2016. július 9., szombat

Perdido pályaudvar, végállomás

július 09, 2016 0 Comments

A kortárs fantasztikum irodalom egyik legkülönösebb jelensége (később megértitek miért ez a legjobb szó ide) China Miéville. Világaira jellemző a kicsavarodott, groteszk lények és a sötét, beteg környezet. A kíváncsibb olvasók közül ki ne merne egy ilyen íróval megismerkedni? Nekem kezdésnek a Perdido pályaudvar, végállomást ajánlották, továbbá munka miatt épp aktuálissá vált Miéville olvasása. Lássuk. 

Tartalom:
"China Miéville az egyik legeredetibb szerző, aki a sci-fi és a modern fantasztikum határmezsgyéjén [egyensúlyozik]. A Londonban született, Cambridge-ben diplomázott, Kairóba egyetemi oktatónak meghívott alkotó a riasztóan sötét világok egyedi hangú krónikása. Arthur C. Clarke-díjas regényének színhelye, Új-Crobuzon városa gigászi folt a világ közepén, emberek, mutánsok és idegen kultúrák lakóhelye. A szennyezett folyók partján, a nyomornegyedek, gyárak és paloták felett több mint ezer éve a diktatórikus parlament és a milícia uralkodik vasmarokkal, de most történik valami, ami a feje tetejére állítja a megszokott rendet. Isaac Dan der Grimnebulin, a renegát tudós és törvényen kívüli fantaszta különös megbízatást kap: Yagharek, a nomád madáremberek kitaszítottja ismét repülni akar. Kérése azonban olyan eseményláncolatot indít el, amely egyre nagyobb örvénnyé duzzadva elnyeli Isaacet, a barátait, a férfi khepri szeretőjét, Lint, sőt az egész várost pusztulással fenyegeti. A helyzetet ráadásul bonyolítja egy embernek nehezen nevezhető maffiafőnök, egy öntudatra ébredő számító-gépezet, illetve a polgármester túlvilági ügynöke. Idegen hatalom szabadul el a városban, és milliók élete egy csapatnyi szedett-vedett renegáttól függ. A lidérces kőrengetegben, a gőzmasinák, tudósok, titkosrendőrök és bűbájosok világában kirobbanó küzdelemben bárki áldozattá válhat, és a végső győzelemhez kegyetlen döntések és személyes áldozatok árán vezet az út."

Forrás: Moly

Kémények öklendezik a mocskot az égbe, ismeretlen eredetű ragacsos anyag mállik le a házak faláról, otromba monstrum gőzgépek zakatoló kakofóniájától hangos minden, az utcákra kilépőket kosz és nyomor fogadja: valami ilyesmi kép fogad minket Új-Crobuzonban. Nem egy tipikus fantasy világra emlékeztet minket a leírás, még George R. R. Martin kegyetlen Westerosa vagy R. A. Salvatore sötételfjeinek birodalma is barátságosabban fest ennél. Nem kell csodálkozni, China Miéville-világ az bizony egy ilyen weird izé: elborult, felfoghatatlan, a pszichénkbe maró. És vannak olyanok, akikből ez nagy rajongást vált ki – most belőlem is.

Ha meg tudja emészteni a gyomrunk ezt a nagyon részletesen kibontott világot, egy többé-kevésbé izgalmas történet és úgy nevezett szürke, reálisan megfestett karaktereket fogunk kapni. Bár meg kell jegyeznem, hogy se a történet (a madárember megbizatása és az oltmolyok legyőzése), se a karakterek nem működne a bizarr körítés nélkül. De ilyen gazdag és tényleg a legmélyebb érzékeinkre ható lények, helyek és események miért ne lehetnének érdekesek, miért ne lehetne élvezet olvasni? Szóval, ez nem hiba a könyvre nézve, sőt. Ez a nagyon részletesen bemutatott világ, ami szinte teljesen átszövi a cselekményt és a figurákat teszi egy igazi működő képes képzeletbeli rendszerré, amiben lehet gondolkodni bőven. Továbbá rengeteg ősi motivíumot és sablont is feldob, sokkal érdekesebbé tesz. Nekem mindenesetre élmény volt például Isaac és Lin kapcsolata, ami azonkívül hogy megbotránkoztató, nagyon sok zsáner műre is reflektál (most kapásból az Octavia E. Butler Bloodchildja ugrik be, bár biztosan nem direkt utalásról vagy hatásról van itt, csak na, hasonló témához nyúltak). De hasonlóan érdekes Mr. Motley is (tudtátok, hogy maga a motley szót nagyon furcsát, felfoghatatlan dolgot jelent? Pontosabban nem tudom leírni, de mindenképpen egy mesterien jól megválasztott beszélőnév, főleg, hogy nem annyira gyakori angol szó + segített egy Wordsworthos kurzuson is smartassnek lennem), maguk a lények is, főleg a mitológiai vonatkozásokkal (pl. garuda, khepri, vogyanoj stb.). 

Itt még az oltmolyokat szeretném kiemelni, mert eddig nem találkoztam még náluk félelmetesebb dögökkel. Legyünk őszinték: még belegondolni is hátborzongató, hogy egy lény képes kiszívni a tudatunkat, aztán megemészteni és kiüríteni… Nemhogy olvasni róla. Áá. . Nagyon körmönfontak, alattomosak és elég hatásosan gyilkolnak, de mégis, Miéville még őket is képes érző, elesett lényekké tenni, és igazából a világán kívül még ez az, ami nagyon tetszett a Perdidoban. Akármilyen galád vagy erkölcstelen is legyen valaki Új-Crobuzonban, valami emberi, de olyan dolog biztos lesz, amiért tudunk a figurával szimpatizálni. És ezzel minket, olvasókat Miéville elég nehéz helyzet elé állít: szeressük vagy ne a szereplőt? Tudunk vele azonosulni? Ahogy a szereplőknek is kell itt erkölcsi döntéseket hozniuk saját belátásuk szerint, talán jobb nekünk is saját elgondolásunk szerint dönteni róluk.

Mindenesetre fantasztikus könyv a Perdido pályaudvar, végállomás. Nekem, mint irodalomkedvelőnek igazi csemege, hisz nagyon sok mindenből táplálkozik Miéville fantáziája és mindig öröm felfedezni ezzel kapcsolatban valamit. Igazából nehéz összefoglalnom értelmesen, hogy miért kéne nektek is elolvasni. Nekem biztos kell még egy-két ilyen, trip. 10/10

2016. július 7., csütörtök

A Turing-teszten túl

július 07, 2016 0 Comments

A tavalyi év (2015) egyik nagy sci-fis filmje A marsi mellett az Ex Machina volt. A téma, a mesterséges intelligencia nem új, számtalan hasonló filmes alkotást tudnánk mondani, de számos apróság van, ami miatt Alex Garland filmjét igenis érdemes megnézni. 

Tartalom:
"Caleb 24 éves, és programozó a világ legnagyobb internetes cégénél. Megnyer egy versenyt, amelynek díja, hogy egy hetet tölthet egy privát hegyi nyaralóban, amely Nathannek, a cég vezérigazgatójának tulajdona. Ám amikor Caleb megérkezik a mindentől távol eső luxusházba, rájön, hogy tulajdonképpen egy különös és lenyűgöző kísérletben kell részt vennie: kapcsolatba kell lépnie a világ első igazi mesterséges intelligenciájával, amely egy gyönyörű robotlány testében lakik."

Forrás: Port


Szerintem maga a téma, a mesterséges intelligencia is roppant érdekessé teszi az Ex Machinát. A cselekmény ideje, a nem is annyira távoli jövő (poénkodás nélkül: akár most is játszodhatna a film) kíméletlenül szembesít minket egy olyan jelenséggel, ami az ajtóban kopogtat (itt olvashattok arról, hogy most mennyi helyen vannak jelen a MI-k). Emberi gondolkodásunkkal képesek lennénk -e felfogni, hogy miként működne egy saját magától gondolkodó robot? Ennek bemutatására nagyon alkalmas a minimalista környezet (gyakorlatilag csak a házban van cselekvés) és a kevés szereplő - emiatt a filmre kamaradrámaként is utalnak. Egy kis helyre van elrejtve egy tudományos csoda, amit talán maga az alkotó sem ért. A meghívott programozó fiú emberi módszerekkel (kérdezgeti, ismerkedik vele stb.) próbálja feltérképezni a MI-t, aminek úgy tűnik a robot áll elébe, sőt, meg is felel, teljesen emberként viselkedik. Vagy csak elhiteti Calebbel és velünk, nézőkkel is? Bármi is legyen az igazság, ez egy erős dillemma az Ex Machinában, szerintem az egyik olyan apróság, ami miatt érdemes megnézni a filmet.


Egy másik érdekes, és gyakran felmerülő kérdés a MI-kkel kapcsolatban az ő kihasználásuk, de mondjuk ki konkrétan: szexuális játékszerré való avanzsálásuk. A filmben eléggé egyértelmű a ennek a megkérdőjelezése, de talán nem is ez a lényeg. Itt az az érdekesség inkább, hogy egy mesterségesen létrehozott lény miként is lesz saját akarattal rendelkező személy, aki nem fél önmagáért tenni valamit. Az Ex Machina itt inkább hozza az SF filmekből ismert fordulatokat, de a szűk környezet  és a kimért történetvezetés ezeket a jól ismert húzásokat is drámaivá teszik. 
És hogy ne maradjanak el korunk ideológiái se, érdemes kicsit kitérni arra, hogy miért épp nőként jelennek meg a MI-k. A Filmvilág (2015. június) azzal magyarázza általánosan azt a jelenséget, hogy emberi nemmel ruházzuk fel a robotokat, hogy így hozzánk közelebbivé, elménkkel jobban megérthetővé válnak. Ez teljesen helytálló érv, de szerintem egy másik, feministább magyarázat is állhat a háttérben az Ex Machina kapcsán: Nathan háza a patriarchális világszemlélet tükre. Maga Ava és a többi MI is egy vagy több férfi fantáziát szimbolizál a femme fatale-tól kezdve a férfit csodáló ártatlan lányig. Most egy kis spoiler következne. Ezen csábító képességeit vagy tudatosan, vagy a programja által Ava kihasználja és képes legyőzni fogvatartóját és saját életét élni. Valahol beleolvasható ez a változat is a filmbe, de a finálét én inkább a MI győzelmének tekintem, nem pedig a nőének, hisz az előbbinek van nagyobb drámai súlya: a teremtett legyőzte teremtőjét.  De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Garland filmjében miért nők a MI-k. Természetesen sok más magyarázat létezhet még, de hirtelen ez jutott eszembe (kicsit elcsépelt is, de sebaj).

Röviden összefoglalva az Ex Machina egy nem mindennapi sci-fi/kamaradráma, ami friss nézőponttal közelíti meg a mesterséges intelligencia témáját. Rengeteg kérdést vet fel a rendező a történetben, amelyekre többféle válasz is adható. Aki szereti az elgondolkodtató SF-t, annak mindenképpen érdemes megnéznie. Nekem 10/10-es alkotás, a tavaly látott sci-fik közül nekem ez volt a legjobb is. 

2016. július 4., hétfő

És végül a hype győzött

július 04, 2016 0 Comments

A tavalyi értékelésemben is írtam, hogy az alapanyagból való kifogyás (Martin nem írta még meg a folytatást) fog rendesen fejtörést okozni a Trónok harca 6. évadában. Könyvolvasóként nem is vártam az új etapot, egyrészt a spoilerek miatt, másrészt pedig az előző részek ereszkedő minősége miatt. Végül erőt gyűjtöttem, bemagyaráztam magamnak, hogy a sorozat egy alternatív világ a könyvekhez képest és elkezdtem az új évadot. 

Tartalom:
"Az előző évad történései mindenki számára komoly veszteségekkel jártak. Cersei lányát gyászolja, Daenerys a pusztában próbál életben maradni, miközben fogalma sincs, hogy a Rabszolga öbölben hagyott emberei miként is boldogulnak, a Falnál pedig a Vörös Papnő, Melisandre hite megtörni látszik, hisz a tűzből kiolvasott jóslatok nem váltak valóra. Azonban az ő és további szereplők sorsa is más irányt vesz, felcsillanni látszik számukra a remény, a felemelkedés lehetősége."

Forrás: Saját kútfő


Meglepetésemre kellemes csalódás ért az első részben. Még jelentősen nem hagytuk el a regények cselekményét (emlékeim szerint még a Sárkányok táncából láthattunk pár részt), viszont jelentek már meg újdonságok is, amelyeknek köszönhetően újra azt érezhettem, hogy meg tudok lepődni a sorozaton, nem csak azt várom, hogy az adott jelenet miként is lesz képernyőre álmodva. Azonban ahogy haladtunk előrébb, sajnos előjöttek az 5. évadra jellemző öncélú vérengzések és hiteltelen megoldások a cselekményben. A továbbiakban spoilerekkel folytatnám. Számtalan ilyen jelenetet ki lehet emelni a mostani részekből is. Például mennyire hihetetlen az, hogy a sokat látott és intrikában is otthonosan mozgó Roose Bolton nem lát át a fián és hagyja, hogy egy ölelés során csak úgy leszúrja? De az is hasonlóan hihetetlen volt, amikor a Homokkígyók csak úgy leszúrták a dorne-i herceget és annak katonáit. Azt meg már nem is említem, hogy különösebb sérülés nélkül Sansa és Theon túlélte a nagy ugrást. Ilyen téren a 8. rész bosszantott leginkább, ami szinte hemzsegett az olcsó megoldásoktól (ez alatt azt értem, hogy például Secret Circle szintű sorozatokban láttam utoljára ilyesmit: példa: Mormont és Dany elválása...) meg a hiteltelenségtől. Utóbbira jó példa Arya tesztje a vak lánnyal: nem bírom elhinni, hogy vérző hasi sérüléssel, ami a későbbiekben fel is szakad egy lány képes végigfutkározni a városon. Amit még felrónék hibának, az az önismétlés. Például Danynél többször visszaköszöntek olyan jelenetek, amelyeket már láttunk, de közben próbálták nagyon fennköltnek bemutatni az egészet - aha, csak másodjára meg harmadjára nem hiszi el az ember. Hasonló huzavonák voltak jellemzőek Királyvárra is idén: egyszer átcsábítják a Hithez Tomment, majd mégsem, majd újra... Egy idő után nem volt súlya az egésznek.


A negatívumok után jöjjön némi pozitív vélemény is a 6. évadról, mert szerencsére az is van. A feljebb leírt dühítő hibák ellenére azért akadtak olyan pillanatok, amiért megérte követni a Trónok harcát hétről hétre. Egyik a történetszálak összehúzása és azoknak a végkifejlet való terelése. Ahogy feljebb is írtam, ez sokszor logikátlan vagy olcsó megoldásokkal történt meg, de legalább megtörtént. Az 5. regénynél pont azt kifogásoltam, hogy nem érzem azt, hogy haladnánk is valamerre, és az ott megkezdett új POV-ok miatt azt mondom, hogy a 6. regényben is meglesz még ez az érzésem, addig a sorozatnál már két éve érzem, hogy lesz ennek vége is és reménykedhetek benne, hogy előbb-utóbb mindenkinek beteljesedik a sorsa. A sorsoknál jegyezném meg, hogy nem tudom, hogy fanservice miatt vagy Martin tanácsára, de rengeteg rajongói teória beigazolódni látszik, amit fanként jó is volt viszont látni a képernyőn. Kicsit igaz kiszámíthatóvá tett ez mindent, de nekem valahogy jól esett látni például az R+L=J-t vagy Ramsey önbeteljesedő halálát vagy a wildfire-t. Ezek mellett azért teljesen váratlan dolgokat is kaptunk, mint a Hold the door (Bran szálának köszönhetően több múltba tekintést is kaphattunk, ami csak jócskán hozzátett Westeros világához), a Tyrell-ház sorsa (még ha engem igazából idegesít is) vagy Lord Frey. 

Összességében jócskán volt bosszúság a Trónok harca 6. évadával, de szerencsére látható, hogy a D&D páros Martin nélkül is tud meglepőt, a sorozat aranykorát idéző dolgokat összehozni - mint például az utolsó két epizód. Így lesz a pontszámom 7/10. Remélem, ez a tendencia folytatódik a következő, lezáró 13 részben is. Amit pedig még inkább remélek, hogy a Game of Thrones fog más csatornákat (de elég ha az HBO-t) inspirálni más remek fantasy történetek adaptálására. Például kéne már egy rendes Dragonlance feldolgozás, de Orson Scott Card művei közt is érdemes szétnézni, az viszont biztos, hogy egy Malazai bukottak sorozatra nagy szüksége lenne a világnak. Csak pár ötlet. 

Follow Us @soratemplates