A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2010. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2010. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 20., hétfő

A megtört Farkas kalandjai

március 20, 2017 0 Comments

A március 2-án bemutatott Logan  után nagyon kíváncsi voltam a film alapjául szolgáló Old Man Logan képregényre, azaz a Kíméletlen jövőre. A most vasárnap (március 19-én) tartott Tavaszi Képregénybörzén sikerült megszereznem az esemény talán legnagyobb slágerét a Kingpin kiadótól. Átesve az első Marvel képregényemen (igen, sajnos vagy nem sajnos) sok gondolat kavarog a fejemben, ezekről lesz szó bővebben.

Tartalom:
"Mark Millar (Kick-Ass) és Steve McNiven (Polgárháború) a 21. század legfontosabb Rozsomák történetét hozták el. Senki sem tudja mi történt azon az éjjel, mikor a hősök elbuktak. Minden amit tudunk az, hogy a szuperhősök eltűntek és a rossz győzedelmeskedett, azóta pedig ők uralkodnak. A legnagyobb rejtély pedig az, mi is történt Rozsomákkal. 50 éve senki se látta. Helyét egy idős Logan nevű férfi vette át: Egy férfi, aki csak a családjának szenteli magát. Egy férfi, akit a Hulk banda a perem szélére taszított. Egy nap pedig rákényszerül, hogy egy öreg barátjának, Sólyomszemnek segítsen - így utazik 3000 mérföldet, hogy családját mentse. Készülj életed legnagyobb útjára, Logan."

Forrás: Goodreads (saját fordítás)


Ahogy említettem, a Kíméletlen jövő volt életem első Marvel képregénye. Legnagyobb problémám ezzel a branddel az, hogy fogalmam sincs, hol érdemes bekapcsolódni a történetbe, a régiekből pedig mit érdemes pótolni. Az Old Man Logannel kapcsolatban megnyugtattak, hogy ehhez nem kell semmilyen előzetes ismeret, mivel egy teljesen új sorozatról van szó. Az állítás többé-kevésbé ült, szerencsére a minimális szuperhős műveltség is elég a képregény megértéséhez, számomra csak a Hulk banda jelenléte volt érthetetlen (Hulk a filmek miatt inkább pozitív hősként szerepel nálam, de a képregényekben állítólag sokkal árnyaltabb figura), de Peter Parker családjával is jobb lett volna tisztában lennem. Emellett a kötetben megjelenő főbb szereplőkről (itt: Logan és Sólyomszem) egy részletes bemutatást is olvashatunk, ami többé-kevésbé érthetővé teszi azt, hogy honnan indultak, hová jutottak és mindez miként történt.


A hozzám hasonló Marvel szüzeknek szánt bevezetés után jöjjön a tényleges értékelés. Akik előítéletesek a szuperhős képregényekkel szemben, azok nyugodtan tegyék félre rossz berögződéseiket és nyissák ki az Old Man Logant. Komoly, sőt megkockáztatom, nehéz olvasmány. Egy olyan reménytelen világba vezeti be az olvasót (erre nagyban rájátszik a sok vörös színben pompázó kép és a nyers, nagyon is realista ábrázolás), melyet csak erős lélekjelenléttel lehet bírni. Az ismert világ szó szerint elaljasult, a dicső múlt hősei eltűntek vagy épp eltünedezőben vannak, az embereknek csak a reménykedés maradt. Logan és Sólyomszem ilyen körülmények között szeli át az egykori Egyesült Államokat és próbálnak életük legkisebb biztos pontjába kapaszkodni, a családjukba. Ez a szinte reménytelen állapot az egész műre rányomja bélyegét, egészen az utolsó záróképig. Természetesen az igazi fókusz Loganen van. A teljesen magába zárkózó férfi még nekünk, olvasóknak is csak lassan nyílik meg. Mellesleg erre nagyon szépen reflektál maga a panelvezetés és a képsorok is, így nagyon hatásosan adta át a szöveg és a rajz együttese, hogy mi is zajlik Loganben. Számomra ezt a jól ütemezett kibontást a képregény záró része, a hazatérés törte meg: spoilerek nélkül annyit róla, hogy inkább hatott egy epilógusnak, mint a történet lezárásának (ez valószínűleg magyarázható azzal, hogy az Old Man Logan eredetileg folytatásos füzetekben jelent meg, itthon gyűjteményes kötetben jelent meg). Ettől eltekintve izgalmas a történet, sok akcióval (így örülhetnek azok is, akik egy ilyen jellegű olvasmányra vágynak), a depresszív hangulatot Sólyomszem karaktere sokszor oldja, de azért a végére az ember szíve megszakad. 

A végét leszámítva nagyon tetszett a Kiméletlen jövő / Old Man Logan, úgy érzem, tökéletes ismerkedés volt a Marvel képregényes világával. 9/10-es pontszámot kap tőlem és ezek után bátrabban próbálkozok ezzel az univerzummal (ajánlani ér). 

2014. április 24., csütörtök

Donkeys

április 24, 2014 0 Comments

Donkeys (2010), directed by Morag McKinnon, is a Scottish black comedy. The plot operates with only four main characters (Alfred, Brain, Jackie, Stevie), but their nature and character development are quite interesting and all of them would deserve attention, but the most significant improvement is the main protagonist’s, Alfred.

At the very beginning, Alfred seems to be a comical and independent figure. He is independent because he seems to have his own business (his street-market), flat and he seems to be pleased with his situation. On the other hand, he is a comical character because of how he reacts to different events. The scene when Alfred is informed about his diagnosis is a good example: he knows the diagnosis now, he should be sad, but he ran out off the room crying hysterically. 

Anyway, this scene is crucial in his development, too – because of his diagnosis (he is dying) Alfred makes the following decision: he tries to get closer to his lost family (Jackie and her daughter). Managing his plan, he is about to keep his independent and comical nature – perhaps he wants to be likeable in this way. However, he cannot rebuild his relationship with Jackie. Her attitude to her father is cold-blooded, she usually rejects him. This behaviour makes Alfred desperate, even though he does not show it. He continues to act in his comical way. However, later, he will not be able to manage it. 

In connection with Donkeys, David Cairns says the following: “Reality contains more than just misery, poverty and squalor. The miserable goes hand in hand with the beautiful and the absurd. It’s always impressive when a film manages to do justice to all three aspects of existence, as Donkeys does!” Concerning Alfred his comical character is the beauty and absurdity which goes hand in hand with misery. One great example is the scene when Alfred and Brain visited Alfred’s granddaughter and play childish games all the night. Alfred can enjoy the situation, though he knows about his forthcoming death. But the diagnosis scene mentioned above is a much better example: it is comical and absurd, yet bitter, too. 

In conclusion, Morag McKinnon makes possible character development in a visible way. Alfred’s description represented it well; moreover, the beautiful, miserable and absurd characteristic of the movie is also showed by the protagonist.


2014. április 18., péntek

Durarara!!

április 18, 2014 0 Comments

Azt mondják, ha létezne olyan lista, hogy 1001 anime, amit meg kell nézned mielőtt meghalsz, a Durarara rajta lenne a listán. Szóval röviden, otakus berkekben alapműnek számít. És azt kell mondanom, hogy rá is szolgál erre.

Tartalom:
"A történet elején egy fiú, Ryuugamine Mikado felköltözik a városba, hogy ismét együtt járhasson középiskolába egy régi barátjával, Kida Masaomi-val. A fiúk gyerekkoruk óta ismerik egymást, és a távolság sem jelentett problémát a barátságuknak, az internet segítségével tartották a kapcsolatot. Mikado érkezése első napján rengeteg embert ismer meg Kida barátai és ismerősei közül. A vidékről felköltözött fiút igencsak érdekli a városi élet, főleg az Ikebukuroi bandák, amik igen nagy hírnévre tettek szert, főleg a Dollars nevű szervezet. Arról is rengeteg pletyka kering, hogy sokan tűnnek el a városban és ezeket az eltűnéseket kapcsolatba hozzák a különböző bandákkal. Nem is olyan egyszerű a városi élet, főleg nem akkor, amikor feltűnik egy városi legenda, a "Fej nélküli Motoros"."

Forrás: Animeaddicts


A Durarara eleje miatt nem értettem, hogy miért istenítik annyira a történetet. A szereplők erősnek látszottak (leszámítva a három főhőst), viszont a történet nem látszott haladni sehová se. Szerencsére hat-hét epizód után kiderült, hogy a legelső részek csak alapozásként szolgáltak, ezután már sejthető volt egy végkimenetel, még ha látható nem is. Ez utóbbi nem is baj, hiszen az írók olyan jól keverték végig a kártyákat, hogy a néző figyelme többé-kevésbé a sorozat végéig fennmaradt - nem tudjuk, hogy hová lyukadunk ki. Fokozatosan ismerhettük meg a szereplők motivációit (kivéve Iyazáét, de ő egy külön kategória a történetben), az egymás között húzódó ismeretségi hálót, s persze mindenki múltját és titkát. Ezekre gondolva elég abszurd és összeférhetetlen társaság verődött össze, de szórakoztató.
 

A grafikai megoldások is érdekesek ebben az animében. Mivel a Baccano készítőinek alkotása ez is, így természetesen a rajzstílus szinte teljesen megegyezik (de az opening stílusa is). Kicsit eltérnek a szokásos figuráktól, kevésbé kidolgozottak, viszont az animáláson és a háttérgrafikán bizony látszik az igényesség. Viszont érdekesnek találtam, hogy a statisztaszereplők fehér figurákként szerepeltek a háttérben, s csak akkor lettek színessé, ha a cselekményhez kapcsolódóan kellett mozogniuk - ez jól ki is lett játszva például a Dollars banda találkozóján. 

Összességében, a Durarara megérdemli a hype-t, ami körülötte van a mai napig. A történetvezetés bámulatos, teljesen leköt és nem sablonos vagy kiszámítható. Be nem foltozott lyukak maradtak a cselekményben, de nemrég jelentették be a 2. évadot, így talán nem kell várni sokáig a folytatásra. Addig is 9/10-es anime, de csak a gyengébb kezdés végett. 

2013. augusztus 2., péntek

Nagy gubanc

augusztus 02, 2013 0 Comments

Mindenképpen érdekes trendnek lehetünk szemtanúi az animációs filmek világában. Ha visszaemlékezünk, régi, gyermekkori meséink az élet alapjaira tanítottak minket: szeretet, megértés, igazságosság és sorolhatnám a végtelenségig. A mai rajzfilmek (legalábbis az igényesebb része) úgy érzem, a gyerekek mai, aktuális problémáival foglalkoznak. Ebbe a trendbe sorolnám a Disney 50. rajzfilmjét, az Aranyhaj és a nagy gubanc című rajzfilmet. 

Tartalom:
"A bájos Aranyhaj egy toronyban él. A gonosz boszorkány még csecsemőkorában rabolta el a királylányt, azóta tartja bezárva. Aranyhaj egyhangú élete megváltozik, amikor a toronyban talál menedéket üldözői elől a királyság legkeresettebb banditája. Flynn Ryder felbukkanása jó alkalom arra, hogy Aranyhaj kiszabaduljon Nyanyabanya rabságából. Alkut köt tehát a jóképű fickóval, és ezzel kalandokkal teli utazás veszi kezdetét. Ebben társuk egy állandóan aggodalmaskodó kaméleon, egy szuperló és néhány haramia. Közben fény derül Flynn igazi kilétére."

Forrás: Port


Természetesen a gyermeki problémát megelőzően rengeteg minden van ebben a Disney-Pixar mesében, ami valahogy hiányzott az elmúlt évek animációs filmjeiből. A báj? A varázslat? A tanulság? Humor? Meglehet, de inkább más problémáról van itt szó. Inkább az lehetett a probléma, hogy a Disney nem mert megújulni. Évek óta a jól bejáratott sablonokra fűzte fel történeteit, amelyek persze szórakoztatóak, de különös nagy sikert és színt nem jelentettek. Az Aranyhaj sikerének kulcsa mindenképpen, hogy mert és képes volt megújulni. Például főhősnőnk, Rapunzel nem a hagyományos megmentésre váró hercegkisasszony, hanem olyan, aki képes magán segíteni. És ami mindenképpen szórakoztatóvá és újszerűvé teszi a történetet, hogy az ő szemén keresztül ismerjük meg a világot: hogy egyszerre csodálatos és gonosz is. Továbbá Flynn sem az a tipikus lovag fehér lovon, akit megszokhattunk már közismert hercegnő történetekből. 



És főgonoszunk, a boszorkány sem mindennapi. Saját érdekei miatt egy hamis életet épít fel Rapunzel köré, és neveli az erdő mélyén, óvva őt az állítólagos veszélyes világtól, mert ő nagyon szereti a kicsi lányát. Ismerős ez valahonnan, nem? Előfordul a való világban pár ilyen álszent szülő, és valamilyen szinten így akadályozza gyermekét, hogy kibontakozzon. Ez volna az a probléma, amivel kezdtem. Érdekes kérdés, hogy ez az üzenet vajon egy gyerek számára érthető-e, de mondjuk ha látja, hogy kedvenc hősei is megbirkóznak nehézségekkel, akik akár a szüleik, talán ad némi bátorságot a gyereknek a való életben is. De ez már egy nehezebb, összetettebb kérdés, ami nem biztos, hogy része egy kritikának.

A friss szereplőkön és történeten kívül a kivitelezése is valami fantasztikus ennek a mesének. Mindig megdöbbent, hogy mennyit fejlődött az animáció, és egyre valósághűen tudják a figurák köré megalkotni a környezetet. A kastély, a lampionok, a ruhák mozgása egytől-egyig fantasztikus. És milyen pontot adhatnék egy olyan szép és szórakoztató mesére, mint az Aranyhaj és a nagy gubanc? 10/10-es pontszámot, mert el kell ismerni, tényleg az elmúlt évek egyik legminőségibb meséje. És az ötvenedik egész estét betöltő Disney nagyfilm. 

2013. augusztus 1., csütörtök

A francia Lara Croft

augusztus 01, 2013 0 Comments

A rengeteg amerikai kalandfilm között mindig felüdülés egy európai alkotást látni, egy franciát még inkább. Az elmúlt évek egyik ismert francia kalandfilmje az Adéle és a múmiák rejtélye. Luc Besson (a Wasabi film miatt lehet ismerős a neve) nem akar többnek látszani ebben a filmjében se, csak szórakoztatni kíván. Mellesleg, az ajánlást köszönöm Annának. 

Tartalom:
"1912-t írunk. Adéle Blanc-Sec, a rettenthetetlen ifjú riporter ég a tettvágytól. Képes bármeddig elmenni azért, hogy véghezvigye céljait. Ha a helyzet úgy kívánja, akár Egyiptomig is elhajózik, hogy különféle méretű és formájú múmiákkal mérje össze erejét. Mindeközben Párizs polgárain lassan eluralkodik a pánik. A Természettudományi Múzeum egyik emelvényén egy 136 millió éves Pterodaktilusz tojás rejtélyes körülmények között kikel, az óriási ősmadár pedig folyamatos rettegésben tartja az égből a francia főváros rettegő lakosait. Ám e szörnyeteg is kevés ahhoz, hogy Adéle Blanc-Sec kisasszony zavarba jöjjön, kinek eddigi kalandjai is számos meglepetéssel szolgáltak már az izgalmak kedvelőinek."

Forrás: Port



Adéle-t nevezhetnénk akár a francia Lara Croftnak is, hiszen hasonló életet él, igaz, egy kifinomultabb stílusban. Fizikai rátermettsége és harcművészetek helyett az eszét használva száll szembe ellenségeivel. Larához viszonyítva Adéle sokkal könnyebben bukik bele a terveibe, amin mi nézők persze szórakozunk. És ennek a kalandfilmnek valahogy ez a lényege. Szórakozni egy kellemesebb, erőszak-mentesebb módon. A mai amerikai filmek inkább az akcióra, a lenyűgözésre mennek rá. Így mindig öröm egy ehhez a filmhez hasonló történet, ahol nem kellenek szuperhősök vagy gigantikus géppuskák, hogy a néző élvezze a filmet. Természetesen, egy amerikai akció/kalandfilmhez hasonlóan a cselekmény itt is sem okoz túl sok meglepetést, bár akadtak meglepő fordulatok, főleg a vége felé. Továbbá kicsit mintha szakítana is a sablonokkal. A lények nem akarják az embereket lemészárolni, csak szerencsétlenségükből akarnak kiszabadulni (mint a dinoszaurusz) vagy teljesen barátságosak és segítőkészek (mint a múmiák). 



Az Adéle és a múmiák rejtélyének összképe a témához illeszkedik. Elbeszélő stílusában is felüdítő, kezdve azzal, hogy van narrátorunk (hasonló, mint az Amélie csodálatos életében), és ezzel jelezve, hogy most inkább egy kellemes mesére készüljünk, mint vad, eposzi küzdelmekre. A színészek sem veszik túl komolyan (jó értelemben) a szerepüket. Főszereplőnk, Louise Bourgoin felszabadult és könnyű játéka megszeretteti Adéle karakterét, finomságának és bájosságának köszönhetően szimpatikus lesz - vagyis ez a benyomás. Továbbá még az ő és társai köré teremtett 20. századi eleji világ is remek hangulatot ad, és csak fokozza a könnyed hangulatot. És kicsit el is varázsol.

Összefoglalva, Az Adéle és a múmiák rejtélye a maga nemében jó film. Az amerikai filmek közben mindenképpen felüdülés, így aki ilyesmire vágyik, annak ajánlott. Nem akarják megváltani a világot, csak ártalmatlan mesébe invitálni a nézőt: 8/10.

Follow Us @soratemplates