Antigané

Sziasztok!

Néha a blogomhoz is eljutok, és akkor publikálok is rajta valamit. Elég ritkán, de megesik. És kicsit ezzel kapcsolatban szeretnék nyekeregni pár - sok - sor erejéig.

Az Antigané blogomat 2010 szeptemberében kezdtem el - idén lesz 8 éves, ami nos, egy elég szép szám egy blog életében. Viszont különösen sosem ünnepeltem a szülinapjait, sőt, különösebben a blogot sem promóztam. Mikor elkezdtem csinálni az egészet inkább tekintettem egy olyan helynek, ahol kiírhatom magamból mindenféle művekkel kapcsolatos gondolataimat, mint egy olyan platformnak, amivel megmutathatom, ki vagyok, és begyűjthetem az elismeréseket. Sosem volt ez a cél, kivéve az utóbbi három évet (erről később). Igazából mindig félénk és visszahúzódó voltam a bloggal kapcsolatban. Mert milyen neve van (Antigané: nem vállalható marketingileg, de cáfoljatok meg), mennyire nem egységes (minden hülyeségről írok), nem mutatom meg, ki vagyok (kezdeti rossz tapasztalatok), és nem írok rendszeresen (mert másik két helyre írok valamiért). Ennek ellenére voltak olvasók, néha kommentek is. Mindennek örültem is.

Az elmúlt három év miatt bizony arra is gondoltam, hogy bezárom az oldalt. Három évvel ezelőtt jelentkeztem Galaktika gyakornoknak, és ez idő alatt végül sff könyves blogger lettem náluk. Igen, vannak lányok is, akik ezzel foglalkoznak itthon. Emiatt kaptam hideget-meleget (hosszú elbeszélni, miért), de visszatekintve úgy érzem, mégis több ennek a címnek a pozitív hatása. Megtanultam tudatosabban témát választani, tervezetet csinálni (bár ez pont nem látszik az utóbbi időben elkövetett termelésemen), eltalálni egy bizonyos közönség ízlését, de leginkább sokat fejlődtem írásban és rengeteg tudást szedtem magamra a zsánerirodalomtól kezdve a magyar könyvpiac működéséig. Talán valahol ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetem azt is, hogy érdemesnek tartottak a Roboraptor szerkesztői arra, hogy csapatuk tagjává váljak, és ott erősítsem a könyves csapatot. Ezek után úgy éreztem, az Antigané nem adhat annyit, mint korábban, hisz mind a Galaktikán, mind pedig a Roboraptoron olya dolgokat tudtam valóra váltani, amiket itt nem. Elismerés vagy épp építőkritika, érdekes kommentek (meg persze libsiző és gendernácizós bőven), eddig kivitelezhetetlennek hitt ötletek megvalósítása (pl. interjú Dragomán Györggyel, női képregényesek, jelenleg pedig egy fontos beszélgetés van tervezés alatt), és még sorolhatnám. Röviden olyan dolgok valósultak meg a blogomon kívül, amelyekről sosem álmodtam 8 évvel ezelőtt, amikor egyfajta gondolat-szemetesládaként elindítottam. A külsős sikerek miatt elkezdtem a promózást is, de úgy érzem, a jelenlegi blogger világban (ami 8 évvel ezelőtt kb. elképzelhetetlen volt, mert mindenki kicsinek érezte magát) egy vákuumban vagyok, nem nagyon rúghatok labdába, hiába vagyok több éve online. Logikus lépés lett volna a bezárás, a roló lehúzása, a konyec.

Aztán végül mégis inkább átalakítottam a blog kinézetet egy kicsit magazinosra, nem pedig bezártam. Mert még mindig gondolataim megbízható és szerethető szemetesládája ez, egy oldal, amin többé-kevésbé igyekszek nem mainstream dolgokat is ajánlani a mainstreamek mellett, és végül pedg olyan tervek megvalósításának helye, amelyek nem férnek bele egy szabályozottabb portál havi rovattervébe, de egy személyes blogon viszont teljesen rendben van (mint a vidéki geek posztom). Az átalakulás még közel sincs készen. Szeretnék itt is egy 100%-osan vállalható rovattervet csinálni hónapról hónapra, és aszerint hozni posztokat. Erre még alszok pár napot, de az irány már megvan.

Nincs itt utólagos áprilisi tréfa, csak az egymást váltó kétségeim és pozitivitásom - ez viszont örök. De úgy tűnik, még az Antigané is masszívan fog állni egy ideig. Talán a 10. évet is megéri. Szép teljesítmény lenne.

Hivatalosan is megérkezett 2018. Furcsa, de úgy érzem, amit be akartam fejezni az óévben, az sikerült, és ezért most egy eddig nem tapasztalt nyugalom tölt el. Sosem volt még ilyen érzésem. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy fejben elkezdjem tervezni a kreatív projektjeimet, köztük az Antigané, a Lesen in der Fremdsprache-t, és az úgymond "külsős terveimet". Kezdjük szép sorjában.

Várólista csökkentés:

Molyos adatlapom szerint eddig 2011-ben, 2012-ben, majd 2015-ben és 2017-ben (bár nekem 2016 is rémlik...) vettem részt Lobo, az Olvasónapló bloggerének könyves kihívásán. A feladat évről évre ugyanaz: 12, tetszőlegesen választott könyv elolvasása az adott évben. A már említett években nem sikerült teljesítenem a kihívást, azonban 2017-ben megtörtem a "Várólista átkot", és képes voltam 12 könyvet benyomorítani az idei olvasásaim közé: 9 könyvet a főlistámról, 3-t pedig az alternatívról. A sikeren felbuzdolva úgy gondoltam, 2018-ban is próbát teszek. Így a következő két listát állítottam össze: az elsőn magyar nyelvű, a másodikon angol nyelvű, általam régóta tervezett könyvekkel. És természetesen mind a saját könyveim közül került ki, hogy ezzel is motiváljam magam az itthoni könyvmennyiség fogyasztására. Ami nem árt, valljuk be.

Várólista 2018:

Tavasszal elindítottam a Lesen in der Fremdsprache, avagy a Zsófi külföldiül olvas blogot, ahol részben itthon nem megjelent regényeket, másrészben (nem mondunk ilyet) itthon is ismert könyveket olvasok angolul vagy kihívás, vagy olyan céllal, hogy felmérjem, milyen nyelvi szinten mit érdemes olvasni. A projekt nem haladt olyan jól, mint szerettem volna, de ezen szeretnék változtatni. Elsőként valóban olyan könyveket szeretnék megmutatni rajta, amiket itthon tényleg nem érhetünk el. Hogy ezt a célt teljesítsem, csatlakoztam a NetGalley közösségéhez, ahol angol recenziós példányokat lehet igényelni. A dolog nem egyszerű, kiadónként eltérő elvárások vannak az egyszeri bloggerek felé, de ha szorgalmasak vagyunk és írunk egy ütős biot, jön a siker. Nekem első komolyabb sikerem év végén Roger Zelaznytól volt a Doorways in the Sand, amit nemrég adtak ki újra, itthon meg sosem jelent meg... Azt hiszem tökéletes ezzel kezdeni az új blogon. Emellett pedig egy másik olvasmánnyal is készülök a másik blogra, mégpedig Susanna Kaysen Girl, Interrupted-jével, amit szintén hiányolok a hazai kínálatból, főleg, hogy a filmet is bemutatták itthon Észtvesztők címen (a címet hagyjuk...). De bővebben majd ott. Ezentúl pedig két YA-t is bepróbálok, szintén a NetGalley jóvoltából: Leander Watttől a Meet Me in the Strange-t és Leonora Merieltől a The Unity Game-t.

Könyvek:

A tervek terén ideje rátérni a főblogra is, de először a könyvek vonalán haladva tovább, aztán áttérek a filmek és sorozatok világára. A decemberi bejegyzésben 10 könyvet tűztem ki célul, ami nagyjából teljesült is, csak néhány kijelölt tervet le kellett váltanom, részben a várólistás hajra és a recik miatt (félreértés ne essék, mindkettőt élveztem). Így az eredeti tervekből kimaradt A tetovált lány, a Kakukkszó, a Leviatán ébredése és a Tear királynője. Az első kettővel most úgy érzem, nem szeretnék foglalkozni egy ideig, viszont az utóbbi kettővel igen. A Tear királynője valószínűleg nem fog beleférni a januárba, mivel még decemberben vissza kellett vinnem a könyvtárba, de a Térség első kötete itt van, és szerintem sor is kerül rá. Ezen kívül még a Simon és a Homo Sapiens Lobbi és az Egyik átkozott dolog a másik után az, amit januári olvasásnak szeretnék, a többi recenziós példány lesz. Azokról később.

Filmek és sorozatok:

A könyvekről térjünk át a filmekre, majd sorozatokra. Az elmúlt hónapban valahogy kezdek jobban figyelni a premierekre, és nagyon "szakmai szempontok" mentén (plakát, trailer, kedvenc színész) sikerül érdekes címekbe botlanom. Januárra a következő címeket pikkeltem ki:

A Netflix Brightját annak ellnére, hogy tudom, nem lett nagy durranás a film. Egy erős okom van megnézni, az pedig az alapötlet: egy orkkal nyomozó zsaru. A jó filmek felé haladva premierje óta szemezek az Egy szent szarvas meggyilkolásával, aminél a plakát és maga a cím fogott meg. Utóbbi miatt, mellesleg, azt hittem, ez egy magyar film lesz, de aztán meglepődtem, hogy nem. A trailer és a pozitív kritikák miatt szerintem elmegyek megnézni a moziban a Lady Birdöt is, aminél külön plusz, hogy Saoirse Ronan játszik benne És ha már említettem egy színészt, hasonló szempont szerint választottam megnézésre a Doktor Knock-ot is, ugyanis az Életrevalókból jól ismert Omar Sy játszik benne. Abból a színészből valahogy árad a pozitivitás, és ezért nekem minden filmje egy kész energiabomba, témától függetlenül. Valószínűleg nem mozis nézés lesz, sőt, lehet nem is januári, de várólistán hagyom. Ezen kívül még remélem, sikerül megnéznem A legsötétebb órát is, aminek középpontjában Winston Chruchill áll. Érdekes történelmi figurának tartom, kíváncsi vagyok, Gary Oldman hogyan kelti életre.

Sorozatok terén nem teljesen leszek aktuális, inkább tavaly megkezdett címeket szeretnék folytatni. Ilyen kapásból a Black Mirror is, amit sok ajánlás után kezdtem el. Eddig a legelső részt leszámítva nagyon tetszik, iszonyat jó görbe tükör társadalmunkról (nem véletlen a cím). Ezután szeretném folytatni a csúnyán félbemaradt Tabut is, ami megérdemli a figyelmet. És ha már Tom Hardy sorozatával áttértem kicsit az HBO háza tájára, az utcán mindig szembe jön velem a Lőpor, amiben Kit Harrington az egyik húzó név. Nem miatta vagyok kíváncsi a történetre, inkább a téma miatt: Guy Fawkes, ami az angol történelemnek egy érdekes puccsa. Történelemnél maradva hasonló okokból vonz az HBO másik új sororzata, a Templomosok is, amit szintén jó lenne ledarálni. Harmadik történelmiként pedig a Netflix Crownját említeném, mint tervet: a fiatal II. Erzsébetről mesél, ami részben azért izgalmas, mert ő egy sötét időszakban került a trónra, másrészt pedig a királynőnek még életében készült róla alkotás, és az ilyesmi számomra mindig kicsit érdekes olyan szempontból, hogy mit szólhat a még élő személy a történetben róla kialakított képhez..

Recenziók:

Végül pedig néhány szó a recenziós példányokról. Ősszel csatlakoztam a Roboraptor szerzői közé, és a jövőben könyvekről fogok oda írni. Az elmúlt időben sok mindenről még nem tudtam oda írni, mert lassan olvastam, így csak 2 cikk született (Amatka, Az idő gyermekei, és havi rövid könyvajánló). Na, januárban szeretnék haladni az itt várakozó könyvekkel is, név szerint: Anthony Ryan: A láng légiója (Fumax), Ursula Le Guin: Valós és Valótlan (Gabo SFF), Sötétség horror antológia (Gabo SFF) és Kánai András: Holnap történt (HVG Könyvek). A Roboraptoron kívül még lógok a Galaktikának egy Dave Hutchinson és Fantomika cikkel, remélem, ezeket is sikerül végre megejteni. Szép adag, azt hiszem, nem fogok unatkozni. Januárban jó lenne ezekkel végezni, és meg is írni. Drukkoljatok!

Egyebek:

Lenne még miről írni, főleg cikkírós dolgokról, de ezek még olyan távoliak és bizonytalanok, hogy egyelőre nem mondok róluk semmit. Majd ha tisztán látom őket. Viszont akadnak izgalmas dolgok, amiket nagyon várok az elkövetkezendő időszakban. Január 12-én Ádám barátommal megyünk Péterfy Borit nézni a színházban, például. Bori az egyik kedvenc magyar előadóm (Péterfy Bori and the Love Band), hosszú is lenne leírni, miért. Viszont a zenei pályafutása mellett nagyon érdekel a színészi munkássága is, főleg a Kréta körben látottak miatt. Végre valóra pipálhatom ezt is a bakancslistámon a Száll a kakukk a fészkére-vel. Aztán március 11-én Röfipingvinékkel megyek Orphan Landre, ami egy ütős izraeli csapat, év vége fele (november 20) pedig életem első Nightwish koncertjére! Már ezek miatt szuper lesz 2018. Aztán ki tudja, mi lesz még.

Sziasztok!

Észrevettétek, hogy december lett? Biztosan, kérdezek itt hülyeségeket. Mindenesetre nagyon is észre vettem, hogy megkezdtük 2017 utolsó hónapját, ami nálam már inkább kapkodást jelent, mint nyugodt leltározást az évi élményekből. Főleg annak fényében, hogy novemberben nem igen ügyködtem itt... 

Bepótolandó:

Őszintén, sűrű volt a november minden téren, így nem sok energiám maradt a blogra. Emiatt mindig kicsit rosszul érzem magam, mert végül is innen indultam, az Antiganéról, nagyon sok mindent adott nekem. Viszont a kihívás mindig hív, és most legutóbb erre a hívásra felelve jelentkeztem októberben a Roboraptorra cikkírónak, és a Raptorok bizalmat szavaztak nekem. Még nem sokat tevékenykedtem ott, csupán az Amatka című regényről írtam eddig és egy miniajánlót Az idő gyermekeihez, de a közel jövőben remélem, sikerül úgy alkotnom, ahogy az a saját elvárásaimnak (és természetesen a szerkesztőségnek) is megfelel. Igazából jelenleg is oda olvasok: Adrian Tchaikovskytól a már említett Idő gyermekeit, ami november 16-án jelent meg a Fumax kiadó gondozásában. Hosszú könyv (cirka 600 oldal), de a hozzá fűzött reményeket bőven beváltotta. Jelenleg (december 2-án) kevesebb, mint 200 oldal van vissza.

Az ezt követő cikkem egy klasszikusabbnak számító szerzőhöz fog fűződni. Ursula Le Guinnak (A sötétség balkeze, Szigetvilág varázslója) november legvégén jelent meg egy kétkötetes novellagyűjteménye a Gabo-nál, a Valós és valótlan. Az 1. kötet, a Valahol a Földön Le Guin realistább történeteit tartalmazza, az Űr odakint, világ idebent pedig a fantasztikus elbeszéléseket. Azon túl, hogy kíváncsi vagyok az írónő kisprózájára, egy kis blogger kihívásnak tekintem, hogyan fogok egy novelláskötetről átfogó kritikát írni. Vannak már elképzeléseim, de természetesen olvasás közben minden változhat. 

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni

2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék

A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim

A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz

A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo

2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról

A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon

A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek

Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

Mert belezúgtam ebbe a számba