Antigané

Az egyik kedvenc SFF íróm Neil Gaiman, akinek a műveihez számos gimnazista és fiatal egyetemista kori emlékem fűződik. A Molyon a Soseholhoz írt értékelésben már kifejtettem, hogy rendszeresen jártam a megyei könyvtárba az író regényeiért és novellásköteteiért, egyszerűen kellett az az érzés, amit a művei adtak. Misztikusság keverve némi elborultsággal. Valamilyen oknál fogva ebből a nagy lelkesedésből egyetlen regény maradt eddig, a Bram Stoker, Hugo -és Nebula-díjas Amerikai istenek. A regényt gólya koromban már beszereztem, így érthetetlen, hogy miért tartott nagyjából öt évig eljutni az olvasásig, de a közelgő Starz sorozat és a lassan kialakuló hype rávett végre arra, hogy mindent félretegyek és elolvassam a nagy művet. 

Viszonylag régi film, és fogalmam sincs, hogy miért váratott magára ilyen sokáig a megnézés. 2001-ben jelent meg a film és most 2012 van. De a film megnézése után arra kellett rájönnöm, hogy ezt most kellett megnéznem, majdnem húsz évesen. 

Tartalom:

Forrás: Port

Amélie élete mindannyiunk élete. Mindannyian szeretnénk, ha a világ kicsit is szebb és igazságosabb lenne, és szeretnénk megtalálni az igazit, akit a sors mellénk rendelt. Vajon ez lenne életünk célja is: megtalálni azt, akivel közösen élhetjük meg a csodálatos életet? Maga a film is az életről szól, még ha nem is mindig realisztikus. De a nem realisztikus elemektől lesz épp még életszerűbb. Egy film készítése során a legnehezebb visszaadni a személyben zajló eseményeket, viszont az Amélie csodálatos életében vannak erre kísérletek eredménnyel. Egyik legszebb példa, amikor Amélie sütés közben arról álmodozik, hogy szerelme épp hozzá siet a lakásba: az elképzelt jelenet egy külön buborékban jelent meg a jelenetben. Egy másik példa pedig, amikor főhősünk csalódottsága úgy jelent meg, hogy cseppfolyóssá vált.
A filmnek egy másik, számomra sarkalatos pontja az álmodozó-lét. Már a kezdőjelenetből hamar rájövünk, hogy főhősnőnk nem hétköznapi figura. Ujjáról eszi az epreket, öngyilkos hajlamú hala van, a moziban szeret hátrafordulni és az emberek arcát fürkészni, és továbbá olyan kérdésekkel szórakoztatni magát, hogy vajon ebben a percben hány ember is él át orgazmust. Persze ilyen "bogarasságokra" nem csak ő hajlamos, hanem a többi szereplő is, de valahol azért földhöz ragadtabbak, mint Amélie. Ismerőseinek megvannak a maguk szomorú sorsuk, így többször is elhangzik az az állítás, hogy a mai világ nem az álmozóknak áll. Azért hősünk ennek ellenére is próbál segíteni ismerősein apróbb gesztusokkal: kerti törpés fényképek, elveszett tárgyak visszaszolgáltatása, a szemét zöldséges megleckéztetése. Vajon helyes-e némi álmodozással megszínesíteni életünket? Bizonyos határokon belül igen.
Rengeteg gondolatot ébreszt ez a film világunk lehető legtitokzatosabb dolgáról, az életről. 

A kivitelezésről már esett szó: hogy milyen kreatív nem realisztikus dolgokkal teszik valóssá a filmet. Az egész élményhez sokban hozzájárul a jelenetek kivitelezése: olyan, mintha mindegyik filmkocka egy nagy gondoskodással megfestett festmény lenne. És a szemkápráztató felvételeket Yann Tiersen csodálatos kompnációja teszi még élvezhetővé. Amitől pedig még szerethetőbb lesz a film, azok a színészek, akik életre hívják a különleges szereplőket. Audrey Tautou az egész filmben bájos sajátos természetességével, könnyen meg lehet szeretni. Mathieu Kassovitz nem annyira jellegzetes figura, mint a főhős, de természetessége miatt szintén könnyen meg lehet szeretni.

Rosszat nem tudok erre a filmre mondani. Megvan benne minden, ami szükséges egy jó filmhez. Igaz, kell hozzá egy bizonyos hangulat a végignézéshez, de ha ez megvan, akkor Amélie csodálatos élete könnyen magába szippanthat minket. 10/10-es film, ilyen alkotás ritkán születik.

Ezt a filmet még Dodó ajánlotta, akinek meg a hittérítők (mily meglepő). Igazából a röhejes magyar cím miatt (Meztelen mennyország) akartam megnézni, de végül kaptam egy kedves kis filmet is, olyan Disneyset.

Tartalom:

"John Groberg (Christopher Gorham) fülig szerelemes Jane-be (Anne Hathaway), ám tanulmányai elvégzése után az egzotikus Tonga-szigetre kell utaznia. Misszionáriusként a mormon hitre tanítja a bennszülötteket. Miközben Groberg szembetalálja magát a primitív élet nehézségeivel, igyekszik minél többet megtudni a törzsi hagyományokról, a kulturális szokásokról. Viselkedésével, munkájával kivívja a helyiek megbecsülését és szeretetét. A távolság persze Jeanhoz fűződő szerelmét is próbára teszi."

Forrás: Port.hu

A film kicsit a 17. századi angol regényekre emlékeztetett. Nem is annyira a levélregényhez hasonló elbeszélés miatt, hanem a helyszín miatt (távoli, egzotikus sziget). Továbbá az The Other side of Heaven tele van a kalandfilmek tipikus jellemzőivel, a jól ismert Disneys a "szerelem mindenen átsegít" üzenettel, ezen kívül pedig ki nem használt ötletekkel. Felismerni számtalan olyan jelenetet, amelyek valamilyen szinten szimbolikusak lennének ( spoiler! például amikor a keresztelés jelenet közben mutatják a hajóra ment bennszülött lányt, amint kézen fogva vezeti a matróz egy szobába - mint a beavatódás képe spoiler vége). Hogy ezek direkt vannak így megkomponálva vagy nem, az sajnos nem derül ki. A történet végig megmarad egy kalandfilm szintjén. Ezen kívül a cselekményvezetés néhol elnagyolt, hirtelen ugrunk egyik eseményből a másikba, és így teljesen elveszti az ember az időérzékét is a történetben. Vagyis nem érezni, hogy két év történéseit látjuk.

A történet kivitelezésén kívül nincs egyéb gond az Other side of heaven-nel. A színészek a szerepüknek megfelelően játszanak, de nem kiemelkedőek. Bár azt az egyet nem értem, hogy miért Anne Hathaway-jel reklámozzák a filmet, amikor alig szerepel benne... A jelmezek szépek, a táj is nagyon egzotikus, bár elég idealista. Esetleg még a fordításba lehet belekötni, amiért inkább a katolikus nyelvhasználatot követte, de tényleg ez legyen a legkisebb probléma. Összességében aranyos film, egyszer meg lehet nézni. Ezért 7/10.

Nem sokan szeretünk beülni magyar filmekre a moziba. Oka talán, hogy kevés jó darabot találni. Azonban Török Ferenc generációs filmjeit érdemes megnézni, sokban különböznek, mondjuk egy Jancsótól. Török filmjeiben magunkat látjuk olyannak, amilyenek voltunk, vagyunk és leszünk. Egy ilyen trilógiával van dolgunk: a történetek külön is megállnak, de mégis van valami, ami összeköti őket.
    A „trilógia” első része a 2001-es Moszkva tér. Olyan sikeres volt (és mai napig az), hogy Filmszemlén három díjat is nekiítéltek. Vajon jogos, vagy a rendezvényen a rendezők megint egymásnak osztogattak? Nem erről van szó. A Moszkva tér első generációs filmként a ’89-es érettségizők szemszögéből mutatja be a rendszerváltást különösen mélyen szántó gondolatok és politikai események minimalizálásával (csak a háttérben szóló tv-ből szerezhetünk tudomást a „nagy dolgokról”). Itt tényleg mindent a gyerekek szemével látunk, az a fontos a filmben, ami egy akkori fiatalnak: hol lesz épp a legközelebbi buli, melyik lánynál lehet próbálkozni. És persze az álmok, a Nyugatra való elvágyódás, amik akkor kis „ügyeskedéssel” válhattak csak valóra. Az ismerős koron kívül ismerős alakokkal is találkozunk: kinek ne lett volna stréber vagy épp nagyképű osztálytársa, mosolygó osztályfőnöke, szerető nagymamája? A Moszkva tér annak köszönheti sikerét, hogy a néző mindenképp talál benne valamit a saját életéből.

    A trilógia második része a 2003-ban forgatott Szezon. Itt is fiatalokkal találkozunk, azonban egészen más korban és korszakban. A Szezon a mi, mostani 21. századunkat tárja elénk. Három huszonéves a főhős, akik akár a Moszkva tér hősei is lehetnének. Török itt sem változtat módszerein: ugyanolyan részletességgel mutatja be ezt a világot is, mint ’89-et. A dialógusok hétköznapi beszédstílusban íródtak; a figurák kidolgozottak, de nem emelkednek eposzi magasságokba. Ezen kívül megjelenik a felelősség elől való menekülés és ennek ellensúlyozásából fakadó pótcselekvések (bulizás, szex), amik semmihez sem vezetnek. Ettől egészen életszagúvá válik az, amiket a képkockákon látunk.

Szezon c. film

Az utolsó rész a 2007-es Overnight, ami egy egészen más világba kalauzol minket: a brókerekébe. A szereplőink itt már felnőttek, de szintén újak (talán egy áthozott szereplővel találkozni a Szezonból). Az előző két filmmel ellentétben itt kissé felszínesre sikerült a kor bemutatása, de az ebben a világban dolgozó emberek belsőjét jól kibontották. Láthatjuk, mennyire érzéketlenek, csak a pénz körül forognak a gondolataik. Amik a történetben katarzis jelenetek lehetnének (pl. mikor kiderül, kié is a pozitív terhességi teszt), nem kapnak nagy szerepet: mintha a brókernek semmiségek lennének a hatalmas pénzösszegek mellett. Igaz, minőségében elmarad az Overnight az első kettő filmtől, de felvett néhány kérdést. Bennem ez fogalmazódott meg: a gazdagság valóban megöli az érzéseket?

    Van, hogy Török Ferenc mesterit alkot, van, hogy langyosra sikerül a munkája, de örülnünk kell, hogy van egy olyan rendezőnk, aki nem Hollywoodot másolja, hanem saját ötletekkel áll elő, amikkel nem akar mást, csak szórakoztatni.

Overnight c. film

"Berlin, 1961. Nyugat-Berlin körül fal emelkedik, ami elzárja Kelet-Berlintől és az NDK-tól. A hidegháború fokozódik, felmerül az atomháború kitörésének veszélye. A keletnémet úszóbajnok, Harry Melchior számára elérkezett az idő, hogy válasszon a szabadság és az elnyomás között. Álruhában, hamis papírokkal a Checkpoint Charlie-nál sikerül átmenekülnie nyugatra, de addig nem talál nyugalmat, amíg szeretett nővére, Lotte odaát marad, mivel nem akarja otthagyni a kislányát, és férje is ellenzi a dolgot. A forrófejű, jókötésű Harry azonban őrült tervet eszel ki: 135 méter hosszú alagutat akar ásni a keletet a nyugattól elválasztó szögesdrót alatt, amit csapdák szegélyeznek, s ott járőröznek mellette az NDK-s határőrök. Harrynak szenvedélyes érveléssel másokat is sikerül meggyőznie - köztük jó barátját, a mérnök Matthist, akik ki akarják szabadítani szeretteiket. Matthis terhes barátnőjét, Carolát a férfi menekülése közben letartóztatják; Fred anyját akarja áthozni; az idealista Vic pedig bármit megtenne a szabadságért.
A vállalkozáshoz persze pénzre is szükség van, ezért megállapodnak az NBC-vel, hogy lefilmezhetik az alagútásást, de csak akkor mutathatják be a felvételeket, ha sikeres lesz a menekülés. Sárban és piszokban, centiméterről centiméterre vájják az alagutat, ami időnként beomlik, s állandóan figyelniük kell a fölöttük lépkedő járőrökre. Amikor már közel járnak a célhoz, terveket kezdenek szövögetni, hogyan hívják ide Lottét és a többieket. De Krüger ezredes - aki meglátogatja Carolát a börtönben - meggyőzi a lányt, hogy születendő gyermeke érdekében kémkedjen Lotte után. Az államrendőrség így tudomást szerez róla, mire készülnek. Carola azonban végül félrevezeti Krüger ezredest, így a rendőrség későn érkezik az alagúthoz, ugyanis Harryt kivéve már mindenki nyugat felé araszol a föld alatt. A férfi csak egy dologban reménykedhet: gyorsabb azoknál, akik már a sarkában vannak..."

 Forrás: Port.hu

Üdítő egy európai film a sok Hollywood-i alkotás között, az biztos. A németség történet vezetésben és a szereplők jellemén is meglátszik. Egyenes szigorú két történetszálas film, érthető, bár sokszor voltak gondok azzal, hogy ki kicsoda, legalábbis nálam (bár ezt inkább azzal magyarázom, hogy iskolapadból nehezebb filmet nézni, mint otthon). A karakterek hétköznapi alakok, akik hétköznapi érzések által vezérelve haladnak céljuk felé. Talán ezért annyira szerethetőek. Két kiemelkedő szereplőt szeretnék meg említeni: Vic és Krügert. Vic mindig valami vidámságot csempészett az eseményekbe, megrázó élmény is volt, amikor bevitték az NSZK-sok az őrsre. Krüger ezredes egy igen összetett ember: egyszerre intelligens és fanatista, és persze gonosz. A néző megundorodott cselszövéseitől és a film végén értetlenkedett azon, hogy fanatizmusa milyen egyszerű dolgokban akadályozza meg. Gondolok itt arra, hogy nem ment Harry után az alagútban, merthogy az már az NDK területe.
És ha említettem ezt a mozzanatot a filmben, kitérek egy jó kis észrevételre, amire némettanárunk hívta fel a figyelmünket. Hihetetlen vagy sem, a filmbeli események megtörténtek, de hogy a cselekmény kerekebb legyen, valószerűtlen eseményeket is csempésztek bele. Ilyen például az, hogy Vic simán beöltözhetett nyugati határőrnek és beülhetett egy - véletlenül - üres tankba. És ugye ide sorolható Krüger esete is.
És még van egy lehetetlen jelenet: Harry és Fritzi. Végig sejtettük, hogy köztük lesz valami, és miután Fritzi vőlegényét lelőtték, a két főhős össze is borult. Ezt a részt csak nagy pillogással néztük, ugyanis ebben a helyzetben teljesen erőltetett volt a szerelmi szál kibontakozása. Normális esetben, ha valakinek meghal a szerelme nem borul mindjárt más ember nyakába. Csak kell egy kis idő, amíg kiheveri az esetet.

A történet hiába alapul valóságos eseményeken, így is izgalmas film kerekedett belőle, amit a színi világ és a kézikamerás (az akkori NBC-s) felvételek csak még inkább fokoztak. A külső színhelyeket általában szürkés színek uralják, a keleti jelenetekre a sok szín jellemző (talán ironikusak akartak lenni a készítők), az alagút jeleneteit pedig a félhomály vagy a teljes sötétség jellemzi. Kissé depressziós hangulatot nyom a filmre, fokozza a feszültséget, de ettől olyan jó.

Német film ez vagy nem, régi is vagy nem, akkor is egy 9/10-es.