Ha elválásra gondolok többféle dal is eszembe jut. Ami kapcsolódik filmes körökhöz is, az az Irány Eldorádó című Dreamworks meséből a Friends Never Say Goodbye. Mindig is hihetetlen rádöbbenni, hogy egy biztosan hitt kapcsolatunk gyökerestül megváltozott: az illető eltávolodott tőlünk, más embereket tart fontosabbnak minálunk stb. És valahogy ilyenkor nem számítanak a közösen eltöltött napok, sem az átélt dolgok. Valahogy minden feledésbe merül, nem számít. Egy párkapcsolat esetében ez a bizonyos rádöbbenés még inkább fáj és elkeseríti az embert. Ezt az érzést dolgozza fel Woody Allen leghíresebb filmje, az Annie Hall.
Tartalom:
"Rendkívül zavaros Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, minden áron vissza akarta szerezni."Forrás: Port
Általában a művészet a nagy elválásokat drámaisággal mutatja be már réges-rég. A film tartalma alapján mi is ilyesmit lehetne várni, ha nem Woody Allen karaktere állna a történet mögött. Őszintén, valami művészfilmi magaslatokra számítottam Woody neve miatt, de erről szó sincs. Művészi manóűrök nélkül tud mégis művészi lenni ez a film, amit mindenképpen sokra kell értékelni. A filmes eszközökkel annyira valóssá és átérezhetővé tudja varázsolni az amúgy egy mindennapi emberi kapcsolat történetét. A felborított időrend végig fenntartja a néző figyelmét: kíváncsi lesz, hogy melyik eseménynek mi is volt az előzménye vagy a következménye. Kissé olyan, mint ahogyan az ember emlékezik vissza az életének egyes szakaszaira: darabonként és nem feltétlen időrendben. Továbbá Woody az emlékeket még azzal teszi még élvezhetőbbé, hogy Alvy felnőttkori énje is megjelenik, kiszól a nézőkhöz, így bevonva őket. Igaz, így egy szinten veszt realitásából a történet, de ha az emlékezésre gondolunk, a leírt megjelenítés teljesen helytálló és valóságos: ki nem szokott belépni régi emlékeibe és megváltoztatni?
Az Annie Hall másik nagy varázsa, hogy a két szereplő természetességén és hétköznapiságán keresztül mutatja be az igazi kapcsolatot. Az olyan fajtát, amiben nincsenek sablonos sallangok, csak az egyszerű, meghitt és igaz szeretet a konfliktusokkal és megoldásokkal (jóval és rosszal egyaránt). Teljesen letisztult, jól adagolt eszközökkel lesz a Annie Hall romantikus, életszerű és művészi. A két főszereplő, Woody Allen és Diana Keaton játéka is bőven hozzátesz az történet természetes légköréhez. A két figura imádni-való együtt, konfliktusaik teljesen átérezhetőek annak ellenére, hogy semmilyen drámaiságot nem jelenítenek meg. És így működik jól.
Woody Allennek nagyon jó érzéke van az arányok megtalálásában, nem viszi túlzásba se a túl nagy egyszerűséget, így lesz filmje, az Annie Hall teljesen élvezhető. Azt hiszem, valami ilyesmi hiányzik a mai filmekből: ez egy 10/10-es alkotás. És több Woodyt kell nézni (nekem is). Köszönöm az ajánlást Chewnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése