Antigané

Fontos, hogy honnan jövünk, sok mindent (túl sok mindent) meghatároz. Aki ismer tudja, hogy Komárom-Esztergom megyéből származom, Tatabányán jártam a középiskolát, majd innen kerültem fel a nagy Budapestre és lettem angolszakos, aztán kezdtem mindenfélét mindenhová írni. Sok mindent csináltam, és vicces is, de inkább érdekes, meg valahol egy egész komoly önvizsgálat is, hogy honnan jöttem. A hosszú hétvége kapcsán jutott ez eszembe.

Az október 23-mal bezáruló hosszú hétvége alkalmából hazalátogattam alma materembe, majd átmentem Tatabányára is, ahol kedvenc Mirámmal találkoztam. Nem épp Tatabányán, hanem a régi szobámban villant be, milyen érzés volt vidékről nyomon követni a fantasztikus irodalmat és az anime/manga szubkultúrát, de mégis Tatabányán teljesedett ki a nosztalgiám. Fel is kerestem például a Sárkánytűz egykori helyét (erről később). És persze voltak számomra nagynak tűnő nevek (alias a könyvek elején szereplő nevek), akik a budapesti élet és a kultúra vérkeringésébe való bekapcsolódás következtében sokkal közelebb kerültek, de középiskolás koromban inspiráló embereknek tűntek, akiknek a munkássága miatt döntöttem például úgy, hogy lennék műfordító vagy foglalkoznék könyvekkel szakmabeliként is. Aztán azóta könnyebb lett tájékozódni, elérni mindent, ami érdekes lehet, és mindezt sokszor nagyon jó áron is (például, Isten áldja és óvja a Könyvudvart). Viszont ez nem mindig volt így. Részben nosztalgiázásból, részben pedig érdekességként leírnám, tinédzserként hogyan éltem geek és otaku életemet 80 km-re a fővárostól, hogyan jutottam hozzá az érdekesnek tűnő kiadványokhoz és egyáltalán honnan kaptam róluk infót.

A szájhagyomány útja - avagy honnan tudtuk, mit érdemes olvasni

2007-ben kezdtem a gimnáziumot Tatabányán, azonban már korábban kapcsolatba kerültem animékkel és a zsánerrel. Képregényes érdeklődésem a Witch-el kezdődött, amivel egy, az utcánkban lakó lány ismertetett meg. Nagyon rajongtam a történetért, csak mivel (ezért is) gúnyolódás tárgyává váltam általános iskolában, így mire gimibe kerültem teljesen leépítettem magamban a Witch-et. Viszont kerestem valamit, ami pótolhatja a képregény utáni űrt. Ekkor ajánlotta pár ismerős az animéket (hála az internetnek, voltak olyan ismerőseim, akik nem néztek le azért, amit szeretek), mert habár rajzoltak, mégis nagyon komoly történeteket mesélnek el, és minden korosztály találhat valami magának valót benne. Így tizenhárom évesen a kezdeti angol tudásommal belevágtam több animébe is, köztük a Princess Tutu-be vagy a D. A. Angelbe. Meg volt még pár, csak nem tudom felidézni tíz év távlatából.

Ami a zsánerirodalmat illeti, előbb a filmekkel és PC játékokkal kerültem kapcsolatba  az SF-el - előbbivel édesanyámon, utóbbival bátyáimon keresztül. Gyerekként, mint sokunkat elvarázsolt a Star Wars, a Gyűrűk Ura és természetesen a Harry Potter világa is (nem kell mondanom, milyen kollektív élménnyé vált a korosztályunkban). Anya mellett egy időben néztem Csillagkaput és Star Treket is (és persze Xenát és Herculest), azonban azóta nem éreztem késztetést arra, hogy visszatérjek a sorozatokhoz. Játékok közül pedig megismerhettem a Hereos 3: Might and Magicet, ami biztos sokunknak okozott kellemes perceket, aztán pedig első dark fantasymet, a Diablo I és II-t. Lényeg a lényeg, ezek mentén jutottam el tizennégy évesen a könyvekig is, bár először a fantasyhez, a sci-fi inkább egyetemi éveim alatt talált meg, előtte csak héba-hóba olvastam.

Az első fecskék

A korosztályomban voltak menőnek számító könyvek. Egyik a Harry Potter, aminek a legvége még gimiben ért, kilencedikben. Fantasztikus érzés volt látni, hogy valakinél mindig volt egy hetedik kötet, és hogy mindenki arról beszélt, hogy épp az olvasás miatt nem fejezte be időben a leckét vagy még fürdés közben is ezt olvasta, és annyira belefeledkezett a történetbe, hogy kihűlt a kádjában a víz. Aztán lecsengett a Harry Potter-láz, és vágytam valamire, ami megint elvarázsol. Mit tehetett az ember lánya Komárom-Esztergom megyében, minthogy bement a frissen épült pláza egyetlen könyvesboltjába, a Libribe (meg néha a szülővárosában lévő Alexandrába). Itt vettem meg az összekuporgatott zsebpénzemből az Eragont, majd a Sárkányröptét nagyon komoly kritikai szempontok mentén, azaz a borító alapján. De mindkettő nagyon tetszett, gimnázium végén még írtam is az Eragonról az első Wordpress alapú blogomra. Aztán ezen haladva olvastam el a Gyűrűk Ura-film után a trilógiát is az iskolai könyvtárból, könnyített angolban a Frankensteint, majd mikor felfedeztem otthon, hogy idősebbik bátyámnak vannak Dragonlance-könyvei, azokat is kivégeztem. Olvasnivalóból valahogy sosem fogytam ki, hála az osztályomnak és az évfolyamtársaimnak. Ez volt az igazi szájhagyomány útján terjedés. Volt például egy Attila nevű fiú, aki hozzám hasonlóan nagyon szerette a fantasyt, és a hazafele a távolsági buszon egy csomó mindent ajánlott elolvasásra. Az osztályból Mira látott el ajánlatokkal, például neki köszönhetően olvastam először horrort, ami Stephen King Ragyogása volt, de az őrévén olvastam Warcraftot és pár mangát is (ezekről majd később). Még páran, de főleg Csilla és Kinga osztálytársaim olvasták az Anita Blake-sorozatot, amivel én is bepróbálkoztam, és tetszett is az első rész, de valahogy mégsem kapott el a gépszíj. És természetesen nem felejthetem el a Twilight-lázat sem, aminek következtében aztán kezdtem a sci-fi felé is: elolvastam A burkot (ugye Stephanie Meyer írt egy ilyen romantikus szállal bíró sci-fi könyvet).

Az első Gaiman könyveim

A nagyobb lökést a fantasy felé Annának köszönhetem, aki kölcsön adta DVD-n a Csillagpor című filmet. Annyira belezúgtam tizenhat évesen a történetbe, hogy amint megtudtam, létezik könyv változat, be kellett szereznem. A következő zsebppénz spórolásom el is ment erre. Nem is felejtem el, hogy a tatabányai Libriben nem volt egyetlen példány se kirakva, és mikor látták az eladók a kétségbeesett arcomat, majd meghallgatták kívánságomat, az egyik kispolc alját kihúzták és elővezettek nekem egy példányt a regényből. Talán az volt az egyetlen az egész boltban.

A bajorországi nyaralásunk alatt olvastam el a Csillagport, amivel nemcsak a történetbe zúgtam bele még jobban, hanem Neil Gaimanbe is. Azt hiszem a nyaralást követő tanévben iratkoztam be a megyei könyvtárba és első dolgom volt megnézni, milyük van Gaimantől. Coraline, Törékeny holmik, Anansi fiúk, meg ami még volt, mind jött velem. Csak a legnagyobb mű, az Amerikai istenek nem volt bent sose... De lényeg, a mai napig ritkán fordul elő velem, hogy egyszerre olvasok el életműveket, és Neil Gaiman a mai napig ezen ritka kivételek egyike. Amikor 2010-ben másodjára jártam Angliában, a Waterstonesban is az ő könyvei közül válogattam és azokból hoztam haza.

A megyei könyvtárra visszatérve szintén sok mindent olvastam onnan, például angolul C. S. Lewis Narnia sorozatát, David Clement-Davistől a Tűzhozót, itt szerettem meg Murakami Harukit, Michael Endétől a Végtelen történetet, meg még jó pár hülyeséget is olvastam (Miért nem bírjuk sorozat, például). Aztán elkerültem egyetemre és folytattam a dolgokat ott, ahol abbahagytam, csak már a Szabó Ervin könyvtárban. Aztán valahogy jobban kitágult a világ - de az már egy másik történet. Viszont valamiért még a mai napig megvan a megyeibe szóló lejárt olvasójegyem. Valamiért bennem van, hogy egyszer visszairatkozok. Lehet igen, lehet nem.

Már csak a régi deltás könyvek bizonyítják, hogy volt itt Sárkánytűz

A mangákra visszatérve, elég költséghatékonyan oldottuk meg osztálytársaimmal, hogy napra készek legyünk a magyar megjelenésekből. Mindig volt valaki, aki végigvett egy mangasorozatot. Nálam futott, például a Death Note, Hetalia és az Annyira király (a Scott Pilgrimet már egyetem alatt vettem, így azt az osztályom már nem ismerte meg). Anna vette a Rémmetrót, Bizanghastot és a Káosz kapuit, Mira és Judit a Nanát, Detti pedig a Makrancos hercegnőt. Iskolán kívül pedig Vivitől kaptam kölcsönbe a Hellsinget, amiért cserébe kapta tőlem a saját sorozataimat. És itt fejteném ki a rendszerünk lényegét. Ha volt épp új kötet, akkor az körbement a bandánkban (szerintem kb. 10-en lehettünk az osztályban, akik ilyesmit olvastak), és szép lassan mindenki elolvasta. Amúgy hasonló módon jártunk el a könyveinkkel is. Jó rendszerünk volt, senki sem ült évekig egy-egy képregényen vagy könyvön, és viszonylag elég gyorsan ment végig (mikor több időnk volt olvasni!). Ezen kívül még az egyetlen "hírforrásunk", a Mondo magazin is hasonló elven ment végig a csapatunkban annak ellenére is, hogy azt többen meg tudtuk venni. Nem akartuk kihagyni a jóból a kevésbé tehetősebb társainkat, kultúra terjesztés magas fokon.

Hogyan szereztünk be könyveket?
A kölcsön adáson kívül, persze. Nagyon izgalmas volt könyvekre és képregényekre vadászni Tatabányán. A főforrásunk az előző részben sokat emlegetett Libri volt a Vértes plázában. Ide amúgy a mai napig visszajárok, ha épp otthon vagyok, mert az eladók kedvesek és azért elég szép a kínálat is a bolt szűkös méretei ellenére is. Viszont a gimis évek alatt emlékszem, azért elég lassan csordogáltak hozzánk a friss megjelenések, főleg a mangák. Valami megjelent már a conon, míg mi várhattunk rá minimum egy hónapot. Emlékszem, bizonyos Death Note kötetekért bejártuk a Librit, az Alexandrát, de még a pályaudvar közelében lévő Sárkánytűzbe is átnéztünk (mikor még volt Tatabányán Sárkánytűz) és az 576-ba is, ám hiába. Ezt egy idő után meguntam, és akkor szoktam rá az internetes rendelésre és a bolti átvételre, így nemhogy gyorsan, de még kedvezményesen is meglettek a kívánságom tárgyai. Azonban voltak olyan esetek, amikor nem voltunk valami türelmesek.

A hírforrás: Mondo

2009-ben összefogtunk páran (Anna, Judit, Mira, Vivi és én), majd a budapesti barátnőm segítségével, Alexával elmentünk életünk első animeconjára, amit akkor még a Petőfi Csarnokban (azaz a Pecsában) tartottak. Életünkben először akkor éreztük, hogy mennyire kicsi a mi kis Tatabányánk kínálata. Addig elképzelhetetlen mennyiségben láttunk merchandise cuccokat (pl. póló, kulcstartó, kitűző, poszter), és természetesen mangákat dögivel, és nem csak magyarul, hanem angolul, németül és persze japánul. A japán kajákról már ne is beszéljünk.... Lényeg a lényeg, itt mindent könnyű volt beszerezni, ráadásul végre úgy éreztük, nem mi vagyunk az osztály furái, akik mesevilágban élnek még az érettségi küszöbe előtt is, hanem mások is mesevilágban élnek és ez így rendben is van.

Joker az Animeconról

A következő vicces beszerzésem a Hetalia mangákhoz köthetőek. Ennek a mangának amúgy is sok mindent köszönhetek, több ismerőst, akik sokat adtak a személyiségemhez, és persze egy ötös töri érettségit. Először angolul olvastam még webcomicként, nagyon el voltam vele, aztán mikor olvastam neten (akkor már kezdtek beindulni a tematikus blogok és a Mondo magazin is futott egy ideje, így volt honnan tájékozódni), hogy megjelenik magyarul, muszáj volt első kézből megszerezni. A bemutatás az 5. Képregényfesztiválon került sor, amit még a Gödörben (ma már Akvárium) tartottak. Ide csak Viviel mentem fel, és habár csak a Hetalia miatt, amellett azért nagyban kitágult a képregényes világ is előttem. Ezen az eseményen találkoztam a Scott Pilgrimmel (később be is szereztem), Lakatos István munkáival (akkor jelent meg a Lencsilány), meg pár Vertigo képregénnyel is (Y, az utolsó férfi, Preacher). Szóval az olcsóbb Hetalián túl (bár szerintem az utazáson elveszett a kedvezmény, csak ebbe nem gondoltam bele hét évvel ezelőtt) megint szélesítettem a látókörömet, hogy ilyen szépeket is mondjak.

Hetáliák az otthoni kispolcomon

A következő vicces beszerzésem megint a Hetaliához kötődik, talán annak a 2. kötetéhez. A megjelenést követően néztem, hol lehet legolcsóbban beszerezni, és hát a kiadó honlapján (a kiadóból való rendeléssel tizenhét évesként ismerkedtem, még nagyon új volt, hogy a Librin túl is van élet). A kiadó Budapesten van, én meg vidéken. A szállítási költség sok volt, főleg a kis zsebpénzemhez mérten. Viszont az idősebbik bátyám akkor már Budapesten dolgozott, így kezébe adtam a kötetre szánt összeget és megkértem, menjen el a kiadóhoz átvenni a rendelésemet. Igaz, vicces volt, mikor hazajött és teljesen döbbenten mesélte, hogy hová küldtem őt, egy kis lakásban van az egész kiadó, a hátsó szobából hozták ki a képregényt (a pesti lét során aztán többször belefutottam abba, hogy könyvkiadók lakásokban lakoznak, de még nyelviskolák, marketing tanácsadócégek és még ki tudja, mik), de mégis úgy örültem a Hetaliának, mint ötéves a nyalókának. És végül is egész jó áron. Ezután amúgy lecsengett valahogy ez az animés dolog nálam, már csak a megkezdett sorozatoknak (Annyira király vagy, Death Note, Scott Pilgrim) vettem meg az utolsó részeit, és egészen az idei évig nem vettem képregényt.

Ezek igazi kincsek

Így visszagondolva olyan érzésem volt akkor, mintha Magyarországon épp valami popkulturális forradalom zajlana, aminek most vagyunk épp a kezdetén és ki tudja, hová fut még ki. A középiskolás évek után most úgy érzem, kicsit visszaestünk (ami a képregényeket, főleg a mangákat illeti, mindenképp), de még megvannak ugyanazok az emberek, akik hét évvel ezelőtt, vagy már korábban is sok mindent elhoztak a hazai közönségnek. 

A manga főleg paródia jellegű, rengeteg eltúlzással és valószerűtlen elemekkel (Seishiro, komolyan?), de a börleszk-szerű eszközök mögött nagyon is valóságos a Lovely Complex. A fiú-lány barátság ritka téma, így mindig is szerettem azokat a történeteket, amik erről szólnak. Nem tudom, hogy mangakának volt-e hasonló fiú-lány barátsága az életében, de mindenesetre szerintem hihetően ábrázolja mindenféle nyálasságtól mentesen. Kezdetben gyűlölködés, majd a közös hülyülés és kedvencek összehozza a két félt, megszületik a barátság. Aztán ez a barátság kezd egyre szorosabbra és szorosabbra húzódni, s az egyik félben felmerül a "mi lenne ha?". És ez a szerencsétlen fél forr a saját kételyeiben és tipródásaiban, hogy most mit is kezdjen a barátjával. Ezek az ismerős érzések (akinek vannak barátai az ellenkező nemből, biztos átélt ilyesmit, vagy van ilyen ismerőse) teljesen átélhetőek a manga lapjain keresztül, nem érezzük elcsépeltnek vagy nyálasnak. Ami viszont még kiemelendő a történet felépítésből, hogy a szereplők példáin keresztül arra sarkallja a szereplőket, hogy saját boldogságuk érdekében vegyék kezükbe az irányítást és ne szenvedjenek. Sajnos rengeteg ember nem képes saját maga érdekében kilépni az aktuális problémájából (érzelmiből se).

A rajzolás teljesen beleillik a shoujo mangák világába, meg a szereplők öltözködése is nagyon jól tükrözi a személyiségüket: jópofa, hogy külsőségek segítségével is megismerjük a karakterüket. Az egész összképben a groteszk fejű figurák lehetnek zavaróak a kifinomult szépérzékkel rendelkezők számára, de másoknak meg igenis mulatságosak lehetnek az eltorzult fejek. 

Összefoglalva, a Lovely Complex mangaként is teljesen szórakoztató és drámai. Nem csak tinédzserként, hanem kicsit felnőttebbként is el tud szórakoztatni. Teljesen emberi érzelmekkel foglalkozik teljesen szerethető szereplőkön keresztül bemutatva. 9/10-es pontszámot mindenképpen megérdemli. 

Doctor Faustus gőgje és Raszkolvnyikov szigorú ítélkezése egyaránt megtalálható Yagami Light személyiségében. Talán ezek a jól ismert, mélyen mindenkiben megbúvó, ismerős tulajdonságok teszik olyan vonzóvá a figurát és a történetét is.

Tartalom:

"Yagami Light fényes jövő elott álló, kiváló tanuló – és majd megöli az unalom. Mindez megváltozik, amikor megtalálja Ryuk, a renegát halálisten Listáját. Akinek a neve a Halállista lapjaira kerül, meghal. Light végre olyan célt talál, ami méltó az intellektusához: egy új, bűnözés nélküli világot akar létrehozni, amely felett istenként uralkodhat. De a sorozatos halálesetek a rendőrség figyelmét sem kerülik el… Az ügyre a rejtélyes L, az Interpol zseniális nyomozója száll rá. Olyan küzdelem veszi kezdetét, amiben csak egyvalami biztos: a vesztes az életével fizet."

Forrás: Moly.hu

A manga esetében az első dolog, ami megfogja a gyanútlan olvasót, az a rajzolás. Az arcokon felfedezhetőek a hagyományos japán képregénykultúra jegyei, de az átlagnál sokkal realisztikusabb, szóval szemet gyönyörködtető. Így azoknak is könnyen befogadható, akiket nem igazán érdekel az otaku világ. Ahogy anno írtam az anime bejegyzésénél, a Death Note rengeteg műfajt egyesít magában, így többrétegű, érdekes művé válik, továbbá nagyobb közönséget vonz. Röviden, valahogy mindig is bele volt kódolva ebbe a történetbe a siker, már csak az a kérdés, hogy tudatosan vagy sem.

A történetre nem igazán érdemes külön kitérni, hiszen nagy vonalakban megegyezek az animé-vel, hisz az egy adaptáció. Érdemes annyit említeni, hogy L halála utána részekben nagyok az eltérések az adaptációhoz képest. Amiben pedig rosszabb a manga, hogy a nyomozás menetét nehéz követni, hisz sokkal csavarosabbak a megoldások, mint az animében. Light ellenfelei váltásánál kicsit lelassul a történet, de a tizedik kötettől a szerző-páros ismét magára talál, és fokozatosan építik fel a feszültséget egészen a történet csúcspontjáig, a leleplezésig.
A szereplők hasonlóak, mint az animében, viszont a manga annyiból jobb, hogy itt jobban megismerjük őket, a célokat és a motivációkat. Például legjobban Lightot sikerült megértenem az eredeti történetben.

Összefoglalva a Death Note manga az egyik legkiemelkedőbb és minőségi darab a magyar piacon, megérte rá pénzt áldozni. A kidolgozás gyönyörű, a történet is lenyűgöző néhány hibát leszámítva, továbbá elgondolkodtató mű is. 9/10-es alkotás és ajánlom mindenkinek, még azoknak is, akik amúgy nem rajonganak a japán képregényekért.
Kérdés, hogy megvalósítható-e bármilyen utópia a valóságban? Light példája is mutatja, hogy ez nem lehetséges, még transzcendentális erők segítségével sem. Nem tudjuk az okát, hogy miért, de el kell viselnünk más emberek gonoszságát; a jó emberek sokat szenvednek. Azt mondom, hogy hiába látjuk úgy, hogy más épp rosszabb ember tőlünk, és nem bünteti a sors, azért tudni kell, hogy Isten nem ver bottal. Az élet valahogy büntet mindenkit, még ha nem is úgy, ahogy mi igazságosnak éreznénk.

A képregény egy zongora életútját mutatja be. Születését homály fedi, élete fénypontjakor ismerhetjük meg. A továbbiakban azt láthatjuk, mennyiféle emberrel találkozik, de leginkább azok érintik meg, akik képesek voltak megszólaltatni őt. Végül lassan elhasználódott a hangszer, és vidékre került, ahol békésen tölthette hátralévő napjait.
Röviden mutatja be a mangaka kis történetét, de nagyon érzékien, megragadja az embert. A zongorát is sikerült érző, szerethető lénnyé változtatnia.

A zongorás történetbe további színt visz a 3-colour elnevezésű technika. A  képek többsége fekete-fehér, de többször felbukkannak más színek is (értelemszerűen három szín). Egyes figurákat karakteresebbé tett, vagy fontosabb dolgokat hangsúlyozott ki. 

Röviden, az I am a piano egy remek japán oneshot, el kell olvasni. Nem is tudok mást hozzáfűzni, csak azt, hogy 10/10-es alkotás.

 "Tizenhat évesen vőlegényt választani???" - körülbelül ez volt a reakcióm, amikor elkezdtem olvasni a Renai Joujou-t Rita ajánlására. Ennek ellenére végig olvastam a történetet, mert csak 3 fejezetből állt.

Tartalom:

Forrás: Animeaddicts

Az az érzésem, hogy én lassan kinövök a shoujo-ból, vagy ez a kis történet nem épp a legjobb darab. Maga az alapötlet teljesen abszurd, de leginkább azért, mert a mai korban játszódik. Ha a történelmi Japánba helyezték volna, akkor elfogadható lett volna valamennyire. Tudom, hogy a japán nők nem annyira szabadok, mint a nyugatiak, de csak nincsenek annyira elnyomva, hogy érdekházasságot keljen a család miatt kötni, főleg nem 16 évesen.
Ez a furcsa szituáció elviselhető lenne, ha a mangaka jobban kidolgozta volna a történetet. A három fejezet során nem történik semmi egyéb, csak a csajszi koslat az egyik srác után, s persze a végén happy end. Esetleg, ha hosszabb lett volna a manga, jobban ki lehetett volna bontani a történetet.
A sok negatívumok ellenére azért jó dolgok is voltak a történetben. Például az apróbb romantikus jelenetek ügyesek voltak. Aztán a rajzolásra sincs panasz, nagyon szép, megállja helyét a műfajban (bár mintha a csaj feje össze lenne kicsit nyomva).

Röviden, a Renai Joujou nem a legjobb shoujo, de egy unalmas délutánon el lehet olvasni, mivel nem túl hosszú, és lehet, hogy más szórakoztatóbbnak fogja találni mint én. Számomra ez a manga csak egy 4/10-es.

Mivel Animekarácsonyon (december 18.) megjelenik magyarul is a Vampire Knight, gondoltam, kedvcsinálóként írok róla, mivel én már olvastam. Itt szeretném is megköszönni Errinek a fordítást és a külföldi mangaoldalaknak, hogy feltöltötték angolul is a történetet. És Vivinek is köszönöm, hogy általa volt lehetőségem németül is beleolvasni a mangába.

Tartalom:

A magyar rajongók körülbelül három éve ismerik - természetesen az anime-nek köszönhetően. Vajon mi foghatta meg őket és több száz külföldi társaikat? És mi taszíthat másokat ebben a mangában? 

A siker mindenképpen köszönhető az éjszaka urainak, a vámpíroknak, főleg a mostani időkben. Hino a vámpír témát  tökéletesen keresztezte a szintén népszerű iskolai élet témájával. Ezt még fűszerezte szerelemmel, intrikával, vérszomjas ellenségekkel és némi humorral, amit egy különösen elbűvölő shoujo rajzstílusban tárt elénk. Így született meg a Vámpír lovag és válhatott olyan sok lány és fiú kedvencévé.
Az alaptörténetet elnézve az Anne Rice könyveken edződött vámpírrajongók tarthatnak ettől a mangától, de erre semmi szükség. Azt el kell ismernem, hogy 25-26 éves kor fölött nem sok meglepőt tud mutatni a történet, de azért magasabb szinten áll, mint a Twilight-saga vagy a Vámpír naplók könyv változata. De csak szép sorjában. Először a rajzstílusról.

Hino japán lévén nem fél vért és éles szemfogakat, éhségtől eltorzult pofákat és izgalmas csatákat rajzolni. Stílusában érdekes, hogy némely képei erotikusak anélkül is, hogy akár cicik vagy felső testek villannának elő. Ehhez elég két egymáshoz közeli arc, esetleg nyakszívás. Még érdekes, hogy a komoly formák mellett kényelmesen elférnek a kerek pofikájú chibik is.

A külső csomagoláson (rajz) kívül a történet is megnyerheti az olvasókat. Az előzőekben már leírtam, hogy a manga népszerű műfajok összességéből épül fel, de ezek közül kiemelném fantasy mivoltát. Hino egy érdekes vámpír világot tár elénk. Mint a középkorban és még az újkorban is a vámpír világ lépcsőzetes, osztályokra épül fel. Öt vámpír csoportot különböztetünk meg. A bizonyos piramis csúcsán a tiszta vérűek állnak, akiknek apjuk és anyjuk vámpír (nem számít a vérfertőzés sem), ő nekik mindenki köteles engedelmeskedni. A következő rétegen a nemesek állnak, akiknek a vére már nem annyira tiszta, de büszkén gondolnak az évszázadokra visszanyúló vérvonalukra. Utánuk következnek a normális vámpírok, akikről a történet során még nem sok minden derült ki. Alattuk helyezkednek el a D típusú vámpírok (értelemszerűen az előzőek A, B, C), akik egykor emberek voltak, de egy nemes vámpír átváltoztatta őket,. A vámpíroknak új életükben gazdájukat kell szolgálni. Azonban ez a csoport nagy veszélyben van: ha erőt vesz rajtuk a vérszomj ,könnyen elszabadulhatnak és E szinte süllyedhetnek. És akkor rá is térek az utolsókra. Igazából ők már nem is a társadalom része, nevezhetjük törvényen kívülieknek is. Ők jelentenek igazi veszélyt az emberek társadalmára, hiszen már semmi sem képes megfékezni éhségüket, csak a halál. 

A fantasyn túllépve még kitérnék egy kicsit a szereplőkre. Yuki, Zero, Kaname, Idol-san, Rima és a többiek "külső csomagolása" azonnal meghódíthatja az olvasók szívét. A vámpírok egyik fő tulajdonságához tartozik az, hogy gyönyörűek, ezért Hino igyekezett bishouneneket és bishojókat rajzolni, hogy eladhatóbb legyen. Persze a sikerhez ez nem elég, a jól kinéző szereplőknek személyiségre is szükség van, amit a mangaka többé-kevésbé jól összehozott is. Zero a rideg, megközelíthetetlen fiú, aki problémáival inkább maga küzd meg, minthogy azt másokkal megossza. Családi tragédiája után képtelen bárkiben is megbízni, inkább magányba űzi magát. Ott van a tiszta vérű Kaname, aki első ránézésre kedves, törődik másokkal, azonban a háttérben kilátszik szemfoga fehérje, saját (vagyis Yuki) érdekében vívja szabályok nélküli sakkjátszmáját.
A mellékszereplők is színes egyéniségek. Aido, azaz Idol-san, a nappalis lányok kedvence és a sorozat hangulatembere is egyben: egyik percben bohóckodik és szerencsétlenkedik, a másikban rideg és a saját feje után megy. Női vonalon megemlítendő a gyönyörűséges Ruka, aki egész kislány kora óta szerelmes Kaname-be, ezért is képes belemenni a tiszta vérű játszmáiba. Még megemlíteném Aido és Ruka támaszát, Caint, azaz Wild-ot. Azt mondhatnánk, hogy ő a leglojálisabb Kaname-hez, annak ellenére, hogy (Aido-nak köszönhetően) mennyiszer bajba kerül.
Az eddigi 10 kötet során alaposan feltárul az olvasók előtt a szereplők bonyolult kapcsolatrendszere és sötét múltjuk. Kevés itt a semleges vagy utálni való karakter.
Yukit pedig szándékosan hagytam a végére, részben azért, hogy elkezdjem a negatív dolgok felsorolását. Igaz, ő a főhősünk, de őt érzem a legkidolgozatlanabbnak. Életvidám, felelősségteljes lány, aki imádja nevelőapját és mostohatestvérét, Zerót, akikért képes feláldozni magát. És itt a gond. Zeroért állandóan feláldozza magát. Az elején egyszer izgalmas volt, oké. Na de állandóan? Az ember agyára megy, komolyan.

A szereplők után még a történethez ugranék vissza egy kicsit. Bevallom, a 10. kötetig olvastam csak (bár úgy tudom, hogy csak annyi is van), a LaLa magazinban megjelent további fejezeteket nem. Miért is? Úgy éreztem, hogy leapadt a történet. Yuki visszanyerte az emlékeit, Zeróék megküzdöttek a gonosszal, azután már csak egy helyben toporgásról lehetett olvasni, az extra fejezetek vidítottak fel egy kicsit. Most ott tartok, hogy tovább olvassam-e vagy sem (de lehet, hogy tovább fogom), de hogy negatív tendencia mutatkozik a történetben, az biztos. Remélem, a későbbiekben összeszedi magát a sztori.

Mert amúgy ez egy izgalmas, könnyű, esti olvasmány szemet gyönyörködtető rajzokkal és jó kis karakterekkel, mindhárom nyelven élvezhető, amin eddig olvastam. Akinek felkeltettem az érdeklődését, remélem, hogy az Animekarácsony alkalmával vagy később megveszi az 1. kötetet magyarul és megismeri a Vámpír lovagot. Én egy 8/10-et adok 1.-től a 10.-ig kötetig.