2017. október 29., vasárnap

A vidéki geek élete úgy 10 évvel ezelőtt

október 29, 2017 0 Comments

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

Egykor itt állt a Sárkánytűz bódéja. Irmagja se maradt mára.
Vagyis de. Irmagja talán maradt
A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni
2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék
A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim
A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz
A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo
2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról
A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon
A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek
Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

2017. október 23., hétfő

Szárnyas fejvadász 2049

október 23, 2017 0 Comments

Az októberi tervekben is írtam, hogy nálam a Szárnyas fejvadász 2049 volt az év legjobban vártj sci-fije. Jó alapanyag (itt olvashatjátok, miért gondolom ezt), jó rendező (Denis Villeneuve, akinek többek között az Érkezést köszönhetjük), jó trailer és jó zene (Hans Zimmer is besegített a munkálatokba). Kérdés: kell ennél több? Igen, két kedves ismerős, akik eljönnek velem a moziba - ezúton köszönöm Diának és Ákosnak, hogy hívásomra jöttek. Lássuk, érdemes volt elkészíteni a folytatást.

Tartalom:
"2019-ben a replikánsok után vadászó szárnyas fejvadászok egyike különös felfedezést tett. Harminc évvel később egy másik fejvadász, az LAPD tisztje, K (Ryan Gosling) egy másik titokra lel. Egy olyan rejtélyre, amely ha felszínre kerül, felforgathatja mindazt, ami a földi társadalomból még megmaradt. Az ügy érdekében fel kell kutatnia a rendőrség egy régi emberét: Rick Deckardot (Harrison Ford): Csakhogy Deckard 30 évvel ezelőtt eltűnt, és senki nem tudja, hol bujkálhat.
Azt is csak néhányan sejtik, hogy miért... "

Forrás: Port


A moziból kijövet kicsit hasonlóan éreztem magam, mint amikor befejeztem a Szárnyas fejvadászt. A film atmoszférája teljesen letaglózott, különös gondolatok kavarogtak bennem arról, mi is tesz minket emberré, valaha fogunk-e gondolkodó robotot teremteni és mi lesz velünk a jövőben. Aztán a két alkotás utáni hasonló érzések mentén nem tudtam nem egymáshoz hasonlítani őket. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy Villeneuve szellemesen köti össze a két film eseményeit (ez főleg az előző epizód jól ismert arcainak, mint Harrison Ford behozásánál érezni), futurisztikusabb hatással, de az elődhöz hűen idézi meg a neo-noiros-cyberpunkos atmoszférát, és bár nem olyan emlékezetes a soundtrack, de Hans Zimmerék is a legtöbbet hozták ki a Vangelist idéző zenéjükkel. Azonban pár - számomra - negatív megvalósítás is akadt. Leginkább a biztonsági játék volt számomra szembetűnő a 2049-nél (a továbbiakban így utalok a 2. részre). A 1982-es résznél végig azt éreztem, nem feltétlen vezetik a nézőt a cselekményben, sem pedig az alkotás mondanivalójának megértésében, sokkal inkább ránk bízzák az értelmezést; ezzel szemben a 2. rész direktebb módon mutatja meg, mi is történik. Emiatt kicsit csalódott voltam, mivel az új főhősünk, K útját követve nagyon úgy tűnt, jól bevett hollywood-i klíséket fogunk látni vagy olyan témákat, amelyeket az elmúlt években már feldolgoztak. Utóbbinál több kritika is említi például a Her-t K és Joi szerelmi szála kapcsán, de a Westworld is előkerült a robotok öntudatának ébredésénél, de egyértelmű az is, hogy a 80-as évekbeli előd gondolatait is továbbviszi, mégha csak érintőlegesen is. Ezek mentén talán könnyebb befogadni a 2049-et, azonban egy tapasztaltabb sci-fi mozis többet várna ennél - gondolhatjuk ezt a film utolsó fél órájáig, amikor is Villeneuve egyetlen húzással felborítja az addig felépített cselekményt. Spoiler nélkül annyit erről a csavarról, hogy kárpótolhat minket az addigi másfél órás egy-egy rosszaló szájhúzogatásunkért.


Azonban a 2049 vége nem csak a teljes filmet fordította fel, hanem sok mindent nyitva hagyott. Fel is merült bennem a kérdés: vajon lesz folytatás? (tervek vannak azért) Ugyanis a háttérben felmerül a hatalomátrendeződés szükségessége, azaz egy forradalom van kilátásban. Ezentúl csak egy rövid, szöveges ismertetőn keresztül kerülünk képbe a 30 évvel későbbi eseményeket illetően, ami miatt kicsit nehéz volt először belerázódni K és a jövőbéli Los Angeles mindennapjaiba. A BR világának összetettsége sejlik fel ezzel, az kétségtelen. És így utólag megtudtam, készült egy előzmény kisfilm (itt nézhetitek meg), amit nem árt megnézni a 2049 előtt, de nem ér hátrány sem - azt leszámítva, hogy úgy érezheti magát, mint én. Amúgy ezt a szűk marokkal mért univerzumépítést (tény, inkább képekkel építkezett a film) az "elidegenítő elemek dobozába" helyezem, mivel ezen kívül akadt pár olyan jelenet, ami kidobott a 2049-ből. Ilyen volt nekem K és Joi "fizikai beteljesülése", a csábosan belépő hologramprostituált, vagy a sivatagban K fölé magasodó meztelen női szobrok. Valahol szexisták ezek a képek (a hologramok és a szobrok) vagy valahogy nem odaillőek. Természetesen mindegyiket meglehet magyarázni a film kontextusában, vagy épp vitatkozni róla - erről a Roboraptoron olvashattok egy jó cikket, ami főleg a szexizmust járja körbe -, de egyszeri nézőként zavarónak hatottak. Kérdés, egy második vagy harmadik újranézésnél hogyan értelmeződnek újra ezek a képsorok.

Összegezve mindenképp nagy élmény a Szárnyas fejvadász 2049, moziban érdemes nézni. Hosszú film, az igaz, némely nézőnek lassú is lehet, de szerintem mikor épp nincs tényleges történés a vásznon, akkor is annyi apróság fedezhető fel képi és gondolati szinten, hogy ha ezekben elmerülünk, akkor igazából nem is lehet nagyon hosszúnak érezni. Részemről 9/10, annak mindenképp ajánlom, aki szeret elveszni, gondolkodni és egyszerűen önmagáért élvezni egy filmalkotást.

2017. október 12., csütörtök

Októberi blogterv

október 12, 2017 0 Comments

Sziasztok!

Bőven benne vagyunk az októberben, és én még meg sem terveztem. Nem is tépem fölöslegesen a virtuális számat, inkább megmutatom, mit is várhattok tőlem az elkövetkezendő időszakban. 

Az új hónappal kicsit a Haloweenre és a Halottak napjára hangolódok, ezt jól mutatja az októberre választott olvasmányaim és néznivalóim sora is, de leginkább Stephen King. Az AZ hatására megrendeltem a regény változatot, de elhatároztam azt is, hogy az itthon lévő King regényekből is ideje lennem olvasnom valamit. Ehhez adott még egy kis löketet Andi IMHO-s kihívása, ahol most Stephen Kinggé a főszerep. Be is neveztem egy angol Carrie-vel, ami nekem egy hatalmas King kötetben van meg. A lenti képen látszik is. 

King és Stephenson: ilyen illusztris társaságban telik az október
És az előző hónapból átjött Neal Stephenson! (de nem csak ő... sajnos) Remélem, végre sikerül legyőznöm a könyvét, és annak rendje és módja szerint robban fel a Hold is (aki legalább a fülszöveget olvasta, vágni fogja, miről van szó). Letyától pedig elnézést a borzalmas késlekedésekért, de hát amikor az embernél ilyen könyvtári könyvek hevernek itthon? (meg annyi questet vesz fel munka címszó alatt, hogy csak na)


Jó, a Cuckoo's Calling saját példány, de a Station Eleven (ezzel már végeztem) és a The Heart Goes Last nem. St. John Mandel könyve őszintén véletlenül csúszott be a kölcsönzendő könyveim közé (belezúgtam a borítóba, ennyi az oka), Atwood regényével viszont olyan terveim vannak, hogy a Zsófi külföldiül olvas blogra fog menni róla egy beszámoló. Persze a Station Elevenről is lesz hasonló bejegyzés, de a Heart Goes Last jobban illeszkedik a blog tematikájához. 

Könyvek után van pár képregényes terveim is, egyik az Outcast, amivel szintén bőven kapcsolódok a Halloweenhöz. És mellesleg nem árt végre végigmennem rajtuk az Őszi képregénybörzén megjelenő 4. rész előtt. Ezen kívül pedig egy francia klasszikus - ami szintén a mostani börzére jön ki - is felkeltette az érdeklődésemet: Barbarella. Amennyire tudom elég komoly utat járt be a hősnő, jó lenne végre megismerni őt.


Az októberi tervek végére pedig néhány várható filmes és sorozatos cikkemről. Az elmúlt időszakban szerencsére több filmre is sikerült eljutnom, többek között az AZ-ra, aminek most a Kinges fellángolásomat köszönhetem, és az - nálam - év legjobban várt sci-fijére, a Szárnyas fejvadász 2049-re. Ezekről hamarosan (terveim szerint az elkövetkezendő két hétben) lesz poszt az Antiganén. Ezen kívül nagyon jól belemerültem a Philip K. Dick's Electric Dreamsjébe is, aminek - a Blade Runnerrel karöltve - egy hatalmas PKD-s fellángolás lett az eredménye. Úgy érzem, vagy novellákat fogok tőle olvasni, vagy angolul újrázok egyet az Álmodnak-e az androidokkal. Még a jövő zenéje, de már felmerült bennem a dolog. 

Visszakanyarodva a sorozatokhoz a legjobban várt évadpremier is közeleg, ráadásul október 31-én esedékes: Stranger things 2. évada. A Netflix elég magasra tette a lécet az első etappal, remélem, minimum egy olyan minőséget kapunk. Az ötletes poszterek és a paráztató trailerek biztatásra adnak okot. Végül pedig kinézőben van egy Black Mirror nézés is, amihez a Facebook oldalon tartott kis véleménykutatás után szántam rá magam. Állítólag nagyon jó, majd meglássuk.

Kihagytam valamit? Lehet, de majd úton-útfélen jön majd az update.

Addig is legyetek jók!

Chibi Zsó



Mert belezúgtam ebbe a számba

2017. október 10., kedd

Blankets

október 10, 2017 0 Comments

A Blankets egy graphic novel - legalábbis a hátoldalán ez állt. A könyvbe belelapozva viszont azt láttam, ez inkább egy képregény. A comic book és a graphic novel közötti különbség megértésében valamit a Wikipédia segít - miszerint a graphic novelt hosszabb művekre (regény hosszúságú mű vagy antológia), a comic booksot pedig inkább a rövidebb hangvételű darabokra használják -, de ezen kívül George R. R. Martinhoz hasonlóan én is értetlenül állok a kifejezés előtt (lásd: trónok Harca képregény bevezetője). Craig Thompson műve az egyszerüsített graphic novel értelmezés szerint beleesik a műfajba. Lássuk, a regény és a képregény egyesülése mit adhat nekünk.

tartalom:
"Egy szeles Winsconsin-i tél tájképébe helyezve tárja fel a Blankets két, az elszigetelt vidéken felnövő testvér rivalizálását és két felnőtté váló fiatal bimbózó szerelmét. Mese a biztonságról és a felfedezésről, játékosságról és tragédiáról, arról, milyen kegyvesztetté válni, és honnan is ered a hit."

Forrás: Angol fülszöveg (saját fordítás)


Ha egy szóval kellene összefoglalnom a Blanketset, akkor a keserédes szót használnám. Adott egy nagyon érdekes családi hátterrel rendelkező fiú (Greg, a graphic novel rajzolója?). Ahogy Thompson fokozatosan kibontja a fiú történetét úgy jövünk rá, milyen sok görcsöt cipel magával. Viszont mindig ott van a rajzaival teremtett világa, amin keresztül képes a túlélésre. A festményeiben és képregényeiben nem fáznak a kisöccsével (a szüleik spórolnak, hogy ki tudjanak jönni a pénzükből, így nincs fűés), és az iskolatársai sem cikizik különcsége miatt. Aztán jön Raina, és kinyílik a világ Craig előtt, mi olvasók pedig megkapjuk az egyik legvalósághűen ábrázolt első szerelmet. Thompson nem fél az ehhez hasonló történetekben (a graphic novelt YA és NA közé lőném be) kevésbé bemutatott vagy tabunak számító dolgok bemutatásától (pl. szexuális vágy, a testünk felfedezése), ezek szerine természetes velejárói az első szerelemnek. Ezen felül kapunk egy nagyon bensőséges képet is a főszereplőről, ami először lehet kicsit kényelmetlen, de idővel kiderül, miért fontos ez a fejlődése, és persze a cselekmény szempontjából.

Egy másik érdekes aspektua a Blanketsnek az amerikai társadalom bemutatása. Szerephez jut a bullying, s bár ez nem sok újat jelent az ifjúsági irodalomban, de a környezet miatt (vallási közösség) válik érdekessé. Mondjuk a vallási bigottság és az álszent viselkedés nekünk sem új, ezek általába véve megvannak minden kultúrában, viszont Craig mindennapjain keresztül kapunk egy kis rálátást arra, hogyan működik egy amerikai keresztény közösség - természetesen annak jó és rossz oldalával együtt. A szereplők életét nagyban befolyásoló vallás mellett Thompson egy nem túl kellemes képet is elénk tár a Wisconsinban élők mindennapjairól: szegénység, szellemileg sérült gyermek nevelése, válás stb. Az ehhez hasonló ábrázolások mindig kicsit közelebb hozzák nekem az USA-t, a Hollywood-i filmek és az amerikai álmon túli valósabb képet.

A Blanketsről röviden: Ilyen tiszta és ártatlan szerelmi történetet régen olvastam, amibe még egy kis szociográfia is belefért. Viszont úgy érzem, a hasonlóan ártatlanka rajzok nélkül nem lenne ilyen erős a történet, főleg a hétköznapok árnyaival, amelyek végig ott mozogtak a két főszereplő tisztasága alatt. Ezektől lesz igazán keserédes. 10/10.

2017. október 1., vasárnap

A Kép és a Hang ereje - Dunkirk

október 01, 2017 2 Comments

A Dunkirk plakátjáról mindig az a festmény jut eszembe, amit a Wikipédián láthatunk a Romantika címszónál: Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger fölött. Ha a saját asszociációimon haladok tovább a két képben a közponi alak szerepe a közös pont: szemben állni a legyőzhetetlen erővel. Christopher Nolan első világháborús filmjében ezt a toposzt járja körben.

tartalom:
"A II. világháború egyik legtragikusabb emléke lehetne, ám egy különleges mentőakció története lett belőle. 1940 májusának végén a diadalmasan előretörő német hadsereg bevonult Belgiumba, és a franciaországi Dunkerque közelében a tengerhez szorította a brit és francia katonákat. A legfeljebb 5 kilométeres szakaszon a szövetségesek több mint 300 000 embere szorult össze, és nem volt merre menekülniük.Az angol flottának különleges és váratlan akcióval, hatalmas veszteségek árán mégis sikerült véghezvinni a mentőakciót - és sikerrel juttatta ki a frontvonalból a szabad világ utolsó hadseregét.

Film a menekülésről, a káoszról, a háborúról és a túlélésről... "
Forrás: Port


Nagyon hála a Sugár mozi akciójának és Gergőnek, aki eljött velem Dunkirket nézni, és így nem maradtam le róla a moziban. Olyan erős atmoszférája van az egész filmnek, amit csak vásznon érdemes nézni, otthon a DVD vagy egy BlueRayes mozizás nem feltétlen adhatja vissza az élményt. Nolan egy mentőakciót mesél el, aminél igazából nem is lényeges, mikor és hol történik, de a miheztartás végett: a II. világháború idején járunk, Dunkerque partjaitól nem messze, ahol a harcok közepén legalább 300 000 katonát kellett kimenteni. Ilyen történeteknél Hollywoodban megvan az a veszély, hogy valami giccseset kerekítenek belőle, de Nolannál szerencsére nem kellett ettől tartani, egy nagyon érdekes megközelítésből meséli el a dunkerque-i partok eseményeit. Az események a front különböző helyszíneinek - víz, föld, levegő - történéseiből állnak össze, így kapunk egy háborús montázst, s Nolan ennek köszönhetően tudja fenntartani a háború realitását. Nála nincsenek hősök vagy dicső pillanatok, csak az élethez való görcsös ragaszkodás és a bizonytalanság. 


Számomra mindenképpen érdekes eszközökkel mutatja be ezt az üzenetet a Dunkirk. Például vitathatatlanul nagy szerepe van itt Hans Zimmer zenéjének a szüntelenül ketyegő órával, ami egyértelműen az idő vészes fogyását idézi meg, és az egyéb háborús helyzetet idéző hanghatásokkal (pl. repülőgép vagy a sziréna). És ennek érdekes módon akkor van igazi ereje, amikor kisebb momentumokra fókuszál a kamera, nem pedig monumentális jelenetekre. Például az egyik legerősebb jelenet a Dunkirk elején van, amikor az első hajó épp elhagyná a kikötőt, de közben két katona egy eszméletlenül talált társukat próbálják meg mindenáron felvinni a távozó hajóra, hogy az biztos segítséget kaphasson. Nolan az ilyen pillanatokkal is inkább az emberi tényezőt emeli ki, nem pedig a hősiességet (megvédjük népünket az ellenségtől) vagy a pusztítást. Igazából az ilyen ember közeli pillanatokon keresztül érthetjük meg a háború igazi borzalmait, és az egész harcnak az értelmetlenségét. 

A komoly üzenet mellett a rendező viszonylag közönségbarátra szabta filmjét. Az utolsó percekig folyamatos izgalomban tartanak minket Zimmer zenéjével és a minden oldalról támadó ellenséggel vagy a természet újra és újra lecsapó erejével, s mindezzel a névtelen katonák képességeik szerint felveszik a versenyt. Nolan valahogy képes volt mindent a legjobb helyen időzíteni, viszont nem is nyújta el túlságosan a filmjét, pont annyira hosszú, amennyire szükséges. 

Visszagondolva a moziélményre sok zavaró dolgot nem éreztem a Dunkirk közben, talán csak annyit, hogy a második félben kicsit belassult a történet, a kínos pábeszédek (de szerencsére nem sokat beszélnek a szereplők), továbbá akadt egy-két apróbb hihetetlen dolog (pl. Tom Hardy hogy volt képes majdnem üres tankkal elvezetni a gépét és még több német repülőt leszedni?), de ezektől függetlenül ez egy teljesen jó film, 9/10-et mindenképpen ér nálam. Nolan rajongók biztosan fogják szeretni, aki pedig szeretné egy kicsit szokatlan megközelítésben látni a II. világháborút az mindenképpen tegyen egy próbát a Dunkirkkel. 

Follow Us @soratemplates