A következő címkéjű bejegyzések mutatása: horror. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: horror. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. december 23., szombat

Ilyen lett a várva várt Nyugat + zombik

december 23, 2017 0 Comments

Csepella Olivér pár éve nagyot robbant az interneten. Hogy pontosak legyünk 2014-ben történt a robbanás, amikor megjelent tumlbrön a diplomamunkája, amiben Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Ady Endre, Tóth Áprád - vagyis röviden a Nyugathoz köthető írók és költők zombikat trancsíroznának. A kreatív anyagokat felkapta a Cink, és utána nem volt megállás. A megvalósításért indult egy közösségi gyűjtés is, 3 millió forint célkitűzéssel - ez egy nap alatt összegyűlt.  Aztán jöttek a hírek Csepellától a folyamatos csúszásról, és annak vitatható kommunikálásáról. Emiatt egyre megosztóbb lett az, amit csinál (még egy külön kiadvány is készült ennek paródiája/kritikájaként). Végül 2017-ben csak a kezünkben tarthatjuk a Nyugat + zombikat, és meglepő fordulatként, a Corvina kiadó jóvoltából.

Tartalom:
"Az agyatlan élőhalottak és a reménytelenül széplelkűek harcában sosem volt irgalom, de most patakokban folyik a vér és a tinta, reped a csont, szakad a merített papír. Íme Babits Mihály és Quentin Tarantino találkozása a boncasztalon: három év feszült várakozás után kézhez vehetik a rajongók Csepella Olivér már megjelenése előtt kultikus képregényét. Sikerülhet-e a magaskultúra legkifinomultabb képviselőinek, a Nyugat szerzőinek megállítaniuk a tömegkultúra legfélelmetesebb teremtményeit, a zombikat? Lehetséges-e jambussal vagy szonettkoszorúval felvenni a harcot a halálos harapással? És egyáltalán: vehetjük-e a bátorságot, hogy viccet, sőt horrort csináljunk az iskolában felszentelt irodalmi kánonból? Nagyon remélem, hogy a válasz mindhárom kérdésre igen."

Miután megvásároltam az egész kövérre, több mint 250 oldalara hízott képregényt (képregény? simán graphic novel ez) első kérdésem az volt, megérte-e ennyit várni a Nyugat + zombikra? Olvasás után arra jutottam, bizonyos szempontból igen. A zombikon, nyugatosokon és a táltoson keresztül Csepella egy, a magyar történelemben vissza-visszatérő kérdést vet fel, ami - a jelenlegi politikai életet figyelve - úgy érzem, megint aktuális: Nyugat vagy Kelet? Okos és logikus húzás volt erre felhúzni a zombi hentelés történetét. A másik nagy pozitívum (és szerintem alapból emiatt zseniális az alapötlet), ami miatt még foroghat a képregény a jövő generáció kezében is, hogy emberi szintre hozza a magyar irodalom költőit. Általános iskolában és gimnáziumban is mindig olyan érzésem volt költőinkkel és íróinkkal kapcsolatban, hogy ők érinthetetlenek, és emiatt csak nagy tisztelettel beszélhetünk róluk. Az ilyen idealizálásból az következik, hogy gyerekként képtelenek vagyunk hétköznapi emberekként elképzelni ezeket az alakokat. Olyan érzésünk lesz, hogy ők soem hibáznak, de sosem örültek, bolondoztak, mindig csak nagy komolyan írták a verseket. Ezzel szemben ha felcsapjuk mondjuk Karinthy vagy Kosztolányi naplóját, látjuk, ez közel sem így volt. Kíváncsi emberek voltak, akiket érdekelt a körülöttük lévő világ, és baromkodni is szerettek (például Karinthy odavolt korának új vívmányaiért, Kosztolányi pedig a kamerát szerette és filmezett is rendesen). Csepella a paródia eszközével emberi mivoltukban mutatja be a nyugatosokat. Ha magyartanár lennék, emiatt biztos bevinném órára a képregényt.
Forrás: Könyvesblog
És ennél a parodiszikus vonalnál maradva a képregény humora 5 csillag. A szereplők nyelvében egyfajta anachronizmus figyelhető meg, de ez kifejezetten jól áll nekik (Ki ne akarna hallani egy velős bazdmeget Babitstól?). A modern beszédstílus mellett költőink kétlábon járó anekdották módjára produkálják a naplókból és más forrásokból ismert szokásaikat (pl. magánhangzók alapján kell kitalálni, milyen irodalmi műből idéznek) és viselkedésüket (például Ady vedel és szivarozik, Juhász Gyulát pedig nem hívják zombiirtani, mert épp "szomorú"). Csepella továbbmegy, és vendégillusztrátorai segítségével a nyugatosokat ki is lépteti saját korukból, amire saját vérmérsékletük szerint reagálnak. A kis kitérők közül nekem abszolút kedvencem az, amikor napjaink Budapestjén bukkannak fel Babitsék, és összefutnak Závada Péterrel és Süveg Márkkal (a Akkezdet Phiai-ból ismerhetitek őket, de ezen kívül is rengeteg mindent csinálnak a kortárs irodalomi életben).

Forrás: Roboraptor
Eddig a Nyugat + zombik igazi ötletparádé, utalás és intertextualitás raszteres stílusban. Mi a helyzet a történettel? Az, hogy az eleje nagyon jól indul. Sajátos humor, rejtély (Honnan jönnek a zombik?) és sok őrület (lásd fent). Az első fejezet végére kicsit belefáradtam ebbe, de az összképet mégis jónak éreztem. Ez a színvonal maradt a zombi hadsereg és a táltos tényleges megjelenéséig (több kritika a gondtalan élvezhetőséget kb. 100-150 oldalig datálja), utána számomra kezdett egyre kaotikusabb lenni az egész. A tömegjelenetek nehezen követhetőek, az én ízlésemnek kicsit sok a váratlan csavar (főleg akkor, mikor a táltos úgy váltogatja a testeket, mint más az alsóruhát). De Csepella javára legyen mondva, dramaturgiailag jól kezeli az egészet, a panelek és a képek hatásosak, ütnek, amikor kell. Aztán ezt a katyvaszt lezárja és minden – vagyis majdnem minden - happy end. Összegezve, a történet felemás élmény, 3,5 csillagot adnék rá a Molyon, de szerencsére vannak bőven olyan elemek, amik feljebb húzzák az összélményt.

A történeten nem ártott volna még egy picit dolgozni, csökkenteni a kaotizmust, de ezentül Csepella egy itthoni viszonyokban különleges graphic novelt adott rajongóinak, képregényeseknek és magyar irodalomszeretőknek. Rájátszik a Nyugat szerzőire és a zsáner (itt horror) szabályaira  is (ha már zsáner: nem tértem ki rá, de külön felhívnám a figyelmet Katára, a pincérnőre, akit érdemes korábbi horror olvasmányainkhoz viszonyítva is figyelni), mindezt egy frappáns stílusban és egy fontos kérdéssel. Jópofa, amit csinál, jó bogarászni az utalásokat és nevetni rajtuk, igazából annyira, hogy nekem ez már egy + csillag. Így lett Molyon 4 csillag a Nyugat + zombik, itt pedig 8/10.

Forrás: Magyar Nemzet Online

2017. november 5., vasárnap

Még furcsább dolgok

november 05, 2017 0 Comments

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

tartalom:
"Az indiana-i kisvárosba, Hawkinsba nem tértek vissza az eseménytelen, unalmas hétköznapok. Ismét megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a városlakókat: egy egész hektárnyi sütőtök válik az enyészet martalékává, különös állatka érkezik Dustinékhoz, Willt pedig különös álmok gyötrik."

Forrás: IMDb nyomán


Figyelem! A poszt spoilereket tartalmaz. 

Az internetes hype miatt mindig is úgy éreztem, nagyot robbantottak a Stranger Thingsszel. Ennek egyenes következménye volt a fandom létrejötte is (veterán internetezőknek nem kell bemutatni a jelenséget), aminek a tagjai különleges kívánságokkal is elő álltak a rajongás mellett. Legyen olyan a sorozat, ahogyan azt megismertük, megszoktuk (mondjuk ez alap), legyenek meg a párosaink, tökéletesen időzített premier (október 27, azaz Halloween előtt nem sokkal), és szolgáltassanak igazságot Barbnak! 

Vagy amúgy is így volt tervezve az évad, vagy ennyire figyelnek a történetírásakor a nézőkre, nem tudom, de mindent megkaptunk, amit egy ST rajongó kívánhat. Ismét itt a 80-as évek, kisváros és az Upside down, amelyekkel megalapozzák a már jól ismert hangulatot. Kis extra, hogy az első részekben éppen Halloween van, ezzel fokozva a sorozat atmoszféráját. Egy apró dologgal viszont kicsit már a ló túlsó felére estek: az 1. évadhoz hasonlóan mesélik el a másodikat (az elején főleg). A szereplők hasonló kiosztást kapnak, mint a különböző kasztok egy szerepjátékban: Will ismét a természetfeletti martaléka lesz, Joyce megint halálra aggódja magát fiáért, Nancy ismét Jonathannel futja a jól ismert a köreiket, amíg Steve nem tudja mi van. A gyerekek bandájához pedig csatlakozik egy új karakter, Max, hogy meglegyen a lány is a fiúk mellett. Az első részekben látható felállásban Mike, Eleven és Hopper hoz egy kis változást: Mike - érthetően - hiányolja elveszett társát, Eleven szintén vágyik a barátai után, Hopper védelme alatt pedig bújkálni kényszerül a külvilág elől. Viszont Hopper és a lány kapcsolata sok izgalmat ígér. 

A részek előrébb haladtával az előző évadból áthozott szerepek átalakulnak, mindenki megkapja a saját útját, fejlődését. Joyce változott sokat az új évadban, első reakciója nem a pánikolás volt, hanem igyekezett megérteni, mi történik a fiával, és hatalmas kockázatok árán (pl. még Will testi épségének veszélyeztetését is vállalja), de próbálja megmenteni. Kiemelném még Steve-t, aki az első évados ügyeletes bunkó nagymenőjéből egy nagyon szerethető figurává avanzsált, ráadásul úgy, hogy végig kellett járnia azt az utat, amit az állítólagos "lúzerek" szoktak (végig kellett néznie, hogyan veszti el azt a lányt, akit szeretett). Eleven is érdekes szálat kap azzal, hogy kvázi megtették tékozló fiúnak, de szükség volt a karakterének erre: megismeri, honnan jött - és kvázi megtudja, ki is ő valójában -, miért kell harcolnia, és Kala személyében még egy olyan embert is talál, aki révén nem érzi egyedül magát (különleges képeséggel rendelkező gyermek) a világban. Mike sajnos a háttérbe szorult ebben az évadban, de a hiányát jól pótolta Lucas-Dustin-Max szerelmi háromszöge. És ha már szóba került Max, érdemes kitérni rá és a másik új szereplőre, Bobra. Utóbbi az esetlen emberből hőssé avanzsáló figura, aki szerintem valahol még egy kis kikacsintás is volt a felnőttek felé: hozzá hasonlóan kellene a gyerekek problémáival törődnünk (Will és Bob beszélgetésére gondolok a traumák feldolgozásában kapcsolatban). Rátérve Maxre, először csalódtam benne, mert nem tűnt olyan "bad-assnek", ahogy azt a külföldi portálokon beharangozták, de ez végül is nem baj. Max egy igazi tizenéves lány és nem is kell többnek lennie: a "fiús" hobbik ellenére is vágyik arra, amire a korcsoportja, megvannak a saját félelmei (Billy, a mostoha bátjya, aki egy igazi douchebag), de ha kell, a sarkára áll. Kíváncsi leszek, hogyan fog beilleszkedni teljesen a csapatba, főleg, hogy Eleven is visszatért.


A szereplőkön túl az ST lényegét adó Upside Downt is továbbvitték Dufferék. Az új évad előtt felmerült bennem, mivel tudják még bővíteni a párhuzamosan létező gonoszt, de tudtak érdekes lényeket előhúzni még és finoman emelni a téteket is. Megtudtuk például, hogy az Upside Down teremtményeinek úgy nevezett hive mindjuk - azaz csoportelméjük vagy kaptártudatuk - van, amin keresztül kölcsönösen tudnak egymás hollétéről és akaratáról. Mindezt pedig egy lény irányítja, a fináléra alapozva feltehetőleg a bezárandó kapu mögött rejlő hatalmas bestia. A demogorgonon kívül találkoztunk más szörnyekkel is (a még több demogorgonon kívül): ott voltak azok a fura köpködő virágok, amik a betolakodó "táplálékot" hivatottak megbénítani, aztán a már említett központi irányító lény és végül a shadow monster, ami elég tricky dögnek bizonyult (mondjuk a főkonfliktust adó vonaltól azért elvárjuk, hogy érdekes legyen) Will megszállásával, majd fokozatos térnyerésével a fiún keresztül. Egy dolog nem hagy csak nyugodni az Upside Downnal kapcsolatban, még pedig az, mi lesz ezek után? Milyen új fenyegetés jöhet odaátról? Hisz az idei kaland történeti szinten eléggé rendben van. A több oldalról induló szereplők szép lassan összeérnek (bár a végefelé éreztem némi rosszul elhelyezett jelenetet vagy részt [pl. a Barbos nyomozás], a 7. rész, amiben Eleven felkeresi Kaláékat, pedig kicsit kilógott a kisvárosbeli eseményekből), a gonoszt teljesen megsemmisítették, és minden megy a rendes kerékvágásban. A zárókép természetesen utal arra, hogy azért nem szabad itt hátradőlni, viszont az 1. évaddal ellentétben (ahol Will kiköpött magából egy hernyószerű lényt) valahogy sokkal kerekebbnek érzem az idei lezárást. Ha valamiért nem folytatnák a sorozatot (bár amennyire tudom, be van rendelve a 3. évad is), nem annyira bánkódnék a majdnem teljes lezárás miatt.

A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot. Igen, jól sejtitek, részemről a 2. évad is 10/10-es. Tessék azonnal ráfüggni!

2017. május 20., szombat

Egy ígéretes füzetecske - Az Okkultista

május 20, 2017 0 Comments

Május 14-én tartották Budapesten a 13. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivált, ahol az új megjelenések közül az én kíváncsiságomat leginkább Victor Drujiniu rajzoló (aki szintén meglátogatta az eseményt) munkája, Az okkultista keltette fel. A Papírmozinak köszönhetően a magyar olvasók is megismerkedhettek a Dark Horse Comics egyik sikeres képregényével egy 36 oldalas füzeten keresztül.

A történet szerint Rob Bailey a fiatalok átlagos életét éli: egyetemre jár, dolgozik, próbálja rendben tartani szerelemi életét, de valahogy a dolgok nem úgy sikerülnek, ahogyan azt szeretné. Azonban úgy tűnik a legrosszabb nap a legkülönlegesebbé is válik: egy titokzatos könyvhöz érve Rob különleges képességekre tesz szert. Azonban Peter Parker óta tudjuk, a hatalom felelősséggel is jár; az újonnan szerzett erővel Baileyt ellenséges mágusok veszik üldözőbe, akik a tulajdonában lévő könyvet szeretnék megszerezni és ki tudja, mire felhasználni. 

A magyarul kiadott kiadvány csupán 36 oldal, de ahhoz bőven elég, hogy felcsigázza az ember kíváncsiságát. Baileyvel kapunk egy kis mulya, barátnőjét idézve "édes fiút", aki még mindig naponta telefonál az anyukájával. Ez nem valami vonzó, de az ebből a skatulyából való kitörés az igazi kihívás, és persze a legizgalmasabb is, olvasói szempontból. A bemutató történetből szerencsére átjön, hogy Rob a későbbiekben meg fog tudni küzdeni a kötelességgel, még ha, természetesen, a legelején nehéz is megbirkóznia a váratlan eseményekkel. Maga a történet még nem kezdődött el a 36 oldalban, egyfajta felvezetést kaptunk csupán a főhősről és az ellenségeiről. Utóbbiakról sok még nem derül ki, csak annyi, hogy szeretnék megszerezni a könyvet, amitől Rob okkultista lett. 

A képregény grafikája szerintem korrekt, a fekete-fehér világ és a sötét tónusok, már-már horrorba nyúló rajzok nagyon jól illeszkednek a gonosz mágia témájához. A tényleges kedvenceim a füzet végén található karakterrajzok és részletek a következő fejezetekből. Mellesleg a rajz arra is motivál, hogy jobban utánajárjak Victor Drujiniu-nak.

Röviden a Papírmozi kis kiadványa nálam elég jól végezte dolgát, hisz rávett arra, hogy meg akarjam ismeni Tim Seeley képregényét. Mivel a füzet tényleg csak ízelítőt ad abból, ami várható, így pontszámot most nem adok. Csak drukkolok, hogy magyarul is elérhető legyen az Okkultista.


2017. április 30., vasárnap

Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni

április 30, 2017 0 Comments

Voltatok már szerelmesek egy borítóba? Nálam ez visszatérő betegség, legutóbbi szívem csücske Chuck Wendig Vészmadarakja lett. Vitathatatlanul gyönyörű a borítója. Egyszerre minimalista (hisz csak egy alak van rajta, meg fekete-fehér) és részletgazdag (az alak hajában rengeteg apró jel van elrejtve). Szerencsére amennyire szép a külső, annyira rendben van a belső is - derült ki számomra is, amikor befejeztem a könyvsorozat első részét a második, Halálmadarak kötet megjelenése előtt.

tartalom:
"Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.


És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia."

Forrás: Moly



Borzasztó érdekes volt olvasni a Vészmadarakat. Wendig megismertet minket a főhősnővel, Miriammel, de ezzel egy időben bedob minket a mély vízbe is. Egy nagyon pontosan megszerkesztett, sokkoló jelenetben ismerjük Miriam eddigi életét: ha megérint egy embert, látja, hogyan fog az illető meghalni. Ha úgy adódik, ki is használja képességét, hisz nem tesz másként Del Amicóval sem. Azonban a kezdés ne tévesszen meg senkit, Miriam egyáltalán nem antihős, legalábbis nem olyan, aki tudatosan válik a törvény ellenségévé. Számomra ez a nő inkább egy sodródó hős, aki azt hiszi, hogy nem befolyásolhatja az események folyását, és belefáradt az életébe. Wendig nagyon szépen és hitelesen bontja ki Miriam múltját, és érzékelteti a benne felgyülemlett keserűséget. Egy önmagát keménynek, de belül segítségért kiáltó fiatal nő világába kerül az olvasó. Ezt nem egyszerű olvasni, de aki volt már lent, nagyon fog tudni azonosulni Miriammel.

Wendig a történet környezetével és más szereplőivel sem enyhít rajtunk. A világ, amit elénk tár, az bizony az USA csúnya oldala, ahol a szemet szemért elvet szó szerint értelmezik. Nyomasztó belépni ide, az ember egyre mocskosabbnak érzi magát, de a kellő perverz kíváncsiság keresztül visz ezen a sötét utazáson – és Chuck Wendig nagyon jól tudja, hogyan kell fenntartani ezt a kíváncsiságot. Kiforrott szimbólumrendszer, örök dilemmák (van-e szabad akarat?), filmszerű képek és jelenetek (konkréten üvölt ez a könyv egy adaptációért), jó helyen elhelyezett cliffhangerek, jól kidolgozott karakterek. Nagyon egyben van az egész, nem igen lehet belekötni. Ami sajnálatos az első kötetben, hogy habár thriller és vannak "paranormális" dolgok (pl. Miriam képessége) a regényben, Wendig ezekre még nem igazán tér itt ki. Reméljük, a következő kötetben igen.

Aki bírja gyomorral a vért, a káromkodást és egyéb csúnyaságokat, az vesse bele magát Miriam Black kalandjaiba. So deep, tényleg, főleg pszichológiai szinten. Nagyon kevés hibája van, talán annyi, hogy kicsit a végét kicsit elnyújtottnak éreztem, ezenkívül ha olvasóként megérted a könyv mondanivalóját, a legvége könnyen kiszámítható. Ettől eltekintve nagyon rendben van a Vészmadarak, 9/10-es pontszám simán jár neki. És természetesen alig várom, hogy elolvashassam a Halálmadarakat. 

Lengyel kiadás

2014. december 27., szombat

A testtolvaj meséje

december 27, 2014 0 Comments
 

Akik olvasnak vámpírregényeket, azok minden bizonnyal ismerik Anne Rice híres/hírhedt alakját, Lestatot, a vámpírt. Találkozhattunk vele az Interjú a vámpírral oldalain, majd saját életrajzában is, a Lestat, a vámpírban, s végül a vámpírok eredettörténetébe vezetett be minket A kárhozottak királynőjében. Az első három részt követően megjelent még egy Lestat által elmesélt történet, A testtolvaj meséje

Tartalom:
"Vámpírhős, rocksztár, embertömegek csábítója, kísértő szellem… Lestat valóban rendkívüli a halhatatlanok között! Mégsem boldog, lángoló vére tovább űzi, szeretne visszaváltozni halandóvá, hogy halálon túli léte újra értelmet nyerjen. Ez a vágy űzi céltalan bolyongásaiban, Amszterdamtól az Amazoni őserdőkig, míg végül találkozik az egyetlen lénnyel, a minden ördögnél gonoszabb Testtolvajjal, aki valóra válthatja kívánságát. De miután Lestat lemond vámpírtestéről, tudomásul kell vennie azt, amit rég elfelejtett: a halandó ember sebezhetőségét és gyarlóságát…
Újra üldözőbe kell vennie a rejtélyes testtolvajt, hogy visszaszerezze ellopott testét, hogy újra elfoglalja helyét minden vámpírok leghatalmasabbjaiként…"
Forrás: Moly
Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen mi is a bajom vele. Ugyanis sokszor idegesített – annyira, amennyire az eleje beszívott a vallási és filozófiai eszmecserékkel.
Maga a történet nem hétköznapi, de mégis mindannyian ismerjük. Egyik értékelés a Molyon írta a koldus-királyfi történetet, hogy arra hasonlít Lestat kalandja, de nekem inkább a tékozló fiú jutott eszembe róla. Főhősünknek át kell mennie a másik oldalra, hogy rájöjjön, korábbi világa jó volt neki. 
Szóval így egyszerű a receptje a könyvnek és ez a része élvezhető is. De sokszor az az érzésem volt, hogy már kezd túlírva lenni a könyv, főleg az utolsó negyven oldalon.

Aztán. Lestat figurája az elején emlékeztetett a már trilógiából megismert vámpírra, de ahogy haladtam egyre előrébb ebben a könyvben, úgy lett számomra idegesítő. Kétszáz éves lény már, de mégis egy esztelen tinédzserként viselkedett. Eddig Lestatot nem így láttam Rice könyveiben, habár korábban sem viselkedett komoly lényként. Viszont amivel itt kárpótolva voltam, az David Talbot és Lestat közötti barátság bemutatása. Annyira mély és őszinte volt végig, s még a legkomolyabb sérelmek után is képesek voltak a megbocsátásra.

Ezektől a hibáktól eltekintve a könyv hasonló Rice korábbi vámpír történeteihez. Ismét elmerülhetünk a halhatatlan lét megválaszolatlan kérdéseiben, kicsit többet tudhatunk meg a boszorkányságról és a Talamascáról és egy újabb lénnyel bővül Rice izgalmas világa. De így is, összességében A testtolvaj meséje olyan kérdőjeles számomra. Voltak részek, amelyek tetszettek, de bőven olyan is akadt benne, ami kifejezetten idegesített. Szóval, most ez a könyv nem nagyon jött be: 7/10. Nem rossz, de nem is a legjobb. 


2014. október 7., kedd

A kárhozottak királynője

október 07, 2014 0 Comments

Nem is emlékszem pontosan, hogy mióta, de mindig is imádtam a Kárhozottak királynője albumát. Korn, Manson, csak hogy pár nagy nevet említsek a sok közül, akik zenéjüket adták ehhez az albumhoz. Aztán hamar kiderült, hogy az album ugye az Interjú a vámpírral film-folytatásához készült, s mivel Anne Rice munkásságának rajongója vagyok, így kötelező darabnak éreztem az adaptációt is. 

Tartalom:
"Lestat (Stuart Townsend), a nyughatatlan vámpír feléled több évszázados álmából. A XXI. században a rockzene világában találja meg érvényesülése útját. A hirtelen feltörő rocksztárt világszerte ünneplik. Ébredésének hírére megjelennek az ellenségek is. Közülük is a legnagyobb, a vámpírok királynője, Akasha (Aaliyah), aki minden áron meg akarja szerezni magának Lestat szerelmét és vérét."

Forrás: Port


Előzetes pletykák már intettek arra, hogy a Kárhozottak királynője jócskán alulmarad az Interjú a vámpírral szemben. Sőt, akik a könyvek után nézik meg ezt az alkotást, azoknál garantált a csalódás. Hiába próbáltam pozitívan állni ehhez a filmhez, az előzetes figyelmeztetések sajnos mind beigazolódtak. A film nézése közben próbáltam nem gondolni a Vámpírkrónikák III. kötetére (ez a Kárhozottak királynője), hogy különálló műként élvezhessem ezt, azonban akadtak bőven olyan mozzanatok a cselekményben, amelyeknek a banalitása fölött nem lehetett szemet hunyni. Rengeteg minden nincsen kellőképpen megindokolva vagy kifejtve. Ilyen például Akasa jelentősége a vámpírok közt és az, hogy miért is lett ilyen, amilyen. Továbbá a vámpírkirálynőt leszámítva egyik karakternek sincsenek ismertetve a motivációi, Nem tudjuk, hogy melyik miért cselekszik. Például a film alapján nem érthető, hogy Lestatnak mi is a konkrét célja a rocksztársággal vagy Marius miért változtatja Lestatot vámpírrá? (az már csak mellékes, hogy a könyvben nem Marius, hanem Magnus változtatja át Lestatot). 


Ami pedig szerintem a legnagyobb kérdőjel az egészben, az Jesse karaktere. Még megkapjuk a háttértörténetét (Maharat nagynéni, később Talamasca), viszont az, hogy miért is kutat a vámpírok után, később pedig Lestatot magyarázat nélkül marad. Bár a film védelmében azért megemlíteném, hogy Akasa motivációjáról szó esik, és szerintem a filmben sokkal értelmesebb oka van, mint a könyvben.A cselekmény butaságán kívül még elmondható, hogy a Kárhozottak királynője iszonyúan hatásvadász is. Végig rockzene szól (jó számok, ezzel nincsen gond), de szinte minden jelenetet rockzene kísér, ami egy idő után már erőltetett. Gyakoriak a misztikus és vámpíros hangeffektek, amelyek inkább hatásvadászok, mint helyénvalóak. Azonban a kivitelezésnél már vannak bőven pozitív dolgok. Például a Vampire Lestat dalokat és a koncert fílingét (csúnya szó, na) hihetően és átélhetően képernyőre vitték. Mind a jelmezek, mind pedig a bevezetőben is említett zenék hozzájárulnak az igazi rockzenész imidzs megjelenítéséhez. 

Összességében, a Kárhozottak királynője adaptáció sajnos a rossz feldolgozások tipikus példája. Az még nem is lenne gond, hogy a történet köszönőviszonyban sincs az alapanyaggal, dehogy amúgy is követi el sorra a saját ostobaságait a cselekményben és a kivitelezésben is a film, az igényes filmnézőként nehéz megbocsátani. Így a zenéért, néhány igényesebb jelenetért és Aaliyahért kap a film egy 5/10-öst. 

2013. augusztus 20., kedd

Carry on my wayward son

augusztus 20, 2013 0 Comments

Őszintén bevallom, nem vártam a 8. évadát a sorozatnak, így nyárra is csúszott a megnézése. Az előző kritikákból ki is derülhet, hogy miért is féltem: a történet mintha kiégni látszana. Végül az ismerősöktől hallott biztató kritikák vettek rá arra, hogy folytassam a Supernaturalt. És végül sikerült kellemesen csalódnom. 

Tartalom:
"A leviatánok legyőzése után Dean a Purgatóriumban ragadt, azonban különös körülmények között mégis sikerült kikerülnie onnan egy vámpír segítségével. Eközben Sam a régóta vágyott normális életét próbálja élni, azonban Dean felbukkanásával ez meghiúsul. A testvéreknek egymással kell szembenézniük, saját démonaikkal leszámolni. Eközben a prófétára, Kevinre az Alvilág királya, Crowley is vadászik, hogy megismerje a démon tábla titkát."

Forrás: Saját kútfő


Az évad elejéhez rengeteg türelem kellett, hiszen érezhető volt rajta az előző két évad teszetoszasága. Még egyszer (és remélhetőleg) utoljára kellett végignézni egy a testvérek közötti titkolódzós részt, és a Pokolba se kerül senki többé. Sokadjára ezek az esetek már súlytalanná válnak.
Ami viszont kicsit érdekesebbé tette az elejét az a flashbacken keresztül való múlt feltárás. Így haladt a tényleges cselekmény is, továbbá nem ment el az évad eleje a tényleges Purgatóriumból való szabadulással vagy Sam új életével. A cselekmény a táblákkal foglalkozott tovább, így egy harmadik figurát emelve a fiúk mellé, Kevint. A fiú elég megosztó: egyes rajongók ki nem állhatják, másoknak nincs velük baja. Utóbbiba sorolnám magam: mindenképpen egy kis színt jelentett a történetben egy tinédzser. Bár ezek csak apró dolgok amellett, hogy sikeresen visszahozták a sorozat eredeti hangulatát. A mennybéli dolgok kissé háttérbe szorultak, főleg a vadászok voltak előtérben (a mitológiájuk is bővült). A humor és a jó zenék is visszatértek a sorozatba, amik szintén a fénykort idézték.


A jól felépített cselekmény és a gyönyörű finálé mellett viszont kissé hiányoltam a karakterfejlődést. Dean kissé erőre kapott, talán ennyiben változott ő, de Samnél sok változást nem éreztem. A mellékszereplők közül viszont érdekes volt Castiel megtörése, úgymond visszaangyalosítása emberből, majd a két oldal közötti (a testvérek és Naomi között) vívódásai visszaállították Castielt eredeti szerepébe, többé-kevésbé. Aki még változott, az a 7. évadból ismert Charlie. Már nem tartózkodik a természetfelettitől, hanem részt vesz benne a maga, szerethető módján. És kicsit ő is megismertük. Még Crowleyról érdemes megemlíteni, hogy a figura még hozza a megszokott formáját, de már megmutatkozott, hogy nem is olyan legyőzhetetlen, mint aminek hiszi magát.

Visszatekintve a Supernatural nyolcadik évadára, bizony elmondható, hogy régen nem volt ilyen jó. A nehézkes első lépések után újra felbődült az Impala motorja, szeltük Amerika útjait, és közben gankeltük a son of bitcheket. Jó öreg Supernatural, ahogy szeretjük. Carry on my wayward son, ez megér egy 8/10-es pontszámot.

Legjobb epizódok (szerintem):

  • What's up, Tiger Mommy?
  • LARP and the real girl
  • As Times Goes By
  • Everybody Hates Hitler
  • Man's Best Friend With Benefits
  • Remember The Titans
  • Pac-Man Fever
  • Sacrifice

2012. szeptember 2., vasárnap

Interjú a vámpírral

szeptember 02, 2012 0 Comments

Örökké élni. Leszakasztani az élet örömeinek minden gyümölcsét, s ízét örökké élvezni. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy ebből állhat örökké élni, és ezért vágyakozhat erre az ember olyan mióta tudatosult benne, hogy a halál elkerülhetetlen, legyőzhetetlen. Mindannyian szeretnénk legyőzni a halált: kérdés, érdemes-e? Anne Rice első regényében, az Interjú a vámpírralban erre keres választ.

Tartalom:
"Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan? Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese."

Forrás: Moly.hu

Miután végigolvastam Louis történetet, nem akartam vámpírrá változni, de mégis megdöbbentett a történet. A könyv előtt láttam a filmet, így egy egyszerű, de szórakoztató történetet vártam arisztokratikus vámpírokról gyönyörű nyelven elbeszélve. De az Interjú több volt, sokkal több. Egy önmagában őrlődő lény legőszintébb vallomása. Bánatát, amely ugyanolyan halhatatlan, mint maga a lény, nem beszélhette el, magában kellett tartania, csak az újságírónak adott interjú alkalmával vallhatott. Több száz évig kellene magunkban tartani bajainkat, érzéseinket: Ez a hátborzongató, nem a sok vér és halál.

Fantasztikus ez a könyv, engem lebilincselt. Megbabonázott Louis, hogy képes volt megtartani emberségét, Lestat szépérzéke, Claudia gyermeki szépsége, és a benne rejtőző női bölcsesség. Bár Lestat meggyilkolása után a cselekmény kissé lassúbb lett, a végét pedig eltúlzottnak érzem, de így is egy remek történetet olvashattam. 10/10, tökéletesen költői.

Forrás: Rgveta

2012. július 20., péntek

A vonaldiagram

július 20, 2012 0 Comments

Vannak a vonaldiagramok, amelyek egyszer felfelé ívelnek, máskor pedig lefelé. Azt tudom mondani, hogy a Supernatural, azaz az Odaát 7. évada is egy vonaldiagram: egyszer nagyon jó epizódot láthatunk, máskor pedig egy rém unalmasat.

Tartalom:
"Castiel talán nem is sejtette, hogy miféle bajt hoz a világra tettével. A Purgatórium kinyitásával kiszabadultak a szörnyek szörnyei, a titokzatos leviatánok. Emberi alakot vesznek fel, céljuk ismeretlen, nem fog rajtuk sem a puskagolyó, sem a mágikus fegyverek, és erejük forrása nem más, mint az emberi hús; ezúttal legyőzhetetlen ellenfélbe gabalyodtak a testvérek. Kezdetét veszi egy macska-egér játszma a Winchesterék és a leviatánok vezére, Dick Roman között."

Tartalom: Saját kútfő

Brace yourself, spoilers are coming! Ne olvassa innen tovább az, aki még nem nézte végig. Köszöntem.


Pedig volt spiritusz ebben az évadban. Az első részek elég magasra tették a lécet. Kiszámíthatatlanság jellemezte, meghökkentő jelenetek és fordulatok, mint a sorozat csúcsán. Aztán megint ugyanazt éreztem, mint a hatodik évadnál: a készítőknek fogalmuk sincs arról, hogy merre vigyék a kitalált főszálat, így inkább minden hétre kaptunk szörnyeket. Az adott epizód vagy egész jó volt, vagy olyan átlagos, de sokszor unalmas néhány elég bizarr ötlettel megtűzdelve. Amin leginkább megütköztem, amikor Deannek lett egy lánya... Számomra az volt a sorozat mélypontja. Jó, a Sam megházasodik is elég furcsa volt számomra a sorozat világában, de ott legalább sikerült egy humoros hangulatot megütni, de az amazonos részben nem, és nem is igen akartak. Komolyan gondolták, hogy Deannek gyereke lett... Szerencsére több ehhez hasonló momentum nem volt, viszont voltak még nevetséges dolgok. Például a bohócos részt is kicsit ilyennek éreztem, bár nevetni lehetett még rajta. De a későbbiekben Castiel őrültsége nem annyira derített mosolyra, inkább úgy éreztem, hogy így teljesen leépítettek egy szerethető és jó karaktert. Az évad további hibája, hogy az írók már csak önmagukat ismétlik, ugyanazok a megoldások és momentumok jönnek elő újra és újra, mint megoldások. Csavaros fordulatot a The Girl with the dungeons and dragons tattoo részben láthattunk, a többi eléggé kitalálható volt a veterán nézőnek.
Mivel nem igen törődtek a főszállal, a leviatánokkal, így a legvégére egy elég lapos finálét kaptunk. Kiderül persze minden, a motivációk (evés), a mód (szerek), de igazából többet is ki lehetett volna hozni a szörnyekből, ha már olyan legyőzhetetlennek lettek beharangozva. Szóval, történet tekintetében eléggé gyenge volt ez az évad. A cliffhanger kicsit érdekesnek mutatkozik (Dean és Castiel a Purgatóriumba került), de az utóbbi két évadból tanulva nem igen lesznek nagy elvárásaim.


Kivitelezésben nem sokat változott a sorozat az előző évadokhoz képest. A nyitóklip most jól sikerült, remek sejtelmes hangulatot teremtett az epizód előtt. Ami megint fájó pont, hogy nem sok zenebetét volt a sorozatban, csak a vége felé, és persze Carry on My Wayward Son nem maradhatott el. A színészek hozták a szokott figurát, akit viszont kiemelnék az a Lucifert alakító Mark Pellegrino. Teljes beleéléssel játssza az ördögöt, mintha most többször meg is idézte volna az irodalmi hagyományokból ismert sátán alakot, ami még érdekesebbé tette a jeleneteit. Továbbá a Dick Romant játszó James Patrick Stuart tökéletesen hozta a tenyérbe mászó fő gonoszt, ahhoz képest, hogy ezelőtt inkább komédiákban játszott meg szinkronszínészkedett.
 Szóval a megszokott formával jelentkeztek Winchesterék, csak sajnos most a remekül megírt történet maradt el. Így csak 6/10 megint ez az évad, nem lett sokkal jobb, mint a 6. Elvileg, még lesz 8. évad, kérdés, hogy megmentik-e a sorozatot, vagy hagyják, hogy kifáradva bukjon el. Októberben kiderül.

Legjobb epizódok (szerintem):
  • Meet The New Boss
  • The Girl Next Door
  • The Mentalists
  • Time For A Wedding
  • Death's Door
  • Time After Time After Time
  • The Born Again-Identity
  • The Girl With The Dungeons and Dragons Tattoo

2011. augusztus 7., vasárnap

Let the Death in

augusztus 07, 2011 0 Comments

A Handling the Undead (magyarul: Élőhalottak! Hogyan bánjunk velük?) könyvet egy éve néztem ki az Amazon.com-on, mikor Angliába mentem. Kint sikerült megvennem egy Waterstones-ban, viszont csak a 2011-es nyáron volt időm végigolvasni. John Ajvide Lindqvist első regénye, a Hívj be! után kíváncsi voltam az író többi munkájára. Kicsit nagy elvárásokkal ültem neki a könyvnek, mondhatni teljes izgalommal. Az olvasás során ez kicsit alább hagyott, de visszagondolva, azért jó könyvet olvastam.

Tartalom:
"Stockholm, 2002 augusztus 13. Hosszantartó hőhullám után egy elektromos erőtér lebeg a város felett. A lámpákat nem lehet eloltani, a gépeket nem lehet kikapcsolni. A jelenség egy kollektív fejfájásban kulminálódik, és káosz fenyegeti a várost. Aztán egyszer csak vége szakad. De valami történt. Gustav Mahler, nyugdíjas újságírót felhívják a Danderyd kórházból. Felébredtek a halottak a hullatárolóban. Mahler unokáját a közelmúltban temették. Vajon a föld alatt nyugvók szeme is felpattant? Elvy a haláláig gondját viselte szenilis férjének. A temetés két nap múlva esedékes. De az éjszaka közepén valaki kaparászik az ajtón. Amikor David felesége meghal autóbalesetben, David Istent kéri, hogy visszakaphassa őt. De a feltámadás nem épp úgy alakul, ahogy remélte. A holtak visszatérnek, és mit akarnak? Csak amit mindenki más: hazamenni. John Ajvide Lindqvist, a Hívj be! című sikerkönyv írója, visszatér egy regénnyel arról, hogyan birkózunk meg a képtelennel. Egyénként, közösségként. Az Élőholtügy történet legszörnyűbb félelmünkről, és a szeretetről, ami a halállal is dacol."
Forrás: Moly.hu

Lindqvist egy olyan eseményt mutat be, ami nem történhet meg valóságban (bár ki tudja, mi lesz 2012-ben): mi történne, ha elhunyt szerettünk visszatérne az életbe? Hogyan kezelnénk ezt, továbbá mit szólna egy tömeges feltámadáshoz az emberiség?
Az író saját elképzelésének megfelelően mutatja be ezt a lehetetlen eseményt, több szemszögből is. Találkozhatunk elkeseredett családapával, vallásos nagymamával, ateista (már-már sátánista) unokával, nyugdíjas újságíróval és egy apja akarata által elnyomott lánnyal. És természetesen jelen van a média szenzációhajhászása is a jelenség kapcsán. Mindannyian ugyanazzal a problémával néznek szembe, de mivel különböző személyiségek, igen különbözőképpen dolgozzák is fel a Halált, a családtagok visszatértét. Emiatt mindenképpen izgalmas a regény.
A Hívj be!-hez hasonlóan a különböző szálakban az adott szereplő a főhős a saját életében, a többiek mellékszereplővé válnak. Viszont a másik regénytől eltérően, egyes szereplők itt személyesen is találkoznak egymással (például Mahler és David), nem csak távolból nézik egymást.
A regény során a szereplők megjárják saját útjukat az élőhalottak közt, de legvégül mindegyik felszabadul saját terhétől: ilyen szempontból a Handling the Undead lezárt mű. Viszont  több szereplő helyzete a valóságos világban függőben maradt, hiányzott az ottani lezárás.

A regényt angolul olvastam, s az alapján Lindqvist nagyon választékosan és gyönyörűen fogalmaz. Szavakkal igen élvezhetően bemutatja a szereplők jellemét, gondolatait, s a háttérben zajló eseményeket. Gyorsan lehetett vele haladni, viszont a beillesztett újságcikkek, híradások elég rendesen megtörték a gördülékenységet, lassította a cselekményt. Annyiban viszont érdekesek voltak, hogy az író az elképzelése szerint ábrázolta, hogy a média miként viselkedne, ha halottaink egyszer csak feltámadnának.

A Hangling the Undead nem éri el a Let the right one in regény színvonalát, viszont megállja a helyét a "zombi irodalomban." Újféle, biológiai megközelítésből vizsgálta az elbeszélő az élőhalottakat, viszont létezésüknek okára konkrét választ nem adott. Ettől eltekintve szórakoztató regény, szokásos jól felépített, hétköznapi figurákkal és sötét hangulattal. Az Élőhalottak! egy 8/10-es történet, amelyet nyugodt szívvel ajánlok minden horror rajongónak, s azoknak, akik szerették a Hívj be!-t.

Forrás: SacbbedAngel

2011. július 20., szerda

Alice Horrországban

július 20, 2011 2 Comments

Nem sokszor, de szoktam PC játékokkal is szórakozni a számítógépen. Miután kaptam egy erős laptopot, gondoltam, kipróbálok néhány játékot a nyár folyamán. Első alkalomra az American McGee's Alice-t választottam, amelyet Nekotica ajánlott nekem.

Tartalom:
"American McGee gondolt egyet, és a nagysikerű Alice Csodaországban rajzfilmből készített egy számítógépes horroradaptációt - nem is akárhogy! Egyedien morbid (álom)világba csöppen bele Alice, aki nem mellesleg egy pszichiátrián lekötözve feküdt az előbb még, és meredt szemekkel próbált ébren maradni... Nagyjából a már ismert történetet kell végigjátszanunk, csak nem a megszokott módon "teázgatunk a szülinaposokkal"..."
Forrás: PC Guru


Maga a játék nem bonyolult: ugrálni kell, tárgyakat felszedni, ellenfelekkel küzdeni és néhány feladványt megoldani. Ellenfelek közül vannak könnyen legyőzhetőek (például az emberevő halak), viszont kemény fickók is (például a robotok vagy a repülő bogarak), aztán minden fejezet végén szembe kerülünk egy úgynevezettel boss-szal, akit sok-sok türelemmel, kitartással és némi taktikával lehet megsemmisíteni.
És taktikázni nem csak a nagy gonoszoknál kell, hanem esetleg egy nagyobb hordával szemben is. A küzdelmet igazán izgalmassá teszik a különböző fegyverek, melyeket kényünk-kedvük szerint váltogathatunk. Igaz, a nagyon erős fegyverekkel csínján kell bánni, mert akár saját életerőnkből is vehet le, továbbá a mágikus erő is lassan töltődik vissza némelyik használata után, de a többséggel nincs ilyen probléma.

Ilyen adottságok mellett azt kell mondanom, hogy a játék elég nehéz, még a könnyített verzióban is. Számtalan pályán ütközhetünk nehézségekbe a táj miatt is (például a jégbarlang pálya), a továbbjutás sem egyszerű, sokszor egy rejtvény vagy feladat megoldása a kulcs a következő helyszín teleportjához.


Az Alice játék legnagyobb vonzereje a megálmodott világban rejlik. Az eredeti mese egy groteszkül értelmezett verziójával állunk szemben. Főhősünk őrült, így a világa is kicsavarodott. Találkozhatunk a jól ismert figurákkal, mint például Kalapossal, a Szívkirálynővel, a griffmadárral és a vigyorgó macskával is, aki végig mentorként istápol minket. Azonban ezek a figurák teljesen kifordult, gonosz (vagy gonoszabb) valójukban lépnek színre.
A szereplőkön túl igazán izgalmas, bár néhol olyan tájakra visz minket a játék, ahol nehéz életben maradni, vagy teljesen magával ragad a belőlük áradó "őrület". Ez a képeken nem látszik, a kivitelezés elég "gagyinak" tűnik mai szemmel (azért 11 éves cuccal van dolgunk), de ennek ellenére is képes magába rántani a játék.

Nem sok negatívumot tudok felhozni, talán csak annyit, hogy egyes pályákon nagyon nehéz volt irányítani Alice-t (főleg a Tears Valley-n), aztán a végéhez közeledve feltűnt bossoknál nem lehetett eldönteni, hogy megsérültek-e a csapástól vagy sem (persze a puska, mint Joker használata után mindig eldőlt a kérdés).

American McGee's Alice egy olyan játék, amivel többször is fogok játszani (vannak nehezített végigjátszások), ha épp unatkozok és nincs más elérhető közelségben. Aztán izgatottan várom, hogy kipróbálhassam a 2. részt, ami nem rég jelent meg számtalan újítással és lélegzetelállító grafikával. Az 1. részt egy 9,5/10-es pontszámmal értékelném.

2011. július 16., szombat

Szürrealista, esetleg posztmodern mese

július 16, 2011 0 Comments

Egyik kedvenc íróm Neil Gaiman, mindig magával tudnak ragadni posztmodern meséi és urban fantasy történetei. Ezúttal egyik gyermekkönyve, a Coraline került kezembe. A történetről Anikó beszélt nekem sokat, de leginkább a filmről. Először a könyvre akartam sort keríteni, s hosszú várakozás után a könyvtárban, végre kihozhattam.

Tartalom:
"Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon, Legyen az Ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét."

Forrás: Moly.hu

Ezúttal sem kellett Neil Gaimanben csalódnom. Az elbeszélőstílus most is meseszerű, de emiatt nem kezel gyerekként az író, értelmes olvasónak néz. Továbbá a fogalmazás olyan gördülékeny, hogy azonnal magával ragad, az ember tényleg falja a sorokat.

Persze a "könyvfalás" nem lenne teljes a megkapó történet és szereplők nélkül. Gaiman is jól ismerheti a gyerekek világát, hiszen Coraline karaktere igazán gyermeki, viszont emellett okos is, amiről pedig még nem tud, azt sajátos módon rendezi el a kis fejében. A szereplők közül még kedvelhető a macska, akitől megtudjuk, hogy a macskáknak nincs szükségük névre, mert ők tudják, hogy kicsodák. Aztán a "másik anya" egész ijesztő szipirtyó: amikor Coraline-nel bájolgott vagy nem volt jelen, féltem tőle.

A karakterek mit sem érnének az izgalmas történet nélkül. Logikusan felépített, egy szálon futó mese a Coraline a szokásos happy enddel. Ami megdöbbentő benne, hogy Gaiman ügyesen keveri a mesét a horrorral, létrehozva ezzel egy szürreális vagy posztmodernnek nevezhető történetet. Némely leírástól az én hátamon is felállt a szőr. Továbbá sikerült megtartania az egyensúlyt a mese és a horror között, egyik se vette át az uralmat.
A történetben egy kifogásolni való akad, az az elhúzott vég. Spoiler! Miután Coraline elmenekült "másik anyja" birodalmából, továbbá visszakapta szüleit és kiszabadította a gyerekeket, a "másik anya" keze a mi világunkban garázdálkodott. Szerintem erre a részre nem volt szükség, csak elhúzódott tőle a mese spoiler vége.

Legvégül ki lehet jelenteni, hogy a Coraline kellemes kikapcsolódás, gyorsan el lehet olvasni. Mindenkinek ajánlom, akik szeretik az ehhez hasonló történeteket. Nálam 9,5/10 volt.

Forrás: dinglehopper

2011. június 22., szerda

A túlvilág szülötte

június 22, 2011 0 Comments

Fura, hogy nem szeretem a horrorokat, most mégis egész sokat néztem. Lényeg, íme az Unborn, magyarul A túlvilág szülötte. Érdekes cím és poszter, fantáziát felcsigázó tartalom. Gondoltam, megnézem, annyira nem lehet ijesztő. Még 2009-ben szereztem meg a filmet, de azóta pihennie kellett a polcon. Ennyi készülődés után, íme...

Tartalom:
"Egy halott lelkét néha annyira megfertőzi a gonosz, hogy nem juthat be a mennyországba. Örökös bolyongásra van kárhoztatva a világok határai között, és kétségbeesve keresi az új testet, amelybe beköltözhet. És ez néha tényleg sikerül neki.

Casey Bell gyűlölte az anyját, amiért az kisgyermekként magára hagyta. Ám amikor megmagyarázhatatlan események történnek, Casey lassan megérti, az anyja miért ment el. Könyörtelen álmok kínozzák, és amikor ébren van, egy gyötrődő szellem kísérti. Kénytelen az egyetlen olyan spiritisztához, Sendakhoz fordulni, aki véget vethet ennek az egésznek. Sendak segítségével Casey felfed egy családi átkot, mely egészen a náci Németországig nyúlik vissza: egy lényre lel, aki képes bárkit vagy bármit megszállni, és minden alakváltáskor egyre erősebb lesz. Az átok új életre kel, és Casey egyetlen esélye a túlélésre az lehet, ha lezárja a túlvilági átjárót, amit felnyitott valaki, aki soha nem született meg.
"
Forrás: Port.hu

 

 Mielőtt megnéztem a filmet, számtalan negatív kritikát olvastam róla. Féltem, hogy úgy járok, mint a Véres Valentin esetében: csak fogni fogom a fejemet az idióta és logikátlan megoldásokon. Szerencsére nem így jártam.
Azt el kell ismerni, hogy a The Unborn tele van a horror filmekre jellemző kötelező sablonelemekkel (például a plafonra felragadás vagy a kitekert nyakú alak), de még így se mondható unalmasnak, saját tapasztalataim szerint egész jól megállja a helyét a műfajban, még ha a rendező nem is újított be.
Valóban érdekes az alaptörténet, miszerint főhősünk ikertestvére akar a világra születni. Viszont a náci okkultizmus téma behozása és a zsidó ördögűzés már kicsit sok volt, 88 perc alatt nem lehetett igazán logikusan beleépíteni a cselekménybe, ez meg is látszott a film végén. Ezektől eltekintve szórakoztató film A túlvilág szülötte, egyszer-kétszer sikerült is megijedni.


 Ha a film nem is az ötletességével hengerel le, de azt el kell ismerni, hogy hangulatos világot álmodtak vászonra. Éjszakai jeleneteknél a sötét árnyalatok vagy a hideg télies színek dominálnak, amelyek a fokozták a feszültséget a szinte hangtalan képek mellett. Az áttűnéssel történő vágás az álombéli jeleneteknél hatásos volt, viszont a jelenetek között nem, gyorsnak éreztem a váltást.

Ahogy a történet, úgy a szereplők sem tartogatnak nagy meglepetést: nincs itt sem egy épkézláb személyiségű figura. Caseyt annyiból érdemes kiemelni, hogy nem egy tipikus buta bajba jutott horror főhősnő, igyekszik a problémáját maga megoldani, a rejtély után saját maga nyomoz. A szereplőbe Odette Yustman vitt némi színt, így szimpatikussá téve a figurát. Akit viszont sajnálok, az Garry Oldman, aki a rabbi szerepében nem igen tudta megcsillogtatni tehetségét. 

Összefoglalva, A túlvilág szülötte egy nem rossz horror-film, persze hibák bőven akadnak benne. Egyszer érdemes megnézni egy unalmas este, kellemes borzongást nyújthat. Részemről egy 6/10.

Follow Us @soratemplates