2011. augusztus 30., kedd

Ami megosztja a világot

augusztus 30, 2011 0 Comments

"Mersz szeretni? Az életed árán is?" - Ezzel a szöveggel jelent meg a magyar könyvpiacon Stephenie Meyer Twilight könyvsorozatának első kötete. Ekkor még mi, gyanútlan molyok nem voltunk tudatában, hogy mivel is nézünk szembe, mit tartunk a kezünkben, mi tárul elénk azzal, hogy elolvassuk a könyvet.

Tartalom:
"Mersz szeretni? Az életed árán is? Forks fölött mindig felhős az ég. Bella Swan, az érzékeny, zárkózott lány afféle önkéntes száműzetésre ítéli magát, amikor ide költözik apjához. Bella alapjáraton is mágnesként vonzza a bajt, ezúttal azonban nem csak a „mindennapi” csetlések-botlások fenyegetik. Hanem Ő… Ő, akinek aranyszín szeme van, titokzatos, szeszélyes, kiszámíthatatlan, félelmet keltő és biztonságot sugárzó. Ő, akit Edwardnak hívnak, mint valami ódivatú regény hősét. Ő, aki megmenti az életét. Ő, aki mégis a legnagyobb veszélyt jelenti Bella számára. Az indián rezervátumban furcsa, félelmetes mesék keringenek. És egy nap a legenda megelevenedik…"
Forrás: Moly.hu

Végigolvasva a négy kötetes híres (vagy hírhedt?) regényfolyamot, azt kell mondanom, hogy nem rossz történet, sőt, jó is. Anno tizedikes koromban, amikor karácsonyra megvettem az első kötetet, s elolvastam a téli szünetben, nagyon megfogott. Könnyen együtt lehetett érezni Bellával (amilyen csetlő-botló), szimpatikus volt az irodalom szeretete miatt. Továbbá egy remek kis amerikai hangulat áradt a sorok közül: nem az a tinédzser vígjátékféle, hanem egy másmilyen, egy hétköznapibb, könnyebben elképzelhető. Aztán az indián legendák fogtak meg leginkább, és nagyon örültem neki, hogy ezekből bőven kaptunk a következő három kötetben is, a negyedikben pedig megismerkedhettünk kicsit a dél-amerikaival is.
A felsorolt történetek mellett természetesen más népek kultúrájából is szemezgetett az írónő, leginkább a vámpíroknál. A legelején voltak hajmeresztő dolgok (például csillognak a napon), de ezek a további kötetekben szépen elmaradtak, és a szuperhősök kiforrtak egyfajta modern vámpírrá. A vérfarkasok már jobban átgondolt mitológiát, tulajdonságokat kaptak, s leginkább az indián mesékből állt össze történetük. Érdemes figyelni, hogy mennyiben térnek el a hagyományos vérfarkas elképzeléstől!

Sok jó dolog van a Twilightban, viszont rengeteg rossz is. Hiába sok a rajongója, ezt el kell ismerni. Most csak néhány nagyon fájó pont.
Egyik legszembetűnőbb dolog számomra, az a sok felesleges szerelmi ömlengés. Persze, szükség van valamennyire, hisz ez egy romantikus regény, de egy mértéket érdemes megtartani. Azonban elég sok szerelmi jelenet volt a könyvben, többször lassította a cselekményt. El kell ismerni, az elején valamennyire bemutatta a szerelmesek kapcsolatát, de egy idő után egysíkú lett, így unalmas.
Másik nagy gondom a könyvvel, hogy az írónő kerüli a nagyobb összecsapásokat. Komolyabb csatára az első és harmadik kötetből emlékszem. Nem baj, ha nem túl erőszakos egy történet, de mivel itt vámpírok a főhősök, és többnyire fantasy a műfaj, és Meyer többször is felvezet egy-egy csatát, ami végül be sem következik... Nos, ez így nincs nagyon rendben.
Harmadik negatívum a két főhős. Edward számomra nem egyenlő a tökéletes férfival, a nagy Ő-vel, inkább hasonlít egy olyan fiúra, aki szereti megszabni a barátnőjének, hogy mikor mit csináljon. Mindenkinek másfajta ember jelenti a tökéletes társat, de számomra az ilyen fajta fiú szóba se jöhet.
Bellával sincs minden rendben. Az elején azt írtam, hogy csetlő-botló természetével könnyen lehet azonosulni meg irodalom szeretetével, viszont ahogy a kapcsolatában viselkedik, szintén nem normális. Vagyis ha fiú lennék, nem viselném el. Ami leginkább irritált, az Bella önzősége. Önmagában végig azt mondta, hogy "Edward az övé, csak az övé", és ez csak egy kis dolog. Sosem fogalmazott úgy, hogy "együtt" vagy "egymásé". Továbbá a mártírkodásával is önzőségét bizonyítja: eszébe se jut, hogy szeretteivel mi lenne. Ő csak feláldozza magát, csak úgy.
Persze, voltak jól megalkotott szereplők is (például Alice vagy Aro), de elég rossz, hogy pont a főhősök antipatikusak, miközben ők képviselik a jó oldalt, velük kellene azonosulnunk.

Összefoglalás a Twilight-sagáról. Nem rossz történet, kellemes kikapcsolódás lehet napozás közben, vagy munka után. Vannak benne friss ötletek, vannak furcsa dolog, rossz megoldások is. Egy gördülékeny fogalmazású szórakoztató ifjúsági regénysorozat. Nagyjából ez a Twilight, amit érdemes elolvasni, ha épp valami kikapcsolódásra vágyik az ember, és nem idegenkedik egy kis romantikától sem. Számomra 7/10-es olvasási élményt jelentett Stephenie Meyer első könyvsorozata.

Forrás: twinklepug

2011. augusztus 26., péntek

Gollam nyomában

augusztus 26, 2011 0 Comments

A The Hunt for Gollum egy angol rövidfilm, amelyet Tolkien történetének rajongói forgattak le. Gondolták, eljátszadoznak egy kicsit: Mi is történt A hobbit és a Gyűrűk ura közötti periódusban? Merre járt Vándor, Gandalf, és vajon merrefelé tevékenykedett Gollam? Chris Bouchard rendező erre ad választ saját elképzelései szerint.

Tartalom:
"Semmi hír sincs az egy Gyűrűről. Gandalfnak azonban van egy sejtése, hogy ki tudhat a veszélyes ékszerről: Gollam. Vándor útnak indul Középföldén, hogy megtalálja az elkorcsosult lényt, és közelebb kerüljön a gyűrűhöz, mint az ellenség."
Forrás: Saját kútfő

A történet kicsit laposka, a 40 percben nem sok izgalom történik a film végi csatajelenetet leszámítva. Nagyon meglepődni nem is kell, hisz a kis történet a keresésre koncentrál, nem pedig egyéb eseményekre. Azonban első sorban nem ezért jó rajongói film.

Amit mindenképpen ki kell emelni, az a technika. Igaz, nem olyan "menő" felszereléssel dolgoztak, mint Jacksonék, de meg kell hagyni, sikerült az eredeti filmekhez hasonló hangulatot és látványvilágot teremteni. Az amatőrséget csak akkor éreztem a technika során, mikor csak egyszer tűnt fel teljes valójában Gollam. Az elhíresült gnómfélét költséges rendes animációval elkészíteni, az biztos.
Egy valami viszont nagyon profi volt a filmben: a plánok! Többféle képet láthatunk többféle szemszögből, beállításból, így izgalmassá téve a képi megjelenítést. És mivel meseszép tájon forgattak, így élmény volt nézni a sokféle tájat mindenféle nézőpontból.

Egy amatőr filmnél általában amatőr színészek szoktak dolgozni, ez itt is így volt, majdnem. A honlap szerint színház közeli személyek játszották a karaktereket. Ezért nem is éreztem annyira unalmasnak a játékukat, de mivel főleg a keresésről szólt a történet, nem igazán bontakoztak ki a szereplők, és így a színészek tehetsége se. A Gollamot alakító színész viszont kitett magáért, szinte ugyanúgy kuruttyolt meg sziszegett, mint a rendes, filmbeli.

Összefoglalva a bejegyzést: a The Hunt for Gollum egy ügyes rajongói film, még ha a történet nem igazán tartja feszültségben az embert. Egy kicsit el tud varázsolni ez a filmecske, de nem több. Számomra egy 7/10-es élmény volt, se nem több, se nem kevesebb. Egyszer azért nézze meg minden LOTR rajongó.

2011. augusztus 25., csütörtök

Egy zongora élete

augusztus 25, 2011 0 Comments

Ez a harmadik rövidke manga, amit Rita ajánlásával olvastam. A különös ötlet, a megszemélyesített zongora keltette fel az érdeklődésemet.

Tartalom:
"Eme rövid szösszenet egy hangszer, nevezetesen egy zongora történetét, (életét) kíséri végig. Ne féljünk attól, hogy 10 oldalon keresztül egy nagy, robusztus zongorát kell bámulni, ugyanis a mangaka, fantáziájának hála, "megszemélyesítette" eme sokoldalú zeneszerszámot..."
Forrás: Animeaddicts

A képregény egy zongora életútját mutatja be. Születését homály fedi, élete fénypontjakor ismerhetjük meg. A továbbiakban azt láthatjuk, mennyiféle emberrel találkozik, de leginkább azok érintik meg, akik képesek voltak megszólaltatni őt. Végül lassan elhasználódott a hangszer, és vidékre került, ahol békésen tölthette hátralévő napjait.
Röviden mutatja be a mangaka kis történetét, de nagyon érzékien, megragadja az embert. A zongorát is sikerült érző, szerethető lénnyé változtatnia.
A zongorás történetbe további színt visz a 3-colour elnevezésű technika. A  képek többsége fekete-fehér, de többször felbukkannak más színek is (értelemszerűen három szín). Egyes figurákat karakteresebbé tett, vagy fontosabb dolgokat hangsúlyozott ki. 

Röviden, az I am a piano egy remek japán oneshot, el kell olvasni. Nem is tudok mást hozzáfűzni, csak azt, hogy 10/10-es alkotás.

2011. augusztus 24., szerda

A hídmester

augusztus 24, 2011 0 Comments

A Most, azaz A híd című filmre Anna Éva hívta fel a figyelmemet a Pickwick klubban. Mindenképpen időt akartam rá szakítani, hisz komoly filmnek tűnik, meg sok információt nem találni róla.

Tartalom:
"A Most, azaz a Híd című rövidfilm egy hídirányító történetét mondja el, aki egyik nap kisfiával megy ki munkahelyére, egy vasúti hídra. Egy szerencsétlen esemény miatt azonban választania kell a teljes szívéből imádott gyermeke és egy emberekkel tömött vonat között.

Az apa őrjöngve dönt az emberek megmentése mellett, éppúgy, ahogyan Isten is tette ezt, amikor egyszülött Fiát küldte a keresztre, hogy megmentse az egész emberiséget."

Forrás: Evangélikus.hu

A híd című film meghökkentő, és erre csak a legvégén jövünk rá. A film egy, a modern korba átültetett bibliai történetfélét mesél el. A vasúti híd kezelőjének fontos döntést kell hoznia: egy emberi életet mentsen (azét, akit szeret), vagy a többiét (akiket még nem is ismer)? Utóbbi mellett dönt, még ha fájdalmas is. A történet így arra a kijelentésre reflektál, miszerint Isten feláldozta fiút, Jézus Krisztust az emberiség megváltásáért.
Mielőtt ez az eset bekövetkezne, előtte felvázolják előttünk az apa és a fiú kapcsolatát. Láthatjuk, hogy igazi családi kötelék van köztük, már-már tökéletes. Továbbá érdekes, hogy nincs jelen anya alak, de ezt a film végi idézet teljesen megmagyarázza.

Az apa és a fiú mellett több, hánytatott sorsú embert is láthatunk a történet során. Megismerhetjük problémáikat, továbbá közös pontokat is találhatunk bennük. Mindegyik ember az utcán tengődik, és ugyanarra a vonatra száll fel. Ezekkel az emberekkel csupán annyi bajom volt, hogy fölöslegesnek éreztem viszonylag részletes bemutatásukat. Azt el kell ismerni, hogy hozzáadott valamennyit a film hangulatához, viszont a történetet különösebben nem befolyásolta.

Ha már emlegettem a hangulatot, a cseh város villamosai, házai, utcái és emberei nagyon realisztikusak (valószínűleg szabadtéri forgatás volt), így egy remek kis hangulatot adva a történethez. Továbbá az uralkodó szín, a kék csak fokozza ezt.
Kicsit kitérve a technikára: nagyon szép felvételeket láthatunk változatos plánokban, és a kamera sem mozog fölöslegesen, nem zavarja meg a képeket.

Nagyon örülök, hogy egy ilyen filmet is láthattam, mint A híd. A feljebb említett problémámtól eltekintve remek filmnek tartom, tényleg érdemes rászánni a fél órát. Nálam egy 9/10-es alkotás.

Értékeld, hogy élhetsz

augusztus 24, 2011 0 Comments

 "Értékeld, hogy élhetsz " - Talán ez a legfontosabb mondanivalója a The Girl's Winter című koreai képregénynek. Ezt az alkotást szintén Rita ajánlotta, s örültem, hogy sikerült megismertetnie velem.

Tartalom:
"Egy különleges téli történet egy lányról, Yoon-Hee Suh-ról, aki úgy érzi, nem figyelnek rá eléggé. Eldöntötte, hogy öngyilkos lesz, de sosem gondolt bele, ez milyen következményekkel lesz másokra.

Biztos vagyok benne, hogy a Wink olvasói, akik magányosnak érzik magukat és elolvassák ezt a történetet a hideg téli napokon, biztosan „szívükig ható meleg érintésként” fogják megélni ezt az élményt. /Moh Toong-Ee a Wink szerkesztője/"
Forrás: Animeaddicts

Főszereplőnk fölöslegesnek érzi magát, ezért öngyilkosságot követ el. A sors fintoraként túléli, azonban más veszti életét helyette. E eset következtében a lány megtanulja értékelni saját életét. Nagyjából erről a jellemfejlődésről szól ez a 10 oldalas történet. Viszonylag kevés a szöveg, a rajzokból értesülhetünk leginkább az érzelmekről. Emiatt a szereplők arcai nagyon kifejezőek, életszerűek, tényleg érzelmeket rajzoltak rájuk. Így a rajzoló remek hangulatot teremt a történetéhez.
 
A The Girl's Wintert mindenképpen el kell olvasni. Rövidke, a vége eléggé nyitott, de ezek ellenére remek kis oneshot. Nálam 9/10-es, örültem, hogy ilyen aprócska kincset mutattak nekem.

2011. augusztus 23., kedd

Tizenhat évesen vőlegényt választani???

augusztus 23, 2011 0 Comments

 "Tizenhat évesen vőlegényt választani???" - körülbelül ez volt a reakcióm, amikor elkezdtem olvasni a Renai Joujou-t Rita ajánlására. Ennek ellenére végig olvastam a történetet, mert csak 3 fejezetből állt.

Tartalom:
"Tsubasa egy teljesen átlagos tizenéves lány. Egy nap felhívják az iskolában, hogy a beteges nagyapja összeesett. A haldokló nagypapa egy levelet ad az unokájának, amelyben az utolsó kívánsága van. Azt kéri tőle, hogy vigye el az egyik ismerősének, aki egy teaszertartás-iskolát működtet. Tsubasa úgy tesz, ahogy nagyapja kívánja. Az iskola bejáratánál találkozik két fiúval, az egyik maga a ridegség és közömbösség, a másik pedig mondhatni egyből letámadja Tsubasát, azonnal ölelgetni kezdi.

A lány megtudja, hogy a levélben az áll, hogy hozzá kell mennie a teaszertartás-iskola vezetőjének fiához. Ám van egy kis probléma: a vezetőnek két fia van, Shou és Ryuu, ráadásul az lesz a vezető örököse, akit Tsubasa választ. A lánynak nagyon nehéz dolga van, mivel ki kell tanulnia a házimunka művészetét, ezen kívül Ryuu egyből a fejéhez vágja, hogy a lány nem az ő esete. Vajon kit fog választani Tsubasa, Shou-t vagy Ryuu-t? Egyáltalán megbékül a lány Ryuu-val? Mindez kiderül, ha elolvasod a mangát!"
Forrás: Animeaddicts


Az az érzésem, hogy én lassan kinövök a shoujo-ból, vagy ez a kis történet nem épp a legjobb darab. Maga az alapötlet teljesen abszurd, de leginkább azért, mert a mai korban játszódik. Ha a történelmi Japánba helyezték volna, akkor elfogadható lett volna valamennyire. Tudom, hogy a japán nők nem annyira szabadok, mint a nyugatiak, de csak nincsenek annyira elnyomva, hogy érdekházasságot keljen a család miatt kötni, főleg nem 16 évesen.
Ez a furcsa szituáció elviselhető lenne, ha a mangaka jobban kidolgozta volna a történetet. A három fejezet során nem történik semmi egyéb, csak a csajszi koslat az egyik srác után, s persze a végén happy end. Esetleg, ha hosszabb lett volna a manga, jobban ki lehetett volna bontani a történetet.
A sok negatívumok ellenére azért jó dolgok is voltak a történetben. Például az apróbb romantikus jelenetek ügyesek voltak. Aztán a rajzolásra sincs panasz, nagyon szép, megállja helyét a műfajban (bár mintha a csaj feje össze lenne kicsit nyomva).

Röviden, a Renai Joujou nem a legjobb shoujo, de egy unalmas délutánon el lehet olvasni, mivel nem túl hosszú, és lehet, hogy más szórakoztatóbbnak fogja találni mint én. Számomra ez a manga csak egy 4/10-es.

2011. augusztus 22., hétfő

Azok a madarak házasok?

augusztus 22, 2011 0 Comments

Erre a japán rövidfilmre a Sekai Fansub oldalán leltem rá. A szerkesztővel, Arianával épp a művészfilmekről beszélgettünk, mikor ajánlotta nekem a Kimi no Yubisaki-t. Negyed órás alkotás, gondoltam, könnyű lesz megnéznem és megemésztenem. Továbbra nagyon különleges darabnak gondoltam, mivel nem sokat hallottam a japán művészfilmekről.

Tartalom:
"Elég nehéz egy művészfilmről ismertetőt írni. Igazából abba a kategóriába tartozik, amikor az ember saját maga tudja csak, mit mond neki ez a rövid kis történet. Tizenhét perc Horikita Maki és Kuroki Meisa főszereplésével, tele képsorokkal, beszélgetéssel, aminek az elején mintha semmi értelme sem lenne. Van. De mindenkinek magának kell rájönnie, mi. Mit mond neki, mit ad neki. Mesélhetnék arról, mi a véleményem róla. Hogy nekem mit mondott. Hogy én milyennek éreztem. Felesleges lenne. Nézzétek meg, és döntsétek el ti, hogy mit jelent számotokra ez a tizenhét perc. Jó szórakozást!"
Forrás: Sekai Fansub

Ahogy a leírásból kiderül, két lány beszélget mindenféléről. A madarakról, arról, hogy egyikük elköltözik, a kezes játékról. Mindez érdektelennek hangzik, de ha ezeket a beszélgetéseket gondolatban rávetítjük az életre, egészen más értelmet nyernek. Az egyik ilyen beszélgetés a kéz játéknál hangzik el. A hosszú hajú lány tanítja a játékot a másiknak, s azt mondja neki: "Ne csak csináld, érezd is."
Még érdekes, hogy a rövid történet egy körhöz hasonló. Miért is? Ugyan azzal a kérdéssel végződik, amivel kezdődik: "Szerinted azok a madarak házasok?" Valamiért kereknek és szépnek éreztem a filmet.

A rövidfilm érdekessége még a technikában volt. Kicsit amatőr filmnek tűnik, főleg a hangok vágásánál, s az operatőr kezében is sokszor remegett a kamera, így a kép is. Ennek ellenére a felvételek élesek, szépek. Többször "fáraszt" minket a rendező hosszú beállításokkal, de mivel kellemes tájon vagyunk, így annyira nem zavaró az egy helyben álló kamera.

A Kimi no Yubisaki a minimális amatőrségtől eltekintve kellemes alkotás, érdemes rászánni azt a negyed órát. Nyugodt szívvel adok rá 9/10 pontot.

2011. augusztus 21., vasárnap

Az űr utánad

augusztus 21, 2011 0 Comments

Erre a kis animációs filmre Kata hívta fel a figyelmemet a Pickwick klubban. Hosszú ideig fogalmam se volt róla, hogy mikor fogom megnézni, amíg véletlenül meg nem találtam a Youtube-on.

Tartalom:
"Az animációs fesztiválok kedvence, 2000-ben Oscar-díjat kapott. Egy apa elbúcsúzik kislányától, és elmegy hazulról - örökre. A digitálisan kifestett, ceruza- és szén-technikával készült film a lány életét, és az azt végigkísérő végtelen hiányérzetet mutatja be."
Forrás: Port.hu

Hiába rövid ez a kis történetecske, akkor is tökéletes. Nagy tehetség kell hozzá, hogy 10 percben hangok nélkül valamit teljesen érthetően és lényegre törően elmeséljen az alkotó. Michael Dudok de Witnek ez sikerült. Egy szép és megható animációval gazdagította a filmvilágot.
Az Apa és lánya egy egyszerű szimbólum köré épül, a halált mutatja be, és az itt maradó (a lány) további életéről mesél. A lány hiába cseperedett fel, mindig visszatért oda, ahonnan apja elment. Hiába talált barátokat, szerelmet, érezte, hogy valami hiányzik az életéből. 
A kis történet mit sem érne az animáció nélkül. Egy egész különlegesnek tűnő technikával készült - a leírás szerint digitálisan kifestett, ceruza- és szén-technikával -, így remek hangulatot adva a "mesének".

Összességében az Apa és lánya egyszerűen tökéletes. Egyszer mindenképpen meg kell nézni, s hosszú ideig nem is tart (tényleg tíz perc). 10/10-es rövidfilm, amit itt nézhettek meg.

2011. augusztus 20., szombat

A gombszemű támadása

augusztus 20, 2011 0 Comments

A Coraline meséről Anikó áradozott rengeteget, s a Karácsonyi lidércnyomáshoz hasonlította stílusában (ami nem csoda, hisz a rendező azonos, aki pedig nem Tim Burton!). Gaiman - regény elolvasása után szinte azonnal beszereztem a filmet, s amint idő jutott rá, meg is néztem. A 2009-es két Oscar-jelölés jó mesét ígért, viszont a Google-ben található kissé élénk hátterű képek viszont elbizonytalanítottak.

Tartalom:
"Coraline egy kislány, aki egy titkos ajtót fedez fel új otthonában, mely mögött saját életének egy másik változatát találja. A felszínen ez a párhuzamos valóság hátborzongatóan emlékeztet valós életére - csak éppen sokkal jobb. Ám ez a hihetetlenül eredeti, fantasztikus kaland egyre veszélyesebbé válik, és amikor a másik, az álanya örökre ott akarja fogni, Coraline latba veti minden makacs elszántságát, bátorságát: segítségül hívja szomszédjait és egy beszélő fekete macskát, hogy megmentse igazi szüleit, néhány szellemgyermeket, és hazatérjen."
Forrás: Port.hu


Az előzetes félelmeim szerencsére nem teljesedtek be. Az animációs mese (inkább bábanimáció) jelenetei többször idézik meg a horror műfajt, ezzel gyereket és felnőttet egyaránt megrémisztve. "Borzasztó" látvány a hirtelen előugró színésznő-páros, a kezdő jelenetben varrogató hosszú fémujjak, a színtelen, kopasz patkányok, a gombszemek, s sorolhatnánk a végtelenségig, hisz annyi szörnyikével találkozhatunk a Coraline-ban. És a teljes mesére nem jellemzőek az élénk színek, ahogy arról a Google-képek akartak meggyőzni, sokkal inkább a sötétebb árnyalatok uralják a vásznat. A borzongáson túl számtalan ötletesen és ügyesen megoldott animált mozgást is láthattunk. Ilyen például a másik apa kertje és annak táncoló virágai, az ugróegér cirkusz fellépése, vagy a két idős színésznő műsora. A bábanimáción keresztül szinte maradéktalanul sikerült életre kelteni az eredeti mese borzongatós hangulatát, a furcsa figurákat és környezetet.


Ahogy az minden adaptációnál előfordul, az eredeti történetet valamilyen szinten átalakították, ezt Neil Gaiman meséje sem úszta meg. Azonban maga az író volt a forgatókönyv szerzője is, így az eredeti történet nagy károkat nem szenvedett, inkább kibővült. Egyik változtatás, hogy a mese új helyszínre kerül (Anglia helyett az Államokba - érthető okokból), aztán kaptunk egy új szereplőt, Mikit, az egércirkusz tulajdonos bácsi orosszá változott, spoiler! s egyik szellemgyerekről kiderül, hogy Miki nagyanyjának testvére spoiler vége. Továbbá az animáció szempontjából került be az eredeti történetbe néhány új jelenet, mint például az egércirkusz, vagy a kert.
A változtatások nagy része jót tett a történetnek, hisz így sokkal jobban ki tudták tölteni a játékidőt. Azonban néhány új elem kissé fölösleges volt, például a Miki-vonal. Kicsit furcsa volt, hogy Coraline-nak segít a fiú, pedig a könyvben pont az tetszett, hogy a lány egyedül küzdött meg az akadályokkal.

A változtatások és néhány borzadály ellenére is a Coraline és a titkos ajtó egy remek mese a műfajában, remek szórakozás. Egy 9,5/10-es értékelést simán megér, s ismét egy kedvenc mesét köszönthetek a listámon.

2011. augusztus 17., szerda

Összeláncolva

augusztus 17, 2011 0 Comments

Az utóbbi időkben a Pandora Hearts nagy népszerűségnek örvendett. Nem értettem az okát, viszont mindig belebotlottam valahogy. Már annyira zavart a dolog, hogy muszáj volt elkezdenem ezt az animét.

Tartalom:
"A nap eleinte jól indul, Oz épp a cselédek agyára megy, süt a nap, csicseregnek a madarak, a cselédek üvöltése visszhangzik mindenhonnan, egyszóval minden csodás. Ez szép és jó, azonban hamar elérkezik a nap rosszabbik fele is. Hősünk kezdetnek egy vénségesen vén sírkövön talál egy még vénebb aranyórát, amivel önmagában nem is lenne baj, csakhogy ez az időjelző alkalmatosság egy hátborzongató szobába repíti Oz barátunkat, ahol már vár rá egy lány, aki biztosítja hercegünket arról, hogy előbb vagy utóbb, de végezni fog vele. Oz-kun ekkor magához tér, azonban még nem sejti, hogy hamarosan olyan rémálom veszi kezdetét, melyből nem lesz hová felébredni."
Forrás: AnimeAddicts


Mielőtt elkezdené az ember a történetet, elég annyit tudni, amennyit idéztem a leírásból. Hiszen csak kisebb adagokban tárul fel a néző előtt a cselekmény. Nem is olyan rossz dolog ez, hisz végig fenntartja a néző érdeklődését, miközben az el is tud gondolkodni, akár maga is össze tudja rakosgatni a történet darabkáit. Van, amikor a jóslatok bejönnek, s van, mikor egészen más történik. Talán emiatt (is) lehet olyan népszerű a Pandora Hearts.
Általában jellemző a logikus, de kissé "rejtélyes" történetvezetés az animére, emellett csepegtettek humort is, s a szereplőket is rendesen bemutatták. Viszont a végére számtalan megválaszolatlan kérdést hagy. Továbbá hiányzott egy epikus lezárás is, még ha folytatni is szeretnék a történetet a készítők. Egy "szentbeszéd" és egy gyönyörű dal még nem tesz valamit epikussá. Aztán a sorozat vége felé a humorból is túl sok volt, az pedig nagyon zavart, hogy a 20. részt teljesen elbohóckodtak, ahelyett, hogy a cselekményt haladt volna előrébb.


Ami a történetnél jobb, azok a szereplők. Eleinte képtelenség eldönteni a karakterek szándékait (kivétel Oz), de ahogy halad előrébb a cselekmény, úgy azért egyre kristály tisztább lesz minden (bár Vincent elég kérdéses). A főhősökben felismerhetőek az őstípusok. Például Oz megfeleltethető a mesék vagy mítoszok erkölcsös hősével. Igaz, a Bezarous fiú inkább emberi figura, így esendő is, de számtalan alkalommal bebizonyítja, hogy nem hiába választották őt ki a felsőbb erők. Másik őstípust idéző figura Alice, a hűséges segítő (még ha ennek nincs is tudatában - szerinte Oz a szolga), inkább ösztöneire hallgat, de a maga módján ott áll "szolgája" mellett. Ezen túl a múltja sötét titkokat rejt, amelyre lassan fény derül, még ha nem is ebben a szériában, hanem a mangában.
Szereplők közül még érdemes kiemelni Breaket, aki a történet legösszetettebb és egyik legtitokzatosabb szereplője. Hosszú ideig nem lehet tudni, hogy miféle célok vezérlik, miféle érzések kötik más szereplőkhöz. 
Még a karakterekhez kapcsolódóan, a történetbe igen izgalmasan beleszőtték Lewis Carroll nonszensz meséjét, az Alice Csodaországbant. Spoiler! Érdekes, hogy Abyss akarata (Alice ikertestvére) megfeleltethető a Fehér Királynőnek, Alice pedig a Szív Királynőnek, továbbá felveszi a Nyúl alakját is. Feltűnik a történet során Cheshire macska (a könyv fordításában Fakutya), az Őrült Kalapos is, mint Break lánca. Sajnálom, hogy az animében nem derült fény az eredeti mese és e történet kapcsolatára. Spoiler vége.

A "külalakra" is érdemes kitérni. Az anime rajzolása elég szokatlan, főleg a szereplők hegyes álla vagy a szemek miatt. Bár a mangában szereplő figurák is hasonlóan festenek, s ha ilyen szempontból nézzük, akkor sikerült a képernyőre varázsolni a mangaka stílusát. Az animációban lehetett még furcsa a futás animálása, az kicsit a régebbi animéket juttatta az ember eszébe. Ettől eltekintve élvezetes volt a rajzolt világ, főleg a háttér és Abyss világa. Utóbbi, főleg a horror elemek miatt, erősen emlékeztet American McGee's Alice játékra, mindkét világ illeszkedik Lewis Carroll meséjének lehetetlenségéhez és elborultságához.

Összességében a Pandora Hearts nem rossz anime, egyszer mindenképpen érdemes belenézni. Igaz, elég lezáratlan, s jelenleg nincs jele annak, hogy folytatják a készítők, de azért izgalmas történet rendesen felépített szereplőkkel. Egy 7/10-es pontot adnék neki a lezárás, a kicsit zavaró animált mozgás, s a kicsit túlzásba vitt humor miatt. Ennek ellenére a mangához kedvet kaptam, s amint lesz időm, bele is olvasok.

2011. augusztus 11., csütörtök

Alku, a lány, és a három arcú fickó

augusztus 11, 2011 0 Comments

A Doctor Parnassus és a képzelet birodalmát a Filmbuzin hozzászólók nyomására néztem meg. Több ember is 2009 legjobb filmjének tartotta, s felháborítatta, hogy semmilyen díjat nem ítéltek neki oda. Anélkül nem szeretek valamit véleményezni, hogy ne nézzem meg, így rászántam az időt Heath Ledger utolsó filmjére.

Tartalom:
"A színházi társulatával utazó Dr. Parnassus páratlan lehetőséget kínál napjaink közönségének. Varázstükrén keresztül a földi realitásból a határtalan képzelet fantasztikus világába léphetnek át; választhatnak fény és öröm, vagy sötétség és bánat között.
E mágia mögött azonban sötét titok lappang. Parnassus évszázadokkal ezelőtt fogadást kötött az ördöggel, és elnyerte a halhatatlanságot. Később, amikor találkozott élete szerelmével, egy újabb egyezséggel fiatalságra cserélte halhatatlanságát. Csakhogy az ördög ezért az ifjú Valentinát, a mágus lányát kérte, akiért eljön, amint betölti tizenhatodik születésnapját. A határidő közeleg, ezért hogy mentse szeme fényét, Parnassus köt egy utolsó fogadást: az nyer, aki elcsábítja az első öt lelket. A Doktor a társulat vad, komikus és lenyűgöző figurái közül annak ígéri lánya kezét, aki segít neki nyerni. Kalandos, és minden képzeletet felülmúlóan szürreális utazás veszi kezdetét időn és téren át."
 Forrás: Port.hu


A bejegyzés címében található három dologgal lehet ezt a filmet jellemezni. Mindhárom izgalmas téma, de egy két órás filmben kicsit soknak éreztem. De először a történet pozitívumairól.
Dr Parnassus és társulata szórakoztató, színes figurák, mint az igazi meseszereplők. Valentine kicsit naiv, elvágyódó, de szeretni való lány, Parnassus laza és bölcs is egyben, Anton egy mókázó, de őszinte fiú, Percy pedig egy Morgó 2. Tony pedig az egyik legizgalmasabb figura Dr Parnassus mellett. Nem csak azért, mert három színész játssza el, hanem hosszú ideig képes becsapni a nézőt is, nem csak a környezetében lévő embereket.
Másik erőssége a történetnek, hogy erősen kezd, azonnal képernyő elé szegezi a nézőt. Viszont negatívum, hogy az erős indítás lassan nyugodtan lötyögő mesébe megy át, ellaposodik. Aztán a vége fele sikerül észhez térnie a cselekménynek, nagyon szépre is sikeredett.
Csak a közepe is ilyen ügyesen lenne eltalálva... Képtelen volt lekötni az ottani rész, sokszor éreztem azt, hogy túl sok ez a három szál, nem nagyon akarnak sehová se tartani, csak szépen elvannak egymás mellett, mint a befőtt. Igazán egyik felvetett probléma nem vált főproblémává, inkább egyenrangúak maradtak. Parnassus köti az alkukat, Val Tonyt védi Antonnal szemben. Bevisznek pár lelket a tükrön túlra, de jelentősebb esemény nem történik középtájon.


A meseszerű szereplőket tehetséges színészek formálják meg. Tonyt Heath Ledger a forgatás időszaka alatt történt halála miatt három színész formálta meg: Ledger, Depp és Law. A sminkeseknek és némi modern technikának hála a három művész hasonlít egymásra, csak az arc egyes eltéréseinek köszönhetően lehet őket megkülönböztetni. Mindhárom férfi jól megformálta ugyanazt a figurát, nem volt sok eltérés ebben sem. Christopher Plummer is jól hozta a kissé hóbortos doktort, a film végén pedig teljes átérzéssel játssza a komoly részeket is. Andrew Garfield is ügyesen játszotta a lótifuti Antont.

A technikai részt érdemes még ennél a filmnél emlegetni. Ami elsőre megfogja a nézőt, az a gyönyörű jelmezek, melyek az élőszobrok öltözetére emlékeztet. Aztán a tükrön túli világ is szemet gyönyörködtető, s erősen szürreális, néha kicsit giccses, vagy műnek tűnik. Általában szép a látvány, annak ellenére, hogy nem a legmodernebb CGI-vel készült. Illik a témához, a képzelet világhoz.

Összességében szép film a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma, de a történetben vannak zavaró tényezők, így csak 7/10-et tudok neki adni. Egyszer mindenképpen meg kell nézni, szép üzenete van, igazi felnőtt mese az álmokról és a szeretetről.

2011. augusztus 9., kedd

Óvodai mindenes a magyar celeb

augusztus 09, 2011 0 Comments

 Számtalanszor elszörnyedünk azon, hogy a 21. században boldog-boldogtalanból ünnepelt médiasztár lehet, s mindehhez fikarcnyi tehetségre sincs szükség. Ennek a világnak tart görbetükröt a Johnny Gold - a magyar celeb című websorozat. A produkcióhoz a Sorozatjunkie bemutatója alapján kaptam kedvet.

Tartalom:
Janit egy válogatás során fedezi fel Olivér, a menedzser. A Johnny Golddá avanzsált celeb énekes lassan, de biztosan menetel a médiasztárság felé. Klipjeinek nézettsége növekszik, interjúkra hívják, celeb bulikba jár, s egyre többet beszélnek róla. Az egyszerű Jani ennek nagyon örül, Olivér azonban még inkább, hisz egyre több gázsi folyik be. Főleg neki.
Forrás: Saját kútfő


Websorozat lévén a Johnny Gold amatőr munkának számít. A felvételek jó minőségűek, a kép szép és letisztult, gyakoriak a közeli plánok, s látni távoli, környezetet bemutató plánokat is. Viszont többször előfordulnak vágási bakik, főleg a hangot illetően. Továbbá egy-egy epizód általában 4-5  perces, de vannak hosszabb részek is. 
Nem csak technikailag mutatkozik meg az amatőrség, hanem a színészek terén is. Tehetségtelennek nem nevezhetőek, de játékuk még nem kiforrott, van hová fejlődniük. Vannak, akik igen természetesen viselkednek a kamera előtt (például a Babi nénit alakító hölgy), vagy kicsit feszélyezett (például Icuka, de meglehet, hogy csak a karaktere ilyenre van írva). A két főszereplőt viszont érdemes kiemelni. Fogalmam sincs róla, hogy Tánczos Tamás (Jani megformálója) a valóságban is ilyen egyszerű ember, de ha nem, akkor hihetetlenül jól alakítja a buta, naiv, könnyen bepalizható celeb jelöltet. Aztán Martin Csaba (Olivér, író, producer és rendező még a produkcióban) jól hozza a gerinctelen menedzsert, de ami még jobb, hogy remek szövegeket ad elő. Talán ezt is lehet a sorozat erősségének nevezni. A jól megírt párbeszédek számos jelenetet tesznek emlékezetessé, humorossá.

Amatőrök ide vagy oda, azért jó kis ötlet szatíraként feldolgozni a magyar médiavilágot. Érdekes látni valahol azokat a dolgokat, amiket média órán tanultam, rácsodálkozni, hogy ez a világ tényleg direktbe úgy működik, ahogy. Megvan az oka, hogy miért a tehetségteleneket karolják fel, miként használják fel a különböző médiumokat reklám szempontjából, s hogyan használják ki ezeket az egyszerű embereket, és persze a hírverést. Ennek az egésznek nincs más célja, mint az, hogy a menedzserek és a többi haszonszőrű meggazdagodjon. Igaz, mindezt eddig is tudtuk, de mégis döbbenettel jár újra és újra felismerni.

Összességében a Johnny Gold - a magyar celeb dicséretes próbálkozás a műfajban, ügyes websorozat, szórakoztató és kicsit "szem felnyitós." Az amatőrség néha zavaró, de hát saját zsebből nem lehet többre menni, ha nem milliomos az alkotó. Érdekes színfolt a magyar mozgókép világában, szerintem érdemes rászánni az időt, nem hosszú. Eddig 9 epizód tekinthető meg, az 1. évad 24 részesre tervezett. A sorozat megtekinthető a Youtube-on, vagy elérhető a produkció saját honlapjáról. Én részemről 7/10-es alkotás a kezdeti epizódok alapján. A történet még nem igazán bontakozott ki, a cselekmény közepébe iktatott flashback részek kicsit zavaróak, továbbá az apróbb, amatőr hibák is kijavításra szorulnak. De remélem, innen csak feljebb visz az út, én drukkolok ennek az internetes műsornak.

A bejegyzésben látható képek a produkció hivatalos oldaláról származnak!

Átlag emberek kíméljenek!

augusztus 09, 2011 0 Comments

Nem is emlékszem, hogy anno nyolcadikos fejjel miért kezdtem bele Suzumiya Haruhi történetébe. A rajzstílus tetszett meg vagy a zenéje? Pontosan nem tudom, de elkezdtem. Aztán a 6. résznél meguntam.
Az Animeaddictsre beregisztrálva gyűjtögettem az animéket, amiket láttam már, s akkor jött velem szembe ismét Haruhi. Emlékeztem, hogy tetszett a sorozat, jó is lenne befejezni. 14 részes, hát nyáron ez ne legyen akadály.

Tartalom:
"A történet szereplői Haruhi Suzumiya, Kyon, Yuki Nagato és Mikuru Asahina. Az egészet Kyon szemszögéből figyelhetjük végig, lényegében ő meséli el a cselekményt. Főszereplőnk mégiscsak Suzumiya, egy nagyon aktív és furcsa lány. Az első napján az iskolában azzal mutatkozik be, hogy nem érdeklik őt az egyszerű emberek, viszont hogyha akad valaki, aki netán esper, varázsló, földönkívüli vagy egyéb fantasztikus lény lenne, akkor azzal szívesen beszélgetne. Kyon az egyik osztálytársa lett a lánynak, és mindenféle furcsa dolgot hall Suzumiya-ról, mint például, hogy minden klubba belépett, de kis idő múlva ki is lépett belőlük. A fiú valahogy mégis úgy dönt, hogy beszédbe elegyedik a lánnyal, ami akaratlanul olyan eseményeknek egy láncát idézi elő, amik szürreális helyzetekbe húzzák őt. Kettejük között történő beszélgetések alkalmával viszont egy ötletet sugall véletlenül főhősnőnknek, aki ezzel egy új klubot alapít az iskolában, méghozzá az SOS Brigádot, ami segít felderíteni különleges eseményeket. Lényegében ez olyan, mintha egy nyomozó-irodát nyitott volna. Ahhoz pedig, hogy sikerüljön elindítania a klubot, Haruhi erőszakosan taggá teszi Kyon-t, majd még három másik gyámoltalan embert is beszervez. Kyon pedig lassan rájön, hogy ezek az új tagok, nem is olyan gyámoltalanok."
Forrás: Animeaddicts


Végignézés után azt kell mondanom, hogy ehhez az animéhez bizony fel kell nőni egy kicsit, hiába tűnik gyerekesnek első ránézésre. A sorozat okozhat némi problémát a befogadás során.
Nem újdonság, de a cselekmény egy fiú, Kyon elbeszélésében tárul elénk. A mesélésen túl a főszereplő (megtévesztő, nem Haruhi a tényleges főhős) többször elmélázik, elgondolkodik egyes dolgokon, továbbá a többi szereplő is hajlamos hosszú, összetett monológok előadására. Röviden: észnél kell lennie.
Egyik legfurcsább dolog Suzumiya-történettel, hogy a 14 epizódot össze-vissza számozták meg, a cselekmény nem logikai sorrendben halad. Egyszer egy lakatlan sziget villájában nyomozunk a gyilkos után, máskor pedig gonosz űrlények ellen hadakozunk. Ajánlott egymás után gyorsan megnézni a részeket, hogy fejben összeillesszük a történet darabkáit, és összeálljon egy egésszé. Mert a látszólagos kavarás ellenére, Suzumiya története halad egy végpont felé, szereplői fejlődnek, s természetesen a happy end is bekövetkezik. Az anime során sokszor felnevethetünk, lerághatjuk körmünket az izgalmas, más síkon zajló összecsapások során, továbbá némi mondanivalót is kapunk. Erről bővebben egy kicsit.


Egyik komoly mondanivaló (merészebb szóval, életszemlélet) maga Suzumiya Haruhi személyében található meg. A lány unalmasnak tartja az átlag életet, mivel az bárkivel megtörténhet. Haruhi szeretné úgy élni az életet, hogy az minél különlegesebb, emlékezetesebb legyen, tele legyen csodákkal, emlékezetes pillanatokkal. És lényeg, hogy ez az élet ne hasonlítson másokéra. Szép elképzelés, akár ki is lehet vitelezni valahogy a valóságban is. Suzumiya Haruhi erre vállalkozik a sorozatban saját képzeletének segítségével. Egy felsőbb erőnek köszönhetően eléri célját, még ha ez nem is tudatosul benne, csak érzi.

A sorozat másban sem szenved hiányt. Az animáció gyönyörű, élvezet nézni, még a túlzottan nagy szemeket is mutatósra varázsolták. A figurák mozgása nem darabos, s elrajzolt részek sem igen fordulnak elő. Gyakoriak az ismétlődő, újrafelhasznált jelenetek, de a minőség rovására nem megy.
Ami még kiemelendő, az a történethez komponált zene. Haruhi szinkronhangja, Aya Hirano énekel fel több dalt. Ezek a számok a hangjával együtt vidám, ritmusos szerzemények, amelyek képesek jobb kedvre deríteni az embert. Továbbá ezek a dalocskák tökéletesen illenek az aranyos, fiatalos figurákhoz és az élénk színekhez.

Összefoglalva a The Melancholy of Haruhi Suzumiyát méltán sorolják a legjobb animék közé, hisz minden benne van, ami kellhet egy jó történethez. Sok negatívum nem volt a végignézés során, talán a túl sok fanservice zavart, meg az animés utalások, amiket nem igazán tudtam megérteni, s továbbá több percet vettek el a tényleges játékidőből. Ezek ellenére is 9/10-es pontszámú az SOS Brigád produkciója. Abszolút kedvenc animévé vált.

2011. augusztus 8., hétfő

Linkwith és címkézés

augusztus 08, 2011 0 Comments
Sziasztok!

Próbáltam a közeledő ősz tiszteletére őszi stílust varázsolni, ez többé-kevésbé sikerült is. Az új desingen kívül egy új funkciót is találtok, a Hónap kedvenceit bal oldalon, amely havonta megmutatja a legtöbbször olvasott bejegyzéseket.
Továbbá beüzemelésre került a Linkwithin. Ennek az a célja, hogy egy cikkhez más cikkeket ajánljon. Arra még nem jöttem rá, hogy mi alapján csinálja a társítást, de az esetek nagyobb százalékában az olvasott szöveghez ajánl bejegyzést.
Harmadik és egyben utolsó újdonság a kibővített címkézés. Mostantól minden "kritikánál" ott van a mű magyar és eredeti címe, a rendező vagy az író neve (adaptációnál mindkettő), a mű "nemzetisége", és egy kis jellemző a történetre, továbbá a főszereplőket alakító színészek nevei a filmek esetén.

Működés közben a Linkwithin

Egyelőre ennyit az újításokról, a közel jövőben továbbra is cikkek várhatóak. A héten nagy valószínűséggel jön a Haruhi Suzumiya és  Dr Parnassus és a képzelet birodalma.

Chibi Zsó

2011. augusztus 7., vasárnap

Let the Death in

augusztus 07, 2011 0 Comments

A Handling the Undead (magyarul: Élőhalottak! Hogyan bánjunk velük?) könyvet egy éve néztem ki az Amazon.com-on, mikor Angliába mentem. Kint sikerült megvennem egy Waterstones-ban, viszont csak a 2011-es nyáron volt időm végigolvasni. John Ajvide Lindqvist első regénye, a Hívj be! után kíváncsi voltam az író többi munkájára. Kicsit nagy elvárásokkal ültem neki a könyvnek, mondhatni teljes izgalommal. Az olvasás során ez kicsit alább hagyott, de visszagondolva, azért jó könyvet olvastam.

Tartalom:
"Stockholm, 2002 augusztus 13. Hosszantartó hőhullám után egy elektromos erőtér lebeg a város felett. A lámpákat nem lehet eloltani, a gépeket nem lehet kikapcsolni. A jelenség egy kollektív fejfájásban kulminálódik, és káosz fenyegeti a várost. Aztán egyszer csak vége szakad. De valami történt. Gustav Mahler, nyugdíjas újságírót felhívják a Danderyd kórházból. Felébredtek a halottak a hullatárolóban. Mahler unokáját a közelmúltban temették. Vajon a föld alatt nyugvók szeme is felpattant? Elvy a haláláig gondját viselte szenilis férjének. A temetés két nap múlva esedékes. De az éjszaka közepén valaki kaparászik az ajtón. Amikor David felesége meghal autóbalesetben, David Istent kéri, hogy visszakaphassa őt. De a feltámadás nem épp úgy alakul, ahogy remélte. A holtak visszatérnek, és mit akarnak? Csak amit mindenki más: hazamenni. John Ajvide Lindqvist, a Hívj be! című sikerkönyv írója, visszatér egy regénnyel arról, hogyan birkózunk meg a képtelennel. Egyénként, közösségként. Az Élőholtügy történet legszörnyűbb félelmünkről, és a szeretetről, ami a halállal is dacol."
Forrás: Moly.hu

Lindqvist egy olyan eseményt mutat be, ami nem történhet meg valóságban (bár ki tudja, mi lesz 2012-ben): mi történne, ha elhunyt szerettünk visszatérne az életbe? Hogyan kezelnénk ezt, továbbá mit szólna egy tömeges feltámadáshoz az emberiség?
Az író saját elképzelésének megfelelően mutatja be ezt a lehetetlen eseményt, több szemszögből is. Találkozhatunk elkeseredett családapával, vallásos nagymamával, ateista (már-már sátánista) unokával, nyugdíjas újságíróval és egy apja akarata által elnyomott lánnyal. És természetesen jelen van a média szenzációhajhászása is a jelenség kapcsán. Mindannyian ugyanazzal a problémával néznek szembe, de mivel különböző személyiségek, igen különbözőképpen dolgozzák is fel a Halált, a családtagok visszatértét. Emiatt mindenképpen izgalmas a regény.
A Hívj be!-hez hasonlóan a különböző szálakban az adott szereplő a főhős a saját életében, a többiek mellékszereplővé válnak. Viszont a másik regénytől eltérően, egyes szereplők itt személyesen is találkoznak egymással (például Mahler és David), nem csak távolból nézik egymást.
A regény során a szereplők megjárják saját útjukat az élőhalottak közt, de legvégül mindegyik felszabadul saját terhétől: ilyen szempontból a Handling the Undead lezárt mű. Viszont  több szereplő helyzete a valóságos világban függőben maradt, hiányzott az ottani lezárás.

A regényt angolul olvastam, s az alapján Lindqvist nagyon választékosan és gyönyörűen fogalmaz. Szavakkal igen élvezhetően bemutatja a szereplők jellemét, gondolatait, s a háttérben zajló eseményeket. Gyorsan lehetett vele haladni, viszont a beillesztett újságcikkek, híradások elég rendesen megtörték a gördülékenységet, lassította a cselekményt. Annyiban viszont érdekesek voltak, hogy az író az elképzelése szerint ábrázolta, hogy a média miként viselkedne, ha halottaink egyszer csak feltámadnának.

A Hangling the Undead nem éri el a Let the right one in regény színvonalát, viszont megállja a helyét a "zombi irodalomban." Újféle, biológiai megközelítésből vizsgálta az elbeszélő az élőhalottakat, viszont létezésüknek okára konkrét választ nem adott. Ettől eltekintve szórakoztató regény, szokásos jól felépített, hétköznapi figurákkal és sötét hangulattal. Az Élőhalottak! egy 8/10-es történet, amelyet nyugodt szívvel ajánlok minden horror rajongónak, s azoknak, akik szerették a Hívj be!-t.

Forrás: SacbbedAngel

2011. augusztus 6., szombat

Álmot szór a Homokember

augusztus 06, 2011 0 Comments

 Már nagyon piszkálta a nem létező csőrömet, hogy a bloggerek és a molyok is istenítik Neil Gaiman Sandman képregénysorozatát. Már képtelen voltam úgy elmenni a jelenség mellett, hogy ne ismerkedjek meg vele. A könyvtárból kikölcsönöztem az első két kötetet, ez alapján írnám meg véleményemet.

Tartalom:
"A mágus és okkultista Roderick Burgess 1916-ban, Angliában, különös szertartásra készül. Célja, hogy megidézze és csapdába ejtse a halált…
Ám a kísérlet balul üt ki, és Halál helyett testvére, az Álmok Fejedelme, Sandman esik a mágus fogságába; így indul az utóbbi idők legnépszerűbb, többszörösen díjnyertes képregénysorozata. A SANDMAN borongós hangulatú, zseniális eposz, Neil Gaiman választékos prózájában és a képregényszakma legkeresettebb rajzolóinak értő tolmácsolásában tálalva, a modern mítoszok és a baljós hangulatú fantasy keveréke, amelyben a kortárs irodalom, a történelmi dráma és az ősi legendák szinte észrevétlenül fonódnak össze."
 Forrás: Moly.hu

Az egész képregény-sorozat 10 kötetből áll, mindegyik egy különálló történetet mesél el. Az a közös bennük, hogy mindegyik főhőse Sandman. Az 1. kötetben a foglyul ejtéséről olvashatunk, kiszabadulásáról, s továbbá hogyan szerzi vissza elveszett tárgyait, melyek a hatalmát jelképezik. A 2. kötetben egy lánnyal ismerkedünk meg, aki találkozik nagymamájával, majd elindul megkeresni elveszett testvérét. Útja kereszteződik Sandman nagyúréval is.

Az első két kötet alapján egy remekül kidolgozott, felépített világot ismerhetünk meg. A nyugati népek mitológiájából ismert Sandman, a Homokember történetét eleveníti fel Gaiman, beleültetve azt a 20-21. századba. Betekintést nyerhetünk az Álmok fejedelmének birodalmába, múltbéli tevékenységeibe, s továbbá fontos, nagy felelősséget kívánó feladatkörével ismerkedhetünk meg: ügyelni az álmokat.
Neil Gaiman ebben a történetében is ügyesen fűzi össze a modern kort a mesével. Itt úgy éreztem, hogy igazán nagy lelkesedéssel meséli el meséjét, repít el minket a Pokolba vagy épp  a gyilkosok kongresszusára. A cselekmény során néha elmélázgat itt-ott, de azt is érdekesen és élvezetesen teszi az olvasó számára. Annyi hiba akadt csupán a történetben, hogy az 1. kötetben a sok szálat nehéz volt összeegyeztetni, de ahogy hömpölygött a sztori, úgy lett egyre tisztább a kép, szinte kristály tiszta.


A Sandman az egyik legismertebb amerikai felnőtt képregény kiadó, a Vertigo "gyermeke". A rajzolás így hasonló például a Prédikátor vagy a Constantine című művekhez. A figurák mondhatni realisztikusak (egy manga figurához viszonyítva mindenképpen), pop-art szerű színek, naturalisztikus ábrázolás. Ezeket a jegyeket hordozza magán a Sandman is. Az eddig olvasott amerikai képregényeim közül ennek eddig a legszebb a rajzolása, viszont akad bőven olyan elem, ami bőven ront az élményen. Például a fejezetenként más színezés, rajzstílus. Ezek a problémák betudhatóak annak, hogy az amerikai képregényeket (Vertigósokat legalább is) különböző rajzolók készítik el, s más is színezi ki, így nem is csoda, hogy hullámzó a minőség. Bár azt meg kell hagyni, hogy a borítók, s a fejezetek előtti képek gyönyörűek, a Babaház című kötetben pedig többször is tudtam gyönyörködni.

Az első két kötet alapján a Sandman egy remek képregénysorozat, igazán kiemelkedik az átlagból. A Gaiman-rajongók is megkapják tőle azt, amire vágynak, a többiek pedig egy kellemes, szórakoztató képregényt olvashatnak. 8/10-es ez az alkotás, a közel jövőben pedig biztosan tovább olvasom a magyarul megjelenő köteteket.

Furfangos, mint a pók

augusztus 06, 2011 0 Comments

Az Anansi fiúkhoz Neil Gaiman nevén keresztül jutottam el. A borító is tetszett, Gaiman az egyik kedvenc íróm, s reméltem, hogy ez a regénye hasonlóan misztikus, izgalmas lesz, mint a Csillagpor vagy a Coraline. Igaz, ez a történet nem nőtt úgy a szívemhez, mint az említett történetek, de azért tetszett.

Tartalom:
"Kövér Charlie Nancy normális élete kizökken abban a pillanatban, ahogy apja meghal egy karaokeszínpadon Floridában. Charlie nem tudta, hogy az apja egy isten. És nem is sejtette, hogy van egy testvére. Ez a testvér most bekopogtat hozzá, hogy sokkal érdekesebbé tegye Kövér Charlie életét. És sokkal, de sokkal veszélyesebbé…"
 Forrás: Moly.hu

Gaiman többi művéből ismert szereplők, a valóság és a képzelet összeöntése valami igazán eredeti koktéllá, s a megszokott mesélőékhez hasonló elbeszélői stílus. Ebben a regényben fontos szerepet kapnak a történetek és a dalok, az ősi idők maradványai. Tetszett, ahogyan Neil Gaiman a dalokról vélekedik: "Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat." - írja a regényben. Ez a dolog a dalokkal a cselekmény során ki is teljesedik. Hasonlóképpen érnek tetőpontra az ősi istenségek történetei. Gaiman belecsempészte művébe az afrikai meséket, az Anansi mítoszt. A spirituális utazások során nyerhettünk betekintést ebbe a régen elfeledett, titokzatos világba.

Az Anansi fiúk mitológiával átitatott részei nagyon élvezetesek voltak, lehetett falni a sorokat. Azonban akadtak fölösleges (vagyis én annak éreztem) részek, mint például a pénzsikkasztás. Valamilyen szinten kapcsolódott a főszereplőkhöz, de az eredeti, mitológia részhez nem igazán.
Negatívumot még a szereplőknél éreztem: például Pók a történet közepén eléggé antipatikus volt, Rosy végig egy buta libaként viselkedett. Viszont Anansi, Kövér Charlie és Rosy anyja szimpatikusak, vicces figurák. Igaz, Kövér Charlie inkább szerencsétlen, de együtt lehetett vele érezni.

A teljes könyvre visszagondolva az Anansi fiúk nem rossz történet, egyszer azért érdemes elolvasni. Bár akkora lelkesedést nem váltott ki, mint Gaiman másik két regénye, kissé laposabb volt. Így ezt a történetet 7/10-re értékelem.
Forrás: stardrop

Follow Us @soratemplates