A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: thriller. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 24., hétfő

És az öszvérhajcsár tudja, hogy valami nincs rendben - Blake Crouch: Véres arany

szeptember 24, 2018 0 Comments

A cikket eredetileg a Könyvesblognak írtam a nyár folyamán az "Olvass és írj" kezdeményezésükön belül, de mivel nem jeleztek vissza még egy köszönömöt se, és nem tudom, ők mikor jelentetik meg, ezért itt publikálom az írást.

Blake Crouch nem ismeretlen a hazai közönség előtt: 2015-ben debütált Wayward Pines című sorozat mindenkivel megismertette a dél-kaliforniai író nevét. Karrierjét azonban nem a 2012 és 2015 között írt trilógiájával kezdte. A 2000-es évek elején jelentek meg első regényei (Desert Places 2004-ben, Locked Doors 2005-ben), amelyeket további sikeres művek követtek, mint a már említett Wayward Pines trilógia és a 2006-os Good Behaviour, amiből 2016 novemberében készült sorozat. Legutóbb a Sötét anyag című sci-fi thrillert adta ki, amiből jelenleg a forgatókönyv változatot is írja. Ezeken túl Crouch eddig számos regényt és novellát írt – utóbbiak olyan jelentős zsánermagazinokban jelentek meg, mint a Ellery Queen vagy az Alfred Hitchcock Mystery Magazine.

A most kitárgyalásra kerülő könyv, a Véres arany az író egy korai darabja, amiben minden megtalálható, amiért Crouch-ot szeretni lehet, sőt meg merem kockáztatni, többet is kapunk, mint későbbi műveitől. 
A thriller két történetszálon játszódik. Az egyikben 2009-et írunk, ahol egy újságírónő, Abigail egy különleges sztori reményében csatlakozik az Elveszett Városnak nevezett lakatlan területre tartó expedícióhoz. A környékbeliek mendemondái szerint 1893-ban megmagyarázhatatlan események következtében a város teljes lakossága nyom nélkül eltűnt. Az expedíció célja magyarázatot találni a több mint száz évvel ezelőtti eseményekre.

A másik történetszál visszavisz minket az időben, egészen 1893-ig, az abandoni lakosság eltűnése előtti időszakra. A nyugodt hegyi kisváros mindennapjait a gazdagság ígérete és a kapzsiság zavarja meg. Ebből azonban a városlakók semmit sem sejtenek, a közelgő vég váratlanul csap le rájuk.

Korábban két, magyarul is olvasható Crouch regényhez volt szerencsém: a Wayward Pineshoz és a Sötét anyaghoz. Mindkettő elolvasása után hasonló benyomásom volt: érdekes ötletek kevésbé jó kivitelezésben. Crouch karakterei inkább könnyen beazonosítható sablonfigurák, mint olyan emlékezetes szereplők, akik bármilyen érzelmi reakciót is kiváltanának az olvasóból, a történet hangulatát pedig a lehető legegyszerűbb írói eszközökkel – például tőmondatok egymás mellé halmozásával – próbálja elérni. Hasonló fogásokat vártam a Véres aranyban is főleg, hogy egy 2009-ben írt regényéről volt szó (vagyis azt feltételeztem, hogy az új regényeihez képest rosszabbul írt), de végül kellemes csalódás lett a harmadik találkozásból. A könyv azt adja, amit a fülszöveg ígér: két történetszálat, amit egy közös rejtély köt össze. 
 
Blake Crouch
 
A legnagyobb erénye Crouch-nak itt a narráció. 437 oldalon képes ezt a történetet úgy előadni, hogy szinte végig fenntartja érdeklődésünket. Ezt pedig egy egyszerű, de jól alkalmazott trükkel teszi: a cselekmény elején elhelyezi a rejtélyt (Hogyan tűntek el a hegyi város lakói?), és ameddig ez lehetséges, nem oldja meg, sőt az olvasónak se nyújt fogódzkodókat a megoldáshoz. Pörögnek közben az események, egyik probléma követi a másikat, így nincs is nagyon ideje az olvasónak visszagondolnia a főrejtélyre. Crouch mindig elénk tesz valamit, amivel eltereli a figyelmünket. És ugyanitt érdemes megemlíteni, hogy a szerző nem használja túl ezt a fajta mesélést, nem ver át minket: a múlt és a jelen szála a könyv egy bizonyos pontján összeér, és fény derül a nagy titokra.

A Véres arany azért nem teljesen hibátlan mű, megvannak a saját gyengeségei. A 2009-es rész kevésbé erős az 1893-ashoz képest: az előbbi inkább egy B-kategóriás akciófilm benyomását kelti a túszdrámával, folyamatos árulásokkal és vissza-visszatérő szereplőkkel – ami pluszba még túl is van nyújtva plusz 100 oldallal –, míg az utóbbi történelmi rész kemény emberi sorsokat mutat be a kapzsiság pusztító hatása mellett. A feleségét verő férjtől a kivégzésére váró kocsmárosig számtalan életutat ismerünk meg Abandonban, melyeket Crouch képes átélhetővé tenni. Pszichológiai mélységekbe nem merészkedik, de az események puszta bemutatásával – mindent filmszerűen mesél el, de végig kívülálló szemlélő marad – mégis hiteles elbeszélővé válik, és így elhisszük neki, hogy ezek az emberek tényleg életük legnehezebb napjaival néznek szembe.

Röviden, a Véres arany egy kellemes csalódás, egy olyan thriller, ami pont annyit nyújt, amennyit ígér: egy izgalmas és szórakoztató kikapcsolódást. Ezenfelül megértheted, miért futott be Blake Crouch, mit is tud valójában a Wayward Pines-on kívül.

2018. szeptember 23., vasárnap

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

szeptember 23, 2018 0 Comments

Érdekes címe van ennek a filmben, nemde? De furaságával ügyesen felhívja magára a figyelmet, és nem teljesen egyértelműen, de azért tudtunkra adja, mi lesz a főtéma: cyberbullying, azaz az internetes zaklatás. Ennyi, és persze a számos pozitív kritika (a film honlapján egy csokorra valót találhatsz itt) elég volt, hogy moziban-nézős lesz a mű, és Ádámmal be is ültünk.

Tartalom:
Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története.
Schwechtje Mihály az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában volt az egyik rendező, korábban számos kisjátékfilmet készített, legutóbbi rövidfilmje, az Aki bújt, aki nem jelenleg a mozikban is látható: A fa alatt című, többszörös díjnyertes izlandi fekete vígjáték kísérőfilmjeként. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első nagyjátékfilmje, amelyben a tehetséges fiatalok mellett olyan színészek tűnnek fel, mint Polgár Csaba, Mácsai Pál, Kardos Róbert, Rezes Judit és Schell Judit.

Forrás: Port


Schwechtje filmjének egyik legnagyobb erőssége annak hitelességében rejlik. A tinédzser szereplőket a karakterükkel megegyező életkorú színészek keltik életre, ráadásul nagyon profi módon (azaz nem idegesítőek vagy fájóan erőltetettek, mint számtalan más tinifilmben). Az őket körülvevő környezet (az iskola, a szülők) szintén nagyon reális, hihető: pörög a Facebook és az Instagram, a fiatalok a virtuális térben könnyebben mozognak, teremtenek kapcsolatot, mint a valóságban (és ezt is nagyon hitelesen, a képernyőre helyezett chatablakokkal teszi élővé a vásznon). És könnyebben okoznak fájdalmat egymásnak, vagy sokkal komolyabb sérelmeket - és ez igazából senkinek se tűnik fel, csak nagyon későn. Azért némi biztonságos, tinédzsereket célzó művekre jellemző "burkot" érezni a történeten (például a gyerekeket körülvevő szervek, mint az egészségügy és az oktatás egész normálisan működnek), de így is sötétebb hangulatú más, mostanában bemutatott tinifilmeknél. Például a Kszi Simonhoz képest a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (a továbbiakban RLSM) egy depresszív, eret vágós történet. A sötétebb tónus nem is túlzás. Az Indexnek adott interjú szerint Schwechtje a filmen bemutatott esetnél sokkal durvább sztorikat is hallott tinédzser interjúalanyaitól, és a lényege is itt van az RLSM-nek: az abszurd, már-már hihetetlen tragédiával és az ahhoz vezető úttal felnyitja a szemünket. Szinte ráüvölt a felületesen szerető szülőkre és iskolatársakra, hogy figyeljenek már a másikra, mert a baj könnyen megtörténik. Mert a gyermekeink nem rózsaszín habos-babos, tiniproblémákban élnek, hanem a való világ kegyetlenségében, amire nincsenek felkészülve. Ezt kevés film mutatja be ilyen nyíltan, és ilyen megrázóan.


A történet persze nem lenne megdöbbentő a profi forgatókönyv nélkül. Schwechtje az animés lány, Eszter (Herr Szilvia) köré építi fel a cselekményt. Tudomást szerzünk a környezetében történő eseményekről (pl. Beni szakítása, Eszter barátnőivel való készülődés a conos performance versenyre), de mindez semmiségeknek tűnnek a lány belső világából szemlélve. A csak ráirányuló fókusz végett könnyen a helyébe képzelhetjük magunkat, ezzel pedig megérthetjük érzéseit is. Nincs itt más, mint egy fiatal lány, aki vágyik más szeretetére, egy olyan, az életében biztos személyre, akire számíthat mindennapi problémáiban. Aztán váratlanul, egy nagyon elegánsan elhelyezett fordulattal Eszter megszűnik főhősnek lenni, és az eddigi események új megvilágításba kerülnek, később pedig a végkifejlet felé is ezen az új szemszögön keresztül haladunk. Ez a húzás nem csak egyszerűen egy új megközelítést hoz az Eszter körüli eseményekbe, hanem az osztály közösség közös univerzumát teszi komplexebbé, és magát a film végét is többrétegűvé teszi. Az események különös láncolatához hasonlóan (amit az előző bekezdés végén írtam le) a többféleképpen elmesélt történet is elgondolkodtat minket, ráébreszthet, hogy nem szabad felületesen ítélkeznünk, hanem meg kell értenünk az ok-okozatot. A jövőben ugyanis így kerülhetjük el a tragédiákat.

Az RLSM az őszi mozi kínálat egy kellemes meglepetése, sőt, nálam felkerült az utóbbi évek kedvenc magyar filmjei közé is. Az elejétől a végéig hiteles, kiemelten fontos témát hoz közel mindenkihez, ezenfelül pedig nagyon fordulatos, bőven kínál izgalmat a nézőnek. Sok rossz dolog nem mondható rá, talán csak annyi, hogy itt-ott kicsit mintha veszteni lendületéből a történet, és kicsit megmosolyogni való volt az amatőr anime-utánzat a filmben, de utóbbit fogjuk a kis költségvetésre (a Magyar Filmalap ugyanis nem támogatta Schwechtje filmjét). Az RLSM 9/10-es filmélmény, ajánlom mindenkinek.

2018. január 21., vasárnap

Sok kicsi valóság mirólunk - Black Mirror 1. és 2. évad

január 21, 2018 0 Comments

Black Mirror, magyarul Feket tükör. Halljuk, a kritikusok imádják, instant siker, mert milyen jó sorozat és kötelezővé kéne tenni, de ezentúl mi ez és mit ad? A különböző filmes adatázisokban a leírások annyit mondanak, hogy a Black Mirror egy olyan antológia-sorozat, amely különálló epizódjainak a célja az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeinek bemutatása. Az új évad és egy facebookos körbekérdezés után úgy döntöttem, ideje megnézni, mit tud a sorozat, és miért tartják Charlie Brookert zseninek. A mostani bejegyzésben az 1. és 2. évadról írok, részekre bontva, és majd hasonló elven a 3. és 4. évadot egy külön posztban tárgyalom.


1. évad 1. rész: The National Anthem (Himnusz):
Az első részben valaki elrabolja a brit hercegnőt, és egy videóüzenetben megzsarolja a miniszterelnököt: ha nem szexel élő adásban egy malaccal, a hercegnőt megöli. Az epizód mondanivalója a megalázás köré épül: dominánsabb a megalázott (a miniszterelnök) oldala, de annak ellenére, hogy a megalázó gyakorlatilag nem jelenik meg személyesen, az ő szemszöge is jelen van, mint egy olyan ember, aki a puszta megalázásért bármit képes megtenni. A mondanivaló és az epizód mozgalmassága ellenére a "Himnusz" nem győzött még meg a Black Mirrorról. De menjünk tovább, mondtam magamnak. 


1. évad 2. rész: 15 Million Merits (Az egyetlen kiút):
Virtuális kakas, falba épített adagolós fogkrém és mozgó háttér: csodás jövő, nem? Nem. Bingham szemén keresztül egy bizarr, falanszter-szerű rendszer tárul fel előttünk, ahol az egyen tréningruhát viselő lakóknak tekerniük kell, hogy áramot fejlesszenek. Egész napos munkájukért cserébe mindenre beváltható pontokat kapnak, és különböző programokat nézhetnek. Bingham céltallannak érzi mindennapjait, amíg nem hallja Abit énekelni. Ekkor Bing eldönti, hogy pontjait a lányra költi: 15 millió pontért cserébe felléphet a közösség tehetségkutatójában.
Ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy már mindent értek. A falanszteres világban gyönyörűen megjelenik a fogyasztó társadalom minden szelete és szereplője: a céltalanság érzése, a semmilyen életünkből való kiszabadulás, a szórakoztatóipar kizsigerelése, és azok, akik mindig is nagy támogatói lesznek az elnyomó rendszereknek. Zseniális, ahogy ezeket Brokker egy kerek, sajátos disztópiába gyúrta, és úgy építkezett belőle, ahogy. Ez az 1. évad legjobb része.


1. évad 3. rész: Entire History of You (Az emlékchip):
A nem is olyan távoli jövőben az emberek fejébe beépíthető egy chip, amellyel rögzíthetik mindennapjaikat, később pedig visszajátszhatják a rögzített eseményeket. Ebben a jövőben él Liam, aki feleségével egy baráti vacsorára hivatalos, ahol egy régi barátuk is feltűnik. Liam féltékeny lesz a férfira, és hogy kiderüljön, alaptalan-e a érzése, a chip segítségével nyomozni kezd.
Az első olyan rész (a további évadokban még akad pár), ami maga a technológia helyett az emberi részre koncentrál. Liam és Ffion féltékenység miatt megromlott viszony mindkét oldalról bemutatásra kerül: a férj egyre jobban belelovalja magát a gyanús férfi gyűlölésébe, feleségében pedig egyre kevésbé bízik, és emiatt eljut egyfajta verbális bántalmazásig is. A nő közben nem érti párja hirtelen megváltozott viselkedését és próbál kitartani saját igaza mellett. Klasszikus férfi és nő közötti kommunikáció jelenik meg a jól ismert félreértésekkel, de az epizód csúcsán azért jön a kérdés: a kialakult szituáció elkerülhető lett-e volna a technológia (emlékchip) nem létével, vagy nem ezen múlt ennek a kapcsolatnak a jövője? Érdekes epizód erős lezárással.


2. évad 1. rész: Be Right Back (Rögtön jövök):
A 2. évad a személyes történetek vonalán haladt tovább. Martha és Ash boldog házasságban élnek, azonban Ash váratlanul meghal, és Martha egyedül marad. A fiatal özvegy képtelen feldolgozni férje halálát, ezért egy új szolgáltatáshoz fordul, amely segítségével kapcsolatba léphet az elvesztett szerettekkel. A rész egy klasszikus "mi lett volna" témát dolgoz fel (mi lenne, ha még élne az elvesztett személy?), amit teljesen átélhetővé tesz azzal, hogy a feleséget állítja középpontba. Az ő szemszögén keresztül viszi végig, milyen örömöt jelentene az, ha egy elhunytunkat visszakapnánk, majd megmutatja azt a sokkot is, amit a felfedezés okoz, hogy valami mégsem ugyanaz, mint volt... Félig személyes érintettségből, félig az epizód építkezése miatt erősen megérintett a "Rögtön jövök", és ezen a ponton avanzsált kedvencemmé a Black Mirror.


2. évad 2. rész: White Bear (Fehér medve)
A "Fehér medvé"-ben a klasszikus disztópiákhoz térünk vissza - a díszletek legalábbis ezt sugallják. Az epizód főalakja, Victoria ismeretlen helyen ébred és semmire se emlékszik. A környezetében felbukkanó emberek segítségét próbálja kérni, azonban senki se szól hozzá, egy idő után pedig üldözői lesznek, akik mindenáron meg akarják őt ölni. Menekülés során szerencsére segítőkre lel.
Ennek az epizódnak a felépítése emlékeztet kicsit a mystery box narratívára, ezt okosan is használja a BM, hogy megkapjuk az aktuális figyelmeztetést. A történet teljes ismeretében azt mondom, ez a rész az önbíráskodásra épül, amivel mindig kell foglalkozni. Tapasztalataim szerint ennek kapcsán mindig szélsőségesek a reakciók: egyik oldal vizsgálja az elkövető szociális hátterét, próbálja megérteni, mi vezetett a tetthez, azaz megőrizni az elkövető emberségét, a másik oldalon viszont ott a dühös, a jog rendszerében csalódott fél, aki szeretne végre igazságos büntetést mérni az elkövetőre. Zseniálisan mutatja meg, hogy a szélsőségek - bármelyik oldalon is alakuljanak ki - meddig tudnak elmenni. 


2. évad 3. rész: The Waldo Moment (Waldo):
A zárórész szerintem elég megosztó lehet (a 6,3-as imdB értékelés beszédes), és őszintén nekem se tartozik a kedvenceim közé, de mégis fontosnak tartom. Visszatérünk napjaink Angliájába, ahol épp választásokra készülnek. Egy népszerű tévéműsor stábja is szeretné meglovagolni a dolgokat, amikor úgy döntenek, hogy Jaime, a lecsúszott humorista által szinkronizált, politikailag inkorrekt medvét, Waldo-t indítják a választásokon. A "Waldo"-t eredetileg 2013-ban mutatták be, de erős párhuzamokat éreztem az elmúlt évek választásaival és népszavazásaival... Ezért érzem fontosnak: jól bemutatja, mi vezethet ahhoz, hogy a választók fogékonyak legyenek a populista politikusok szövegeire (kimondják az emberek régóta érzett, de nem megfogalmazott problémáit), és az adott politikus vagy a mögötte álló csapat hogyan tudja vezetni a népet egyszerű kommunikációjuk mentén. Régi recept, de még mindig működik, és akár egy animált medvét is megválaszthatunk így... 


Karácsonyi különkiadás: White Christmas:
A 3. évadot egy elég erős karácsonyi kiadás előzi meg, ami egy nagyon egyszerű felállásból indul: két férfi leül beszélgetni. És ennyiből képes kibontakozni a BM szerintem eddig (4. évadot még nem láttam) legzseniálisabb része. Spoilerek nélkül nehéz érdemben beszélni a "White Christmas"-ről, de nagyvonalakban egy minden Black Mirror-jelleget magán viselő epizód: emberiesség, technológia i veszélyek és thrillereket idéző történetvezetés. 

A 7 részt összegezve kevés olyan epizód akadt, amivel ne lettem volna kibékülve (National Anthem és a Waldo talán), de még azokban is bőven lehetett gondolkodnivalót találni. A Black Mirror 1. évada részemről egy 8/10, a 2. évad pedig egy 9/10. Van ok a hype-ra, hidd el. 

2017. december 28., csütörtök

A német Stranger Things, ami igazából nem is az

december 28, 2017 0 Comments

A német Stranger Things - vezették fel eképpen a Netflix echte német nyelvű sorozatát, a Darkot. Marketing szempontból érthető húzás, és persze az se árt, ha egy ilyen szöveggel lesz némi prekoncepciónk is a várható műről. Viszont az ilyen kijelentésektől elvárná az egyszeri néző, hogy legyen valami alapja is. Bárki is találta ki ezt a ST párhuzamot, az mondjon le, ugyanis a Darknak jóformán semmi köze a sokat emlegetett sorozathoz. Valami teljesen mást kapunk.

Tartalom:
"Családi saga egy kis természetfölötti csavarral. A Dark története egy német kisvárosban játszódik, amely nyugodt életét két fiatal fiú eltűnése zavarja meg. Az ügy nem csak a hatóságokra lesz nagy hatással, hanem a városban élő négy család életére is."

Forrás: IMDb alapján


A kezdeti kirohanásomat annyival azért kiegészíteném, hogy ha nagyon akarom, akkor egy valamiben a Dark hasonlít az ST-re: vígan csemegézik a horror és thriller filmek eszköztárából. Egy Isten háta mögötti kisvárosban járunk, stimmt. Valami megmagyarázhatatlan történik, stimmt. És gyerekek tűnnek el, stimmt. És még sárga esőkabát is van, stimmt (Az, rád gondolok). Még a kevésbé gyakorlott horror és thriller rajongók is meg tudnak nevezni egy-egy olyan művet, amelyekben az említett elemekből akár egy is megjelenik. A Dark szerencsére az ST-hez hasonlóan nagyon jól dolgozik a rég bejáratott elemekkel, egy nagyon sajátos, hamisítatlan, darkos (pun intended) hangulatot teremt. Persze valahol azt is érzem, hogy az atmoszféra nem lenne egyedi a helyszín nélkül. Két évvel előrébb járunk a jövőben egy tipikus német vidéki környezetben; ezt látva végig ujjongtam magamban, hogy végre, egy európai helyszínt jól kihasználó mű! Bőven hozzájárul a hangulathoz a mesteri fényképezésnek és a jó zenék.


A külsőségeken túl érdemes a történetről is szót ejteni. A promóciós képek és a plakát hiába sugallja azt, hogy a Dark horror, a cselekmény előrehaladtával kiderül, szó sincs erről. A sejtelmesség sokkal inkább a thriller felé mutat, de a végső csavar egy harmadik zsánerműfajhoz, a sci-fihez visz. A továbbiakban spoileresen folytatnám. A városban lakó gyerekeket és felnőtteket egyaránt foglalkoztatja az elveszett fiúk ügye, és mindenki a saját lehetőségei szerint nyomozásba is kezd. Az egyik áldozattá váló fiú, Mikkel útja során válik azonban egyértelművé az, amit addig csak sejtettek velünk: az erdőben húzódó, a sorozat ikonjává váló lyuk a múltba vezet. A jó húzásként behozott sci-fi-vonalra szép lassan mindenki rádöbben, és a szereplők elé kerülő nyomok és információmorzsák alapján pedig összeáll a kép: A háttérben működő szervezet machinációja ez, miszerint 33 évente a világban ugyanannak az eseménynek meg kell történnie, és ez erősen érinti a kisvárosban élő családokat is. Spoiler vége. Ez így leírva elég izgalmasan hangzik, és az is, elviszi hátán a 10 részes Darkot, viszont az, ahogyan mindezT elmesélik, már kevésbé izgi. Az első négy epizód még erős, érezni, hogy a készítők mesterien szövik a történet fonalát, azonban az ötödik résztől pont ez válik a sorozat legnagyobb hátrányává. Annyira szépen felépítik a rejtélyt, annyira kimérten precíz minden, hogy ha egy kicsit is figyeltünk, könnyen kitalálhatjuk a Dark főbb fordulatait. És az izgalom ezzel elvész.


Érdekes vonulatot jelenthetne az eltűnések körüli rejtély mellett a szereplők közötti kapcsolatok és személyes drámájuk is, azonban ez a történet építéséhez hasonlóan unalomba fullad, pedig erősen kapcsolódik a sci-fi-vonalhoz is. Az első epizódok még izgalmas konfliktusokat vezetnek fel, a megcsalástól kezdve a szerelmi háromszögig mindent kapunk, de aztán valahogy ezek egyre kevesebb figyelmet kapnak, majd végül mintha a készítők érdeklődését is elvesztenék az emberi problémák. Bár a sorozat javára legyen mondva, a felnőttek múltját jól kibontják, tartogat néhány meglepetést. De mégis úgy éreztem, elhanyagoltak a családi szálak, és ez egyrészt köszönhető a viszonylag kevés játékidőnek (10 epizód összesen az 1. évad). Ennyi részben képtelenség jó ütemben építeni a főcselekményt és tisztességesen ápolni a szereplők kapcsolatrendszerét. És amikor bejött egy harmadik helyszín is, valahogy még zsúfoltabbnak hatott a történet. Egy 15 vagy 20 epizódos évadot simán elbírt volna a Dark, ahol az emberi rész is megfelelő kibontást kapott volna.

Összességében úgy érzem, csalódás volt a Dark, és nem azért, mert nem hasonlított a Stranger Thingsre. Adott volt minden egy jó sci-fi-thrillerhez - jó ötletek, kellő dráma, hamisítatlan hangulat -, és valahogy mégsem jött össze. Részemről ez most egy kis jóindulattal 7/10, főleg azért, mert a némettudásomnak jót tett, továbbá olyan cliffhangerrel zárult az 1. évad, hogy bizony felcsigázta a kíváncsiságomat - ezek kicsit felhúzták az eredeti 6 pontomat. 

2017. november 5., vasárnap

Még furcsább dolgok

november 05, 2017 0 Comments

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

tartalom:
"Az indiana-i kisvárosba, Hawkinsba nem tértek vissza az eseménytelen, unalmas hétköznapok. Ismét megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a városlakókat: egy egész hektárnyi sütőtök válik az enyészet martalékává, különös állatka érkezik Dustinékhoz, Willt pedig különös álmok gyötrik."

Forrás: IMDb nyomán


Figyelem! A poszt spoilereket tartalmaz. 

Az internetes hype miatt mindig is úgy éreztem, nagyot robbantottak a Stranger Thingsszel. Ennek egyenes következménye volt a fandom létrejötte is (veterán internetezőknek nem kell bemutatni a jelenséget), aminek a tagjai különleges kívánságokkal is elő álltak a rajongás mellett. Legyen olyan a sorozat, ahogyan azt megismertük, megszoktuk (mondjuk ez alap), legyenek meg a párosaink, tökéletesen időzített premier (október 27, azaz Halloween előtt nem sokkal), és szolgáltassanak igazságot Barbnak! 

Vagy amúgy is így volt tervezve az évad, vagy ennyire figyelnek a történetírásakor a nézőkre, nem tudom, de mindent megkaptunk, amit egy ST rajongó kívánhat. Ismét itt a 80-as évek, kisváros és az Upside down, amelyekkel megalapozzák a már jól ismert hangulatot. Kis extra, hogy az első részekben éppen Halloween van, ezzel fokozva a sorozat atmoszféráját. Egy apró dologgal viszont kicsit már a ló túlsó felére estek: az 1. évadhoz hasonlóan mesélik el a másodikat (az elején főleg). A szereplők hasonló kiosztást kapnak, mint a különböző kasztok egy szerepjátékban: Will ismét a természetfeletti martaléka lesz, Joyce megint halálra aggódja magát fiáért, Nancy ismét Jonathannel futja a jól ismert a köreiket, amíg Steve nem tudja mi van. A gyerekek bandájához pedig csatlakozik egy új karakter, Max, hogy meglegyen a lány is a fiúk mellett. Az első részekben látható felállásban Mike, Eleven és Hopper hoz egy kis változást: Mike - érthetően - hiányolja elveszett társát, Eleven szintén vágyik a barátai után, Hopper védelme alatt pedig bújkálni kényszerül a külvilág elől. Viszont Hopper és a lány kapcsolata sok izgalmat ígér. 

A részek előrébb haladtával az előző évadból áthozott szerepek átalakulnak, mindenki megkapja a saját útját, fejlődését. Joyce változott sokat az új évadban, első reakciója nem a pánikolás volt, hanem igyekezett megérteni, mi történik a fiával, és hatalmas kockázatok árán (pl. még Will testi épségének veszélyeztetését is vállalja), de próbálja megmenteni. Kiemelném még Steve-t, aki az első évados ügyeletes bunkó nagymenőjéből egy nagyon szerethető figurává avanzsált, ráadásul úgy, hogy végig kellett járnia azt az utat, amit az állítólagos "lúzerek" szoktak (végig kellett néznie, hogyan veszti el azt a lányt, akit szeretett). Eleven is érdekes szálat kap azzal, hogy kvázi megtették tékozló fiúnak, de szükség volt a karakterének erre: megismeri, honnan jött - és kvázi megtudja, ki is ő valójában -, miért kell harcolnia, és Kala személyében még egy olyan embert is talál, aki révén nem érzi egyedül magát (különleges képeséggel rendelkező gyermek) a világban. Mike sajnos a háttérbe szorult ebben az évadban, de a hiányát jól pótolta Lucas-Dustin-Max szerelmi háromszöge. És ha már szóba került Max, érdemes kitérni rá és a másik új szereplőre, Bobra. Utóbbi az esetlen emberből hőssé avanzsáló figura, aki szerintem valahol még egy kis kikacsintás is volt a felnőttek felé: hozzá hasonlóan kellene a gyerekek problémáival törődnünk (Will és Bob beszélgetésére gondolok a traumák feldolgozásában kapcsolatban). Rátérve Maxre, először csalódtam benne, mert nem tűnt olyan "bad-assnek", ahogy azt a külföldi portálokon beharangozták, de ez végül is nem baj. Max egy igazi tizenéves lány és nem is kell többnek lennie: a "fiús" hobbik ellenére is vágyik arra, amire a korcsoportja, megvannak a saját félelmei (Billy, a mostoha bátjya, aki egy igazi douchebag), de ha kell, a sarkára áll. Kíváncsi leszek, hogyan fog beilleszkedni teljesen a csapatba, főleg, hogy Eleven is visszatért.


A szereplőkön túl az ST lényegét adó Upside Downt is továbbvitték Dufferék. Az új évad előtt felmerült bennem, mivel tudják még bővíteni a párhuzamosan létező gonoszt, de tudtak érdekes lényeket előhúzni még és finoman emelni a téteket is. Megtudtuk például, hogy az Upside Down teremtményeinek úgy nevezett hive mindjuk - azaz csoportelméjük vagy kaptártudatuk - van, amin keresztül kölcsönösen tudnak egymás hollétéről és akaratáról. Mindezt pedig egy lény irányítja, a fináléra alapozva feltehetőleg a bezárandó kapu mögött rejlő hatalmas bestia. A demogorgonon kívül találkoztunk más szörnyekkel is (a még több demogorgonon kívül): ott voltak azok a fura köpködő virágok, amik a betolakodó "táplálékot" hivatottak megbénítani, aztán a már említett központi irányító lény és végül a shadow monster, ami elég tricky dögnek bizonyult (mondjuk a főkonfliktust adó vonaltól azért elvárjuk, hogy érdekes legyen) Will megszállásával, majd fokozatos térnyerésével a fiún keresztül. Egy dolog nem hagy csak nyugodni az Upside Downnal kapcsolatban, még pedig az, mi lesz ezek után? Milyen új fenyegetés jöhet odaátról? Hisz az idei kaland történeti szinten eléggé rendben van. A több oldalról induló szereplők szép lassan összeérnek (bár a végefelé éreztem némi rosszul elhelyezett jelenetet vagy részt [pl. a Barbos nyomozás], a 7. rész, amiben Eleven felkeresi Kaláékat, pedig kicsit kilógott a kisvárosbeli eseményekből), a gonoszt teljesen megsemmisítették, és minden megy a rendes kerékvágásban. A zárókép természetesen utal arra, hogy azért nem szabad itt hátradőlni, viszont az 1. évaddal ellentétben (ahol Will kiköpött magából egy hernyószerű lényt) valahogy sokkal kerekebbnek érzem az idei lezárást. Ha valamiért nem folytatnák a sorozatot (bár amennyire tudom, be van rendelve a 3. évad is), nem annyira bánkódnék a majdnem teljes lezárás miatt.

A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot. Igen, jól sejtitek, részemről a 2. évad is 10/10-es. Tessék azonnal ráfüggni!

2017. július 8., szombat

Sötét anyag tőmondatokkal

július 08, 2017 0 Comments

Emlékszem arra, mikor Wayward Pines plakátok néztek rám a villamos megállóban. Néztek és meggyőztek róla, hogy nekem el kell kezdenem ezt a sorozatot. Megtettem, aztán a végére a hajam téptem, és arra jutottam, hogy nekem a WP-t soha többé, de a történet kitalálójától, Blake Crouch-tól se lássak soha többé semmit.

Aztán nemrég Letya mesélte nekem, hogy a Crouch-nak van egy könyve, a Sötét anyag, ami egész jó, sőt, neki bejött. Mondom magamban, ilyet, én el nem hiszem, hogy Crouch jót írt, amíg magam nem olvasom. Úgyhogy kölcsönkaptam a kérdéses könyvet. A kölcsönzést köszönöm utólag Letyának! A továbbiakban pedig lássuk, igaza lett-e, és sikerült-e túlélnem a WP okozta megrázkódtatásokat.

tartalom:
"Elégedett ​vagy az életeddel? Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom.

Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos.

Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel. "

Forrás: Moly


Az első 50 oldalon úgy éreztem, hogy én továbbra sem leszek jóban Crouch-csal. A történet alapjaiban nagyon sokszor a WP köszön vissza (tökéletes apuka, gyönyörű feleség, semmilyen karakterrel nem rendelkező kisgyerek), de ez volt a legkisebb bajom. Viszont a tőmondatok! A Sötét anyagban az író végig a tőmondatokkal próbálta fokozni a cselekmény drámai hatását. Ez szerintem olcsó és idegesítő megoldás, annyi gyakorlati előnye van csak, hogy gyorsabban el lehet olvasni a könyvet. Persze, nagyon jól ki lehet használni a tőmondatok adta lehetőségeket, de az a túlhasználás, amit Crouch csinál az nem az írói bravúrozás kategóriája. Mindezt még azzal tetézte meg, hogy jelen időben írta a sztorit. Meg kell jegyeznem, angolul jobban működik a jelen idejű elbeszélés, mint magyarul (pl. Murakami Kafka a tengerpartonban kifejezetten üdítő), legalábbis nekem angolul jobban csúszik az ilyesmi.
Aztán lassan túllendültem ezeken az apróságokon, már csak az eltúlzott akciójeleneteken, a néha klisékbe torkolló párbeszédeken és a karakter nélküli szereplőkön morcoskodtam. De valahogy mégis olvastatta magát a regény, tudtam izgulni Jasonért és ami legfontosabb, át tudtam érezni a főhős helyzetét. Most nem spoilereznék, de nagyjából ül a könyv hátoldalán olvasható megállapítás, Justin Cronin tollából: „Proaktív történet a második esélyekről, zseniális sci-fi csomagolásban.” Jó, azért nem proaktív a történet, a csomagolás se annyira zseniális, de a lényeg a lényeg: sci-fi-thrillerbe csomagolt mélázás a mi lett volna ha-ról. Valószínűleg mindannyian eljátszottunk már azzal az ötlettel, hogy milyen lenne az életünk akkor, ha mondjuk biológiatanár helyett anno orvosnak tanulunk, ha korábban otthagyjuk azt a munkahelyet, ahol nem éreztük jól magunkat, vagy ha nem veszünk össze a harmadik exünkkel. A főhős, Jason ezt a dilemmát járja be egy elég elborult, világokon átívelő utazás során. Nem feltétlen azért, hogy rájöjjön, nincs mit megbánnia (ezt ő nagyon jól tudja), sokkal inkább azért, hogy segítse átadni meggyőződését másoknak is. Ehhez az úthoz veszi Crouch a Schrödinger macskája nevű gondolatkísérletet. Ez és a mi-lett-volna-ha ötvözése a tőmondatok ellenére is fantasztikus ötlet. Vannak kifogásolnivalók a kivitelezésben, de ezekről már spoilerekkel kiegészítve beszélnék. Maga a történetben egy fekete doboznak köszönhetően sikerül feloldani Erwin Schrödinger állítását, miszerint a részecskék egyidejűleg több helyen és állapotban léteznek, azonban ez hétköznapi életünkben szinte elképzelhetetlen. Az osztrák fizikus elméletében szereplő macska a példa erre: hogy a macska él vagy holt attól függ, hogy megfigyeli-e valaki ezt az állapotot. Crouch regényében a szereplők egy szérum segítségével elérik a köztes állapotot, amivel képesek elérni valóságunk más változatait, a későbbiekben pedig az is kiderül, hogy az épp aktuális érzelmi állapotuk szerint dől el, melyik párhuzamos világba jutnak. Mélyen nem merültem el a kvantumfizikát, mégis úgy érzem, ezek a megoldások kicsit elvesznek a regény science részéből, inkább mágia benyomása van, mint tudományos. De tény, nem feltétlen hagy lyukakat a történet menetében, feláll egyfajta rendszer, ami szerint működnek a dolgok, így kapunk végül egy kellemes kikapcsolódást.

Aki valami gyors olvasásra vágyik némi komoly témával és egy szuper alapötlettel, az azért próbálkozzon a Sötét anyaggal. Szerintem a strand időszakra pont tökéletes. Az ellenérzéseim és az olvasás közbeni durcizásom ellenére én megadok a könyvnek egy 7/10-t a blogon, a Molyon anno pedig 4/5 csillagot adtam a könyvre. 

2017. április 30., vasárnap

Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni

április 30, 2017 0 Comments

Voltatok már szerelmesek egy borítóba? Nálam ez visszatérő betegség, legutóbbi szívem csücske Chuck Wendig Vészmadarakja lett. Vitathatatlanul gyönyörű a borítója. Egyszerre minimalista (hisz csak egy alak van rajta, meg fekete-fehér) és részletgazdag (az alak hajában rengeteg apró jel van elrejtve). Szerencsére amennyire szép a külső, annyira rendben van a belső is - derült ki számomra is, amikor befejeztem a könyvsorozat első részét a második, Halálmadarak kötet megjelenése előtt.

tartalom:
"Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.


És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia."

Forrás: Moly



Borzasztó érdekes volt olvasni a Vészmadarakat. Wendig megismertet minket a főhősnővel, Miriammel, de ezzel egy időben bedob minket a mély vízbe is. Egy nagyon pontosan megszerkesztett, sokkoló jelenetben ismerjük Miriam eddigi életét: ha megérint egy embert, látja, hogyan fog az illető meghalni. Ha úgy adódik, ki is használja képességét, hisz nem tesz másként Del Amicóval sem. Azonban a kezdés ne tévesszen meg senkit, Miriam egyáltalán nem antihős, legalábbis nem olyan, aki tudatosan válik a törvény ellenségévé. Számomra ez a nő inkább egy sodródó hős, aki azt hiszi, hogy nem befolyásolhatja az események folyását, és belefáradt az életébe. Wendig nagyon szépen és hitelesen bontja ki Miriam múltját, és érzékelteti a benne felgyülemlett keserűséget. Egy önmagát keménynek, de belül segítségért kiáltó fiatal nő világába kerül az olvasó. Ezt nem egyszerű olvasni, de aki volt már lent, nagyon fog tudni azonosulni Miriammel.

Wendig a történet környezetével és más szereplőivel sem enyhít rajtunk. A világ, amit elénk tár, az bizony az USA csúnya oldala, ahol a szemet szemért elvet szó szerint értelmezik. Nyomasztó belépni ide, az ember egyre mocskosabbnak érzi magát, de a kellő perverz kíváncsiság keresztül visz ezen a sötét utazáson – és Chuck Wendig nagyon jól tudja, hogyan kell fenntartani ezt a kíváncsiságot. Kiforrott szimbólumrendszer, örök dilemmák (van-e szabad akarat?), filmszerű képek és jelenetek (konkréten üvölt ez a könyv egy adaptációért), jó helyen elhelyezett cliffhangerek, jól kidolgozott karakterek. Nagyon egyben van az egész, nem igen lehet belekötni. Ami sajnálatos az első kötetben, hogy habár thriller és vannak "paranormális" dolgok (pl. Miriam képessége) a regényben, Wendig ezekre még nem igazán tér itt ki. Reméljük, a következő kötetben igen.

Aki bírja gyomorral a vért, a káromkodást és egyéb csúnyaságokat, az vesse bele magát Miriam Black kalandjaiba. So deep, tényleg, főleg pszichológiai szinten. Nagyon kevés hibája van, talán annyi, hogy kicsit a végét kicsit elnyújtottnak éreztem, ezenkívül ha olvasóként megérted a könyv mondanivalóját, a legvége könnyen kiszámítható. Ettől eltekintve nagyon rendben van a Vészmadarak, 9/10-es pontszám simán jár neki. És természetesen alig várom, hogy elolvashassam a Halálmadarakat. 

Lengyel kiadás

2016. szeptember 7., szerda

Stranger Things

szeptember 07, 2016 0 Comments

Aki régóta működik sorozatjunkie-ként az tudja, hogy nyáron kint nem áll meg az élet: jönnek az újabb és újabb sorozatpremierek. A 2016-os nyári újoncok közé tartozik a a Netflix legújabb sorozata, a  Stranger Things is, ami hihetetlen nagy figyelmet kapott a külföldi médiában. Először egy sorozatos cikk írásánál keltette fel érdeklődésemet a sorozat. A végső motivációt köszönöm Mirának, a plusz inspirációt pedig Cserepesfenyő nevű felhasználónak a snitten. Van egy a sorozathoz kapcsolódó kihívása, nézzetek rá! És most magáról a műről.

Tartalom:
"A nyolcvanas évek természetfeletti filmjei – Steven Spielberg és John Carpenter művei – előtt tiszteleg a Netflix új, Stranger Things című sorozata, amely egy indianai kisvárosban játszódik, ahol egyik napról a másikra eltűnik egy fiatal fiú, és miközben az anyja hajtóvadászatot indít utána, egyre furább és furább dolgokkal szembesül – többek között egy titkos kormánykísérlettel, természetfeletti eseményekkel és egy nagyon-nagyon fura kislánnyal."

Forrás: Snitt


Akik valami újat várnak a Stranger Thingstől, azok teljesen rosszul közelítik meg, ugyanis a sorozat teljesen a nosztalgiára épül. Egy teljesen új történetet mesél el, de teljesen ismerős környezetben. Hogy pontosabbak legyünk, a 80-as évek filmjeinek hangulatát idézi fel (főleg Spielberg műveit), Stephen King legnagyobb klasszikusait és természetesen a 80-as évek hamisítatlan életérzését: utóbbit erősíti például a Dungeons and Dragon szerepjáték vagy a bicikli, amivel mindent el lehet érni. Szóval igen, egy nagyon hangulatos nosztalgiának kell tekinteni a sorozatot. De akkor mégis miért érdemes megnézni? Szerintem akad pár tulajdonsága, ami igenis ad valamit a történet elődeihez, de olyanja is akad, ami a most futó szériák közül is kiemeli.
Egyik az a jól összerakott történet. A 8 epizód alatt három-négy stabil cselekményszál (a gyerekek, a tinédzserek és a felnőttek, meg talán külön vehetjük a laborosokat is) megy párhuzamosan, melyek végig fennt tudják tartani az érdeklődést. A felmerült rejtélyek és problémák előbb-utóbb megoldódnak, a megszokott klísék (pl. van egy a geek gyerekeket terrorizáló páros, douchebag menő tinédzser gyerek) pedig nem hatnak elcsépeltnek, sőt, túl is mutatnak más sorozatoknál. Gondolok például Steve-re, aki nem csak egyszerűen fekete, ahogyan azt a szerepe (ügyeletes bunkó menő srác) sejtetné, hanem egy többféle érzelemre is képes, fejlődőképes karakter. 


És ha már szóba hoztam Steve-t, akkor meg is említeném a másik okot, ami miatt mindenképpen érdemes egy esélyt adni a Stranger Thingsnek. Ha azokra a thrillerekre vagy horrorokra gondolok, amelyeket eddig láttam (bár legyünk őszintén, nem sokat néztem még), azokban vagy magára a megmagyarázhatatlan jelenségre/fenyegetésre vagy csak a főszereplőre fókuszáltak (pl. A 23-as szám). Ezzel szemben a Stranger Things végig az embereket tartja szem előtt. A különös eltűnésnek az egész kisvárosra kiterjedő hatása van, amit a sorozat szépen le is vezet. Természetesen az édesanya, Joyce karakterét érték a legnagyobb lelki megrázkódtatások, hisz ő áll legközelebb ezekhez (Will fia titokzatos körülmények között tűnik el). Ezt a szereplőgárda talán legnagyobb húzóneve, Wionna Ryder hihetően jelenítette meg. Igaz, sokan kifogásolták játékát, túljátszásnak érzik, de szerintem még nem beszélhetünk erről az esetében: a karakternek elveszett a fia, majd kapcsolatba lép egy másik világgal, plusz anxiety problémai is vannak. Ilyen instabil lelki állapotban ki ne válna hisztérikussá, főleg, ha amúgy is hajlamos rá? 
Joyce-n kívül szerencsére a többi szereplő motivációi és érzelmi világa is teljesen átélhető és hitelesen van ábrázolva. Tudunk azonosulni a fiúk elhivatottságával, egymás között felmerülő feszültségeikkel, a különös lány, Eleven (11) viselkedése is teljesen érthetővé válik, főleg tragikus élményeinek fényében, de Nancy és Jonathan tinédzser problémái és szeretteikért érzett aggodalmaik is átélhetőek, nem válnak idegesítővé - ez más sorozatoknál nem feltétlen mondható el (gondolok némely young adultra). Ezek mellett pedig mindegyik figura szimpatikus valamiért. Bővebben nem tudom megmagyarázni, talán azzal, hogy olyan jó volt a casting, hogy a színészeken keresztül azonnal meg tudtam szeretni a szereplőket.

Összességében a Stranger Things egyszerre nosztalgia és újszerű megközelítés. Erősen épít a nagy klasszikus horrorokra és thrillerekre, miközben igazodik a mai nézők ízléséhez és próbál minél hitelesebb képet adni az emberekről egy megmagyarázhatatlan helyzetben. Számomra nem volt rossz dolog ebben a sorozatban, így 10/10. Kíváncsian várom a 2. évadot. 

2016. augusztus 6., szombat

Volt egyszer két Németország

augusztus 06, 2016 0 Comments

Német nyelvből a gyengém a Hörverstehen (magnóhallgatás), így nyelvvizsgára kerestem valami német nyelvű sorozatot, ami minőségben túlmutat A hegyi doktornál meg az ahhoz hasonlókon. A Sorozatjunkie-nek hála, sikerült rátalálnom a Deutschland 83-ra, azaz a  Volt egyszer két Németországra (mintha mostanság menne a Cool-on vagy az RTL 2-n, de tévedhetek). 

Tartalom:
"1983, Kelet- és Nyugat-Németország. A hidegháború és a fegyverkezési verseny kellős közepén a keletnémet hírszerzés kémet küld a nyugatnémet katonai támaszpontra, ahol bizalmas dokumentumokat kell lefényképeznie a Pershing II rakétarendszer telepítéséről Nyugat-Németországban. A kiválasztott kém, Martin nem kiképzett katona, de a körülmények, a meggyőződése és a hírszerzés zsarolásának engedve vállalja a nehéz feladatot. Küldetését teljesítve azt hiszi, visszatérhet beteg édesanyjához és a barátnőjéhez Kelet-Németországba, de a hírszerzésnek még tervei vannak vele. "

Forrás: Snitt


Nagyon jól indul a sorozat: thrillerhez méltó nyomasztó és sejtelmes hangulat üli meg az első képsorokat, majd elérkezünk a főhőshöz, Martinhoz, később pedig a nagy feladatához. A megteremtett atmoszféra pedig semmit sem változik. A fiú kémkedésén keresztül egy nagyon izgalmas lélektani fejlődésben vehetünk részt, ami azt hiszem nem működne a környezet nélkül. Nagyon hitelesen teremtették meg az akkori világot (keletet és nyugatot egyaránt), leginkább a 80-as évek német zenéi által. Sőt, párszor némi humorforrást jelentettek a slágerek (pl. első részben a 99 Luftballonn). De nem csak fizikai, hanem lelki síkon is megjelenik a két Németország, főleg a nyugati oldalon. Nyugaton ott a sok minden, amiről Martin eddig csak hallott (pl. szupermarket, walkman), miközben a szíve igazából hazahúz. Azonban ahogy egyre inkább beolvad a másik társadalomban, úgy kezd egyre inkább belecsúszni egy identitásválságba is. Részletekbe nem mennék bele, de ez talán a legjobb része a sorozatnak, ez adja az igazi thriller jellegét az egész történetnek. Szinte mi is együtt éljük meg ezeket a súlyos traumákat Martinnal. 


A készítők azonban nem csak neki, hanem a mellékszereplőknek is kemény drámákat adtak. Ott van Alex és az apja, Edel közötti feszült viszony, Annett helyzete Martin anyjával és Thomasszal, de bőven jut mindenkire nehéz sors és titok - ez talán adja is magát egy kémes történetben. Szerencsére mindegyik szálat teljesen át lehet élni, hisz mind az idősebb, mind a fiatalabb színészek jól hozzák a szerepüket (pl. Alexet játszó Ludwig Trepte fantasztikusat alakít), de ezenfelül feszesen vezetett történet is jól van adagolva. Bővebben: habár gyorsan halad a cselekmény, és mindig történik valami, jut elég idő a bonyodalmak mögötti háttér megismerésére is. Megvannak a megfelelő felvezetések, karakterizálások, amiknek köszönhetően nem érzünk semmit légből kapottnak. Ez csak az utolsó részben törik meg, sajnos: azt valahogy összecsapottnak éreztem. Mindenre gyorsan pontot tettek, hogy beleférjen a 8 epizódba az, amit a készítők el akartak mesélni. Talán jobb lett volna, ha hosszabb az évad.

Az utolsó részt leszámítva sok panaszom nincsen a Volt egyszer két Németországra. Mindenkinek ajánlom, németeseknek főleg, de a németet gyűlölőknek is (nem tudom megérteni őket :D). 9/10-es pontot adok, főleg, hogy egy B2-es szóbelit is köszönhetek neki. 
Fun fact: Martint játszó Jonas Naynek van egy szuper bandája, a Northern Lights. 


2015. május 31., vasárnap

Holtodiglan

május 31, 2015 0 Comments

Napjainkban egyre több figyelmet szentelnek mind az irodalomban, mind a filmművészetben a női szemszögnek: hogyan éli meg egy nő a felnőtté válást, az iskolát és sorolhatnánk további élethelyzeteket, de talán a házasságot lehet kiemelni, mint a leginkább feldolgozott női helyzetet. David Fincher legutóbbi filmje, a Holtodiglan is a házasság témáját dolgozza fel szintén egy nő szemén keresztül, de merőben eltérően a hasonló témájú művektől.

Tartalom:
"Házasság? Halálos lehet. Nick és Amy az ötödik házassági évfordulójára készül. Boldogok, gazdagok, elégedettek ám az ünnep estéjén az ifjú feleségnek nyoma vész, és gyorsan kiderül, hogy a látszat csalt: a pár tele volt félelmetes, sötét titkokkal. Mindenki Nickre gyanakszik, és ő a hazugságaival meg ügyetlen elterelő hadműveleteivel egyre inkább magára tereli a figyelmet.

Hiába bizonygatja makacsul, hogy nem tehet semmiről, már csupán az ikerhúga, Margo bízik benne. De ha nem a férfi a tettes, akkor hova lett a felesége? És hogyan magyarázhatóak az egyre-másra előkerülő, egyre furcsább titkok? Azok, amelyek talán minden boldog családi élet mélyén ott lapulnak. Azok, amelyek olyan könnyen vezetnek el egy ember halálához."

Forrás: Port


Gillian Flynn regénye alapján készült a film, amelyben a tartalomból már ismert szituáció bontakozik ki: egy boldognak tűnő házasságból a feleség eltűnik, és ahogy a nyomozók egyre inkább mélyebbre ásnak, úgy derülnek ki az egyre sötétebbnél sötétebb titkok a férjről. Már-már annyira tökéletesen összeállt a kép, hogy az gyanús. Ekkor jön a csavar is, amelyről annyit érdemes spoilerek nélkül mondani, hogy teljesen szembemegy a női sorsot taglaló történeteknek. Nem a nő áldozat vagy nem úgy, ahogy azt először gondolnánk? A könyvben és a filmben is felvázolt szituáció elgondolkodtat minket azon, hogy mennyi is múlik a két félen egy kapcsolatban, továbbá a szeretet miként használhatja fel egyik fél a másik ellen. Ezek a kérdések a filmben nincsenek kimondva, Fincher jeleneteken keresztül fogalmaztatja meg bennünk őket, miközben a mögöttük húzódó érzelmeket is teljes mértékben át tudjuk élni - ahogy egy jó pszichothrillerhez illik. 


Azonban egy bizonyos pont után az amúgy ügyesen felépített cselekmény egyre logikátlanabb, majd végül hihetetlen lenni a szó negatív értelmében. A film elején még nagyon ügyesen behúzza Fincher a nézőt a csőbe, de a végén az ellenkezője történik: annyira abszurd szituációt mutat be, hogy az már felháborító. Nem lehet spoilerek nélkül részletezni ennek a felháborodásnak az okát, de bővebb kifejtés nélkül annyit tudnék írni, hogy életidegen, ami történik az utolsó jelenetekben: egy állítást biztosan nem hinne el a rendőrség vizsgálatok nélkül. 
A valóságtól elrugaszkodott befejezésen kívül amúgy a történet jól van felépítve és a karakterek is jól vannak bemutatva, főleg a főszereplő, Amy. Magabiztos szépség, akinek megvan a magához való esze, amit ki is használ, de valami különös mégis bujkál emögött a maszk mögött. Mindezt képes megjeleníteni játékával Rosamund Pike, aki ezért számtalan jelölést is kapott a filmes szakmától. 

Visszatekintve a Holtodiglanra, egész erős alkotásnak mondható a maga túlzásaival együtt. Meglep, lenyűgöz, kicsit felháborít, majd elgondolkodtat, akár jóval a megtekintés után is. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni: 8/10.

2014. március 20., csütörtök

Same rules apply?

március 20, 2014 0 Comments

I'm terribly sorry but this review was written in English, not in Hungarian. It is part of one of my courses at university, and, naturally, I'd like to share my text here. In spite of that fact, I hope you will read and enjoy my review of Filth

A new English thriller, Filth (2013) by Jon S. Braid, could be the worthy follower in the history of adaptations of Irvine Welsh’s novels. Epoch-making? Maybe, but not for everyone.

Bruce Robertson (James McAvoy) a corrupt, pervert, drug addict policeman is close to his promotion: he only needs to solve the case of a brutal murder. To reach his aim, Bruce is capable of doing anything: putting others into shame, screw his best friend, and sleep with his fellow worker’s wife to make success impossible to other “competitors.” Although Bruce is trying to solve the case (besides he works in a “filthy” way), he has to face his mental problems which seem to be overwhelming him.

A new Trainspotting? No, Filth is different from Irvine Welsh’s other story. Braid’s film is not for the wider audience, only for a particular group of people. The factors of comedy (especially, black humour) are not for everyone. Therefore so many cinema fans could not see the humane Bruce under the filthy surface, the reasons of his behaviour. Otherwise, after the continuously shocking grim humour, it is an enjoyable piece of work. By the typical Scottish extracts (e.g. accent, irony about their own nation), there are some rather conventional but spectacular scenes of drug visions, more and more roguish scams (which could not work without James McAvoy’s acting), and lastly the fragility of man. These three themes do not appear together, in general; that is why the film is outstanding. However, it lacks the possibility of further considerations which Trainspotting has – Filth is more of a personal drama than covert speculation on social and personal problems (but it does not avoid making some snide remarks on society).


If you want to join this personal drama-like trip, choose indignation, choose black humour, choose Filth

2014. február 19., szerda

Nevermore

február 19, 2014 0 Comments

Az amerikai irodalom egyik nagy alakja mindenképpen Edgar Allan Poe, így egy ideje, úgymond, hiányzott is egy róla szóló film. pedig az élete bőven rejt jó alapanyagot. James McTeigue Poe halála körüli mítosszal játszadozik el, ahogyan az Anonymous film Shakespeare legendájával: egy sajátos történettel színezi ki a történelem kifakult pontjait. Ez A holló.


Tartalom:
"Amikor a 19. századi Baltimore-ban egy anya és lánya brutális gyilkosság áldozata lesz, Emmett Fields nyomozó megdöbbentő felfedezést tesz: a bűntény egy fiktív esetre emlékeztet, amiről gyomorforgató részletességgel számolt be a helyi újság a társadalom margóján tengődő író, Edgar Allan Poe egyik történeteként. Miközben a rendőrség magát Poe-t is kihallgatja, újabb embertelen gyilkosság történik, amit egy másik népszerű Poe-sztori ihletett.Miután rájön, hogy az eszelős sorozatgyilkos Poe elbeszéléseit használja véres hadjárata alapjául, Fields igénybe veszi az író segítségét az őrült megállításához. Amikor kiderül, hogy egy Poe-hoz közel álló személy lehet a következő áldozat, magasabb lesz a tét, és a detektívtörténet műfajának feltalálója élesíti saját okfejtő képességeit, hogy megoldja az ügyet, mielőtt túl késő lenne."

Forrás: Port


Nem rossz. John Cusack szórakoztató Poe-nak, egy tipikus, kissé bolond zsenit alakít végig hihetően. Egy kisebb irodalmi játék során több Poe mű is bele lettek szőve a filmbe, köztük A holló című vers vagy Az áruló szív novella. És miféle játékba kerültek be a Poe írások? Egy krimi részévé lettek - ezt egyfajta tisztelgésnek is nevezhetjük a krimi atyja előtt.
Ha üres aggyal és elvárások nélkül ül le a néző a filmhez, kaphat egy kellemes kikapcsolódást, de többet nem szabad várni. A cselekmény egyszerű, a közepénél meg is fárad, még ha maradéktalanul is el lesznek végül varrva a szálak. Krimiként sem igazán funkcionál jól. Nincsenek csavaros fordulatok vagy megoldások, gyakorlatilag a gyilkos vezeti az orruknál fogva a nyomozókat, és leginkább csak Poe áll elő mindentudóként (ami, megjegyezni való, nem nehéz, hiszen a gyilkos az ő műveiből meritkezik).


A színészi játék is tökéletesen idomul a cselekmény átlagosságához. Cusackon kívül igazán egyik színész sem igazán jelentős, alakításával nem hagy mély nyomot bennünk, így a karaktereik sem. Sajnos maga a gyilkos is elveszik a szereplők között, pedig egy bomlott elméjű figurától többet várna el a néző.
Azért a negatív dolgok mellett egy pozitív dolgot még érdemes megemlíteni: a látvány. A történet korhűen vázolja fel Poe világát és korát - a kosztümök és a technika a helyén van. A világítás és az uralkodó sötétebb tónusú színek adnak az egésznek egy thrilleres hangulatot. A nyitó és a zárójeleneteknél igazán hatásos, de az egyik kivégzésnél és a koporsós részeknél is hasonlóan jól működik.

A holló inkább egy olyan film, aminek csak az általános, közepes szórakoztatást nyújt. Hiába az izgalmas alapanyag, nem igen van kidolgozva, így megmarad egy egyszerű kalandfilmnek, ami egy délután erejéig leköthet. Egyszer meg lehet nézni, de utána soha már: 7/10.

2013. november 22., péntek

Free will is a bitch

november 22, 2013 0 Comments


Az igazán jó alkotásokat mindig nehéz megfogni, találni egy pontot, amiből kiindulhatnánk. Valahogy ez a helyzet is Az ördög ügyvédjével is. Számomra annyira szerteágazó és sok mindent érintő filmalkotás. Szóba kerül az igazságtétel megbízhatósága, a gonosz szerepe a világban, a sors és persze a szabad akarat. Kérdésként pedig itt függ a levegőben az, hogy akkor miről is szól a film? Mielőtt ez kiderülne, az ajánlást szeretném megköszönni Jocinak.


Tartalom:
"Démoni hatású, egyedi filmcsemege. Az utolsó pillanatokig meglepetésekkel szolgál az utóbbi évek egyik műfajteremtő filmje. Kevin Lomax, a sikeres védőügyvéd egyetlen pert sem veszített még életében, mert szinte hipnotikus erővel bírja rá az esküdteket, hogy mentsék fel ügyfeleit. De nemcsak a tárgyalóteremben, hanem a magánéletében is szerencsés, elbűvölő feleségével, Mary Annel az oldalán. De semmi sem tarthat örökké. Egy napon betoppan hozzá egy tekintélyes New York-i jogi cég megbízottja és közli vele, hogy felettesei felfigyeltek hihetetlen teljesítményére és szeretnék a cég munkatársai között látni. Feleségével New Yorkba utazik, ahol hamarosan megismerkedik a cég titokzatos vezetőjével, John Miltonnal is. A nagyravágyó Kevin nem bír ellenállni a kísértésnek és elfogadja Milton ragyogó ajánlatát. Új főnöke életmódja, hatalma és a körülötte lebegő érzéki női figurák kibillentik egyensúlyából. Azonban amikor sztárügyvédként belekóstol a hatalomba, valami megváltozik benne. A győzelem megszállottjává válik és többé semmi más nem érdekli. Nem figyel felesége baljóslatú látomásaira, aki egyre furcsább dolgokat tapasztal és megérzi, hogy súlyos árat kell fizetniük a csillogó előnyökért. Kevin egyre nehezebb tárgyalótermi megmérettetéseken esik át. Mindene a diadal, de elkezd félni. A földi pokol kapujában Milton vár rá."

Forrás: Port


Pontosan mit is jelent az, hogy az ördög ügyvédje? Azt a személyt nevezzük így, aki egy vita során szembeszegül az állítással annak ellenére, hogy a véleménye különbözhet. Célja, hogy a másik fél megismerhesse a másik oldal álláspontját. Valami ilyesmi történik a film elején: Kevin Lomax felmenteti pedofil védencét annak ellenére, hogy bűnösnek gondolja. Az eredeti fogalommal ellentétben ő nem azért játssza az ördög ügyvédjét, mert meg akarja ismertetni a másik fél álláspontját, hanem, hogy előrébb jusson. Ő lehessen a "legyőzhetetlen" ügyvéd, ezzel biztos hátteret teremtve jövőbeli családjának. Itt jelenik meg John Milton, a visszautasíthatatlan lehetőség, egyenes út a bukáshoz. Vagy fogalmazzunk is úgy, hogy a megkísértés, majd a kiűzetés?
Gyönyörű ez a film, olyan értelemben, hogy indirekt hívja elő a bibliai motívumokat, amelyeket végül teljesen kicsavar. A biztonságos boldogságból fokozatosan fordul át minden a teljes pusztulásba. Ezt a folyamatot a lassan beszivárogtatott képi megvalósítással érzékeltetik, ahogy a thriller műfajban az már bevett szokás. Hiába több, mint tíz éves a film, mégis meglepőek és sokkolóak az eszközök, amelyekkel dolgozik.


Az egész alkotást Al Pacino viszi el a hátán, mint a ripacskodó John Milton (amúgy érdekes, hogy ez a figura neve, ha az Elveszett Paradicsomra gondolunk). A nevetése, a kiejtése, a hanglejtése: mindegyik annyira jellegzetes végig, hamisíthatatlan hozzátartozói lesznek a figurának. Az utolsó nagy monológ pedig szerintem méltán legendás. Annak ellenére, hogy Keanu Reevest nem tartja a közvélemény tehetséges színésznek, szerintem Kevinként megállta a helyét, némely jeleneténél meg is borzongtam az embertelen, törtető viselkedésétől. 

Miről is szól Az ördög ügyvédje? A biblikus motívumokról? Az ember bukásáról vagy a jó és rossz örökös küzdelméről? Mondhatjuk azt, hogy mindenről, hisz a felsorolt dolgok mind megtalálhatóak ebben az alkotásban. Érdemes megnézni, 9/10-es thriller. 

 

Follow Us @soratemplates