A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sorozat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sorozat. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. október 13., szombat

A részeg hercegnő, az elf és a démon bemennek a kocsmába - Disenchantment

október 13, 2018 0 Comments

A Simpson család, Futurama - nem nagyon kell bemutatnom a két sorozat, 2018-ra - főleg a Simpson - kultstátuszt ért el, hatalmas rajongótáborral mindkét cím mögött. Ilyen címek után nem is csodálkozom, hogy hatalmas várakozás előzte meg Matt Groening, a két említett sorozat készítőjének és Joshn Weinsteinnak Netflixre érkező animációs sorozatát, a Disenchantmentet.

Tartalom:
"Középkori kalandok és balszerencsés esetek egy alkoholista hercegnővel, butácska elfjével és személyes démonjával. A szokatlan de összetartó csapat Bean hercegnő esküvőjén találkozik egymással: a politikai okokból a lányra kényszerített menyegzőt egy démon szakítja meg, aki azt állítja, ő bizony a hercegnőhöz tartozik. Eközben Elfo megelégeli otthonát, és útnak indul, hogy világot lásson. Első útja a király udvarába vezet, és sikeresen betéved Bean esküvőjére, az események sűrűjébe."

Forrás: IMDb


Az új animációs sorozatot nagy elvárások előzték meg részemről, de valószínűleg a Groening-életmű rajongói is így vannak vele: a Simpsont nagyon szeretem, amikor tudom, mindig nézem; a Futurama ugyanez. Valami, az utóbbihoz hasonló szériára is számítottam, csak fantasy köntösben, ami ráadásul elég eredeti humorú, nem mellesleg a történet is tartogat újdonságot. Ezeknek az elvárásoknak sajnos csak minimálisan tudott megfelelni a Disenchantment. De előre leszögezném: ennek ellenére nem tartom rossznak, sőt ajánlom is mindenkinek megnézésre! Viszont azt sem fogom eltitkolni, hogy Groeningnak nem ez a legjobb alkotása. Lássuk, mi is a baj.


A Disenchantment esetében a történet és a karakterek nehezen elválasztható pontok, ugyanis az 1. évad főleg a szereplőkre koncentrált, nem pedig a cselekményre.

Az első rész egy ígéretes alappal indul: Bean hercegnő (Abbi Jacobson) története a "boldogan, amíg meg nem"-mel kezdődik, de ő ezt egyáltalán nem akarja. Ő inkább inna, kalandozna, inna, bejárná a világot, inna, és tudást meg tapasztalatot szerezne (és inna). Szépen belesimul ez az elképzelés (konkretizálva: szerintem Bean itt olyan dolgokat akar csinálni, ami egy középkori alapokon nyugvó királyságban a férfiak kiváltsága) a feminizmus negyedik hullámába, amit napjainkban élünk, de nem erre indul tovább a sorozat (pedig egy kicsavart feminista utat megnéztem volna). A történet végül Bean otthonában folytatódik, és mellé szegődik Elfo (Nat Faxon) és Luci (Eric Andre). Néha felsejlik, hogy az első rész eseményei nem a puszta véletlen műve (ilyen például a démon felbukkanása), de az 1. évadban nem derül ki semmi erről a háttérszálról. A fókusz végig a három barát dinamikáján és drámáin van, főleg Beanen. A lány kisgyerekként elvesztette édesanyját, édesapjával, a királlyal elég viharos a kapcsolata, miatta. Emellett csak a pillanatnak él, de keresi önmagát, és próbál életcélt is találni (olyat, ami nem a házasságban merül ki). Röviden Bean egy olyan figura, akivel könnyen azonosulhatunk, és a 10 részben bejárt problémáit is át tudjuk érezni, mivel - még ha nem is egy királyság hercegnőjeként - mi is átéltük. Őmellette bontakozik ki Elfo és Luci. A kezdeti érdekes helyzetéből (Elfo azért hagyta ott hazáját, mert meg akarta ismerni a világ negatív, fájdalommal teli oldalát) egy kevésbé izgalmas de szerethető figura lett: egy naiv, teljesen jó szándékú alak, aki egy gyermek őszinteségével csodálkozik rá a világra. Őt ellensúlyozza Luci, a szarkasztikus, mindent cinikusan fogadó démon, aki azért az emberi világban némi emberségre is szert tesz, de közben gonosz kisördögként biztatja Beant mindenféle hülyeségre.


A 8. résszel azonban a fókusz átkerül a történetépítésére. A "The Limits of Immortality"-ban a csapat küldetésre indul, hogy megtalálják az előző epizódban elrabolt Elfót, de képbe jön más is Sorcerio (udvari mágus) felfedezése végett: a Eternity Pendant, ami elengedhetetlen az Élet elixírjének kikeveréséhez, amin az udvar már régóta fáradozik. Kicsit váratlanul jön a történetbe ez a rész, de az évadzáróig jelentős szerepet tölt be, ugyanis ez indítja be ténylegesen a sorozatot, és az évadzáró történetet is. A tétek emelkednek, és szereplőink se az elvárt szerint viselkednek. Aztán mire minden a tetőfokára hág, beüt egy cliffhanger, és véget ér az évad. Ezt kaptuk 10 részben, miközben mindez egy 22-23 epizódos évadot is bőven elbírt volna. Az első 7 részben felépítik a szereplőket, amivel nincs is semmi gond, viszont a további eseményekre, a tényleges cselekmény kibontására már nincs idő - ezért a háromrészes lezavarás, majd a cliffhanger. Több részben több idő lett volna gondosan felépíteni a szereplőket, de főleg a történetet - mind a háttérben megmutatott csuklyásokkal és mind az életelixírrel. Viszont a kevés epizód (feltételezem, ennyit rendelt be a Netflix) sajnos egy olyan koncepcióra kényszerítette a sorozatot, amin belül nem tudta megmutatni tényleges értékeit és zsenijét, csupán azt, hogy van benne potenciál. Látom ezen a 10 epizódon, hogy szerethetőek a figurák, akik hamar a szívemhez nőttek; látom, hogy bőven lesznek itt még izgalmak a jövőben; és ezeknek a fényében azt is látom, hogy felnőhet az első két elődhöz a széria. Viszont erre még várni kell, mert az első, ígéretesnek tűnő etap mindezt nem adta meg -  ez így kicsit csalódás.

Mindezek ellenére mindenki darálja le a Disenchantmentet, mert tényleg szimpatikus szereplőkről mesél, idézi a korábbi kedvenceket (néha túlságosan is, ennek kapcsán az io9-on megjelent cikket ajánlom), a végén pedig egy olyan évadzárót látunk, amely némely élőszereplős széria becsületére is válna. Összességében most 7/10 ez, de nagyon drukkolok neki a jövőben.

2018. május 1., kedd

Rendben van, de mégsem - Altered Carbon

május 01, 2018 0 Comments

2002-ben robbant be Richard K. Morgan a sci-fi világába legelső regényével, a Valós halállal. Különleges cyberpunk és hard-boiled krimi hibride nevet szerzett neki, továbbá teljes állású íróvá válhatott, hisz olyan jól hozott a könyv (olyan cirka 1,000,000 dollárt). Morgan ezután is jelentkezett regényekkel (ott van például a Hősöknek való vidék trilógia), de a közönség (aka. az egyszeri kultúrafogyasztók) 2018-ig nem fedezte fel Morgant. Aztán a Netflixen debütált az egyik legköltségesebb sorozatuk, az Altered Carbon, vagyis a Valós halál adaptációja.

Tartalom:
"2384-ben az emberek tudata digitalizálva tárolódik, aminek hála ha a test meg is hal, a tudat átültethető egy új testbe. Takeshi Kovacs elit csillagközi harcos már 500 éve bebörtönözve tengődik, amikor letöltik, hogy megoldjon egy gyilkossági ügyet, cserébe pedig új életet kezdhet."
Forrás: Snitt


Bevallom, az eredeti művet nem olvastam, viszont az Altered Carbonról érkező első anyagok, majd a trailer meggyőzött, hogy nekem ezzel mégis próbát kell tennem. A teljes élmény felemás lett végül, de megbánásról nem beszélhetek.

A sorozat egy érdekes narratívával meséli el az eseményeket: van egy alap ügy (ki ölte meg Bancroftot?), ami valamilyen szinten előttünk marad, de bejön mellé több mellékküldetés (pl. Lizzie, majd egy titokzatos körülmények között elhunyt nő). Ezek először mintha csak arra szolgálnának, hogy kitöltsék az évadot, de az utolsó részekben kiderül, szó sincs erről. Itt minden a végkifejletnek van alárendelve, nagyon okosan (a Geekz Facebook csoportjából pedig megtudtam, hogy ezt Open World dramaturgiának hívják). Az ügyek mellett a sorozat még elmerül a szereplőkben is, de leginkább az ügyeletes antihősre, Takeshi Kovács karakterére fókuszál. Mindezt megkoronázva megkapjuk az egyik leglátványosabb cyberpunk valóságot, egy olyat, ami a legújabb Szárnyas fejvadásszal vetekszik. Ezek mind ígéretes dolgok egy történetnél (számomra mindenképp), de valamiért mégsem áll össze egy érző, működő sorozattá. Tudjátok, egy olyanná, amiért szívvel-lélekkel lehet lelkesedni.


Az első részekben még megvolt valami, ami fenntartotta az érdeklődésemet. Kovács eléggé megfogott (részben hozzájárul Joel Kinnaman is), akiben ott a hard-boiled krimik cinikus nyomozója. Természetesen később kiderül, SPOILER? hogy vannak érzései és egész emberi. Ez nekem kicsit elvitte a giccs fele a sorozatot, de logikus lépésnek is tartom, hisz így érthetőbbé válik, miért lett Kovács az, aki. A főhős mellett még érdekesnek találtam a főkonfliktust (Bancroft előző testét ismeretlen elkövető ölte meg), aminél végig erősen jelen van az áldozat is, mint kvázi szemtanú. Azonban a hasonlóan érdekes mellékszálak behozatalával valahogy a gyilkossági ügy érdektelenné vált, és őszintén a "Man With My Face" epizódig (ez a hatodik) eszembe se jutottak Bancrofték - ami egy 10 részes sorozatnál kicsit rossz arány. És itt fogalmaznám meg a legnagyobb problémámat az Altered Carbonnal: Annyira figyelnek a néző figyelmének eltereléséről, hogy végül a történet pontos kimérésében és kidolgozásában valahol elveszik az egész varázsa. Az a varázs, ami beránt és megtart.
10 epizód után azt érzem, hogy a sorozat kicsit olyan, mint a látványvilág és társadalom, amit a cselekmény köré kreáltak: szép, mutatós, keresed az állad utána, látod, milyen zseniálisan megcsinálták, de aztán emögött nincs semmi, ami megadná az egésznek az emberségét. Hasonlatomban emberség alatt pedig a már hiányolt varázst értsük. Nincs, ami érzelmileg kössön az egész univerzumához.


Félreértések elkerülése végett, jó sorozatnak tartom az Altered Carbont, még a könyv iránt is felkeltette az érdeklődésemet. Szerettem a karaktereket, főleg Kovácsot és Ortegát, tetszett a cyberpunk világ is a maga multikulti jelleggével, és bár nem tértem ki rá bővebben, de jó pár merengeni való kérdést is feltesz a sorozat. Így összességében 7/10 nálam az Altered Carbon - akár év sci-fije, akár nem. Megnézni meg lehet, és biztos vagyok benne, hogy másoknak bőven tetszeni fog. 

2018. január 21., vasárnap

Sok kicsi valóság mirólunk - Black Mirror 1. és 2. évad

január 21, 2018 0 Comments

Black Mirror, magyarul Feket tükör. Halljuk, a kritikusok imádják, instant siker, mert milyen jó sorozat és kötelezővé kéne tenni, de ezentúl mi ez és mit ad? A különböző filmes adatázisokban a leírások annyit mondanak, hogy a Black Mirror egy olyan antológia-sorozat, amely különálló epizódjainak a célja az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeinek bemutatása. Az új évad és egy facebookos körbekérdezés után úgy döntöttem, ideje megnézni, mit tud a sorozat, és miért tartják Charlie Brookert zseninek. A mostani bejegyzésben az 1. és 2. évadról írok, részekre bontva, és majd hasonló elven a 3. és 4. évadot egy külön posztban tárgyalom.


1. évad 1. rész: The National Anthem (Himnusz):
Az első részben valaki elrabolja a brit hercegnőt, és egy videóüzenetben megzsarolja a miniszterelnököt: ha nem szexel élő adásban egy malaccal, a hercegnőt megöli. Az epizód mondanivalója a megalázás köré épül: dominánsabb a megalázott (a miniszterelnök) oldala, de annak ellenére, hogy a megalázó gyakorlatilag nem jelenik meg személyesen, az ő szemszöge is jelen van, mint egy olyan ember, aki a puszta megalázásért bármit képes megtenni. A mondanivaló és az epizód mozgalmassága ellenére a "Himnusz" nem győzött még meg a Black Mirrorról. De menjünk tovább, mondtam magamnak. 


1. évad 2. rész: 15 Million Merits (Az egyetlen kiút):
Virtuális kakas, falba épített adagolós fogkrém és mozgó háttér: csodás jövő, nem? Nem. Bingham szemén keresztül egy bizarr, falanszter-szerű rendszer tárul fel előttünk, ahol az egyen tréningruhát viselő lakóknak tekerniük kell, hogy áramot fejlesszenek. Egész napos munkájukért cserébe mindenre beváltható pontokat kapnak, és különböző programokat nézhetnek. Bingham céltallannak érzi mindennapjait, amíg nem hallja Abit énekelni. Ekkor Bing eldönti, hogy pontjait a lányra költi: 15 millió pontért cserébe felléphet a közösség tehetségkutatójában.
Ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy már mindent értek. A falanszteres világban gyönyörűen megjelenik a fogyasztó társadalom minden szelete és szereplője: a céltalanság érzése, a semmilyen életünkből való kiszabadulás, a szórakoztatóipar kizsigerelése, és azok, akik mindig is nagy támogatói lesznek az elnyomó rendszereknek. Zseniális, ahogy ezeket Brokker egy kerek, sajátos disztópiába gyúrta, és úgy építkezett belőle, ahogy. Ez az 1. évad legjobb része.


1. évad 3. rész: Entire History of You (Az emlékchip):
A nem is olyan távoli jövőben az emberek fejébe beépíthető egy chip, amellyel rögzíthetik mindennapjaikat, később pedig visszajátszhatják a rögzített eseményeket. Ebben a jövőben él Liam, aki feleségével egy baráti vacsorára hivatalos, ahol egy régi barátuk is feltűnik. Liam féltékeny lesz a férfira, és hogy kiderüljön, alaptalan-e a érzése, a chip segítségével nyomozni kezd.
Az első olyan rész (a további évadokban még akad pár), ami maga a technológia helyett az emberi részre koncentrál. Liam és Ffion féltékenység miatt megromlott viszony mindkét oldalról bemutatásra kerül: a férj egyre jobban belelovalja magát a gyanús férfi gyűlölésébe, feleségében pedig egyre kevésbé bízik, és emiatt eljut egyfajta verbális bántalmazásig is. A nő közben nem érti párja hirtelen megváltozott viselkedését és próbál kitartani saját igaza mellett. Klasszikus férfi és nő közötti kommunikáció jelenik meg a jól ismert félreértésekkel, de az epizód csúcsán azért jön a kérdés: a kialakult szituáció elkerülhető lett-e volna a technológia (emlékchip) nem létével, vagy nem ezen múlt ennek a kapcsolatnak a jövője? Érdekes epizód erős lezárással.


2. évad 1. rész: Be Right Back (Rögtön jövök):
A 2. évad a személyes történetek vonalán haladt tovább. Martha és Ash boldog házasságban élnek, azonban Ash váratlanul meghal, és Martha egyedül marad. A fiatal özvegy képtelen feldolgozni férje halálát, ezért egy új szolgáltatáshoz fordul, amely segítségével kapcsolatba léphet az elvesztett szerettekkel. A rész egy klasszikus "mi lett volna" témát dolgoz fel (mi lenne, ha még élne az elvesztett személy?), amit teljesen átélhetővé tesz azzal, hogy a feleséget állítja középpontba. Az ő szemszögén keresztül viszi végig, milyen örömöt jelentene az, ha egy elhunytunkat visszakapnánk, majd megmutatja azt a sokkot is, amit a felfedezés okoz, hogy valami mégsem ugyanaz, mint volt... Félig személyes érintettségből, félig az epizód építkezése miatt erősen megérintett a "Rögtön jövök", és ezen a ponton avanzsált kedvencemmé a Black Mirror.


2. évad 2. rész: White Bear (Fehér medve)
A "Fehér medvé"-ben a klasszikus disztópiákhoz térünk vissza - a díszletek legalábbis ezt sugallják. Az epizód főalakja, Victoria ismeretlen helyen ébred és semmire se emlékszik. A környezetében felbukkanó emberek segítségét próbálja kérni, azonban senki se szól hozzá, egy idő után pedig üldözői lesznek, akik mindenáron meg akarják őt ölni. Menekülés során szerencsére segítőkre lel.
Ennek az epizódnak a felépítése emlékeztet kicsit a mystery box narratívára, ezt okosan is használja a BM, hogy megkapjuk az aktuális figyelmeztetést. A történet teljes ismeretében azt mondom, ez a rész az önbíráskodásra épül, amivel mindig kell foglalkozni. Tapasztalataim szerint ennek kapcsán mindig szélsőségesek a reakciók: egyik oldal vizsgálja az elkövető szociális hátterét, próbálja megérteni, mi vezetett a tetthez, azaz megőrizni az elkövető emberségét, a másik oldalon viszont ott a dühös, a jog rendszerében csalódott fél, aki szeretne végre igazságos büntetést mérni az elkövetőre. Zseniálisan mutatja meg, hogy a szélsőségek - bármelyik oldalon is alakuljanak ki - meddig tudnak elmenni. 


2. évad 3. rész: The Waldo Moment (Waldo):
A zárórész szerintem elég megosztó lehet (a 6,3-as imdB értékelés beszédes), és őszintén nekem se tartozik a kedvenceim közé, de mégis fontosnak tartom. Visszatérünk napjaink Angliájába, ahol épp választásokra készülnek. Egy népszerű tévéműsor stábja is szeretné meglovagolni a dolgokat, amikor úgy döntenek, hogy Jaime, a lecsúszott humorista által szinkronizált, politikailag inkorrekt medvét, Waldo-t indítják a választásokon. A "Waldo"-t eredetileg 2013-ban mutatták be, de erős párhuzamokat éreztem az elmúlt évek választásaival és népszavazásaival... Ezért érzem fontosnak: jól bemutatja, mi vezethet ahhoz, hogy a választók fogékonyak legyenek a populista politikusok szövegeire (kimondják az emberek régóta érzett, de nem megfogalmazott problémáit), és az adott politikus vagy a mögötte álló csapat hogyan tudja vezetni a népet egyszerű kommunikációjuk mentén. Régi recept, de még mindig működik, és akár egy animált medvét is megválaszthatunk így... 


Karácsonyi különkiadás: White Christmas:
A 3. évadot egy elég erős karácsonyi kiadás előzi meg, ami egy nagyon egyszerű felállásból indul: két férfi leül beszélgetni. És ennyiből képes kibontakozni a BM szerintem eddig (4. évadot még nem láttam) legzseniálisabb része. Spoilerek nélkül nehéz érdemben beszélni a "White Christmas"-ről, de nagyvonalakban egy minden Black Mirror-jelleget magán viselő epizód: emberiesség, technológia i veszélyek és thrillereket idéző történetvezetés. 

A 7 részt összegezve kevés olyan epizód akadt, amivel ne lettem volna kibékülve (National Anthem és a Waldo talán), de még azokban is bőven lehetett gondolkodnivalót találni. A Black Mirror 1. évada részemről egy 8/10, a 2. évad pedig egy 9/10. Van ok a hype-ra, hidd el. 

2017. december 28., csütörtök

A német Stranger Things, ami igazából nem is az

december 28, 2017 0 Comments

A német Stranger Things - vezették fel eképpen a Netflix echte német nyelvű sorozatát, a Darkot. Marketing szempontból érthető húzás, és persze az se árt, ha egy ilyen szöveggel lesz némi prekoncepciónk is a várható műről. Viszont az ilyen kijelentésektől elvárná az egyszeri néző, hogy legyen valami alapja is. Bárki is találta ki ezt a ST párhuzamot, az mondjon le, ugyanis a Darknak jóformán semmi köze a sokat emlegetett sorozathoz. Valami teljesen mást kapunk.

Tartalom:
"Családi saga egy kis természetfölötti csavarral. A Dark története egy német kisvárosban játszódik, amely nyugodt életét két fiatal fiú eltűnése zavarja meg. Az ügy nem csak a hatóságokra lesz nagy hatással, hanem a városban élő négy család életére is."

Forrás: IMDb alapján


A kezdeti kirohanásomat annyival azért kiegészíteném, hogy ha nagyon akarom, akkor egy valamiben a Dark hasonlít az ST-re: vígan csemegézik a horror és thriller filmek eszköztárából. Egy Isten háta mögötti kisvárosban járunk, stimmt. Valami megmagyarázhatatlan történik, stimmt. És gyerekek tűnnek el, stimmt. És még sárga esőkabát is van, stimmt (Az, rád gondolok). Még a kevésbé gyakorlott horror és thriller rajongók is meg tudnak nevezni egy-egy olyan művet, amelyekben az említett elemekből akár egy is megjelenik. A Dark szerencsére az ST-hez hasonlóan nagyon jól dolgozik a rég bejáratott elemekkel, egy nagyon sajátos, hamisítatlan, darkos (pun intended) hangulatot teremt. Persze valahol azt is érzem, hogy az atmoszféra nem lenne egyedi a helyszín nélkül. Két évvel előrébb járunk a jövőben egy tipikus német vidéki környezetben; ezt látva végig ujjongtam magamban, hogy végre, egy európai helyszínt jól kihasználó mű! Bőven hozzájárul a hangulathoz a mesteri fényképezésnek és a jó zenék.


A külsőségeken túl érdemes a történetről is szót ejteni. A promóciós képek és a plakát hiába sugallja azt, hogy a Dark horror, a cselekmény előrehaladtával kiderül, szó sincs erről. A sejtelmesség sokkal inkább a thriller felé mutat, de a végső csavar egy harmadik zsánerműfajhoz, a sci-fihez visz. A továbbiakban spoileresen folytatnám. A városban lakó gyerekeket és felnőtteket egyaránt foglalkoztatja az elveszett fiúk ügye, és mindenki a saját lehetőségei szerint nyomozásba is kezd. Az egyik áldozattá váló fiú, Mikkel útja során válik azonban egyértelművé az, amit addig csak sejtettek velünk: az erdőben húzódó, a sorozat ikonjává váló lyuk a múltba vezet. A jó húzásként behozott sci-fi-vonalra szép lassan mindenki rádöbben, és a szereplők elé kerülő nyomok és információmorzsák alapján pedig összeáll a kép: A háttérben működő szervezet machinációja ez, miszerint 33 évente a világban ugyanannak az eseménynek meg kell történnie, és ez erősen érinti a kisvárosban élő családokat is. Spoiler vége. Ez így leírva elég izgalmasan hangzik, és az is, elviszi hátán a 10 részes Darkot, viszont az, ahogyan mindezT elmesélik, már kevésbé izgi. Az első négy epizód még erős, érezni, hogy a készítők mesterien szövik a történet fonalát, azonban az ötödik résztől pont ez válik a sorozat legnagyobb hátrányává. Annyira szépen felépítik a rejtélyt, annyira kimérten precíz minden, hogy ha egy kicsit is figyeltünk, könnyen kitalálhatjuk a Dark főbb fordulatait. És az izgalom ezzel elvész.


Érdekes vonulatot jelenthetne az eltűnések körüli rejtély mellett a szereplők közötti kapcsolatok és személyes drámájuk is, azonban ez a történet építéséhez hasonlóan unalomba fullad, pedig erősen kapcsolódik a sci-fi-vonalhoz is. Az első epizódok még izgalmas konfliktusokat vezetnek fel, a megcsalástól kezdve a szerelmi háromszögig mindent kapunk, de aztán valahogy ezek egyre kevesebb figyelmet kapnak, majd végül mintha a készítők érdeklődését is elvesztenék az emberi problémák. Bár a sorozat javára legyen mondva, a felnőttek múltját jól kibontják, tartogat néhány meglepetést. De mégis úgy éreztem, elhanyagoltak a családi szálak, és ez egyrészt köszönhető a viszonylag kevés játékidőnek (10 epizód összesen az 1. évad). Ennyi részben képtelenség jó ütemben építeni a főcselekményt és tisztességesen ápolni a szereplők kapcsolatrendszerét. És amikor bejött egy harmadik helyszín is, valahogy még zsúfoltabbnak hatott a történet. Egy 15 vagy 20 epizódos évadot simán elbírt volna a Dark, ahol az emberi rész is megfelelő kibontást kapott volna.

Összességében úgy érzem, csalódás volt a Dark, és nem azért, mert nem hasonlított a Stranger Thingsre. Adott volt minden egy jó sci-fi-thrillerhez - jó ötletek, kellő dráma, hamisítatlan hangulat -, és valahogy mégsem jött össze. Részemről ez most egy kis jóindulattal 7/10, főleg azért, mert a némettudásomnak jót tett, továbbá olyan cliffhangerrel zárult az 1. évad, hogy bizony felcsigázta a kíváncsiságomat - ezek kicsit felhúzták az eredeti 6 pontomat. 

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

december 21, 2017 0 Comments

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem. 

Tartalom:
"Grace Marks, szolgáló és ír bevándorló 1843-ban börtönbe kerül, mert megölte a ház urát és annak egy másik szolgálóját. De lehet, tévedésből van börtönbe. Grace azt állítja, nincsenek emlékei a gyilkosságról, nem ő tette, azonban a bizonyítékok mást mondanak. Egy évtizeddel az eset után Dr. Simon Jordan próbál segíteni Grace-nek a múlt felidézésben.

Forrás: IMDb alapján


Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.


A gótikus vonal mellett belép a krimi és egy tisztességes korrajz is a 19. századi Kanadáról. Dr. Jordan jó detektívként próbálja kérdésekkel és a Grace ügyéről rendelkezésre álló papírokból kideríteni, hogy a lány valóban ártatlan-e, és pontosan mi is történt azon a bizonyos napon - ez egy tipikus krimi, azon belül is detektív regény. Azonban az elbizonytalanító faktorok felrúgják a krimi szabályait, amivel megint oda jutunk, hogy semmi se biztos Grace-el kapcsolatban. Viszont a faggatózás és a kevés jelen idejű (a szereplők jelen ideje) történések a kor nőire fókuszál: a cserben hagyott lány, a kor prűdsége, nők és szolgálók (hát még a kettő együtt jár) lekezelése és a többi. Itt rokon az Alias Grace A szolgáló lány meséjével, és a PopJak Atwoodról szóló estjén elhangzott egy nagyon érdekes gondolat, miszerint ha a két regényt egymás mellé állítjuk és ráhúzunk múlt-jövő párhuzamat, akkor elég kiábrándító, már-már horrorisztikus képet kapunk: semmi sem változott. A két mű kapcsolatáról persze nem sokat mutat a sorozat, de szépen végig vezet minket Grace beszámolójának segítségével a korabeli nők életén, ami a Hulu sorozatához hasonlóan eléri a célját, bár kisebb a visszhang utána (realistább az ábrázolás Gilead Köztársaságához képest). És fontos megjegyezni, hogy ujjal semmiképpen sem mutogatnak senkire, csak egyszerűen annyit mondanak ezek a jelenetek, hogy igen, ez ilyen volt.

Összeségében egy nézhető, hangulatos és több szinten is működő sorozatot készített a Netflix az Alias Grace-ból. Igazából annyit tudok felhozni negatív elemként, hogy még néztem volna, de ettől eltekintve tökéletes. 10/10

2017. november 5., vasárnap

Még furcsább dolgok

november 05, 2017 0 Comments

A 2016-os évem nagy kedvence a Stranger Things volt, így másokhoz hasonlóan nagy hype-al vártam az október 27.-ét, hogy végre láthassam a 2. évadot. Sőt, még a Netflixre is beregisztráltam (amiről majd fog születni egy élménybeszámoló), ezzel is kifejezve a sorozat készítői előtti tiszteletemet (plusz: amúgy is éljenek a kényelmes, legális megoldások!). Maga a 2. évad ott veszi fel a fonalat, ahol több mint egy éve véget ért az előző etap. A Duff testvérek mindent áthoztak az előző szezonból, ami jó volt, miközben tisztességes módon folytatták a már megkezdetteket - nagyjából ezzel a mondattal össze is lehet foglalni az új 9 epizódot, de inkább nézzük meg részleteiben, mit kaptunk.

tartalom:
"Az indiana-i kisvárosba, Hawkinsba nem tértek vissza az eseménytelen, unalmas hétköznapok. Ismét megmagyarázhatatlan jelenségek borzolják a városlakókat: egy egész hektárnyi sütőtök válik az enyészet martalékává, különös állatka érkezik Dustinékhoz, Willt pedig különös álmok gyötrik."

Forrás: IMDb nyomán


Figyelem! A poszt spoilereket tartalmaz. 

Az internetes hype miatt mindig is úgy éreztem, nagyot robbantottak a Stranger Thingsszel. Ennek egyenes következménye volt a fandom létrejötte is (veterán internetezőknek nem kell bemutatni a jelenséget), aminek a tagjai különleges kívánságokkal is elő álltak a rajongás mellett. Legyen olyan a sorozat, ahogyan azt megismertük, megszoktuk (mondjuk ez alap), legyenek meg a párosaink, tökéletesen időzített premier (október 27, azaz Halloween előtt nem sokkal), és szolgáltassanak igazságot Barbnak! 

Vagy amúgy is így volt tervezve az évad, vagy ennyire figyelnek a történetírásakor a nézőkre, nem tudom, de mindent megkaptunk, amit egy ST rajongó kívánhat. Ismét itt a 80-as évek, kisváros és az Upside down, amelyekkel megalapozzák a már jól ismert hangulatot. Kis extra, hogy az első részekben éppen Halloween van, ezzel fokozva a sorozat atmoszféráját. Egy apró dologgal viszont kicsit már a ló túlsó felére estek: az 1. évadhoz hasonlóan mesélik el a másodikat (az elején főleg). A szereplők hasonló kiosztást kapnak, mint a különböző kasztok egy szerepjátékban: Will ismét a természetfeletti martaléka lesz, Joyce megint halálra aggódja magát fiáért, Nancy ismét Jonathannel futja a jól ismert a köreiket, amíg Steve nem tudja mi van. A gyerekek bandájához pedig csatlakozik egy új karakter, Max, hogy meglegyen a lány is a fiúk mellett. Az első részekben látható felállásban Mike, Eleven és Hopper hoz egy kis változást: Mike - érthetően - hiányolja elveszett társát, Eleven szintén vágyik a barátai után, Hopper védelme alatt pedig bújkálni kényszerül a külvilág elől. Viszont Hopper és a lány kapcsolata sok izgalmat ígér. 

A részek előrébb haladtával az előző évadból áthozott szerepek átalakulnak, mindenki megkapja a saját útját, fejlődését. Joyce változott sokat az új évadban, első reakciója nem a pánikolás volt, hanem igyekezett megérteni, mi történik a fiával, és hatalmas kockázatok árán (pl. még Will testi épségének veszélyeztetését is vállalja), de próbálja megmenteni. Kiemelném még Steve-t, aki az első évados ügyeletes bunkó nagymenőjéből egy nagyon szerethető figurává avanzsált, ráadásul úgy, hogy végig kellett járnia azt az utat, amit az állítólagos "lúzerek" szoktak (végig kellett néznie, hogyan veszti el azt a lányt, akit szeretett). Eleven is érdekes szálat kap azzal, hogy kvázi megtették tékozló fiúnak, de szükség volt a karakterének erre: megismeri, honnan jött - és kvázi megtudja, ki is ő valójában -, miért kell harcolnia, és Kala személyében még egy olyan embert is talál, aki révén nem érzi egyedül magát (különleges képeséggel rendelkező gyermek) a világban. Mike sajnos a háttérbe szorult ebben az évadban, de a hiányát jól pótolta Lucas-Dustin-Max szerelmi háromszöge. És ha már szóba került Max, érdemes kitérni rá és a másik új szereplőre, Bobra. Utóbbi az esetlen emberből hőssé avanzsáló figura, aki szerintem valahol még egy kis kikacsintás is volt a felnőttek felé: hozzá hasonlóan kellene a gyerekek problémáival törődnünk (Will és Bob beszélgetésére gondolok a traumák feldolgozásában kapcsolatban). Rátérve Maxre, először csalódtam benne, mert nem tűnt olyan "bad-assnek", ahogy azt a külföldi portálokon beharangozták, de ez végül is nem baj. Max egy igazi tizenéves lány és nem is kell többnek lennie: a "fiús" hobbik ellenére is vágyik arra, amire a korcsoportja, megvannak a saját félelmei (Billy, a mostoha bátjya, aki egy igazi douchebag), de ha kell, a sarkára áll. Kíváncsi leszek, hogyan fog beilleszkedni teljesen a csapatba, főleg, hogy Eleven is visszatért.


A szereplőkön túl az ST lényegét adó Upside Downt is továbbvitték Dufferék. Az új évad előtt felmerült bennem, mivel tudják még bővíteni a párhuzamosan létező gonoszt, de tudtak érdekes lényeket előhúzni még és finoman emelni a téteket is. Megtudtuk például, hogy az Upside Down teremtményeinek úgy nevezett hive mindjuk - azaz csoportelméjük vagy kaptártudatuk - van, amin keresztül kölcsönösen tudnak egymás hollétéről és akaratáról. Mindezt pedig egy lény irányítja, a fináléra alapozva feltehetőleg a bezárandó kapu mögött rejlő hatalmas bestia. A demogorgonon kívül találkoztunk más szörnyekkel is (a még több demogorgonon kívül): ott voltak azok a fura köpködő virágok, amik a betolakodó "táplálékot" hivatottak megbénítani, aztán a már említett központi irányító lény és végül a shadow monster, ami elég tricky dögnek bizonyult (mondjuk a főkonfliktust adó vonaltól azért elvárjuk, hogy érdekes legyen) Will megszállásával, majd fokozatos térnyerésével a fiún keresztül. Egy dolog nem hagy csak nyugodni az Upside Downnal kapcsolatban, még pedig az, mi lesz ezek után? Milyen új fenyegetés jöhet odaátról? Hisz az idei kaland történeti szinten eléggé rendben van. A több oldalról induló szereplők szép lassan összeérnek (bár a végefelé éreztem némi rosszul elhelyezett jelenetet vagy részt [pl. a Barbos nyomozás], a 7. rész, amiben Eleven felkeresi Kaláékat, pedig kicsit kilógott a kisvárosbeli eseményekből), a gonoszt teljesen megsemmisítették, és minden megy a rendes kerékvágásban. A zárókép természetesen utal arra, hogy azért nem szabad itt hátradőlni, viszont az 1. évaddal ellentétben (ahol Will kiköpött magából egy hernyószerű lényt) valahogy sokkal kerekebbnek érzem az idei lezárást. Ha valamiért nem folytatnák a sorozatot (bár amennyire tudom, be van rendelve a 3. évad is), nem annyira bánkódnék a majdnem teljes lezárás miatt.

A Stranger Things idén is jött, látott és győzött, megnyerte az egész internetet meg a Netflix-függőket. Nem sok okunk volt panaszra, amit vártunk, azt megkaptuk és jóllakott óvodásként várhatjuk a következő etapot. Igen, jól sejtitek, részemről a 2. évad is 10/10-es. Tessék azonnal ráfüggni!

2017. szeptember 17., vasárnap

"Menj be hozzá, hogy szűljön az én térdeimen, és én is megépüljek ő általa"

szeptember 17, 2017 0 Comments

Öt év angol szak alatt igazi kedvenccé nőtte ki magát Margaret Atwood a képzeletbeli kedvenc íróim listámon. Első találkozásunk, a Penelopeida nem volt feltétlen felhőtlen (de mindenképpen egy érdekes gondolatkísérletnek tartom), viszont a "szerelem" A szolgálólány meséjével kezdődött, majd folytatódott a MaddAddam trilógiával. Habár itthon nem nagyon ismert az írónő munkássága (ezt a magyarul hiányosan elérhető életműve és annak a kevés könyvnek a rossz eladása is bizonyítja), tudtam, angol nyelvterületen ünnepelt kortárs írók egyike. Így valahol nem is lepett meg, amikor 2017 elején megjelent az első trailer a Hulu gondozásában készülő Atwood-adaptációról: A szolgálólány meséje

Tartalom:
"Az Egyesült Államok romjain totalitárius állam épült, amelyben a nőknek nincsenek jogaik. A még megtermékenyülésre képesek egyetlen feladata az utódnemzés, szolgálóként dolgoznak az uralkodó osztály tagjainál. Margaret Atwood regényéből."
Forrás: Snitt


A sorozatnál nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire jókor vették elő a már majdnem 30 éves regényt. Ugye tavaly ősszel választották meg az USA új elnökét, Donald Trumpot, akinek egyik legelső intézkedései közé tartozik az abortusz törvény szigorítása. Az intézkedést nagy felháborodást követte, joggal. Egy ilyen háborgó közegnek Atwood disztópiája, ahol a nők alárendelt szerepbe vannak kényszerítve és az uralkodó férfiak igényeit szolgálják ki, egy tökéletes mű az azonosulásra. A feleségek a háztartást igazgatják, a márták főznek, a szolgálólányoknak pedig a társadalom termékeny tagjaiként nincs egyéb szerepük, mint szülni. A múlt századokat idéző megszólalások és törvénykezések idején nagyon is könnyű egy ilyen műben meglátni a felnagyított tükörön keresztül saját félelmeinket, amelyek a világban zajló eseményekre válaszként születnek meg bennünk. Azonban nem feltétlen kell belelátunk jelenük problémáit A szolgálólány meséjébe - ahogy erre maga az írónő is int minket egy interjúban. Ugyanis maga Atwood több történelmi korszakra is reflektál regényében ezzel azt mutatva be, hogy nincs új a nap alatt, amit ő leír, azt az emberiség már korábban megcselekedte. Így láthatjuk bele a történetben szereplő keresztény fundamentalista társadalomba a hasonlóan szélsőséges iszlám csoportokat (pl. ISIS), az amerikai puritánokat (A skarlát betűt elolvasva jobb képet kaphattok róluk), vagy bárkit, akit szeretnénk.


Adott egy erős, univerzális alap - emiatt hiszem, hogy A szolgálólány meséje olyan klasszikussá válhat, mint Orwell vagy Huxley -, kérdés, mihez kezdenek vele. Az április 26.-ai premiert követően a pilot alapján úgy éreztem, a sorozat készítői is beleestek abba a hibába, amibe anno az 1990-es filmadaptáció készítői is: közönségbaráttá teszik a narrációt. Aki olvasta az eredetit tudja, hogy Gileadot és annak kegyetlen rendszerét a főhősnő, Offred (magyarul Fredé) szuggesztív, de főleg megbízhatatlan narrációján keresztül ismerjük meg. A sorozatban ez csupán flashbackeken keresztül köszön vissza, ténylegesen nem mernek úgy kísérletezni a narrációval, ahogyan azt a könyv teszi. Viszont a nézőbaráttá válásnak van egy nagy előnye is a Hulu adaptációnál, amit mindenképpen ki kell emelni. Igaz, a sorozat esetén a cím ezzel kicsit félrevezető válik, hiszen nem csak a szolgálólányt követjük nyomon, hanem a körülötte lévő embereket is, így ez az egész az ő meséjükké is válik. A nézőpont szélesítése ennek ellenére is csak előnyére válik a történetnek, mivel így pontosabb képet kapunk a rendszerről, továbbá még jobban sokkol minket az a tény, hogy igazából senki se győztese a jelenlegi államformának. Bár utóbbira finoman utalások a regényalapban is vannak (pl. Serena Joy és Offred jelenetei, vagy a Commanderrel folytatott szókirakós játék), de a sorozatban ez sokkal explicitebbé válik. És ennek egyenes következménye, hogy a cselekmény sokkal drámaibb lesz: több fordulat fér bele a játékidőbe, több mindenkiért izgulhatunk. Nézőként mindenképpen hálásak lehetünk ezért a változtatásért.


A több nézőpont behozásával azonban elkerülhetetlen volt, hogy a történet végkimenetele se változzon meg - bár meg kell jegyezni, ez még nem érződik erősen az 1. évadban. Az utolsó részig mondhatni az alapban és a sorozatadaptációban is hasonló úton halad Offred: a rendszerbe való látszólagos betagozódás mellett a menekülésről való álmodozás, később, amikor lehetőség adódik rá, annak tervezése, röviden a felszabadulás várása. És, hellyel-közzel, de ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják a többi szereplőt is: szabadelvűként Moira szintén elszökne, Offred egykori férje a családját szeretné visszakapni, Ofwarren gyermekét szeretné megtartani, Serena pedig a nagy forradalomban csalódva Freddel közös régi életüket kívánja vissza - és mind jól tudják, ez csak a Gilead Köztársaság végével érhetik el, vagy a halál oltalmazó felszabadítása által. Az évadzáró után fel is merül a kérdés: vajon megdöntik-e a szereplők a diktatúrát? Főleg, hogy a hatalom egyre kegyetlenebb módszerek bevezetését eszközöli, politikai hatalmának megszilárdítása érdekében pedig a legdrágább kincs (gyermek) feláldozásától sem riad vissza. Reméljük, minél hamarabb kiderül, jó nagy hangsúllyal a minél hamarabbon. Mert a történet kibontásával kapcsolatban egy nagy negatívumot meg kell említenem: a sorozat nagyon lassan mesél. A kamera sokszor időz el tájakon, alakokon vagy mozzanatokon (ahogy a galaktikás írásomban is írtam, a sorozat nagyon erős jeleneteket hoz) vagy továbbá nagyon gyakori a szuper plán (hétköznapi nyelven: a kamera belemászik a szereplők arcába). Ezek a filmes eszközök és technikák bőven segítenek megteremteni a disztópikus atmoszférát és közelebb hozzák a nézőhöz a szereplők érzelmeit és gondolatait, viszont sokszor aránytalanul, és ez a narráció sebességének rovására megy. 

Kicsit nehéz szembe helyezkednem a közvéleménnyel (miszerint A szolgálólány meséje az év sorozata és 13 Emmy-jelölést is kapott), főleg, hogy társadalmi üzenetét tekintve egy nagyon fontos alkotást kaptunk a Hulutól. De mégis: inkább nem tetszett, mint tetszett ez az adaptáció. Elismerem, rendesen elkapták a regény hangulatát, sok az érdekes újítás és értelmezés, továbbá rengeteg kedvenc és emlékezetes jelenet is akad, de valamiért mégsem érzem elég erős adaptációnak a könyv ismeretében. Aztán lehet, csak az Atwood iránti elfogultságom beszél belőlem. Összességében mégis 8/10-et adok főleg a kivitelezés, a történet (bár ez többé-kevésbé adott volt) és a nézőpontbővítés miatt. A nemrég új kiadásban megjelent regénynek pedig mindenképpen adjatok egy esélyt, ha velem ellentétben nagyon szerettétek ezt a verziót.

2017. június 22., csütörtök

Oh. My. God. - Amerikai istenek

június 22, 2017 0 Comments

A 2017-es év egyik legvártabb újonca számomra az Amerikai istenek volt. A kedvenc írom, Neil Gaiman és a kedvenc forgatókönyvíróm/tévés producerem, azaz "sorozatos emberem", Bryan Fuller közös produkciója, ráadásul egy fantasztikus könyvből. Költői kérdés: kell ennél több? A Starz sorozata június 19-én fejeződött be, és most az 1. évad végével lássuk, mit is kaptunk ebből a koprodukcióból. 

Tartalom:
"Egy frissen szabadult fegyenc, Shadow találkozik egy rejtélyes férfival, aki csak Szerdának nevezi magát és meglepő módon többet tud a múltjáról, mint ő maga."

Forrás: Snitt


Sorozatos fórumokra és az ismerősökkel folytatott beszélgetésekre alapozva arra jutottam, hogy nem feltétlen aratott akkora közönségsikert az AG (a továbbiakban így fogok rá hivatkozni), mint amit a marketing sugallni akart. Ennek kapcsán két érdekes kérdés merült fel bennem: 1, Melyik sorozatozási szokással kapunk jobb élményt az AG-tól: heti egy rész vagy darálás/bing watching? 2, Mennyire érthető a sorozat annak, aki nem ismeri a könyvet? Az elsőre, az 1. évad végét követően az a válaszom, hogy talán jobb egyben nézni, úgy meglehet az az érzésünk, hogy hamarabb meglesz a sorozat iránya, az, hogy merre akarják az alkotók kifuttatni a cselekményt, mint a heti egy rész felállásban. Bár zárójelben megjegyzem, az AG nem feltétlen történet központú, mivel egy road movie-kat idéző felépítéssel operál. A másik kérdést már nehezebb megválaszolni, mivel magam már könyvesként ültem le a sorozat elé, így nehezebben lépek át a nem-könyves-néző perspektívájába, de pár olyan ismerőssel beszélgetve, akik nem ismerik Neil Gaiman eredetijét arra jutottam, hogy háttérismeret nélkül nagyon nehéz bevonódni a történetbe. Igazából a nem-könyvesek úgy érezhetik magukat, mint Shadow: nem tudják, mibe is csöppentek. Nos, ez nem valami közönségbarát hozzáállás az alkotók részéről, viszont felmerül egy újabb kérdés: Baj, hogy az AG mert nem közönségbarát lenni?


Könyvet ismerő nézőként azt mondom, jól döntöttek Fullerék, hogy követték a könyv szerkezetét, így tudták azt a legjobban adaptálni. Ahogy a regény kapcsán is írtam, a történet értelmezhető egyfajta pszichológiai utazásnak is, továbbá nagy szerepet kap a tudatalatti és a világ megfoghatatlansága. Ez - bár Bryan Fullernél nem féltem ettől - könyvhűen jelenik meg a sorozatban is. A minden epizód elején látható "Somewhere in America" bejátszások nyomon követik a regényből is megismert istenek vagy más természetfeletti lények útját az amerikai kontinensre, az emberekkel való kapcsolatukat, számot vetésüket (honnan hová jutottak), miközben kalandozunk Shadow-val a nagy értetlenségben. Annak külön örültem, amikor az évad második felétől a készítők direktbe össze is kötötték a Somewhere részeket a főcselekménnyel, ezzel egyfajta tematikai szerkezetet adva az adott epizódnak. Sőt, külön érdekesség még, hogy némely Somewhere-be aktuál politikai üzeneteket is belefűztek (pl. nők, menekültek, társkeresés, ISIS). Ezek érdekesebbé és aktuálisabbá teszik az alapanyagot. Mellesleg a 2000-es évek elején megjelent regényt sok helyen nagyon ötletesen aktualizálták, a mi korunkhoz illesztették (pl. Technical Boy).


Aztán itt van maga a történet. Ahogy írtam a felvezetésben is, az AG mer bátor lenni és követni a könyv eredeti road movie-jellegét, viszont teljesen nem hagyja magára a nézőket. A regényhez viszonyítva azt éreztem, a sorozat a közönségbarát formára való törekedés miatt bizonyos mozzanatokat és szereplőket megváltoztat. Például itt tudjuk, ki is írja a Somwhere in America epizódokat, egy egész részt szentelnek Shadow feleségének, Laurának, aki a könyvben inkább egy hátra maradó szereplőként jelenik meg, nem pedig kvázi főhősként. Rajta kívül számos istenség és természet feletti lény kap több játékidőt, sőt, a base texttől független figurák is bekerülnek a természetfölötti gárdába, mint például Vulcan. Az ilyenfajta módosítások mindenképpen az AG előnyére válnak, hisz kicsit érthetőbbé teszi a történet bizonyos elemeit a nézők számára, nem válik unalmassá az egész a könyvet ismerők számára se, és újabb rétegeit tárja fel az alapanyagnak vagy épp továbbgondolja azt.

Összegezve, valószínűleg az elfogultság beszél belőlem, de az Amerikai istenek minden elvárásomnak maximálisan megfelelt. Egyszerre kaptam meg a szeretett regényt és annak egy másfajta megközelítését egy fantasztikus castinggal (erről is lehetne oldalakat írni), szóval így nekem ez egy 10/10-es élmény volt. Kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit kezdenek a sorozattal, ugyanis ha jól értesült vagyok, Fuller 4 évadra tervezi az AG-t. Kérdés, annyira szét lehet-e húzni a regényt.

2017. június 16., péntek

Együtt túlélni

június 16, 2017 0 Comments

Június 1-én kapott kaszát a Netflix egyik legbevállalósabb és legemberibb sorozata, a Sense8. A rajongói összefogás ellenére sem sikerült megmenteni a Wachowski-testérek történetét, ami több okból is elkeserítő. Első sorban azért, mert a 2. évad egy hatalmas cliffhangerrel ért véget, és eddig úgy állnak a dolgok, hogy sosem tudjuk meg, hogy a továbbiakban hová fejlődött volna a cselekmény. A rossz hírek tudatában azonban nem szabad megfeledkezni arról, mit is kaptunk a 2. évadban.

Tartalom:
"Folytatódik a 8 fiatal egymásba szövődött élete. Miközben lépésről lépésre fedezik fel önmagukat és új, egyesült identitásukat is, a Suttogók az "érzők" nyomában járnak. Will azonban felveszi a versenyt, és mindent feladva igyekszik az üldöző nyomára bukkanni. Egy kontinenseken átívelő hajsza veszi kezdetét."



Két évad fényében úgy látom, Wachowskiék nagyon tudatosan építgették a történetet. Az 1. évados beszámolómban kicsit hiányoltam a pörgős kezdést a sorozat elején, de visszagondolva erre teljesen szükség volt, hiszen még csak akkor kezdték építeni a világot, és kibontani a szereplőket. Az új etap ezen túllépve új vizekre evez: végre megismerjük az eddig csak meg-megjelenő Whisperst, a senate-eket üldöző szervezetet, a BBO-t, és ami még fontosabb, spoiler következik, hogy egy eredettörténetet is kapnak hőseink (homo sensorium), továbbá több sensate-el is megismerkedünk, az ő clustereik felépítésével és működésének alapjaival. spoiler vége. Az új elemek behozásával Wachowskiék tágították az 1. évadban csak sejtetett univerzumot, a személyes történeteken túl pedig megkaptuk az igazi, ízig-vérig sci-fis vonalat is. Viszont egy negatívumot muszáj említeni itt. Az évadnyitó Christmas Specialnél még úgy éreztem, az alkotók képesek mindent kézben tartani (pl. főcselekmény, karakterfejlődés), de a későbbiekben mintha a fókusz sokszor a karakterekre siklott volna, a Whispers-tszál rovására. A történetben Willen, Riley-en és Wolfgangen keresztül kapcsolódtunk a BBO tevékenységéhez, a hozzájuk futó szálak felgöngyölítéséhez, de valahogy ez most mennyiségileg kevésnek bizonyult, főleg a finálé tükrében, ami inkább Sun bosszúját helyezte előtérbe, és csak a legvégén kaptunk egy cliffhangert a főcselekményhez. 


Az általam vélt hangsúly-eltolódások mellett minden megvolt a Sense8 új évadában, ami az egésznek megadja a lényegét, az esszenciáját. A 8 szereplő továbbra is érdekes, külön örültem, hogy Will kiemeltebb szerepet kapott. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ő eddig olyan semmilyen, kicsit sótlan karakternek tűnt, de most, hogy kvázi hős és vezetőként állta a sarat a clustert érő fenyegetés idején erős és határozott emberként jelent meg, és érdekesen fejlődésen ment keresztül. Hasonló utat járt be Capheus is, miközben szembe kellett néznie múltjával, és nehéz döntéseket kellett hoznia a személy és a közösség érdekei közt. Emellett továbbra is árad az igazi emberség és szeretet Lito és Nomi szálából, de megkockáztatom, hogy Riley-éból is. Számomra az ő karaktereik képviselik azt az univerzális szeretetet, amire minden embernek törekednie kellene kultúrától, nemtől és nemi identitástól függetlenül. Igazi drámában volt része Kalának is, hisz még mindig kötik hazájának kulturális béklyói, miközben szembesülnie kell azzal is, hogy nem minden az, aminek látszik. A legkeményebb karakterdrámát talán Sun kapta, akinek a sok éve felhalmozódott sérelmeit kell felszámolnia és természetesen igazságot szolgáltatni önmagának. Aztán végül itt van Wolfgang, akinek a szálát valahogy én most nem éreztem elég erősnek, csak Lila megjelenése dobta fel párszor. 

Röviden idén is szerteágazó és különböző dinamikával felépített történeteket építettek a sensate-k köré, ami a főcselekményen túl a különböző monumentális montázsjeleneteknek hála egy komplex történetté fűződött össze. Igazából mindig nagy vállalás volt, amit Wachowskiék kezdtek a Sense8-tel, és külön öröm, hogy többé-kevésbé képesek magas színvonalon egyben tartani ennyi szereplőt és különböző sorsot. Túlozni fogok, de az eddigi sorozataim közül a Sense8 az, ami tisztán és teljes valójában képviseli az emberséget, vagyis azt, amit én gondolok emberségnek, mindemellett pedig kapunk egy majdnem tökéletes alkotást is. A 2. évadot most 9/10-re értékelem, de ettől függetlenül a sorozat az eddigi legjobb Netflix projekt, és nagy bánatom, hogy nem folytatják. 

The sensates always will be in my heart. 

2017. április 5., szerda

Amikor egy sorozat képes felülmúlni önmagát

április 05, 2017 2 Comments

2014-ben az egyik új kedvenc sorozatom a Fargo lett, és a True Detective 2. évada fölött érzett csalódás miatt féltem ennek az antológiasorozatnak a folytatásától. A TD-hez hasonlóan itt sem az előző évad szereplőit látjuk viszont, hanem egy teljesen új csapatot. Vagyis majdnem, ugyanis az 1. évad nyomozónője, Molly és apja feltűnik, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban (Molly konkrétan még kisgyerek), ugyanis ezúttal 1979-be vittek minket az alkotók. 

Tartalom:
"A Fargo új fejezete 1979-ig visz vissza, a történet két amerikai államban, Dél-Dakotában és Minnesotában játszódik. A Minnesota állambeli Louverne-ben a fiatal rendőr Lou Solverson (Patrick Wilson), aki nemrég tért vissza Vietnamból, egy teljesen új bűntény előtt áll. Ted Danson alakítja Hank Larsson seriffet, Kirsten Dunst és Jesse Plemons lesznek a Blumquist házaspár, Jean Smarta kíméletlen Floyd Gerhardt-ot formálja meg."
Forrás: Port


A 2000-es évek vége óta indult sorozatok jelentős részénél azt érzem, hogy kapunk egy ütős 1. évadot, esetleg a kezdeti lendületből jut még a 2. és 3. évadra is, de aztán leszállóágba kerül a produkció (pl. Vámpírnaplók, Gossip Girl, de más példák is akadnak). Sajnos nem tudom ennek az okát és okosat sem olvastam a témában, mindenesetre az már valami, ha egy sorozat képes tartani a színvonalat, hát még ha felül is múlja az eddigieket! Utóbbi történt a Fargo 2. évadában is. Az alkotók a múltba utazáson túl bővítették a szereplőgárdát és egy sokkal komplexebb történetet építésébe kezdtek. Míg az előző évad főleg három karakterre koncentrált (Molve-Lester-Molly), addig itt kapunk egy vérre menő bandaháborút két kemény féllel, egy Mollyhoz hasonló talpraesett nyomozót (az apját), és egy szerethető párocskát, akik véletlenül voltak rossz helyen, rossz időben. Utóbbiak megfeleltethetőek Lesternek, és nagyjából hasonló utat is jár be a Blumquist házaspár, mint az 1. évadban Martin Freeman karaktere. 


A nagyobb szereplőgárda mellett megmarad az "aljas" elbeszélés is. Azaz, ahogy az 1. évadnál is írtam, a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információmorzsát kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog. A 2. évadnál annyit javult a sorozat, hogy az összetettebb sztori mellé pörgősebb történetvezetést kaptunk. Ezen kívül minden jót is megőriztek tavalyról: tudatos építkezés, fekete humor, hamisítatlan "Fargo hangulat" kellő mennyiségű hóval és epic zenével, ami most kiegészül a 70-es évekbeli USA bájával is, és továbbra is a kisemberek kerülnek az események középpontjába (Blumquisték), "furi" kiejtéssel. A kisszerű figurákat az erős alakítások teszik emlékezetessé, leginkább Kristen Dunstot tudom Peggyként kiemelni. Sokat nem írnék róla, elég megnézni ezt a jelenetet és elhiszitek, hogy ez a színésznő tud! 

Röviden, a Fargo 2. évadától fölösleges volt félnem. Mindent megkaptam, amit elvártam és bőven fejlődött is a sorozat. Az első egy-két részben nagyon sok a három történetszál, kell egy kis idő, amíg a néző rendezi ezeket magában, de aztán egy nagyon erős sztorit kap. Ez most 10/10, és remélem, az április 19-én startoló 3. évadban marad ez a színvonal. Már nagyon várós. Aki még nem nézett Fargót, az sürgősen kezdje el. 

Follow Us @soratemplates