2019. február 24., vasárnap

A Fekete párduc ugyanolyan eredetfilm, mint a többi szuperhősé

február 24, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az utolsó cikk az első olyan szuperhős film, azaz a Fekete párduc lesz, amit Oscar-díjra jelöltek a Legjob film kategóriájában.

Tartalom:
A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T'Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon.
Ám mikor egy nagy hatalmú ősi ellenség ismét feltűnik a színen, T'Challa királyként és a Fekete Párducként is próbára tétetik: a félelmetes összecsapás kimenetelén nem pusztán Wakanda, hanem az egész világ sorsa áll. Árulások és veszélyek közepette az ifjú uralkodónak maga mellé kell állítania szövetségeseit és felszínre kell engednie a Fekete Párduc minden erejét, hogy legyőzze ellenfeleit és biztonságban tudhassa népét. 


Forrás: Port


A Fekete Párduc az eddigi Marvel filmektől teljesen eltérő alkotás. Felvezeti az egyik első fekete szuperhőst, fekete színészgárdával forgatott nagy költségvetésű mozi film, ami a jegypénztáraknál is rekordokat döntött, és talán a legmerészebben módon politizál is. Ezenfelül számos közösségi megmozdulást is elindított, mint például Frederick Joseph GoFundMe kampánya: gyűjtést rendezett, hogy Harlemben minél több gyereket el tudjon vinni a fekete szuperhős filmjére. Szóval, összegezve, egy olyan film lett az Egyesült Államok színes bőrű közösségnek, amiben nem a megszokott, klisés szerepekben tetszelegnek a feketék, hanem végre igazi hősökként lépnek színre. És egy ilyen történet Hollywood-i megteremtésére nem is találhatnánk jobb alapot a már 50 éves múltra visszatekintő Fekete párducnál. Az 1966-ban jelent meg a Fantasztikus Négyes 52. számában az amerikai lakosság fejében élő sztereotípiákra építkezve (pl. egy afrikai ember nem ismerheti az űrtechnológiát) vezeti fel hősét, majd egy ügyes csavarral bemutatja, mennyire hamisnak bizonyultak. T’Challa jó stratégiaként könnyen csapdába csalja a Fantasztikus négyest, s a későbbiekben, amikor kiderül, egyikük sem akar a másiknak ártani. Végül Wakandát bemutatva egy másik sztereotípia is széttörik: nem egy elmaradott, „barbárok” által lakott ország, hanem egy technológiailag fejlett és független királyság.

Stan Lee és Jack Kirby hagyományai a Fekete párduc filmben is visszaköszönnek: az afrofuturista stílust megidéző Wakanda, a mérnökzseni Shuri és a tudatos a "fejlett országok" Afrika sztereotípiájának felhasználása. Politikai vonalon haladva egy másik érdekesség is felbukkan a Marvel képregények és a Fekete párduc között: az Ember Jogi mozgalmak beemelődése. Az X-Menhez hasonlóan itt is megjelenik a két fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King és Malcolm X közötti ellentét: békés harc a polgári jogokért versus erőszakosabb jogi harc. A Fekete párducban ez egyértelműen T'Challa és Killmonger közötti ideológiai különbségben jelenik meg: T'Challa királyként békét szeretne a környező országokkal, Killmonger viszont megelégelte a bujdoklást és azt, hogy Wakanda nem használja ki technológiai fölényét. Ebből pedig egy klasszikus jó-rossz harc kerekedik a királydrámák díszletei között.


A Fekete párduc előtti tisztelgés és múlt s jelenbeli politikai húrok (lásd T'Challa zárójelenetét) megpendítése érdekes töltetet ad a filmnek, de mindezek ellenére a téma felszínén marad a mű. Így nekem az a legnagyobb bajom a filmmel, mint általában az MCU többi alkotásával is: feldob egy nagyon érdekes és jól hangzó témát, nagyjából aköré építi a cselekményt, de mindezt végül feláldozza az akció és a humor oldalán. Tudom, a filmek állítólag szórakozásra vannak, meg amúgy is húzzak el akkor DC filmeket nézni, ha darkos cuccot várok el. Viszont ha így nézem is a Fekete párduc így is biztonsági játékos, hisz a már jól bejáratott eredettörténet filmek (pl. Doctor Strange, Hangya, Galaxis őrzői) pontjait pipálgatja ki: az új hős új szerepbe csöppen, amibe bele kell tanulni, de közben már vadászik rá főellensége. Kicsit sok ilyet láttunk az elmúlt tíz évben.

Összességében, pár érdekes társadalmi és kulturális témától eltekintve számomra a Fekete párduc egy átlagos MCU film, ami felvezeti az épp aktuális szuperhőst - így 7/10. Persze
 

2019. február 23., szombat

Freddie Mercury ennél többet érdemelt volna - Bohém rapszódia

február 23, 2019 0 Comments



Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A filmek sorát a Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt Bohém Rapszódiával folytatom.

Tartalom:
A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryval az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adják. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit.
Forrás: Port


A Queen zenéje örök, Freddie Mercury pedig legenda. Mégis, mitől másabb ő mitőlünk? A Queen film ennek bemutatására tesz kísérletet - gondoltam. Bár ha ezzel az elvárással ülünk le megnézni a filmet, könnyen csalódunk. Viszont ha egy szórakoztató történetet várunk, akkor egy jól felépített alkotást kapunk, amiben mindent megtalálunk, ami egy hollywood-i meséhez kell. A nem hétköznapi hős elszántságának köszönhető felemelkedése, szerelem, személyes dráma, majd mindennek a csúcspontja - nagyjából ezeket az állomásokat járja be a Bohém rapszódia. És hogy ez a recept működőképes legyen a vásznon, igen, kellett változtatni a valóságban történteken. Ezt nézőként vagy elfogadjuk, és élvezzük, amit kapunk, vagy nem fogadjuk el, és ignoráljuk a film létezését. Szerintem nem is ez a Bohém rapszódia hibája, hanem az, hogy nem mert elég merész lenni a műfajában, az életrajzi filmben.


A film első felénél még éreztem, hogy van esély egy komolyabb drámai történet kibontakozására, hisz számos olyan témát érint, ami elkel egy ilyen kaliberű sztorihoz: Freddie különcségét, az apjával való ellentmondásos kapcsolat, szakítás a pakisztáni hagyományokkal, a Mary Austinnel kezdődő szerelem, és persze az első fellépések és a Queen kezdete, majd az önmaga előtti coming-out. Aztán ahogy haladunk a felfelé ívelő karrier bemutatása felé, ezek a feldobott labdák kibontás nélkül maradnak, és ez sajnos végigkíséri a filmet. Esetlen Freddie és a többiek szétválása, az apa hirtelen jött elfogadása, de az igazi mélypont az, ahogyan Mercury biszexualitását (és nem homoszexualitása!) ábrázolják. Az egész egy sablonos hollywood-i coming-out sztori, semmi több. Bár felszínesen ismerem Freddie és a Queen történetét, de határozottan emlékszem rá, mekkora döbbenet volt, amikor Freddie elmondta nyilvánosság előtt is, hogy biszexuális, mert nemigen teregette ki a magánéletét. Szerintem érdekes lett volna megvizsgálni, hogy ez miért volt így, és amennyire lehet (és érdemes), eszerint bemutatni ezt a vásznon is.

Habár tartalomban elég felszínes a Bohém rapszódia, zenei részen és a Queen hangulat megidézésében remekel. A koncertek többsége szinte a megszólalásig élethű, akár a "Bohemian Raphsody" vagy más dalok előkészítése hangulatos és dinamikus, a filmet záró Live Aid koncert pedig ennek a tökéletes betetőzése. Ha közönségfilmként nézzük, akkor egy korrekt film a Bohém rapszódia, de ennél nem több. Nekem így 7/10-es film, amit nem tervezek többször megnézni, de nem is érzem olyan rossznak, mint ahogy azt több filmkritikus megfogalmazta itthon és külföldön is.

2019. február 21., csütörtök

Pókember ismét megújult - Irány a Pókverzum!

február 21, 2019 0 Comments


Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A sort a Golden Globe-díjas animációs filmmel, az Pókember: Irány a Pókverzum!-mal folytatom.

Tartalom:
Ismerik Miles Moralest? Nem sokkal azután, hogy Peter Parker ellen összefogtak legnagyobb ellenségei, Doktor Octopus, Homokember, Electro, Kraven és a Keselyű, és hatalmas csatában legyőzték, egy átlagos amerikai srácot újra megcsípett egy genetikailag módosított pók. Miles fekete és spanyol szülők gyereke, átlagos, békés családban él, bár az egyik nagybátyja bűnöző…
És még az eredeti pókembernél is több különleges képességgel rendelkezik: ha akar láthatatlanná válik, az érintése bénító hatású. De ellenségei is vannak. Köztük a legveszélyesebbet Skorpiónak hívják.

Forrás: Port


Phil Lord forgatókönyvéből készült Pókember rajzfilmjével visszatért az a gyerekkori érzésem, amit utoljára az 1994-es Pókember rajzfilm nézése közben éreztem: szimpatikus az egész és jó érzés elveszni ebben a dimenzióban. Ezenfelül az előző Pókember-élményekhez viszonyítva az Irány a Pókverzum! sok pluszt ad. A legnagyobb húzás az alapötlet, a multiverzum behozása, ami napjainkban már visszatérő szuperhős képregénytörténet-elem (elég a női Thor és Loki sztorikra vagy más karakterek újfajta rebootjára gondolni). A rajzfilmben a lehető legkreatívabban használták fel és játszottak is rá a Pókember franchise különböző változataira, rebootjaira és megformálóira, miközben egy teljesen koherens és izgalmas történetet kaptunk. Így találkozunk például Póknővel, Noir Pókemberrel vagy Milesszal, a fekete Pókemberrel. Ahogy Dávid írta a Roboraptoron premierkor, ez az irány akár az következő szuperhős filmek koncepciója is lehet, hisz rengeteg alapanyag van hozzá a Marvel képregényeiben.


Az alapötleten túl a különböző, Pókember maszk mögött rejtőző szereplők rántanak be igazán. A legesendőbb az új Pókember, Miles és a jövőből érkező Peter Parker, akinek nem épp szuperhőshöz illően alakult az élete. Kicsit hasonló viszony alakul ki köztük, mint a Pókember: Hazatérésben Peter és Vasember között: egyfajta mentor-tanítvány viszony, annyi különbséggel, hogy a jövőbeli Parker inkább kényszerből vállalja magára ezt a feladatot, csak később tudatosan. Milesnál pedig - igaz sokadjára a szuperhős sztorik korában - végignézhetjük, hogy a szuperhősséghez nem elég egy radioaktív pók csípése. Viszont a már említett Hazatéréshez viszonyítva itt másabb a hőssé válás folyamata. Milest nem egója és bizonyítási vágya akadályozza meg a hőssé válásban, mint a Hazatérés Peterjét, hanem tapasztalansága és az újdonság okozta ijedtsége. Képességeinek nem ura, nem érti, mi történik vele, de nem is beszélhet erről senkivel - amíg nem találkozik a többi Pókemberrel. Az egész szépen párhuzamba vonható a felnövéstörténetekkel, ahol a felnőtté érés együtt jár a Pókemberré válással. Hiába hangzik mindez egy sokszor elmesélt koncepciónak, az Irány a Pókverzum!-ban a szövevényes történetvezetés, a Marveles humor (ami mellesleg rajzfilm formában sokkal jobban ál a történetnek) és a multiverzum-keret elfeledteti velünk. Sőt, a történet számos meglepő fordulatot is tartogat. Ebben a kombóban működik szinte tökéletesen a rajzfilm.


Sok hibát nem lehet felróni a Pókverzumnak, talán annyit, hogy néhol kicsit túlzsúfolt a történet, főleg karakterek szintjén. A később érkező Noir Pókember vagy Pókmalac inkább egy-egy geg erejéig emlékezetes, a filmet nem befolyásolja sokban, sőt későbbi jelenetekben pedig kifejezetten zavaró és sok is a jelenlétük. Ettől eltekintve egy szerethető és izgalmas Pókember animációs filmmel bővült a közkedvelt Pókember világa. 9/10-es animációs film, ami egy törzsgyökeres Pók-rajongó és egy kívülálló számára is új élményt jelent.

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

február 16, 2019 0 Comments














Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A következő darab a 10 Oscar-díjra jelölt A kedvenc.

Tartalom:
A 18. század eleje. Anglia háborúban áll a franciákkal. Ettől függetlenül a kacsafuttatás és az ananászfogyasztás virágzik. A törékeny Anna királynő foglalja el a trónt, nevében közeli barátja, Lady Sarah Malborough kormányozza az országot, s közben el is látja a betegeskedő uralkodót. Mikor egy új szolgáló, Abigail megérkezik az udvarba, bája és talpraesettsége révén Lady Sarah hamar szárnyai alá veszi – Abigail pedig csak az alkalmat keresi, hogy visszatérhessen arisztokrata életéhez. Ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, Abigail szép lassan elfoglalja a helyét Anna mellett. Szárba szökkent barátsága a királynővel lehetőséget kínál számára, hogy megvalósítsa célját, és ebben se nő, se férfi, se politika, se nyúl nem gátolhatja meg.

Forrás: Port



Lanthimos filmje úgy indul, mint egy Jonathan Swift írás: finoman adagolja a szarkazmust. Belép Abigail (Emma Stone), Lady Malborough (Rachel Weisz) távoli kuzinja, előadja a kis utazását az udvarba némi angolos szofisztikáltsággal és illeten de perverz vagy hihetetlen epizóddal. Aztán ebből a lendületből hamar visszavesz a történet, és egy nyugodtabb tempóban folytatódik. Ekkor irányul a figyelem a lényegre, az az a három nőre: Anna, Sarah és  Abigail. A rendező is itt bontakoztatja ki tehetségét, amit korábbi filmjeiban már megmutatott. A három szereplő hús-vér karakterek, sőt a stáblistáig kiismerhetetlenek maradnak. A főszerep Sarah és Abigail küzdelméé a királynő kegyeiért és a nemességgel járó kiváltságokért, látszólag. Azonban a 120 perc sokkal inkább szól arról, hogy egyik pillanat vagy hirtelen jött felismerés hogyan képes gyökeresen megváltoztatni az ember motivációit - ez utóbbi teszi igazán izgalmassá A kedvencet. A nézőt folyamatosan megdolgoztatja az, ami épp a vásznon történik a három nő között, kit mi motivál épp, és meddig képesek elmenni az épp aktuális cél érdekében.



Közhely, de a színészek nélkül mindez nem működne. A legtöbbet Rachel Weisz és Emma Stone játszik, és a történet fő cselekményét is ő karaktereik befolyásolják. Weisz határozott, kimért és őszinte nő, aki képes végigvinni az akaratát - legyen szó személyes befolyásáról vagy politikáról. Őt látva azonban szinte ellentmondásos dolgok merülnek fel: őszinte hazafi, vagy saját érdekét néző ember, esetleg egy hataloméhes nő? Weisz mindegyik szerepben megmutatkozik. Ezzel szemben Stone karaktere a megjátszás nagy mestere, aki nem csak környezetét, hanem eleinte még a nézőt is teljesen megvezeti mosolyosával és kedvességével. Az utóbbi játékból csak néha-néha esik ki, de az is olyan minimális, hogy alig lehet észre venni. Ezenfelül egyfajta kettősség is jellemzi a játékát, még a környezetének szánt kép esetén is. Például a tartalomleírást követő képen: első ránézésre egy kedves és szép lányt látunk, aki várja a királynő parancsát, de ha jobban megfigyeljük a szemöldökök állását és a szájzugot, látszik, hogy nem teljesen tiszta szándékú a szereplő. Ezek az apróságok teszik számomra Stone alakítását kiemelkedővé ebben a filmben. Ő és Weisz játéka mellett háttérbe szorul Olivia Colman mint Anna királynő, de elesettsége és őrülete abból a kevés jelenetből is teljesen átjön. És érdekes, de nem hagy nyugodni: vajon a királynő tisztában van vele, hogy játszanak vele? Ugyanis Colman egy-egy mozzanata, főleg a film vége fele erre is enged következtetni. Szóval kiismerhetetlenségben bőven felveszi a versenyt a másik két aktív szereplővel.

 A kedvenc legnagyobb erőssége a karakterek összetettsége és a színészek, akik ezt megjelenítik. A barokkos díszek és a néha fel-felbukkanó szatirikus társadalomkritika csupán mellékes szerepet játszanak, érdekes kiegészítői három nő karakterdrámájának. Részemről 9/10-es élmény, a tavalyi filmek egyik legjobbja.


2019. január 27., vasárnap

Eltelt egy hónap 2019-ből, de csak kitaláltam, mit akarok csinálni idén

január 27, 2019 0 Comments


Egy korábbi posztban összegeztem a 2018-as évet, azonban még nem szedtem össze, mit is szeretnék az idei évben. A hónap vége fele közeledve nagyjából letisztázódtak bennem a dolgok, és úgy érzem, tudok célokat kitűzni magam elé.

Újra kezdeni a rajzolást

Mióta vissza tudok emlékezni az életem korábbi korszakaira, mindig is rajzoltam. Először Sailor Moont és Arielt, majd Harry Potter fan artokat. Aztán alsó tagozatban elkezdtem a kis városunk Művelődési Házába rajzszakkörre járni egy Éva néni nevű tanárnőhöz. Elég sokféle stílust, eszközt és technikát ismertem meg rajta keresztül, egyszer pedig pár rajzomat ki is állították. Gondoltam, a jövőben foglalkozhatnék rajzzal, dolgozzak mondjuk rajzfilmeken vagy legyek grafikus. Ennek érdekében gimnáziumban is foglalkoztam rajzzal, ott is részt vettem a szakkörön, és további műfajokkal ismerkedtem, mint például a kroki. Aztán egy ponton teljesen meghaltam, még pedig a perspektíva rajznál. És akkor ezen a ponton búcsúztam el attól a gondolattól, hogy én valaha is grafikus legyek. Ezután még rajzolgattam, főleg a gimis koromban írogatott fantasy történeteimhez karaktereket, de végül az egyetemmel véget ért a hobbi (egy-két ajándékrajzot leszámítva). Visszagondolva úgy érzem, konkrét rajzolást sosem tanultam. Rajz órákon általában az ment, hogy letettek valamit (vázát, extrémebb esetben a biosz szertárból valami preparátumot), aztán tessék, kezd el rajzolni, és ennyi. Úgy érzem, ennyi nem elég.

Itt is látszik, hogy a térábrázolással nem vagyok jó viszonyban, a kezekről nem is beszélve
Mindenesetre az utóbbi időben, képregényolvasás közben kezdett újra megmozdulni bennem egyfajta vágy arra, hogy én is alkossak valami szépet. Aztán egyszer csak a szentendrei Aldiban láttam fél áron egy teljes festőkészletet egy doboz + mini festőállvány (asztali használatra) kombóban, és hát jött velem. Akadt otthon 1-2 régebben vett, kifestésre váró kép, és a készletben lévő akrilfestékkel neki is estem. Még nem vagyok teljesen kész a képpel, de talán nem olyan rossz az eredmény eddig (lásd lent). Mindenesetre nagy motivációt adott most ez a kép, és elhatároztam, hogy megtanulok rajzolni, festeni és digitálisan rajzolni is (gimiben ugyanis ezen a téren is próbálkoztam, és van is egy Wacom Bamboo táblám). Korábban ezeket ösztönösen csináltam (leszámítva a szakköröket), viszont most rendesen szeretném elsajátítani az alapokat, a későbbiekben pedig fejlődni. Megpróbálom magam nem a kedvenc alkotóimhoz hasonlítani, és türelmes is lenni saját magammal. Drukkoljatok! Az eredményről majd a Deviantart profilomon fogok tudósítani, esetleg még Instagramon.


Elolvasni pár régóta a polcon porosodó könyvet

2017-ben végre először teljesítettem Lobo kihívását, a Várólista csökkentést, és ezen felbátorodva be is neveztem 2018-ra - amit végül elbuktam, mert 1 db könyvet se olvastam el. Tavalyi év során már végig a Roboraptorra reciztem gőzerővel, és elég jó termés is volt, így minden figyelmemet az új könyvek emésztették fel (szerencsére, szóval nincs okom panaszra). Ami olvasás pedig nem új megjelenés volt, az inkább könyvtári. Így végül nem jutott időm a saját könyveimre, és mivel nagy valószínűséggel az idei évem is hasonlóan fog alakulni, ezért nem is jelentkeztem az idei Várólista csökkentésre. Viszont szeretném pörgetni az itthoni könyvtár olvasását, főleg, hogy lassan túlnőnek a könyvek a szobámon... (inkább a lakáson). Ezt motiválandó kijelölök most 3 könyvet elolvasásra, viszont azért csak ilyen keveset, hogy ne állítsam magam szembe nehezen vállalható célokkal (mint korábban jó pár posztban).

Íme a 3 jelölt:

Jane Austen: Értelem és érzelem: 2016 óta nem olvastam Jane Austent, azaz az egyik legutolsó egyetemi prezentációm óta. Szokás Austenről azt feltételezni, hogy szerelmes lányregényeket írt, azonban ez koránt sincs így. Nagyon szeretem a szerző gunyoros kiszólásait, azt, ahogy korának szokásaiból, és ezzel együtt számos rossz szokásból csinál viccet a maga finom modorában. Most vágyok erre egy kicsit.
Stanislaw Lem: Az Úr hangja: Íme egy kemény kihívó, Lem a science fiction irodalom nehéztüzérsége. Az olvasás célja pedig nem más, mint a tavaly decemberben látott Pálfi György filmjének megértése. Mert a könyv ismerete nélkül egy eléggé kusza, főleg kidolgozatlan mű érzetét kelti az egész. Szeretnék pár dolgot tisztázni magamban.
Elena Ferrante: Briliáns barátnőm: Ez az azonos című sorozat miatt kapott elsőbbséget, és pusztán azért, hogy pótolja a sorozatot a következő évadig (ugye folytatják? és még idén?). Meg amúgy is nagyon kíváncsi vagyok az egész Ferrante-kultuszra, érdekel, hogy könyvben is ugyanúgy működik-e a nápolyi történet, mint sorozatban.


Más egyéb?

Lenne még jó pár tervem, mint például egy német nyelvtanfolyam vagy jogis megszerzése, esetleg a francia vagy a macedón újrakezdése, de jelenleg nem érzek erőt magamban ezekre. Egyelőre rövidebb távú célokra fókuszálok, és persze a rajzolásra. Aztán meglátjuk, mi lesz. Mindenesetre a blogra vonatkozóan egyelőre marad minden a régiben, és a február 24.-ei Oscar-díj átadóig megcsinálom az Award Fevert. És a Netgalley-s olvasmányokkal is szeretnék haladni, hogy legyen mit írni a Lesen in der Fremdsprache-ra. Szóval sok minden van, de így van jól.

2019. január 13., vasárnap

Az ezerszer elmesélt történet is lehet érdekes

január 13, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A Mirai-al megkezdett sorozatot a Legjobb eredeti zene kategóriában Golden Globe-ot érdemlő Csillag születikkel folytatom.

Tartalom:
A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine (Bradley Cooper) valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel (Lady Gaga), akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól: mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A világ legnagyobb popdívája, Lady Gaga hatalmas elődjeit követi: a történetet 1937 óta Janet Gaynor, Judy Garland és Barbra Streisand főszereplésével filmesítették meg. A modernizált változat egyben Bradley Cooper rendezői bemutatkozás is. A film egyes jeleneteit a 2017-es Coachellán forgatták, ahol Lady Gaga headlinerként lépett fel. 

Forrás: Port


A leghétköznapibb lány összejön a menő sztárral - ennél sablonosabb dolgot nem is lehetne kitalálni, gondolhatjuk a Csillag születik tartalmát olvasva. A 2018-as film ráadásul már a negyedik remake ugyanabban a felállásban. Először 1937-ben készült Csillag születik-film Janet Gaynor és Fredric March főszereplésével, Bradley Cooper filmjét megelőzően pedig 1976-ban készült rocmusical feldolgozás. Bizakodásra a film előzetese adott okot, ami jó zenéket és egy szerethető szerelmes párt ígért, de szerencsére ennél többet is tartogatott a történet. Habár nem hoz forradalmit a híresség árnyoldala témában a Csillag születik, és a cselekmény is nagyjából kiszámítható, a Bradley Cooper és Lady Gaga közötti kémia elég ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Az önbizalomhiányos nő és a saját démonaival küzdő férfi találkozásától a problémák közös megéléséig minden megmozdulás és reakció teljesen emberi és természetes, miközben nincs leöntve giccsel és rózsaszín nyállal. Jackson és Ally kapcsolatán keresztül egy csak rájuk jellemző sajátos világ épül ki olyan apró momentumokkal, mint a fagyasztott borsó borogatásként való használata vagy a közös zenélésekkel. Számomra leginkább ez az erős építkezés emeli ki a Csillag születiket a többi romantikus film közül.


Kettejük személyes világa mellett a mindennapi, közös életükbe beágyazódva jelennek meg a karrierrel kapcsolatos dilemmák is - mint az élet természetes velejárója, nem pedig kellemetlen zavaró tényezőként. Ezen a szálon inkább Jackson drámája hangsúlyosabb: leszálló ágban lévő, alkoholproblémákkal és szakmai féltékenységgel küzdő férfi próbál örülni szerelme sikerének, és túllépni saját gyengeségein. Mindezt Bradley Cooper nagyon finoman jeleníti meg játékával, a megformált karakter érzéseinek direkt kimondása nélkül. Egy-egy mormogásból és nézéséből is értjük, mi zajlik benne. Mellette Lady Gaga karakterének drámájából kevesebbet látunk, de ami elénk tárul, az pont elegendő Gagának, hogy megcsillogtassa színészi kvalitásait. Az átlagos és önbizalomhiányos nőből fokozatosan válik tudatos, önmagát építő sztárrá (érzek itt némi párhuzamot Lady Gaga tényleges karrierje és Allyé között), miközben megjelenik az érzékeny oldala is, amivel szerelméért aggódik és mindent megtesz annak megmentéséért. Gaga mindkét szerepben megállja a helyét, és Cooperéhez hasonló eszközökkel, plusz egy természetes lazasággal képes mindezt hitelesen megjeleníteni. Ebből áll kettejük varázslata, amivel a stáblistáig képesek megtartani a nézőket.


A Csillag születik tipikusan olyan film, ami nem mondanivalójával, hanem karaktereivel fog meg minket, és ebben teljesen jól teljesít. A sztárvilágról sok újat nem mond, elődeihez képest csupán modern, hozzánk közelálló környezetbe helyezi azt, hogy tényleg elérjen hozzánk a mondanivaló. Viszont Bradley Cooper és Lady Gaga párosa miatt ez megbocsátható. Így nálam 8/10-es a film. 

2019. január 7., hétfő

2019 első moziélménye a testvéri féltékenység

január 07, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az első ajánló a Golden Globe-díjra jelölt japán animációs film, a Mirai - Lány a jövőből.

Tartalom:
A négyéves Kun azóta haragszik a világra, amióta kishúga születésével felfordult az élete. Ám egy reggel titkos, mesebeli világot talál a kertjükben, ahol találkozik azzal a kislánnyal, aki majd az anyukája lesz és azzal a férfival, aki majd a dédnagypapája lesz. A varázslatos kalandokban útitársául szegődik egy nagylány. Egy nagylány, akit pont úgy hívnak mint az utált kistestvért.
Mamoru Hosoda, az itthon is kultikussá vált A fiú és a szörnyeteg rendezője hűséges közönségéhez egy újabb megható és izgalmas animével tért vissza. A valóság és képzelet határának különös birodalmában játszódó Mirai – Lány a jövőből izgalmas mese, egyszerre játékos kaland és felnövéstörténet gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
Forrás: Port

Eddig nem volt szerencsém Mamoru Hosoda filmjeihez, de ha minden alkotása van olyan jó, mint a Mirai, máris új kedvenccé avattam a japán rajzfilmeset. A történet külsőre hasonlít Hayao Miyazaki filmjeire, viszont teljesen másra helyezi a hangsúlyt. Míg Miyazaki legtöbb meséjében a cselekményen van a hangsúly, a mondanivaló pedig azzal párhuzamosan bontakozik ki, addig a Mirainál a mondanivaló kerül előtérbe, és a történetet is az irányítja. Az anime középpontjában Kun áll, akinek lesz egy kistestvére, Mirai. A film egyrészt realista vonalról járja körül a problémát, a kisfiú és a szülők oldaláról (bár  Kun szemszöge a dominánsabb). Másrészt pedig pszichológiai utazásra hív minket a főhős fantáziáján vagy mágián (nem tisztázott az animében) keresztül.


Így leszünk tanúi a négyéves Kun utazásának olyan képzeletbeli segítőkkel, mint a család kutyája, Yukko, a jövőből érkező kishúg, Mirai, vagy a dédnagyapa. A film nagyjából ugyanarra a sémára épül, és mint egy mesénél szokás, többször megismétlődik ugyanaz az esemény, csak más variációban, azaz epizodikus. A Miraiban ez így néz ki: Kun valamilyen konfliktusba kerül a szüleivel, majd a legnagyobb kétségbeesés közepén érkezik egy családtag az idő valamelyik síkjáról, és egy különös utazásba vagy kalandba vonja be Kunt. Ezzel a technikával nagy jól végigviszi a kisfiú felnövését, de úgy, hogy végig önazonos is marad a szereplő. A négyéves fiútól nem hallunk mély monológokat, sem egyéb didaktikus magyarázatokat, hanem olyan mondatokat amiket egy négyéves fiú magától mondana, és az utazásai után is olyan következtetéseket von le, amilyenek egy ilyen korú gyereknél normális.


Az egész filmet nézve ebben rejlik az egész Mirai erőssége: végig hiteles. Kun viselkedése és az, ahogyan animációval életre keltették teljesen hűen leköveti a kisgyerekeket a büdősbogár póztól (felénk így hívják azt, amikor a kisgyerek feltolt fenékkel alszik) kezdve a szülők figyelméért való küzdéséig. A kisfiú viselkedése mellett pedig ott van a fiatal szülők őszinte reakciója: anyuka ideges, mert nem tudja megosztani magát a két gyerek között, apuka igyekszik helyt állni új, otthonülő apuka szerepében. Aki már volt kisgyerekek és kezdő szülők között, netalán ő maga is most nevel gyerekeket, bőven ráismer magára és az életére a Miraiban. A jól ismert szituációk bemutatásával, majd a problémák feloldásával a film igazi támaszt nyújt szülőknek és gyerekeknek egyaránt.

A Mirai - Lány a jövőből egy végtelenül aranyos animációs film, amiben könnyen magunkra ismerhetünk. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezhetik, de meg merem kockáztatni, hogy egy felnőtt nézőnek mondhat valamennyivel többet a történet. Kidolgozásában hozza a jól ismert japán részletgazdag rajzokat és animációt, a kicsit didaktikus ismétlődés ront valamennyit a rajzfilm élményén. Részemről 8/10-t érdemel az anime, és ezzel az idei évem első mozilátogatása.

Follow Us @soratemplates