A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2007. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2007. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 17., szerda

Jane Austen magánélete

december 17, 2014 0 Comments

Az egyik legismertebb és mai napig népszerű angol írónő Jane Austen. Regényei sokakat foglalkoztatnak, szellemes, de olykor megrovó megjegyzése pedig nagy előszeretettel idézik és persze Mr Darcy alakja is igen népszerű a női olvasók körében. Ha nem is minden olvasóban, de azért felmerülhet a kérdés, hogy vajon milyen események ihlették magát az írónőt romantikus regényei megírására? A Jane Austen magánélete erre a kérdésre ad választ. 

Tartalom:
"A XVIII. századi Angliában ostobaság volt szerelemből házasodni. Mr. és Mrs. Austen a gazdag Mr. Wisley-t nézte ki lányuk, Jane, jövendőbelijének, de Jane makacs volt, aki szembe ment a hagyományokkal. Megismerkedett a kicsapongó életet élő, megfékezhetetlen, de nagyon sármos jogtudóssal Tom Lefroy-jal és szikrázó, romantikus, igaz szerelem bontakozott ki közöttük. Kérdés, hogy feladnak-e mindent egymásért és a boldogságért? A film életrajzi ihletésű, melyben a közvetlenül írói pályája előtt álló ifjú hölgy egyik kulcsfontosságú szerelmi kapcsolatát ismerhetjük meg."

Forrás: Port


Nem igen néztem utána, hogy a Jane Austen magánélete milyen mélyen megy bele Jane Austen tényleges életrajzába, de végig olyan érzésem volt, hogy az egész történet direktbe akar párhuzamot vonni a Büszkeség és balítélettel. Ami végül is helytálló valahol. Az Ekultúra oldalán található Austen életrajz ugyanis említi, hogy 1796-ban fejezte be az Első benyomásokat (a későbbi Büszkeség is balítéletet), s ebben az évben a mű írása előtt "kacérkodott" Tom Lefoy-jal az írónő. Egy részletesebb életrajz jobban alátámasztaná, de talán ennyi információból és a film cselekményének segítségével kitalálható, hogy ez a kapcsolat ténylegesen ihlethette Austent a Büszkeség és balítélet megírására (később csak B&B-ként fogok rá utalni). 


Ettől a nyilvánvaló "cseltől" eltekintve ez az alkotás nagyon is élvezhető (bár zárójelesen meg kell jegyeznem, hogy akik nem rajongói a vidéki a romantikus történeteknek, azoknak ez az életrajzi film se biztos, hogy fog tetszeni). Betekintést nyerünk a 18. századi angol vidék életébe: társasági élet, bálok, a társadalomban való érvényesülés problémája; röviden maga Austen világába léphetünk be, amely visszaköszönnek regényeiben. Azonban a hangsúly és a történet mesélés nem austen-i, s ez jól is van így. A visszafogott, de igen csak bíráló hangnem egyedül Jane-nél érezhető, a cselekményt nem befolyásolja ez. Egy szép, szerethető szerelmi történet tárul fel lassan a vásznon, amely szintén eltéréseket mutat az átlagos austen-i mintáktól. Spoiler! Jane és Tom szerelme sajnos tragikus kimenetelű, és az átlagos romantikus történetektől eltérően nem nagy harcok vagy harmadik fél megjelenése hiúsítja meg a románcot, hanem sokkal hétköznapibb, ám annál súlyosabb tényezők, mint a társadalmi és vagyoni különbségek vagy a családi háttér. Spoiler vége. A nagyon is realisztikus színezett miatt kap a Jane Austen magánélete egy nagyon erős melankólikus, tragikus színezetet is. Ezenfelül pedig Jane személyén keresztül foglalkozik azzal is a történet, hogy a 18. században a társadalom milyen megvetően viseltetett a kevésbé tehetős családok iránt és a házasságkötéseket mennyire is a pénz és a hatalomvágy irányította, ezzel emberek életét téve tönkre. 

Összességében a Jane Austen magánélete egy meglepően összetett, szép de tragikus alkotás. Egyetlen kifogás csupán a hossza lehet (120 perc), de mivel viszonylag sok a történés, ezért nem viseli meg a nézőt különösebben a hosszú játékidő. Számomra 10/10 a film, Austen rajongóknak mindenképpen kötelező. 

2014. szeptember 17., szerda

For you, a thousands time over!

szeptember 17, 2014 0 Comments

Khaled Hosseini Papírsárkányok című bestsellere után mindenképpen sort akartam kerülni a könyv alapján készült filmre is (azonos a cím). Az eredeti mű igazán érzelem dús, sőt mondhatni érzelmileg megrázó is, amit mozgóképen igen nehézkes visszaadni - ezt vagy ehhez hasonló érzést vártam el a filmtől is. 


Tartalom:
"Az utóbbi idők egyik legnagyobb sikerű, legméltatottabb könyve alapján készült ez a mélyen megrendítő film barátságról, családról, pusztító erejű hibákról és a megváltó szeretetről. A háború szélén álló, kettészakadt országban két gyermekkori jóbarát, Amír és Hasszán örökre elszakad egymástól. Gyönyörű délután van Kabulban, az égen magasra szárnyal a kitörő öröm és az ártatlan sárkányeregető verseny számtalan gyönyörű résztvevője. Ám a győzelem keserű következményeként az egyik fiú gyáván elárulja a másikat, és ez tragikus események sorát indítja el... És elkezdődik a megváltáshoz vezető keserves út... 20 évvel később a már Amerikában élő Amír visszatér a tálibok által vasmarokkal uralt, veszedelmes Afganisztánba, hogy szembenézzen a sötét titkokkal, melyek még mindig kísértik őt, és hogy egy utolsó merész próbálkozással megpróbáljon mindent jóvátenni."

Forrás: Port


Mac Foster által rendezett film in medias res-szal kezd a könyvhöz képest: a felnőtt Amír hívást kap apja barátjától, Rahim Kamtól, aki arra kéri a férfit, hogy térjen vissza Afganisztánba. Majd visszatérünk a múltba, Amír és Hassan gondtalan gyermekkorába. Ez az eltérés alapjában véve nem rossz, sőt kicsit szokatlanabbá teszi a formát az alapanyaghoz képest (bár meg kell jegyeznem, hogy manapság minden második amerikai film ezzel a kezdéssel él, így sablonos). A kezdéstől eltekintve, azonban a film könyvhűen adaptálja a regény cselekményét, egy-két apróbb, végül is jelentéktelen részletet leszámítva. Laikusok szerint ez így már egy tökéletes adaptáció lenne, azonban meg kell jegyezni, hogy pont a lényeg nem lett átvíve a képernyőre: az egész történet lényege. A film sajnos csak felszínesen érinti az eredeti cselekménybe ágyazott mondandót, mélységet. Például, hiába volt autentikusan ábrázolva a két kisfiú gyermekkora, mégsem tudtam beleélni magam a vásznon. Néhány mondat kivételével (pl. "Érted ezerszer is!") szerintem nem igen volt éreztetve Hassan töretlen lojalitása Amír iránt. Ami viszont nagyobb hiba, hogy a gyermekkori Amír tehetetlensége, gyávasága és elfojtott irigysége nem is igazán nyilvánult meg, s ezek nélkül nehéz megérteni későbbi, felnőttkori cselekedeteit.


Az érzelmi részen túl, a történelmi és politikai részeket is kissé felszínesen ábrázolják a Papírsárkányokban, de ez jobban megbocsátható vétek, hisz nem Afganisztán történelméről szól a történet, ez csupán hátteret ad egy barátság elmeséléséhez. Igazából a szovjetek, majd a tálibok miatti adott káoszos helyzet tisztázása miatt lett volna jobb esetleg némi előzményt említeni. 
Az ilyen mondanivalói és kulturális hiányosságoktól eltekintve, azért elmondható az adaptációról, hogy visszaadja a keleti hangulatot és Kabul egykori dicső napjait - amennyire ezt meg lehet ítélni laikusként. Színes bazárok, papírsárkány eregetés, egy felvilágosult muzulmán kultúra képét kapjuk a vásznon, mely később a szöges ellentétévé válik. Továbbá autentikus zene kíséri a jeleneteket (Alberto Iglesias munkáját kell dicsérni), és amit mindenképpen ki kell emelni, az a nyelv. Ritka az olyan amerikai film, amelyben az epizódok többsége nem az angol a narráció nyelve, és a Papírsárkányok ide tartozik. A játékidő nagy részében dariul beszélnek (mondhatjuk egyszerűen úgy, hogy a perzsa nyelv afgán változata), és így sokkal autentikusabbá téve a történetet.

Összefoglalva, a Papírsárkányok nem rossz film, egy alkalommal mindenképpen érdemes megnézni. Azonban ne várjuk tőle azt, hogy jobban megismerjük Afganisztánt vagy hogy belemennek mélyebb érzelmek taglalásába. Mondjuk inkább azt, hogy ez csupán egy kis ízelítő egy olyan országból, amelynek általában csak a sötét oldalát látjuk a médiában. A film amúgy 7/10-es pontszámú. 

2014. július 30., szerda

Go back to the beginning

július 30, 2014 0 Comments

"Ha meg akarsz ismerni egy történetet, akkor vissza kell menned az elejére" - szól Henrik király trónján ülve a Tudorok című sorozat nézőihez. És valahol igaz is a mondat. Általános műveltségünkben VIII. Henrik leginkább az anglikán egyház alapítás és a rengeteg feleség miatt jelenik meg. Történelem óráról tudjuk, hogy mi a történet vége: egy elkeseredett küzdelem fiú utód nemzéséért mindhiába. Michael Hirst, a sorozat alkotója úgy gondolta 2007ben, hogy érdemes a közismert történet mélyére menni, a kezdetekig. Mellesleg, a sorozat ajánlását köszönöm Cleonak. 


Tartalom:
"Szenvedély, becsvágy és árulás mozgatja e lenyűgöző történelmi drámát, mely VIII. Henrik hírhedt 40 éves uralmának korai éveit dolgozza fel. Az ifjú király 19 évesen kerül a trónra. Az állami ügyek kevésbé érdeklik, így a hivatalos dolgok a hatalomittas Thomas Wolsey kardinálisra maradnak, miközben az angol uralkodó saját vágyainak beteljesítésén dolgozik. A VIII. Henrik belső köreibe tartozók számára - melybe Wolsey kardinális, az uralkodó második felesége, Boleyn Anna, a katolikus mártír Mórus Tamás, és Norfolk hercege is beletartozik - a legnehezebb feladat az önző király kegyeiben maradni."

Forrás: Port


Anno a sorozat a HBO vetélytárs csatornáján, a Showtime-on futott, mint a Róma sorozat vetélytársa. Az első évad alapján méltó vetélytársnak ítélhető a Tudorok sorozat. A mostanság kötelező eye-candy és szexjelenetek mellett a készítők adtak a minőségre is. A kosztümös filmekhez hűen korhű ruhákban jelennek meg a megelevenedett történelmi személyek. Ennek a kiemelése azért szükséges, mert a Tudorok esetében különös figyelmet fordítottak a jelmezekre is, némelyik ruhadarab ismerős lehet a korabeli festményekről is (mint például Thomas Wolsey bíborosi ruhája): így könnyen megteremtődik a reneszánsz hangulat (az autentikus zenével karöltve), ami elengedhetetlen ennek a történetének az elbeszéléséhez, ahhoz, hogy a nézőt könnyen elrepítse az adott korban. Ebben mindenképpen nagyon erős a sorozat. 
A Tudorok másik érdekes vonása, hogy lehozza a mi szintünkre a szinte már legendának, de mindenképpen misztikusnak számító személyeket. A képernyőn sokkal inkább átélhető így a szereplők öröme vagy válsága, mintha csak azt olvasnánk róla. A filmművészet tárháza és a tehetséges színészek is nagyban hozzájárulnak a karakterek emberségéhez. Ilyen téren az egyik legerősebb rész a járványos volt: Henrik szinte már beteges félelme a megfertőződéstől áttelepedett a képernyőn kívülre is. Továbbá maga a történetvezetés megközelítése is inkább az emberségre tereli figyelmünket, így nyilvánulhat meg leginkább az adott korszaknak a gondolkodása is (pl. Henrik álma, hogy fiú örököst nemzzen vagy húgának a szabadság utáni vágya). A humánosabb megközelítés viszont eredményezett egy érdekesnek mondható cselekményfelépítést. Az első évadra elmondható, hogy főleg epizódikus: minden egyes epizód egy adott udvari probléma köré épül, amelyet próbálnak megoldani. Ez a megoldás mindenképpen elegáns, mivel ilyen helyzetekben és konfliktusokban lehet a karaktereket bemutatni. Emellett viszont kapunk az évadon átívelő szálat is, ahová kicsúcsosodhat a történet. Az epizódikus részekből lassan, de szemmel láthatólag építkezik a cselekmény: egyszer kevésbé, máskor pedig nagyon meglepve a nézőt. 


Összességében, nem gyenge sorozat a Tudorok, legalábbis az első évad alapján. Rendelkezik a megfelelő körítéssel (autentikus zene, jelmezek és díszletek), izgalmas és emberközeli megközelítéssel kezeli és mutatja be VIII. Henrik udvarának fontosabb személyeit, őket pedig remek színészek keltik életre (főleg Thomas Wolseyt játszó Sam Neillt tudnám kiemelni). Azonban hiába a sok erős elem, valamitől mégsem tud teljes lenni az első évadban a történet. Sokszor éreztem azt, hogy a cselekmény szempontjából fontosnak vélt események nem kapnak elég hangsúlyt, amelyet egy drámától elvárnánk. Pedig ehhez vannak bőven eszközök, ahogyan a járványos rész is mutatja vagy akár az évadzáró. 
A sorozat további hibái közé a történelmi hűtlenséget lehetne felírni. Először is, hiába hozza remekül Henriket Jonathan Rhys-Meyers, az első epizódokban nehéz volt őt elfogadni a király megszemélyesítőének (ugye tudjuk, hogy Henrik feltehetőleg így nézett ki). Ezen kívül néhány történelmi csúsztatás is tetten érhető a cselekményben (pl. Wolsey sorsa). Bár ezek a hibák megbocsáthatóak, hiszen a drámaibb történet céljáért (a "hamisítás) vagy az eladhatóság miatt (Rhys-Meyers) döntöttek ilyen változtatások mellett. Azonban a hangsúlyozásra jobban kellene figyelni. Így 9 és 8 közötti a Tudorok első évada, de inkább egy 8/10, mivel a cselekmény folyása nem volt végig egyenletes és lendületes (pl. sok idő elment Henrik és Katalin veszekedésével, amelyek végül is ugyan arról szóltak).

2014. június 7., szombat

Elfújta a nő

június 07, 2014 0 Comments

Az egyik kedvenc kortárs írom a norvég Erlend Loe, így nem volt kérdéses az, hogy megnézzem-e az egyik korai könyvéből készült adaptációt. Ez volt az Elfújta a nő, azonban a film Sodródás címen található meg. 

Tartalom:
"A férfi az agglegények egyhangú életét éli. Napközben dolgozik, éjjelente pedig az apartmanjának falait bámulja. Azután egyik nap minden megváltozik, a rejtélyes, vörös hajú Mariann személyében betoppan életébe a Nő. A bőbeszédű, fiatal nő birtokba veszi, elbájolja és meghódítja a férfit, aki rádöbben, hogy immár van egy barátnője. Mariann szó szerint fenekestül felforgatja az életét, átrendezi a bútorait, anélkül, hogy bármi beleszólása lenne a saját dolgaiba. A férfi próbálja megérteni, mi történik körülötte, kevés sikerrel. Mindenért meg kell harcolnia."

Forrás: Port


Újra átélve a történetet, kicsit úgy éreztem, hogy ez az alkotás a férfiak válasza a feminizmussal átitatott művekre (ahol a nő van elnyomva a férfi által). Itt most olyan szitut ismerhetünk meg, amikor a férfi van elnyomva. Név nélküli főszereplőnknek sosem lehet igaza Mariann-nal kapcsolatban, még abba se volt beleszólása, hogy egyáltalán a lány ne jelenjen meg a lakásában! És persze a fiúnak nem lehet igaza, nem ellenkezhet, nem csinálhat akármit, amit szeretne. Aztán ebbe hősünk belenyugszik és valahogy még meg is szereti ezt a különös Mariannt, aki valahogy mindig tudja, mit kell csinálni. A film mindenképpen jól mutatta be egy pár mindennapjait, problémáikat s hogy mik vezetnek egy kapcsolat esetleges jó vagy rossz végkifejletéhez - mindezt úgy, hogy ténylegesen kimondásra nem kerültek! Egyszerűen érezni és látni lehetett a szereplőkön, a párbeszédek ezekhez az eszközökhöz csak kiegészítés volt. 


Továbbá még a Sodródás hangulata az, ami még igen megkapó. Loe abszurd humora a lehető legjobban van megjelenítve: a szereplők rácsodálkoznak a váratlan szituációkra, amikben találják magukat, de valahogy egy vállrándítással elfogadják a dolgot (kicsit Boris Vian jutott róla eszembe). Továbbá ez a Loe-i világ keveredik a norvégok stílusával. Először is, az északi arcok valami különös hangulatot adnak az egész történetnek, amit nem tudok megmagyarázni. Aztán ahogyan bemutatják az országot magát (a sziget gyönyörű) és persze Európát is (Párizs és környéke főleg), azzal így együtt adnak egy európai film jelleget az egésznek, s érezni lehet, hogy igaz könnyed filmet nézünk, de nem cukormázasat. Nem tudom, hogy ezeket a hatásokat mivel érik el (fotózás? színek?), de jól esik a mainstream filmek mellett.
Összességében, a Sodródás egy kellemes film akár egy délután erejéig. Nem akarja megváltani a világot, de rámutat a párkapcsolatok alap problémáira, s persze megmutatja, hogy hová juthat egy alapjáraton papucsjellegű srác. 8/10-es film, ha nincs jobb, meg lehet nézni és ajánlott is, mert aranyos. 

2014. február 27., csütörtök

Halottnak a csók

február 27, 2014 0 Comments

Akik néztek Viasat 3-t, azok minden bizonnyal ismerhetik a Halottnak a csók című sorozatot. Anno én is itt ismerkedtem meg ezzel a különös történettel, amelyet Cleo ajánlott - neki utólag is köszönöm ennyi év távlatából.


Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."

Forrás: Port




A sorozat startolásakor is és a tényleges megnézés után is az volt az érzésem, hogy az egész olyan, mint a minyon: élénk színű, de az ízlésesség határán belül, édes, kissé szirupos. Ez a borítás, a minyon hasonlatnál maradva, a cukormáz, mert maga a sorozat a maga szintjén komolyabb, mindenképpen több. Ilyen színvilágtól, őszintén, szerelmes történetet vártam (ami ugye meg is van), nem pedig krimit. Valahogy ezektől a furcsaságoktól nagyszerű a Halottnak a csók. Vidám krimi, sötét romantikus film és persze abszurditás és nonszensz. Így, hangulatában megidézi az Amélie varázslatos életét, de az angol nonszensz irodalmat is (kicsit Alice-es is, nem? hangulatában mindenképpen). A különös külcsín ellenére a hagyományos sorozat felépítést követi: van egy heti ügy, emögött pedig van egy nagyobb kerettörténet, ami főleg az évad vége felé látszik inkább. Utóbbinak az az oka, hogy az első évad csupán 9 részes, így sok idő nem volt felépíteni a tényleges cselekményt, mint ahogy azt egy 22 részes évad során más forgatókönyvírók meg tudják. Cselekményre visszatérve néhány szó erejéig, maga a krimi rész nem mindig jól kidolgozott, vagyis krimi terén vannak jobbak, de az ügyeknek az abszurditása és a különleges módon elkövetett gyilkosságok mégis feldobják az egészet és nem unja el a néző. 


A már említett abszurditáshoz illeszkednek a karakterek is. Chuck mindig színes és bájos ruhái, maga Ned képessége és pitesütödéje, Chuck nénikéi, Cod nyomozó a kötögetésével és a lapozgatós könyveivel, de a legemlékezetesebb figura Olive, aki reménytelenül szerelmes a Pitesütőbe. Olive főleg azért is maradandó figura, mert Kristin Chenoweth alakítja, aki valami fantasztikus ebben a szerepben, továbbá mivel olyan a hangja, mint aki héliumot szívott (de bámulatos az énekhangja!), így még inkább beleillik ebbe a furcsa de sajátos kis világba. Ezek nélkül a nonszensz, de szerethető figurák nélkül nem is tudna működni a sorozat.

Röviden, nagyon kellemes, aranyos, jól összerakott sorozat a Halottnak a csók - 1. évad alapján ez mondható el. Aki még nem látta, az mindenképpen nézze: 10/10. Egyedüli negatív élmény ezzel kapcsolatban, hogy nincsen rendes felirat hozzá angolul.

2013. június 22., szombat

Thoreau útján

június 22, 2013 0 Comments

Egy ember életében sokszor megesik, hogy egészen egyszerű igazságok felfedéséhez rengeteg mindenen kell átmennie. Hibázik, tanul, tapasztal, és valahogy ezen az úton jön rá az életet mozgató egyszerű, de örök érvényű szabályokra. Christopher McCandless, akinek emlékére készült el az Út a vadonba című film, ugyanezt az utat járta be az Egyesült Államok vadonjában. Mellesleg, köszönöm Gergőnek az ajánlást, mert erősen elgondolkodtató a film és a benne felvázolt életszemlélet. 

Tartalom:
"A 22 éves Christopher McCandless most diplomázott, ígéretes jövő előtt áll, de a biztos pálya helyett az ismeretlent választja és kalandot keresve nekivág Amerikának. Ami ezen az úton történik az ifjú utazóval, az számtalan ember számára vált örök szimbólummá. Vajon McCandless hősies utazó volt vagy naiv idealista; thoreau-i lázadó az 1990-es években vagy egy újabb útját vesztett amerikai fiú? Merész kalandor, avagy tragikus figura, aki harcra kelt az ember és a természet közt feszülő érzékeny egyensúllyal? McCandless útja a dél-dakotai búzamezőktől a Colorado folyó zuhatagain és egy kaliforniai neohippi kolónián át egészen Alaszka áhított, ám veszélyes vadonjáig vitt. Eközben olyan érdekes emberekkel találkozott, akik döntő hatással voltak gondolkodására és akik életét ő is megváltoztatta."

Forrás: Port



1854-ben egy Henry David Thoreau nevű amerikai férfi megírta a Walden című filozófiai művet, melyben a természetben eltöltött, társadalomtól elszigetelt életét és merengéseit írja le. Az Út a vadonba ezt a hagyományt folytatja tovább. Visszatérni a természetbe és ott megtalálni a szabadságot. De mi is a szabadság? Azt az ember mindig is érezte, hogy a társadalom, amit maga köré kreált a legtöbb esetben gát, korlátozza az egyén szabadságát. Chrisnek elege lesz a képmutató rendszerből, csalódik családjában is, az embernek a legalapvetőbb szövetségében is, és ezért választja azt az életet, amit. És látszólag, Chris meg is találja a boldogságát, a tiszta szabadságot. Kötöttségek nélkül járja Amerika vadonját, néha összetalálkozik emberekkel, de sosem vágyik vissza közéjük.
Végig azon gondolkodtam, hogy ez a srác most őrült vagy ő csinálja jól? De inkább arra jutottam, hogy semmiképp sem jó amit csinál (első nekifutásra). Idealista, erősen, ami a társadalomban előbb-utóbb csalódásokhoz vezet. Egy idealista menekül, ahogy Chris is megtette ezt. Viszont az nem igazi élet, hogy saját ideáinkat kergetjük, amelyek vagy léteznek valahol vagy nem. Aztán itt rögtön felmerül a kérdés: hogy aki nem küzd az álmaiért, az gyáva? Inkább visszavonul a társadalom védelmébe, minthogy boldog legyen? Rengeteg ellentmondás van, meg kellene találni az aranyközéputat, ami ugyebár nehéz. Mert adott szituációtól függ minden, hogy miként döntünk, mit gondolunk: a boldogságunk mindenféleképpen ettől függ. Ha ezen a gondolat meneten haladunk, és így közelítjük meg Christ, akkor viszont nem őrült, hanem ő csinálja jól. Boldog volt, hogy olyat láthatott, amit senki más, hogy sajátos úton tanulta az élet igazságait. Így tűnik, egészen a film végéig. Spoiler! A haldokló Chris egy utolsó mondatot vés fel a füzetébe: A boldogság akkor az igazi, ha megoszthatod valakivel. És ezzel a mondatával vissza is tért Chris a társadalomba. Spoiler vége. Mi értelme a szabadságnak, a régóta áhított boldogságnak egyedül? Semmi. Természetünknél fogva társas lények vagyunk, így teljesen kézenfekvő egy ilyen megállapításhoz eljutni, mint az élet értelme. Szóval az individuumból mindenképpen fel kell adnunk valamit azért, hogy legyen társunk, akivel megoszthatjuk a boldogságot. Érdemes ezért elfutni a társadalomból, hogy az igazi boldogságtól megfosszuk magunkat? Nem.


Az Út a Vadonba elgondolkodtató film. Gondolatban kicsit tovább is megy az egykori Thoreau-nál, egy igaz történeten keresztül valamit felpiszkálni bennünk. Ha úgy érzed igen, akkor egyetértesz a 9,5/10-es értékeléssel, de egy 10/10-sel biztosan. Kicsit lassú a történetmesélés, de mivel inkább egyfajta életfilozófiát próbált átadni a film, ezért ez belefér. Az amerikai vadon pedig gyönyörű, ezen a filmen keresztül mindenképp bele lehet szeretni. És ezt az élményünket osszuk meg mással is. 



2013. március 11., hétfő

Vezeklés, bűnhődés, megbékélés

március 11, 2013 0 Comments

Naiv és megtámadhatatlan gondolatként ott van mindenkiben az, hogy a testvérek minden körülmények között szeretik egymást. Azonban az élet gyakran bebizonyítja ennek ellenkezőjét. Vannak testvérek, akik nem jönnek ki. Ezt a történetet meséli el a Vágy és Vezeklés is.

Tartalom:
"Anglia, 1935. A tehetős családba született Briony a kiváltságosok életét éli viktoriánus villájukban. Az élénk fantáziával megáldott kislány írónő szeretne lenni. Amikor az egyik hétvégén összejön a család, a rekkenő hőség hatására a régóta elfojtott érzelmek veszélyes robbanóelegyként törnek felszínre. Egy sor félreértés következményeként Briony ártatlanul meggyanúsítja Robbie Turnert, a nővére, Cecilia szerelmét egy bűncselekmény elkövetésével. A gyanúsítás is elég ahhoz, hogy tönkretegye kettejük bimbózó szerelmét, és örökre megváltoztassa mindannyiuk életét."

Forrás: Port


A borító becsap minket, meg a fura magyar cím is: elsősorban ez nem szerelmi történet. Ahogy az eredeti cím, az Atonement is utal rá, ez a történet vezeklésről, bűnhődésről és megbékélésről mesél. Van vágy is, de  igazából mellékes szál. Mindennapos dolgokról van itt szó, melyek komoly problémákat okozhatnak, és okoznak is. A tettet hosszú éveken tartó vezeklés követi, majd legvégül a megbékélés. Dióhéjban ezt meséli el az Atonement, a tényleges főhős és narrátor, Briory Talis szemén keresztül. Amit kicsit sajnálok, hogy a néző ki van segítve a narrációt illetően: nem csak azt látjuk, amit Briory, hanem azt is, amit Cee és Robbie is, és így nem vagyunk - úgymond - megvezetve. Pedig sokkal izgalmasabb lenne a történet, ha csak a kislány szemszögéből követnénk végig az eseményeket: úgy sokkal nagyobb hangsúlya lenne a tévedésnek, és az azt követő vezeklésnek, ami nem más, mint a rossz viszony a testvérrel, Cee-vel.
Egy angol kritikában azt olvastam, hogy a Vágy és Vezeklés egy szerelmi történet és még több. Számomra a szerelmi szál volt a legkevésbé hangsúlyos. Vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy a szerelem a vezeklésnek a része itt. Cee és Robbie egy forró nyári napon szerelmesednek egymásba és lesznek egymáséi. És miután Robbie-nak el kell mennie otthonról, még kitart Cecilia mellett, ahogy a lány mellette is. Ez mind és szép, de szerintem már több helyen is láthattunk ehhez hasonló történeteket. Bár, el kell ismerni, ahogy Keira Knightley mondta, hogy "Come back to me" (Gyere vissza hozzám) valami tiszta szeretetet adott az amúgy már közhellyé koptatott szavaknak.


A történetet illetően fele-más érzéseim voltak: hol nagyon magával tudott ragadni, hol pedig egyáltalán nem tudott megfogni. Azt viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy a kivitelezés csodálatos. A korabeli ruhák szemet gyönyörködtetőek, a tájak tipikus angol tájak, de lélegzetelállítóak: ahogy a hullámok megtörnek a part szikláin, a fűvel fedett homokos tengerpart... Sokat ad a film hangulatához. Ami pedig igazán sokat tesz hozzá a hangulathoz, az a zene. Briory-hoz írt zene, az írógép kattogásos melódia mindenképpen emlékezetes, de a többi dallam is kellemes. Ezért az írógépes szimfóniáért megérte Oscar-t adni a filmnek.
Összegezve a Vágy és Vezeklést, azt kell mondanom, hogy eléggé felemások az érzéseim vele kapcsolatban. Ahogy már említettem, volt ami nagyon tetszett, és zseniálisnak tartok, de akadtak bőven olyan dolgok, amik nem igazán fogtak meg. Így értékelem 7/10-re a filmet: egyszer meg lehet nézni, hisz van benne ráció, de valahogy mégsem az igazi. 


2011. szeptember 1., csütörtök

Fekete, fekete, fekete

szeptember 01, 2011 0 Comments

Feketeország - Legtöbbünknek Babits Mihály verse jut eszünkbe. Minden bizonnyal ez is megihlette meg a Kréta-kör tagjait darabjuk elkészítéséhez. Én is Babits versén keresztül jutottam el odáig, hogy mindenképpen megnézzem ezt a fekete humorú, de különleges filmet a 2004-es Magyarországról.

Tartalom:
"A FEKETEország a Krétakör közös műve: komor, groteszk, szatirikus vízió a világról, amelyben élünk. Az előadás alapjául a rendező telefonjára érkezett SMS-ek szolgáltak, melyek 160 karakterben fogalmazzák meg a napi eseményeket. Ezek a hírek inspirálták a színészek által improvizált jeleneteket, zeneszámokat, melyekből nem hagyományos értelemben vett dráma, hanem egyfajta abszurd ünnepség, beavatási szertartás bontakozik ki."
Forrás: Port.hu

Végignézve ezt a színházfilmet, úgy érzem, sokszor megdöbbentem, vagy rosszul éreztem magam. Médiahírek alapján írták meg a darabot, de így is sikerült kreatívan, elég fekete humorral előadni. Láthatunk jelenetet a villanyszerelőkről, rasszistákról, volt itt családon belüli erőszak, pedofília; többségében olyan események, amelyeket szeret a média felkapni. Más szempontból nézve olyan dolgokat láthattunk, amelyek jelen vannak a társadalmunkban, tudunk róluk, de nem teszünk ellene semmit, hisz fogalmunk sincs, hogy épp mikor történik és hol. Mindez megtörtént Magyarországon, most is történnek hasonlók, így még mindig aktuális a Feketeország. Viszont 7 év után érdemes lenne ismét egy hasonló alkotást készíteni. Sokkal nagyobbat "ütne".
És mi volt a készítők célja? Bemutassa Magyarországot? Igen. Bemutassa azt, hogy a média csak rossz híreket közöl? Igen. Mindkettő lehetséges.


Rengeteg mindent lehetne írni a különböző jelenetekről, átbeszélni, hogy melyik mit fejez ki (egyik ilyen kivesézendő jelenet számomra a Simek Kitty-ügy), de összefoglalva elég ennyi. Nem nagyon ajánlom mindenkinek, mert kell hozzá egy kis türelem, erősebb lélek, hogy ne kapcsolja ki az ember a gusztustalan jeleneteknél a filmet. Számtalan első ránézésre öncélú, csak a megbotránkoztatást szolgáló jelenet van, ezekhez elkel egy kis edzettség. Olyan embereknek ajánlom első sorban a Feketeországot, akik már megismerkedtek a groteszk művészettel, és értik is azt. Számomra 8/10-es élmény volt. Különleges, viszont volt egy-két jelenet, aminek mondanivalójával nem érettem egyet, és akadtak olyan jelenetek, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni (például a legelején az oboa).

2011. augusztus 22., hétfő

Azok a madarak házasok?

augusztus 22, 2011 0 Comments

Erre a japán rövidfilmre a Sekai Fansub oldalán leltem rá. A szerkesztővel, Arianával épp a művészfilmekről beszélgettünk, mikor ajánlotta nekem a Kimi no Yubisaki-t. Negyed órás alkotás, gondoltam, könnyű lesz megnéznem és megemésztenem. Továbbra nagyon különleges darabnak gondoltam, mivel nem sokat hallottam a japán művészfilmekről.

Tartalom:
"Elég nehéz egy művészfilmről ismertetőt írni. Igazából abba a kategóriába tartozik, amikor az ember saját maga tudja csak, mit mond neki ez a rövid kis történet. Tizenhét perc Horikita Maki és Kuroki Meisa főszereplésével, tele képsorokkal, beszélgetéssel, aminek az elején mintha semmi értelme sem lenne. Van. De mindenkinek magának kell rájönnie, mi. Mit mond neki, mit ad neki. Mesélhetnék arról, mi a véleményem róla. Hogy nekem mit mondott. Hogy én milyennek éreztem. Felesleges lenne. Nézzétek meg, és döntsétek el ti, hogy mit jelent számotokra ez a tizenhét perc. Jó szórakozást!"
Forrás: Sekai Fansub

Ahogy a leírásból kiderül, két lány beszélget mindenféléről. A madarakról, arról, hogy egyikük elköltözik, a kezes játékról. Mindez érdektelennek hangzik, de ha ezeket a beszélgetéseket gondolatban rávetítjük az életre, egészen más értelmet nyernek. Az egyik ilyen beszélgetés a kéz játéknál hangzik el. A hosszú hajú lány tanítja a játékot a másiknak, s azt mondja neki: "Ne csak csináld, érezd is."
Még érdekes, hogy a rövid történet egy körhöz hasonló. Miért is? Ugyan azzal a kérdéssel végződik, amivel kezdődik: "Szerinted azok a madarak házasok?" Valamiért kereknek és szépnek éreztem a filmet.

A rövidfilm érdekessége még a technikában volt. Kicsit amatőr filmnek tűnik, főleg a hangok vágásánál, s az operatőr kezében is sokszor remegett a kamera, így a kép is. Ennek ellenére a felvételek élesek, szépek. Többször "fáraszt" minket a rendező hosszú beállításokkal, de mivel kellemes tájon vagyunk, így annyira nem zavaró az egy helyben álló kamera.

A Kimi no Yubisaki a minimális amatőrségtől eltekintve kellemes alkotás, érdemes rászánni azt a negyed órát. Nyugodt szívvel adok rá 9/10 pontot.

2011. január 29., szombat

Hollywood-i elbeszélés mód a 23-as szám című filmben

január 29, 2011 0 Comments
 

 2010-es félév zárása:

A hagyományos hollywoodi elbeszélésmód a harmincas évek óta bevett, a mai napig - nagyjából - változatlan film narrációs eljárás. Célja a néző tökéletes kiszolgálása és szórakoztatása.
Ennek bizonyítását A 23-as szám című filmen keresztül mutatnám be.

A film alkotásához szükséges a néző közreműködése is. Különböző időbeli, térbeli, oksági és motivációs viszonyokat felhasználva állítja össze magában a cselekményt a befogadó, amelyeket a műből ismer meg. A film másik eszköze a néző megmozgatása, hogy megpróbálja a már jól ismert sablonokat megmozgatni, beindítani, azonban az alkotás előnyben részesíti a vele szembeni elvárásokat, hipotéziseket és persze a befogadó szórakozását. Joel Schumacher alkotása többé-kevésbé követi a hagyományos elbeszélés módot, azonban a történet végét inkább a modern követelmények szerint formálja meg. Erről később.

A történet mesélésben jelentős szerepe van  karakterek különböző mértékű tudásának, ezt A 23-a szám tökéletesen kihasználja. Szerintem a darabnak kötelező is, mivel félig-meddig egy krimi. Viszont egy hagyományos detektív történettől eltérően itt a felek a főhősön kívül nem árulják el az információkat, igyekeznek azokat a végsőkig megtartani. A rendező ezzel játszik, hogy fenntartsa a feszültséget, s ezt még megfűszerezi a meglepetéserejével is, amely egyes információk kiderülése után érezteti hatását. Ilyen például, amikor a főszereplő, Walter Sparrow felfedi, hogy az elolvasott könyv nem más, mint annak írójának vallomása hűtlen barátnőjének meggyilkolásáról. Annak ellenére, hogy a film hordoz magán erős krimijegyeket, hangulatát tekintve sokkal inkább thriller. A 23-as szám köré felépített misztikum okozta paranoia, feszültség kíséri végig a filmet. Természetesen egy krimi hangulatát (a néző a főszereplőkkel együtt jön rá, ki is írta a titokzatos könyvet) is idéz, de ahogyan ezt kifejtetettem, nem ez adja az alaphangulatot.

Ahogyan a könyveknek is van tagolása, úgy egy filmnek is. Itt is lehetne alkalmazni a bevezetés-tárgyalás-befejezés bontást, de talán előnyösebb lenne jelenetekre bontani. Ezt a filmet két nagy történésre lehet osztani, és ezt a kettőt jelenetekre tagolni. Egyik történés a főszereplő nyomozása az elolvasott könyv után, a másik pedig maga a könyv cselekménye. Utóbbi jeleneteit a felolvasott fejezetek alapján lehetne tagolni, Walter kutatását pedig az információk megfejtése szerint. Hogy ezekben a részekben jobban érzékeljük az új jelenet megjelenését, segítenek az áttűnések, elsötétülések, de leginkább a helyszínváltás.

Egy filmnél nem csak a jó tagolás, hanem az expozíció, a kezdés is fontos. A befogadónak még a film első perceiben meg kell ismerkednie az összes kulcsszereplővel, a helyszínekkel és a fő konfliktusokkal. A 23-as számban ezekhez az információkhoz lassan jut hozzá a néző, de mégis megtartja az érdeklődést: miután megismerhetünk egy-egy elemet az előbb felsoroltak közül, kíváncsiak vagyunk az új történeti elem hatásaira, a további eseményekre. Ennek ellenére Joel Schumacher nem hagyta figyelmen kívül a már említett bevezetés-tárgyalás-befejezés szabályait: ha felbukkant a filmben egy újabb rejtély vagy meglepetés, azt később megmagyarázta, nem maradt elvarratlan szál.
A cselekményben még fontos szerepet játszanak az epizódok is, amelyek lassítják az információk összeállítását, így egyfajta ritmust adva a történetnek. Ebben a filmben kevés az epizód, talán csak azt lehet így nevezni, amikor Waltert megvizsgálják a kutyaharapás után. Ezért A 23-as szám elkerüli a vontatottságot, mint hibát, igyekszik végig fenntartani az érdeklődést. Igyekszik a "mesélés" során minden keletkezett lyukat befoltozni, a lineáris történet mesélést szem előtt tartva. A néző így élvezi a filmet, hiszen nem unja magát, örül, ha hipotézisei beigazolódnak, ha pedig nem, akkor ámul a fejleményeken, és az általa ismert sablonok is működésbe lépnek. Viszont ha ez nem működne, mentőövként még bevethető az egyórás szabály, ami szerint a film hatvanadik percében történnie kell valami sorsdöntő fordulatnak. A 23-as számban a következő van ekkor: Walter és Agatha egy furgonban ülnek, miközben várják, hogy a feltételezett írójuk megjelenjen. Mikor egy idős ember kijön a kisboltból, Walter mindjárt megrohamozza az öreget kérdéseivel, azonban az illető nem válaszol, hanem átvágja a nyakát, majd meghal.
Az eddig leírtak tetszetősek, gondolhatnánk is, hogy "na, kész is egy film", azonban egy valamiről még nem esett szó: a narrátorról. A narrátor a történet legfontosabb alakja, a darabkákat a fejünkben kirakandó puzzlehöz ő adja az információkat. Általában a filmekben a narrátort a történet generálja, ténylegesen nem is létezik. Ez A 23-as számra nem igaz, hisz itt a mesélőnk nem más, mint a főszereplő. Ennek ellenére mi mégis többet tudunk a történésekről, mert létezik a hagyományos, mesterséges narrátor is a film világában. Ő mutatja meg például Agatha nyomozását a háttérben, s így sejthetjük meg előbb az író kilétét, mint főhősünk.

A 23-as szám című film nagyjából megfelel a hagyományos hollywoodi történet mesélésnek, talán csak egy-két ponton tér el az elvártaktól. Vannak hibái az alkotásnak, de ennek ellenére ajánlom, főleg a thriller rajongóinak vagy akik kicsit szeretnének betekinteni a számmisztika egy érdekes területére.

2010. november 15., hétfő

Az öldöklő szoba

november 15, 2010 0 Comments

Ezzel a filmmel kivételesen saját magam ismerkedtem meg, pontosabban a számmisztikai kutatásaim során. Láttam, hogy az 1408 számait összeadva 13-at ad, amit felhasználtam egy regényemben is. Ezután pár évvel látom a Media Marktban a filmet 590 Ft-ért. Elég sok extrát pakoltak rá egy lemezre, a tartalom leírás is jókat ígért. Amint volt fölösleges 600 Ft-om, megvettem. 

Tartalom:
"Mike Enslin híres bestseller író, aki paranormális jelenségekről írt könyveivel futott be. Legutóbbi könyvét is hatalmas siker övezi, de az író tudomást se vesz róla, az életét egy fájdalmas családi tragédia árnyékolja be. Képtelen feldolgozni kislánya halálát, a munkájába menekül. Azon dolgozik, hogy bebizonyítsa, a természetfeletti jelenségek mögött mindig szándékos, megszervezett átverés áll. Kutatásai a New York-i Dolphin Hotelbe vezetik, ahol az a véresen legendás 1408-as számú szoba található, amelyben állítólag szellemek gyilkolnak. Enslin kész bebizonyítani, hogy ez is csak egy blöff, és kibérli a szobát annak ellenére, hogy a szálloda igazgatója nyomatékosan megpróbálja lebeszélni tervéről. Az író elfoglalja a szobát, és a saját szemével fog megbizonyosodni arról, hogy szó sincsen előre kitervelt átverésről - a hírhedt 1408-as szoba borzalmait nem a képzelet szülte."
Forrás: Port.hu

 Ez lenne a film, egy Stephen King adaptáció.Sajnos az eredeti novellát nem volt alkalmam olvasni, így nem tudom összehasonlítani a filmmel.
A műről igencsak megoszlanak a vélemények. Nekem tetszett, Kingának nem, a Kritikustömegen volt, aki az egyik legjobb King adaptációnak tartja, más nézhetetlennek minősíti az 1408-at. Igaz, én nem dönthetek ez ügyben, de megpróbálom valamilyen szinten eldönteni a vitát. Persze a válasz mindenképpen az, hogy valamilyen szinten mindkét félnek igaza van.


A történet nem tökéletes, sőt, de a dolgok, amiket hibának érzek benne mindig el tudok rajta vitázni magammal is. Ott van a halott kislány: szükség volt rá vagy sem? Ha úgy nézzük, hogy van egy szoba, ami csak úgy bántja az embereket, akkor semmi szükség a kislányra. Viszont ha úgy tekintünk a szobára, hogy szembesíti az embert a mélyen elrejtett gondokkal, a kislány tökéletesen megfér a történetben.
A filmet egy kicsit érdekessé teszi, hogy a cselekmény nagy része egy helyszínen játszódik (innen is látszik, hogy ez egy novellából készült), de ezt nem érdemes nagyon sokáig elnyújtani, főleg nem egy 100 perces filmnél. De valahogy ki kellett tölteni a játékidőt, így a szobát próbálták minél több trükkel felruházni, ami hol bejött és hol nem: akadtak kiszámítható húzások (például az ablak) és meglepő fordulatok (például az, amikor a szoba minden kiutat elzárt), de a vége felé már túlzásnak éreztem a trükköket. Még jónak találtam, hogy a szoba a Pokol bugyrai szerint küldi a csapásokat főhősünkre - erre próbált utalni a hőszabályzó -, de nem igazán voltak erre utalások, így ez az elmélet igen hamar elbukott. Ami leginkább túlzás, az az özönvíz és az "ezt most csak képzeltem?" vonal.
Még egy utolsó gondolat a negatívumokhoz: természetesen főhősünk kimenekült a szobából, kibékült feleségével, azonban továbbra is hallották kislányuk hangját, így nyitott maradt a sztori, ami ennek a filmnek az esetében nem a legjobb választás. Ehelyett megtudhattuk volna, hogy miért is akart mindenkit megölni a szoba szelleme.
Pszt, megsúgom, hogy a film rendezői változatának teljesen más a vége, sokkal jobb az eredetinél. 


Sok hibát találni a filmben, de mégis úgy érzem, hogy annyira nem volt rossz, végig fenntartotta az érdeklődésemet, a meleg, biztonságot nyújtó színek tökéletesen ellentétben állnak a  szoba valódi szándékaival, John Cusak pedig remekül játszik, Samuel L. Jacksont pedig jó volt nem jediként látni. Ha kisfilmnek forgatták volna és kihagytak volna belőle pár blődséget, tökéletes alkotás lenne az 1408, de sajnos a közönség film változatra csak egy 6,5/10.

2010. november 6., szombat

Daloló őrület

november 06, 2010 0 Comments

Egy régebbi, de ütős Tim Burton film. Köszönöm Annának, hogy anno tavaly kölcsönadta DVD-n (nekem pedig most volt időm megnézni).

Tartalom:
"A borbély Benjamin Barker egyszerű, boldog életet élt feleségével és a kislányával Londonban. Ám a gonosz Turpin bíró szemet vetett a gyönyörű asszonyra. A férfit hamis váddal Ausztráliába száműzte, ő pedig magához édesgette a nőt és a kislányt. Évekkel később a férfi visszatér a rabságból, ahol csak a bosszú éltette. Sweeney Todd néven borbélyüzletet nyit a Fleet Streeten, és az oda betérőkön áll bosszút a vele történt igazságtalanságért. A véres gyilkosságokban a szomszédasszonya, a pitesütő Mrs. Lovett a társa, aki segít eltüntetni a hullákat. Húsos pitéjének gyorsan híre megy."
Forrás: Port.hu

 Tim Burton és Johnny Depp kombinációból általában valami jó sül ki. Burton úr sötét képi világa és különös látásmódja és Depp színészi képességei jó filmet garantálnak. Azonban itt egy új dologgal toldották meg a már amúgy is jó hozzávalókat: énekléssel. Depp, Alan Rickman (Turbin bíró), Helena Bonham Carter (Mrs. Lovett)  és a többiek mind-mind dalra fakadnak ebben a sötét musicalben, ami bizony jót is tett a filmnek. Nem elég a fekete, komor, piszkos London, még a fülünkbe duruzsol ez a depressziós és elkeseredett zene is. Dehogy annyira ne nyomasszon minket a film, néha megtoldják flashbackekkel, amiket igyekeztek meleg, néha vattacukros színekben megjeleníteni. Röviden, tökéletesen eltalálták a film hangulatát.


A hangulat után számomra meghatározó tényező a történet és a szereplők. Be kell valljam, hogy igazából egyikkel sem volt problémám. A sötét hangulat alapból borzongatott, a történet egyszerű, de mégis sok dolog váratlanul ért, akkor is, ha sejtettem, hogy mi is fog történni, és ha kellett, akkor - úgymond - az agyamat húzták. Az egyik ilyen, legemlékezetesebb jelenet az, amikor Sweeney először borotválja a bírót. Igazi feszültséget gerjeszt, ahogy a penge mozog a férfi nyakán, mi pedig nézők várjuk, hogy mikor is szalad meg "véletlenül".
Cselekmény után a szereplők. Nem sok karakterrel találkozunk, ami nem is baj. A mellékszereplők  inkább meseszerű figurák, mint igazi egyéniségek. A legkidolgozottabb karakter a két főhős, Todd és Mrs. Lovett. Főhősünk a bosszúálló archetípusát testesíti meg, ami végül az őrült gyilkos szerepébe lép. Lovett még összetettebb figura, nem hiába vált a kedvencemmé. Az világos, hogy rögtön Todd segítőjévé lép elő, viszont az már érdekes, ahogy az események formálják. Az első gyilkosságnál még nem akart részt venni a további öldöklésekben, de végül mégis belement (hogy az érzései vagy a boltja miatt, az számomra nyitott kérdés maradt), a film végén pedig valamilyen szinten árulóvá lépett elő. Hazudott Toddnak, aki így - valamilyen szinten - fölöslegesen ölte az embereket. 


Ennyi pozitívum után elég nehéz negatívumot is felhozni, pedig szeretnék, sajnos. Első negatívum a film brutalitása és a 12-es korhatár. Annyira nem volt "lájtos" a film, hogy csak ezen a korhatáron mozogjon, egy erős 16-ot adnék neki a forgalmazó helyében. Jó, de ez nem az alkotók hiába, viszont az, hogy a film végén a kisfiú is gyilkos lesz, az már igen. A karakterek közül két tiszta karakterünk volt, Johanna és a tengerészfiú. Lehet, hogy csak az én hülyeségem, de jobb lett volna, ha három ilyen szereplő van, és a harmadik márpedig a kisfiú, Todd pedig öngyilkos lesz. 
Mindenesetre ez egy 9/10-es filmélmény.

2010. szeptember 26., vasárnap

Kihalt az emberiség Will Smith körül

szeptember 26, 2010 0 Comments

Ez az a film, amit 9. óta meg akarok nézni, amit Mira és Daniella is egyaránt ajánlott. A Tescóban sikerült 300 Ft-ért megvennem a 2 lemezes extra változatot és végre láthattam a filmet.
Tartalom.
"A tudós Robert Neville az egyetlen, akit nem fertőzött meg az a szörnyű és pusztító vírus, melyet az emberek hoztak létre. Mivel immunis a kórokozóra, ő az egyetlen túlélő, aki New York és talán a világ romjai közt tengeti életét. Az egyetlen emberi túlélő. A pusztító járvány következtében ugyanis mutánsok jöttek létre, akik figyelik minden mozdulatát. Neville ugyanis a saját vérének felhasználásával próbál ellenszert előállítani. E törekvése talán az emberiség egyetlen és utolsó reménye. Ám lassan kifut az időből. Richard Matheson regényéből."
Forrás: Port.hu 

 Mostanában nem túl szőrös a szívem vagy tényleg jó filmeket látok, de ehhez az alkotásról sem tudok sok rosszat elmondani. Fantasztikusan megcsinálták a kihalt New Yorkot, az omladozó épületeket és az azokat ellepő növényeket, a nappal kicsit természetellenesen meleg színei és az éjszaka vak sötétje. A mutánsok kellően ijesztőek, könnyen rám hozták a frászt. Egyedül az állatok animálása volt furcsa, az én szememnek nagyon kilógtak a környezetből. De tudom, hogy szarvasokat nem igen lehet betanítani egy szerepre, mint például a filmben szereplő német juhászt.


 Jó ötletnek tartottam a két szálat - jelen és múlt. A film egy nagyszerű hírrel kezdett: megtalálták a rák ellenszerét, utána pedig Neville-t (Will Smith) és kutyáját Samet láttuk a kihalt New Yorkban. Amíg egyedül járták az utcákat vagy épp mutánsok elől menekültek, Neville visszaemlékezéseiből megtudhattuk, hogy a világ hogyan is jutott oda, ahová. Nekem az jött le, hogy valahogy a gyógyszer kifejlesztése után robbant ki a járvány, ami visszataszította az embereket és az állatokat egyaránt egy primitív és agresszív szintre, de további dolgok nem derültek ki erről, amit hiányoltam. Báár a DVD-n van egy rendezői változata a filmnek, talán az kitölti az űrt. Ezen kívül semmi problémám nem akadt a történettel. A néző kapott elég izgalmat, mondanivalót, tanulságot, drámát, szomorúságot és félelmet is.

Még meg kell említenem Will Smithet. Eddigi emlékeim róla vígjáték filmek és persze a Kaliforniából jöttem sorozata, amivel ténylegesen befutott. És persze gondolom mindenkinek ott van az emlékei között egy Men in Black. Itt most nem annyira egy komikus, inkább tragikus hőst játszott. Láthattuk, hogy miként beszélget próbababákkal és a kutyájával, ami kívülről nézve nem normális dologok. Végignézhettük, hogy a magányba már-már belebolonduló tudós miként viselkedik, mikor végre emberek vetődnek a közelébe, s hogy próbálja (sikerrel-e, az már kérdés) feldolgozni utolsó empatikus társa, Sam halálát. Will Smith színészi játékával remekül bemutatta Neville belső harcát. 


Pár apróságtól eltekintve az utóbbi idők egyik legjobb filmje a Legenda vagyok. Nálam 10/10. :)

2010. szeptember 19., vasárnap

A kis veréb története

szeptember 19, 2010 0 Comments

A velem egykorúak nem nagyon ismerik Piaf nevét. Kéne-e vagy nem? Nem ártana. Szerencsére itt van ez a film, amit kölcsön tudok annak adni, aki nyitott az énekesnő munkásságára. Persze előtte én is megnéztem, nehogy rossz film jusson ismerőseim kezébe. És az enyémbe ki juttatta? Valamilyen szintig anyukám. Látta a HBO-n és mondta, nézzem meg. Csak mire szólt, már nem volt HBO-nk. Így mentem a Media Marktba túrni az olcsó filmek között és 590 Ft-ért meg is szereztem a lemezt. 
Fizetés után következzen a film, de előtte olvassuk el a tartalmat.

 Tartalom:
"Edith Piaf a sanzon királynője volt. Kevesen tudják, milyen személyes dráma húzódott meg a csillogás hátterében. A szülei alkoholisták voltak, a nagyanyja nevelte a kislányt. Az egyik bordélyházban nőtt fel, és az utcán énekelt és koldult, hogy éhen ne haljon. Az egyik párizsi varieté igazgatója figyelt fel a törékeny teremtésre és megnyitotta előtte a színpadra vezető utat. Néhány év leforgása alatt az egész világ Piaf lábai előtt hevert. Boldogsága nem lehetett teljes, a szerelme tragikus körülmények között meghalt. Az énekesnő az alkoholhoz és a droghoz menekült."

 Forrás: Port.hu

Én ezt csak a film során tettem meg  (általában nem olvasom el a tartalmat, nehogy bármit is lelőjek magamnak), mert nem akartam elhinni, amit láttam. A film Edith Piaf egyik fellépésénél kezdődik, ami közben összeesik, utána megjelenik egy évszám és egy síró kislányt látunk, akinek az édesanyja épp énekel. Egy darabig itt maradtunk ennél a kislánynál, akit Edithnek hívnak, láthattuk, hogy miként viszi el az apja saját anyjához, aki mellesleg egy bordélyház Madame-ja. Először azt hittem, hogy az első jelenet előre mutatta a végkifejletet, de mikor már többször megtörtént ez az idő ugrás még az első képkockáktól is távolabbi jövőbe, muszáj volt elolvasnom a DVD hátoldalát. Azt mondja, hogy mozaikos történetmesélés. Áhá, így érthető s tovább figyeltem. Figyeltem a több idősíkból előugró Piafokat, de leginkább az időset és rádöbbentem: emlékeket látok! Az énekesnő életének részletei ide-oda kószálnak kicsit megdolgoztatva a néző figyelmét. Így tárul elénk Edith Piaf hánytatott élete, tündöklése és végül kihunyása.

 

A történetvezetésen túl a jelenetek is teljesen lenyűgöztek. A filmet záró  Non Je Ne Regrette Rien eléneklése és a közben futó kis emlékek, amikor Marcel Garden halála után Edith rohangál, majd a színpadra lép, az ópium beadása vagy esetleg a halálos ágy után felsejlő emlékek teljesen elvarázsolják az embert. Olivier Dahan ügyesen szerkeszti az átmeneteket. Na meg a beállítások. Miközben a port.hu-n nézelődtem képek után a bejegyzéshez.... Nos, nehezen választottam ki azt a két képet, amit végül ide beszúrtam. A filmben is végig azt éreztem, hogy igyekeztek minden jelenetben mindent a megfelelő helyre tenni, a tökéletességtől egyetlen egy tárgy sem térhetett el. Talán ez a franciák szépség szeretetének tudható be.
Amit még kiemelnék, az Marion Cotillard. Az alakítása teljesen magával ragadott. Hihetően előadta a részeg nőt, a szerelmeset, az összeesettet, a haldoklót. Öröm volt nézni. Sokan szidták a magyar hangját, Für Anikót, de szerintem ő is remekül alkalmazkodott a szerephez. A részeg nevetése... haláli :D

Most hirtelen nem is tudom, hogy volt-e valami, ami nem tetszett. Talán csak az, hogy sokszor gyors tempóban jöttek az emlékek és nem győztem kapkodni a fejemet. Utólag utánaolvastam Piaf életének és kimaradt a jótékonykodása és a világháborús rész (bár arról a franciák nem szívesen beszélnek).
Nem is tudom, hogy hányasra értékeljem. Teljeset biztos nem adok, hisz annyira nem kötött le, hogy rövid időn belül újra akarjam nézni. Legyen egy 10/8.

Follow Us @soratemplates