2019. január 13., vasárnap

Az ezerszer elmesélt történet is lehet érdekes

január 13, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A Mirai-al megkezdett sorozatot a Legjobb eredeti zene kategóriában Golden Globe-ot érdemlő Csillag születikkel folytatom.

Tartalom:
A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine (Bradley Cooper) valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel (Lady Gaga), akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól: mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A világ legnagyobb popdívája, Lady Gaga hatalmas elődjeit követi: a történetet 1937 óta Janet Gaynor, Judy Garland és Barbra Streisand főszereplésével filmesítették meg. A modernizált változat egyben Bradley Cooper rendezői bemutatkozás is. A film egyes jeleneteit a 2017-es Coachellán forgatták, ahol Lady Gaga headlinerként lépett fel. 

Forrás: Port


A leghétköznapibb lány összejön a menő sztárral - ennél sablonosabb dolgot nem is lehetne kitalálni, gondolhatjuk a Csillag születik tartalmát olvasva. A 2018-as film ráadásul már a negyedik remake ugyanabban a felállásban. Először 1937-ben készült Csillag születik-film Janet Gaynor és Fredric March főszereplésével, Bradley Cooper filmjét megelőzően pedig 1976-ban készült rocmusical feldolgozás. Bizakodásra a film előzetese adott okot, ami jó zenéket és egy szerethető szerelmes párt ígért, de szerencsére ennél többet is tartogatott a történet. Habár nem hoz forradalmit a híresség árnyoldala témában a Csillag születik, és a cselekmény is nagyjából kiszámítható, a Bradley Cooper és Lady Gaga közötti kémia elég ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Az önbizalomhiányos nő és a saját démonaival küzdő férfi találkozásától a problémák közös megéléséig minden megmozdulás és reakció teljesen emberi és természetes, miközben nincs leöntve giccsel és rózsaszín nyállal. Jackson és Ally kapcsolatán keresztül egy csak rájuk jellemző sajátos világ épül ki olyan apró momentumokkal, mint a fagyasztott borsó borogatásként való használata vagy a közös zenélésekkel. Számomra leginkább ez az erős építkezés emeli ki a Csillag születiket a többi romantikus film közül.


Kettejük személyes világa mellett a mindennapi, közös életükbe beágyazódva jelennek meg a karrierrel kapcsolatos dilemmák is - mint az élet természetes velejárója, nem pedig kellemetlen zavaró tényezőként. Ezen a szálon inkább Jackson drámája hangsúlyosabb: leszálló ágban lévő, alkoholproblémákkal és szakmai féltékenységgel küzdő férfi próbál örülni szerelme sikerének, és túllépni saját gyengeségein. Mindezt Bradley Cooper nagyon finoman jeleníti meg játékával, a megformált karakter érzéseinek direkt kimondása nélkül. Egy-egy mormogásból és nézéséből is értjük, mi zajlik benne. Mellette Lady Gaga karakterének drámájából kevesebbet látunk, de ami elénk tárul, az pont elegendő Gagának, hogy megcsillogtassa színészi kvalitásait. Az átlagos és önbizalomhiányos nőből fokozatosan válik tudatos, önmagát építő sztárrá (érzek itt némi párhuzamot Lady Gaga tényleges karrierje és Allyé között), miközben megjelenik az érzékeny oldala is, amivel szerelméért aggódik és mindent megtesz annak megmentéséért. Gaga mindkét szerepben megállja a helyét, és Cooperéhez hasonló eszközökkel, plusz egy természetes lazasággal képes mindezt hitelesen megjeleníteni. Ebből áll kettejük varázslata, amivel a stáblistáig képesek megtartani a nézőket.


A Csillag születik tipikusan olyan film, ami nem mondanivalójával, hanem karaktereivel fog meg minket, és ebben teljesen jól teljesít. A sztárvilágról sok újat nem mond, elődeihez képest csupán modern, hozzánk közelálló környezetbe helyezi azt, hogy tényleg elérjen hozzánk a mondanivaló. Viszont Bradley Cooper és Lady Gaga párosa miatt ez megbocsátható. Így nálam 8/10-es a film. 

2019. január 7., hétfő

2019 első moziélménye a testvéri féltékenység

január 07, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az első ajánló a Golden Globe-díjra jelölt japán animációs film, a Mirai - Lány a jövőből.

Tartalom:
A négyéves Kun azóta haragszik a világra, amióta kishúga születésével felfordult az élete. Ám egy reggel titkos, mesebeli világot talál a kertjükben, ahol találkozik azzal a kislánnyal, aki majd az anyukája lesz és azzal a férfival, aki majd a dédnagypapája lesz. A varázslatos kalandokban útitársául szegődik egy nagylány. Egy nagylány, akit pont úgy hívnak mint az utált kistestvért.
Mamoru Hosoda, az itthon is kultikussá vált A fiú és a szörnyeteg rendezője hűséges közönségéhez egy újabb megható és izgalmas animével tért vissza. A valóság és képzelet határának különös birodalmában játszódó Mirai – Lány a jövőből izgalmas mese, egyszerre játékos kaland és felnövéstörténet gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
Forrás: Port

Eddig nem volt szerencsém Mamoru Hosoda filmjeihez, de ha minden alkotása van olyan jó, mint a Mirai, máris új kedvenccé avattam a japán rajzfilmeset. A történet külsőre hasonlít Hayao Miyazaki filmjeire, viszont teljesen másra helyezi a hangsúlyt. Míg Miyazaki legtöbb meséjében a cselekményen van a hangsúly, a mondanivaló pedig azzal párhuzamosan bontakozik ki, addig a Mirainál a mondanivaló kerül előtérbe, és a történetet is az irányítja. Az anime középpontjában Kun áll, akinek lesz egy kistestvére, Mirai. A film egyrészt realista vonalról járja körül a problémát, a kisfiú és a szülők oldaláról (bár  Kun szemszöge a dominánsabb). Másrészt pedig pszichológiai utazásra hív minket a főhős fantáziáján vagy mágián (nem tisztázott az animében) keresztül.


Így leszünk tanúi a négyéves Kun utazásának olyan képzeletbeli segítőkkel, mint a család kutyája, Yukko, a jövőből érkező kishúg, Mirai, vagy a dédnagyapa. A film nagyjából ugyanarra a sémára épül, és mint egy mesénél szokás, többször megismétlődik ugyanaz az esemény, csak más variációban, azaz epizodikus. A Miraiban ez így néz ki: Kun valamilyen konfliktusba kerül a szüleivel, majd a legnagyobb kétségbeesés közepén érkezik egy családtag az idő valamelyik síkjáról, és egy különös utazásba vagy kalandba vonja be Kunt. Ezzel a technikával nagy jól végigviszi a kisfiú felnövését, de úgy, hogy végig önazonos is marad a szereplő. A négyéves fiútól nem hallunk mély monológokat, sem egyéb didaktikus magyarázatokat, hanem olyan mondatokat amiket egy négyéves fiú magától mondana, és az utazásai után is olyan következtetéseket von le, amilyenek egy ilyen korú gyereknél normális.


Az egész filmet nézve ebben rejlik az egész Mirai erőssége: végig hiteles. Kun viselkedése és az, ahogyan animációval életre keltették teljesen hűen leköveti a kisgyerekeket a büdősbogár póztól (felénk így hívják azt, amikor a kisgyerek feltolt fenékkel alszik) kezdve a szülők figyelméért való küzdéséig. A kisfiú viselkedése mellett pedig ott van a fiatal szülők őszinte reakciója: anyuka ideges, mert nem tudja megosztani magát a két gyerek között, apuka igyekszik helyt állni új, otthonülő apuka szerepében. Aki már volt kisgyerekek és kezdő szülők között, netalán ő maga is most nevel gyerekeket, bőven ráismer magára és az életére a Miraiban. A jól ismert szituációk bemutatásával, majd a problémák feloldásával a film igazi támaszt nyújt szülőknek és gyerekeknek egyaránt.

A Mirai - Lány a jövőből egy végtelenül aranyos animációs film, amiben könnyen magunkra ismerhetünk. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezhetik, de meg merem kockáztatni, hogy egy felnőtt nézőnek mondhat valamennyivel többet a történet. Kidolgozásában hozza a jól ismert japán részletgazdag rajzokat és animációt, a kicsit didaktikus ismétlődés ront valamennyit a rajzfilm élményén. Részemről 8/10-t érdemel az anime, és ezzel az idei évem első mozilátogatása.

2018. december 31., hétfő

Ez volt az eddigi legmozgalmasabb évem! - Évértékelő és 2018 legjei

december 31, 2018 0 Comments

Elérkezett a 2018-as év utolsó napja, és a blog eddigi szokásaihoz hűen most is lesz évértékelő és a legjobb művek összegyűjtése. Viszont ez az év ennél kicsivel többet is érdemel, mert elég sok minden történt velem. Új helyre került a munkahelyem, így többet aludhatok és kevesebbet utazhatok, kipróbáltam magam új dolgokban, sokfelé utaztam, eljutottam a kedvenc együtteseim koncertjeire, és egyebek. Ezek közül emelnék ki néhány nagyon fontos eseményt.

Könyvszerkesztés

Igaz, nem 2018-ban, hanem 2017-ben szerkesztettem meg életem első szövegét, de a nagyrészét főleg idén csináltam. Nem titok, még galaktikás gyakornokság után próbáltam ki magam a szerkesztésben, Fehér Cs. Kata javaslatára. Molyos olvasmánylistámat bogarászva 11 könyvvel foglalkoztam szerkesztőként. Jelenleg úgy érzem, ennyi elég is volt, főleg, hogy a főállásomban is olyan változások történtek, amelyek mellett már nem tudok egész regényekkel foglalkozni, továbbá szeretnék nagyobb terveimmel is foglalkozni. Viszont számtalan dolgot tanultam ilyen rövid idő alatt is. Kedvencem a Wordben található különböző írásjelek és egyéb szövegelemek nevei és szimbólumok, melyekkel nagyon egyszerűen meg lehet keresni például vaksorokat vagy fölösleges szóközöket egy-egy kérdő-vagy felkiáltójel előtt. Ezenkívül nagyon élveztem, amikor problémás vagy nem elég frappáns angol kifejezésekre kellett egy jobb magyar szófordulatot keresni a fordítóval - és pont ezért emelem ki szerkesztéseim közül a Monokrómot és A nulladik évet. Mindkettő tartogatott ilyen kihívásokat (főleg az előbbi), szerettem utánuk menni, és ezzel elmerülni az angol és a magyar nyelv olyan rétegeiben, amelyekről az iskolában nemigen beszélünk. Ezen a két könyvön kívül még J. G. Ballard Toronyházát és Walter Tevis Mockingbirdjét (nem szeretem a végleges magyar címét, na) szerettem. Mindkettőnek volt egy nosztalgiafaktoros sci-fi hangulatuk, ami idén eléggé betalált.

Az egyévnyi szerkesztés után már csak az a kérdés számomra, hogy elkezdjek-e rendesen is foglalkozni ezzel, azaz ne maradjak meg egy autodidakta ember szintjén, vagy zárjam itt le a dolgot? Mindkettő mellett sok érv szól, de remélem, egyszer eljön egy olyan nap, amikor nem kell gondolkodnom azon, hogy belevágjak-e egy ilyen képzésbe vagy sem.


Kerekasztal-beszélgetés: Legyen fantasztikus a kötelező!

Idén valóra válthattam a Roboraptor segítségével egy régi álmomat: szervezhettem kerekasztal-beszélgetést. Egyetemista korom óta járok különböző beszélgetésekre, melyek hol nagyon jók, máskor pedig elég rosszak voltak. Kíváncsi voltam, hogy olyan emberek összeismertetésével és megkérdezésével, akiket valamiért kedvelek, tudok-e valami maradandót alkotni. Első ötletem a klasszikus vs. kortárs sci-fi lett volna, de meggyőztek róla, hogy ez csupán egy szűk csoportot érdeklő téma. Ezután jutott eszembe, hogy vizsgáljuk úgy kicsit a kötelező olvasmányok kérdéskörét, ahogy eddig még nem: milyen sci-fi, fantasy vagy horror könyveket lehetne beemelni a magyar olvasmánylistákra? Egyáltalán miért nincsenek ilyen jellegű művek a tananyagban? A raptorok segítségével és tanácsiaval sikerült is megszervezni a beszélgetést, kiválasztani a megfelelő beszélgetőpartnereket és megtalálni a legjobb helyszínt, az Aurórát. Persze levontuk a magunk tanulságait, de összességében egy sikeres dolgot hoztunk tető alá, amit pluszba a technikának köszönhetően (főraptorék és a Facebook live segítségével) vidékre is sikerült elvinni. Egy plusz jól eső dolog, hogy a 24.hu és a Népszava is beszámolt az eseményről, és a Klubrádióba is meghívtak minket! (erről lejjebb írok)

A beszélgtés a lenti képre kattintva nézhetitek meg!


Rádió
Aki ismer tudja, hogy nehezen oldódok fel beszédben, hajlamos is vagyok halkan beszélni. Idén ezen akartam kicsit változtatni, így egy adandó alkalommal jelentkeztem Indinél Roboraptor podcastbe a Hang nélkül film kapcsán. Viszont hiába a felkészülés, a mikrofon, a belső kényszer hogy mindenre gyorsan reagáljak eléggé megfagyasztott, és nem olyan lett az eredmény, mint szerettem volna. Kicsit úgyis éreztem, hogy sose fog menni a szóbeli műfaj. Aztán a kötelezős kerekasztal-beszélgetéshez közeledve írt Indi, hogy ráérek-e másnap 15:00 órakor, mert megkereste Csepelyi Adri a Klubrádiótól, hogy szívesen látna minket a Popfilterben. Meglepett a lehetőség, de igent mondtam, és benyomtam vagy fél liter citromfű teát, hogy ne izguljak. Féltem, hogy ez a szereplés is ugyanúgy végződik, mint a Hang nélkül, de aztán nem így lett. A beszélgetésnek a legelején akadtam csak meg, amikor nagyjából fel akartam vázolni azt, hogy miért rögzült be a legtöbb embernél az, hogy a sci-fi ponyva, de aztán sikerült ezen túllendülni, és mindenféléről tudtunk kötetlenül beszélgetni. A visszajelzések szerint is jól sikerült a beszélgetés, én utólag pedig örülök, hogy kipróbálhattam a rádiót és megismerhettem Adrit, aki egy szuper ember, és mindenkinek ajánlom a Popfilterét!


Nightwish koncert

Idén számos koncertre eljutottam, és életemben először a Sziget fesztiválra is, hála az Ekulturának és Szabó Dominiknak. Megjártam a Dürerben az izraeli Orphaned Landet, Barba Negrában a Shinedownt és az A38-on a Pain of Salvationt, mint sajtós (és ezzel együtt kipróbálhattam magam egy számomra új műfajban, a koncertbeszámolóban, Koncz Ákos noszogatására :) ), a Szigeten a Gorillazt, nyáron az egyik legérdekesebb performanszot hozta az In this Moment az Akváriumban, az évet pedig Nightwish-sal és az izlandi Árstíðirral zártam. Mindegyik koncertet másért szerettem, de legnagyobb élményt mégis a Nightwish adta. Hetedikes korom óta az egyik legkedvesebb zenekarom. Kicsit fájó, hogy nagyjából akkor találtam rájuk, amikor épp megváltak Tarjától, és Anette-el folytatták a zenélést, de ennek ellenére követtem a munkásságukat, minden korszakukból vannak kedvenc dalaim. Többször el akartam menni koncertjeikre, de valami mindig közbejött: egy vizsga, kevés pénz, vagy visszahúzó emberek. Végül tavaly Emőke nyomására megvettem a Decades turnéra a jegyet, és izgatottan vártuk a novembert. Őszintén, nem tudtam, mit várjak a turnétól: régi számokat játszanak átszerelve, és mindet az új énekesnő, Floor Jansen énekli (akit azért jó énekesnek tartok, és képes betölteni Tarja utáni űrt). Ezentúl nagyon sok az olyan hang a Nightwish rajongók körében, hogy ami Tarja után van, az már jó nem lehet, meg nem olyan jó a zenekar, mint régen - ezek kicsit elvettek a lelkesedésemből annak ellenére, hogy nem értek velük egyet. Azért a koncert napján a Budapest Aréna előtt a 2-es metróig kígyózó sor fellelkesített, és a "Dark Chest Wonder"-rel kezdődő belépő pedig végleg elfeledtette velem minden rossz gondolatomat. Floor és a többiek visszahoztak valamit abból az időből, amikor megszerettem a Nightwisht. Számos ritkán hallott dalt játszottak el, mint a "Devil and The Deep Dark Ocean" vagy a "Carpenter"-t, megszólalt pár klasszikus is, mint a "Nemo" és a "Dead Boy's Poem", megmutatták, hogy Tarja és Anette után is van élet ("The Greatest Show" volt a koncert egyik fénypontja, ami már Floor-dal), és a végén beleborzongott a lelkünk a "Ghost Love Score"-ba. Akkor azt kívántam, bár sose érne véget az este.


Jöjjenek 2018 legjei!


A legjobb események után jöjjöjjenek a legjobb könyvek, filmek, sorozatok és képregények. 

Az előző évektől eltérően idén két toplistázáson is ellőttem a legjobbjaimat. Szerencsére volt idén annyi erős kulturális élményem, hogy kiemeljek még egyet-egyet a blogon is. Az előző évek szokásaitól eltérően most minden kategóriában csak egy-egy művet hozok az előző évek ötje helyett. 

Legjobb könyv: Naomi Novik: Ezüstfonás:
A Roboraptor listáján ellőttem már tényleges kedvenc könyvemet a 2018-as évből, mégpedig Ken Liu Papírseregletét, de közel halad mellette Naomi Novik új könyve. A könyvet már Netgalleyről is kikértem a nyár folyamán, és elkezdtem angolul olvasni, mert annyira kíváncsi voltam, mit hoz ki az írónő Rumpelstiltskin meséjéből. Nem egy hagyományos újramesélést kapunk, hanem egy önmagában is teljesen működőképes történetet, ami azért annyira mesei is marad, hogy lelkünk eszképizmusra vágyó felét is kielégítse. Megvannak a maga hibái ugyan, de nem befolyásolják az élményt.

Legjobb film: Schwechtje Mihály: Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)
Filmek közül nagyon nehéz kiválasztani a legeslegjobbat idén, mert olyan nagyon ütős filmélmény nem volt sehol. A két emlékezetes film, az Én, Tonya és a Három óriásplakát Ebbing határában, de szigorúan nézve, ezek nem ideiek, ugyanis az USA-ban már 2017-ben moziba kerültek, itthon viszont csak 2018-ban. Végül egy magyar filmet, az RLSM-t választottam, ami talán az év legnagyobb meglepetése és legerősebb mozis élményét is jelentette számomra. Egy tinifilmnek tűnő alkotás csap át egyetlen perc alatt az idei év egyik legkeményebb thrillerébe, miközben olyan személyes rétegeimet is megmozgatja, mint az anime, az angol, és a gimis évek - szerintem az utóbbi mutatja meg, hogy a rendező milyen mélyen beleásta magát a tinédzser lélekbe, hogy hitelesen vissza tudja adni azt a filmben.


Legjobb sorozat: Alan Ball: Itt és most
Sorozatokból is gyenge volt számomra ez az év, talán gyengébb is, mint film fronton. Végül nem is tudok mást ajánlani itt, mint az Itt és most-ot. Alan Ball tízrészes sorozatát azért emelem ki, mert az alt-rightosok és egyéb szélsőségek fröcsögése nélkül képes kritikus hangot megütni a liberalizmussal kapcsolatban. Megmutatja, hogy nem elég csak szóban kiállni valami mellett, el kell mélyülni az adott témában, hogy ténylegesen megértsük, és így ki is tudjunk állni mellette. Emellett pedig a sorozat azt is megmutatja, milyen akadályaink vannak a "boldogan egymás mellett élés"-elv megvalósításának útján - nem csak társadalmi, hanem mikro, azaz saját szintünkön is. Ajánlom mindenkinek, aki szeretné más szemszögből megközelíteni korunk kérdéseit.

Legjobb képregény: Joe Kelly és J. M. Ken Kimura: I Kill Giants
Képregények terén izgalmas évet hagyunk magunk mögött. Új reneszánszát éli a magyar képregénypiac, a Hungacomixon hallható kiadió kerekasztalbeszélgetés szerint vagy 300 képregény kiadványt adtak ki idén hazánkban. Volt is miből válogatni: jelent meg Sandman-képregény, Blankets, különleges Marvel és DC képregények (pl. Loki, Alias, Sötét lovag), és végre elstartolt az utóbbi idők egyik legnépszerűbb sorozata, a Saga is. A növekvő magyar piac ellenére most mégis egy külföldi képregényre hívnám fel a figyelmet: Joe Kelly I Kill Giantsére, amit 2018-ban adott ki újra az Image Comics a filmadaptáció miatt. Se nem sorozat, se nem kiegészítő képregény, csak egy egyszerű történet egy tizenéves lány traumafeldolgozásáról. Azonban Kelly és a rajzoló, Ken Kimura mindezt a legnagyobb szimpátiával mutatja be, miközben epikus óriás harcokat is kapunk. A végén pedig garantált a sírás, mert annyira erős és szívbe markoló a lezárás.


Végezetül

Mindenkinek boldog és sikerekben gazdag új esztendők kívánok!


Follow Us @soratemplates