A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vígjáték. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vígjáték. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. október 13., szombat

A részeg hercegnő, az elf és a démon bemennek a kocsmába - Disenchantment

október 13, 2018 0 Comments

A Simpson család, Futurama - nem nagyon kell bemutatnom a két sorozat, 2018-ra - főleg a Simpson - kultstátuszt ért el, hatalmas rajongótáborral mindkét cím mögött. Ilyen címek után nem is csodálkozom, hogy hatalmas várakozás előzte meg Matt Groening, a két említett sorozat készítőjének és Joshn Weinsteinnak Netflixre érkező animációs sorozatát, a Disenchantmentet.

Tartalom:
"Középkori kalandok és balszerencsés esetek egy alkoholista hercegnővel, butácska elfjével és személyes démonjával. A szokatlan de összetartó csapat Bean hercegnő esküvőjén találkozik egymással: a politikai okokból a lányra kényszerített menyegzőt egy démon szakítja meg, aki azt állítja, ő bizony a hercegnőhöz tartozik. Eközben Elfo megelégeli otthonát, és útnak indul, hogy világot lásson. Első útja a király udvarába vezet, és sikeresen betéved Bean esküvőjére, az események sűrűjébe."

Forrás: IMDb


Az új animációs sorozatot nagy elvárások előzték meg részemről, de valószínűleg a Groening-életmű rajongói is így vannak vele: a Simpsont nagyon szeretem, amikor tudom, mindig nézem; a Futurama ugyanez. Valami, az utóbbihoz hasonló szériára is számítottam, csak fantasy köntösben, ami ráadásul elég eredeti humorú, nem mellesleg a történet is tartogat újdonságot. Ezeknek az elvárásoknak sajnos csak minimálisan tudott megfelelni a Disenchantment. De előre leszögezném: ennek ellenére nem tartom rossznak, sőt ajánlom is mindenkinek megnézésre! Viszont azt sem fogom eltitkolni, hogy Groeningnak nem ez a legjobb alkotása. Lássuk, mi is a baj.


A Disenchantment esetében a történet és a karakterek nehezen elválasztható pontok, ugyanis az 1. évad főleg a szereplőkre koncentrált, nem pedig a cselekményre.

Az első rész egy ígéretes alappal indul: Bean hercegnő (Abbi Jacobson) története a "boldogan, amíg meg nem"-mel kezdődik, de ő ezt egyáltalán nem akarja. Ő inkább inna, kalandozna, inna, bejárná a világot, inna, és tudást meg tapasztalatot szerezne (és inna). Szépen belesimul ez az elképzelés (konkretizálva: szerintem Bean itt olyan dolgokat akar csinálni, ami egy középkori alapokon nyugvó királyságban a férfiak kiváltsága) a feminizmus negyedik hullámába, amit napjainkban élünk, de nem erre indul tovább a sorozat (pedig egy kicsavart feminista utat megnéztem volna). A történet végül Bean otthonában folytatódik, és mellé szegődik Elfo (Nat Faxon) és Luci (Eric Andre). Néha felsejlik, hogy az első rész eseményei nem a puszta véletlen műve (ilyen például a démon felbukkanása), de az 1. évadban nem derül ki semmi erről a háttérszálról. A fókusz végig a három barát dinamikáján és drámáin van, főleg Beanen. A lány kisgyerekként elvesztette édesanyját, édesapjával, a királlyal elég viharos a kapcsolata, miatta. Emellett csak a pillanatnak él, de keresi önmagát, és próbál életcélt is találni (olyat, ami nem a házasságban merül ki). Röviden Bean egy olyan figura, akivel könnyen azonosulhatunk, és a 10 részben bejárt problémáit is át tudjuk érezni, mivel - még ha nem is egy királyság hercegnőjeként - mi is átéltük. Őmellette bontakozik ki Elfo és Luci. A kezdeti érdekes helyzetéből (Elfo azért hagyta ott hazáját, mert meg akarta ismerni a világ negatív, fájdalommal teli oldalát) egy kevésbé izgalmas de szerethető figura lett: egy naiv, teljesen jó szándékú alak, aki egy gyermek őszinteségével csodálkozik rá a világra. Őt ellensúlyozza Luci, a szarkasztikus, mindent cinikusan fogadó démon, aki azért az emberi világban némi emberségre is szert tesz, de közben gonosz kisördögként biztatja Beant mindenféle hülyeségre.


A 8. résszel azonban a fókusz átkerül a történetépítésére. A "The Limits of Immortality"-ban a csapat küldetésre indul, hogy megtalálják az előző epizódban elrabolt Elfót, de képbe jön más is Sorcerio (udvari mágus) felfedezése végett: a Eternity Pendant, ami elengedhetetlen az Élet elixírjének kikeveréséhez, amin az udvar már régóta fáradozik. Kicsit váratlanul jön a történetbe ez a rész, de az évadzáróig jelentős szerepet tölt be, ugyanis ez indítja be ténylegesen a sorozatot, és az évadzáró történetet is. A tétek emelkednek, és szereplőink se az elvárt szerint viselkednek. Aztán mire minden a tetőfokára hág, beüt egy cliffhanger, és véget ér az évad. Ezt kaptuk 10 részben, miközben mindez egy 22-23 epizódos évadot is bőven elbírt volna. Az első 7 részben felépítik a szereplőket, amivel nincs is semmi gond, viszont a további eseményekre, a tényleges cselekmény kibontására már nincs idő - ezért a háromrészes lezavarás, majd a cliffhanger. Több részben több idő lett volna gondosan felépíteni a szereplőket, de főleg a történetet - mind a háttérben megmutatott csuklyásokkal és mind az életelixírrel. Viszont a kevés epizód (feltételezem, ennyit rendelt be a Netflix) sajnos egy olyan koncepcióra kényszerítette a sorozatot, amin belül nem tudta megmutatni tényleges értékeit és zsenijét, csupán azt, hogy van benne potenciál. Látom ezen a 10 epizódon, hogy szerethetőek a figurák, akik hamar a szívemhez nőttek; látom, hogy bőven lesznek itt még izgalmak a jövőben; és ezeknek a fényében azt is látom, hogy felnőhet az első két elődhöz a széria. Viszont erre még várni kell, mert az első, ígéretesnek tűnő etap mindezt nem adta meg -  ez így kicsit csalódás.

Mindezek ellenére mindenki darálja le a Disenchantmentet, mert tényleg szimpatikus szereplőkről mesél, idézi a korábbi kedvenceket (néha túlságosan is, ennek kapcsán az io9-on megjelent cikket ajánlom), a végén pedig egy olyan évadzárót látunk, amely némely élőszereplős széria becsületére is válna. Összességében most 7/10 ez, de nagyon drukkolok neki a jövőben.

2018. június 2., szombat

A Deadpool mert Deadpool lenni

június 02, 2018 0 Comments

Tavaly előtt Mirával különösebb elvárások nélkül ültünk le Deadpoolt nézni, hogy végül egy kellemeset csalódjunk. A karakter kapcsán többször elhangzik, hogy pont akkor jött, amikor szükség volt rá: a 90-es években a szuperhős képregények egyszínűségébe, most pedig a szuperhősfilmek-csömör idején. És ez a figura fog mindent, de még saját magát is, és viccet csinál belőle, mindenféle határok és jóízlés ismerete nélkül. Néhány dolgot leszámítva ezt kaptuk az első résztől. A következő Deadpool-adag megnézése előtt azért az előző részre visszagondolva feltettem egy kérdést: Mit fogok most kapni? A kérdést megválaszolva: ugyanazt, mint az első részben, csak kicsit másként. Az első filmről írt posztom pontjain haladva fejteném ki ezt bővebben, hogy mire gondolok.

Tartalom:
"Miután túlél egy csaknem halálos kimenetelű találkozást egy tehénnel, az eltorzult ábrázatú büfés szakács (Wade Wilson) azon fáradozik, hogy beteljesítve álmát ő legyen varázslatos városának legszexibb pultosa, s közben azzal is kénytelen megbarátkozni, hogy elveszítette ízl(el)ését. Hogy ismét megfűszerezze életét, no meg hogy szert tegyen egy fluxuskondenzátorra, Wade nindzsákkal, a jakuzával és pár szexuálisan túlfűtött kutyával is megbirkózik. Beutazza a világot, s közben felfedezi a család, a barátság és az íz(le)lés fontosságát - s így újra ínyére lesz a kalandozás, sőt még a Világ Legjobb Szeretőjének járó, áhított bögrét is kiérdemli. "

Forrás: Port


A Deadpoolnál kiemeltem anno, hogy nekimegy a Marvel szuperhősfilmek klíséinek, azokat mindenféle lelkifurdalás nélkül cikizi ki. Kicsit visszagondolva azonban azt mondom, nem volt elég bátor humor téren az a film. Ezzel szemben a 2. epizód sokkal bevállalósabb lett (azt is hallottam, hogy annyira az lett, hogy egy durva poént ki is kellett vágni a filmből). A viccek sokkal elborultabbak, polgárpukkasztóbbak, mint korábban. Ezt hatalmas adagokban kapja a néző, szerintem egy idő után túl nagyokban is, azaz a készítők átestek a ló túlsó felére. Főleg, hogy sokszor a humor a történet rovására megy. Ne kerteljünk: a Deadpool 2-nek bizony kevesebb tényleges cselekménye van, mint elődjének. Ami más filmben fontos fordulat lenne (SPOILER meghal a főhős szerelme), azt itt a legelején ellövik (arról nem is beszélve, milyen gyors a dráma és a humor közötti váltás). Aztán kapunk egy gegsorozatot egy kis időutazásos szállal (amit a stáblista utáni jelenetet leszámítva alig használ ki a film). És tudjátok, mi a legfurább ebben? Hogy mikor nézed a filmet, ez semennyire se zavar! Valahogy ez az inkább poénokra felhúzott cselekmény iszonyat jól áll a Deadpoolnak, maradéktalanul meg tudod neki bocsátani a bolhabokányi sztorit az X-Force-ért vagy az X-men trainee jelenetekért.


A bevállalósabb és nagyobb mennyiségű humoron és egyéb újításokon túl az új rész megőriz az előző erényeiből is jó pár elemet. Érdekesnek találtam például Deadpool (Wade Wilson) belső világának továbbvitelét. Az első részben a szerelem és a bosszúvágy motiválta a hőst, a második részben kicsit megint a szerelem, részben pedig a gyász, és a legtöbb cselekedete inkább az utóbbival magyarázható. Itt főleg Firefist megvédésére gondolok: ugye a kezdő jelenetekben Wade és Vanessa családalapításról beszél, azonban ez nem jöhet létre. A bajba került mutáns fiúban (aki ráadásul nem is tipikus hős alkat) Mr. Pool nem az elveszett család lehetőségét látja meg? Mint eddigi érzelmi stabilitását elvesztett ember csak szeretné újjá építeni azt - mégha szarkazmus mögé is rejti élete tragédiáját. És itt hoznám be a film elején elhangzó tételt: Ez egy családi film. Lehet ezt egyszerű Halálos iramban-kikacsintásnak is tekinteni (a család!!!), de bőven témamegjelölés is. Hisz abban az értelemben a Deadpool 2 bőven családi film, hogy megmutatja, a család miként jön létre, Deadpool hogyan képes a romokból új családi hátteret építeni magának. Nagyvonalakban veszekedések és őrült kalandok (legyen az akár egy repülőből való kiugrás, vagy csak a hétvégi bevásárlás) segítségével, és az ezek mentén megszületendő összetartozás és hovatartozás érzése megteremtődik. Ez így eléggé közhelyesnek hangzik, de ahogy mindez a poénáradat hátterében kibontakozik, az pont jó. Minderre pedig a zárójelenet teszi fel a koronát (amit aztán a stáblista utáni meg hazavág).

Összességében a Deadpool 2 egy olyan folytatás lett, ami bőven hozza az előző rész minőségét, úgymond sikerült a saját lécét megugrani. Van amiben erősebb az elődjénél (pl. humor), de van olyan is, amiben kevésbé erős (pl. történet). Így 8/10 a részemről. Évek múlva nem feltétlen fogok rá emlékezni, de baráti (vagy családi!) mozinak bőven ajánlom, hisz kikapcsolódni teljesen jó.

2016. augusztus 14., vasárnap

A kis kedvencek titkos élete

augusztus 14, 2016 0 Comments

Tavaly nyáron mutatta idősebb bátyám a A kis kedvencek titkos életének a trailerét és azonnal beleszerettem a mesébe. Patinak köszönhetően pedig idén meglehetett az első mese nézés a moziban élményem. Várakozásaimmal ellentétben nem ötévesek közt ültem, hanem mindenféle korosztálybeliek között. De inkább a filmről.

Tartalom:

"A kis kedvencek titkos életében Maxnek, egy manhattani család kedvenc háziállatának az élete egyik pillanatról a másikra a feje tetejére áll, amikor gazdája befogad egy keverék ölebet, Duke-ot. Maxnek és Duke-nak félre kell tenniük a személyes nézeteltéréseiket, amikor rájönnek, hogy a fehér nyúl, Snowball hadsereget épít az utcára került háziállatokból, hogy bosszút álljon minden boldog tulajdonoson és kedvenceiken. "

Forrás: Snitt


Számomra ez a mese hozta, amit vártam tőle. Ahogy kilépnek a gazdig a lakások ajtaján indul a mi szórakoztatásunk. Ötletesebbnél ötletesebbnél gagek és jelenetek sora következik - talán még el is lennénk ennyivel. Természetesen van azért történet (új kutya kerül a házhoz), amit a megfelelő helyeken meg is csavarnak úgy, ahogy kell. Nagyon összetett sztorit azért ne várjunk, bár szerintem egy gyerekeknek készült történeteknél nem is kell elvárni, mert egy olyan korosztálynak készül, akiket még meg kell tanítanunk a történetek működésére. De szerencsére tartogat A kis kedvencek titkos élete annyi nekünk, nagy nézőknek szóló apróságot, amelyek bőven lekötnek minket. Például ott vannak az elején említett gagek, amelyek végigkísérik a filmet. Egyik kedvenc jelenetem, amikor Gidget szappanoperát néz, de a macskás poénok is működnek. Emellett pedig az egész filmnek van egy magas cuki faktora (valószínűleg a figurák miatt), ami ad egy jó érzést a nézőnek és még a moziterem elhagyása után is sokáig elkíséri. 


A pozitívumok közül kicsit térjünk át a negazívumokra. Különböző fórumokon kapott az Illumination új rajzfilmje hideget és meleget. Egyik az, hogy A kis kedvencekek titkos életének nincs tanulsága. Ezzel nem értettem egyet, hisz mint minden mese, ez is rendelkezik tanulsággal, mégha nem is mondják ki direktbe (ami valahol nem is baj). Az egymás segítése és az összetartás üzenete mindenképpen ott van a történetben, de felhívja arra is a figyelmet, hogy bánjunk szeretettel, egyenlő félként kedvenceinkkel (pl. Hógolyó esete: az "idegbeteg" nyúlnak is csak szeretetre volt szüksége).
A másik kritika, amit megkap a mese, hogy a két főszereplő, Max és Duke nem annyira működiknek együtt a vásznon. Mondjuk ebben lehet valami. A legelején érthető okokból nem szeretik egymást, versenyeznek a gazdi kegyeiért - ezt szerintem jól megragadták a készítők. A későbbi összebarátkozásuknál igen érezni, hogy túl gyorsan történik, ezért hathat nem megalapozottnak. Reméljük, egy esetleges folytatásnál ezt már nem fogjuk érezni.
A kis kedvencek titkos életének harmadik gyakran emlegetett és teljesen jogos kritikája a félelmetes és az erőszakos voltja. A mese valóban sok helyen nagyon erőszakos, ami nem a legjobb példa a kicsiknek. Például van egy jelenet, amikor Gidget keresi Maxet és Tiberius ragadozómadár-barát révén talál egy kóbor macskát, aki látta a kutyát, azonban nem akarja elmondani, hol. Ekkor Gidget ütni kezdi. Nekünk, felnőtteknek még ez elmegy poénnak (nevettek is rajta a közönség soraiban), lehet egy gyerek is, de mindenképpen rossz példamutatás neki akár konfliktuskezelés terén. 
Ami a félelmet illetti, pedig szintén jogos kritikája a filmnek. Bőven van benne sötét jelenet és ijesztő házikedvenc. Be kell vallanom, hogy bizony rendesen megijedtem én is, amikor a félszemű szent kobra kijött a vászonról és szembe nézett a közönséggel (a 3D hátránya...). Belegondoltam, hogy hát egy ijedősebb gyereknek ez hogy eshet. 

A negatívumoktól eltekintve azért nagyon is ajánlom A kis kedvencek titkos életét. Vicces, aranyos, szórakoztató, igazi mese, amit felnőttek is bőven tudnak élvezni. 9/10-es pontot ér szerintem.


2015. november 22., vasárnap

Ez egy lfsz, nem nyomozás!

november 22, 2015 0 Comments

Az idei év közönség kedvenc magyar filmjének nevezhetjük a Liza, a rókatündért. Ujj-Mészáros Károly egy olyan közönségfilmet hozott, amire talán nagyon is régóta vártunk. 

Tartalom:
"Liza, a csinos, ám szerény ápolónő tizenkét éve gondoskodik a japán nagykövet özvegyéről. Egyhangú élete megváltozik, amikor születésnapi kimenőt kap. Elhatározza, hogy megtalálja élete szerelmét, ám a dolgok rendre balul sülnek el. Liza a japán slágerénekes, Tomy Tani szellemének segítségével arra a következtetésre jut, hogy ő a japán mesék elátkozott rókatündére. Miközben Liza megpróbálja legyőzni az átkot és megtalálni az igazit, a zsaruk, különösen Zoltán Zászlós érdeklődését is felkelti."

Forrás: Port


Egy nagyon különös kevert világ jelenik meg a Liza, a rókatündérben. Van itt szocreál Magyarország, fogyasztói társadalom és ez az egész nyakon öntve egy jó kis japán kultúrával, legyen az akár pop vagy tradicionális (pop=zene, tradicionális=japán mondavilág). Első hallásra el sem tudnánk képzelni, hogy ennyire egymástól távol álló dolgok képesek együtt működni. Pedig ebben a filmben ezek a különböző dolgok egy egész környezetként képesek funkcionálni, ezzel egy nagyon abszurd, de sajátos stílust adva Lizának (a későbbiekben így fogok a filmre utalni). Sőt, annyira jól tud funkcionálni ez szocreál-modern-japán világ, hogy szinte a legelső perctől kezdve teljesen berántja a nézőt. Konkrétan nem tudom meg mondani, hogy hogyan éri el ezt a Liza. A narráció biztosan segít közelebb kerülni a történethez és annak világához, a zenék is sok pluszt adnak, de talán leginkább a látványvilág ránt be. Nem túl giccses (csak néha, de elviselhető), sokkal inkább letisztult és olyan jó értelembe véve abszurd. A film vége fele pedig kifejezetten szép az egész, magyar közönségfilmben ilyen szépen és igényesen kidolgozott látványvilágot talán még nem is láttam.


Egy filmnél természetesen nem csak a külső számít, hanem a belső is, ami sokszor fontosabb is. Nos, őszintén szólva a Lizának nagyon komoly története nincs, gyakorlatilag egy egyszerű romantikus mesét mesél el: egy visszahúzódó, de különös lány keresi igaz szerelmét. Azonban nem mindegy, hogy miként történik a mesélés, és ez teszi igazán tartalmas alkotássá a Lizát. A szerelmes történetet átszövi az abszurdum némi dráma és izgalom, és a fekete, nagyon is magyar humor (azt mindenki döntse el, hogy ez pozitívuma vagy negatívuma a filmnek). Ezek az elemek pedig olyan jól eloszlanak a filmben, hogy ad az egésznek egy nagyon jó ritmust; se a dráma, se a romantika, sem pedig a humor nem válik túlságosan kihangsúlyozottá (talán az utóbbi egy kicsit), hanem együtt működnek, ezzel létrehozva egy nagyon is szórakoztató filmet.

Őszintén szólva, nem igen tudok belekötni a Liza, a rókatündérbe. Nekem 10/10-es élmény volt és ajánlom mindenkinek, aki valami furi filmre vágyik. Azoknak meg még inkább ajánlom, akiknak herótjuk van a magyar filmektől: ettől nem lesz. Have a Good Time. 

2014. december 23., kedd

I feel it in my fingers

december 23, 2014 0 Comments

Aki minden karácsonyi időszakban végigkíséri a televízió kínálatát, szinte ugyanazokkal az örökzöld darabokkal találkozhat: Reszkessetek betörők, Richie Rich, Télapu, bármilyen családi rajzfilm, és természetesen az Igazából szerelem. Valószínűleg a blogolvasói közül rengetegen látták már a filmet, azonban én egy nagy hiányosságomat pótoltam be a közelgő ünnepek alatt és ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani most. 

Tartalom:
"A történet mozgatórugója a szerelem, legyen az első látásra, vagy éppen beteljesületlen, rangra, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Megérinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolásfiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, és nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem. Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki. Szenteste romantikus, fergeteges és keserédes következményekkel, mindenki számára, aki elég szerencsés (vagy szerencsétlen) ahhoz, hogy a szerelem bűvöletébe essen."

Forrás: Port


A filmet lassan már tizenegy éve mutatták be, népszerűségéből azonban a mai napig sem vesztett. Mi is lehet Richard Curtis alkotásának a titka? Nagyon is egyszerű a megoldás az üzenetben rejlik, ami teljesen kézen fekvő is: a szeretet/szerelem. Ahogy a leírásból is kiderül, a film egy tematikát követ: nagyjából hat fő páros karácsony előtti életébe nyerhetünk betekintést. Szinte minden korosztály és társadalmi osztály is képviselteti magát a történetben: találkozunk iskoláskorú fiúval, húszaséveiben járó férfival, családanyával, odaadó nővérrel, íróval, titkárnővel, irodafőnökkel és magával a miniszterelnökkel is. A válogatás valószínűleg tudatos volt, hisz egy ilyen színes szereplőgárdával lehet leginkább bemutatni azt, hogy a szeretet és a szerelem (itt főleg utóbbi) mennyi embert elér, mennyire természetes velejárója életünknek. Viszont ez a nyilvánvaló üzenet olyan ügyesen, bájosan és szórakoztatóan van csomagolva a különböző történetekbe, hogy szinte fel sem tűnik. 


Még érdemes kitérni magára a történetre is. Őszintén, teljes rejtély számomra, hogy miként és hogyan is, de az Igazából szerelem képes teljesen beszippantani. A cselekmény, ha szigorúak vagyunk, nagyon is egyszerű: emberek egymásba szeretnek és karácsony alkalmával próbálják érzéseiket kifejezésre juttatni. Azonban ahogyan az üzenet csomagolásánál sem, az egyszerű történet tálalása sem nézhet ki akárhogyan. Először is itt vannak a színészek, akiket feltehetőleg nem csak marketing és nézőcsalogatás miatt kértek fel szerepelni. A romantikus filmekből már jól ismert jeleneteknél is (pl. Karen rátalál a nyakláncra, de karácsonykor derül ki, hogy nem ő neki lett szánva) olyan erős a színészi játék, hogy az adott momentum teljesen valóságos lesz, átélhető. Ez a film képes könnyeket csalni a szemünkbe, megdobogtatni a szívünket, megmelengeti keblünket. Ezek az erős alakítások viszik előre a cselekményt, felejtetnek el velünk mindent és engednek közel az emberi szerelemhez. 
A színészi játékon kívül Curtis nagyon meghatározó hangulatot teremt. Más romantikus filmekhez hasonlóan az Igazából szerelemben is elmaradhatatlan a hó, a karácsonyi fények és zenék, de leginkább az apró, de szellemes ötletek dobják fel igazán a jeleneteket és a hangulatot is. Ott van például Billy Nighy által megformált leélt életű énekes vagy Hugh Grant már ikonikussá vált tánca. Ezek az apróságok az amúgy érzelem gazdag filmbe humort és jó érzést csempésznek. 

Igazából rengeteg erényét lehetne dicsérni a filmnek. Richard Curtis képes volt valami olyan recepttel előállni 2003-ban karácsonyra, amely szinte minden emberi szívet megérint humorával és mélyebb érzéseivel, kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Számomra az Igazából szerelem tökéletes ünnepi alkotás, amely képes ráhangolni a karácsonyra: 10/10.

Ezzel a bejegyzéssel pedig szeretnék nagyon boldog karácsonyt is kívánni minden kedves olvasómnak! :)


2014. október 28., kedd

A lényeg, hogy Szilárd legyen

október 28, 2014 0 Comments

Oscar Wilde nevét általában egyetlen regénye, a Dorian Gray arcképe kapcsán szokták emlegetni és ismerni. Esetleg még szellemes aforizmái ismertek a nagyérdemű előtt - legalábbis tapasztalataim szerint hazánkban. Azonban a 19. század végén alkotó Wilde verseket, novellákat is írt és nem utolsó sorban drámákat is. Az Egyesült Királyságban az egyik legismertebb drámája a The Importance of being Earnest, azaz magyarul a Bunbury (avagy jó, ha szilárd az ember). Igaz, ez egy dráma, de mégis adoptálták filmként is 1952-ben, majd 2002-ben. Utóbbiról írnék.

Tartalom:
"Nem árt, ha egy nősülni készülő fiatalember érzelmileg és anyagilag biztos talajon áll. Amennyiben ezek nem adottak, akkor legalább a származása legyen makulátlan. Ha ez is hiányzik, akkor már csak egy jól kitalált név segít, amivel el lehet hódítani egy szép és gazdag londoni hölgy szívét. De mit lehet akkor tenni, ha a felvett név egyszer csak megelevenedik? Erről szól ez a "léha komédia komoly embereknek", Oscar Wilde, az ír fenomén világszerte hatalmas sikert aratott színdarabjának legmodernebb feldolgozása."

Forrás: Port


Számomra mindig furcsa volt, ha egy dráma filmen végzi, de az is, ha egy film a színpadon. Mindig olyan érzésem van, hogy az adott mű egy idegen közegben mozog, s emiatt nem feltétlen, hogy működni is fog az új közegben az eredeti mű. Azonban a Bunbury film adaptációjánál ettől végül nem kellett tartani. A drámát egy jól ismert filmműfaj közegébe, a kosztümös filmek világába helyezik, ezzel tökéletesen beleillesztve a filmes médiumba, plusz egy viszonylag széles réteget érintő platformon lehet megismertetni Wilde drámáját. Ami további plusz pedig, hogy megmaradt a dráma eredeti szellemessége és abszurditása is (ami ugye a későbbi abszurd drámának volt egyfajta előfutára). Az egész mű hangulatához illeszkedik eleve már a díszlet is: romantikus, élénk színű ruhák viszonylag a kornak megfelelően, továbbá színes, ízlésesen berendezett helyiségek. Ezek mind vidám és bájos hangulatot kölcsönöznek az egész filmnek. 


Ami további jó pontja a Bunburynek, hogy nem igen tér el az eredeti drámától, az eseményeket követi, nem változtat rajta. A teljes képhez (a történet rejtélyéhez) szükséges infókat fokozatosan, kisebb adagokban adagolták, miközben könnyen lehetett követni is. A fordulatokat is hatásosan vezették fel, ezzel izgalmas marad a cselekmény annak is, aki olvasta / látta színházban eredeti művét. A szerelmesek kalandjai mellé pedig társul még Wilde elmaradhatatlan, sziporkázó szellemessége, amely párbeszédek során nyilvánul meg a tipikusan angol udvarias, ám annál inkább sokat sejtető mondatokba rejtve. Ez a vásznon még kiegészül némi helyzetkomikummal is, ami a film hangulatához illik inkább, de nem zavaró tényező. Mindez pedig nem működne jól, nem lenne az igazi a tehetséges színészek nélkül, mint például Colin Firth vagy Rupert Everett. Az ő kettősük külön szórakoztató végig. 

Összességében a Bunbury, avagy jó, ha az ember Szilárd szellemes, szórakoztató és bájos. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a kosztümös filmeket, az eredeti drámát vagy Oscar Wilde munkásságát. Néhol volt számomra kicsit laposabb film, de ettől eltekintve nagyon is brit a, így egy erős 9/10.

2014. október 17., péntek

Blue Jasmine

október 17, 2014 0 Comments

A Blue Jasmine filmnek köszönhetően Cate Blanchett a 2014-es Oscar díjátadón megkapta a Legjobb női alakításért járó szobrocskát. Maga a film pedig a Legjobb forgatókönyv jelölést is kapott, melyet Woody Allen írt. 


Tartalom:
"Jasmine előkelő New York-i társasági hölgy. Az élete azonban összeomlik, a házassága is tönkremegy. Miután képtelen megbékélni a helyzettel, felveszi a kapcsolatot az elhidegült testvérével, a San Franciscóban élő Gingerrel. Hozzá költözik, amíg összeszedi magát. Jasmine megpróbálja leküzdeni az őt kísértő emlékeket, ám egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. Bár az arisztokrata viselkedését megőrizi, érzelmileg teljesen labilissá válik. Mindenkinek elrontja az életét, legfőképp a saját magáét."

Forrás: Port


Woody Allen nem tagadhatná le ezt a filmet életművéből. A szereplők közötti természetes beszélgetések apró cseprő dolgokról, mint például apró, örömteli eseményekről vagy családi összejövetelről. Emellett erős a film hangulata is, amely számomra szintén tagadhatatlan Allen elem. Ebben a filmjében San Franciscoba invitál minket, ami azért kívülállóként (nem amerikai néző) azért megidézi a tipikus amerikai nagyváros hangulatát: színes embertömeg, sosem szűnő nyüzsgő sokaság. Azonban nem ezek a vonások teszik igazi Woody Allen filmé a Blue Jasmine-t, hanem a témája is. A cselekmény középpontjában Jasmine áll, aki mostohatestvéréhez, Gingerhez utazik, hogy összeszedje magát. Első ránézésre Jasmine-t nem érintették meg különösebben az életében bekövetkezett változások: célokat tűz ki maga elé, ő teljesen biztos abban, hogy mit kell tennie, s mindeközben szofisztikáltan viselkedik és társalog - ahogy ezt mindig is tette és mindig is elvárták tőle. Viszont Allen hamar lerántja a leplet Jasmine tökéletesnek tűnő felemelkedéséről. Főhősnőnk jelenlegi életében valahogy mindig találkozik valami olyannal, amelyről régi, tönkrement élete jut eszébe. Ezekbe az asszociációkba filmtechnikai fogódzkodó nem segíti a nézőt, emiatt nehéz eleinte követni a cselekményt, azonban miután figyelmes nézőként belerázódunk Jasmine cikázó gondolataiba, már könnyűszerrel eligazodunk életében, s ezáltal élhetjük át a hétköznapi tragédiát. 


Jasmine ugyanis bármelyik ma élő ember lehet. Egy megszokott és jól működő világ omlott össze, amely után teljesen nem tudta összeszedni magát (spoiler! sőt, bele is őrül ebbe a sokkba spoiler vége), hisz igazából nem is látja maga előtt, hogy hogyan tovább. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy nem képes felépíteni új életét, hisz a régi még beárnyékolja. Bizonytalanságának tanulással, munkával és húga életébe való beleszólással próbálja palástolni. Jasmine figurájának ezek a vonásai teszik őt hozzánk hasonlóvá. Hiába a sok modorosság és manőr a részéről, ez a figura nagyon is élő és a mi szintünkön mozog. Ezt tudta jól felépíteni Woody Allen a forgatókönyvében, Cate Blanchett pedig életet lehetni a karakterbe és hihetően előadni (jogos az az Oscar-díj). 
Lehet, hogy azért tetszett a Blue Jasmine, mert kevés filmet láttam még Woody Allentől, szóval úgymond még meg tud lepni, de lényeg, hogy számomra ismét egy jó forgatókönyvet írt, amelyben egy nagyszerű színésznő is megcsillogtatta tehetségét. 9/10-es értékelés (néhol, főleg az elején leüledezett a történet), de érdemes megnézni.

2014. szeptember 12., péntek

Életrevalók

szeptember 12, 2014 0 Comments

Közhely, de az ellentétek vonzzák egymást és talán azért, mert tökéletesen kiegészítik egymást. Vagy mert a felszíni ellentétek alatt rejtőznek a hasonlóságok? Igaz az Életrevalók című francia film nem ennek a kérdésnek a megválaszolásával foglalkozik, de mindenképpen központi téma.

Tartalom:
"Az ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára."

Forrás: Port


A történet klasszikus ellentétekre épül: gazdag vs. szegény, művelt vs. műveletlen, értelmiségi vs. az utca embere stb. Habár valamennyire igaz történeten alapszik az Életrevalók, maga a tanulság is klasszikusnak nevezhető: fogadd el a másikat / szeresd felebarátodat. Azonban az egészet a tálalás, a körítés emeli ki a hasonló történetek közül, ez teszi színesebbé. A két barát, Drisst és Philippe személyisége és fokozatos összebarátkozása teszi az egész filmet szórakoztatóvá és élvezhetővé. Láthatjuk, hogy két különböző, de nyitott ember miként képes elfogadni a másiknak az apró hibáit, rigolyáit. Egy ponton tovább is megy a cselekmény. Az ellentétek miatt egyik fél képes a másikat olyan dolgokra rávenni, amelyek eddig talán elérhetetlennek tűntek a számára: így válik Drisst és Philippe is életrevalóvá. 


A történet a tanulságon túl még a franciák által megragadott természetesség teszi még emberibbé a filmet. A hétköznapi szituációk átélhetőségét úgy vannak tálalva, hogy apróságoktól válnak különlegessé, főleg a szereplők saját gondolatai és hozzáállásának miatt. Ilyen szituáció például, amikor Drisst nem érti, hogy egy fehér lapra fröcskölt vörös pacának miféle művészi értéke lehet, vagy amikor Philippe ismerkedik a kortárs pop zenével. 
A természetesség mellett azért jelen van a megszerkesztett képi-világ is, ami a filmet szerencsére nem teszi túl giccsessé. Párizs ebben a filmben is gyönyörűen van fotózva és bemutatva, kedve támad a nézőnek elmenni oda. A vizuális élményt pedig csak fokozza az olasz zeneszerző, Ludovico Einaudi zenéje. 
Legvégén annyit mondanék összegzésként, hogy az Életrevalók egy kedves, humoros és szórakoztató film az ellentétes emberek barátságáról és alap emberi értékek mindennapi megjelenéséről: 8/10.

2014. augusztus 10., vasárnap

Back to the Pie-Hole

augusztus 10, 2014 0 Comments

Bryan Fullers sorozata, a Halottnak a csók szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol az 1. évadnál abbahagyta. Ismét a Pie-Hole-ban vagyunk, ahol találkozunk kedvenc pitesütőnkkel, Neddel, bájos szerelmével, Chuckkal. Páros mellől pedig természetesen nem maradhat el az anyagias Emerson Cod nyomozó és a lelkes pincérnő, Olive sem. 

Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."
Forrás: Port



A bevezetőben nem hiába lettek kiemelve a szereplők. Az előző évaddal ellentétben, a 2. évad a bűnügyek helyett nekik szentelt nagyobb figyelmet. A 13 epizód alatt továbbmélyül Ned és Chuck kapcsolata: megélnek jót és rosszat benne, némi időt szentelnek önmaguknak is. Továbbá pedig megismerjük az ő családi hátterüket is, s szembesülniük kell azzal is, hogy a szerelem vagy a család fontosabb-e vajon. Olive helyzete is tovább bonyolódik: nem elég, hogy még mindig reménytelenül szerelmes a pitesütőbe, de iszonyú titkokat kell magában hordoznia. Utóbbi alól csak a zárdában töltött napok adhatnak feloldozást Olive számára. Ami üdítő volt a 2. évadban, hogy a mogorva Emerson Cod magánéletébe is bevezették a nézőket, s fény derült a legnagyobb rejtélyre: Emersonnak érző szíve van. Legutolsó sorban pedig Chuck nagynénjei, Vivian és Lily körül sem lesz teljesen nyugodt az élet. 
Azonban hiába lett karakterközpontú ez az évad, a heti ügyek nem tűntek el teljesen, csupán egy-két részből kellett őket hiányolnunk. Az előző évadhoz képest ezek a bűnügyek már kidolgozottabbak voltak, miközben megtartották az eredeti abszurdságukat. A méhlányoktól kezdve a kajapókerig mindent láthattunk, még egy bizarr süteményvásárra is ellátogathattunk. 


Azonban néhány zavaró elem akadt ebben az évadban. Egyik, ami leginkább zavart, az a kerettörténet gyors lezárása. Az évad során fokozatosan építették fel minden egyes szereplő problémáját, és hasonlóan jól adagoltak voltak az újabb és újabb információk a karakterek múltjáról. Azonban az utolsó részben a heti ügy után gyorsan lezártak minden felépített szálat, ezzel furcsa hatást hagyva: most akkor nem is voltak olyan hangsúlyosak ezek a történések? Egyrészt, a sietség érthető, hiszen a sorozat - úgymond - kaszát kapott, így mindenképpen le kellett zárni a teljes történetet. Másrészt, elegánsabb lett volna, ha mondjuk egy nagy mozifilmmel zárják le a sorozat eseményeit. Hogy ez működött volna-e, az már sajnos örök rejtély marad.
Továbbá még annyi hibát lehetne kiemelni, hogy ebben az évadban kissé túlzásba vitték az amúgy szórakoztató és elmés szójátékokat. Egy idő után nehéz volt rájuk figyelni, mindegyiket megérteni. 
Összességében, a Halottnak a csók 2. évada hozta az előző évad színvonalát, néhány ponton felül is múlja azt. Azonban az elsietett lezárás rontja kissé az összképet, így ez az évad 9/10-es pontszámot kap. Titkos reményem pedig az, hogy egyszer vagy újrakezdik, vagy valahogyan folytatják. 



2014. június 7., szombat

Elfújta a nő

június 07, 2014 0 Comments

Az egyik kedvenc kortárs írom a norvég Erlend Loe, így nem volt kérdéses az, hogy megnézzem-e az egyik korai könyvéből készült adaptációt. Ez volt az Elfújta a nő, azonban a film Sodródás címen található meg. 

Tartalom:
"A férfi az agglegények egyhangú életét éli. Napközben dolgozik, éjjelente pedig az apartmanjának falait bámulja. Azután egyik nap minden megváltozik, a rejtélyes, vörös hajú Mariann személyében betoppan életébe a Nő. A bőbeszédű, fiatal nő birtokba veszi, elbájolja és meghódítja a férfit, aki rádöbben, hogy immár van egy barátnője. Mariann szó szerint fenekestül felforgatja az életét, átrendezi a bútorait, anélkül, hogy bármi beleszólása lenne a saját dolgaiba. A férfi próbálja megérteni, mi történik körülötte, kevés sikerrel. Mindenért meg kell harcolnia."

Forrás: Port


Újra átélve a történetet, kicsit úgy éreztem, hogy ez az alkotás a férfiak válasza a feminizmussal átitatott művekre (ahol a nő van elnyomva a férfi által). Itt most olyan szitut ismerhetünk meg, amikor a férfi van elnyomva. Név nélküli főszereplőnknek sosem lehet igaza Mariann-nal kapcsolatban, még abba se volt beleszólása, hogy egyáltalán a lány ne jelenjen meg a lakásában! És persze a fiúnak nem lehet igaza, nem ellenkezhet, nem csinálhat akármit, amit szeretne. Aztán ebbe hősünk belenyugszik és valahogy még meg is szereti ezt a különös Mariannt, aki valahogy mindig tudja, mit kell csinálni. A film mindenképpen jól mutatta be egy pár mindennapjait, problémáikat s hogy mik vezetnek egy kapcsolat esetleges jó vagy rossz végkifejletéhez - mindezt úgy, hogy ténylegesen kimondásra nem kerültek! Egyszerűen érezni és látni lehetett a szereplőkön, a párbeszédek ezekhez az eszközökhöz csak kiegészítés volt. 


Továbbá még a Sodródás hangulata az, ami még igen megkapó. Loe abszurd humora a lehető legjobban van megjelenítve: a szereplők rácsodálkoznak a váratlan szituációkra, amikben találják magukat, de valahogy egy vállrándítással elfogadják a dolgot (kicsit Boris Vian jutott róla eszembe). Továbbá ez a Loe-i világ keveredik a norvégok stílusával. Először is, az északi arcok valami különös hangulatot adnak az egész történetnek, amit nem tudok megmagyarázni. Aztán ahogyan bemutatják az országot magát (a sziget gyönyörű) és persze Európát is (Párizs és környéke főleg), azzal így együtt adnak egy európai film jelleget az egésznek, s érezni lehet, hogy igaz könnyed filmet nézünk, de nem cukormázasat. Nem tudom, hogy ezeket a hatásokat mivel érik el (fotózás? színek?), de jól esik a mainstream filmek mellett.
Összességében, a Sodródás egy kellemes film akár egy délután erejéig. Nem akarja megváltani a világot, de rámutat a párkapcsolatok alap problémáira, s persze megmutatja, hogy hová juthat egy alapjáraton papucsjellegű srác. 8/10-es film, ha nincs jobb, meg lehet nézni és ajánlott is, mert aranyos. 

2014. május 7., szerda

Ádám almái

május 07, 2014 0 Comments

Youtube-os kalandozások során akadtam rá az Ádám almáira. Vígjátékként van protezsálva, s a videómegosztón megtalálható jelenetek alapján annak is lehet hinni. Egy kissé abszurd vígjátéknak - ez a hit vett rá arra, hogy megnézzem. Azonban a teljes film egészen mást nyújtott.

Tartalom:
"Az újnáci Adamot 12 hét közmunkára ítélik. A büntetést a jólelkű pap, Iván közösségében kell letöltenie. A csupa furcsa alakból álló társaság kíváncsian tekint a jövevényre, akinek célja felforgató jellegű - a paplak kertjének büszkeségét, az almafát veszi célba, almatortát akar sütni. Ám hiába Ádám eltökéltsége, az almafa termése ki van téve a madarak és a kukacok támadásainak, ráadásul villám is sújtja. Ivan úgy véli, az ördög packázik velük, Adam szerint viszont mindez Isten műve, hiszen a gonosz talán nem is létezik."
Forrás: Port


A cselekmény triválisnak és egyszerűnek tűnhet első hallásra: egy neo-náci almás lepényt akar sütni. Célját ugye akadályozzák a madarak, a hernyók és a viharok is. Ennek kapcsán indul el a tényleges történet, a konfliktus Ivan és Adam között: mindez Isten műve vagy az ördögé? A két szereplő a kérdés két végégét jeleníti meg. Ivan, ugye papként, az ördögnek tulajdonítja a dolgokat, s mindent próbatételnek tekint. Ezzel szemben Adam azzal érvel, hogy az ördög nem is létezik, minden Isten műve - és állítását nem is akármilyen módon akarja bizonyítani. Azonban ahogyan egyre inkább beleássa magát ebbe a meggyőzési akcióba, kiderül, hogy Ivan a szívében mélyen nem feltétlen hiszi el saját szavait, inkább élethazugságba ringatja magát (például a fiával kapcsolatban vagy a már ott tevékenykedő közmunkásokkal kapcsolatban). Emiatt a témák miatt (élethazugság, hit) eléggé nehéz az Ádám almái film, elgondolkodtató és persze nem feltétlen teljesen pozitív a vége - hiába a vígjáték megjelölés. Erre kitérve kicsit: inkább nevezném a megtekintés után black comedynak (fekete humor, talán), mint vígjátéknak.


A témafelvetés érdekes, a kivitelezés pedig ehhez illik. A dán kortárs filmek nagy húzónevei játszanak itt - gondolok ez alatt Mads Mikkelsenre és Ulrich Thomsenre. Utóbbinál végigérezni egy rejtett erőszakot, ami ott feszül a karakterben, s csak a történet csúcsánál törhet ki belőle. Mikkelsen játéka is közvetít egyfajta elfojtott keserű érzelem, de nála inkább elkeseredettséget látni, miközben fenntartja a pozitivitás álarcát. Mindkettejüknél fantasztikus ez a kettős játék, teljesen hiteles. 
Összességében, az Ádám almái egy remek film, ajánlott megnézésre. Szórakoztató a maga sötét és abszurd humorával, de sokkal inkább a nézőben akar valamit elindítani, s manapság egyre ritkább az ilyen alkotás: 10/10.


2014. március 9., vasárnap

Éjfélkor Párizsban

március 09, 2014 0 Comments

Párizs városának mindig is volt valami vonzereje, s nem csak a romantikus filmek hatására. Valami művészi atmoszféra mindig is áradt ebből a városból, a lelket simogató finomság. Ezt az érzést idézi fel Woody Allen filmje, az Éjfélkor Párizsban, amit Boró és Linda is egyaránt ajánlott nekem - köszönöm nektek. 

Tartalom:
"Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni, es komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe."

Forrás: Port


Tipikusan könnyed és szerethető típusú ez a film, olyan feeling-good egy kis időutazással. A filmvásznon nem is akárkik jelennek meg, hanem a 20. századi modernizmus művészei. Gil szemén keresztül megismerhetjük ezeket a ma már legendás figurákat. Összetalálkozhatunk Scott és Zelda Fitzgeralddal, iszogathatunk és meghallgatjuk a férfiasságról szóló elmélkedéseit Ernest Hemingwaynek, Pablo Picassót is megpillantatjuk alkotás közben, feltűnik Dalí és Bunnel is néhány szórakoztató jelenet erejéig. Ebben az egészben az a meglepő, hogy Allen képes hétköznapi emberekként ábrázolni ezeket a figurákat, a maguk bohémságukban megjeleníteni őket, levetkőzteti a hírességekről a hírességet, a fame-t. Szóval hiteles képet kapunk a művészek karakteréről. És valahogy ezzel teremtődik meg maga a 20. század eleji hangulat is, mely azonnal beszippantja az embert, főleg, hogy elkerüli az olyan köröket, hogy magyarázza ki honnan és hová jutott - mindent egyszerű elfogadni, a varázslatos világ elfogadtatja velünk a megmagyarázhatatlant. 


Ennek a csodás világnak a feltárása mellett természetesen megvannak Woody Allen jól ismert élvezhető dialógusai, elmélkedései, melyek tökéletesen beleillenek a múltba is, ezzel kicsit a film mondanivalóját is megtámogatva: az élet sosem változik, csak a díszletek. Továbbá a két főszereplőn keresztül (Gil és Adrian) bemutatja Allen az elmenekülés problémáját, a kérdéseket, ami ez felvet és Gilen keresztül megmutatja az esetleges megoldást is - természetesen jól felépített és adagolt jellemfejlődésen keresztül. Végül, de nem utolsó sorban megjelenik a művészlélek és az úgymond normális emberek ellentéte is Gilen és menyasszonyán, Inezen keresztül. 
Összegezve, az Éjfélkor Párizsban egy kellemes, szórakoztató film, főleg művészlelkeknek. A történet végig fenntartja a figyelmet, nagyon mozgalmas és érdekes (nem hiába kapta meg 2012-ben a Legjobb forgatókönyv kategóriában az Oscart), a helyszínek és a hangulat varázslatos, a szereplők szerethetőek és a színészek is, akik megformálják a művészeket. Szóval, feltétlen megnézni, mert szinte hibátlan -10/10.

2014. február 27., csütörtök

Halottnak a csók

február 27, 2014 0 Comments

Akik néztek Viasat 3-t, azok minden bizonnyal ismerhetik a Halottnak a csók című sorozatot. Anno én is itt ismerkedtem meg ezzel a különös történettel, amelyet Cleo ajánlott - neki utólag is köszönöm ennyi év távlatából.


Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."

Forrás: Port




A sorozat startolásakor is és a tényleges megnézés után is az volt az érzésem, hogy az egész olyan, mint a minyon: élénk színű, de az ízlésesség határán belül, édes, kissé szirupos. Ez a borítás, a minyon hasonlatnál maradva, a cukormáz, mert maga a sorozat a maga szintjén komolyabb, mindenképpen több. Ilyen színvilágtól, őszintén, szerelmes történetet vártam (ami ugye meg is van), nem pedig krimit. Valahogy ezektől a furcsaságoktól nagyszerű a Halottnak a csók. Vidám krimi, sötét romantikus film és persze abszurditás és nonszensz. Így, hangulatában megidézi az Amélie varázslatos életét, de az angol nonszensz irodalmat is (kicsit Alice-es is, nem? hangulatában mindenképpen). A különös külcsín ellenére a hagyományos sorozat felépítést követi: van egy heti ügy, emögött pedig van egy nagyobb kerettörténet, ami főleg az évad vége felé látszik inkább. Utóbbinak az az oka, hogy az első évad csupán 9 részes, így sok idő nem volt felépíteni a tényleges cselekményt, mint ahogy azt egy 22 részes évad során más forgatókönyvírók meg tudják. Cselekményre visszatérve néhány szó erejéig, maga a krimi rész nem mindig jól kidolgozott, vagyis krimi terén vannak jobbak, de az ügyeknek az abszurditása és a különleges módon elkövetett gyilkosságok mégis feldobják az egészet és nem unja el a néző. 


A már említett abszurditáshoz illeszkednek a karakterek is. Chuck mindig színes és bájos ruhái, maga Ned képessége és pitesütödéje, Chuck nénikéi, Cod nyomozó a kötögetésével és a lapozgatós könyveivel, de a legemlékezetesebb figura Olive, aki reménytelenül szerelmes a Pitesütőbe. Olive főleg azért is maradandó figura, mert Kristin Chenoweth alakítja, aki valami fantasztikus ebben a szerepben, továbbá mivel olyan a hangja, mint aki héliumot szívott (de bámulatos az énekhangja!), így még inkább beleillik ebbe a furcsa de sajátos kis világba. Ezek nélkül a nonszensz, de szerethető figurák nélkül nem is tudna működni a sorozat.

Röviden, nagyon kellemes, aranyos, jól összerakott sorozat a Halottnak a csók - 1. évad alapján ez mondható el. Aki még nem látta, az mindenképpen nézze: 10/10. Egyedüli negatív élmény ezzel kapcsolatban, hogy nincsen rendes felirat hozzá angolul.

Follow Us @soratemplates