A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ifjúsági. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ifjúsági. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. február 18., vasárnap

Éljen a Homo Sapiens lobbi!

február 18, 2018 0 Comments

Az utóbbi időben nagyon sok vitát hallgattam és olvastam a young adult, azaz fiatal felnőtteknek szóló regények kapcsán. Nem fogom összegyűjteni az össszes, eddig elhangzott érvet és ellenérvet, csak annyit osztanék meg, ami bennem fogalmazódott meg a young adult kapcsán. Egy másik örök vitás téma, a kötelező olvasmányok listájánál jutott eszembe, hogy az olvasás megszerettetésében mekkora szerepe is van a YA-nak. Hogy éri ezt el? Ezerféle dolgot lehet itt ellőni a szórakoztató történettől kezdve az értékek tanításáig. Nálam az a legfontosabb kitétel egy YA-nál, hogy ne nézze hülyének vagy alacsony igényűnek a közönségét, és olyan dolgokat járjon körül, amelyekkel egy tizenéves nagy eséllyel találkozik. Simon és a Homo sapiens lobbi tökéletesen megfelel ennek a kitételnek.

Tartalom:
"Sokak ​szerint a tragédia ott kezdődik, amikor nem jelentkezel ki rendesen a leveleződből, és a féltve őrzött titkaid rossz kezekbe kerülnek. A tizenhat éves Simon Spierrel pontosan ez történt. Martin Addison pedig nem rest megzsarolni a fiút, hogy legyen a randiszervező csicskája, ellenkező esetben közszemlére bocsájtja a mailt a sulis Tumblren, ami köztudottan a Creekwood gimi pletykaközpontja. És akkor apu, anyu, a barátok, a tanárok és legfőképpen Blue is megtudja, hogy Simon MELEG.
Hogy kicsoda bluegreen118? Ezt még maga Simon sem tudja, bár több hete leveleznek haverokról, zenéről, oreozabálásról, vágyakról és félelmekről, no meg arról, hogy milyen ciki is ez a coming out-ügy. Blue valódi kiléte azonban teljes rejtély…
Simonnak fel kell vállalnia az érzéseit, még akkor is, ha az egész suli ezzel szekálja majd, vagy ha otthon kitagadják, hiszen Blue létezik, egy srác, aki csak rá vár, akiért érdemes…"

Forrás: Moly


A könyvre Andi és Levi könyves kibeszélője hívta fel a figyelmemet. A Homo sapiens lobbi központi témája egy meleg tinédzser és az ő identitásának kérdése, bővebben az, hogy ő mit kezd a saját szexualitásával. Albertalli ezt a nagyon fontos serdülőkori kérdést úgy közvetíti, ahogy azt egy tizenéves megélheti magában. A regény E/1-es elbeszélő módban íródott, azaz végig Simon fejében vagyunk és minden eseményt az ő szemével látunk. Közvetlen ez a hang, de ott van benne minden tinédzser bizonytalansága is: Nem tudja, mi lehet a helyes döntés, nem tudja pontosan leírni érzéseit, keresi az útját. Ha Simon nem úgy kommunikálna, ahogy, akkor ez a regény csak egy YA lenne a sok közül. A központi témáját leszámítva.

Külföldön egy ideje jelen vannak és jól mennek az LMBT témájú ifjúsági könyvek (legalábbis Goodreads alapján), itthon viszont  úgy látom, még nem sok ilyenből válogathatunk, miközben köztünk vannak a másságukat felfedező fiatalok. Ezt a kinálatot erősíti a Homo sapiens lobbi is. A már említett közvetlen hang miatt nagyon alkalkas a könyv a meleg ember érzéseinek megértéséhez. Sőt, Simonnal együtt fedezzük fel a heteroszexuális élettől eltérő mindennapokat. Szóba kerülnek olyan momentumok, mint a coming-out, a hetero kapcsolatok (ha voltak) összehasonlítása az új, Simon szemszögéből megfelelő igazival, és persze a valós én felvállalása utáni időszak, majd a felszabadulás érzése. Simon életén nagyon szépen végig lehet ezeket követni és átérezni, az iskolai konfliktusok pedig csak színesítik mindezt. De mennyire is homoszexuális élmények ezek? Ha ezeknek a gyökeréig nézünk, bizony rá kell jönnünk, hogy éltünk már át hasonlókat. Szerettünk olyat, akit nem fogadott el a környezetünk, és volt, hogy ezt nehéz volt felvállal és elmondani. Erre a közös kötődési pontra a könyv is folyamatosan rávilágít, legdirektebben annál a jelenetnél, amikor Simon Blue-nak ír a Homo sapiens lobbiról: mindenkinek coming outolnia kellene. 



Összefoglalva: Albertalli egy hiteles és szerethető fiatalon keresztül mutat be egy olyan témát, amivel egy mai tizenéves nagy eséllyel találkozik, és teszi mindezt úgy, hogy szimpátiát ébreszt az olvasóban. Mint Young Adult regény, már csak ezzel teljesíti a saját YA iránti elvárásomat. De sSzerencsére történetként is megállja a helyét a Homo sapiens lobbi. A konfliktusforrása Simon és Martin egyeszsége: ha Simon segít Martinnak összejönni Abby Susóval, akkor nem teszi közzé a titkos szerelmével, Blue-val folytatott levelezést. A kelletlen kapcsolat további konfliktusokat szül, de talán nem is ebben rejlik az újdonság. Őszintén, ha kicsit előre gondolkodunk olvasás közben, könnyen kitalálhatóak a főbb fordulatok, viszont ezeknek a találása mégis szórakoztatóvá, nem pedig elcsépelté teszi a könyvet. Simon és Martin kapcsolatánál maradva, Albertalli nem egy tipikus bullying szituációt vázol fel velük, sokkal inkább egy emberit. A zsaroló szerepében a kevésbé menő, különc fiú kerül (Martin), a zsaroltéba pedig a népszerű (Simon), amit az írónő jól érzékeltet a két fiú közötti párbeszédekkel. Én ezekben végig azt éreztem, hogy maga Martin nem sok mindenben sikeres a tanuláson kívül, ezért egyfajta lehetőséget látott a zsarolásban egy kis hatalmaskodásra (= végre ő van a vezető szerepben, nem pedig az elnyomottéban) és egy biztos utat az áhított lány megszerzésére. Ezzel szemben Simon feszeng az egészben, de az idő múlásával meglátja zsarolájának emberi oldalát, és így némi szimpátiát is kezd érezni iránta - és persze ez Martin részéről is fennáll.

Emellett pedig ott van a könyv nagy rejtélye: ki is Blue? Albertalli a krimiírókhoz hasonló tehetséggel adagolja a titokzatos levelezőtárs kilétét, míg végül a legutolsó oldalakon mindenre fény derül. Külön örültem neki, hogy a történet ezen szálában az írónő nem egy logikus megoldást választott, hanem tényleg egy olyat, amire csak egy-egy apró utalás alapján jöhetünk rá Blue kilétére. Az ártatlan szerelem, a két tinédzser fiú mélyen eltemetett érzelmeinek felírása és azok közös megbeszélése pedig egy aranyos romantikus hangulatot adnak a könyvnek, egy olyat, ami nem megy át giccsbe.

Ahogy az az ajánlóból sejthető, nagyon tetszett a Simon és a Homo sapiens lobbival. Egy hétköznapi, de nem eleget kitárgyalt témát vizsgál meg egy mai fiatal természetes közegéből. A történet könnyed, de olvastatja magát, tökéletes kikapcsolódás. Összességében egy elég erős 8/10.

2017. augusztus 6., vasárnap

A démon és a papnő

augusztus 06, 2017 0 Comments

Ha követtetek social media felületeken, akkor láthattátok, hogy szorgosan készültem az Inside My Head kihívására. Májusban 2 könyvet kellett elolvasni: egy régóta halogatott könyv és egy olyan, aminek a borítóján van valami piros. Az utóbbi Arthur C. Clarke klasszikus sci-fije, a 2001 - Űrodüsszeia volt, a halogatott könyv pedig Kae Westa első regénye, A démon és a papnő. Régen olvastam már a regényt, viszont mindenképpen szerettem volna írni valamit róla, csak ez nagyon nehezen ment. 

tartalom:
Mortua ​egy vidám, szeleburdi papnő. A szellemek kegyeltjeként mindene megvan, amire vágyik: sikeres küldetések, igazi barátok és harcostársak, és úgy tűnik, lassan az első szerelem is rátalál…

Ám ekkor váratlanul berendeli a vezetőség, és olyan események sűrűjébe kerül, melyekre álmában sem számított volna. Ráadásul egy szemtelen démon lesz a társa. A kalandok egyre sötétebbé válnak.

A szellemek egész életében mellette álltak

– de mi történik, ha most nekik van szükségük őrá?

Valian, az ifjú démon önmagával és múltja rémségeivel küzd, és bármit megtenne a lelke nyugalmáért. Úgy tűnik, a szellemek követői között végre megnyugvásra lelhet, de a múlt berögződései itt is tovább kísértik. Vajon tényleg hiába próbálja megtagadni vérszomjas természetét, vagy alattomos csapdába csalták? Mit akarhat tőle a Szárnyas Korona Lovagrendjének nagymestere, és mit a vörös köpenyt viselő, tiltott mágiát űző varázstudók? Mire megy ennyi ellenséggel szemben, ha az oldalán csupán egy idős rendházfőt, egy gyanúsan viselkedő lovagot, és egy éretlen papnőt tudhat?" 

Forrás: Moly

Az IMHO-kihívásához jöjjön egy nagyon kínos vallomásom, ami meg is magyarázza, miért A démon és a papnőt választottam.

Kae Westát gimnazista koromban ismertem meg az Imagine írói oldalnak köszönhetően, amikor még arról álmodoztam, hogyha nagy leszek, író leszek és kiadják a könyveimet. Kölcsönösen olvastuk egymás műveit, Westáé - többek között - A démon és a papnő első változata volt. Nagyon szerettem, bár emlékeim szerint, a vége már nem került fel az Imagine-re. Utólag megtudtam, hogy rosszul gondoltam, felkerült a történet befejezése is, csak a megjelenést követően lekerült az oldalról. Lényeg, számomra a befejezés már a felejtés homályába vész...

Aztán valahogy kikoptam az Imagine-s közösségből, de ahol tudtam (blog, Facebook, Moly) követtem Westa munkásságát. Aztán egyszer csak látom, lehet rá szavazni az Aranymosáson. Gondolkodás nélkül nyomtam neki egy szavazatot. Aztán telt az idő, és értesültem róla, hogy megjelent A démon és a papnő. Azonnal megvettem.

Aztán egyetemre kerültem, megint kikoptam pár társaságból, tolódtak a kötelezők, a könyvtári könyvek, majd a különböző recenziós példányok is a sok-sok év alatt, Westa könyve, később kiegészülve a Karvalyszárnyakon-nal meg árválkodott olvasatlanul a polcon. Idén a Könyvfesztiválon meg már a harmadik könyvet, a Napsötétet vettem meg és dedikáltattam, de a szegény A démon és a papnő még mindig nem került a kezembe.

Borzasztóan sajnálom, hogy így alakultak az olvasási ügyeim. Pedig Kae-ra mindig szertetettel gondolok, és minden sikerének szívből örülök. Ezek után, mi mást is választhattam az IMHO kihíváshoz, mint A démon és a papnőt?

IA WUN Hsu képe
A régi kedves emlékek miatt nagy lelkesedéssel ültem neki a könyvnek, aztán ahogy haladtam vele, és bármennyire is küzdöttem ez ellen, elfogyott a lendületem. Be kell vallanom, 24 éves fejjel inkább nem tetszett a regény. Emiatt nagyon sokat küzdöttem azzal, hogyan is álljak neki a bejegyzésnek, de végül a pro és kontra megoldásra jutottam, azaz leírom mi tetszett és mi nem. Hisz a helyzet nem teljesen rossz - a Molyon 3,5 csillagot adtam -, sok pozitív dolgot tudok mondani A démon és a papnővel kapcsolatban. Először is a világ, amit Kae teremtett, ötletes, már az Imagine-es korszakban is ez fogott meg a műveiben. Első regénye esetén adott egy városállamok rendszere szerint felépített világ, ahol a mágia tiltott dolog, azonban a természetfölötti veszélyeitől a papok védik a birodalmat - szellemek segítségével. Jópár fantasy után egy ilyen alapokon nyugvó történet külön felüdülés volt. Az pedig külön tetszett, hogy az egyik főhős egy démon, Valian volt, akik általában nem pozitív szerepben tetszelegnek az ilyen típusú történetekben. Mivel inkább negatív dolgokat társít az ember egy démonhoz meg is kapja az előítéleteket a környezetéből, ezzel egy reálisabb színezetet adva a figurának. Mellé kapunk egy hatalmas kontrasztot Mortua személyében, aki Mordinium városának szeleburdi hercegnője, aki inkább papnak állt. Ahogy olvastam az olvasói véleményeket sokan a lányt irritálónak találták, viszont szerintem végig kellemes ellentéte volt a komoly Valiannak, továbbá sok vidám percet is hozott az amúgy nem feltétlenül vidám könyvbe. 

Mielőtt belemennék a negatív dolgok taglalásába is, érdemes tisztázni valamit. A démon és a papnő Vörös pöttyös besorolást kapott anno a Könyvmolyképző kiadótól, ami jelzi a célcsoportot. Pontos meghatározást nem találtam a KMK oldalán a Vörös pöttyösre, de a kínálatot  (pl. Cassandra Clare, Maggie Stiefater könyvei) és a tagekben megadott korcsoportot (15-17) ez a jelzés nagyjából a Young Adultot fedi le. A fiatalabb korosztályt megcélzó regények vissza-visszatérő elemei meg is találhatóak Kae könyvében. Van szerelmi háromszög (Mortua-Valian-Kai), végigkísérhetjük a tizenéves főhősnő, Mortua lelki fejlődését miként befolyásolja az ismeretlen küldetés (eltűnnek a szellemek). Ezekkel a YA-elemekkel (főleg a szerelmi szállal) egy probléma volt: mivel fantasy lévén nem ezek tűntek a könyv tényleges iránymutatójának, inkább mellékszálként voltak jelen, kicsit úgy éreztem, hogy idegenül hatnak a cselekményben. Például nem haladt maga a történet, amikor Mortua és Valian oldalakon át civakodott, vagy a vándorlás alatti kötelező féltékenységi körök. Az ilyen pillanatok miatt felmerült néha bennem, hogy ezek az epizódok talán nem is voltak eredetileg a történetben. Viszont mindenképpen pozitívumként emelném ki, hogy Kae számos pontban eltért a jól bevett Young Adult elemektől. Például számomra jó pont volt, hogy habár a hirtelen megjelent Mortua és Valian közötti vonzalom ellenére is nem ez került a cselekmény középpontjába (ahogy azt a fülszöveg sejtetni akarja....), sőt, a szereplők kötelességüket szem előtt tartva (visszahozni a szellemeket a világukba) megpróbálják inkább a háttérbe szorítani érzéseiket.

Kép forrása: tumblr
A következő negatívum már nem feltétlen a YA-hoz tartozik, inkább a történet felépítéséhez. Kae nagyon jól adagolja az információkat, mindig épp annyit tudunk meg, amennyit szükséges, legyen szó a főcselekményről vagy kitalált világról. A történetvezetéssel sok gond nincs, talán annyi, hogy a váratlan helyzetek és fordulatok a kalandozást felölelő epizódokban nagyon gyorsan váltják egymást, ami kicsit kapkodóvá és valahol hiteltelenné is teszi az eseményeket (pl. egy párbaj után mindjárt jöttek a sasok, és nem tolkieni értelemben). Viszont szerintem ami több mindent elbírt volna a z a világépítés. A további fejlemények megértéséhez megismerjük a Rend működését, a démonokkal kapcsolatos előítéletek okát, a Koronások és a papok közötti se veled-se nélküled viszonyt, de jópár érdekesnek tűnő dolgot sajnos nem tudunk meg. Például érdemes lett volna jobban bemutatni Valian karakterének hátterét és otthonát, mivel csak nagy vonalakban kaptunk bepillantást a hazájába. Továbbá egy mini történelmi gyorstalpaló sem ártott volna arról, miért is tiltott és félelmetes erő a varázslás.

Visszagondolva nem érzem teljesen rossz könyvnek Kae első regényét, A démon és a papnőt, de szerintem bőven többet ki lehetett volna hozni az alapötletből. A kisebb csalódás ellenére is úgy érzem, hogy az írónő tehetséges (ahogy írtam, fiatalokat megcélzó regényben ilyen szép és intelligens stílussal ritkán találkozok), rengeteg jó ötlete van, továbbá látszik, jól ismeri a fantasyt, s ha kell, felülírja annak szabályait. Röviden, habár a most olvasott regényével való találkozásom egy 7/10, a továbbiakban is figyelemmel fogom kísérni munkásságát. 

2017. február 8., szerda

Az Éhezők viadala

február 08, 2017 0 Comments

Sokáig kerültem az Éhezők viadala-könyveket, mert – mondjuk ki – túl sznob voltam. Nagyon szeretem a disztópia regényeket (pl. 1984, Szép új világ, Fahrenheit 451), de nem igen tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy valami mainstream tinisztoriba sűrítik bele a kedvenc alműfajomat. Végül egy cikk írása miatt megadtam magamat, "maybe the odds be ever in your favour"alapom, elolvastam az Éhezők viadalát és kellemeset csalódtam. Azonban bőven voltak hibái a regénynek; ezek közül most csak a Kapitólium világának bemutatását emelném ki. Collins nagyon sok mindenre utal, de nem megy bele mélyebben, inkább a cselekményre koncentrál. Ezek után felmerült bennem, hogy ilyen alapanyaggal mihez tudtak kezdeni a filmesek. Lássuk. 

Tartalom:
"A jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembekerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel."
Forrás: Port


Az éhezők viadala és más young adult disztópia értékelésénél le kell szögezni, hogy pontosan mire is fókuszálnak - ahogy Sándor Anna is tette a "Szép új világ - ősi hagyomány"-ban. A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknél a műveknél nem annyira az elnyomó rendszeren (mint a bevezetőmben említett klasszikus műveknél), hanem a felnőtté válás útjára lépett főhősön van a hangsúly. Némi szájhuzogatással, de ezzel az indokkal el lehet fogadni a könyv felszínes világfelépítését, hisz Katniss, aki a későbbi részekben egy forradalom emblametikus alakjává válik a fontos, nem pedig az őt körülvevő rendszer. Az csak ellenség/kihívásként funkcionál. Az E/1 narrációnak köszönhetően Katniss kezdeti lépései (pl. miként jön rá arra, hogyan is használhaja ki a média adta lehetőségeket) nyomon követhető a könyvben. Kérdés: mi a helyzet a vásznon? Mondhatunk itt olyat, hogy ebben könyvhű a film: megvannak azok az emblatikus pillanatok (pl. mikor Katniss átvállalja húgától a versenyben való részvételt), amelyek elengedhetetlenek főszereplőnk hőssé válásának útján. És itt jön be az a pont, amit leginkább kritizálam a könyvben, viszont a filmben "kijavítanak": a világépítés. A giccses, tiri-tarka ruhák, a sztoriéhség, a szenzációhajhászás és a vérre és erőszakra kiéhezett közönség - a mai legfőbb kiszolgáló, a média és annak lelkes fogyasztói, azaz mi jelenünk meg a díszletekben és a gladiátor harcokra hajazó vérengző valóságshowban és annak bulváros műsorvezetésében. Ennek látványos bemutatásának hála Katniss fejlődése is megkapja a jelentőségét: látva a képmutató Kapitóliumot és annak trükkjeit nagyobb dolognak tűnik az, hogy hősünk, eleinte Haymitch tanácsait, később a tanultak alkalmazásával képes becsapni a rendszert.


A hőssé válás mellett Az éhezők viadala megadja a fiataloknak (és természetesen más korosztályba tartozó nézők) a jó történetek más fontos elemeit is. Mindenféle sznoboskodásunkat félretéve, sok ember pont azokat a dolgokat várja el egy történettől, amelyeket a Kapitólium nézői is: akció, szerelem és némi meglepetés, izgalom, dráma. Sem Suzanne Collins, sem Gary Ross nem feledkezett meg erről, így, mind a regény, mind pedig a film kiszolgálja a nézői igényeket (mellesleg ez kicsit ironikus, nekem legalábbis). A mai elvárásoknak megfelelően kapjuk az említett elemeket a filmben. Például nem lesz túl lassú a cselekmény, a fontos jelenetek megkapják a maguk hangsúlyát, nem válnak nevetségessé. És ami talán a legfontosabb: a jó képes legyőzni a gonoszt, ezzel némi reményt adva nekünk, mielőtt a "meséből" visszatérnénk a saját problémás életünkbe.
Egy dolog van, ami sem a filmben, sem pedig a könyvben nem lett igazán kibontva: a szereplők. Mindkettőben felszínesnek éreztem a karakerizálást. Vegyük például Katnisst. Mindkét változatban egy olyan lánynak érzem őt, akiről sokat nem tudok meg (csak annyit, hogy jó vadász és a család a legfontosabb számára), így könnyen beilleszthető a jelkép szerepbe a későbbiekben, hisz csak nagyvonalakban tudunk meg róla bármit is. Viszont a regénynél ki kell emelni, hogy a belső monológiainak köszönhetően többé-kevésbé hiteles képet kapunk arról, hogy egy fiatal lány hogyan is viszonyulna egy ilyen túlélő játékhoz és a média működéséhez. Ez a vonal a filmben kicsit háttérbe szorult, de talán a Peetával és Haymitchel közös jelenetekben visszaköszönt Katniss agonizálása a verseny kapcsán. A lány mellett viszont mindkét változatban kellemes színfolt Effie Trinket, a már említett Haymitch és Peeta is kiemelhető. Bár utóbbi karakterizációja hasonló gondokkal küzd, mint Katniss, de a cselekedetei miatt mindkét verzióban kedvelhető (a könyvben kicsit nehezebb volt, mert a történet feléig egy mulya alak benyomását keltette).

Visszagondolva Az éhezők viadala nem egy Sátántól való rossz történet, ami megcsúfolná a disztópia alzsáner nagy elődeit, Ross filmje pedig egy teljesen korrekt filmadaptáció (sőt, megkockáztatom, hogy jobb az alapnál). Nagyobb hangsúlyt kapnak a regényben csak felszínesen bemutatott részek, miközben megtartja annak cselekményét, így maradva izgalmas, és ami a legfontosabb: egy, a mai fiataloknak reményt adó történet szerepét is képes betölteni. Így érdemli ki nálam a 8/10-es pontszámot.

2016. november 2., szerda

Egy város, amit le kell győznöd

november 02, 2016 0 Comments

Lakatos István nevével először a 6. Képregényfesztiválon találkoztam, a rajz stílusa azonnal megragadott, és amint tudtam, megvettem első képregényét, a Lencsilányt. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy jelenik meg regénye, gondolkodás nélkül megvettem. Aztán az olvasás a felnőttes teendők (egyetem, munka) eltolódott, és most a Várólista csökkentés miatt jutottam el a Dobozvároshoz. 


Tartalom:
"Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízimanóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek."

Forrás: Moly

Régóta vágytam olyan ifjúsági regényre, mint a Dobozváros: egy könyv, ami egyszerre szól a mai kor gyerekeihez, de közben megtartja a mesék báját is. Hogyan is jön ez össze a Dobozvárosban?
Zalán egy olyan kisfiú, akivel bármelyik mostani fiatal olvasó tud azonosulni. Szeret filmeket nézni, rengeteg robotos, kardozós, sárkányos kalandot álmodik meg és teljesen izgalomba jön a képregényektől. Eközben néha gonoszkodik, kicsit önzősködik, kétségbeesik, de folyamatosan tanul és fejlődik. Nagyon is egy mai korban élő igazi gyerek képét adja.

Aztán ott van Székláb, Zalán tanítója és barátja. Ahogy egy másik molyos értékelés is említette, az öreg egy igazi kozmológiai figura, aki rendelkezik a mesék összes furcsaságával és habókosságával – ez adja a regény nagy báját. Őszintén, azokat a részeket élveztem legjobban, amikor ő megjelent. Őmellette imádnivaló volt még a szőrös vizimanó, a Jónás kecske, a szekrényben lakó tehén és a sok átjáró, amelyek a fiókban vagy a fazékban lapultak. Konkrétan elmagyarázott felépítés nincs Székláb világa mögött, de nem is hiányoltam egy percig se. Ez az egész valahogy így sejtelmesen a legjobb.

A modernség és a régi mesék bája magában a történetben és a mesélésben is jelen van. Lakatos stílusa idézi a klasszikus meséket, de közben kitér a popkultúra jelenségeire, főleg a filmekre. Legötletesebbnek a beiktatott képregényt tartottam ebben a kettős mesélési stílusban. Továbbá az olvasó igényeihez is illeszkedik a regény: általában cliffhangerrel ér véget egy rész, ami mindig továbbolvasásra késztet, de közben rövidek is a fejezetek. Szóval mindenképpen az az érzésünk, hogy pörög a történet. De van annyira érdekes és izgalmas, hogy nem csak látszat ez. Személy szerint csak annyi bajom volt a könyvvel, és pont a mesélésnél, hogy néha nem tudott lekötni, beszívni. Az egésznek az igazi ereje valahol Zalán dobozvárosi kalandjaitól indul. És az az igazság, hogy nem tudom ennek az érzésnek az okát megmagyarázni. Mert ettől eltekintve hibátlan regény, így 9,5/10 pontot adok a Dobozvárosnak. 

2016. augusztus 22., hétfő

A villámtolvaj

augusztus 22, 2016 0 Comments

Van nekem egy olyan kihívásom, hogy Je suis snob és arra olvastam el A villámtolvajt, hogy teljesítsem a kihívás ötödik pontját: "egy túl népszerű, igazi sikerkönyv, amiről meg vagy győződve, hogy amit ennyien szeretnek, az nyilván nem lehet jó." Gondoltam, hátha tévedek. Amúgy egy ismerősöm, akivel megszakadt már az ismeretség van oda ezért a sorozatért, ő ösztönzött kicsit. 
A könyv elolvasása után úgy érzem, hogy csak kicsit tévedtem…

Tartalom:
"A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni?

Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba.

Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított.

Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon."

Forrás: Moly

Kezdjük először a pozitív részekkel, hogy ne érjen el engem Zeusz villáma. Először is nagyon olvasmányos a regény, Percy karakterét pedig kifejezetten szerettem. Maga a figura a kívülállóságával bármelyik hasonló korú gyerek tökéletesen tud azonosulni vele. Ami miatt én is tudtam szeretni Percyt, az a humora és a kicsit nihilista hozzáállása (emiatt Holdenre, a Zabhegyező főhősére emlékeztetett kicsit). Eleve fantasztikus ötlet úgy kezdeni a történetet, hogy nahát ebből egy betű sem igaz, de azért írok nektek. 
Azonban hiába a jó kezdés és a szimpatikus béna, de később hőssé érő főszereplő, teljesen elégedett nem vagyok. Számomra nagyon klísés, talán a legvégén jövő két fordulat lepett meg igazán (lehet túl sokat olvasok, azért). Másrészt nagyon gyorsan olvasható a regény, de ez a minden fejezet egy szörny és összecsapás egy idő után nagyon fárasztóvá tette az olvasást. Aztán maga az alapötlet is hosszútávon izzadtságszagú és a modernizált istenek miatt sokszor Gaiman művei ugrottak be inkább (Anansi fiúk, mert azt olvastam, meg valószínűleg az Amerikai istenek is hasonló), így eredetinek semmiképpen sem éreztem ezt az egész görög istenek a mai világban koncepciót. Abba pedig nem is szeretnék belemenni, hogy mennyire ellenszenves volt ez az amerika központúság a történetben... Az USA a kultúra központja, na persze...
Még kicsit visszakapcsolnék a kiszámíthatóságra: ha valaki ismeri a görög mitológiát, akkor még könnyebben ki tudja sakkozni, hogy mi mögött ki áll. 
Kanyarodjunk vissza az istenek az USA-ban vonalhoz. Egy csomó kérdés felmerül bennem ezzel kapcsolatban. Például miért adaptálják a görög istenek a modern dolgokat? Nekem annyira nem játsszik össze ez az ősi természetükkel. És bőven vannak még ilyen, az egész Percy Jackson-világgal kapcsolatos dolgok, amik nincsenek kifejtve a könyvben, vagy maximum két szóváltás közt van lezavarva. Hát köszi. 
Végül pár szó a mellékszereplőkről. Szegények elég bárgyúk, még a halhatatlanok is. Mindenkinek van egy-egy nagyon erős tulajdonsága és végig ezekre játszanak csak rá. Ez leginkább Percy két újdonsült barátjánál, a bénácska faun fiúnál, Grovernél és az okos csajszinál, Annabeth-nél zavart. Először is, végig az az érzésem volt, hogy Ront és Hermionét köszönthetem egy másik univerzumban. Aztán Annabeth-nél sokszor zavart, hogy elvileg ő a legokosabb a bandában, nagyon egyszerű dolgokat benézett vagy Percy sokkal hamarabb kilogikázta. Ez szerintem valahol következetlenség. 

Alles zusammen, A villámtolvaj sajnos számomra nem lett több egy sima ijfúsági regénynél. Az eredeti 6 pontomnál azért kap végül egy 7/10-et, mert azért olvastatta magát az egész és kicsit kikapcsolt. Szóval úgy ítélem, egyszer el lehet olvasni, de engem nem vonzott be és a további kötetekre sem lettem kíváncsi. 


Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2016. augusztus 10., szerda

A meglepetés YA disztópia

augusztus 10, 2016 0 Comments

Ann Aguirre Razorland trilógiájába a Je suis snob kihívás miatt kezdtem bele. Az első kötetet, a Menedéket választottam a 7. szemponthoz: egy könyv egy zsánerből/műfajból, amit kimondottan rühellsz, de valljuk be, egész életedben nem olvastál belőle 5-nél többet.

A zsáner, amit rühellek, az a disztópikus young adult. Az ellenszenvem Az éhezők viadalával indult, bár meg kell jegyeznem, hogy miután elolvastam az első kötetét, kellemesen csalódtam (egyszer jön kritika a filmekről is, mert azokon is túl vagyok már). Nem csak Orwell meg Huxley tud jóféle disztópikus világot teremteni, mégha ezekben a YA-kban nem is olyan alaposan kidolgozott a világ, mint a nagy elődökében. Azonban a Hunger Games miatt nem múlt el teljesen az előítéletem, főleg, mikor láttam az Insurgent meg a Maze Runner filmeket (brr…). Őszintén, azt vártam, hogy Aguirre könyve se lesz sokkal másabb, sőt, a tény, hogy paranormális romantikus könyveket is ír (na, az egy másik utált zsánerem :D), nem derített jobb kedvre. De ha már a nagy nyári könyvtár zárás előtt kihoztam a csicsás könyvet (a könyvtáros nénit illeti a szerzőiség), neki kellett állni.

Tartalom:
"Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel."

Forrás: Moly


Innentől spoilerekre lehet számítani!

Az első oldalak nem győztek még meg. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem fura volt a névadó ceremónia. @Ashtray_Heart-t idézve, komolyan, mi van ha valaki nem tudom, wcülőke lesz, mert épp arra csöppen a vére? Mindegy, próbáltam megbarátkozni a nevekkel, csak az volt nehéz, hogy sokáig nem tudtam, ki lány és ki fiú (a főhősöket leszámítva). Lehet, ezért angolul kellett volna olvasni, most már mindegy. 
Ami még negatív volt az elején, az a jelenet, mikor a Szavak őrzőjének vittek egy papírt, amiről kiderült, hogy esküvői meghívó, és Pikk kommentálta, hogy milyen misztikusan hangzik. Értem, hogy miért mondja ezt, de mégis elröhögtem magam.

A kezdeti furcsaságok után sikerült beleszokni a regénybe, és sorra jöttek a pozitív dolgok. Ann Aguirre nem nézi butának az olvasóközönségét. A szereplői a helyzetükhöz mérten logikusan cselekszenek, de személyiségük/szocializálódásuk is súlyosan befolyásolja tetteiket. Tetszik, ahogy az apokalipszis utáni túlélők a letűnt korhoz viszonyulnak, próbálják kihozni a körülményekből a legjobbat. Sőt, Aguirre annyira figyel az ilyen részletekre, hogy külön-külön nyelvjárásokat is adott az embereknek, és érzékeli ennek a nehézségeit a szereplők között. Nagyon sok ilyen apróság van a Menedékben, aminek csak örülni tudtam.

Maga a történet pedig szintén kellemes meglepetés volt. Nem az az agyoncsavart valami, de jó tempóban megírt, önmagát olvastató könyv. A célját jól szolgálja, teljesen kikapcsol. Két dolgot viszont ki kell emelnem negatívumként, vagyis igazából hármat. Az első apróság csak, de zavart: a Korcsok megjelenése. Nincs bajom a jelenlétükkel, különös izgalmat adnak, mégha most sokat nem is tudtunk meg róluk, de volt párszor olyan érzésem, hogy csak azért jelennek meg, hogy fokozza az írónő az izgalmat. Két példa van erre: egyik a regény elején, mikor szinte mindegyik fejezet azzal ér véget, hogy jönnek a Korcsok és cliffhanger, következő fejezet meg battle. A másik a könyvtárnál van, amikor Kósza is le akar számolni főhőseinkkel, épp elkezdenének megbeszélni, erre surprise, Korcsok! Szerintem ezek nem tettek jót a cselekménynek, kicsit elcsépeltnek hatottak, mint fordulat.


Második a regényt végigkísérő negatívum a szerelmi szál. Igaz, nem zavaró a jelenléte, Fakó és Pikk között én teljesen el is fogadtam (bár sokszor randomnak tűnt Fakó ilyen téren), de mikor Kósza is beszállt romantikázni, olyan érzésem lett, hogy ez csak ilyen zsánerhűségből van itt, legyen kipipálva a listáról a szerelmi háromszögvagy a szerkesztő kényszerítette erre az írónőt az eladhatóságért. Emiatt pedig hiteltelen is nekem kicsit: nekem mindig Mary Sue-s az, ha minden hím a főhős csajba zúg bele. És na, Pikk azért nem Mary Sue.

Utolsó negatívum és befogom, mert amúgy jó kis könyv az a világ kidolgozás. Annyira megvan minden, hogy el lehet képzelni, de rengeteg kérdésem lett, amikre nincs válasz, legalábbis az első kötetben. Például, hogy tudnak halat tenyészteni a föld alatt? Mi alapján választják be a kasztokba a vakarcsokat? Miből tanítják a gyerekeket? Fuh, szóval van sok apróság. Igazából a regény élvezhetőségéből ezek nem vonnak le, de ha már Aguirre figyelt a kulturális különbségekre, talán ezeket is jobban kidolgozhatta volna kicsit.

Összességében ez jó kis előítélet rombolás volt és egy trilógia kellemes nyitója. A vége elég hirtelen ért, és jó lenne folytatni, de az majd később. Viszont ajánlom azoknak a Menedéket, akik hozzám hasonlóan előítéletesek (voltak) a YA-s disztópiákkal szemben. A további két kötet pedig remélem mentes az itt említett gyermekbetegségektől. Most 8/10-et adok rá.

Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2016. március 14., hétfő

A beavatott

március 14, 2016 0 Comments

Az Éhezők Viadala váratlan sikert aratott a young adult közönség körében, így nem is véletlen, hogy ezt meglovagolva a piac igyekszik hasonló műveket kitermelni. Ott van a már korábban tárgyalt MazeRunner, januárban jött Az ötödik, de egy csomó más filmet lehet még említeni. Ebbe az új trendbe sorolható Veronica Roth sorozatából készített Divergent, azaz A beavatott filmszéria is. Az ajánlást utólag is köszönöm Antalnak. 

Tartalom:
"Beatrice Prior (Shailene Woodley) a nem túl távoli Chicagoban él, ahol a társadalom öt csoportra tagolódik, melynek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Az emberek rájöttek, hogy a világban dúló háborúkért nem politikai ideológia, vagy vallási meggyőződés, hanem a személyiségben rejlő rosszra való hajlam okolható. A csoportok célja, hogy az emberekből kiirtsák azokat a tulajdonságokat, amik előidézhetnek egy újabb konfliktust. Az év egy bizonyos napján a 16 éveseknek el kell dönteniük, hova akarnak tarozni: a Bátrakhoz, az Őszintékhez, az Önfeláldozókhoz, a Barátságosakhoz, vagy a Műveltekhez. Egyetlen döntés, amely örökre megváltoztathatja sorsukat. Beatrice a vizsga során szembesül különleges képességével: az Elfajzottak közé tartozik, akik egyetlen csoportba sem sorolhatóak. Egy szabályok uralta világban azonban ez a legveszélyesebb dolog, ami egy fiatallal történhet: ha kitudódik, az egyet jelent a halállal. A több hetes beavatása során számos félelmével, gyengeségével kell szembesülnie a fiatal lánynak, miközben titkolnia kell valódi kilétét. Amikor rájön, hogy az Elfajzottakat végleg ki akarják iktatni, olyan tettre szánja el magát, amely mindenki számára meglepetést okoz."

Forrás: Port


A legnagyobb kritikát a Divergent a kasztrendszeren alapuló világáért szokta kapni, mert a középiskolai klikkesedésre emlékeztet. Pedig ha mélyebben belegondolunk, nem egy rossz, utópikus elgondolásból indul ki: egy olyan társadalom, ahol mindenki azt csinálja, ami a legjobban illik hozzá. Azonban a divergent, azaz a rendszerbe nem illő egyed (aki végül is bárhová beillene...) megzavarja a szigorú rendszert. A főhős, Beatrice mindig is érezte, hogy kívülálló és sehogy sem illik a rendszerbe, akárhogy is próbálkozik (azért végül sikerül neki). Valóban lehet itt párhuzamot vonni a középiskolai évekkel és lehet ez elcsépelt is egyesek számára, teljesen érhető okokból. Viszont ha a történet célközönségét vesszük figyelembe akkor szerintem még inkább eltalált ez a kasztrendszer: tinédzser éveink alatt nagyon is gyakori érzés, hogy nem érezzük a közösségbe illőnek magunkat, miközben azt látjuk, hogy mindenki másnak megvan a helye a világban. Emiatt legtöbbször magunkat okoljuk, de talán mélyen legbelül mi is azt érezzük, hogy lehet, a rendszerrel van a gond.


Ami magát a filmet illeti, én kellemeset csalódtam benne az előítéleteim ellenére (már megint egy young adult disztópia). Elismerem, megvannak a maga hibái, főleg a szereplők kidolgozatlanságában, de ezt ebben a részben meg tudtam bocsátani a jó összkép miatt. A beavatott fel van építve: megismerjük a világ működését, a főhős is végigmegy egy fejlődésen, ahol szembetalálja magát saját félelmeivel és eddig elképzelhetetlen dolgokat kell testközelből tapasztalnia. Ezek mellett van egy főcselekmény is (összetűzés a rendszert működtetőkkel), amivel bejön az akció vonal is. Szerintem ez volt gyengébb a filmben, de még az elviselhető kategóriába esett. Amit viszont nagyon értékeltem, hogy kerek lezárást kapott az egész történet, így akár el is lehetne létezni a következő rész nélkül, hiány érzete nem lenne az embernek. 

Végül is nekem egy kellemes filmélményként maradt meg A beavatott, hiába viseli magán a young adult jegyeket. Szerintem egy viszonylag jól felépített film átlagos történettel és szereplőkkel, egyszer mindenképp megnézhető: 8/10. Felvállalom.

2015. április 18., szombat

Az őrület jegyei

április 18, 2015 0 Comments

Tabitha Suzuma angol írónőt leginkább a Forbidden című YA regénye (young adult, azaz fiatalabb olvasó közönségnek szól) miatt szokták ismerni, azonban az első regénye, A Note of Madness mellett sem érdemes szó nélkül elmenni. 

Tartalom:
"Flynn számára a diákélet tökéletes. Mint a Royal Collage egyik legtehetségesebb zongoristája egy fontos koncert elé néz, ami élete nagy lehetősége. De a felszín alatt a dolgok változóban vannak. A jobb napokon Flynn tele van energiával és élettel, de a rosszakon számára élni sokkal rosszabb, mint halottnak lenni. Van, amikor egész éjjel csak komponálni és gyakorolni akar, máskor pedig ki sem tud kelni az ágyból. A közeledő koncert és szeretteinek fokozódó aggodalma alatti nyomással az érzelmek kritikus ponthoz érkeztek."

Forrás: Saját fordítás

Suzuma nagyon komoly és nehezen értelmezhető és átérezhető témát dolgoz fel első könyvében: a mániákus depressziót. Ennek ellenére nem tartom a legjobb depresszió témájú könyvnek. Habár erős a téma és jól is mutatja be azt (erről később), sajnos sem a történet, se a karakterek nem emlékezetesek. Flynnt igaz nagyon rossz időszakában látjuk a könyvben, viszont emiatt egy állandóan duzzogó, érzékeny fiúként marad meg az olvasó számára. Harry és Jennah, Flynn barátai kedvesek és szerethetőek, bár komolyabban őket sem ismerjük meg. 
A történetet a kiszámíthatósága miatt nevezném gyengébbnek. A komolyabb, nagyobb fordulatok viszonylag kiokoskodhatóak, ha az ember már elolvasott jópár regényt élete során. Ezt leszámítva a cselekmény folyamában jó helyen vannak elhelyezve és van felépítésük is, magyarul jól működnek. 
Ahogy korábban is mondtam, a könyvnek inkább az érzelmi része az, ami erősebb. Suzuma (számomra) tökéletesen visszaadta azt, hogy a kívülállók mennyire nem tudnak mit kezdeni a mániákus depresszió betegséggel. Ilyen szélsőséges érzelemváltozáshoz szinte lehetetlenség teljes türelemmel közeledni és ezáltal alkalmazkodni is. Továbbá Flynn karaktere is teljesen megérthető és átérezhető, Suzuma ebben is nagyon tehetséges. Megértjük, hogy miért is fél a fiú a koncerttől, a gyakorlástól, egyszóval magától az élettől, s továbbá miért nem mer segítséget kérni. Ezekben a leírásokban meglátszik, hogy az írónő nagyon otthonosan mozog a témában, jól ismeri azt.

Röviden elmondható, hogy Suzuma igen tehetséges a különböző emberi érzések, események megragadásában. A Note of Madness a YA műfaj általános gyengeségeitől (pl. egyszerűbb történet és karakterek, egyszerű nyelvezet) eltekintve jó könyv és Tabitha Suzuma is ígéretes YA-s szerzőnek tűnik: 7/10.

2014. augusztus 15., péntek

Emily a különc

augusztus 15, 2014 0 Comments

Gyerekként mi is őrült dolgokat találtunk ki, innen-onnan - csúnyán mondva - lopva néhány ötletet. Voltunk katonák bunkerben, új országokat fedeztünk fel a patak túloldalán, fecskefiókákat mentettünk meg, de igazából végtelen ez a lista. Valami ilyesmi ihlette Emily the Strange történetét is, amelyet a ruhákról már jól ismert figura köré írtak. 

Tartalom:
"Emily, a különc: 13 éves. Képes toronyházakat átugrani, ha épp úgy tartja kedve. De sokkal valószínűbb, hogy inkább négy fekete macskájával szunyókál; vagy részecskegyorsítót eszkábál össze gézből, lencséből és biztosítótűből; vagy teljes hangerővel dobol/gitározik/szaxofonozik/citerázik; vagy egy fertelmesen drasztikus csatornafreskót fest; vagy rávesz valakit, hogy kimondja: „fertelmesen drasztikus csatornafreskó” 13-szor gyorsabban… és közben gúnyosan hahotázik.
Olvasd el, ha mered!"

Forrás: Moly

A sorozat első kötete nem akárhogyan kezdődik: főhősünk, Emily amnéziásan ébred és csak pár holmin keresztül tud elindulni önmaga felé. A keresés alatt érdekes kalandokba keveredik és nagy titkokat fedez fel - így ki lehet jelenteni a történetről, hogy nagyjából fordulatos és csavaros is. De meg kell jegyezni, hogy nem mindegy, hogy milyenek a csavarok. A legtöbb történést nem lehet komolyan venni, egyszerű blődségnek tűnik (pl. kalamajkapóker vagy a két srác közötti versengés). A cselekménynek nincsen komoly tétje, így pedig izgulni se lehet igazán a kimenetelért. Példaként, komolyan kit izgat, hogy Holló kezét ki nyeri el?

Habár a történet nem valami elmés - ami azért egy gyerekkönyvnél is elvárható lenne, hisz a gyerekek nem buták, ők is szeretnének okosan felépített történetet olvasni -, viszont a karakterek érdekesebbek már. Eleve Emily: melyik különc tizenhárom éves ne tudna vele azonosulni? Okos, lázad, képes a saját lábára állni és vonzódik a nem mindennapi dolgokhoz, és még kreatív, nagy a fantáziája. Egy ilyen figura akár még példakép is lehet. Rajta kívül még a médium barátja kedvelhető meg spoiler! Emily alteregója is egy színes figura, még ha idegesítő is. spoiler vége. Azonban akadtak buta és kevésbé érdekes figurák, mint Holló, a feketekői nyomozó vagy az Umlaut tagja bármelyik tagja. 

Még meg kell említeni, hogy nagyon kiemelkedő a könyvnél, a kivitelezés. Az egész naplószerűen néz ki, sajátos rajzokkal illusztrálva. Ezeken keresztül megízlelheti az olvasó Emily különös világának a hangulatát. Továbbá gyorsan olvashatóvá teszi a könyvet, mert meg kell vallani, nem ez a legjobb gyerekkönyv, sőt. Nem sok értelme van a történetnek. Nincs kiért izgulni, a főbb konfliktusokat sem lehet komolyan venni. Pedig az alapszituáció (Emily amnéziája) igazán jó alap lett volna. Vagy felnőttem, és az a baj: 5 és 6 közt ingadozik a pontszám, de a fordulatosságért és a kivitelezésért legyen 6/10 az Emily, a különc.  

2014. július 31., csütörtök

Crivens!

július 31, 2014 0 Comments

Terry Pratchett a fantasy rajongók körében nagy ismeretségnek örvend. Közismert remek humoráért, szójátékairól és remekül felépített világáról és szórakoztató történeteiért. Végre nekem is lehetőségem nyílt megismerkedni Terry Pratchett Korongvilágával és nem is akárkiken keresztül, hanem a Wee Free Meneken keresztül.

Tartalom:
"Nagy bajok történnek Achingék farmján: szörny a folyóban, egy fej nélküli lovas a főúton és rémálmok szállnak alá a hegyekből. És még Tiffany Aching kisöccsét elrabolja Tündér királynő (bár Tiffany nem feltétlen gondol erre nagy gondként). Tiffanynak vissza kell szereznie öccsét! Ebben segítségére van egy fegyver (a serpenyő), nagyanyja varázskönyve (igazából a Birkák betegségei), és még (Aszt velünk mi van, te barom?)... igen, vele van még a Wee Free Men, Nac Mac Feegle, a harcos, tolvaj, apró kék bőrű pictiszek, akiket száműzték Tündérországból részegségért és rendzavarásért."

Forrás: Moly (fordítás)

A regény ifjúsági, így a felnőtté válás útján meginduló lány a főszereplőnk, Tiffany. Azonban más gyermekhősökkel ellentétben, Tiffanynak hamar megvan a magához való esze. Igaz, támogatói neki is vannak (Nac Mac Feegle meg a varangy), de nem támaszkodik rájuk teljesen, hanem igenis megy a saját feje után és általában jól is jön ki a dolgokból. Leginkább ez tetszett ebben a YA regényben, szerintem ebben különbözik a legtöbbtől (nyilvánvaló példaként a Harry Pottert hoznám fel).

Mivel YA a műfaj, így a történet nem túl bonyolult, viszont a szereplők és maga a világ, meg Aching nagyi körüli mítosz igazán kidolgozott. Előjönnek felnőttebb témák is (elítélés, ártatlanok meghurcoltatása), plusz sziporkázó, kissé angolos humora van. Továbbá egy cseperedő gyermek számára komoly tanulságokat is tartalmaz, és szerencsére Pratchett nem szájbarágja. Ezek szintén értékelendő. Látszik, hogy az író gondolkodó félként kezeli a gyerekolvasókat.

Végszóként pedig, crivens! Rég szippantott így magába egy világ: 10/10-es könyv-e. 

2014. július 7., hétfő

Csillagainkban a hiba

július 07, 2014 0 Comments

Az elmúlt év nagy dobása a bestseller listákon John Green Csillagainkban a hibája. Az olyan hatalmas hype-októl, mint amit ez a könyv is övezi valahol azért tart a tudatos olvasó. A kíváncsiság azonban általában nagyobb, így végül elolvastam a könyvet.

Tartalom:
"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…

„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában."

Forrás: Moly

Volt egy kis kellemes csalódás érzésem, viszont nem értem a könyv körülötti felhajtást. Ha reálisan nézzük, John Green könyve csupán egy ifjúsági romantikus regény, miközben szépirodalomként próbálják beállítani - ezt tudnám felhozni, mint legnagyobb hibáját. Sajnos sok újat nem nyújt, már ami a gondolati részét illeti, még ha komoly, mindenkit foglalkoztató kérdéseket is hoz fel (leginkább az elmúlás és a veszteség elfogadása jelenik meg). Természetesen voltak érdekes felvetések (pl. a közösségi oldalon való gyászolás személytelensége) és mondatok, melyek szolgálhatnak megnyugvásként a gyász során (pl. Az univerzum azt akarja, hogy tudomást vegyünk róla), de mondanivalóban ezeken túl nem szolgált olyan gondolatokkal, melyek a szépirodalomba emelhetnék. Egyedül a stílusra mondom azt, hogy szépirodalmi: ifjúsági könyvhöz képest nagyon választékosan fogalmaz John Green. 

Viszont maga a történet kedves és szerethető, némelyik részén reális (főleg a rákkal kapcsolatos érzések). Jópofa ötlet a Hollandiában élő könyvének beépítése, s az, hogy ez is mozgatja a cselekményt, nem csak a szerelmes pár. Továbbá Hazel és Gus közös programjai is aranyosak voltak, még ha sokszor az én ízlésemnek már túl cukros volt. De ezt el lehetett viselni, hisz a két főhős nem rossz figurák: Hazel aranyos lány, gondolkodó karakter, talán kicsit különc is, mert nem hajlandó belemenni a társadalmi képmutatásokba. Gus pedig még különcebb, de ez a fura srác szerető szívet takar  - ez mind vonzóvá teheti őt a fiatal lány olvasók számára. 

Összességében a Csillagainkban a hiba nem egy rossz könyv, szerintem a műfajában a jobbak közt van. Megvannak a szokásos klisék (ami kiemeli a társai közül, az a téma csak), de könnyű olvasmánynak mindenképpen jó. Kicsit visszavisz a tinédzser évekbe, kicsit megmelengeti a szívet, és még picit gondolkodtat is: 7/10.

2014. január 22., szerda

Egy különc srác feljegyzései

január 22, 2014 2 Comments

Az elmúlt év egyik legfelkapottabb ifjúsági könyve (gondolom a film miatt lett azzá) az Egy különc srác feljegyzései. Az új Zabhegyezőként emlegetik, ami azért felkeltette a figyelmemet. 

Tartalom:
"Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit."

Forrás: Moly

Haters gonna hate, de nekem ez nem tetszett. 
Eleve a nyelvezete. Amíg a narrátor nem közölte, hogy ő tizenöt éves, azt hittem egy kisgyerek írja le az élményeit. Mert tőmondatokban beszél. És idegesítő. És nem adja át a történések mélységét. Azt hiszem (idegesítő, ugye?). És egy elméletileg szépirodalmi műtől azért az olvasó elvárná, hogy igényesebb nyelvezettel dolgozzon a szerző, még ha főhőse csak tizenéves. Elvileg egy tinédzser szókincse 4000 szó körül jár (ha nyelvi szinteket vesszük figyelembe), szóval így nem elfogadott a tőmondatos elbeszélő stílus, hisz egy normális fiatal összetettebb fogalmazásra képes. Egy olyan hiperintelligensnek beállított fiúnak, mint Charlie, teljesen abszurd, hogy úgy beszél ahogy. Főleg, ha nagy lelkesedéssel falja a szépirodalmi műveket. Mivel angolul olvastam, így különösen zavart ez a teljesen egyszerű fogalmazás. Lehet, hogy a magyar fordítás stílusa ez esetben igényesebb. 
Pedig lenne a történetnek mondanivalója. Sajnálatos, hogy ilyen stílusban van előadva. Így közhelyes az egész. Viszont az epilógusban Sam mondanivalóján érdemes elgondolkodni. Nem szabad mindig másokra gondolni, hanem magunkra is kell: az nem önzőség még. Charlie-hoz hasonló visszahúzódóbb emberek ezt hajlamosak elfelejteni.
Ha már szóba került Charlie. Ritkán látni ilyen életképtelen szereplőt. Igaz, megvan az oka, de az olyan nehezen elhihető indok. Lehet, csak ezt is a nyelvezet lehetetleníti el, de a trauma komolysága nem igazán volt kifejtve, így komolyan se lehet venni. 
Ezen kívül nem tudom. Semmi újat nem adott a történet. A levélregény annyiból tud „ütős” lenni, hogy közelebbinek, őszintébbnek tűnik a narrátor, de a nyelvezet miatt nem igazán jön át a sok-sok érzés. Pedig itt bőven lenne mindegyik karakter mögött, de nem ismerjük meg ezeket, így súlytalan marad az egész. Így inkább olyan, mint egy tipikus amerikai tinifilm: sablonos figurák, szerepek, kötelező figurák az egyenlőség jegyében, megszokott események és tanulságok. Pedig vannak bőven olyan témák (drogfogyasztás, homoszexualitás, szexualitást), amelyek rászorulnának végre normális, sablonmentes megtárgyalásra az ifjúsági irodalomban is. Sajnos, Stephen Chbosky nem használja ki ezeket a témákat kellőképpen.

Vagy kinőttem belőle, vagy sznob vagyok, de nem nőtt Charlie a szívemhez. 6/10-es regény számomra az Egy különc srác feljegyzései.


2011. július 16., szombat

Szürrealista, esetleg posztmodern mese

július 16, 2011 0 Comments

Egyik kedvenc íróm Neil Gaiman, mindig magával tudnak ragadni posztmodern meséi és urban fantasy történetei. Ezúttal egyik gyermekkönyve, a Coraline került kezembe. A történetről Anikó beszélt nekem sokat, de leginkább a filmről. Először a könyvre akartam sort keríteni, s hosszú várakozás után a könyvtárban, végre kihozhattam.

Tartalom:
"Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…
Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon, Legyen az Ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét."

Forrás: Moly.hu

Ezúttal sem kellett Neil Gaimanben csalódnom. Az elbeszélőstílus most is meseszerű, de emiatt nem kezel gyerekként az író, értelmes olvasónak néz. Továbbá a fogalmazás olyan gördülékeny, hogy azonnal magával ragad, az ember tényleg falja a sorokat.

Persze a "könyvfalás" nem lenne teljes a megkapó történet és szereplők nélkül. Gaiman is jól ismerheti a gyerekek világát, hiszen Coraline karaktere igazán gyermeki, viszont emellett okos is, amiről pedig még nem tud, azt sajátos módon rendezi el a kis fejében. A szereplők közül még kedvelhető a macska, akitől megtudjuk, hogy a macskáknak nincs szükségük névre, mert ők tudják, hogy kicsodák. Aztán a "másik anya" egész ijesztő szipirtyó: amikor Coraline-nel bájolgott vagy nem volt jelen, féltem tőle.

A karakterek mit sem érnének az izgalmas történet nélkül. Logikusan felépített, egy szálon futó mese a Coraline a szokásos happy enddel. Ami megdöbbentő benne, hogy Gaiman ügyesen keveri a mesét a horrorral, létrehozva ezzel egy szürreális vagy posztmodernnek nevezhető történetet. Némely leírástól az én hátamon is felállt a szőr. Továbbá sikerült megtartania az egyensúlyt a mese és a horror között, egyik se vette át az uralmat.
A történetben egy kifogásolni való akad, az az elhúzott vég. Spoiler! Miután Coraline elmenekült "másik anyja" birodalmából, továbbá visszakapta szüleit és kiszabadította a gyerekeket, a "másik anya" keze a mi világunkban garázdálkodott. Szerintem erre a részre nem volt szükség, csak elhúzódott tőle a mese spoiler vége.

Legvégül ki lehet jelenteni, hogy a Coraline kellemes kikapcsolódás, gyorsan el lehet olvasni. Mindenkinek ajánlom, akik szeretik az ehhez hasonló történeteket. Nálam 9,5/10 volt.

Forrás: dinglehopper

2011. július 13., szerda

Az oroszlán krónikája

július 13, 2011 0 Comments

C.S.Lewis Narnia krónikái regénysorozata régóta tervbe volt véve (Talán az első film bemutatója óta? De rég is volt), s végül, többé-kevésbé egy év alatt sikerült angol nyelven elolvasnom egyéb tanulmányaim mellett.

Tartalom:
"A Narnia Krónikája a Jó és Rossz örök háborúját meséli el. Olykor a csatamezőn, nyílt küzdelemben csap össze a fény az árnnyal, máskor a szív rejtett zugaiban. Ám legyenek az ütközetek akár a lélekben, akár a harcmezőn: minden összecsapás meghatározó erejű. Olyan utakon kalandozhatunk, amelyek a világ végére vezetnek, fantasztikus lényekkel köthetünk ismeretséget, megtudjuk, mi az árulás, mi a hőstett, mit jelent megnyerni vagy épp elveszíteni egy barátot. Kalandos utazás ez a fantázia birodalmában, ugyanakkor a legmélyebb valóságban."
 Forrás: Moly.hu

 Forrás: Achen089

Voltak jobb és gyengébb kötetek, ez kétségtelen. Bájos kis kalandos mese a Narnia krónikái beszélő állatokkal, meselényekkel és mitológiai lényekkel, és gyerekekkel: ilyennek is kell lennie egy jó gyerekkönyvnek a 20. században. 
Számtalan bájos vagy épp mókás lénnyel találkozhattunk Narnia felfedezése során. Ott van például a 4-5. kötet hős egere, Reepicheep, aztán Puddlegum, aki tekervényes észjárásával nyűgözött le a 6. kötetben, s dalolászott ugyan ebben a kötetben a Glimfeather névre hallgató bagoly, továbbá mindig jelen volt a Trufflehunter (borz) és Trumpkin (törp) szórakoztató duó is a 4. kötet során. 
A kedvelhető szereplők közé tartoznak a Pevensie gyerekek, Peter, Susan, Edmund és Lucy. Rajtuk kívül még elég barátságos figura Caspian király, és fia Rilian, esetleg az utolsó király Trilian, viszont az utolsó két kötet gyerekei, Eustace és Jill kissé ellenszenvesek, ridegek egymással. Igaz, Eustace az 5. kötetben megjavul, de a 6.-ban és a 7.-ben továbbra is antipatikus (unszimpatikus). Jill pedig kissé unalmas figura, néha buta is.
 A történettel nincsenek nagy bajok. Némely kötetben vannak lassabban haladó részek, unalmasabb fejezetek, és olyan kötetek is, melyeket hamar ki lehet olvasni, hisz olyan eseménydús. Személyes kedvencem A varázsló unokaöccse, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény, a Caspian herceg, a Hajnalvándor útja és A végső ütközet.
A felületes olvasó számára a Narnia krónikái egyszerű, könnyen kitalálható, de szórakoztató mesék gyerekek számára. Viszont ha a regény mélyére nézünk, számtalan bibliai elem felfedezhető, amelyeket Lewis logikusan és tisztán kapcsol egymáshoz. Már az 1. kötetnél jelen van ez: a főszereplő gyerekek ott vannak Narnia születésénél, melyet Aslan kelt életre. Az oroszlán, mint isteni személy teremti meg a világot, ad életet és tudást lakói számára, s persze engedi, hogy a gonosz is jelen legyen az eseményeknél. A 2. kötet egyfajta megszabadítás és feltámadás történet, az utolsó kötet pedig Narnia pusztulását, a világ végét festi le előttünk. A témáról több érdekes dolgot olvashatsz itt.
A Biblia világán túl megjelenik a könyvben a felnőtté válás kérdése is, s ebben a korban a gyermeki én megőrzésének lehetősége. Érdekes dolog, hogy Spoiler! a 7. kötetben minden ember visszatér Narniába, kivéve Susant, akit "mindig a nejlon harisnya érdekelt és túl hamar fel akart nőni". spoiler vége. Ez a "probléma" Neil Gaimant is megihlette, a következő elgondolkodtató novellát írta: Susan problémája.

Utolsó bekezdésben C.S.Lewis stílusát dicsérném. Lehetőségem volt az egész könyvsorozatot angolul végig olvasni, s gyönyörködni abban, hogy az író milyen játékosan alkalmazza az angol nyelvet. Számtalanszor alkalmazza a hangulatfestő és- hangutánzó szavakat leírásaiban, melyek angolul nagyon jól hangzanak, meg is idézik a megidézendő tárgyakat, elemeket, és remek hangzást, ritmust ad a szövegnek.  Továbbá hangutánzó szavakat beépíti egyes állatok beszédébe, így színesebbé téve jellemüket. Lewis fogalmazásában egyedül a számomra fölösleges felhívások zavartak a cselekmény egyes mozdulataira. Ilyenkor úgy éreztem, hogy az író butának néz. Tudom, hogy a Narnia első sorban gyerekeknek íródott, ez a magyarázat a "túlmagyarázásokra" na de akkor is!

Angliában nem hiába töretlen Lewis fantasy könyvsorozatának a népszerűsége. Néha ellaposodik, néha túlmagyaráz, de azért szeretni való történet, komoly, mögöttes tartalommal. Egy gyermek számára pedig mindenképpen egy igazi, kalandos és magával ragadó olvasmány. Ha unokahúgom és majd későbbi gyermekeim oda jutnak, hogy olvassanak, biztosan a kezükbe adom a Narnia krónikáit. Felnőtt fejjel 7/10 a könyvfolyam, de gyerek fejjel biztosan 10/10.

 Forrás: jet097

2010. december 16., csütörtök

Vándorló gyermekek

december 16, 2010 0 Comments

A film előzetesét Facebookon láttam még tavaly novemberben, Alexander Rybakkal kapcsolatban reklámozták, ugyanis ő is szerepet kapott ebben a norvég családi filmben. Lássuk, hogy mit is tudnak Északon és ki az a Yohan.

Tartalom:

19. század vége, Norvégia, itt él a Aamot család nagy szegénységben. Hogy ne haljanak éhen, az apa elmegy Amerikába pénzt keresni. Sok idő eltelik, csak nem tér vissza, a család pedig tovább éhezik. Yohan  részben kapzsi bátyja, Knut piszkálódására, részben saját elhatározására üzletet köt egy ügynökkel, aki gyerekeket közvetít ki urak földjeire dolgozni. Így kerül főhősünk Nome birtokára, ahol hiába védelmezi a tehéncsordát a grizzlyiktől, mégis kevés fizetést és hálát kap. Amikor megelégeli sorsát úgy dönt, hogy megszökik új barátaival, Annával és Olei-jel együtt...

Forrás: Saját kútfő


Mit is mondhatnék Yohanról? A történet kiszámítható, de azért aranyos, leülteti az embert. De érdemes néhány dologra kitérni. Legelőször is le kell szögezni, hogy ez egy norvég film és a norvégok nagyon is utalgatnak erre a nézőnek. A film 1989-ben, New Yorkban kezdődik, ahol egy újságírónő megy meginterjúvolni Yohant, aki Norvégiából vándorolt be. Ahol épp az interjú folyik, épp a karácsonyt ünnepelik: az emberek norvég zászlót lobogtatnak, szól az A-ha Take on me, és aki az idős Yohant játszotta, az szerintem Henrik Ibsenre hasonlít. :D
Ebben az előkészítő részben érdekes, hogy angolul beszélnek benne, csak később a konkrét történetben hallhatunk norvég beszédet. Jó ötletnek tartottam, szerettem is, mint anno a Becstelen Brigantiknál, csak azzal ellentétben itt nehezen állt át az agyam egyik nyelvről a másikra - mármint hallgatásban. Ez személyes szocproblem.


Ahogy már említettem, a történet nem egy köröm lerágós darab, de azért keményen ott van az északiakra jellemző társadalomkritika. Itt a 19. század végi vidéki ember kiszolgáltatottsága jelenik meg a gazdagokkal szemben a gyerekek szemszögéből: így még inkább érezhetjük a két réteg közti különbséget. Egy gyermek nem tudja megvédeni magát egy felnőttel szemben.
A szereplők nyomorúságos helyzete ellenére mégis valami kedves, naiv és könnyen ragadós gyermeki báj szövi át a filmkockákat. Sokszor látjuk Yohanékat játszani: ilyenkor általábanárad a boldogság a képernyőről.
Szépen felépítették a mese kellékeit, de az elbeszélést már nem sikerült hibák nélkül megszerkeszteni. A film első 50 perce eszeveszetten pörgeti az eseményeket, csak akkor nyugszik le, mikor Yohan már dolgozik. Ez szerintem nagyon zavaró a filmben, legalábbis én sokszor meresztettem nagy szemeket.

 Szereplőink nem kidolgozott karakterek, egyszerűek, a mesékhez igazodnak. A színészek sem alakítanak valami nagyot, de a gyerekszínészeknél kiemelném, hogy nagyon természetesen játszanak, így könnyű volt megkedvelni a karaktereiket és izgulni értük.

Még - úgymond - járulékos elemekként kiemelném a film zenéjét és a tájat. Utóbbival kezdem. Nem tudom, hogy merrefelé forgattak, de Norvégia szép országnak tűnik. Csodaszép, dokumentumfilmbe illő felvételekkel kényeztetik a néző tekintetét.
A zene pedig nagyon fülbemászó, főleg az úgymond "theme" száma. Ezen kívül mai zenéket is hallhatunk benne (az Őrség filmekhez hasonlóan), ami elég vicces, mivel a történet majdnem 100 évvel ezelőtt játszódik.


Összefoglalva, ez egy szép családi film. Érdemes gyerekkel nézni vagy gyermeklelkű felnőtteknek megnézni. Alexander Rybak rajongóinak pedig kötelező. Igaz, nem nyújt Oscar-díjas alakítást, de hozzájárul a zenei részhez, ami emel a film összhatásán.
Egy 7,5/10.

Follow Us @soratemplates