2014. január 25., szombat

A szívemen ül a jég

január 25, 2014 0 Comments

A Disney idei ünnepekre kijött egész estés animációs filmje a Jégvarázs (Frozen). Az idén a Golden Globe-on ez a rajzfilm nyerte el a legjobb animációs film díját, és Oscar-jelölést is kapott. Hype volna az egész? Lehet, de megérdemelt hype. 

Tartalom:
"Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Sven-nel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel is találkoznak. Annának és Kristoffnak mágikus kalandokkal kísért útjukon a természet erőivel kell dacolniuk, hogy megmentsék a királyságot a teljes pusztulástól."

Forrás: Port


A Jégvarázzsal valami visszajött a Disney hangulatából: így elvarázsolni valami A kis hableány tudott legutoljára kislány koromban. Ebben a mesében megvolt minden báj, érzések, és legfőbbként szeretet. A szereplők arcmimikája igazán kifejező, a betétdalok csak fokozzák az érzéseket. Leginkább Elsa vívódásai önmagával legszívbemarkolóbbak, mert ez a legemberibb és legfájdalmasabb küzdelem, amit csak el lehet képzelni. Aki sokat küzd azzal, hogy megszeresse és elfogadja önmagát könnyen tud azonosulni Elsával. Továbbá Anna igaz testvéri szeretete is szívet melengető: hiába hidegült el a testvére tőle a hosszú évek során, a szíve mélyén ezt nem fogadja el, hanem továbbra is kitart mellette. Így érzelmek egy Disney mesében régen voltak kifejezve. 
 

Előző történeteihez képest a Disney itt is újított: ezúttal nem a szerelmesek kerülnek középpontba, hanem egy testvérpár, s igaz van romantika a mesében, de háttérben marad. Bár a történet közepétől itt-ott meginog a két főhős között felállított egyensúlyban valami (mármint történeti eloszlásban), de azért többé-kevésbé zavartalanul működik a két hercegnő egymás mellett. Mellettük megvannak a járulékos Disney karakterek is (segítő, herceg, humoros karakterek), még ha némelyik szerep meglepetést okozhat. Olaf pedig a legimádnivalóbb hóember. 
Még a látványvilág említésre méltó. Egyrészt szomorú, hogy CGI-s, 3D-s mesék hódítanak, de itt erősen látszik a figurákon a kézi rajz nyoma még: nem groteszkek a figurák, hanem tényleg rajzfilmfigurák, akik éppen számítógéppel lettek életre hívva. És ilyen szemkápráztató havas tájat még nem hívtak életre.

Röviden és azért rajongást visszafogva, a Jégvarázs mondhatni a Disney neoreneszánsz meséje, amely idézi a nagy klasszikusokat, de nem feledkezik meg a modern ízlésről sem. Apróbb, de elnézhető hibákat leszámítva az elmúlt időszak legszebb meséje: 9/10.

2014. január 24., péntek

A hercegnő és a béka

január 24, 2014 1 Comments

A rajzfilm ipart szinte teljesen a CGI és a 3D uralja, így 2009-ben szinte felüdülés volt, hogy a Walt Disney cég előállt egy kézzel rajzolt, 2D-s egész estét betöltő rajzfilmmel, A hercegnő és a békával. Stílusában őrzi a cég '90-es évekbeli nagy múltját és szellemét, de a mai kor igényeinek megfelelve számtalan új jeggyel bővült a mese. 

Tartalom:
"New Orleans az 1920-as években. A fiatal Tianának nincs ideje a romantikára. A lány arról álmodik, hogy egyszer övé lesz a francia negyed legjobb étterme. A városba érkezik Maldónia királyi sarja, az elkényeztetett Naveen herceg. A gonosz Dr. Facilier fekete mágiával meg akarja szerezni az értékeit. Az elhibázott varázslatnak köszönhetően azonban Naveen békává változik. Abban reménykedik, hogy Tiana csókjára visszaváltozik, ám ehelyett a lányból is béka lesz. Üldözőik elől menekülve a békapár elindul megkeresni Odie mamát, hogy segítsen rajtuk mágikus erejével."

Forrás: Port


Azt mondják, hogy a posztmodern korát éljük: a szerzők a régi szövegeket egy alkotói játék elemének tekintik csak. Ezt éreztem ennél a mesénél is. Van az alapmű, A békakirályfi mese a Grimm-testvérektől: szokásos hercegnős mese, ahol a hercegnő és a herceg egymásba szeretnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Hasonló története volt azoknak a Disneyknek is, amiken felnőttünk. Ezzel szakít kicsit a mese, kicsit kicsavarja a cselekményt. Hercegnőnk nincs, csak Tianánk (később lesz hercegnévé), aki a jazz korszak aranykorában él New Orleansben. Az első kifordulás már a helyszín választással megtörténik. Macskaarisztokraták óta nem igen hallhattunk jazz-szerű szerzeményeket a Disneyéknél, így mindenképpen felüdülés, hogy egy rajzfilmben erre a műfajra épül a dallamvilág. Természetesen más szinteken is megjelenik a jazz: ott van a trombitáló krokodil, Louis, aki tudjuk jól, hogy ki előtt tiszteleg. Továbbá a mese mondanivalójában is megjelenik az álom hajszolás, az azokért való küzdés és megvalósulás: olyan tipikus, pozitív amerikai életszemlélet, az adott kornak a szellemisége. Ezt Tiana jeleníti meg, aki így ezzel olyan hercegnővé lép elő, aki nem vár a csodára, hanem maga éri el. New Orleans még a nyelvben is megjelenik: az eredeti szinkronban a szereplők jellegzetes akcentussal beszélnek (francia és Black English egyaránt előkerül). Így angol nyelvtanulók számára is csemege ez a mese. Utolsó sorban: fekete hercegnőt avatott a Disney ebben a történetben először, ami szintén jó ötlet. 


Magában a történetvezetésben megmarad a cég a hagyományos, jól bevett módszere. Felnőttnézőként sablonosnak érezhetjük az egészet, sőt néhány figura vissza is köszön régebbi Disney mesékből (mintha újra lennének hasznosítva), de ez a legkevesebb. Bár csavarok bőven vannak az eredeti sztorihoz képest: például a béka csókjától a hercegnő is békává válik és egy áldozata is lesz a történéseknek. Gyerek szemszögből biztosan szerethető a történet, átélhető a mese. A figurák is fejlődőképesek, még ha kissé gyorsan melegednek is össze a megszokotthoz képest. Természetesen vannak elnagyolt figurák is, mint Lotte vagy Ray, mint humorforrás, de nem idegesítő jelenlétük, hanem tényleg megmosolyogtató. Az aktuális rossz fiú, Shadow man egész érdekes figura, mint witch doctor: jó, hogy a mágia világából most a wodoo került előtérbe.

Az elmúlt évek egyik bájos története A hercegnő és a béka, ezt könnyen ki lehet jelenteni. Bár valami varázs hiányzik belőle, amit sajnos nem tudok megmagyarázni, de azért szerethető, átélhető történet jópofa karakterekkel (még ha párszor már találkoztunk velük a Disneynél). Főleg gyerekekre koncentráltak, a felnőtteknek szóló kikacsintó poénok itt elmaradnak, de nem fájó pont ez se. Kellemes kikapcsolódás, egy utazás a gyerekkorba, 8/10.

2014. január 23., csütörtök

I am the cynic of our golden age

január 23, 2014 0 Comments


"Amikor föltakartam, elpirúlt; /először: harcolt, aztán: rámborúlt /s már maga kérte, hogy játsszak vele /még és még vágyott - jól láttam, mire!" - Csak egy strófa John Wilmot egyik versei közül (nevezetesen a Találós mese, Babits Mihály fordításában). A restauráció kori irodalom egyik leghírhedtebb alakja ez a figura, a libertine (non-konformista vagy szabadgondolkodású) életszemlélet megtestesítője, az erkölcsi fertő maga, az angol Sade márki. És mindez mögött rejlett az igenis bölcs, szatirikus (például Szatíra az ész és az ember ellen), cinikus, de érzékeny költő (példaként az Élet és szerelem verséből idéznék: 
"„Tört eskü" – „hűtlenség" – „csalás" – / ne mondj ilyet soha! / Egy élet-hosszu pillanat... / az Ég kettőnknek ennyit ad – /s már ennyi is csoda."). Rochester grófja sem kerülhette el Hollywood figyelmét, 2004-ben elkészült a The Libertine, azaz Rochester grófja - Pokoli kéj című film. Az ajánlást utólag is köszönöm Gergőnek. 

Tartalom:
"Rochester grófja, John Wilmot (Johnny Depp) az élvezetek rabja. A gróf London valamennyi bordélyházát és kocsmáját megjárta már, az összes kurtizán előre köszön neki, és nincs olyan nap, ami ne részeg ájulással végződne. Ám ez a kéjsóvár botrányhős egyben a XVII. század egyik legfigyelemreméltóbb költője is, aki pimaszul szellemes írásműveivel messze meghaladta korát. Mikor Wilmot megismerkedik Elizabeth-tel (Samantha Morton), a színésznői karrierről álmodó prostituálttal, azonnal beleszeret, és elhatározza, hogy olyan darabot ír neki, amely a színpad ünnepelt csillagává teszi. Ám a túlontúl merész művet a király (John Malkovich) személyes sértésnek veszi, ez pedig a gróf karrierjének, címének és életének végét jelentheti."

Forrás: Port


Nem hétköznapi film, több szempontból is. Először is, a történet, szerencsére nem fókuszál rá az öncélú hedonista életre, de nem is tagadja le. Helyén kezeli Rochester gróf életének különböző szeleteit, egyik sem megy a másik rovására. De egy valamiben sikerült kicsit sokat csepegtetni a nézőnek: John cinikusságából. Rochester karakteréről kevés ismeretem van, de kétlem, hogy csak cinikus figura lett volna (a művei nem ezt mutatják). A karakter így kissé egyoldalúnak tűnik, a többi tulajdonsága kevésbé van kihangsúlyozva. Feltűnik még bölcsessége (a witty jobb szó lenne), magának való természete, elborultsága, és fokozatos elbukása során érzelmei is megmutatkoznak. Így végignézve Rochester karakterének sarkalatos pontjai megvannak, de a cinizmus valahogy mégis kiemelkedik, jobban hangsúlyos lett, így eltörpíti a többi jellemvonást (bár a film elején megmondta John: Nem fogsz szeretni).
 

A hercegnőhöz hasonlóan ez a történet is a 18. századba kalauzol minket, leginkább a kor színházába, ahol maga Rochester is tevékenykedett. Ezen kívül betekintést nyerünk a kocsmák, sötét utcák és bordélyok világába is a királyi udvar mellett. A költővel haladva egy egész korrekt korrajz rajzolódik meg a néző előtt: udvari intrika (bár ez kevésbé hangsúlyos) és a kor elfojtott szelleme (vágy a vágyak iránt). Ebben a világban csordogálunk: remek a hangulata, beszippant, megmutatja, hogy az angoloknál csak a franciák a rosszabbak (ahogy el is hangzik a filmben). Ebben a történelmi világban csak az a kár, hogy a történet a közepénél leül, tényleges események nem történnek. A fináléhoz közeledve John fokozatos leépülése azonban ad egy ívet a film utolsó fél órájának. 

Röviden, Rochester grófja - Pokoli kéj a beharangozása ellenére nem a hedonista életmódra teszi a hangsúlyt, inkább korrajz és Rochester népszerű alakjának egyfajta bemutatása (amihez természetesen Johnny Depp sokat tesz). Jónak jó a film, egész különös a hangulata, 8/10-es mindenképpen, de valami lendület azért hiányzott ahhoz, hogy igazán jó legyen.

2014. január 22., szerda

Egy különc srác feljegyzései

január 22, 2014 2 Comments

Az elmúlt év egyik legfelkapottabb ifjúsági könyve (gondolom a film miatt lett azzá) az Egy különc srác feljegyzései. Az új Zabhegyezőként emlegetik, ami azért felkeltette a figyelmemet. 

Tartalom:
"Az „Egy különc srác feljegyzései” című könyv elbeszélője egy tizenöt éves középiskolás srác, Charlie. Furcsának és magányosnak érzi magát, mintha a pálya széléről, kívülállóként figyelné a körülötte zajló eseményeket. Egy nap elhatározza, hogy leveleket ír egy ismeretlennek, aki akár a barátja is lehetne. Ezekből a levelekből aztán szép lassan – olykor mulatságosan, olykor meghatóan – egy cseppet sem átlagos tinédzsert ismerhetünk meg. Charlie kétségbeesett erőfeszítéssel próbálja élni a saját életét, miközben menekül is előle, és ez a kettősség különleges, járatlan utak bejárására kényszeríti: családi drámák sora, új barátok, az első randevú, szexualitás, drogok… Chbosky regénye a lélek legmélyebb rezdüléseit tükrözi, miközben felidézi az olvasóban a felnőtté válás nehéz, semmi mással össze nem hasonlítható éveit."

Forrás: Moly

Haters gonna hate, de nekem ez nem tetszett. 
Eleve a nyelvezete. Amíg a narrátor nem közölte, hogy ő tizenöt éves, azt hittem egy kisgyerek írja le az élményeit. Mert tőmondatokban beszél. És idegesítő. És nem adja át a történések mélységét. Azt hiszem (idegesítő, ugye?). És egy elméletileg szépirodalmi műtől azért az olvasó elvárná, hogy igényesebb nyelvezettel dolgozzon a szerző, még ha főhőse csak tizenéves. Elvileg egy tinédzser szókincse 4000 szó körül jár (ha nyelvi szinteket vesszük figyelembe), szóval így nem elfogadott a tőmondatos elbeszélő stílus, hisz egy normális fiatal összetettebb fogalmazásra képes. Egy olyan hiperintelligensnek beállított fiúnak, mint Charlie, teljesen abszurd, hogy úgy beszél ahogy. Főleg, ha nagy lelkesedéssel falja a szépirodalmi műveket. Mivel angolul olvastam, így különösen zavart ez a teljesen egyszerű fogalmazás. Lehet, hogy a magyar fordítás stílusa ez esetben igényesebb. 
Pedig lenne a történetnek mondanivalója. Sajnálatos, hogy ilyen stílusban van előadva. Így közhelyes az egész. Viszont az epilógusban Sam mondanivalóján érdemes elgondolkodni. Nem szabad mindig másokra gondolni, hanem magunkra is kell: az nem önzőség még. Charlie-hoz hasonló visszahúzódóbb emberek ezt hajlamosak elfelejteni.
Ha már szóba került Charlie. Ritkán látni ilyen életképtelen szereplőt. Igaz, megvan az oka, de az olyan nehezen elhihető indok. Lehet, csak ezt is a nyelvezet lehetetleníti el, de a trauma komolysága nem igazán volt kifejtve, így komolyan se lehet venni. 
Ezen kívül nem tudom. Semmi újat nem adott a történet. A levélregény annyiból tud „ütős” lenni, hogy közelebbinek, őszintébbnek tűnik a narrátor, de a nyelvezet miatt nem igazán jön át a sok-sok érzés. Pedig itt bőven lenne mindegyik karakter mögött, de nem ismerjük meg ezeket, így súlytalan marad az egész. Így inkább olyan, mint egy tipikus amerikai tinifilm: sablonos figurák, szerepek, kötelező figurák az egyenlőség jegyében, megszokott események és tanulságok. Pedig vannak bőven olyan témák (drogfogyasztás, homoszexualitás, szexualitást), amelyek rászorulnának végre normális, sablonmentes megtárgyalásra az ifjúsági irodalomban is. Sajnos, Stephen Chbosky nem használja ki ezeket a témákat kellőképpen.

Vagy kinőttem belőle, vagy sznob vagyok, de nem nőtt Charlie a szívemhez. 6/10-es regény számomra az Egy különc srác feljegyzései.


2014. január 18., szombat

Smaug pusztasága

január 18, 2014 0 Comments

Egy éve már A hobbit első részének zajos sikerének, és elérkezett az idő a második rész számára is. Ahogyan a testvérek között, a középsőnek nehéz a helyzete: jó összekötőnek kell lennie a legnagyobb és a legkisebb között. Ilyesmi problémával küszködik Smaug pusztasága is. Evinde-nek pedig köszönöm, hogy megnézte velem a filmet. :)

Tartalom:
"A hatalmas sikert elért A hobbit - Váratlan utazás folytatódik, a trilógia második felvonása pedig még több kalandot ígér. Miután Zsákos Bilbó (Freeman), Gandalf (McKellen), Thorin (Armitage) és a törpök sikeresen átkeltek a Ködhegységen (illetve alatta), úgy döntenek, hogy keletre, a Bakacsinerdő felé indulnak. Mielőtt a többiek bevetnék magukat a sűrűbe, Gandalf elbúcsúzik a csapattól és másfelé veszi az irányt. Az erdőben rögvest óriáspókok támadnak a társaságra, majd erdőtündék ejtik fogságba őket, Bilbó kivételével, aki segít megszökni a többieknek, hogy együtt haladjanak tovább az emberek lakta Tóvárosba. Innen vezet a folyó a Magányos Hegyhez, ahol Bilbó megmutathatja, mit tud. Meg kell találnia a titkos ajtót, majd szembe kell néznie Smauggal, a rettenetes sárkánnyal. Eközben Gandalf sem rest, a Fehér Tanács felkeresése után elutazik Dol Guldurba, ahol megtudja, valójában ki az ott tanyázó Feketemágus. Bakacsinerdő tündéi pedig Thranduil király (Pace) és fia, Legolas (Bloom) vezetésével kénytelenek megütközni a Dol Guldurból özönlő ork sereggel."

Forrás: Port


Az első résznél azon merengtem, hogy mi lesz A hobbit történetével egy 3x3 órás film keretén belül. Az első rész a lassabb tempója ellenére jó és élvezhető volt. Azonban a kezdet és a vég között lévő lezáró rész sajnos sok mindenben alul marad felmenőjétől, bár a pozitív oldalra is írható rengeteg minden. Például a második film tökéletesen felveszi a fonalat az első film lezárásától, nem érzünk hiányt egy éves élményeinkhez képest. Továbbá a film elején a cselekmény gyorsított tempóban halad előre az elődhöz képest, jobban pörögnek az események. Aztán a film közepe fele valami megszakad. Kaland után kaland, de mégis kezd unalmas és súlytalan lenni az egész a fináléig. Érezhető, hogy a cselekmény azon elemei, melyek nem részesei az eredeti regénynek, csak a játékidő kitöltésére vannak. Van egyfajta igyekezet afelé, hogy meglegyenek az összeköttetési pontok a Gyűrűk Urával, ez értékelendő, de mégis kicsit kizökkentő. Aztán a beleerőltetett szerelmi szálat nem is igen lehetne méltatni, csak annyi megjegyzés lenne hozzá, hogy ha valaki láthatólag bele van szerelmesedve Tolkien világába, akkor betarthatná annak szabályait. Végül pedig Tóváros politikai helyzetének bemutatása sok lett a főcselekményhez mérten, ahhoz hogy komolyan vegyük, meg tényleg intelligensnek hasson, kevés. 


Röviden, a felduzzasztott történet nem épp a legjobb, viszont a kidolgozásra még mindig nem lehet panaszkodni. A színészek hozzák az elvárt szerepüket, például Martin Freeman továbbra is szerethető, hőssé cseperedő Bilbó. Új-Zéland tájai lélegzetelállítóak, meseszerű világ. A jelmezek lélegzetelállítóak, még ha feltétlen nem is illenek bele Tolkien-világába (például a tóvárosi úr 17. századi stílusú ruhája furcsán hatott az elvileg Középkori környezetben). És végül a sárkány, Smaug. Ilyen jó CGI-sárkány szerintem ritka olyan értelemben, hogy a nézővel el lehessen hitetni, hogy az a sárkány tényleg ott van egy térben a szereplőkkel. Itt sikerült: teljesen beleillik a környezetbe Smaug. 

Összefoglalva, a Smaug pusztasága alulmarad a Váratlan utazás-sal szemben annak ellenére, hogy a második résznek jobb a tempója, kevésbé hozza az eredeti regény gyermeteg humorát. A rengeteg filler unalmassá teszi a filmet, de rosszabb is lehetett volna: 7/10.

2014. január 1., szerda

Vénusz nercben

január 01, 2014 0 Comments

Ádám által vezetett színházlátogató csapatunk novemberben a Pesti Színházba látogatott el, hogy megnézze a Vénusz nercben című darabot. David Ives különös drámája osztatlan sikert aratott a mi köreinkben is, és értetlenkedve néztük a szinte üres nézőteret. Pedig ezt a darabot mindenképpen meg kell tekinteni. Miért is? A következő dolgok miatt. 


Tartalom:
"Thomas, a pályakezdő rendező-drámaíró meghallgatást tart új darabjának főszerepére, mely az osztrák Leopold von Sacher-Masoch klasszikus erotikus regényének színpadi változata, a Vénusz nercben. A válogatásra jócskán megkésve érkezik Vanda, a vagány, látszólag teljesen szétszórt színésznő, és a két fiatal élete ebben a színházi helyzetben menthetetlenül összefonódik. Kiderül, hogy Vanda igazi, sugárzó tehetség, ráadásul sokkal többet tud a színházról és a férfilélekről, mint első pillanatban sejtenénk.A kortárs amerikai szerző egyik legújabb darabja szenvedélyes, mai történet két fiatal szerelméről, elgondolkodtató írás színházról, irodalomról és művészetről, és felkavaró, szemérmetlen vallomás férfi és nő állandó, lüktető harcáról, erotikus álmokról és túlfűtött vágyakról. Vanda és Thomas évődő, finoman érzéki, és olykor heves, szenvedélyes férfi-nő párbaja kiváló játéklehetőséget nyújt a Vígszínház fiatal tehetségeinek, Bata Évának és Telekes Péternek. "

Forrás: Port


Először is, remekül van kivitelezve. Egyrészt, minimalista: egy férfi és egy nő játssza el csupán a darabot. Ebből a szempontból, számomra, Beckettes volt a darab: két figura képvisel mindenkit. Ádámmal és Annával beszéltük is, hogy minden férfi szeretne kicsit Thomas lenni, és minden nő Vanda. De igazából minden férfi Thomas, és minden nő Vanda. Minden férfi vágyik egyfajta izgalmasabb szerelemre, ahol kiteljesítheti saját perverzióit, és minden nő vágyik arra, hogy fem fatale, ez esetben Vénusz lehessen, s szintén beteljesíthesse saját perverzióit. 
És ez a mondanivaló (legalábbis ez a fajta értelmezés) olyan jól be van csomagolva. Először is, van itt egyfajta hypertext is a műben. A dráma A bundás Vénusz című német erotikus regényből indul ki: Thomas ugyanis ezt viszi színpadra, majd Vanda megjelenése után ketten el is játsszák - darab a darabban. A továbbiakban pedig résen kell lennie a nézőnek: dráma és valóság keveredik. Ez egyszerre szül komikus és elgondolkodtató párbeszédeket a darab során.


Ilyen jól színpadon ez a dráma nem működött volna a két remek színész nélkül. Bata Éva teljes átéléssel játszotta el Vandát. Nem volt vele probléma, pedig maga a szerepet el lehetett volna rontani túljátszással. Vanda sokszor közönséges, viszont mikor a szerepét játssza, teljesen megváltozik a személyisége. Ahhoz, hogy valaki képes legyen arra, hogy két ilyen eltérő szerepből ki-belépjen nagy tehetségre van szüksége. Bata Éva az én amatőr meglátásom szerint képes volt erre. Thomas karaktere is hasonlóan többfelé ágazó figura. A valós síkon egy kissé sznob és megkeseredett drámaíró, a darabban pedig az önmagát feladó férfi. Telekes Péter, Bata Évához hasonlóan ügyes lavíroz a különböző szerepekben, főleg a darab a darabban részben, de valahogy kissé súlytalanabb volt. Bár inkább a két figurát tartom az okának, nem a színészt: az alárendelt személy mindig kevésbé fajsúlyos, mint a dominánsabb. 

Azt mondhatom el, hogy 2013-as évem legmeghatározóbb színház élménye a Vénusz nercben volt. Remek kivitelezés, elgondolkodtató mondanivaló és kiváló színészek. Mi kell még egy jó darabhoz? 10/10

Boldog új esztendőt!

január 01, 2014 0 Comments

Szóval, boldog új esztendőt kívánok, meg az Antigané is. 
Remélhetőleg a közel jövőben is folytatódni fog a jó alkotások felfedezése. Ugyanis azt érzem, idén ez kevésbé sikerült. 2013-ban 45 poszt született csupán, viszont a 2012-es évhez viszonyítva (akkor mindössze 27), akkor ez egy elég szép szám és fejlődés is. Szóval, csak így tovább.

2013-ban főleg filmekről születtek bejegyzések, viszont a könyves posztok sajnos elmaradtak. Ezt idén próbálom pótolni, mivel az angol nyelvű blogom nem igazán sikerült (már a beindítással gondok adódtak). Szóval, majd visszatérnek ide a könyves bejegyzések (de az angol nyelvű könyves blogomról nem mondtam még le, csak újra kell gondolnom).

Amiért büszke vagyok 2013-ra, az a színházas posztok. Igaz, csak az elmúlt egy-két napban kerültek fel, de mindenképpen örülök, hogy van lehetőségem színházba menni és írni is a darabokról. Ezért Ádám barátomnak szeretnék köszönetet mondani itt. Csodálatos ember, higgyétek el. :)
És ha már említem Ádámot, nem szabad elfelejtkezni a kedvenc címkéimről: ízlésőrség, azaz a barátaim, akik mindig ajánlanak nekem valami érdekes filmet, könyvet, sorozatot - szóval akármit. Nekik köszönöm, hogy így jobbá teszik a blogomat. 

Végül pedig az új esztendő nem lehet teljes fogadalom nélkül. A bloggal kapcsolat fogadalmak a következők:
- több könyves poszt
- több aktuális műről írni
- több anime
- több képregény
- filmnézés közben jegyzetet írok, hogy könnyebb legyen visszaemlékezni kritika írásnál

Posztzárásként pedig itt lennének (számomra) az év legjobb alkotásai, különböző kategóriákban. Természetesen azok közül, amelyekről olvashattatok a blogon is. 

Legjobb film: A faun labirintusa
Legjobb mese: Aranyhaj és a nagy gubanc
Legjobb könyv: Az utolsó egyszarvú (bár nem volt könyves bejegyzés, de azért olvastam)
Legjobb: anime: Air
Legjobb színdarab: Vénusz nercben (a bejegyzés már 2014-re csúszik)
Legjobb sorozat: Hannibal
Legjobb képregény: Lovely Complex

A tavaly nézett/olvasott munkákból nekem ezek tetszettek a legjobban, legalábbis. Reméljük, a 2014-es év is kínálkozik majd rengeteg maradandó élményben. Boldog új évet!

Chibi Zsó

Follow Us @soratemplates