Antigané: Oscar-jelölt

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Oscar-jelölt. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 24., vasárnap

A Fekete párduc ugyanolyan eredetfilm, mint a többi szuperhősé

Chibi Zsó február 24, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az utolsó cikk az első olyan szuperhős film, azaz a Fekete párduc lesz, amit Oscar-díjra jelöltek a Legjob film kategóriájában.

Tartalom:

A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T'Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon.
Ám mikor egy nagy hatalmú ősi ellenség ismét feltűnik a színen, T'Challa királyként és a Fekete Párducként is próbára tétetik: a félelmetes összecsapás kimenetelén nem pusztán Wakanda, hanem az egész világ sorsa áll. Árulások és veszélyek közepette az ifjú uralkodónak maga mellé kell állítania szövetségeseit és felszínre kell engednie a Fekete Párduc minden erejét, hogy legyőzze ellenfeleit és biztonságban tudhassa népét.

Forrás: Port

A Fekete Párduc az eddigi Marvel filmektől teljesen eltérő alkotás. Felvezeti az egyik első fekete szuperhőst, fekete színészgárdával forgatott nagy költségvetésű mozi film, ami a jegypénztáraknál is rekordokat döntött, és talán a legmerészebben módon politizál is. Ezenfelül számos közösségi megmozdulást is elindított, mint például Frederick Joseph GoFundMe kampánya: gyűjtést rendezett, hogy Harlemben minél több gyereket el tudjon vinni a fekete szuperhős filmjére. Szóval, összegezve, egy olyan film lett az Egyesült Államok színes bőrű közösségnek, amiben nem a megszokott, klisés szerepekben tetszelegnek a feketék, hanem végre igazi hősökként lépnek színre. És egy ilyen történet Hollywood-i megteremtésére nem is találhatnánk jobb alapot a már 50 éves múltra visszatekintő Fekete párducnál. Az 1966-ban jelent meg a Fantasztikus Négyes 52. számában az amerikai lakosság fejében élő sztereotípiákra építkezve (pl. egy afrikai ember nem ismerheti az űrtechnológiát) vezeti fel hősét, majd egy ügyes csavarral bemutatja, mennyire hamisnak bizonyultak. T’Challa jó stratégiaként könnyen csapdába csalja a Fantasztikus négyest, s a későbbiekben, amikor kiderül, egyikük sem akar a másiknak ártani. Végül Wakandát bemutatva egy másik sztereotípia is széttörik: nem egy elmaradott, „barbárok” által lakott ország, hanem egy technológiailag fejlett és független királyság.

Stan Lee és Jack Kirby hagyományai a Fekete párduc filmben is visszaköszönnek: az afrofuturista stílust megidéző Wakanda, a mérnökzseni Shuri és a tudatos a "fejlett országok" Afrika sztereotípiájának felhasználása. Politikai vonalon haladva egy másik érdekesség is felbukkan a Marvel képregények és a Fekete párduc között: az Ember Jogi mozgalmak beemelődése. Az X-Menhez hasonlóan itt is megjelenik a két fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King és Malcolm X közötti ellentét: békés harc a polgári jogokért versus erőszakosabb jogi harc. A Fekete párducban ez egyértelműen T'Challa és Killmonger közötti ideológiai különbségben jelenik meg: T'Challa királyként békét szeretne a környező országokkal, Killmonger viszont megelégelte a bujdoklást és azt, hogy Wakanda nem használja ki technológiai fölényét. Ebből pedig egy klasszikus jó-rossz harc kerekedik a királydrámák díszletei között.

A Fekete párduc előtti tisztelgés és múlt s jelenbeli politikai húrok (lásd T'Challa zárójelenetét) megpendítése érdekes töltetet ad a filmnek, de mindezek ellenére a téma felszínén marad a mű. Így nekem az a legnagyobb bajom a filmmel, mint általában az MCU többi alkotásával is: feldob egy nagyon érdekes és jól hangzó témát, nagyjából aköré építi a cselekményt, de mindezt végül feláldozza az akció és a humor oldalán. Tudom, a filmek állítólag szórakozásra vannak, meg amúgy is húzzak el akkor DC filmeket nézni, ha darkos cuccot várok el. Viszont ha így nézem is a Fekete párduc így is biztonsági játékos, hisz a már jól bejáratott eredettörténet filmek (pl. Doctor Strange, Hangya, Galaxis őrzői) pontjait pipálgatja ki: az új hős új szerepbe csöppen, amibe bele kell tanulni, de közben már vadászik rá főellensége. Kicsit sok ilyet láttunk az elmúlt tíz évben.

Összességében, pár érdekes társadalmi és kulturális témától eltekintve számomra a Fekete párduc egy átlagos MCU film, ami felvezeti az épp aktuális szuperhőst - így 7/10. Persze

2019. február 21., csütörtök

Pókember ismét megújult - Irány a Pókverzum!

Chibi Zsó február 21, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A sort a Golden Globe-díjas animációs filmmel, az Pókember: Irány a Pókverzum!-mal folytatom.

Tartalom:

Ismerik Miles Moralest? Nem sokkal azután, hogy Peter Parker ellen összefogtak legnagyobb ellenségei, Doktor Octopus, Homokember, Electro, Kraven és a Keselyű, és hatalmas csatában legyőzték, egy átlagos amerikai srácot újra megcsípett egy genetikailag módosított pók. Miles fekete és spanyol szülők gyereke, átlagos, békés családban él, bár az egyik nagybátyja bűnöző…
És még az eredeti pókembernél is több különleges képességgel rendelkezik: ha akar láthatatlanná válik, az érintése bénító hatású. De ellenségei is vannak. Köztük a legveszélyesebbet Skorpiónak hívják.

Forrás: Port

Phil Lord forgatókönyvéből készült Pókember rajzfilmjével visszatért az a gyerekkori érzésem, amit utoljára az 1994-es Pókember rajzfilm nézése közben éreztem: szimpatikus az egész és jó érzés elveszni ebben a dimenzióban. Ezenfelül az előző Pókember-élményekhez viszonyítva az Irány a Pókverzum! sok pluszt ad. A legnagyobb húzás az alapötlet, a multiverzum behozása, ami napjainkban már visszatérő szuperhős képregénytörténet-elem (elég a női Thor és Loki sztorikra vagy más karakterek újfajta rebootjára gondolni). A rajzfilmben a lehető legkreatívabban használták fel és játszottak is rá a Pókember franchise különböző változataira, rebootjaira és megformálóira, miközben egy teljesen koherens és izgalmas történetet kaptunk. Így találkozunk például Póknővel, Noir Pókemberrel vagy Milesszal, a fekete Pókemberrel. Ahogy Dávid írta a Roboraptoron premierkor, ez az irány akár az következő szuperhős filmek koncepciója is lehet, hisz rengeteg alapanyag van hozzá a Marvel képregényeiben.

Az alapötleten túl a különböző, Pókember maszk mögött rejtőző szereplők rántanak be igazán. A legesendőbb az új Pókember, Miles és a jövőből érkező Peter Parker, akinek nem épp szuperhőshöz illően alakult az élete. Kicsit hasonló viszony alakul ki köztük, mint a Pókember: Hazatérésben Peter és Vasember között: egyfajta mentor-tanítvány viszony, annyi különbséggel, hogy a jövőbeli Parker inkább kényszerből vállalja magára ezt a feladatot, csak később tudatosan. Milesnál pedig - igaz sokadjára a szuperhős sztorik korában - végignézhetjük, hogy a szuperhősséghez nem elég egy radioaktív pók csípése. Viszont a már említett Hazatéréshez viszonyítva itt másabb a hőssé válás folyamata. Milest nem egója és bizonyítási vágya akadályozza meg a hőssé válásban, mint a Hazatérés Peterjét, hanem tapasztalansága és az újdonság okozta ijedtsége. Képességeinek nem ura, nem érti, mi történik vele, de nem is beszélhet erről senkivel - amíg nem találkozik a többi Pókemberrel. Az egész szépen párhuzamba vonható a felnövéstörténetekkel, ahol a felnőtté érés együtt jár a Pókemberré válással. Hiába hangzik mindez egy sokszor elmesélt koncepciónak, az Irány a Pókverzum!-ban a szövevényes történetvezetés, a Marveles humor (ami mellesleg rajzfilm formában sokkal jobban ál a történetnek) és a multiverzum-keret elfeledteti velünk. Sőt, a történet számos meglepő fordulatot is tartogat. Ebben a kombóban működik szinte tökéletesen a rajzfilm.

Sok hibát nem lehet felróni a Pókverzumnak, talán annyit, hogy néhol kicsit túlzsúfolt a történet, főleg karakterek szintjén. A később érkező Noir Pókember vagy Pókmalac inkább egy-egy geg erejéig emlékezetes, a filmet nem befolyásolja sokban, sőt későbbi jelenetekben pedig kifejezetten zavaró és sok is a jelenlétük. Ettől eltekintve egy szerethető és izgalmas Pókember animációs filmmel bővült a közkedvelt Pókember világa. 9/10-es animációs film, ami egy törzsgyökeres Pók-rajongó és egy kívülálló számára is új élményt jelent.

# 2018 # Bob Persichetti

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

Chibi Zsó február 16, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A következő darab a 10 Oscar-díjra jelölt A kedvenc.

Tartalom:

A 18. század eleje. Anglia háborúban áll a franciákkal. Ettől függetlenül a kacsafuttatás és az ananászfogyasztás virágzik. A törékeny Anna királynő foglalja el a trónt, nevében közeli barátja, Lady Sarah Malborough kormányozza az országot, s közben el is látja a betegeskedő uralkodót. Mikor egy új szolgáló, Abigail megérkezik az udvarba, bája és talpraesettsége révén Lady Sarah hamar szárnyai alá veszi – Abigail pedig csak az alkalmat keresi, hogy visszatérhessen arisztokrata életéhez. Ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, Abigail szép lassan elfoglalja a helyét Anna mellett. Szárba szökkent barátsága a királynővel lehetőséget kínál számára, hogy megvalósítsa célját, és ebben se nő, se férfi, se politika, se nyúl nem gátolhatja meg.

Forrás: Port

Lanthimos filmje úgy indul, mint egy Jonathan Swift írás: finoman adagolja a szarkazmust. Belép Abigail (Emma Stone), Lady Malborough (Rachel Weisz) távoli kuzinja, előadja a kis utazását az udvarba némi angolos szofisztikáltsággal és illeten de perverz vagy hihetetlen epizóddal. Aztán ebből a lendületből hamar visszavesz a történet, és egy nyugodtabb tempóban folytatódik. Ekkor irányul a figyelem a lényegre, az az a három nőre: Anna, Sarah és Abigail. A rendező is itt bontakoztatja ki tehetségét, amit korábbi filmjeiban már megmutatott. A három szereplő hús-vér karakterek, sőt a stáblistáig kiismerhetetlenek maradnak. A főszerep Sarah és Abigail küzdelméé a királynő kegyeiért és a nemességgel járó kiváltságokért, látszólag. Azonban a 120 perc sokkal inkább szól arról, hogy egyik pillanat vagy hirtelen jött felismerés hogyan képes gyökeresen megváltoztatni az ember motivációit - ez utóbbi teszi igazán izgalmassá A kedvencet. A nézőt folyamatosan megdolgoztatja az, ami épp a vásznon történik a három nő között, kit mi motivál épp, és meddig képesek elmenni az épp aktuális cél érdekében.

Közhely, de a színészek nélkül mindez nem működne. A legtöbbet Rachel Weisz és Emma Stone játszik, és a történet fő cselekményét is ő karaktereik befolyásolják. Weisz határozott, kimért és őszinte nő, aki képes végigvinni az akaratát - legyen szó személyes befolyásáról vagy politikáról. Őt látva azonban szinte ellentmondásos dolgok merülnek fel: őszinte hazafi, vagy saját érdekét néző ember, esetleg egy hataloméhes nő? Weisz mindegyik szerepben megmutatkozik. Ezzel szemben Stone karaktere a megjátszás nagy mestere, aki nem csak környezetét, hanem eleinte még a nézőt is teljesen megvezeti mosolyosával és kedvességével. Az utóbbi játékból csak néha-néha esik ki, de az is olyan minimális, hogy alig lehet észre venni. Ezenfelül egyfajta kettősség is jellemzi a játékát, még a környezetének szánt kép esetén is. Például a tartalomleírást követő képen: első ránézésre egy kedves és szép lányt látunk, aki várja a királynő parancsát, de ha jobban megfigyeljük a szemöldökök állását és a szájzugot, látszik, hogy nem teljesen tiszta szándékú a szereplő. Ezek az apróságok teszik számomra Stone alakítását kiemelkedővé ebben a filmben. Ő és Weisz játéka mellett háttérbe szorul Olivia Colman mint Anna királynő, de elesettsége és őrülete abból a kevés jelenetből is teljesen átjön. És érdekes, de nem hagy nyugodni: vajon a királynő tisztában van vele, hogy játszanak vele? Ugyanis Colman egy-egy mozzanata, főleg a film vége fele erre is enged következtetni. Szóval kiismerhetetlenségben bőven felveszi a versenyt a másik két aktív szereplővel.

A kedvenc legnagyobb erőssége a karakterek összetettsége és a színészek, akik ezt megjelenítik. A barokkos díszek és a néha fel-felbukkanó szatirikus társadalomkritika csupán mellékes szerepet játszanak, érdekes kiegészítői három nő karakterdrámájának. Részemről 9/10-es élmény, a tavalyi filmek egyik legjobbja.

# 2018 # A kedvenc

2016. szeptember 11., vasárnap

Kódjátszma

Chibi Zsó szeptember 11, 2016 0 Comments

Lassan már másféle, hogy moziban láttam a Kódjátszmát (a moziért utólag köszi Antalnak) és kezdenek már megfakulni az emlékek, de mégis számos gondolat és érzés még él bennem a filmmel kapcsolatban. Ezeket eleveníteném most fel.

Tartalom:

"A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A zseniális matematikus 1912-ben született, napjainkban pedig a modern számítógép-tudomány egyik atyjaként tisztelik. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott. Ez a tény szomorú szimbóluma is lehetne Turing életének, akinek homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia, Nagy-Britanniában ugyanis az azonos neműekhez való vonzódást ez idő tájt még betegségként kezelték. 1952-ben lelepleződött és választania kellett a börtön, vagy a hormonkezelés között. 1954-ben találtak rá holtan, az pedig a mai napig nem ismert, hogy öngyilkosság vagy merénylet áldozatává vált-e."

Forrás: Port

Közel egy időben futott a Kódjátszma és a Stephen Hawkingról szóló film, A mindenség elmélete. A 2015. januári Filmvilágban van is egy fantasztikus cikk a két alkotásról, ajánlom figyelmetekbe! De térjünk vissza kicsit a felszínesebb, amatőrebb szemlélethez, vagyis ehhez a bejegyzéshez. Annak, aki kevésbé ismertes a reál tudományok fejlődésében és nagy történeteiben (azaz olyan, mint én) a történet rengeteg érdekességet és izgalmat rejthet. Azonban így is érezhető, hogy a készítők igyekeztek reflektálni az aktuális trendekre és a nézők feltételezett átlag műveltségére. Ezt a szándékot leginkább a két főszereplőnél, Turingnál és Clarke-nél éreztem. Benedict Cumberbatch által megformált professzoron (mellékes megjegyzés: leginkább miatta vártam a filmet, és nagyon örültem anno az Oscar-jelölésének is) érezni, hogy beleillik a tévében és más filmekben látható tudós figurák közé. Ahogy a Filmvilágos cikk is kiemelni, Cumberbatch játékából visszaköszön Sherlock karaktere, de bizonyos tulajdonságaiban engem kicsit emlékeztet a Big Bang Theory Sheldonjára is. Mindeközben pedig Turing szerethető is marad és képes a mi hősünkké válni. Hogy mi a jutalma? Erősen spoileres, de szintén érdekes színfolt ez a történetben, talán ez adja az igazi drámáját is Turing történetének.

Turing mellett Clarke karaktere is illeszkedik a mai filmes trendekhez: talpraesett, önmagáért kiállni képes nő, aki intelligenciájával képes megmutatni, hogy bizony ő is ér itt valamit. Tökéletes párja Turing zsenijének, remek összhangot alkotnak - ezt nagyban köszönhetjük a két színésznek is. Emlékszem, mielőtt bármelyikünk is látta volna a filmet, Mira barátnőm aggódott, hogy Keira Knightley miként fog helytállni egy ilyen szerepben (ugye inkább romantikus filmekből ismerhetjük a színésznőt), de megnyugodhattunk, hisz teljesen jól hozta Clarke-t, s Cumberbatch mellett is remekelt. Rengeteg emlékezetes jelenetet köszönhetünk nekik (pl. a felvételi teszt).

Ami a történetet illeti: Ahogy fentebb is írtam, egy laikusnak újszerű élményt adhat, egy eddig tőle távol álló világot fedezhet fel (reál tudományok). Érthetővé, sőt élvezetessé és vonzóvó teszi ezt a környezetet. Igaz, mély matematikai problémákba nem megy bele, se egyéb Turinghoz köthető elméletekbe (pl. mesterséges intelligencia), csak épphogy érintik azokat, de mégis képes felcsigázni a néző kíváncsiságát. De ezek mellett a kódfejtés a fontosabb (természetesen), ami által visznek minket közelebb a tudományhoz és annak széleskörű hasznához. Legjobb módja volt ennek egy pörgős dráma bemutatása. Annyit tudok csak mondani, hogy meg kell nézni és közben érezni az egésznek a hangulatát. Én minden percét élveztem.

Jócskán megfakult emlékeimen keresztül is úgy érzem, hogy a Kódjátszma a tavalyi év egyik legkiemelkedőbb filmje volt, egy teljesen új világot nyitott meg számomra. Eközben fontos, minket érintő problémákat boncol, miközben minden benne van, ami egy szórakoztató és tartalmas filmhez kell. 10/10 szerintem, teljesen közönségbarát alkotás.

# 2014 # angol-amerikai

2015. június 8., hétfő

Whiplash

Chibi Zsó június 08, 2015 0 Comments

Rengeteg sztereotípia kering a dobosokról. Ők azok, akik legjobb helyről nézik a koncertet, a dobos a zenész legjobb barátja, bárkiből lehet dobos és így tovább. Azonban erről a zenészről elmondható, hogy nélküle egy banda nem érne egy fabatkát sem. Ritmusérzék, jó hallás és még megannyi képesség szükséges ahhoz, hogy valaki zenére bírjon egy dobot. A Whiplash mondhatni a sztereotipikus dobos ellentétét mutatja be Andrew személyében, akinek, ahogy a legtöbb igazi dobosnak, akadnak nehézségei pályafutása során.

Tartalom:

"Andrew (Miles Teller) híres akar lenni. New York, tehát az Egyesült Államok, tehát az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár, dobolni tanul, rengeteget gyakorol, és mindenre képes volna a siker érdekében. Legalább is, azt hiszi. De találkozik egy tanárral (J. K. Simmons), aki még nála is elszántabb. Ő abban hisz, hogy a tehetséget mindenáron fel kell szabadítani, és ami bujkál, azt ki kell préselni a tanulókból. Akkor is, ha kínlódnak, ha sírnak vagy belehalnak. A kezdő zenész és a sokat látott veterán egymásnak feszül. A tanár felveszi a kezdő dobost a zenekarába, de az első örömöt nagyon sok keserűség követi. És egyikük sem adja fel könnyen, amit elkezdett. Mindketten tartják a ritmust..."

Forrás: Port

Nem sok kivetnivalót találni a filmben, nem hiába volt az idei Oscar gála egyik kedvelt alkotása.

Első sorban érdemes beszélni a mondanivalóról, ami elég erős pontja a filmnek. Mikor is tekinthető jónak egy tanár? Alapjaiban Fletcher szemlélete nem tűnik rossznak: kihozni diákjaiból a legjobbat, azonban ehhez motiválni is kell őket a tanárnak. A komoly, elgondolkodtató rész itt következik: miként lehet ezt elérni? Biztosan mindenki találkozott azzal az őszinte tanártípussal, aki úgy próbál jobb teljesítményt kicsikarni tanítványából, hogy kíméletlenül elmondja annak hibáit. Tapasztalataim szerint ez a tanítási módszer nagyon kevés diákból hozza ki az elvárt hatást, de a Whiplashben Andrew esetében úgy tűnik, működik: a legjobb jazz dobos szeretne lenni bármi áron. Ennél a pontnál hiheti azt a néző, hogy egy, a Fekete hattyúhoz hasonló téma fog következni, de szerencsére nem. Hogy Fletcher, úgymond, emberére talált Andrewban elindul a játék: meddig is lehet elmenni az őszinte tanár módszerével?

Spoilerek nélkül elmondható, hogy öröm a tanár és diák közti konfliktusokat, egymásnak való visszavágásokat. Miles Teller és J. K. Simmons kettőse nélkül nem is működne ilyen hatásosan a két fél között húzódó harc. A Caravan egész napos gyakorlás vagy akár az első zenekari próba jelenetről is legyen szó, mindegyiknél érezni a színészek játékában a feszültséget, amely a megformált karakterek elszántságából fakad.

Mivel dobos filmről beszélünk, így a zene semmiképpen sem elhanyagolható elem. A jazz zene remek hangulatot ad a történetnek, de ennél több funkciója is akad: szinte az első perctől az utolsóig ad egy remek ritmust a cselekménynek. Nincs egyetlen jelenet se talán a Whiplashben, amiben a zene és a képsorok ne lennének összhangban egymással, ezzel pedig létrejön a kellő, jól kimért feszültség, amely fenntartja a néző figyelmét. Mindenképpen hatásos felépítés.

Összességében a Whiplash remek filmélmény és nem csak dobosok számára. Minden megvan benne, ami egy jó filmhez kell: feszültséggel teli történet, tehetséges színészek, jó zene, mondanivaló és mindez ízlésesen elrendezve az alkotásban: 10/10.

# 2014 # amerikai

2014. november 23., vasárnap

The circle is not round

Chibi Zsó november 23, 2014 0 Comments

Látszólag a mai, modern társadalmunkban nincs háború, hanem a béke uralkodik. Azok a helyek és események, amelyekről a híradóban hallunk mind tőlünk távol történnek, nem igen érezhetjük át. Milčo Mančevski filmje, az Eső előtt egy ilyen távoli tájat hoz el hozzánk: A '90-enes évek Macedóniájában találjuk magunkat egy balkáni etnikai-vallási konfliktus közepén.

Tartalom:

"A film a balkáni etnikai-vallási konfliktusok drámai erejű, balladai szépségű ábrázolása. Jelen esetben a macedónok és a Macedóniában élő albánok közötti évszázados ellentétekről van szó. A film három, egymással összefüggő történetből áll."

Forrás: Port

Mančevski filmje három látszólag különálló, de összefüggő történetből áll. Az első fejezetben egy némasági fogadalmat tett pappal találkozunk (a fogadalom miatt is érdekes ennek a résznek a címe: Szavak), aki egy szökött albán lányt bújtat. A második rész, az Arcok Angliába visz minket, ahol egy fényképésznő, Anne és egy macedón fotóriporter, Alekszander viszonyát ismerhetjük meg. A lezáró Képek részben pedig Alekszander látogat otthonába, Macedóniába, ahol meg kell tapasztalnia, hogy a háború mivé is formálta szülőhazáját.

A filmet húsz éve mutatták be, de ennek ellenére nagyon is sodró, szinte azonnal megérinti az ember lelkét és egyszerűen berántja. A röviden bemutatott kis részek teljesen jó alapot adnak egy kis elvont elmélkedésre és találgatásra, ezen kívül pedig mindegyik önmagában is megáll, mint kisfilm (bár a harmadik rész mintha vesztene lendületéből a cselekmény közepénél, de a legvégén ismét önmagára talál).

A történet felosztása, amelyet fentebb fejtettem ki is mutatja, hogy a film mennyire nem szokványos. A témához lehetett volna giccses, szájbarágós módon vagy épp hatásvadász eszközökkel is nyúlni, de szerencsére Mančevski mindezeket hanyagolja. Az Eső előtt egy teljesen érzékeny műalkotás, ami igen meghatározó és erős hangulatot teremt, ezzel rántva be a nézőt a megteremtett világba. Eközben pedig olyan súlyos kérdéseket feszeget, mint például azt, hogy ideológiai / politikai nézet felülírhatja-e a családi kötelékeket vagy valójában mennyire is igaz az a mondás, hogy "sosincs túl késő". Mindezekben pedig az a legkülönlegesebb, hogy a mondanivalóba direkt filozofálgatások nem érhetőek tetten, minden teljesen a nézőre van bízva. Csakis rajta múlik, hogy miként interpretálja a látottakat.

Aki szeretne megismerkedni a Balkán filmművészetével annak tökéletes kezdés a macedón Eső előtt című film. Szerintem minden megtalálható benne, amely el kellhet egy élvezhető alkotáshoz: izgalom, érzékenység és indirekt módon bemutatott gondolatok.

9,5/10.

# 1994 # Eső előtt

2014. október 17., péntek

Blue Jasmine

Chibi Zsó október 17, 2014 0 Comments

A Blue Jasmine filmnek köszönhetően Cate Blanchett a 2014-es Oscar díjátadón megkapta a Legjobb női alakításért járó szobrocskát. Maga a film pedig a Legjobb forgatókönyv jelölést is kapott, melyet Woody Allen írt.

Tartalom:

"Jasmine előkelő New York-i társasági hölgy. Az élete azonban összeomlik, a házassága is tönkremegy. Miután képtelen megbékélni a helyzettel, felveszi a kapcsolatot az elhidegült testvérével, a San Franciscóban élő Gingerrel. Hozzá költözik, amíg összeszedi magát. Jasmine megpróbálja leküzdeni az őt kísértő emlékeket, ám egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. Bár az arisztokrata viselkedését megőrizi, érzelmileg teljesen labilissá válik. Mindenkinek elrontja az életét, legfőképp a saját magáét."

Forrás: Port

Woody Allen nem tagadhatná le ezt a filmet életművéből. A szereplők közötti természetes beszélgetések apró cseprő dolgokról, mint például apró, örömteli eseményekről vagy családi összejövetelről. Emellett erős a film hangulata is, amely számomra szintén tagadhatatlan Allen elem. Ebben a filmjében San Franciscoba invitál minket, ami azért kívülállóként (nem amerikai néző) azért megidézi a tipikus amerikai nagyváros hangulatát: színes embertömeg, sosem szűnő nyüzsgő sokaság. Azonban nem ezek a vonások teszik igazi Woody Allen filmé a Blue Jasmine-t, hanem a témája is. A cselekmény középpontjában Jasmine áll, aki mostohatestvéréhez, Gingerhez utazik, hogy összeszedje magát. Első ránézésre Jasmine-t nem érintették meg különösebben az életében bekövetkezett változások: célokat tűz ki maga elé, ő teljesen biztos abban, hogy mit kell tennie, s mindeközben szofisztikáltan viselkedik és társalog - ahogy ezt mindig is tette és mindig is elvárták tőle. Viszont Allen hamar lerántja a leplet Jasmine tökéletesnek tűnő felemelkedéséről. Főhősnőnk jelenlegi életében valahogy mindig találkozik valami olyannal, amelyről régi, tönkrement élete jut eszébe. Ezekbe az asszociációkba filmtechnikai fogódzkodó nem segíti a nézőt, emiatt nehéz eleinte követni a cselekményt, azonban miután figyelmes nézőként belerázódunk Jasmine cikázó gondolataiba, már könnyűszerrel eligazodunk életében, s ezáltal élhetjük át a hétköznapi tragédiát.

Jasmine ugyanis bármelyik ma élő ember lehet. Egy megszokott és jól működő világ omlott össze, amely után teljesen nem tudta összeszedni magát (spoiler! sőt, bele is őrül ebbe a sokkba spoiler vége), hisz igazából nem is látja maga előtt, hogy hogyan tovább. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy nem képes felépíteni új életét, hisz a régi még beárnyékolja. Bizonytalanságának tanulással, munkával és húga életébe való beleszólással próbálja palástolni. Jasmine figurájának ezek a vonásai teszik őt hozzánk hasonlóvá. Hiába a sok modorosság és manőr a részéről, ez a figura nagyon is élő és a mi szintünkön mozog. Ezt tudta jól felépíteni Woody Allen a forgatókönyvében, Cate Blanchett pedig életet lehetni a karakterbe és hihetően előadni (jogos az az Oscar-díj).

Lehet, hogy azért tetszett a Blue Jasmine, mert kevés filmet láttam még Woody Allentől, szóval úgymond még meg tud lepni, de lényeg, hogy számomra ismét egy jó forgatókönyvet írt, amelyben egy nagyszerű színésznő is megcsillogtatta tehetségét. 9/10-es értékelés (néhol, főleg az elején leüledezett a történet), de érdemes megnézni.

# 2013 # Alex Baldwin

2014. szeptember 17., szerda

For you, a thousands time over!

Chibi Zsó szeptember 17, 2014 0 Comments

Khaled Hosseini Papírsárkányok című bestsellere után mindenképpen sort akartam kerülni a könyv alapján készült filmre is (azonos a cím). Az eredeti mű igazán érzelem dús, sőt mondhatni érzelmileg megrázó is, amit mozgóképen igen nehézkes visszaadni - ezt vagy ehhez hasonló érzést vártam el a filmtől is.

Tartalom:

"Az utóbbi idők egyik legnagyobb sikerű, legméltatottabb könyve alapján készült ez a mélyen megrendítő film barátságról, családról, pusztító erejű hibákról és a megváltó szeretetről. A háború szélén álló, kettészakadt országban két gyermekkori jóbarát, Amír és Hasszán örökre elszakad egymástól. Gyönyörű délután van Kabulban, az égen magasra szárnyal a kitörő öröm és az ártatlan sárkányeregető verseny számtalan gyönyörű résztvevője. Ám a győzelem keserű következményeként az egyik fiú gyáván elárulja a másikat, és ez tragikus események sorát indítja el... És elkezdődik a megváltáshoz vezető keserves út... 20 évvel később a már Amerikában élő Amír visszatér a tálibok által vasmarokkal uralt, veszedelmes Afganisztánba, hogy szembenézzen a sötét titkokkal, melyek még mindig kísértik őt, és hogy egy utolsó merész próbálkozással megpróbáljon mindent jóvátenni."

Forrás: Port

Mac Foster által rendezett film in medias res-szal kezd a könyvhöz képest: a felnőtt Amír hívást kap apja barátjától, Rahim Kamtól, aki arra kéri a férfit, hogy térjen vissza Afganisztánba. Majd visszatérünk a múltba, Amír és Hassan gondtalan gyermekkorába. Ez az eltérés alapjában véve nem rossz, sőt kicsit szokatlanabbá teszi a formát az alapanyaghoz képest (bár meg kell jegyeznem, hogy manapság minden második amerikai film ezzel a kezdéssel él, így sablonos). A kezdéstől eltekintve, azonban a film könyvhűen adaptálja a regény cselekményét, egy-két apróbb, végül is jelentéktelen részletet leszámítva. Laikusok szerint ez így már egy tökéletes adaptáció lenne, azonban meg kell jegyezni, hogy pont a lényeg nem lett átvíve a képernyőre: az egész történet lényege. A film sajnos csak felszínesen érinti az eredeti cselekménybe ágyazott mondandót, mélységet. Például, hiába volt autentikusan ábrázolva a két kisfiú gyermekkora, mégsem tudtam beleélni magam a vásznon. Néhány mondat kivételével (pl. "Érted ezerszer is!") szerintem nem igen volt éreztetve Hassan töretlen lojalitása Amír iránt. Ami viszont nagyobb hiba, hogy a gyermekkori Amír tehetetlensége, gyávasága és elfojtott irigysége nem is igazán nyilvánult meg, s ezek nélkül nehéz megérteni későbbi, felnőttkori cselekedeteit.

Az érzelmi részen túl, a történelmi és politikai részeket is kissé felszínesen ábrázolják a Papírsárkányokban, de ez jobban megbocsátható vétek, hisz nem Afganisztán történelméről szól a történet, ez csupán hátteret ad egy barátság elmeséléséhez. Igazából a szovjetek, majd a tálibok miatti adott káoszos helyzet tisztázása miatt lett volna jobb esetleg némi előzményt említeni.

Az ilyen mondanivalói és kulturális hiányosságoktól eltekintve, azért elmondható az adaptációról, hogy visszaadja a keleti hangulatot és Kabul egykori dicső napjait - amennyire ezt meg lehet ítélni laikusként. Színes bazárok, papírsárkány eregetés, egy felvilágosult muzulmán kultúra képét kapjuk a vásznon, mely később a szöges ellentétévé válik. Továbbá autentikus zene kíséri a jeleneteket (Alberto Iglesias munkáját kell dicsérni), és amit mindenképpen ki kell emelni, az a nyelv. Ritka az olyan amerikai film, amelyben az epizódok többsége nem az angol a narráció nyelve, és a Papírsárkányok ide tartozik. A játékidő nagy részében dariul beszélnek (mondhatjuk egyszerűen úgy, hogy a perzsa nyelv afgán változata), és így sokkal autentikusabbá téve a történetet.

Összefoglalva, a Papírsárkányok nem rossz film, egy alkalommal mindenképpen érdemes megnézni. Azonban ne várjuk tőle azt, hogy jobban megismerjük Afganisztánt vagy hogy belemennek mélyebb érzelmek taglalásába. Mondjuk inkább azt, hogy ez csupán egy kis ízelítő egy olyan országból, amelynek általában csak a sötét oldalát látjuk a médiában. A film amúgy 7/10-es pontszámú.

# 2007 # adaptáció

2014. augusztus 13., szerda

A Wall Street farkasa

Chibi Zsó augusztus 13, 2014 0 Comments

Igaz már leült a DiCaprio és az Oscar átadás körüli hisztéria, de így utólag talán még érdemes körüljárni a problémát. Az internetes hisztériát az váltotta ki, hogy Leonardo DiCaprio negyedik Oscarra-jelölését sem tudta Oscar-díjra beváltani 2013-as filmjével, a Wall Street farkasával. Több online fórum szerint (pl. Filmbuzi, Port) ezért az alakításért már járt volna az aranyos szobrocska. És emellett a filmet is sokan sokra tartják, a 12 év rabszolgaság elé helyeznék.

Tartalom:

"A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult. Mert minél nagyobb volt a kísértés ő annál többet akart, mit sem törődve az illegális üzelmekkel és a nyomában loholó FBI ügynökökkel. Még több pénz, még több hatalom, még több nő és megint még több pénz: ez Jordan életfilozófiája. És hogy a szerénység egy túlértékelt erény. Jordan és falkája azt sem tudták mit kezdjenek az illegálisan megszerzett milliárdokkal, de vajon a jéghegy csúcsáról merre vezet az út?"

Forrás: Port

A Wall Street farkasa megtekintése után sajnos nem tudok egyetérteni a filmes fórumok hozzászólóival. A film jó, de nem a legjobb az Oscaros jelöltek közül, de más filmhez viszonyítva sem jobb. Az alaptéma érdekes és mindig volt egy kis misztikája: a brókerség és az út a gyors gazdagsághoz. És ezzel fel is vázolódott egy újabb amerikai álom-szerű történet. A szegény fiú szerencsét próbál a lehetőségek országában, és lám, feljebb és feljebb jut a ranglétrán. Azonban ez a történet nem Hollywood-i kitaláció: Jordan Belfort a mai napig tevékeny személy, aki mesés gazdagságához vezető úton nem rettent vissza semmitől sem célja érdekében. Martin Scorsese filmje teljes valójában mutatja be ezt a figurát és életpályáját, amely koránt sem a tisztességes úton szerzett vagyonról szól. Emberek átverése, barátok elárulása, dőzsölés, rongyrázás, hedonizmus: amihez csak gyomra lehet valakinek. Scorsese azonban nem mond ítéletet Belfort cselekedeteiről, inkább csöndes szemlélőként marad a háttérben. Valahol ezt a szerepet várja el tőlünk, nézőktől is: lássunk, majd vonjuk le következtetéseinket, ítéleteinket. DiCaprio pedig egy jó prezentáló. Kiabál, őrjöng örömében és dühében, belőve kúszik a kocsijához és az FBI képébe röhög.

A fentebb olvasható pozitívumok után felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért csak jó a film és nem, mondjuk a legjobb? És miért nem Caprio az idény legjobb férfi főszereplője? Először is: hiába jó az alapötlet, történet, ha bizonyos elemek hiányoznak az egészből. Például részletesen nem ismerkedünk meg a brókerség mögött megbúvó tudománnyal (hogyan lehet veszteségesnek tűnő lekötésekből nagy hasznot leakasztani?). Az egész úgy tűnik a filmben, mintha pusztán a meggyőző képesség elég lenne ahhoz, hogy meggazdagodjon az ember, de némi ész és szakmai jártasság is elengedhetetlen, elvileg. Emellett a hiányosság mellett sok az üresjárat a filmben, ami igazából nem szól másról, mint az öncélú hedonizmusról. Az ábrázolással nincs gond, hiszen része az egész Belfort-esetnek, de ha dramaturgiailag indokolatlan egy ilyen jelenet, akkor jobb mellőzni.

Végül röviden DiCaprióról. Bár nem kedvenc színészem, de munkásságát elismerem és azt a bátorságot is, hogy mer különböző rétegfilmekben szerepelni. Erre jó példa A Wall Street farkasa is. De el kell ismerni, hogy ez a szerepe nem különbözik a mostaniaktól. Belfort figurája hasonlóan hedonista és költekező, mint Gatsby, és hasonlóan hangos, mint Calvine Candie a Django elszabadulban. Egy színésznél jobb, ha változatosabb figurákon tudja megmutatni tehetségét: talán a hasonló szerepek nem juttatták még DiCapriót aranyszoborhoz.

Visszatérve A Wall Street farkasához, összességében nem egy rossz film. Kimondott tanulsága ugyan nincs, teret enged a saját következtetéseknek. A bemutatott életút valahol elképesztő, kissé dühítő is. Azonban hiányoznak a háttérismeretek a bróker szakmához kapcsolódóan, amely talán használható lett volna, mint fokozóeszköz (azaz fokozni a nézőben a megdöbbenést, hogy miféle számításokkal lehet ilyen üzletekkel meggazdagodni). A film viszonylag végig pörgős a három órás játékidő alatt, mindig történik valami, de tele van üresjáratokkal (hedonizmus vagy fölös párbeszédek). 7/10-es pontot érdemel, hisz nem rossz film, de újranézésre nem igen esélyes.

# 2013 # A Wall Street farkasa

2014. június 22., vasárnap

A meghurcoltatott

Chibi Zsó június 22, 2014 2 Comments

A vadászat filmre maga Mads Mikkelsen személye és az Oscar-díjátadó hívta fel a figyelmemet, s persze a skandináv filmek különös hangulata, amihez már néhány filmen keresztül (pl. Ádám almái, Sodródás, Engedj be!) megtapasztalhattam. Ezen tekintetében magasak voltak az elvárások.

Tartalom:

"A nemrég elvált Lucas egy vidám baráti társaság megbecsült tagja, gondoskodó apa, megbízható munkatárs. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, szereti a munkáját, és a gyerekek, kollégák is kedvelik őt. Egyik kolléganőjével randizni kezd, és úgy tűnik, magánélete is mederbe kerül. A harmonikus hétköznapok azonban egy pillanat alatt omlanak össze egy apró füllentés hatására: az egyik kislány, legjobb barátja gyermeke az óvodában azt mondja, hogy Lucas tett vele valamit. A gyermeki hazugság visszafordíthatatlan károkat okozva szabadul el, a magára maradó, védtelen Lucas pedig értetlenül áll az események előtt."

Forrás: Port

A vadászat megtekintése után is sokszor eszembe jut a film, a témája, s akkor úgy érzem, hogy egy jó, sőt elég erős alkotást láttam. A téma elég hétköznapi és közel áll mindenkihez (a pletykálás), de ez a film nagy odafigyeléssel, fokozatossággal és jól megválogatott képi utalásokkal tárja elénk az esetet. Mellőzik a szavakkal történik szájbarágást, legtöbbször a képsorokra kell hagyatkoznunk: szerintem ez sokkal elegánsabb út, még ha a nehezebb is. De A vadászat esetében tökéletesen működik ez az elbeszélő mód. A legapróbb jelekből és mozzanatokból áll össze a szereplők a problémája (pl. Klara családi helyzete vagy Lucas magánélete), s hasonló apróságok viszik előrébb a történetet (pl. Klara hazugságának az oka). Továbbá ezek az apró, nem igazán jelentősnek tartott mozzanatok gerjesztik végig a feszültséget is (mondhatnánk azt is, hogy végig forrong valami a mélyben), ami a mise jelenetben robban ki, azaz teljesedik ki.

A nézőkre tökéletesen hat a film, azonban itt-ott a valóság alapját megkérdőjeleztem. Például a gyermekpszichológus munkáját. Bár, ha nagyon akarjuk, bele lehet ebbe a részbe magyarázni azt, hogy a pszichológus egyszerűen slendrián és nem rendes szakember, s ez az oka a vizsgálat milyenségének. Viszont azt nem értettem, hogy Lucas miért nem védte igazságát? Dramaturgiai szempontból értem, hogy miért történt ez így, de valóságban nem ilyen viselkedést várnék egy ártatlan, de megvádolt embertől.

Ilyen apróságoktól eltekintve, A vadászat egy nagyon erős és nagyon európai alkotás, meg merem kockáztatni, hogy ebben az évben a legerősebb film, amit láttam. Fokozatos és intelligens építkezés jellemző, gyönyörűen megalkotott jelenetek a dán vidéki világ természeti látványosságaival. Továbbá remek színészek játszanak itt, kezdve Mads Mikkelsennel, aki ezen szerepéért elnyerte Cannes-ben a Legjobb férfi szerepnek járó díjat. Továbbá még Annika Wedderkoppra hívnám fel a figyelmet, mert gyerekként olyan aurát tudott magából árasztani a puszta nézésével, hogy az ember tartott tőle egy kicsit. Érdemes lesz rá figyelni.

Mindenkinek ajánlom A vadászatot. Többször nézhető és elgondolkodtató alkotás, ritka kincs: 9/10

# 2012 # A vadászat

2014. április 26., szombat

Dallas Buyers Club

Chibi Zsó április 26, 2014 0 Comments

Természetes emberi félelem a haláltól való félelem. Ha valaki meg tudja, hogy meg fog halni, már csak napjai vannak hátra, akkor érdekes döntéseket hozhat a személy. Például megvalósítja addig elnapolt céljait (Bakancslista), vagy illegális gyógyszer-kereskedelembe kezd, ahogy Ron Woodroof is teszi a Dallas Buyers Club-ban.

Tartalom:

"Ron Woodroof (Matthew McConaughey) villanyszerelőként tengeti hétköznapjait, de igazán a rodeók vakmerő világában érzi otthon magát. Egy öntörvényű, vérbeli texasi cowboy, aki nem tulajdonít különösebb jelentőséget a holnapoknak. Ebből az életigenlő mámorból egy sokkoló hír józanítja ki: HIV vírussal diagnosztizálják, az orvosok szerint már csak 30 napja van hátra. 1985-öt írunk, amikor még a szabadalmaztatott gyógyszerek hiányával kell szembenéznie minden egyes HIV-fertőzött betegnek. De Ron nem fogadja el a halálos ítéletét: kutatni kezdi a lehetséges gyógymódokat. Mexikóba utazik, ahol rátalál egy alternatív gyógyszerre, és más megoldás nem lévén, elkezdi becsempészni az USA területére. Ron, az AIDS-es Rayonban (Jared Leto) biztos szövetségesre talál, akivel minden kockázatot bevállalnak: közösen megalapítják a 'vásárlói klubot', ahol HIV-pozitív betegek havi tagsági díj ellenében hozzájuthatnak a kormány által nem jóváhagyott gyógyszerekhez, kiegészítőkhöz. A gyógyszergyártó cégek, a tudományos intézetek nagy kihívással néznek szembe, ugyanis a dallasi cowboy népes tábora, és az illegális gyógyszerek értékesítése egyre nagyobb visszhangra talál. Ron elszánt küzdelembe kezd: felveszi a harcot a kormány embereivel, hogy bebizonyítsa igazát, visszaszerezze méltóságát, és sorstársaival együtt elfogadják őt ebben a kegyetlen, életért folytatott küzdelmében."

Forrás: Port

Mindenképpen érdekes, komoly és aktuális problémákhoz nyúl Jean-Marc Vallée: gyógyszer-gyártók, HIV és annak elszenvedői, kirekesztés stb. Elgondolkodtatnak, ami már egy jó pont egy film esetén. Mint magyar néző, számomra új terület tárult fel a '80-as évek USA-jának ezen problémájával, s további kutakodásra késztetett. Viszont a sok téma itt kicsit visszaüt: egyszerre sok volt, csak a felszínét láthattuk a dolgoknak.

Továbbá sok amerikai filmmel ellentétben, a Dallas Buyers Club nem próbálja szereplőit szépíteni, se mentegetni. Ron karaktere visszataszító, a film végéig sem lehet megkedvelni, sem pedig megsajnálni. Bár, természetesen, nem ilyen szélsőséges a figura, megvan neki is a jó oldala: segíteni akar a hozzá hasonlókon (még ha törvénytelen úton is), megtanul elfogadóbb lenni (Rayonnal való barátsága), és még romantikus is tud lenni (a festmény ajándékozás). Ezt a figurát Matthen McConaughey tökéletesen hozza - idén az Akadémia neki is ítélte a Legjobb férfi szerepért járó Oscar-szobrot.

Hasonló helyzet áll fenn Rayonnál is, bár kicsit kisebb mértékkel. Társához, Ronhoz hasonlóan kapzsi, szintén az illegális utat választja, azonban ő mégis kedvelhetőbb. Elfogadó, habár véleményét nem rejti véka alá. Barátságos és segítőkész, de amit mindenképpen érdemes kiemelni, hogy a karakter szembe megy a transzvesztitákról élő sztereotípiáknak. Női ruhák és smink megvannak, mint kellékek, de maga a figura viselkedése szolid, emberi, csak annyira nőies, amennyire kell. Ebben azért nagyban hozzájárulhat Jared Leto játéka is, aki egyáltalán nem vette ripacskodóra a transzvesztita szerepét - ezért az alakításért az Akadémia neki ítélte a legjobb férfi mellékszereplőért járó aranyszobrocskát. Mellesleg megjegyezendő, hogy a sminkesek is mesteri munkát végeztek Letón, hisz mikor először megjelent a vásznon, nem gondoltam volna férfinak.

Összességében, a Dallas Buyers Club (vagy kevésbé jól sikerült magyar címén, Mielőtt meghalok) egy nem rossz film, méltó helye volt a legjobb filmek jelöltei közt. A maga hibái megvannak (túl sok témát ölel fel + néhol vontatott a történet), de ennek ellenére ajánlott megnézésre: 8/10.

# 2013 # amerikai

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

Chibi Zsó szeptember 20, 2013 0 Comments

A vámpírfilmek egyik legkiemelkedőbb darabja az Interjú a vámpírral, a film alapjául szolgáló könyvet pedig a műfaj egyik mérföldkövének tartják. Gimnáziumi korom egyik kedvence is annak ellenére, hogy nem vagyok a vámpírok nagy rajongója. Azonban újranézve rengeteg mindent fedett fel önmagából ez a szinte már klasszikusnak számító műalkotás.

Tartalom:

"A halhatatlanok köztünk járnak. Korunk öt legnépszerűbb férfiszínésze, élükön Tom Cruise-zal, Brad Pitt-tel valamint Antonio Banderasszal az Anne Rice bestseller regényéből készült filmben éppen olyan, mint a film, melyben játszik: csodálatos, hátborzongató, romantikus. Louis, az arisztokratikus, szomorú tekintetű vámpír megjelenik egy fiatal riporternél, hogy a lehető leghitelesebb forrásként beszámoljon neki a vámpírok életének minden részletéről. Története 200 évvel korábban kezdődik: a vámpír Lestat végtelenül gonosz, ám ellenállhatatlan egyénisége rabul ejti a fiatal és gazdag Louist. A különös mámor vonzásában a fiú az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja: átalakul vámpírrá. Ettől kezdve élete folyamatos szenvedéssé válik: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell."

Forrás: Port

Neil Jordan filmje egy adaptáció a jobbik fajtából, de a könyvet nem szárnyalja túl. Hangulatteremtésben mindenképpen erős a film, az kétségtelen. A jelmezek szemet kápráztatóak és korhűek, a színészek gyönyörűen vannak kisminkelve: valóban elhisszük róluk, hogy vámpírok. Továbbá az aláfestő zene is nagyban hozzájárul az egész hangulatához: valamennyire idézi a klasszikus zenét, megkockáztatom, hogy a régi horror filmeket is, és eközben még borzongató, egyedi minden egyes Ami pedig mindenképpen értékelendő a kivitelezésben, azok az apróbb elrejtett utalások magára a vámpír kultuszra vagy épp egyéb pop kulturális jelenségre. Például az Interjú végén Louis a moziban látja a Nosferato-t, a zárósorokban pedig Lestat Mick Jaggeréhez hasonló inget visel kabátja alatt (kicsit tekinthetjük előre utalásnak A kárhozottak királynőjére is, ahol Lestat már rockzenészként működik). Dióhéjban pedig még megemlítendő, hogy remek színészek keltették életre a regény szereplőit, legkiemelkedőbb azonban mindenképpen Tom Cruise.

Röviden, a kivitelezés jó, nincs vele gond. Viszont, ahogy fentebb olvasható volt, az alapanyagra gondolva egy fontos dolog kimaradt a filmből: a mondanivaló. Neil Jordan inkább történetként közelít az egészhez, ami ugyebár megállja a helyét, de maradnak bőven kérdések, amelyek ugye a könyv ismeretében megválaszolhatóak, de csak az Interjú alapján nem. És ez baj egy adaptációnál. Általában egy adaptációt nem a forrásművel (itt Anne Rice regénye) kezelünk együtt, hanem külön műként (összehasonlítani természetesen lehet). Az eredeti regény főleg az öröklét problematikáját boncolgatja, ami fölött sikerült a filmben elsiklani. Így kissé érthetetlen, hogy Louis igazi szenvedésének az oka mi is, sajnos ennek mélységeit nem tudja a film visszaadni, pedig eszközként ott lenne Brad Pitt csodás előadó képessége (jól ad elő narrációs szöveget). Továbbá még a vámpírok jelleme nem lett egészen kibontva: a homoszexualitás jelleget csupán egy-egy gesztussal jelenítették meg (érthető okokból), viszont ennek miértje nem lett elmagyarázva, a táplálkozással kapcsolatos "szabályok" szintén nem lettek eléggé kifejtve.

Az Interjú a vámpírral jó film, többször újranézhető, de a könyv alaphoz nem ér fel. Hagy nyitott kérdéseket a filmnézők számára, amelyekre sajnos nem a filmből kapnak választ: így 8/10-es élmény csupán, de vámpírrajongóknak alapmű.

# 1994 # adaptáció

2013. augusztus 19., hétfő

Vérből születtünk

Chibi Zsó augusztus 19, 2013 0 Comments

Martin Scorsese a gengszterfilmek egyik legismertebb rendezője. Olyan filmeket köszönhetünk neki, mint például a Svindlerek, a Nagymenők vagy az Oscar-díjas remake-jét, A téglát. Természetesen, ezeken kívül más műfajokban is alkotott, de legtöbbünknek mindenképpen a rossz fiúkról szóló történetei lehetnek ismerősök. A 2002-es filmje, a New York Bandái sem tér el ettől a témától. Az 1860-as évekbe repít minket Scorsese, az első bevándorlási hullám történéseinek helyszínére, és az éppen születendő New York legelvetemültebb bűnözői közé.

Tartalom:

"Martin Scorsese New York bandái című filmje az 1860-as években, Manhattan déli részén játszódik a forrongások idején. A történet szereplőinek otthona az Öt Pont, Amerika egyik legszegényebb környéke, ahol folyton rivális bandák vívtak háborút az utcák feletti hatalomért. A legkülönbözőbb illegális tevékenységekhez ideális terep volt a New York-i kikötő és a virágzó Wall Street üzleti negyede (itt volt Barnum híres amerikai múzeuma is) közé eső terület. Ekkor játszódik Amsterdam Vallon, egy ifjú ír-amerikai története. Tizenöt év javítóintézet után, mikor végre kiengedik, visszamegy az Öt Ponthoz, hogy bosszút álljon a Hentes Billen, aki édesapját szeme láttára megölte. A bandavezér hatalma azóta csak nőtt, s most még nagyobb kegyetlenséggel harcol az új ír bevándorlók ellen. A tizenöt évvel korábbi döntő győzelmet, melynek az öreg Vallon is áldozatul esett, minden évben megünnepli. A fiú erre a napra vár, hogy méltó bosszút álljon apjáért."

Forrás: Port

A film legalább tíz Oscar-jelölést kapott, Scorsese pedig a Golden Globe átadón el is nyerte a legjobb rendezőnek járó díjat, viszont az Oscar-díjak közül egy sem jutott ki filmjének. Hol lehetett a hiba? Hiszen a New York bandái hangulata nem fogható semmihez, a néző könnyen beleélheti magát az Öt pont világába. A rendező vezeti a befogadót: megismerjük a bandák felépítését, az ellenfeleket, a bandák és az városi vezetőség közötti helyzetet, továbbá a helyi problémákat is megismerhettük. Összességében egy eléggé hihető és átélhető korrajzot tárt nézői elé Scorsese. Ennek a köntöse mögé van rejtve a bosszú történet. Főhősünk, Amsterdam apját megöli az ellenséges banda vezetője, Hentes Bill, és természetesen a fiú igyekszik bosszút állni. Spoiler veszély! Talán a film feléig érdekes is ez a bosszúállási kísérlet, hiszen Amsterdam a másik bandába küzdi be magát, Bill bizalmába férkőzik. És ezek után próbál bosszút állni rajta, ami sikertelen lesz először, de végül mégis beteljesül. És úgy hiszem itt van a gond a filmmel. Spoiler vége. Hosszú lett, túlságosan is ez a történet. Olyan, mintha a tetőfokot elnyújtották volna a végtelenségig, amitől a nézőnek olyan érzése lett, mintha sose lenne vége. Így, elnyújtva nem is váltotta ki kívánt hatást a sztori. Ha hamarabb fejeződik be a történet, vagy egy kegyetlenebb véggel, talán Scorsese elnyerte volna az Oscar-díját.

Ahogyan már fentebb kifejtettem, a kivitelezéssel nincs sok hiba, hiszen teljesen átélhető a kor. Scorsese reális világába tehetséges színészeket is helyezett el. Bosszúálló ifjúnkat az új James Deanként emlegetett Leonardo Di Caprio alakította. Még korai filmje ez Di Capriónak, így nem igen érezni, hogy egyáltalán érdekessé teszi-e Amsterdam karakterét. Csak egy tipikus, sablonos archetípus marad. Camaron Diaz karaktere, Jenny érdekesen indul, mint profil zsebtolvajnő, de a film vége felé az ő figurája se nyújt különösebbet, nem lesz már érdekes. Pedig azért Diaz megtett mindent. Aki viszont kiemelendő, az Daniel Day-Lewis, mint Hentes Bill. Végig érdekes marad a figura, megfontolt és kegyetlen is, ahogy az egy erőskezű bandavezérhez illik.

Hiába a sok Oscar-jelölés, a New York bandáit mégsem érzem egy kiemelkedő filmnek. Egyszer meg lehet nézni, mert érdekes kort mutat be, nem mindennapi gengszterekkel, így kap 7/10-es pontszámot. De három óra nagyon sok ennek a bosszú-történetnek.

# 2002 # akció

Antigané

2019. február 24., vasárnap

A Fekete párduc ugyanolyan eredetfilm, mint a többi szuperhősé

2019. február 21., csütörtök

Pókember ismét megújult - Irány a Pókverzum!

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

2016. szeptember 11., vasárnap

Kódjátszma

2015. június 8., hétfő

Whiplash

2014. november 23., vasárnap

The circle is not round

2014. október 17., péntek

Blue Jasmine

2014. szeptember 17., szerda

For you, a thousands time over!

2014. augusztus 13., szerda

A Wall Street farkasa

2014. június 22., vasárnap

A meghurcoltatott

2014. április 26., szombat

Dallas Buyers Club

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

2013. augusztus 19., hétfő

Vérből születtünk

Magamról

Másik blogom

Közösségi média

Itt is megtalálsz

Rendszeres olvasók

Popular

Archive

Keresés ebben a blogban

Follow Us @soratemplates