ellenére is (1978-ban készült) bőven megállja a helyét a mai trendi műsorok között. Vannak furcsa filmes megoldások benne, de összességében Szabó Magda regényének tökéletes adaptációja.


Egyéb legjobbak:
A továbbiakban kisebb mennyiségben fogyasztott médiumokból pikkelném ki a nekem legjobban tetszőeket. A tavalyi bejegyzéshez hasonlóan az animációs filmekkel, azaz animékkel és inkább gyerekeket megcélzó filmekkel kezdeném a sort. Sok animét nem néztem idén, mindössze 2-t, és ezek közül a Blue Literature-t emelném ki, hiába hype-olt és szintén jó a Yuri on Ice is. Képregényt már többet olvastam idén (összesen 11-t, de ha beleveszem a 2 graphic novelt is, akkor már 13-t), ezek közül a Monstress és a Blankets tetszett leginkább. Mesék közül Rise of the Guardians (magyarul A zöld urai), 2012-es animációs filmet mondanám, és persze a Star vs the Forces of Evil-t, ami az új kedvenc elborultságom.


Összességében izgalmas év volt az idei, több szempontból is. Van pár dolog, amit sajnálok, hogy idénre nem fért be, de mire való az új év, mint folytatni ott, ahol abbahagytuk?

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

2017. december 28., csütörtök

A német Stranger Things, ami igazából nem is az

december 28, 2017 0 Comments

A német Stranger Things - vezették fel eképpen a Netflix echte német nyelvű sorozatát, a Darkot. Marketing szempontból érthető húzás, és persze az se árt, ha egy ilyen szöveggel lesz némi prekoncepciónk is a várható műről. Viszont az ilyen kijelentésektől elvárná az egyszeri néző, hogy legyen valami alapja is. Bárki is találta ki ezt a ST párhuzamot, az mondjon le, ugyanis a Darknak jóformán semmi köze a sokat emlegetett sorozathoz. Valami teljesen mást kapunk.

Tartalom:
"Családi saga egy kis természetfölötti csavarral. A Dark története egy német kisvárosban játszódik, amely nyugodt életét két fiatal fiú eltűnése zavarja meg. Az ügy nem csak a hatóságokra lesz nagy hatással, hanem a városban élő négy család életére is."

Forrás: IMDb alapján


A kezdeti kirohanásomat annyival azért kiegészíteném, hogy ha nagyon akarom, akkor egy valamiben a Dark hasonlít az ST-re: vígan csemegézik a horror és thriller filmek eszköztárából. Egy Isten háta mögötti kisvárosban járunk, stimmt. Valami megmagyarázhatatlan történik, stimmt. És gyerekek tűnnek el, stimmt. És még sárga esőkabát is van, stimmt (Az, rád gondolok). Még a kevésbé gyakorlott horror és thriller rajongók is meg tudnak nevezni egy-egy olyan művet, amelyekben az említett elemekből akár egy is megjelenik. A Dark szerencsére az ST-hez hasonlóan nagyon jól dolgozik a rég bejáratott elemekkel, egy nagyon sajátos, hamisítatlan, darkos (pun intended) hangulatot teremt. Persze valahol azt is érzem, hogy az atmoszféra nem lenne egyedi a helyszín nélkül. Két évvel előrébb járunk a jövőben egy tipikus német vidéki környezetben; ezt látva végig ujjongtam magamban, hogy végre, egy európai helyszínt jól kihasználó mű! Bőven hozzájárul a hangulathoz a mesteri fényképezésnek és a jó zenék.


A külsőségeken túl érdemes a történetről is szót ejteni. A promóciós képek és a plakát hiába sugallja azt, hogy a Dark horror, a cselekmény előrehaladtával kiderül, szó sincs erről. A sejtelmesség sokkal inkább a thriller felé mutat, de a végső csavar egy harmadik zsánerműfajhoz, a sci-fihez visz. A továbbiakban spoileresen folytatnám. A városban lakó gyerekeket és felnőtteket egyaránt foglalkoztatja az elveszett fiúk ügye, és mindenki a saját lehetőségei szerint nyomozásba is kezd. Az egyik áldozattá váló fiú, Mikkel útja során válik azonban egyértelművé az, amit addig csak sejtettek velünk: az erdőben húzódó, a sorozat ikonjává váló lyuk a múltba vezet. A jó húzásként behozott sci-fi-vonalra szép lassan mindenki rádöbben, és a szereplők elé kerülő nyomok és információmorzsák alapján pedig összeáll a kép: A háttérben működő szervezet machinációja ez, miszerint 33 évente a világban ugyanannak az eseménynek meg kell történnie, és ez erősen érinti a kisvárosban élő családokat is. Spoiler vége. Ez így leírva elég izgalmasan hangzik, és az is, elviszi hátán a 10 részes Darkot, viszont az, ahogyan mindezT elmesélik, már kevésbé izgi. Az első négy epizód még erős, érezni, hogy a készítők mesterien szövik a történet fonalát, azonban az ötödik résztől pont ez válik a sorozat legnagyobb hátrányává. Annyira szépen felépítik a rejtélyt, annyira kimérten precíz minden, hogy ha egy kicsit is figyeltünk, könnyen kitalálhatjuk a Dark főbb fordulatait. És az izgalom ezzel elvész.


Érdekes vonulatot jelenthetne az eltűnések körüli rejtély mellett a szereplők közötti kapcsolatok és személyes drámájuk is, azonban ez a történet építéséhez hasonlóan unalomba fullad, pedig erősen kapcsolódik a sci-fi-vonalhoz is. Az első epizódok még izgalmas konfliktusokat vezetnek fel, a megcsalástól kezdve a szerelmi háromszögig mindent kapunk, de aztán valahogy ezek egyre kevesebb figyelmet kapnak, majd végül mintha a készítők érdeklődését is elvesztenék az emberi problémák. Bár a sorozat javára legyen mondva, a felnőttek múltját jól kibontják, tartogat néhány meglepetést. De mégis úgy éreztem, elhanyagoltak a családi szálak, és ez egyrészt köszönhető a viszonylag kevés játékidőnek (10 epizód összesen az 1. évad). Ennyi részben képtelenség jó ütemben építeni a főcselekményt és tisztességesen ápolni a szereplők kapcsolatrendszerét. És amikor bejött egy harmadik helyszín is, valahogy még zsúfoltabbnak hatott a történet. Egy 15 vagy 20 epizódos évadot simán elbírt volna a Dark, ahol az emberi rész is megfelelő kibontást kapott volna.

Összességében úgy érzem, csalódás volt a Dark, és nem azért, mert nem hasonlított a Stranger Thingsre. Adott volt minden egy jó sci-fi-thrillerhez - jó ötletek, kellő dráma, hamisítatlan hangulat -, és valahogy mégsem jött össze. Részemről ez most egy kis jóindulattal 7/10, főleg azért, mert a némettudásomnak jót tett, továbbá olyan cliffhangerrel zárult az 1. évad, hogy bizony felcsigázta a kíváncsiságomat - ezek kicsit felhúzták az eredeti 6 pontomat. 

2017. december 26., kedd

Egy kellemes csalódás - Átkozott boszorkák

december 26, 2017 0 Comments

Az Átkozott boszorkákat sokan ismerhetik az 1998-as filmadaptáció révén, amiben a főszereplőket Nicole Kidman és Sandra Bullock játsza. Én meg pont azok táborát gyarapítom, akik életéből kimaradt a boszis vígjáték, de a regény alap is. Hiányosságomat talán a 2012-es vagy 2013-as Könyvfesztiválon próbálta Boró és Linda bepótoltatni velem úgy, hogy megvetették velem a Palatinus kiadó standjánál a könyvet az olcsó dobozból (ötszá' forintért). Aztán ahogy az nálam lenni szokott, mindig beelőzte más a könyvet a várólistámon, ezért 2017-ben jutottam oda, hogy átrágjam magam a történeten.

Tartalom:
"A Hetedik mennyország írójának kitűnő romantikus regényéből néhány éve Nicole Kidman és Sandra Bullock főszereplésével készítettek nagy sikert aratott szerelmes vígjátékot. A hol kacagtatóan bájos, hol krimiszerűen izgalmas történet főszereplői az évszázadok óta különös tulajdonságokkal felruházott Owens család lánygyermekei. Gillian és Sally éveken át tapasztalhatják, milyen kínokat okoz a szenvedélyes szerelem mindazoknak, akik két nagynénjüket különféle varázsszerekért felkeresik. Megfogadják, hogy soha életükben nem lesznek szerelmesek – de persze a sors közbeszól. A lányok útja felnőttként elválik, ám egy szokatlan esemény ismét egymás mellé sodorja őket, és ekkor mintha elfojthatatlanul törne fel mindaz, amitől mindig is igyekeztek elzárkózni. Finom humora, mélységes emberismerete és megkapó, ironikus nyelvezete miatt Alice Hoffmant gyakorta emlegetik a manapság reneszánszát élő Jane Austen modern megfelelőjeként."
Forrás: Moly


Őszintén, a molyos vélemények miatt (amelyek szerint unalmas a regény, és nem nagy szám, meg nem elég boszis, a film meg ezerszer jobb) az Átkozott boszorkákat csak olyan indíttatásból tettem fel a 2017-es várólistámra, hogy rövid, rossz, és essünk gyors túl rajta. A gyors túlesés két recenziós példány között jött el, és legnagyobb meglepetésemre, azonnal beszippantott a történet. Az első oldalakon rögtön látszott, hogy Alice Hoffman ügyesen szövi bele a realizmusba a mágiát. Ezzel szerintem igazi boszis hangulatot teremt, csak pont nem a látványos módon. A két főhős - Gillian és Sally - természetes mágiahasználóként tűnnek fel, akik nem feltélen vannak tudatában képességeiknek, de érzik, hogy nem teljesen hétköznapiak (utóbbit a közösség felől jövő bélyeg és kiközösítés is megerősíti). Érdekes módon Hoffman nem a varázslatos kalandok fele viszi el történetét, hanem a két kislány fejlődését mondja el. Karakterük bemutatásába beleveszi szociális hátterüket (árvák, akiket a két Owens néni nevel fel), az őket ért hatásokat (a kiközösítés, a nénik által teremtett egyre fojtogatóbbá váló "családi" légkör), majd a tinédzserkori megpróbáltatásokat (Gillian sikeres a fiúk körében, Sally inkább a nénik szerint elfogadott nőképet ölti magára), és a felnőtt kori útjukat (Gillian meggondolatlan lesz, Sally viszont olyan keményszívű felnőtt, akit jó pár tragédia kínoz). Hoffman nem vizsgálja a két Owens lány lelkét szépirodalmi mélységekben, belső monológokon keresztül sem hozza közel őket hozzánk, inkább a mindentudó elbeszélő hangján tárja elénk a két nő örömét és bánatát. Nem mondja ki direktbe, hogyan éreznek, de mégis minden sejthető. Továbbá érdemes kiemelni, hogy a két nő életén keresztül komoly hétköznapi problémákra (mint például a bántalmazó kapcsolatok, az özvegység, vagy a kiközösítés) hívja fel a figyelmet. 


Összességében pozitív csalódás az Átkozott boszorkák, és örülök, hogy a molyos vélemények végül - számomra legalábbis - nem bizonyultak valósnak. Azonban így az értékelés végén két negatívumot muszáj kiemelnem, hogy ezzel indokoljam is, miért kap "csak" 8/10-t a könyv. Egyik, Sally lányainak fejlődése. A két lány, Antonia és Kylie között nem az igaz testvéri szeretet alakul ki, részben anyjukat ért tragédia miatt, részben pedig a nagynénik szabados nevelésének köszönhetően. A cselekmény előrehaladtával viszont a két lány normálissá válik, levetkőzik rossz szokásaikat. Nos, biztos vannak olyan emberek, akik képesek levetkőzni neveletlenségüket (mert valljuk be, Sally lányai elég neveletlenek), de szerintem a legtöbb esetben ez csak türelemmel és odafigyeléssel érhető el - ezen a téren Hoffman nekem hiteltelen. 

A másik kifogásolandó dologról kicsit spoileresen kell beszélnem. A történet során Gillian erőszakos és bűnöző életmódot folytató pasija, Jimmy váratlanul meghal. Mivel az idősebb testvér azt hiszi, ez az ő hibája (nadragulyát itatott vele, hogy a férfi hamar elaludjon, és ne verje meg a nőt), megkéri rég látott húgát, Sally-t, hogy segítsen rajta. A lányok végül az orgona alá temetik a férfit. Az orgonabokor túlburjánzásán túl nem sok minden jelzi, hogy bármi baj származna Jimmy elföldeléséből, amíg az utolsó 80-70 oldalon meg nem jelenik egy nyomozó, Gary. Egy olyan rövid könyvnél, mint az Átkozott boszorkák (a magyar kiadás mindössze 272 oldal) egy ilyen történés nagyon későre van datálva, és igazából érezni is, hogy nincs teljesen kibontva. Nekem ez kicsit megbontotta az amúgy jó ütemben felépített cselekményt annak ellenére is, hogy az írónő szépen lezárta a nyomozó szálát is. Spoiler vége.

Ismétlem, egy teljesen pozitív csalódásnak bizonyult az Átkozott boszorkák, ami némi mágikus realizmusba csavart romantikus történetet rejt oldalai közül. Mégha akadtak hibái is a könyvnek, jó érzés volt olvasni. Mindenkinek ajánlom, aki vágyik egy kis elvarázsolódásra és romantikára.

2017. december 23., szombat

Ilyen lett a várva várt Nyugat + zombik

december 23, 2017 0 Comments

Csepella Olivér pár éve nagyot robbant az interneten. Hogy pontosak legyünk 2014-ben történt a robbanás, amikor megjelent tumlbrön a diplomamunkája, amiben Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, Tóth Áprád - vagyis röviden a Nyugathoz köthető írók és költők zombikat trancsíroznának. A kreatív anyagokat felkapta a Cink, és utána nem volt megállás. A megvalósításért indult egy közösségi gyűjtés is, 3 millió forint célkitűzéssel - ez egy nap alatt összegyűlt.  Aztán jöttek a hírek Csepellától a folyamatos csúszásról, és annak vitatható kommunikálásáról. Emiatt egyre megosztóbb lett az, amit csinál (még egy külön kiadvány is készült ennek paródiája/kritikájaként). Végül 2017-ben csak a kezünkben tarthatjuk a Nyugat + zombikat, és meglepő fordulatként, a Corvina kiadó jóvoltából.

Tartalom:
"Az agyatlan élőhalottak és a reménytelenül széplelkűek harcában sosem volt irgalom, de most patakokban folyik a vér és a tinta, reped a csont, szakad a merített papír. Íme Babits Mihály és Quentin Tarantino találkozása a boncasztalon: három év feszült várakozás után kézhez vehetik a rajongók Csepella Olivér már megjelenése előtt kultikus képregényét. Sikerülhet-e a magaskultúra legkifinomultabb képviselőinek, a Nyugat szerzőinek megállítaniuk a tömegkultúra legfélelmetesebb teremtményeit, a zombikat? Lehetséges-e jambussal vagy szonettkoszorúval felvenni a harcot a halálos harapással? És egyáltalán: vehetjük-e a bátorságot, hogy viccet, sőt horrort csináljunk az iskolában felszentelt irodalmi kánonból? Nagyon remélem, hogy a válasz mindhárom kérdésre igen."

Miután megvásároltam az egész kövérre, több mint 250 oldalara hízott képregényt (képregény? simán graphic novel ez) első kérdésem az volt, megérte-e ennyit várni a Nyugat + zombikra? Olvasás után arra jutottam, bizonyos szempontból igen. A zombikon, nyugatosokon és a táltoson keresztül Csepella egy, a magyar történelemben vissza-visszatérő kérdést vet fel, ami - a jelenlegi politikai életet figyelve - úgy érzem, megint aktuális: Nyugat vagy Kelet? Okos és logikus húzás volt erre felhúzni a zombi hentelés történetét. A másik nagy pozitívum (és szerintem alapból emiatt zseniális az alapötlet), ami miatt még foroghat a képregény a jövő generáció kezében is, hogy emberi szintre hozza a magyar irodalom költőit. Általános iskolában és gimnáziumban is mindig olyan érzésem volt költőinkkel és íróinkkal kapcsolatban, hogy ők érinthetetlenek, és emiatt csak nagy tisztelettel beszélhetünk róluk. Az ilyen idealizálásból az következik, hogy gyerekként képtelenek vagyunk hétköznapi emberekként elképzelni ezeket az alakokat. Olyan érzésünk lesz, hogy ők soem hibáznak, de sosem örültek, bolondoztak, mindig csak nagy komolyan írták a verseket. Ezzel szemben ha felcsapjuk mondjuk Karinthy vagy Kosztolányi naplóját, látjuk, ez közel sem így volt. Kíváncsi emberek voltak, akiket érdekelt a körülöttük lévő világ, és baromkodni is szerettek (például Karinthy odavolt korának új vívmányaiért, Kosztolányi pedig a kamerát szerette és filmezett is rendesen). Csepella a paródia eszközével emberi mivoltukban mutatja be a nyugatosokat. Ha magyartanár lennék, emiatt biztos bevinném órára a képregényt.
Forrás: Könyvesblog
És ennél a parodiszikus vonalnál maradva a képregény humora 5 csillag. A szereplők nyelvében egyfajta anachronizmus figyelhető meg, de ez kifejezetten jól áll nekik (Ki ne akarna hallani egy velős bazdmeget Babitstól?). A modern beszédstílus mellett költőink kétlábon járó anekdották módjára produkálják a naplókból és más forrásokból ismert szokásaikat (pl. magánhangzók alapján kell kitalálni, milyen irodalmi műből idéznek) és viselkedésüket (például Ady vedel és szivarozik, Juhász Gyulát pedig nem hívják zombiirtani, mert épp "szomorú"). Csepella továbbmegy, és vendégillusztrátorai segítségével a nyugatosokat ki is lépteti saját korukból, amire saját vérmérsékletük szerint reagálnak. A kis kitérők közül nekem abszolút kedvencem az, amikor napjaink Budapestjén bukkannak fel Babitsék, és összefutnak Závada Péterrel és Süveg Márkkal (a Akkezdet Phiai-ból ismerhetitek őket, de ezen kívül is rengeteg mindent csinálnak a kortárs irodalomi életben).

Forrás: Roboraptor
Eddig a Nyugat + zombik igazi ötletparádé, utalás és intertextualitás raszteres stílusban. Mi a helyzet a történettel? Az, hogy az eleje nagyon jól indul. Sajátos humor, rejtély (Honnan jönnek a zombik?) és sok őrület (lásd fent). Az első fejezet végére kicsit belefáradtam ebbe, de az összképet mégis jónak éreztem. Ez a színvonal maradt a zombi hadsereg és a táltos tényleges megjelenéséig (több kritika a gondtalan élvezhetőséget kb. 100-150 oldalig datálja), utána számomra kezdett egyre kaotikusabb lenni az egész. A tömegjelenetek nehezen követhetőek, az én ízlésemnek kicsit sok a váratlan csavar (főleg akkor, mikor a táltos úgy váltogatja a testeket, mint más az alsóruhát). De Csepella javára legyen mondva, dramaturgiailag jól kezeli az egészet, a panelek és a képek hatásosak, ütnek, amikor kell. Aztán ezt a katyvaszt lezárja és minden – vagyis majdnem minden - happy end. Összegezve, a történet felemás élmény, 3,5 csillagot adnék rá a Molyon, de szerencsére vannak bőven olyan elemek, amik feljebb húzzák az összélményt.

A történeten nem ártott volna még egy picit dolgozni, csökkenteni a kaotizmust, de ezentül Csepella egy itthoni viszonyokban különleges graphic novelt adott rajongóinak, képregényeseknek és magyar irodalomszeretőknek. Rájátszik a Nyugat szerzőire és a zsáner (itt horror) szabályaira  is (ha már zsáner: nem tértem ki rá, de külön felhívnám a figyelmet Katára, a pincérnőre, akit érdemes korábbi horror olvasmányainkhoz viszonyítva is figyelni), mindezt egy frappáns stílusban és egy fontos kérdéssel. Jópofa, amit csinál, jó bogarászni az utalásokat és nevetni rajtuk, igazából annyira, hogy nekem ez már egy + csillag. Így lett Molyon 4 csillag a Nyugat + zombik, itt pedig 8/10.

Forrás: Magyar Nemzet Online

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

december 21, 2017 0 Comments

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem. 

Tartalom:
"Grace Marks, szolgáló és ír bevándorló 1843-ban börtönbe kerül, mert megölte a ház urát és annak egy másik szolgálóját. De lehet, tévedésből van börtönbe. Grace azt állítja, nincsenek emlékei a gyilkosságról, nem ő tette, azonban a bizonyítékok mást mondanak. Egy évtizeddel az eset után Dr. Simon Jordan próbál segíteni Grace-nek a múlt felidézésben.

Forrás: IMDb alapján


Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.


A gótikus vonal mellett belép a krimi és egy tisztességes korrajz is a 19. századi Kanadáról. Dr. Jordan jó detektívként próbálja kérdésekkel és a Grace ügyéről rendelkezésre álló papírokból kideríteni, hogy a lány valóban ártatlan-e, és pontosan mi is történt azon a bizonyos napon - ez egy tipikus krimi, azon belül is detektív regény. Azonban az elbizonytalanító faktorok felrúgják a krimi szabályait, amivel megint oda jutunk, hogy semmi se biztos Grace-el kapcsolatban. Viszont a faggatózás és a kevés jelen idejű (a szereplők jelen ideje) történések a kor nőire fókuszál: a cserben hagyott lány, a kor prűdsége, nők és szolgálók (hát még a kettő együtt jár) lekezelése és a többi. Itt rokon az Alias Grace A szolgáló lány meséjével, és a PopJak Atwoodról szóló estjén elhangzott egy nagyon érdekes gondolat, miszerint ha a két regényt egymás mellé állítjuk és ráhúzunk múlt-jövő párhuzamat, akkor elég kiábrándító, már-már horrorisztikus képet kapunk: semmi sem változott. A két mű kapcsolatáról persze nem sokat mutat a sorozat, de szépen végig vezet minket Grace beszámolójának segítségével a korabeli nők életén, ami a Hulu sorozatához hasonlóan eléri a célját, bár kisebb a visszhang utána (realistább az ábrázolás Gilead Köztársaságához képest). És fontos megjegyezni, hogy ujjal semmiképpen sem mutogatnak senkire, csak egyszerűen annyit mondanak ezek a jelenetek, hogy igen, ez ilyen volt.

Összeségében egy nézhető, hangulatos és több szinten is működő sorozatot készített a Netflix az Alias Grace-ból. Igazából annyit tudok felhozni negatív elemként, hogy még néztem volna, de ettől eltekintve tökéletes. 10/10

2017. december 15., péntek

Mit mond Enyedi testről és lélekről?

december 15, 2017 0 Comments

Fiatal vagyok, ezért nem került fel Enyedi Ildikó az engem érdeklő rendezők listájára addig, amíg meg nem nyerte a Berlini filmfesztiválon az Arany Medvét a Testről és lélekről című filmért. Rossz kifogás, de hirtelen nem tudom mivel indokolni, hogy kimaradt az életemből Az én XX. századom vagy a Bűvös vadász. Bár kicsit sarkítok is, hiszen ott van még az HBO-n futó, Enyedi rendezésében készült Terápia is, ami már egy ideje a radaromon van, de a Testről és lélekről volt az, ami az utóbbi időben ráirányította a figyelmet a rendező munkásságára. Egy különleges moziban, az Art + Cinemában történő vetítés alkalmával Krisztivel (neki köszönöm, hogy eljött velem!) végre megnézhettem a filmet.

Tartalom:
"Mi lenne, ha egy nap találkoznál valakivel, aki éjjelente ugyanazt álmodja, mint te? Vagy pontosabban: kiderülne, hogy már régóta ugyanabban a világban találkoztok éjszakánként. Örülnél neki? Vagy megijednél? Esetleg romantikusnak találnád? De mi van, ha te cseppet sem vagy romantikus alkat? Hogy nézel egy-egy gyengéd álom után másnap, éberen ennek az idegen embernek szemébe? És, mi van, ha az illető nem kifejezetten szimpatikus neked? Próbálnád megszeretni? Hogy lehet az, hogy éjjel, egymástól több kilométerre, magányos ágyatokban fekve egymáséi lehettek, de nappal, hús vér valótokban egymással szemben állva még egy vacak első randevút sem tudtok normálisan lebonyolítani? És mi van, ha a második találkozó is kínosan sikerül? A harmadik meg kifejezetten szégyenletes? Feladnád? És ha feladnád, kibírnád? "
Forrás: Port


A tartalmat olvasva, és igazából a film megnézése után is az első benyomásom az, hogy Enyeditől kaptunk egy romantikus filmet. Nagyvonalakban követi is ennek a műfajnak a szabályait: adott két érdekes, egymástól távol álló figura, akik szép lassan egymásba habarodnak, majd egymáséi lesznek. Azonban a filmnél nem a cselekmény a fontos, hanem az, ahogyan eljutunk a jól ismert végkifejlethez. Az alapfelállást kicsit megkavarva van itt egy kísérő motívum (egy szarvas bika és ünő), ami ugyan a két főhős bemutatása után azonnal dekódolhatóvá, egyértelművé válik, de a tényleges behozása a cselekménybe (a pszichológus szál) így is érdekes, ad egy kis aha-élményt. Ugyanis a szereplők a pszichológus jelenetben jönnek rá, milyen furcsa kötődés épült ki kettőjük között. És itt érdemes kitérni arra, Enyedi mennyire közel hozza a két főhőst hozzánk, de főleg Máriát. Egyszer, a kamera sokat időzik a szereplőkön, legtöbbször szuper plánok formájában láthatjuk őket, de közben a számos szuggesztív kép, apró jel, vagy a színészek játéka (például Borbély Alexandra nem véletlenül kapta meg az Európa legjobb színésznőjének járó díjat) is sokat sejtet a szereplők belső világáról. Így tudunk velük együtt meglepődni, örülni, szomorúak lenni, még annak ellenére is, hogy bizonyos dolgokat a történetvezetés vagy korábbi tapasztalataink miatt jóval előbb tudunk.


Ezen felül a Testről és lélek-nek van egy számomra meglepő eleme: a humor. A filmről keringő képek egy érzékeny, rétegfilmnek tűnő alkotást sugalltak (ami részben igaz is), és ezek alapján nem is gondoltam volna, hogy 80%-ban nevetni fogok majd, mikor megnézem. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a normálisba, a hétköznapiba becsúszó abszurd vagy abnormális dolgok adták az egész humorát, de maguk a karakterek természetessége is nagyban hozzájárul a film humoros oldalához. Például Mária antiszociális (és nem autista, legalábbis szerintem) mivolta nélkül nem volnának viccesek az Endrével való ebédek, az, ahogy otthon, a négy fal között leképezi vagy újra játsza a napját, és a mások számára furcsa tulajdonságait (pl. a jó memória) milyen természetességgel közli ("Nem tudom. Jó a memóriám"), mennyire magától értetődőnek veszi azokat. És nem ilyenek vagyunk mi is saját magunk kapcsán? Mária felnagyított esetlenségében és Endre zárkozottságában ott vannak saját kapcsolataink és saját magunk is. A kettőjük románcán keresztül bontja ki Enyedi a testet és a lelket. És hogy mi is az üzenet ennek kapcsán? Képek, arcok és szimbólumok mondják azt el.

Egy zavaró dolog van csak a Testről és lélekről-ben, még pedig a búgató por ellopása szál (konfliktus: nagy mennyiségű búgató por tűnik el a vágóhíd raktárából). Érthető, hogy a lényeg Márián és Endrén van, nem a vágóhídi eseten, és a búgató por, majd az azt követő mentálhigéniai vizsgálat a két főhős közelebb kerülését szolgálta a történet szempontjából, de mégis kicsit esetlen, kidolgozatlan szálnak tűnik. Összegségében egy teljesen jó film, amiben megfér együtt a humor és az érzékenység: 9/10

És nemrég jött a hír, hogy a Testről és lélek-ről felfért az Oscar szűkített listájára, és nagyon drukkolok, hogy a végső jelöltlistán is ott legyen 2018-ban.

2017. december 2., szombat

Egy hónap alatt 10 könyv? - Decemberi tervek

december 02, 2017 0 Comments

Sziasztok!

Észrevettétek, hogy december lett? Biztosan, kérdezek itt hülyeségeket. Mindenesetre nagyon is észre vettem, hogy megkezdtük 2017 utolsó hónapját, ami nálam már inkább kapkodást jelent, mint nyugodt leltározást az évi élményekből. Főleg annak fényében, hogy novemberben nem igen ügyködtem itt... 
Első fejezet: Csak egy hordónyi majom
Bepótolandó:
Őszintén, sűrű volt a november minden téren, így nem sok energiám maradt a blogra. Emiatt mindig kicsit rosszul érzem magam, mert végül is innen indultam, az Antiganéról, nagyon sok mindent adott nekem. Viszont a kihívás mindig hív, és most legutóbb erre a hívásra felelve jelentkeztem októberben a Roboraptorra cikkírónak, és a Raptorok bizalmat szavaztak nekem. Még nem sokat tevékenykedtem ott, csupán az Amatka című regényről írtam eddig és egy miniajánlót Az idő gyermekeihez, de a közel jövőben remélem, sikerül úgy alkotnom, ahogy az a saját elvárásaimnak (és természetesen a szerkesztőségnek) is megfelel. Igazából jelenleg is oda olvasok: Adrian Tchaikovskytól a már említett Idő gyermekeit, ami november 16-án jelent meg a Fumax kiadó gondozásában. Hosszú könyv (cirka 600 oldal), de a hozzá fűzött reményeket bőven beváltotta. Jelenleg (december 2-án) kevesebb, mint 200 oldal van vissza.

Valahol a földön és az Űr odakint
Az ezt követő cikkem egy klasszikusabbnak számító szerzőhöz fog fűződni. Ursula Le Guinnak (A sötétség balkeze, Szigetvilág varázslója) november legvégén jelent meg egy kétkötetes novellagyűjteménye a Gabo-nál, a Valós és valótlan. Az 1. kötet, a Valahol a Földön Le Guin realistább történeteit tartalmazza, az Űr odakint, világ idebent pedig a fantasztikus elbeszéléseket. Azon túl, hogy kíváncsi vagyok az írónő kisprózájára, egy kis blogger kihívásnak tekintem, hogyan fogok egy novelláskötetről átfogó kritikát írni. Vannak már elképzeléseim, de természetesen olvasás közben minden változhat. 

A két recenziós példányon túl az idegennyelvű könyvekkel foglalkozó blogomra szeretnék írni pár könyvről, amelyeket már említettem a havi tervezetekben, de még nem sikerült cikket alkotnom róluk. De igazából nem csak az angol könyvekre igaz ez, hanem sok sorozatra, filmre is. Még alaposan nem szedtem össze, hogy miről szeretnék írni, de az biztos, hogy az Alias Grace, Testről és lélekről, Holdfény, Macbeth, AZ és Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan lesz.

És akkor a december!
Olvasás téren a december mindig kapkodás. Van egy minden évben futó kihívás, a Várólista csökkentés. Röviden 12 tetszőleges könyvet kell az adott évben elolvasni, lényeg régóta a várólistádon legyenek - ez nem tűnik nehéz feladatnak. De végül mindig sikerül elcsábulni, vagy bejönnek melós dolgok (pl. az utóbbi időben sok galaktikás könyvet olvastam), vagy egyszerűen olyan, ami érdekesebb. Mindig itt van a csábítás démona, ami nem engedi teljesíteni ezt a kihívást. Idén úgy alakultak a dolgok, hogy a listámról 6 könyv van még vissza nekem a kihívás teljesítéséhez:


Sün mama őrzi a keménytáblás könyveket
A tea színe lemaradt, de se baj. És persze, végül is ha csak ezeket kellene elolvasnom, nem is állnék rosszul. De vannak recenziós példányok (jó, az 3, ha beleveszem az Egyik átkozott dolog a másik utánt is, mert egy interjúhoz kell még), pár kölcsönkönyv is, amelyek közül csak a Sevenevest próbálom meg belenyomni a decemberi hónapba, és persze 2 könyvtári könyv! Igazán ki kéne iratkozni onnan, csak kár, hogy kellenek források cikkekhez, meg amúgy is up-to-date-nek kell lenni... Szóval sok elvárást támasztok magammal szemben, amelyeknek meg sem tudok felelni. Lényeg a lényeg, decemberben durván 10 könyvet kéne letolnom. Vajon sikerülni fog? Januárban visszatérünk rá, most nem kezdek el stresszelni. És nem vállalok be már mást.

A könyvtári könyveket Oliver őrzi
A könyveken túl vannak filmes és sorozatos terveim is. Sorozatok közül nagyon szemezek a Netflix kínálatával, most például egy új német sorozatot, a DARK-ot kezdtem el. Azon kívül, hogy nagyon jót tesz a német szókincsemnek, van egy nagyon creepy hangulata is, ami azonnal megfogott. Az utóbbi nosztalgiázó horrorok (Stranger things, AZ) kedvelőinek ajánlom. Ezen kívül egy Black Mirrort is jó lenne elkezdeni, főleg, hogy már jött trailer a 4. évadhoz, és persze nagyon piszkál, miért szereti mindenki ennyire. Ami pedig a filmeket illeti az új Star Warson túl nem tudom még, hogy mit néznék meg. Majd elválik.

Nagyvonalakban ez lenne a december. Igyekszek aktívabb lenni.
És még lógok egy Netflix élményeket összegző bejegyzéssel is!

Chibi Zsó

2017. november 5., vasárnap

Még furcsább dolgok

november 05, 2017 0 Comments

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

tartalom:
"Az indiana-i kisvárosba, Hawkinsba nem tértek vissza az eseménytelen, unalmas hétköznapok. Ismét megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a városlakókat: egy egész hektárnyi sütőtök válik az enyészet martalékává, különös állatka érkezik Dustinékhoz, Willt pedig különös álmok gyötrik."

Forrás: IMDb nyomán


Figyelem! A poszt spoilereket tartalmaz. 

Az internetes hype miatt mindig is úgy éreztem, nagyot robbantottak a Stranger Thingsszel. Ennek egyenes következménye volt a fandom létrejötte is (veterán internetezőknek nem kell bemutatni a jelenséget), aminek a tagjai különleges kívánságokkal is elő álltak a rajongás mellett. Legyen olyan a sorozat, ahogyan azt megismertük, megszoktuk (mondjuk ez alap), legyenek meg a párosaink, tökéletesen időzített premier (október 27, azaz Halloween előtt nem sokkal), és szolgáltassanak igazságot Barbnak! 

Vagy amúgy is így volt tervezve az évad, vagy ennyire figyelnek a történetírásakor a nézőkre, nem tudom, de mindent megkaptunk, amit egy ST rajongó kívánhat. Ismét itt a 80-as évek, kisváros és az Upside down, amelyekkel megalapozzák a már jól ismert hangulatot. Kis extra, hogy az első részekben éppen Halloween van, ezzel fokozva a sorozat atmoszféráját. Egy apró dologgal viszont kicsit már a ló túlsó felére estek: az 1. évadhoz hasonlóan mesélik el a másodikat (az elején főleg). A szereplők hasonló kiosztást kapnak, mint a különböző kasztok egy szerepjátékban: Will ismét a természetfeletti martaléka lesz, Joyce megint halálra aggódja magát fiáért, Nancy ismét Jonathannel futja a jól ismert a köreiket, amíg Steve nem tudja mi van. A gyerekek bandájához pedig csatlakozik egy új karakter, Max, hogy meglegyen a lány is a fiúk mellett. Az első részekben látható felállásban Mike, Eleven és Hopper hoz egy kis változást: Mike - érthetően - hiányolja elveszett társát, Eleven szintén vágyik a barátai után, Hopper védelme alatt pedig bújkálni kényszerül a külvilág elől. Viszont Hopper és a lány kapcsolata sok izgalmat ígér. 

A részek előrébb haladtával az előző évadból áthozott szerepek átalakulnak, mindenki megkapja a saját útját, fejlődését. Joyce változott sokat az új évadban, első reakciója nem a pánikolás volt, hanem igyekezett megérteni, mi történik a fiával, és hatalmas kockázatok árán (pl. még Will testi épségének veszélyeztetését is vállalja), de próbálja megmenteni. Kiemelném még Steve-t, aki az első évados ügyeletes bunkó nagymenőjéből egy nagyon szerethető figurává avanzsált, ráadásul úgy, hogy végig kellett járnia azt az utat, amit az állítólagos "lúzerek" szoktak (végig kellett néznie, hogyan veszti el azt a lányt, akit szeretett). Eleven is érdekes szálat kap azzal, hogy kvázi megtették tékozló fiúnak, de szükség volt a karakterének erre: megismeri, honnan jött - és kvázi megtudja, ki is ő valójában -, miért kell harcolnia, és Kala személyében még egy olyan embert is talál, aki révén nem érzi egyedül magát (különleges képeséggel rendelkező gyermek) a világban. Mike sajnos a háttérbe szorult ebben az évadban, de a hiányát jól pótolta Lucas-Dustin-Max szerelmi háromszöge. És ha már szóba került Max, érdemes kitérni rá és a másik új szereplőre, Bobra. Utóbbi az esetlen emberből hőssé avanzsáló figura, aki szerintem valahol még egy kis kikacsintás is volt a felnőttek felé: hozzá hasonlóan kellene a gyerekek problémáival törődnünk (Will és Bob beszélgetésére gondolok a traumák feldolgozásában kapcsolatban). Rátérve Maxre, először csalódtam benne, mert nem tűnt olyan "bad-assnek", ahogy azt a külföldi portálokon beharangozták, de ez végül is nem baj. Max egy igazi tizenéves lány és nem is kell többnek lennie: a "fiús" hobbik ellenére is vágyik arra, amire a korcsoportja, megvannak a saját félelmei (Billy, a mostoha bátjya, aki egy igazi douchebag), de ha kell, a sarkára áll. Kíváncsi leszek, hogyan fog beilleszkedni teljesen a csapatba, főleg, hogy Eleven is visszatért.


A szereplőkön túl az ST lényegét adó Upside Downt is továbbvitték Dufferék. Az új évad előtt felmerült bennem, mivel tudják még bővíteni a párhuzamosan létező gonoszt, de tudtak érdekes lényeket előhúzni még és finoman emelni a téteket is. Megtudtuk például, hogy az Upside Down teremtményeinek úgy nevezett hive mindjuk - azaz csoportelméjük vagy kaptártudatuk - van, amin keresztül kölcsönösen tudnak egymás hollétéről és akaratáról. Mindezt pedig egy lény irányítja, a fináléra alapozva feltehetőleg a bezárandó kapu mögött rejlő hatalmas bestia. A demogorgonon kívül találkoztunk más szörnyekkel is (a még több demogorgonon kívül): ott voltak azok a fura köpködő virágok, amik a betolakodó "táplálékot" hivatottak megbénítani, aztán a már említett központi irányító lény és végül a shadow monster, ami elég tricky dögnek bizonyult (mondjuk a főkonfliktust adó vonaltól azért elvárjuk, hogy érdekes legyen) Will megszállásával, majd fokozatos térnyerésével a fiún keresztül. Egy dolog nem hagy csak nyugodni az Upside Downnal kapcsolatban, még pedig az, mi lesz ezek után? Milyen új fenyegetés jöhet odaátról? Hisz az idei kaland történeti szinten eléggé rendben van. A több oldalról induló szereplők szép lassan összeérnek (bár a végefelé éreztem némi rosszul elhelyezett jelenetet vagy részt [pl. a Barbos nyomozás], a 7. rész, amiben Eleven felkeresi Kaláékat, pedig kicsit kilógott a kisvárosbeli eseményekből), a gonoszt teljesen megsemmisítették, és minden megy a rendes kerékvágásban. A zárókép természetesen utal arra, hogy azért nem szabad itt hátradőlni, viszont az 1. évaddal ellentétben (ahol Will kiköpött magából egy hernyószerű lényt) valahogy sokkal kerekebbnek érzem az idei lezárást. Ha valamiért nem folytatnák a sorozatot (bár amennyire tudom, be van rendelve a 3. évad is), nem annyira bánkódnék a majdnem teljes lezárás miatt.

A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot. Igen, jól sejtitek, részemről a 2. évad is 10/10-es. Tessék azonnal ráfüggni!

2017. október 29., vasárnap

A vidéki geek élete úgy 10 évvel ezelőtt

október 29, 2017 0 Comments

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

Egykor itt állt a Sárkánytűz bódéja. Irmagja se maradt mára.
Vagyis de. Irmagja talán maradt
A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni
2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék
A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim
A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz
A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo
2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról
A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon
A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek
Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

Follow Us @soratemplates