2013. december 30., hétfő

A Manderley-ház úrnője

december 30, 2013 0 Comments

Ádámmal és kis csapatunkkal való színházas kalandozásunk állomása volt a Rebecca musical még az ősszel. Daphne du Maurier azonos című regényének musical adaptációja. A történetre gondolva, érdekes ötlet ebben a műfajban megjeleníteni a regényt, de azt kell mondanom, hogy működőképes a dolog.

Tartalom:
"A történetet a musicalben is a főszereplő naiv fiatal nő, "Én" elmesélésében ismerhetjük meg. Egy Côte d'Azur-i szállodában ismerkedik meg Lord Maxim de Winterrel, akinek felesége, Rebecca rejtélyes módon vesztette életét. Gyors udvarlás után ő lesz a második Mrs. De Winter, és férjével annak vidéki otthonába, a legendás Manderley-be költözik, mely az első pillanattól rideg és barátságtalan számára. Ráadásul nyomasztóan nehezedik rá az első Mrs. De Winter emléke, aki a ház minden tárgyában, szegletében, főképp Mrs. Danvers, a házvezetőnő gondolataiban folyamatosan jelen van. Az új úrnő úgy érzi, hogy Mrs. Danvers minden lépését figyeli, és állandó gyanakvással, rosszindulattal veszi körül. Férje, Maxim is egyre megközelíthetetlenebbnek tűnik számára sötét emlékekkel teli otthonában. A helyzet még tovább romlik, amikor megtalálják a vízbefúlt Rebecca holttestét, és újból vizsgálni kezdik az asszony halálának körülményeit…"

Forrás: Budapesti Operettszínház


Végigolvasva a Rebecca tartalmát, azt lehet feltételezni, hogy inkább egy film adaptáció illene hozzá, mint musical. Egy olyan műfajban, amiben viszonylag kevés a prózai rész és inkább a zene dominál hogyan jeleníthető meg egyszerre krimi és megszállottság meg misztikum? Dicsérje a színház varázsát, hogy erre képesek voltak ennél a darabnál. Viszonylag, itt több a prózai rész, de a dalok is jó helyen vannak elhelyezve a cselekményben, segítik előre vinni azt. Emlékezetes dalok hangzanak el, tökéletesen elhelyezve a mondanivaló és olyan részek is, amelyek esetleg prózaibb szövegben állnák meg jobban a helyüket. És ami meglepő volt, hogy vidámabb, bohókásabb dalok is belefértek a darabba, s nem lógtak ki. Azért, meg kell jegyezni, többségében sötét, borús hangulatú a történet, s így a dallamvilág is. Itt, a daloknál csak annyi negatívumot lehetne említeni, hogy néhol túl sok is volt a zene, üresjáratként hatott, de mivel ez az érzés leginkább jelenet váltáskor fordult elő, így megbocsátható hiba. 


A már említett sötét, borús hangulat nem csak a daloknak és a történetnek köszönhető, hanem a jelmezeknek és díszleteknek is. Bár kifogásolni szoktam az Operettszínházra jellemző sötét ruhákat és díszleteket, de Rebeccánál szükség volt rájuk. Részt vesznek a hangulatteremtésben, a baljós események előrevetítésében is. A mozgószínpad teljesen ki van használva, fény és árnyékjáték is látható, és a musical vége is igen látványosra showban ér véget. Röviden, teljesen kihasználtak mindent, amit a színház eszköztára csak nyújthat. Természetesen ami pedig igazán pazarrá tette ezt a darabot, az a színészek. A legemlékezetesebb alakítást Janza Kata nyújtotta, Miss Danverként. A járása, a nézése, a beszéde, az éneke: beleborzongott a néző. Épp ugyanolyan sötét és fojtogató, mint maga az egész darab.

Visszagondolva, a Rebecca egy izgalmas, kicsit szokatlan musical remek színészekkel és maradandó dalokkal. Amíg lehetséges, érdemes elmenni rá: 9/10-es alkotás. 

2013. december 27., péntek

Szentivánéji álom

december 27, 2013 0 Comments


Ádámmal még márciusban kalandoztunk el a Budapesti Operettszínházba a Szentivánéji álom musical változatára. Igazából a bemutatója óta szemeztem a darabbal, de kicsit tartottam is tőle. Shakespeare drámái közül ez az egyik kedvencem, és féltem attól, hogy a musical nem lesz méltó az eredeti műhöz. 

Tartalom:
"A Szentivánéji álom négy fiatal szerelmi viszontagságait, megpróbáltatásait mutatja be. A darabban a szerelmi zsongást és boldogságot, szökés, árulás, megcsalás, féltékenység, kiábrándulás és csalódás követi. A szerelmesek, bár saját akaratukon kívül, de szinte percről-percre váltogatják egymást és érzelmeiket. Ez önmagában akár tragédia is lehetne, de Shakespeare úgy csűri-csavarja az eseményeket, hogy közönsége négyszáz éve mindig tűkön ülve várja az újabb és egyre meglepőbb fordulatokat. A Shakespeare-rajongóknak, csakúgy, mint a színházi csemegék kedvelőinek minden bizonnyal érdemes lesz jó előre jegyet váltaniuk az izgalmas produkcióra."

Forrás: Port

Mivel a műfaj musical, ami ugye egy könnyedebb szórakozást jelent, így ez a Szentivánéji álom ezen verziója is az marad. Ezzel, részben, méltó is az eredeti műhöz, hisz gyakorlatilag az is egy komédia, meg egy Rómeó és Júlia paródia is. Viszont a dráma mondanivalója fölött itt elsikkadnak, még a dalokban sem igen köszön vissza. Inkább a szórakozáson van a hangsúly, amit a szokásos musical dallamvilág egészít ki, de azt elég hozzáértő módon, és ahogy írtam feljebb, Shakespeare-hez hűen teszik. Oberon és Titánia civakodása, Puck kavarása, és a munkások mind szórakoztatóak itt is, még ha feltétlen nem is az eredeti dráma szövegét mondják fel a színészek. Emellett pedig izgulhatunk a szerelmi négyszögért is, hogy miként alakul a fiatalok sorsa. Röviden, ez a történet musical köntösben is szórakoztató tud lenni. 


Mivel modern adaptációról van szó, így természetesen vannak újraértelmezett elemek a műben. Ez elsősorban a díszleteken mutatkozik meg. Az eredeti dráma helyszíne Athén, annak ellenére, hogy a szereplők latin neveket viselnek: ezen nem kell meglepődni, Shakespeare előszeretettel kevert különböző idősíkokat és helyszíneket. Ehhez a hagyományhoz illeszkedik a musical is. Annak ellenére, hogy a helyszín Athén, a díszlet inkább a déli országokat juttatja eszünkbe. Bár ebben kicsit Michel Hoffman 1999-es Szentivánéji álom adaptációra is hajaz. Továbbá Kerényi musicalje jobban előtérbe helyezi a dráma eredeti bujaságát is, ami ugye az adott korban (Erzsébet királynő Angliája) nem lehetett teljesen nyíltan ábrázolni. 

Visszaemlékezve, a Szentivánéji álom nem rossz adaptációja az eredeti drámának, de mégis az eredeti mellett tenném le a voksot. A remek jelmezek és színészek (akiket nem győznék dicsérni most) mellett többet, újat sajnos nem adott. Bátran meg lehet tekinteni, ha majd újra műsoron lesz az Operettben, 7/10-es alkotás, de nem mutat túl más adaptációkon. Viszont annyi haszna mindenképpen van, hogy a mostani nemzedék ismét felfedezze Shakespeare-t. 

2013. december 25., szerda

A hercegnő

december 25, 2013 0 Comments

Egy történelmi dokumentumfilm arról számolt be, hogy a középkor előtti időkben a kelta társadalomban a nők egyenrangúak voltak a férfiakkal. Voltak külön szabályozások a házassággal kapcsolatban is: és olyan szabályok is meg voltak fogalmazva, amelyek kimondták, hogy a nő akár el is válhatott a férfitól, ha a kapcsolatban nem érezte jól magát. Nőként mindig elkeserít, hogy a középkortól kezdődően mi lett a nők sorsa Európában. Igaz, a történelem előrehaladtával javult valamelyest a sorsuk, azonban még a 18. században sem volt könnyű dolga egy nőnek. Erről tesz tanúbizonyságot A hercegnő című film is. 

Tartalom:
"A XVIII. század végén játszódó kosztümös dráma a meseszép és elbűvölő Georgiana Spencer története, aki korának legizgalmasabb személyisége volt. Míg szépsége és karizmája hírnevet szerzett neki, extravagáns ízlése, hajlama a szerencsejátékra és a szerelemre hírhedtté tette. Ifjan ment hozzá a nála jóval idősebb, a felsőbb körökbe bejáratos Devonshire herceghez, akinek gyerekeket szült. Georgiana egyszerre vált a kor divatikonjává, odaadó anyává, a politikai közélet eszes résztvevőjévé, és a köznép imádatának tárgyává. Ám történetének velejét mégis a szerelemért folytatott kétségbeesett küzdelem adja. Szenvedélyes és elátkozott viszonya Grey grófjával, valamint a szerelmi háromszög férjével és legjobb barátnőjével, Lady Bess Fosterrel együttesen teszik Georgiana Spencer történetét a hírnévről, dicsőségről, és az igaz szerelem utáni vágyról szóló nagyon is mai mesévé."

Forrás: Port


Georgina teljesen korlátozva van a társadalmi normák által. Egy szerelem nélküli házasságban kell élnie, ahol ki van szolgáltatva férje akaratának. Nincs feléje más elvárás, minthogy fiú utódot hozzon a világra és felnevelje azt. Az ideális házastárs hallgat és engedelmeskedik. A hercegnő az emancipált nő útját választja: részt vesz a politikai életben, kifejti véleményét, lányai születnek és mer szerelmes is lenni. Még ha főleg magánéleti síkon, de ezt a nehéz, és a 18. században szinte járhatatlan utat mutatja be ez a film, megközelítőleg hitelesen. Igazából, csak ennyi a baj a cselekményben: nem merészkedik ki teljesen a hercegnő közösségi életének színhelyeire, csak érintőlegesen. Végig az az érzése a nézőnek, hogy be van zárva a kastélyba. A közélet  hiányában ez kicsit problémás, másrészt viszont rendjén is van, hogy főleg az otthonra koncentrál a film. Így még inkább hangsúlyossá válik a nő kibontakozásának nehézsége. 


Azonban az emancipáció nehézségei nem csak a történeten keresztül, hanem a színészi játék segítségével is érzékeltetve van. Keira Knightley képes volt visszaadni a passzív szenvedést, az elnyomott érzéseket, melyek a cselekmény előrehaladtával előtörtek, s ezeket a játéka is felszínre hozta. Továbbá Ralph Fiennes minimalista játéka tökéletesen illik ahhoz az erőhöz, ami ellehetetleníti a nő önmagára találását. Az ő apró és nagyobb gesztusaik csak tökéletesebbé teszik a főtémát, bemutatva azt, hogy a gyönyörű és korhű ruhák és a felvilágosodás szellemisége alatt milyen harcok folytak. 

A hercegnő egy nem általános, romantikus kosztümös film, sokkal inkább történelmi (bár inkább magánéletre koncentrál), némi feminista behatással. Igényes kidolgozás, már ami a jelmezeket illeti (Oscar-ban is részesült érte). Összességében jó film, 8/10.

2013. december 22., vasárnap

Babák

december 22, 2013 0 Comments

Szerintem kevés olyan lány van, aki nem szeretett volna egy gyönyörű játékbabát. Nekik megadatott az a lehetőség, amiről lányként, később pedig nőkként is álmodozunk: tökéletesen szépnek lenni. A Rozen Maiden babáinak is ilyesmi célja van: tökéletesnek lenni, nem pedig selejtesnek. Bár nem csak erről szó ez az anime, amit Necotica ajánlott nekem. Neki utólag is köszönöm. 

Tartalom:
"Sakurada Jun beilleszkedési problémái miatt egy időre nem jár iskolába. Elzárkózik a szobájába, még az utcára sem megy. Egész nap az interneten vásárol mindenféle furcsa és elátkozott dolgot. Egyik nap egy hatalmas doboz érkezik Jun részére. A doboz tartalma: egy gyönyörű baba, ami feltűnően élethűen néz ki. A baba hirtelen kinyitja szemét (Jun majdnem rosszul is lesz ettől), és arra kéri a fiút, hogy legyen a szolgája. Jun először visszautasítja, de amikor a fiú élete veszélybe kerül, végül elfogadja. Ettől kezdve Jun Shinku (így hívják a babát) Medium-ja lesz, aki erőt biztosít a babának az "élethez". Hamar kiderül, miért is képes Shinku "élni" és hogy nem ő az egyetlen ilyen baba..."
Forrás: Anime-Addicts


A sorozat első évada 12 epizódot tartalmaz, és ezeknek a megtekintése után azt kell mondanom, hogy eléggé gyenge a kezdés. Az alapötlet nagyon jó, eredeti (az élethű babák és azok örök küzdelemre ítélt élete), aztán valahogy megreked az egész a komolytalankodás szintjén. Ezek az üresjáratos gyermekes játszadozások és csaták rengeteg értékes percet vesznek el a történetépítéstől. Valahol az évad felénél vesz komolyabb fordulatot a cselekmény, ami végül drámaiba fordul. Igazából mindezt Suigintou személyének köszönhetjük: ha nem olyan, amilyen, a Rozen Maidenben nem történtek volna nagy dolgok.


És ha már említésre került egy szereplő, a többiről is érdemes szót ejteni. A történethez hasonlóan, az anime ezen részénél is nehezen "indul a szekér". Főhősünk, Jun az egyik legirritálóbb figura, aki eddig bármilyen történetben megjelenhetett. Önző, a bolhából csinál elefántot, utálatos, gyerekes, szívtelen. Viszont pozitívum az animében, hogy Jun gyökeres jellemfejlődésen megy keresztül, de ez főleg Shinkunak, az ötödik Rozen Maidennek köszönhető. Ugyanis Jun nővére, Nori nem lett volna képes arra, hogy ráncba szedje öccsét. A nővérke a testvér szívtelensége ellenére is elnézi annak minden hibáját és elkényezteti. Így Nori szintén egy idegesítő karakter, és sajnos az ő jellemében nagy fejlődés nem történik. Sajnos a babák karaktere közül is csak kevés kedvelhető. Hina Ichigo aranyos, de önző és gyerekes, Suiseiseki egy undok varangy, ikertestvére, Suoseiseki semmilyen figura. A babák közül Shinku és Suigintou érdekesek: Shinku szerethető baba, teljesen emberi érzésekkel annak ellenére, hogy ezeket nem mutatja ki, Suigintou pedig céltalan gonosznak tűnhet, de ahogy az utolsó részből kiderült, őt is emberi érzések vezérlik.

Összességében, a Rozen Maiden egy gyönyörűen kidolgozott anime, remek alapötlettel, ami sajnos nem képes működni teljesen. Amiért igazán kár, mert így csak egy egyszer nézhetős történet: 7/10.

2013. november 22., péntek

Free will is a bitch

november 22, 2013 0 Comments


Az igazán jó alkotásokat mindig nehéz megfogni, találni egy pontot, amiből kiindulhatnánk. Valahogy ez a helyzet is Az ördög ügyvédjével is. Számomra annyira szerteágazó és sok mindent érintő filmalkotás. Szóba kerül az igazságtétel megbízhatósága, a gonosz szerepe a világban, a sors és persze a szabad akarat. Kérdésként pedig itt függ a levegőben az, hogy akkor miről is szól a film? Mielőtt ez kiderülne, az ajánlást szeretném megköszönni Jocinak.


Tartalom:
"Démoni hatású, egyedi filmcsemege. Az utolsó pillanatokig meglepetésekkel szolgál az utóbbi évek egyik műfajteremtő filmje. Kevin Lomax, a sikeres védőügyvéd egyetlen pert sem veszített még életében, mert szinte hipnotikus erővel bírja rá az esküdteket, hogy mentsék fel ügyfeleit. De nemcsak a tárgyalóteremben, hanem a magánéletében is szerencsés, elbűvölő feleségével, Mary Annel az oldalán. De semmi sem tarthat örökké. Egy napon betoppan hozzá egy tekintélyes New York-i jogi cég megbízottja és közli vele, hogy felettesei felfigyeltek hihetetlen teljesítményére és szeretnék a cég munkatársai között látni. Feleségével New Yorkba utazik, ahol hamarosan megismerkedik a cég titokzatos vezetőjével, John Miltonnal is. A nagyravágyó Kevin nem bír ellenállni a kísértésnek és elfogadja Milton ragyogó ajánlatát. Új főnöke életmódja, hatalma és a körülötte lebegő érzéki női figurák kibillentik egyensúlyából. Azonban amikor sztárügyvédként belekóstol a hatalomba, valami megváltozik benne. A győzelem megszállottjává válik és többé semmi más nem érdekli. Nem figyel felesége baljóslatú látomásaira, aki egyre furcsább dolgokat tapasztal és megérzi, hogy súlyos árat kell fizetniük a csillogó előnyökért. Kevin egyre nehezebb tárgyalótermi megmérettetéseken esik át. Mindene a diadal, de elkezd félni. A földi pokol kapujában Milton vár rá."

Forrás: Port


Pontosan mit is jelent az, hogy az ördög ügyvédje? Azt a személyt nevezzük így, aki egy vita során szembeszegül az állítással annak ellenére, hogy a véleménye különbözhet. Célja, hogy a másik fél megismerhesse a másik oldal álláspontját. Valami ilyesmi történik a film elején: Kevin Lomax felmenteti pedofil védencét annak ellenére, hogy bűnösnek gondolja. Az eredeti fogalommal ellentétben ő nem azért játssza az ördög ügyvédjét, mert meg akarja ismertetni a másik fél álláspontját, hanem, hogy előrébb jusson. Ő lehessen a "legyőzhetetlen" ügyvéd, ezzel biztos hátteret teremtve jövőbeli családjának. Itt jelenik meg John Milton, a visszautasíthatatlan lehetőség, egyenes út a bukáshoz. Vagy fogalmazzunk is úgy, hogy a megkísértés, majd a kiűzetés?
Gyönyörű ez a film, olyan értelemben, hogy indirekt hívja elő a bibliai motívumokat, amelyeket végül teljesen kicsavar. A biztonságos boldogságból fokozatosan fordul át minden a teljes pusztulásba. Ezt a folyamatot a lassan beszivárogtatott képi megvalósítással érzékeltetik, ahogy a thriller műfajban az már bevett szokás. Hiába több, mint tíz éves a film, mégis meglepőek és sokkolóak az eszközök, amelyekkel dolgozik.


Az egész alkotást Al Pacino viszi el a hátán, mint a ripacskodó John Milton (amúgy érdekes, hogy ez a figura neve, ha az Elveszett Paradicsomra gondolunk). A nevetése, a kiejtése, a hanglejtése: mindegyik annyira jellegzetes végig, hamisíthatatlan hozzátartozói lesznek a figurának. Az utolsó nagy monológ pedig szerintem méltán legendás. Annak ellenére, hogy Keanu Reevest nem tartja a közvélemény tehetséges színésznek, szerintem Kevinként megállta a helyét, némely jeleneténél meg is borzongtam az embertelen, törtető viselkedésétől. 

Miről is szól Az ördög ügyvédje? A biblikus motívumokról? Az ember bukásáról vagy a jó és rossz örökös küzdelméről? Mondhatjuk azt, hogy mindenről, hisz a felsorolt dolgok mind megtalálhatóak ebben az alkotásban. Érdemes megnézni, 9/10-es thriller. 

 

2013. október 28., hétfő

Lovely Complex

október 28, 2013 0 Comments

Japán egyik legnépszerűbb lány mangája a Lovely Complex, aminek anime verziója szintén közkedvelt. Ami kiemeli ezt a történetet a shoujo mangák rózsaszín tengeréből az az alapfelállás: a lány magasabb a fiúnál. 

Tartalom:
"Koizumi Risa a legmagasabb lány az osztályban, és a legkevésbé az hiányzik neki, hogy a mélynövésű Ootani Atsushi mellett lássák. Persze a sors és a többi osztálytárs erről teljesen más véleményen van, és a fura duó számos kínos és vicces szituba keveredik. És bár folyamatosan oltják egymást, mégis jól kijönnek, és a barátságukból merítik az erőt, hogy a saját boldogságukat kergessék. Vajon ez a barátság lehet valami másnak is az alapja?"

Forrás: Moly

A manga főleg paródia jellegű, rengeteg eltúlzással és valószerűtlen elemekkel (Seishiro, komolyan?), de a börleszk-szerű eszközök mögött nagyon is valóságos a Lovely Complex. A fiú-lány barátság ritka téma, így mindig is szerettem azokat a történeteket, amik erről szólnak. Nem tudom, hogy mangakának volt-e hasonló fiú-lány barátsága az életében, de mindenesetre szerintem hihetően ábrázolja mindenféle nyálasságtól mentesen. Kezdetben gyűlölködés, majd a közös hülyülés és kedvencek összehozza a két félt, megszületik a barátság. Aztán ez a barátság kezd egyre szorosabbra és szorosabbra húzódni, s az egyik félben felmerül a "mi lenne ha?". És ez a szerencsétlen fél forr a saját kételyeiben és tipródásaiban, hogy most mit is kezdjen a barátjával. Ezek az ismerős érzések (akinek vannak barátai az ellenkező nemből, biztos átélt ilyesmit, vagy van ilyen ismerőse) teljesen átélhetőek a manga lapjain keresztül, nem érezzük elcsépeltnek vagy nyálasnak. Ami viszont még kiemelendő a történet felépítésből, hogy a szereplők példáin keresztül arra sarkallja a szereplőket, hogy saját boldogságuk érdekében vegyék kezükbe az irányítást és ne szenvedjenek. Sajnos rengeteg ember nem képes saját maga érdekében kilépni az aktuális problémájából (érzelmiből se).

A rajzolás teljesen beleillik a shoujo mangák világába, meg a szereplők öltözködése is nagyon jól tükrözi a személyiségüket: jópofa, hogy külsőségek segítségével is megismerjük a karakterüket. Az egész összképben a groteszk fejű figurák lehetnek zavaróak a kifinomult szépérzékkel rendelkezők számára, de másoknak meg igenis mulatságosak lehetnek az eltorzult fejek. 

Összefoglalva, a Lovely Complex mangaként is teljesen szórakoztató és drámai. Nem csak tinédzserként, hanem kicsit felnőttebbként is el tud szórakoztatni. Teljesen emberi érzelmekkel foglalkozik teljesen szerethető szereplőkön keresztül bemutatva. 9/10-es pontszámot mindenképpen megérdemli. 

2013. október 27., vasárnap

Annie Hall

október 27, 2013 0 Comments

Ha elválásra gondolok többféle dal is eszembe jut. Ami kapcsolódik filmes körökhöz is, az az Irány Eldorádó című Dreamworks meséből a Friends Never Say Goodbye. Mindig is hihetetlen rádöbbenni, hogy egy biztosan hitt kapcsolatunk gyökerestül megváltozott: az illető eltávolodott tőlünk, más embereket tart fontosabbnak minálunk stb. És valahogy ilyenkor nem számítanak a közösen eltöltött napok, sem az átélt dolgok. Valahogy minden feledésbe merül, nem számít. Egy párkapcsolat esetében ez a bizonyos rádöbbenés még inkább fáj és elkeseríti az embert. Ezt az érzést dolgozza fel Woody Allen leghíresebb filmje, az Annie Hall. 

Tartalom:
"Rendkívül zavaros Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, minden áron vissza akarta szerezni."
Forrás: Port


Általában a művészet a nagy elválásokat drámaisággal mutatja be már réges-rég. A film tartalma alapján mi is ilyesmit lehetne várni, ha nem Woody Allen karaktere állna a történet mögött. Őszintén, valami művészfilmi magaslatokra számítottam Woody neve miatt, de erről szó sincs. Művészi manóűrök nélkül tud mégis művészi lenni ez a film, amit mindenképpen sokra kell értékelni. A filmes eszközökkel annyira valóssá és átérezhetővé tudja varázsolni az amúgy egy mindennapi emberi kapcsolat történetét. A felborított időrend végig fenntartja a néző figyelmét: kíváncsi lesz, hogy melyik eseménynek mi is volt az előzménye vagy a következménye. Kissé olyan, mint ahogyan az ember emlékezik vissza az életének egyes szakaszaira: darabonként és nem feltétlen időrendben. Továbbá Woody az emlékeket még azzal teszi még élvezhetőbbé, hogy Alvy felnőttkori énje is megjelenik, kiszól a nézőkhöz, így bevonva őket. Igaz, így egy szinten veszt realitásából a történet, de ha az emlékezésre gondolunk, a leírt megjelenítés teljesen helytálló és valóságos: ki nem szokott belépni régi emlékeibe és megváltoztatni?


Az Annie Hall másik nagy varázsa, hogy a két szereplő természetességén és hétköznapiságán keresztül mutatja be az igazi kapcsolatot. Az olyan fajtát, amiben nincsenek sablonos sallangok, csak az egyszerű, meghitt és igaz szeretet a konfliktusokkal és megoldásokkal (jóval és rosszal egyaránt). Teljesen letisztult, jól adagolt eszközökkel lesz a Annie Hall romantikus, életszerű és művészi. A két főszereplő, Woody Allen és Diana Keaton játéka is bőven hozzátesz az történet természetes légköréhez. A két figura imádni-való együtt, konfliktusaik teljesen átérezhetőek annak ellenére, hogy semmilyen drámaiságot nem jelenítenek meg. És így működik jól.

Woody Allennek nagyon jó érzéke van az arányok megtalálásában, nem viszi túlzásba se a túl nagy egyszerűséget, így lesz filmje, az Annie Hall teljesen élvezhető. Azt hiszem, valami ilyesmi hiányzik a mai filmekből: ez egy 10/10-es alkotás. És több Woodyt kell nézni (nekem is). Köszönöm az ajánlást Chewnak.

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

szeptember 20, 2013 0 Comments


A vámpírfilmek egyik legkiemelkedőbb darabja az Interjú a vámpírral, a film alapjául szolgáló könyvet pedig a műfaj egyik mérföldkövének tartják. Gimnáziumi korom egyik kedvence is annak ellenére, hogy nem vagyok a vámpírok nagy rajongója. Azonban újranézve rengeteg mindent fedett fel önmagából ez a szinte már klasszikusnak számító műalkotás.

Tartalom:
"A halhatatlanok köztünk járnak. Korunk öt legnépszerűbb férfiszínésze, élükön Tom Cruise-zal, Brad Pitt-tel valamint Antonio Banderasszal az Anne Rice bestseller regényéből készült filmben éppen olyan, mint a film, melyben játszik: csodálatos, hátborzongató, romantikus. Louis, az arisztokratikus, szomorú tekintetű vámpír megjelenik egy fiatal riporternél, hogy a lehető leghitelesebb forrásként beszámoljon neki a vámpírok életének minden részletéről. Története 200 évvel korábban kezdődik: a vámpír Lestat végtelenül gonosz, ám ellenállhatatlan egyénisége rabul ejti a fiatal és gazdag Louist. A különös mámor vonzásában a fiú az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja: átalakul vámpírrá. Ettől kezdve élete folyamatos szenvedéssé válik: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell."

Forrás: Port

Neil Jordan filmje egy adaptáció a jobbik fajtából, de a könyvet nem szárnyalja túl. Hangulatteremtésben mindenképpen erős a film, az kétségtelen. A jelmezek szemet kápráztatóak és korhűek, a színészek gyönyörűen vannak kisminkelve: valóban elhisszük róluk, hogy vámpírok. Továbbá az aláfestő zene is nagyban hozzájárul az egész hangulatához: valamennyire idézi a klasszikus zenét, megkockáztatom, hogy a régi horror filmeket is, és eközben még borzongató, egyedi minden egyes Ami pedig mindenképpen értékelendő a kivitelezésben, azok az apróbb elrejtett utalások magára a vámpír kultuszra vagy épp egyéb pop kulturális jelenségre. Például az Interjú végén Louis a moziban látja a Nosferato-t, a zárósorokban pedig Lestat Mick Jaggeréhez hasonló inget visel kabátja alatt (kicsit tekinthetjük előre utalásnak A kárhozottak királynőjére is, ahol Lestat már rockzenészként működik). Dióhéjban pedig még megemlítendő, hogy remek színészek keltették életre a regény szereplőit, legkiemelkedőbb azonban mindenképpen Tom Cruise.


Röviden, a kivitelezés jó, nincs vele gond. Viszont, ahogy fentebb olvasható volt, az alapanyagra gondolva egy fontos dolog kimaradt a filmből: a mondanivaló. Neil Jordan inkább történetként közelít az egészhez, ami ugyebár megállja a helyét, de maradnak bőven kérdések, amelyek ugye a könyv ismeretében megválaszolhatóak, de csak az Interjú alapján nem. És ez baj egy adaptációnál. Általában egy adaptációt nem a forrásművel (itt Anne Rice regénye) kezelünk együtt, hanem külön műként (összehasonlítani természetesen lehet). Az eredeti regény főleg az öröklét problematikáját boncolgatja, ami fölött sikerült a filmben elsiklani. Így kissé érthetetlen, hogy Louis igazi szenvedésének az oka mi is, sajnos ennek mélységeit nem tudja a film visszaadni, pedig eszközként ott lenne Brad Pitt csodás előadó képessége (jól ad elő narrációs szöveget). Továbbá még a vámpírok jelleme nem lett egészen kibontva: a homoszexualitás jelleget csupán egy-egy gesztussal jelenítették meg (érthető okokból), viszont ennek miértje nem lett elmagyarázva, a táplálkozással kapcsolatos "szabályok" szintén nem lettek eléggé kifejtve.

Az Interjú a vámpírral jó film, többször újranézhető, de a könyv alaphoz nem ér fel. Hagy nyitott kérdéseket a filmnézők számára, amelyekre sajnos nem a filmből kapnak választ: így 8/10-es élmény csupán, de vámpírrajongóknak alapmű.

2013. szeptember 16., hétfő

Tarantino westernje

szeptember 16, 2013 0 Comments

Tarantino továbbra is önkényesen csemegézik a különböző műfajokból, rúgja fel azoknak szabályait, miközben utalgat és kikacsint ránk is. Nincs ez másként sem legutóbbi mozijában, a Django elszabadul-ban sem. És mi lett ebből: új Ponyvaregény vagy valami egészen más?

Tartalom:
"Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét (Kerry Washington), akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája (Samuel L. Jackson) gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra."
Forrás: Port


Ahogy Tarantino legtöbb munkája, számomra ez is kérdéses. Természetesen érzem, hogy jó a film, valamiért tetszik. Van egy hangulata, ami megfog; ehhez rettentően ért a rendező. Ami pedig mindig megfog az, hogy miként játszik a műfaji szabályokkal. Aki nyomon követi Tarantino munkásságát sejtheti, hogy az alkotó egyik kedvenc műfaja a spaghetti western. A western egy kissé alul értékelt alfaja ez, érdekes módon európai filmtípus, ahol a főhős általában szűkszavú, jellemző a kosz és a piszok meg a bagóköpködés. És egyik legismertebb olasz western film a Django. Így máris más Tarantino filmjének fekvése: egy remake-t készített, viszont úgy alkotta ezt meg, hogy a megfelelő filmes előismeret nélkül nehéz rájönni, hogy a Django elszabadul egy újragondolás, hisz már annyira elrugaszkodott az alapoktól, hogy szinte vadi új. A western elemek felkeltése mellett folytatódik a Becstelen brigantykban megkezdett történelmi érdeklődés is. Az új filmben a rabszolgaság kerül elő egy elég érdekes tálalásban. Eleve az alapszituáció is érdekes: az olasz western hős négerré lesz Tarantino filmjében. A szűkszavú Django (Jamie Foxx) felszabadítása után összeáll Schultz-zal (Christoph Waltz), a német fogorvossal, aki mellesleg fejvadász is. Cél kiszabadítani Django feleségét, Broomhildát (Kerry Washington), miközben nézőként részt veszünk a nagy fejvadászatban. 


Nem a történet a film erőssége, az biztos. Nagy csavarokat és bonyodalmakat nem tartalmaz és csupán egy kvázi mitologizált cél van (Dr. Schultz egy német mítoszt követve segít kiszabadítani Broomhildát). Inkább a felépítés tesz sokat hozzá a filmhez, a rendezés és természetesen a színészek emelik fel a filmet és teszik érdekessé az amúgy egyszerű cselekményt. A jelenetekben természetesen sokszor visszaköszönnek a westernből ismert motívumok, mint például a gyors zoomolás (nem tudom a rendes nevét), totál plánok és tipikus sztereotipikus jelenetek (leszámolás, pisztolyrántás). És persze ezek Tarantino keze által szatirikussá válnak, ahogyan az erőszakos jelenetek is (mint minden Tarantino-filmben, tegyük hozzá). Ezen túl még voltak érdekes megoldások a filmben. Például a szabad, vagyis társadalmilag magasabb szinten álló négerek akcentussal beszéltek (nem annyira érdekes, de a rabszolgáknak sokkal tisztább volt a beszéde, legalábbis a Candylanden élőké), viszont a rabszolgák irányában a fehérekhez hasonlóan ők is lenézően viselkedtek. Még maga Django is, bár Stephen (Samuel L. Jackson) karakterén keresztül ezt jobban lehetett érzékelni. Továbbá láthatunk utalást a Ku klux klánra is, ami inkább röhejes jelenetté válik (meg utalnak is az eredetiben lévő banditákra is). 
Ezek mellett a filmes nüanszok mellett természetesen szórakozhatunk is. Ott vannak a tipikus életszerű tarantino-i párbeszédek, nagy színészek is. Bár az Oscar-díjas Christoph Waltz ebben a filmben is jól játszott, de náci szerepét nem tudta túlszárnyalni. Akik igazán emlékezetessé tették a Django elszabadul-at, az Leonardi DiCaprio és Samuel L. Jackson. Elég különös (vagyis a történelmi korra való tekintettel) viszonyuk van a történetben és ezt igen hitelesen adják elő. De DiCaprio önmagában is jól játssza az őrült rabszolgatartót: egy ilyet is el tud játszani, ami hihetetlen régebbi filmjeire gondolva.

Végiggondolva a hosszabb írás után is olyan értetlenül állok Tarantino filmjei előtt. Most ez előtt is. A Django elszabadul jó film, sok mindenben idézik a rendező régi munkáit is, ahogyan a Becstelen Brigantykot is. Filmrajongóknak mindenképpen csemege ez az alkotás, hisz rengeteg kikacsintás fedezhető fel a műfajra és persze az eredeti filmre is. Érdemes többször megnézni is, 8/10-es alkotás. És a zenét hadd említsem meg: isteni! És ez volt az első film, ahol rap zenére láttam embereket lovagolni a sivatagban. 

2013. szeptember 3., kedd

A faun labirintusa

szeptember 03, 2013 0 Comments

Az európai alkotások (ahogyan azt mindig elmondom, ha egy európai filmről kezdek írni) különleges élményt jelenetek a mainstream amerikai alkotások között. Ilyen mű a híres spanyol rendező, Guillermo Del Toro (Hellyboy) Oscar-díjas filmje is, A faun labirintusa. Az ajánlást köszönöm, mellesleg, Csillának. 


Tartalom:
"Spanyolország, 1944. A polgárháború véget ért, de a hegyekben még harcolnak a gerillák. Carmen (Ariadna Gil) kislányával, Oféliával (Ivana Baquero) új férjéhez, a hideg, kegyetlen és autoriter Vidal (Sergi López) kapitányhoz költözik, aki Franco seregében szolgál. Ofélia nem szenvedheti az új életét, így a ház mögött felfedezett rejtélyes labirintusba menekül. Faun - védelmezője és vezetője - egy mesebeli figura meggyőzi, hogy a kislány egy mágikus királyság rég elveszett hercegnője. Hogy az elveszett igazságot megtalálja, Oféliának három próbát kell kiállnia, olyanokat, melyekre senki nem készítette fel."

Forrás: Port

Ez a film tele van emberi érzelmekkel, küzdelemmel, áldozatokkal: olyan dolgokkal, amelyekre csak egy mese taníthatja meg az embert. Mielőtt tévedés történne, ez a történet nem gyerekfilm, nem ő nekik készült. Sokkal inkább nekünk, ahogyan erről a felépített látványvilág is tanúskodik. A faun labirintusa nem szűkölködik megdöbbentő, naturalista és a brutális képekben. Talán ezek hiánya nélkül nem is lehetne igazán kihangsúlyozni a Franco-i diktatúra kezdetének borzalmait. Azt, hogy senki sem egyenlő, mindent feltétel nélkül követni kell, egyszerűen nem szabad gondolkodni. Ezt a világot jeleníti meg Sergí Lopez karaktere, aki hisz a diktatórikus ideákban, és ezt várná el mindenki mástól. Aki nem illik a rendszerbe, azt likvidálja. Ebből a világból lóg ki Ofélia (Ivana Baquero), a történet főhőse. Akaratlanul cseppen az erőszak világába az ártatlanságéból, és spoiler! végül áldozattá is válik ebben a valóságban, viszont a Faun világában elnyeri jutalmát és visszatérhet igazi otthonába. spoiler vége Így a történet befejezése kettős jellegű befejezése: pozitív és negatív is egyben. Olyan, mint maga az élet is: a boldogságot mindig átlengi valami szomorúság is.


Fantasztikusan fel van építve a Faun labirintusa. A látványvilág és a párhuzamosan kezelt síkok mellett a cselekmény sodró, leköti a nézőt. Leginkább a valóság kerül előtérbe, de Ofélia próbáinak helyszínei is tartogatnak rengeteg izgalmat. Mellesleg, ez egy másik jópofa része a filmnek: a varázslat teljesen természetes a világban, nem érezzük idegennek, annak ellenére sem, hogy a felnőttek nem fogadják el annak létezését. Ezt a különös mágiát fokozza a zene és maga a spanyol nyelv is, ha az ember persze eredeti nyelven tekinti meg. A spanyol nyelv dallamossága tökéletesen illik ehhez a keserédes meséhez. 

Érdemes megnézni, mindenképpen. A Faun labirintusában ott a világ fájdalma, az ártatlanság tisztasága és annak életképtelensége a valóságban, de reményként a varázslat. 10/10-es alkotás, új kedvenccé lépett elő. 

2013. augusztus 28., szerda

Madness shared by two

augusztus 28, 2013 0 Comments

Az emberi elme sötétsége mindig is érdekelte az embert. Mindenkit érdekel, hogy kiből miért lesz hidegvérű gyilkos, mi veszi rá az illetőt szörnyű tettek elkövetésére. Egyáltalán a gyilkolásra. A filmtörténet egyik legemlékezetesebb, érdekes figura Hannibal Lecter, akit A bárányok hallgatnak-ból ismerhet a nagyérdemű. Az NBC és az AXN közös koprodukciója, a Hannibal az ő alakját kelti életre. Amúgy a sorozatra először anya hívta fel a figyelmemet, majd Cleo és Mira vett rá a megnézésre. Nekik köszönöm az ajánlást.

Tartalom:
"A zseniális forgatókönyvíró Bryan Fuller (Hősök, Halottnak a csók), és a neves rendező David Slade (Alkonyat- Napfogyatkozás, A sötétség 30 napja) közösen keltették ismét életre Hannibal Lectert. Az új, epizódonként egy órás sorozat, Thomas Harris regényeit dolgozza fel, és a két főhős, Will Graham, a fiatal tehetséges profilalkotó FBI-ügynök, és Dr. Hannibal Lecter, az elismert pszichiáter megismerkedését és kialakuló barátságát mutatja be. A Hannibál történet kezdetének kezdeténél járunk. Will Graham-nek ekkor még fogalma sincs róla, hogy idővel Lecter sorozatgyilkos, és az ő legádázabb ellenfele lesz..."

Forrás: Port

Mielőtt bárki is elkezdené ezt a sorozatot érdemes tudnia, hogy ez egy thriller és nem bűnügyi sorozat. Természetesen a gyilkosság és a nyomozós is jelen van, de nem ez a lényeg. Ezt azért fontos leszögezni, mert személyes tapasztalat. Úgy ültem le, hogy bűnügyi nyomozást vártam, így szokatlan volt, hogy egyes ügyeket hamar megoldottak, több időt vittek el a párbeszédek. És közben ott volt Will bűnügyi rekonstrukciós jelenetei, melyek azt sejthették, hogy egy A mentalistához hasonló történet vár ránk. Aztán sokáig nem lehetett eldönteni, hogy Will vagy Hannibal-e a főhős. De végül minden homályos rész kitisztult, ezt főleg az utolsó rész fényében jelenthető ki. A történet egy thrillert mesél el, csak itt nem feltétlen mindig a gonosz fejébe láthatunk bele, hanem a nyomozóéba is: miként hatnak rá az esetek, hogyan tudja mind ezt kontrollálni. És ha mindkét fél elméjével megismerkedünk, akkor ki is a főhős? A cím szerint Hannibal, az első rész alapján viszont Will az. De inkább a párosuk a főhős. Hasonlóak de mégis különböznek. Olyan, mintha egymás pszichoterapeutái lennének, csak az egyik tudatában van ennek, a másik nem. Hugh Dancy és Mads Mikkelsen párosa különösen átélhetővé és fantasztikusan alkotta meg ezt a párost. Dancy hihetően adja vissza a megzavarodott embert, Mikkelsen pedig minimalista játékával remekül megformálja Hannibal hidegvérűségét és manipulatív természetét. Egyikük mindenképpen érdemelt volna egy Emmy-jelölést.


A legelejétől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy művészfilmet néznék. A gyilkosságok mint egy-egy megkomponált abszurd és elborult festmények lettek volna (azok is). Hannibal konyhája egyszerre ínycsiklandó és undorító és ez mindenféle képi utalás nélkül éri el. Egyszerűen egy-egy finom utalással tudatják a nézővel, hogy a serpenyőben nem biztos, hogy sertés oldalas rotyog. És ezek a finom filmi játékok nem csak Hannibalra, hanem Willre is kihatnak. Nagyon ritkán adnak mankót a képernyőn Will vízióihoz, a legvégén nem hogy ő, de már mi magunk se tudjuk, hogy mi valós és mi nem. Valahogy így hiteles. A vizuális hatáshoz még nagyban hozzájárul a gondosan kiválasztott klasszikus szerzemények, melyek fokozzák a hangulatát az egésznek. És ez az első dolog, ami meg fogja a nézőt ebben a sorozatban (persze ha fekszik neki): a letisztult, de mégis beteg hangulat. 

Összegezve, a Hannibal nem egy rossz sorozat, sőt kifejezetten kellemes színfolt a jelenlegi mainstreamben. Az eleje döcögősen indult, ami számtalan nézőt elijeszthetett, de azt mondom, érdemes kivárni, hiszen kicsit sokkoló, elgondolkodtató történet tárul elénk művészfilm-i tálalásban egy remek színészpárossal. Azonban még nem jelenteném ki, hogy ez az idény egyik legjobb sorozata. Ennek még kicsit kell forrnia a fazékban, de egy 8/10-es pontszám megelőlegezhető. 

2013. augusztus 21., szerda

Az ezredik nyár

augusztus 21, 2013 0 Comments

Örök kérdés, hogy miként érdemes előrébb jutunk azon a bizonyos úton, az életen: egyedül vagy egy társsal? Örökös magányra vagyunk kárhoztatva vagy megoszthatjuk mással sorsunkat? Az AIR erre a kérdésre próbál választ találni egy kedves, de igazán szívszorító anime során. Az ajánlást köszönöm Necoticának.


Tartalom:
"Kunisaki Yukito egész életében egy legendát kergetett (mint összes eddigi családtagja), melyet még édesanyjától hallott gyermekkorában, egy lányról, aki a felhők felett szárnyal és minden ember szomorúságát kell magával hordoznia az idők végezetéig.... Hosszas utazgatás és keresés után végül egy furcsa kis tengerperti városban köt ki, ahol találkozik Misuzu Kamino-val, a furcsa és kissé ügyetlen lánnyal, akire (a lány álmai alapján) meglepően jól ráillik a legenda leírása..."

Forrás: Animeaddicts

A történet felépítése mindenképpen érdekes. Ha nagyon akarjuk a tizenkét epizódot három részre lehet osztani. Az anime első felében a kisváros lakóit ismerjük meg Yukitón keresztül. Mindenkinek vannak titkai, saját démonai, amelyeket Yukito segítségével végül leküzdenek. A második részben Misuzu és Yukito barátságát ismerjük meg, és annak elmélyülését láthatjuk. Viszont örök kérdés, hogy a fiú tud-e segíteni Misuzunak és így beteljesíteni sorsát? Spoiler veszély! Valamilyen szinten nem sikerül neki, legalábbis emberi formában nem. Az átkot a nevelőanya, Haruko töri meg azzal, hogy eléri a kislány boldogan haljon meg és ne egyedül. Így az ő anya-lánya kapcsolatukat nevezhetjük a harmadik résznek. Spoiler vége. A fantasyvel átszőtt cselekmény mögött komoly mondanivaló van emberek közötti kapcsolatokról és arról, hogy az életben miként is boldoguljunk. A válasz végül itt is az lett, hogy két ember kell a boldoguláshoz, ketten kellenek az élmények és a szomorúság megosztásához. 


Az animáció gyönyörű, esetleg annyi lehet zavaró, hogy a figurák a nagy szemekkel kissé komolytalanok a témához. De ettől eltekintve tele van színnel a képi világ, minimális a számítógépes behatás, a karakterdizájn is rendben van (az említett szemektől eltekintve ugye). A betétdalok is szépek, még ha az opening és az ending nem is annyira. Bár a finálé rész záródala kiemelkedő, fülbemászó és megindító. Röviden, mindenképpen egy igényesen elkészített anime egy viszonylag régi évből.

Ha létezne 1001 anime, amit meg kell nézned, mielőtt meghalsz lista, az AIRnek mindenképpen szerepelnie kellene rajta. Igényes animáció, mondanivalóval rendelkező történet és kissé művészi is, és tele van érzelmekkel. Nálam 10/10-et ér. 

2013. augusztus 20., kedd

Carry on my wayward son

augusztus 20, 2013 0 Comments

Őszintén bevallom, nem vártam a 8. évadát a sorozatnak, így nyárra is csúszott a megnézése. Az előző kritikákból ki is derülhet, hogy miért is féltem: a történet mintha kiégni látszana. Végül az ismerősöktől hallott biztató kritikák vettek rá arra, hogy folytassam a Supernaturalt. És végül sikerült kellemesen csalódnom. 

Tartalom:
"A leviatánok legyőzése után Dean a Purgatóriumban ragadt, azonban különös körülmények között mégis sikerült kikerülnie onnan egy vámpír segítségével. Eközben Sam a régóta vágyott normális életét próbálja élni, azonban Dean felbukkanásával ez meghiúsul. A testvéreknek egymással kell szembenézniük, saját démonaikkal leszámolni. Eközben a prófétára, Kevinre az Alvilág királya, Crowley is vadászik, hogy megismerje a démon tábla titkát."

Forrás: Saját kútfő


Az évad elejéhez rengeteg türelem kellett, hiszen érezhető volt rajta az előző két évad teszetoszasága. Még egyszer (és remélhetőleg) utoljára kellett végignézni egy a testvérek közötti titkolódzós részt, és a Pokolba se kerül senki többé. Sokadjára ezek az esetek már súlytalanná válnak.
Ami viszont kicsit érdekesebbé tette az elejét az a flashbacken keresztül való múlt feltárás. Így haladt a tényleges cselekmény is, továbbá nem ment el az évad eleje a tényleges Purgatóriumból való szabadulással vagy Sam új életével. A cselekmény a táblákkal foglalkozott tovább, így egy harmadik figurát emelve a fiúk mellé, Kevint. A fiú elég megosztó: egyes rajongók ki nem állhatják, másoknak nincs velük baja. Utóbbiba sorolnám magam: mindenképpen egy kis színt jelentett a történetben egy tinédzser. Bár ezek csak apró dolgok amellett, hogy sikeresen visszahozták a sorozat eredeti hangulatát. A mennybéli dolgok kissé háttérbe szorultak, főleg a vadászok voltak előtérben (a mitológiájuk is bővült). A humor és a jó zenék is visszatértek a sorozatba, amik szintén a fénykort idézték.


A jól felépített cselekmény és a gyönyörű finálé mellett viszont kissé hiányoltam a karakterfejlődést. Dean kissé erőre kapott, talán ennyiben változott ő, de Samnél sok változást nem éreztem. A mellékszereplők közül viszont érdekes volt Castiel megtörése, úgymond visszaangyalosítása emberből, majd a két oldal közötti (a testvérek és Naomi között) vívódásai visszaállították Castielt eredeti szerepébe, többé-kevésbé. Aki még változott, az a 7. évadból ismert Charlie. Már nem tartózkodik a természetfelettitől, hanem részt vesz benne a maga, szerethető módján. És kicsit ő is megismertük. Még Crowleyról érdemes megemlíteni, hogy a figura még hozza a megszokott formáját, de már megmutatkozott, hogy nem is olyan legyőzhetetlen, mint aminek hiszi magát.

Visszatekintve a Supernatural nyolcadik évadára, bizony elmondható, hogy régen nem volt ilyen jó. A nehézkes első lépések után újra felbődült az Impala motorja, szeltük Amerika útjait, és közben gankeltük a son of bitcheket. Jó öreg Supernatural, ahogy szeretjük. Carry on my wayward son, ez megér egy 8/10-es pontszámot.

Legjobb epizódok (szerintem):

  • What's up, Tiger Mommy?
  • LARP and the real girl
  • As Times Goes By
  • Everybody Hates Hitler
  • Man's Best Friend With Benefits
  • Remember The Titans
  • Pac-Man Fever
  • Sacrifice

Follow Us @soratemplates