2016. november 27., vasárnap

Nyelvészet mindenek felett

november 27, 2016 0 Comments

Ted Chiang tökéletes példája annak, hogy a jó novellákhoz talán több tehetség kell, mint egy regény megírásához. Ugyan ritkán alkot, de amikor papírra vet valamit, annak súlya és sikere van. 1990-ben Bábel tornya írásáért Nebula-díjat nyert, legutóbb pedig The Lifecycle of Software Objects kisregény hozott díjesőt Chiangnak. Itthon sajnos nem sok műve érhető el: eddig 3 novella jelent meg a Galaktikában, (Bábel tornya, A kereskedő és a bölcsek kapuja, a Kilégzés pedig a Kétszázadik című gyűjteményben), most pedig az Agave gondozásában az Életed története és más történetek novelláskötet. Ez a kis irodalmi bevezető a mostani bejegyzés témájához szükséges, ugyanis az Életed történetét a nagyközönség inkább Érkezés néven ismerheti Denis Villeneuve mozifilmje révén. Chiang munkássága amúgy is érdekel, a film is felkeltette érdeklődésemet a főszereplő miatt (nyelvész!), így nem volt kérdés, hogy megnézem-e az Érkezést. Yanának köszönöm utólag is, hogy eljött velem moziba. 

Tartalom:
"Ha egyszer eljönnek hozzánk az idegenek, akkor nem csak az lesz a kérdés, mik a szándékaik, hanem az is, miként fogunk velük kommunikálni - és hogyan. Ez a magát szinte minden műfajban kipróbáló kanadai Denis Villeneuve (Sicario - A bérgyilkos, Ellenség, Fogságban) új filmjének kiindulópontja és lényege. A nálunk is ismert Ted Chiang sci-fi író 1998-as Story of Your Life című novellájából készült mű főszereplője a nagyszerű Amy Adams, aki egy elismert nyelvészt alakít - akinek előadásait mégis kevesen látogatják -, akit az amerikai katonaság kér fel, hogy közvetítsen köztük és az idegenek között. "
Forrás: Port


Még nem töltekeztem fel teljesen a science fiction irodalom nagy műveivel, de annyi eszembe jutott az Érkezés kapcsán, hogy az idegenek eljövetele nem új téma, emiatt nehéz is újat mondani ezzel kapcsolatban. Ugyan még nem olvastam az Életed történetét, de a tartalom leírásból (a novellánál és a könyvnél is) azt éreztem, hogy itt megpróbálták újítani ebben az idegen témában. Egyik újítás a science része ennek a science fictionnek: nem a reál, hanem a humán tudományok felé fordultak, pontosabban a nyelvészet fele. Ez az ötlet sem új, elég csak Sheila Finch Xenolinguistics történeteire vagy Clifford D. Simak A város művére gondolni, de mégis alulreprezentált a humán tudomány a sci-fiben. Az Érkezés (innentől már a filmről fogok írni) nyelvészeti része a Sapir-Whorf-hipotézisre, azaz a nyelvi realivizmusra épül. Az elmélet szerint az anyanyelvünk meghatározza a gondolkodásunkat; így eszerint másként gondolkodik egy angol vagy egy francia mondjuk egy magyarhoz képest (de egymáshoz képest is). A hipotézis kapcsán leggyakrabban az eszkimók nyelvét szokták említeni, akik állítólag több szót is használnak a hóra. Teljesen kézenfekvő ötlet, hogy ezt az elméletet a földönkívüliekkel való kommunikáció során is használjuk: ha megtanuljuk a nyelvüket, akkor a gondolkodásukat, és így a céljukat is megérthetjük. Nem teljesen a film legeslegelejétől, de ezen a szálon indul el a film is. A főhősnő, Dr. Banks hamar az idegenek színe elé kerül és próbálja bevetni szaktudását. Sok izgalmasat tartogat ez a rész (pl. külön figyeltek arra, hogy az idegenek nyelvi rendszere csöppet se emlékeztessen egyik emberi nyelvre se), azonban nem mélyül el eléggé a témában. Olyan érzésem volt végig, hogy a nyelvész hölgy elég gyorsan megoldotta feladatát, mintha máson lenne itt a hangsúly...


Az érzés teljesen jogos, mert inkább Dr. Bloom személyes drámája kerül előtérbe, miközben az emberiség paranoid módon várja az idegenek aggresszív viselkedését. Ilyen körülmények között kell főhősünknek elrendeznie saját dillemáit, plusz megoldani feladatát. Ezt a szálat is nagyon szépen felépítette a filmet, kellőképpen vezetett, majd ahol kellett, félre is vezetett. Elég spoileres lenne belemenni abba, hogy mit miért választhat Dr. Bloom úgy az életében, mint ahogy, de annyit mindenképp leszögeznék, hogy nehéz dolog felé köteleződik el. Mégis azt érzem, hogy ennél a résznél sem fejtettek ki mindent, bőven elbírt volna még további lelki vívódást és némi elvontabb gondolkodást Dr. Bloom döntése. Így csak azt érzem, hogy kaptam egy szépen becsomagolt közhelyet. De ez a következő szálra is teljesen igaz, amire szeretnék kitérni. Az Érkezés elején inkább csak a háttérben zajlik az emberiség globális reakciója az idegenek jelenlétére, aminek örültem is, szintén egy újításnak gondoltam. Aztán a történet előrehaladtával sajnos nagyon is előtérbe került és egy elég sablonos szenárió kerekedett belőle: spoiler! rossz kommunikáció miatt támadunk! spoiler vége! Nem vitatom, hogy nem ez történne a valóságban hasonló szituációban, de a 2010-es években némi újítást várnék az ilyen kaliberű történetekben. Azt meg nem is szeretném kommentelni, hogy megint egy USA vs. Kína/Oroszország felállást láthattunk. Azonban egy pozitívumot szeretnék az emberiség résznél említeni: főhősünk elég trükkösen oldja meg a felmerült veszélyt. Jogosan lehetne a film csúcspontjának nevezni, amit a személyi dráma szál csak tovább tetőz. 

Visszaolvasva, nagyon sok bajom van az Érkezéssel (még egy, amire nem értem ki, de nagyon zavart: Jeremy Renner karaktere). Rengeteg olyan dolgot vet fel és kezd el kibontani, amiben sok a potenciál és egy fantasztikus film kerekedhetne belőle, de ez mégsem történik meg. Tény, hogy egy gyönyörűen elkészített filmről van szó, ami számtalan szemet gyönyörködtető beállítást és egyéb filmes eszközeket vonultat fel (emiatt mindenképpen moziban kell látni), de történet és mondanivaló szintjén bizony sok mindent elbírt volna még az Érkezés. Most nekem 6 és 7 között mozog, de az újdonságok miatt legyen 7/10 a végső pontszámom. A végén még annyit jegyeznék meg, hogy gyanítom, novellaként jobban működik a történet, mint egy 2 órás film formájában. 

2016. november 25., péntek

A koboldcsászár

november 25, 2016 0 Comments

Sok könyvmolyhoz hasonlóan, nekem is szokásom könyvesboltokban nézelődni, webshopokat böngészni és a kiadók tervezeit átfutni. Az utóbbi kis időtöltésem miatt találkoztam Katherine Addison A koboldcsászár című regényével. Emlékeim szerint a Gabo kiadó már az év elején bejelentette, hogy tervezik a regény megjelenését, és most már ki is jött magyarul. Azonban én türelmetlen voltam, és nyáron angolul elolvastam a könyvet.

Tartalom:
"A császár legifjabb, félig kobold fia egész életét száműzetésben töltötte, távol az udvartól és az ottani, halálos intrikáktól. Amikor azonban apja és három fivére életüket vesztik egy gyanús balesetben, egyedüli örökösként kénytelen elfoglalni a helyét a trónon.

Maia nem ért a politikához, nincsenek sem barátai, sem szövetségesei, és bármelyik pillanatban vele is végezhet az, aki a családja elleni merényletet elkövette. Miközben láthatatlan ellenfelei a trónjára és az életére törnek, és talpnyalók próbálják saját érdekeik hálójába vonni, gyorsan meg kell tanulnia, hogyan álljon helyt császárként."
Forrás: Moly

Úgy érzem, mindent megkaptam A koboldcsászártól, amit elvártam tőle. Jó érzés volt végre olyan fantasyt olvasni, ami nem csatákról és vérről szól. Nem mintha baj lenne az epikus összecsapásokkal, csak néha kell más is. Ahogy Hanna is írta az értékelésében, ez egy Bildungsroman, hisz egy fiatal fiú, Maia uralkodóvá válását követhetjük nyomon. Addison nagyon jól ki is használja a fejlődésregény lehetőségeit. Ami végig tetszett benne, hogy mi, olvasók is Maián keresztül kapcsolódunk be az udvar agyon szabályozott világába, de magát a birodalmat is így ismerjük meg. Addison kitér a verbális és non-verbális kommunikációra (még a tündék fülére is!), a különböző tettek jelentősségére – ezek egyszerre teremtenek egy intrikás környzetet és visznek bele a történet világának menetébe is. Emiatt lassú a cselekmény, szó szerint csak folydogál és itt-ott akad csak gyorsabb szakasz (De azok nagyon gyorsak! Egyik még hajnali egy után is fenn tudott tartani), de akik szeretnek elmerülni egy fantasyben, azok élvezni fogják ezt.

A regénynek még van egy nagyon érdekes tulajdonsága, ami nekem végül is tetszett, de érzek vele kapcsolatban némi furcsaságot. A Hugo, Nebula és egyéb díjátadók miatt is tudhatjuk, de igazából teljesen normális, hogy a mai trendek és nézetek (konkrétan a fekete és egyéb nációk irodalmára, a feminizmusra, queer studiesra és a gender studiesra gondolok [végül is, együtt szoktak járni]) megjelennek a zsánerirodalomban. Ahogy a mi időnkben is, úgy Maia világában is ezek forradalmi eszméknek számítanak, amit maga a félig tünde és félig kobold urdalkodó is tökéletesen jelképez. És emiatt is szimpatikus a király figurája, mert csak egyetérteni tudok a gondolataival és jó lenne egy jobb világot építeni a valóságban is. A furcsa érzés is csak annyi ezzel, hogy az én ízlésemnek nincs eléggé jól elrejtve a történetben a mai kor lenyomata (lehet, csak egyetemi tanulmányaim miatt veszem ennyire észre), de azért nem is teljesen explicit módon jelenik meg. Kérdés, egy későbbi olvasó (mondjuk 20 évvel később) miként fogja látni a fantasybe bújtatott, minket foglalkoztató gondolatokat.

Összességében egy jó kis nyugis regény a A koboldcsászár sok udvari intrikával, dölyfős tündékkel és szerethetően megrajzolt koboldokkal. Akit vonz az ilyen típusú fantasy, az nyugodtan olvassa el, én (is) csak ajánlani tudom. A 9,5/10-es pontszám, nos, magáért beszél. 


2016. november 2., szerda

Egy város, amit le kell győznöd

november 02, 2016 0 Comments

Lakatos István nevével először a 6. Képregényfesztiválon találkoztam, a rajz stílusa azonnal megragadott, és amint tudtam, megvettem első képregényét, a Lencsilányt. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy jelenik meg regénye, gondolkodás nélkül megvettem. Aztán az olvasás a felnőttes teendők (egyetem, munka) eltolódott, és most a Várólista csökkentés miatt jutottam el a Dobozvároshoz. 


Tartalom:
"Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízimanóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek."

Forrás: Moly

Régóta vágytam olyan ifjúsági regényre, mint a Dobozváros: egy könyv, ami egyszerre szól a mai kor gyerekeihez, de közben megtartja a mesék báját is. Hogyan is jön ez össze a Dobozvárosban?
Zalán egy olyan kisfiú, akivel bármelyik mostani fiatal olvasó tud azonosulni. Szeret filmeket nézni, rengeteg robotos, kardozós, sárkányos kalandot álmodik meg és teljesen izgalomba jön a képregényektől. Eközben néha gonoszkodik, kicsit önzősködik, kétségbeesik, de folyamatosan tanul és fejlődik. Nagyon is egy mai korban élő igazi gyerek képét adja.

Aztán ott van Székláb, Zalán tanítója és barátja. Ahogy egy másik molyos értékelés is említette, az öreg egy igazi kozmológiai figura, aki rendelkezik a mesék összes furcsaságával és habókosságával – ez adja a regény nagy báját. Őszintén, azokat a részeket élveztem legjobban, amikor ő megjelent. Őmellette imádnivaló volt még a szőrös vizimanó, a Jónás kecske, a szekrényben lakó tehén és a sok átjáró, amelyek a fiókban vagy a fazékban lapultak. Konkrétan elmagyarázott felépítés nincs Székláb világa mögött, de nem is hiányoltam egy percig se. Ez az egész valahogy így sejtelmesen a legjobb.

A modernség és a régi mesék bája magában a történetben és a mesélésben is jelen van. Lakatos stílusa idézi a klasszikus meséket, de közben kitér a popkultúra jelenségeire, főleg a filmekre. Legötletesebbnek a beiktatott képregényt tartottam ebben a kettős mesélési stílusban. Továbbá az olvasó igényeihez is illeszkedik a regény: általában cliffhangerrel ér véget egy rész, ami mindig továbbolvasásra késztet, de közben rövidek is a fejezetek. Szóval mindenképpen az az érzésünk, hogy pörög a történet. De van annyira érdekes és izgalmas, hogy nem csak látszat ez. Személy szerint csak annyi bajom volt a könyvvel, és pont a mesélésnél, hogy néha nem tudott lekötni, beszívni. Az egésznek az igazi ereje valahol Zalán dobozvárosi kalandjaitól indul. És az az igazság, hogy nem tudom ennek az érzésnek az okát megmagyarázni. Mert ettől eltekintve hibátlan regény, így 9,5/10 pontot adok a Dobozvárosnak. 

2016. november 1., kedd

Sense8

november 01, 2016 0 Comments

A 2015-ös év abszolút kedvenc újonc sorozata nálam a Wachowski-testvérek (ők készítették a Mátrixot) Sense8-je volt (emiatt szégyen is, hogy csak most, egy év távlatából írok róla), nem győztem terjeszteni a barátaim közt. Egy érdekes nyári sorozatok cikk során futottam bele a történetbe, és az alapötlettel (8  egymástól teljesen független embernek hirtelen köze lesz egymáshoz) felkeltette az érdeklődésemet. A továbbiakban direkt kerültem minden információt, hisz éreztem, hogy jobb, ha hagyom meglepetni magam. 

Tartalom:
"J. Michael Straczynski (Alkonyzóna, Power kapitány, Babylon 5, Thor, Z Világháború) és a Mátrix-univerzumot megalkotó Wachowski testvérek a Netflixnek készítettek sci-fi sorozatot, méghozzá Sense8 címen, amelyben 8 idegen valamilyen oknál fogva mentális összeköttetésben vannak, ráadásul rajtuk múlik a világ sorsa. A kissé közhelyesen hangzó szinopszis ellenére a Sense8-ban nagyon van lehetőség, egyrészt a készítők miatt, másrészt meg a sokkal szabadabb korlátokat adó Netflix miatt, ráadásul a forgatás során beutazták a világot, hiszen többek közt Chicago, San Francisco, London, Izland, Szöul, Mumbai, Berlin, Mexikóváros és Nairobi szolgáltak forgatási helyszínül. "
Forrás: Snitt


Habár a Snittes leírás közhelyesnek titulálja az alapötletet (8 embertől függ a világ sorsa), engem, ahogy a bevezetőben is írtam, megfogott, a sorozat nyitója pedig egy olyan aspektussal kecsegtetett, ami végül a sorozat védjegye is lett (számomra mindenképp): a multikulti. Az amerikai kontinenstől, Európán át egészen Ázsiáig mindenféle nációjú emberrel találkozunk az openingben. A pilot résszel pedig ki is derül, hogy a színes nyitó a 8 szereplőt hivatott képviselni. A különböző rasszok és nemi identitások képviselőiről eszünkbe juthatnak a mai filmes trendek, amiket sokan kritizálnak. Hollywoodban igyekeznek figyelni arra, hogy adott típusú karakter (pl. nő, homoszexuális vagy fekete szereplő) egy meghatározott arányban képviseltetve legyenek. A Sense8 ezt a követelményt teljes mértékben teljesíti, de ami nem emiatt érdekes. A Wachowski-testvérek megtöltötték élettel ezeket a szereplőket. A tényleges cselekmény a 4. epizód körül indul csak be, de teljesen megbocsátható a sorozatnak, mert annyira szerethető és lebilincselő élettörténettel rendelkezik mind a 8 karakter, hogy csak az ő életük és bemutatása is képes lenne lekötni. Be kell vallanom, hogy nagyon sok filmnél és sorozatnál csak kötelező jellegűnek érzem azt, ha van egy fekete, ázsiai vagy LMBT karakter, mert nem fordítanak nagy időt az adott karakterek kidolgozására, főleg a származásából fakadó szociális tényezők maradnak ki, pedig nagyon sokat tud adni egy-egy szereplőhöz, plusz hitelesebbé is teszi.


A remekül kidolgozott szereplők mellett jön fel a fő storyline is, amit főleg a 8 teljesen más személyiségű karakter csapattá érése tesz ki. Az első drámákat főleg adott szereplők magánéleti problémái tesznek ki (pl. Nomi műtéte, Sun családi drámái vagy Kala küzdelme a hagyományokkal), amelyek során a mentálisan összekapcsolódott emberek közelebb kerülnek egymáshoz, sőt, ahol tudnak, segítik is egymást - ez szintén felfogható egyfajta csapatépítő tréningnek. Ez leginkább a finálé felé csúcsosodik ki, amikor nem csak egy-egy szereplő segíti a másikat, hanem mind a nyolcan együtt tapogatják ki hatalmuk határait. Spoilerek nélkül annyit mondanék csak, hogy a készítők nagy odafigyeléssel helyeztek el minden "nyomot" a cselekményben, ami majd végül elvisz a végkifejlethez, mindezt megfelelő tempóban elmesélve. Továbbá még maradt bőven tüzijátékuk a következő évadra is (amit sajnos csak jövőre láthatunk).

Összefoglalva, a Sense8 volt a legjobb kezdősorozata - ahogy fent is írtam már. Egy történet, ami azonnal beszippantott és a legutolsó percig le is kötött. De ami még nagyobb érdeme, hogy tele van igazi hús-vér karakterekkel, akikért lehet és érdemes is izgulni. Tőlem kap egy 10/10-es pontszámot, és remélem, a 2. évad is tartani tudja ezt a színvonalat. Mindenkinek szívből ajánlom!

Follow Us @soratemplates