A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2012. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2012. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. július 3., hétfő

Képregényes Trónok Harca

július 03, 2017 0 Comments

A Facebook "On this day" alkalmazása nemrég felhozta azt az emlékemet, amikor kommenteltem, hogy az ember úgy veszik a Sárkányok táncát, mint a cukrot. Ez volt öt éve. Már megint ott tartunk, hogy öt éve várunk a következő Trónok harca részre, mint anno a Sárkányok táncánál. Azért pozitív vagyok, remélem jövőre csak kézbe vehetjük a 6. részt. Addig maradnak a különböző pótszerek, mint az HBO sorozat (2 hét és itt az új évad!), asztali játék, PC játék és persze képregény. Őszintén, az utóbbitól ódzkodtam, annak a bizonyos sokadjára lehúzott bőrnek tűnt a számomra, de szerencsére kiderült, hogy nem teljesen erről van szó. 

Tartalom
"Napjainkban George R. R. Martin Trónok harca c. regénye - az abból készült HBO sorozatnak köszönhetően - hallatlan népszerűségnek örvend. Martin világhírű műve alapján készült képregényünk mégis igazi meglepetés lehet a rajongóknak, hiszen a filmsorozathoz valóban méltó vizuális élményt kínál.

Ez a képregény-gyűjtemény a DYNAMITE Trónok harca sorozatának első 6 számát tartalmazza, Tony Patterson rajzaival és Daniel Abraham szövegével. A fordítást Szolga Emese készítette."
Forrás: Szukits


George R. R. Martin, Daniel Abraham (ő az Expanse írójának, James S. A. Corey-nak az egyik fele), és Tony Patterson (ő keltette életre Westerost a képregény oldalain) egy igazi csemegét adtak a GOT-rajongók kezébe, ami természetesen kapudrog is lehet a nemrajongók számára. A képregényt olvasva, a könyvek és a sorozat ismerete ellenére is úgy éreztem, most élem át először Ned, Jon, Daenerys és a többi szereplő életútját, az első GOT találkozásomhoz hasonlóan lekötöttek az események, a szereplőkért pedig izgultam, vagy épp gyűlöltem őket. Ennek ellenére a történettel kapcsolatos előismereteimet nem tudtam kikapcsolni, de ez nem is jelentett problémát, sőt, előnyömre vált. Első olvasáskor/film nézésnél hajlamosak vagyunk sok apró részleten átsiklani; ezek lehet csak a történetbe való második, harmadik vagy sokadik visszatérésnél tűnnek fel. A képregény nagyon sok ilyen apróságra hívta fel a figyelmemet, főleg a képeken keresztül. Tony Patterson részletgazdag rajzait érdemes figyelmesen böngészni a "spolerező", azaz előremutató vagy figyelmeztető szimbólumokért, jelekért. Kedvencem a kötet legelején volt: a rémfarkasanya nyakában egy szarvasagancsot találnak, valószínűleg ez okozta a halálát. Majd nem sokkal ezután jön a hír, hogy Robert király Deresbe jön, ami végül is elindítja az egész sztorit.


Érdemes még beszélni a rajzolásról és a kivitelezésről. Nem könnyű feladat egy olyan monumentális történetet adaptálni, mint a GOT, ezt a kötet végén található háttérinfókat tartalmazó részekben többször kihangsúlyozzák. De szerintem azért többé-kevésbé sikerült képregényként is visszaadni Martin művét, hiányérzetem nem sok volt. A karakterek szerencsére eltérnek a HBO sorozatétól, inkább Martin elképzeléseit követték a designnál. Viszont nem túl szerencsés, hogy elég hasonlóra sikeredtek a figurák, főleg a nők. Amíg nem rázódik bele az ember a képregénybe, szinte képtelenség megkülönböztetni a szereplőket egymástól. Amennyire zavaró a figurák hasonlósága, viszont annyira lenyűgözőek a nagy tereket vagy tájakat bemutató képek. Minden átjön róla, ami csak kell, legyen szó félelemről vagy boldogságról. A részletekben pedig jócskán el lehet veszni, de érdemes is. Mindezt az élénk színek csak még élőbbé teszik.

Összegzésként az biztos, hogy GOT fanoknak mindenképpen kötelező a A Game of Thrones: The Graphic Novel. Az első kötetet olvasta nem (teljesen) egy új rókabőr ez, sokat tud adni az eredeti történethez, és a sorozat során érzett hiányérzetünket is gyógyíthatja. A rajzok összbenyomása miatt (azaz nem teljesen nyerték el a tetszésemet) 9/10-t kap a képregény. Ha ti is elolvasnátok a képregényeket, menjetek fel a Szukits webshopjába, és rendeljétek elő mind a 4 kötetet! Vicces, engem is David_R_Blake moly értesített a nagyszerű hírről, nem sokkal azután, hogy angolul végigolvastam a képregényt. Mindenesetre: magyarul is megjelennek a GOT képregények. November 15-én közeleg a tél.

2017. április 30., vasárnap

Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni

április 30, 2017 0 Comments

Voltatok már szerelmesek egy borítóba? Nálam ez visszatérő betegség, legutóbbi szívem csücske Chuck Wendig Vészmadarakja lett. Vitathatatlanul gyönyörű a borítója. Egyszerre minimalista (hisz csak egy alak van rajta, meg fekete-fehér) és részletgazdag (az alak hajában rengeteg apró jel van elrejtve). Szerencsére amennyire szép a külső, annyira rendben van a belső is - derült ki számomra is, amikor befejeztem a könyvsorozat első részét a második, Halálmadarak kötet megjelenése előtt.

tartalom:
"Miriam ​Black tudja, hogyan fogsz meghalni.


És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.

Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia."

Forrás: Moly



Borzasztó érdekes volt olvasni a Vészmadarakat. Wendig megismertet minket a főhősnővel, Miriammel, de ezzel egy időben bedob minket a mély vízbe is. Egy nagyon pontosan megszerkesztett, sokkoló jelenetben ismerjük Miriam eddigi életét: ha megérint egy embert, látja, hogyan fog az illető meghalni. Ha úgy adódik, ki is használja képességét, hisz nem tesz másként Del Amicóval sem. Azonban a kezdés ne tévesszen meg senkit, Miriam egyáltalán nem antihős, legalábbis nem olyan, aki tudatosan válik a törvény ellenségévé. Számomra ez a nő inkább egy sodródó hős, aki azt hiszi, hogy nem befolyásolhatja az események folyását, és belefáradt az életébe. Wendig nagyon szépen és hitelesen bontja ki Miriam múltját, és érzékelteti a benne felgyülemlett keserűséget. Egy önmagát keménynek, de belül segítségért kiáltó fiatal nő világába kerül az olvasó. Ezt nem egyszerű olvasni, de aki volt már lent, nagyon fog tudni azonosulni Miriammel.

Wendig a történet környezetével és más szereplőivel sem enyhít rajtunk. A világ, amit elénk tár, az bizony az USA csúnya oldala, ahol a szemet szemért elvet szó szerint értelmezik. Nyomasztó belépni ide, az ember egyre mocskosabbnak érzi magát, de a kellő perverz kíváncsiság keresztül visz ezen a sötét utazáson – és Chuck Wendig nagyon jól tudja, hogyan kell fenntartani ezt a kíváncsiságot. Kiforrott szimbólumrendszer, örök dilemmák (van-e szabad akarat?), filmszerű képek és jelenetek (konkréten üvölt ez a könyv egy adaptációért), jó helyen elhelyezett cliffhangerek, jól kidolgozott karakterek. Nagyon egyben van az egész, nem igen lehet belekötni. Ami sajnálatos az első kötetben, hogy habár thriller és vannak "paranormális" dolgok (pl. Miriam képessége) a regényben, Wendig ezekre még nem igazán tér itt ki. Reméljük, a következő kötetben igen.

Aki bírja gyomorral a vért, a káromkodást és egyéb csúnyaságokat, az vesse bele magát Miriam Black kalandjaiba. So deep, tényleg, főleg pszichológiai szinten. Nagyon kevés hibája van, talán annyi, hogy kicsit a végét kicsit elnyújtottnak éreztem, ezenkívül ha olvasóként megérted a könyv mondanivalóját, a legvége könnyen kiszámítható. Ettől eltekintve nagyon rendben van a Vészmadarak, 9/10-es pontszám simán jár neki. És természetesen alig várom, hogy elolvashassam a Halálmadarakat. 

Lengyel kiadás

2017. február 8., szerda

Az Éhezők viadala

február 08, 2017 0 Comments

Sokáig kerültem az Éhezők viadala-könyveket, mert – mondjuk ki – túl sznob voltam. Nagyon szeretem a disztópia regényeket (pl. 1984, Szép új világ, Fahrenheit 451), de nem igen tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy valami mainstream tinisztoriba sűrítik bele a kedvenc alműfajomat. Végül egy cikk írása miatt megadtam magamat, "maybe the odds be ever in your favour"alapom, elolvastam az Éhezők viadalát és kellemeset csalódtam. Azonban bőven voltak hibái a regénynek; ezek közül most csak a Kapitólium világának bemutatását emelném ki. Collins nagyon sok mindenre utal, de nem megy bele mélyebben, inkább a cselekményre koncentrál. Ezek után felmerült bennem, hogy ilyen alapanyaggal mihez tudtak kezdeni a filmesek. Lássuk. 

Tartalom:
"A jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembekerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel."
Forrás: Port


Az éhezők viadala és más young adult disztópia értékelésénél le kell szögezni, hogy pontosan mire is fókuszálnak - ahogy Sándor Anna is tette a "Szép új világ - ősi hagyomány"-ban. A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknél a műveknél nem annyira az elnyomó rendszeren (mint a bevezetőmben említett klasszikus műveknél), hanem a felnőtté válás útjára lépett főhősön van a hangsúly. Némi szájhuzogatással, de ezzel az indokkal el lehet fogadni a könyv felszínes világfelépítését, hisz Katniss, aki a későbbi részekben egy forradalom emblametikus alakjává válik a fontos, nem pedig az őt körülvevő rendszer. Az csak ellenség/kihívásként funkcionál. Az E/1 narrációnak köszönhetően Katniss kezdeti lépései (pl. miként jön rá arra, hogyan is használhaja ki a média adta lehetőségeket) nyomon követhető a könyvben. Kérdés: mi a helyzet a vásznon? Mondhatunk itt olyat, hogy ebben könyvhű a film: megvannak azok az emblatikus pillanatok (pl. mikor Katniss átvállalja húgától a versenyben való részvételt), amelyek elengedhetetlenek főszereplőnk hőssé válásának útján. És itt jön be az a pont, amit leginkább kritizálam a könyvben, viszont a filmben "kijavítanak": a világépítés. A giccses, tiri-tarka ruhák, a sztoriéhség, a szenzációhajhászás és a vérre és erőszakra kiéhezett közönség - a mai legfőbb kiszolgáló, a média és annak lelkes fogyasztói, azaz mi jelenünk meg a díszletekben és a gladiátor harcokra hajazó vérengző valóságshowban és annak bulváros műsorvezetésében. Ennek látványos bemutatásának hála Katniss fejlődése is megkapja a jelentőségét: látva a képmutató Kapitóliumot és annak trükkjeit nagyobb dolognak tűnik az, hogy hősünk, eleinte Haymitch tanácsait, később a tanultak alkalmazásával képes becsapni a rendszert.


A hőssé válás mellett Az éhezők viadala megadja a fiataloknak (és természetesen más korosztályba tartozó nézők) a jó történetek más fontos elemeit is. Mindenféle sznoboskodásunkat félretéve, sok ember pont azokat a dolgokat várja el egy történettől, amelyeket a Kapitólium nézői is: akció, szerelem és némi meglepetés, izgalom, dráma. Sem Suzanne Collins, sem Gary Ross nem feledkezett meg erről, így, mind a regény, mind pedig a film kiszolgálja a nézői igényeket (mellesleg ez kicsit ironikus, nekem legalábbis). A mai elvárásoknak megfelelően kapjuk az említett elemeket a filmben. Például nem lesz túl lassú a cselekmény, a fontos jelenetek megkapják a maguk hangsúlyát, nem válnak nevetségessé. És ami talán a legfontosabb: a jó képes legyőzni a gonoszt, ezzel némi reményt adva nekünk, mielőtt a "meséből" visszatérnénk a saját problémás életünkbe.
Egy dolog van, ami sem a filmben, sem pedig a könyvben nem lett igazán kibontva: a szereplők. Mindkettőben felszínesnek éreztem a karakerizálást. Vegyük például Katnisst. Mindkét változatban egy olyan lánynak érzem őt, akiről sokat nem tudok meg (csak annyit, hogy jó vadász és a család a legfontosabb számára), így könnyen beilleszthető a jelkép szerepbe a későbbiekben, hisz csak nagyvonalakban tudunk meg róla bármit is. Viszont a regénynél ki kell emelni, hogy a belső monológiainak köszönhetően többé-kevésbé hiteles képet kapunk arról, hogy egy fiatal lány hogyan is viszonyulna egy ilyen túlélő játékhoz és a média működéséhez. Ez a vonal a filmben kicsit háttérbe szorult, de talán a Peetával és Haymitchel közös jelenetekben visszaköszönt Katniss agonizálása a verseny kapcsán. A lány mellett viszont mindkét változatban kellemes színfolt Effie Trinket, a már említett Haymitch és Peeta is kiemelhető. Bár utóbbi karakterizációja hasonló gondokkal küzd, mint Katniss, de a cselekedetei miatt mindkét verzióban kedvelhető (a könyvben kicsit nehezebb volt, mert a történet feléig egy mulya alak benyomását keltette).

Visszagondolva Az éhezők viadala nem egy Sátántól való rossz történet, ami megcsúfolná a disztópia alzsáner nagy elődeit, Ross filmje pedig egy teljesen korrekt filmadaptáció (sőt, megkockáztatom, hogy jobb az alapnál). Nagyobb hangsúlyt kapnak a regényben csak felszínesen bemutatott részek, miközben megtartja annak cselekményét, így maradva izgalmas, és ami a legfontosabb: egy, a mai fiataloknak reményt adó történet szerepét is képes betölteni. Így érdemli ki nálam a 8/10-es pontszámot.

2016. november 2., szerda

Egy város, amit le kell győznöd

november 02, 2016 0 Comments

Lakatos István nevével először a 6. Képregényfesztiválon találkoztam, a rajz stílusa azonnal megragadott, és amint tudtam, megvettem első képregényét, a Lencsilányt. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy jelenik meg regénye, gondolkodás nélkül megvettem. Aztán az olvasás a felnőttes teendők (egyetem, munka) eltolódott, és most a Várólista csökkentés miatt jutottam el a Dobozvároshoz. 


Tartalom:
"Lakatos István meseregényében egy nem túl szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. Székláb elmeséli a kisfiúnak: szüleit elrabolták a dobozvárosiak, ezért vele kell mennie. Zalán nem tehet mást, mint útra kel az ismeretlen öregemberrel, mert csak így lát esélyt arra, hogy viszontlássa az igazi szüleit. Miután alaposabban megismerkedik Székláb birodalmával, egy családnyi vízimanóval és Jónással, a kecskével, még előtte áll, hogy sárkányokkal is találkozzon Dobozvárosban. Lakatos István könyve kalandos, varázslatos és szívhez szóló történet tíz éven felüli gyerekeknek."

Forrás: Moly

Régóta vágytam olyan ifjúsági regényre, mint a Dobozváros: egy könyv, ami egyszerre szól a mai kor gyerekeihez, de közben megtartja a mesék báját is. Hogyan is jön ez össze a Dobozvárosban?
Zalán egy olyan kisfiú, akivel bármelyik mostani fiatal olvasó tud azonosulni. Szeret filmeket nézni, rengeteg robotos, kardozós, sárkányos kalandot álmodik meg és teljesen izgalomba jön a képregényektől. Eközben néha gonoszkodik, kicsit önzősködik, kétségbeesik, de folyamatosan tanul és fejlődik. Nagyon is egy mai korban élő igazi gyerek képét adja.

Aztán ott van Székláb, Zalán tanítója és barátja. Ahogy egy másik molyos értékelés is említette, az öreg egy igazi kozmológiai figura, aki rendelkezik a mesék összes furcsaságával és habókosságával – ez adja a regény nagy báját. Őszintén, azokat a részeket élveztem legjobban, amikor ő megjelent. Őmellette imádnivaló volt még a szőrös vizimanó, a Jónás kecske, a szekrényben lakó tehén és a sok átjáró, amelyek a fiókban vagy a fazékban lapultak. Konkrétan elmagyarázott felépítés nincs Székláb világa mögött, de nem is hiányoltam egy percig se. Ez az egész valahogy így sejtelmesen a legjobb.

A modernség és a régi mesék bája magában a történetben és a mesélésben is jelen van. Lakatos stílusa idézi a klasszikus meséket, de közben kitér a popkultúra jelenségeire, főleg a filmekre. Legötletesebbnek a beiktatott képregényt tartottam ebben a kettős mesélési stílusban. Továbbá az olvasó igényeihez is illeszkedik a regény: általában cliffhangerrel ér véget egy rész, ami mindig továbbolvasásra késztet, de közben rövidek is a fejezetek. Szóval mindenképpen az az érzésünk, hogy pörög a történet. De van annyira érdekes és izgalmas, hogy nem csak látszat ez. Személy szerint csak annyi bajom volt a könyvvel, és pont a mesélésnél, hogy néha nem tudott lekötni, beszívni. Az egésznek az igazi ereje valahol Zalán dobozvárosi kalandjaitól indul. És az az igazság, hogy nem tudom ennek az érzésnek az okát megmagyarázni. Mert ettől eltekintve hibátlan regény, így 9,5/10 pontot adok a Dobozvárosnak. 

2015. június 7., vasárnap

K-project

június 07, 2015 0 Comments

Egy animációs film esetében a szimpatikus vagy jól eltalált design azt a benyomást keltheti (nálam legalábbis), hogy a mögötte húzódó történet és karakterek is minőségi munkák. Nézzük, a K / K - project esetében miként is valósul mindez meg. 
Az ajánlást köszönöm Lindának.

Tartalom:
"Shiroról hamar kiderül, hogy egy picit bohókás személyiség, aki éli gondtalan, mindennapi életét. Azonban ez hamar megváltozik, ugyanis Shirot fényes nappal megtámadják. Azonban hamar sikerül elmenekülnie, méghozzá egy titokzatos, fekete hajú férfi segítségével, akit Yatogami Kuroh-nak hívnak. Viszont Shironak egyáltalán nincs oka az örömre, ugyanis csöbörből vödörbe esik... mivel eme titokzatos, fekete hajú alak is az életére akar törni. Vajon mit követhetett el Shiro, amiért ennyien szeretnék eltenni láb alól?

Yatogami Kuroh az előző hetedik király, azaz Miwa Ichigen hűbérese volt, akinek az az utolsó kívánsága, hogy Kuroh ölje meg a gonosz királyt. Shirot ugyanis egy gyilkossággal vádolják, amit Totsuka Tatara ellen követett el. Ő az első támadók, vagyis a HOMRA tagja volt, a vezérük pedig a Vörös király."

Forrás: Animeaddicts


Sajnos a nagy elvárásokkal indultam a sorozatnak, ami miatt végül nagyot csalódtam benne. Az első részek nagyon nyögve-nyelősen indulnak, egyedül a felmerült konfliktus (Shiro hasonlít egy gyilkosra, ezért meg akarják ölni) tartja fent az érdeklődést. A következő részekben sem történik sajnos különösebb izgalom, csupán néhány információmorzsát vetnek a nézők elő a közelgő végkifejlet felé. Emellett rengeteg fölösleges vagy sablonos jelenet van, amelyeknél azt lehet érezni, hogy nem igazán van kidolgozva, így nem is érezhető át. Gondolok itt a Kék és Vörös klán tagjai között húzódó kapcsolatokra vagy a királyok közöttire. Talán egyedül Fushimit ismerjük meg kicsit.
Aztán a 10. rész környékén megtörik a jég: összeáll a kép, minden a helyére kerül és ezek mellé pedig még egy meglepő csavart és kerek lezárást is kapunk. És valahogy ezért fáj kicsit a szívem a K-ért: volt benne bőven potenciál.


A Hét Király, a klánok, az egész környezet és a szereplők: mindegyikből rengeteg izgalmas dolgot lehetett volna kihozni, a nézők elé tárni lényegüket, de nem éltek ezekkel a lehetőséggekkel az alkotók. Ehelyett egy tetszetős világban elmeséltek egy kevés konfliktussal rendelkező történetet. Összességében nézve, sok gond nincs vele, hisz korrekt lezárást kapott, a főcselekménnyel kapcsolatban nincsenek is kérdéseink, csak a körítéssel - és ez sok kárt tesz a tényleg összképnek. 
Amik kicsit emelik még az anime minőségét, az a grafika és a zene. Utóbbinál az opening nem nagy eresztés zeneileg, nekem kicsit nem is ideillő, de az ending nagyon szép, korrekt dal. A betétzenékre vagy themekre se lehet panasz, A grafika minőségét pedig a posztban látható screenshotok is bizonyítják: kellemes, világos színek, kedvelhető figurák stílusosan megrajzolva. Továbbá az animációk során tetten érhető volt némi digitális megoldás, de nem zavart bele az összképbe. 

Összegezve a leírtakat, a K / K -project sajnos nem sorolható a legjobb animék közé, inkább erősen átlagosnak. Habár korrektül lezárt történettel rendelkezik, nagyon sok mindent nem magyaráztak meg rendesen (szereplők, világfelépítés), amik azért adhattak volna több mélységet az egésznek. Így sajnos egy 6/10-es pontszámot tudok adni. 

2014. szeptember 27., szombat

Nehéz a menny

szeptember 27, 2014 0 Comments

A szókincsfejlesztésnek az egyik módja az, hogy a célnyelven nézzünk filmeket. Mivel most német nyelvvizsgára készülök, így gondoltam ideje jobban feltérképezni a német, osztrák és svájci filmek világát. Így akadtam rá a híres/hírhedt osztrák rendező, Ulrich Seidl Paradies (Paradicsom) trilógiájára. A filmsorozat három darabból tevődik össze: Liebe (Szeretet), Glaube (Hit) és Hoffnung (Remény). Mellesleg, a címek a három isteni erényre utalnak, a paradicsom pedig szintén egyértelmű vallási utalást hordoz. Azonban a filmek megtekintése után rájöhetünk, hogy a hangzatos szavak különös mondandót rejtenek.

Liebe:

Tartalom:
"Kenya strandjain sugarmamaként ismerik őket: európai nők, akiknek fiatal fekete beachboyok ajánlják fel szolgálataikat, hogy így keressék meg a napi betevőt. Teresa, az ötvenéves bécsi nő szexturistaként utazik az üdülőparadicsomba, hogy megtalálja a szerelmet."

Forrás: Port


A trilógia első része nem mindennapi témát dolgoz fel: férfi prostitúció és azok a nők, akik ezt igénybe is veszik. Seidl mindezt kegyetlenül és szemérmetlenül leplezi le a maga fokozatosságában. Teresa unalmas és kissé siralmas életét elnézve (egyedül neveli lányát, mindennapjai monotonok, lányával is elég rideg a kapcsolata), Kenya tényleg a megváltó paradicsomnak tűnik: mesés a kilátás, a tenger égkék, mindig meleg van és a fiatal fekete férfiak is csak Teresa kegyeit keresik. Azonban tudjuk, hogy "nehéz a menny". Teresa azzal a vággyal jön el Kenyába, hogy az igaz szerelmet keresse, amely valahogy még ebből a tökéletesnek látszó paradicsomból is hiányzik. Seidl kegyetlensége itt mutatkozik meg: mindenféle elkendőzés nélkül tárja elénk, hogy miként sérülnek és alázódnak meg emberek a prostitúció világában. Mindkét fél fájdalma (leginkább Teresáé) a néma, viszonylag hosszú ideig látható jeleneteken keresztül és az apró mozdulatokból (pl. a legutolsó jelenet Teresa és a recepciós fiú közt). A Liebe az úgynevezett emberi mélységek mellett komoly görbetükröt állít fel a mai fejlett világ társadalma előtt is. Sivár modern életünket próbáljuk érzelmekkel megtölteni, miközben a szerelmet, mint szolgáltatást várjuk el, nem pedig kiérdemelt dologként. Seidl azonban ezeket a gondolatokat nem mondatja ki sem szereplőivel, sem pedig direkt módon jelenetein keresztül, hisz ő maga nem ítélkezik, nem áll egyik fél oldalára sem. Ahogy a való életben is, a néző csak látja az eseménysorozatokat, a látottakról neki kell következtetéseket levonnia magában. Ezek a tulajdonságok a Paradies első darabjában tökéletesen összhangban vannak és működnek, kellőképpen elgondolkodtat (zum Nachdenken erregend), de nem erőltet direktbe semmilyen mondanivalót, mindeközben pedig a néző húsába váj és elborzasztja: 10/10.

Glaube:

Tartalom:
"A Hit Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának második része. A Paradicsom trilógia három darabja: a Szeretet, a Hit és a Remény alcímeket kapta (Paradise: Love, Paradise: Faith, Paradise: Hope). A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya lesz a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg.

A trilógia második részének főszereplője Anna Maria (Maria Hofstätter), egy erősen hívő katolikus asszony, aki rendszeresen fizikálisan vezekel a bűnei miatt, és vallási őrülete olykor bizarr szexualitásban nyilvánul meg. Mindeközben egy olyan gyülekezet tagja, mely szeretné a kijelölt útról letért Ausztriát "visszakatolizálni". Anna Maria azzal tölti a szabadságát, hogy Szűz Mária-szobrokkal házal, és válogatás nélkül egyszerű embereket, vagy lomok közé zárkózott szociopatákat és alkoholistákat próbál megtéríteni. Váratlan fordulatként, két év után hazajön a mozgássérült férje, aki viszont muszlim és eltökélt, hogy elhidegült feleségét visszakényszeríti asszonyi kötelességeihez. "
Forrás: Port


A második rész, a Glaube a címből kikövetkeztethető, hogy a hitet veszi górcső alá. Mi hazánkban sem ismeretlen jelenség a házról házra járó hittérítő, aki látszólag boldognak tűnik hitével. Seidl a második részben egy szabadidejében hasonló vallással házaló asszonyt, Anna-Mariát mutatja be (aki mellesleg az előző rész Teresa testvére - itt is összekapcsolódik a két rész). Az asszony éppen szabadságát tölti, amelyet a katolikus hit terjesztésére áldoz fel és természetesen saját otthoni vallásgyakorlataira. Látunk itt önostorozást, cilicium használatát, Jézus képet és keresztet minden szobában, térden imádkozást, otthoni esti imádságokat. Azonban hiába a sok "Istennek tetsző" gyakorlat, Maria sem képes megtalálni a boldogságot. Szabadsága idején toppan be váratlanul mozgássérült férje, Nabil, aki szeretné újrakezdeni kapcsolatukat. Itt kezdődik meg a pokoljárás mindkét fél számára, a hidegháború férfi és nő között, kereszténység és iszlám között.
Ha ennek a résznek a társadalmi kritikáját nézem, úgy érzem, sok újat nem mondott nekünk Seidl. A valláshoz nem úgy kell közelednünk, hogy bezárkózunk bele, hanem inkább kitárulkozni kellene vele. Viszont ahogy Anna és Nabil emberi háborúskodása ábrázolva van, az visszaidézi az első rész megrázó hatását. Civódásaikban természetesen jelen van a hit, hiszen újra összejövetelüknek ez a legnagyobb akadálya valahol. Azonban Seidl tökéletesen bemutatja rajtuk keresztül, hogy abból lesz a legveszedelmesebb ellenség, akit egyszer közel engedtünk magunkhoz. 
Összességében a Paradies második része jóval elmarad az első rész után. Az emberi szinten lévő mondanivalója, a valláson keresztül történő boldogságkeresés tragikuma, Anna figurájának szánalmassága és a férj-feleség közti viszony bemutatása hatásos itt is annak ellenére, hogy keveset beszélnek a szereplők. Azonban társadalmi szinten sok újat (számomra) legalábbis nem mondott itt Seidl, így 7/10

Hoffnung:

Tartalom:
"A tizenhárom éves Melanie (Melanie Lenz) egy szigorú szabályok szerint működő fogyókúratáborban tölti vakációját, miközben anyja fiatal fekete férfiakkal szórakozik Afrikában. Melanienak látszólag csupán egy problémája van, mégpedig az, hogy túlsúlyos - valójában azonban ez a legkisebb gondja. Bár a tábor épületének szürke falai cseppet sem emlékeztetnek a paradicsomi Édenre, Melanie mégis komoly terveket sző: eléri az álomsúlyt és terhétől megszabadulva belekóstol az élvezetek kamasz világába. Kemény edzések és táplálkozási tanácsadások, párnacsaták és két félig elszívott cigi között bekövetkezik, amire már régóta vágyott: szerelmes lesz. Imádata tárgya a tábor ötvenes éveiben járó groteszk orvosa, akit minden lendületével és gyermeki ártatlanságával próbál elcsábítani.

A Remény Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának harmadik és egyben befejező része. A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya, a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg."

Forrás: Port

A harmadik rész, a Hoffnung valahol főleg a "remény hal meg utoljára" közhelyre van felépítve. Melanie, Teresa lánya szerelmes lesz, ezzel megtalálva a pillanatnyi paradicsomot (a doktor iránti vonzalom), azonban hamar rá kell jönnie, hogy az ő helyzetében nem marad más, csak a remény. A film fővonulatát főleg ez a különös románc teszi ki. Melanie látogatásai a betegszobán, ellopott percek a túrázásból a doktor úrral, a kínos várakozás az autónál. A lány próbálkozásai nem olyan hangsúlyosok a filmben, hiába lenne ez a főszál, azonban az okok, amelyek Melanie-t a próbálkozásra sarkallják, sokkal érdekesebbek. Az okokat maga a fogyós tábor mutatja be, amely akár a társadalom metafórájaként is értelmezhető. A túlsúly itt teljesen elfogadhatatlan és az is, hogy ilyen alakban jól is érezzük magunkat. Teljesen megrázóak azok a jelenetek, ahol vagy az edző, vagy a diatetikus libasorban futtatja az elhízott gyerekeket: mintha a társadalom szemében tökéletlen alakokat elkülönítenénk és átalakítanánk őket, csakhogy megfeleljenek az elvárásoknak. Ha nem is túl hatásosan, de azzal, hogy a fiatalok önmagukat adják (takarodó után fent vannak, üvegeznek, nasit lopnak) egyféleképpen lázadnak is. Azonban ahogyan a Melanie-doktor úr szál, ez sincs igazán kidomborítva. Csak látjuk a jeleneteket, azonban az erős érzések itt már elmaradnak, leszámítva a táboros jeleneteket és némelyik Melanie-doktor jelenetet. Így összességében a zárórész mindössze egy 6/10-os. Az ötlet jó, a történet alakulása is, viszont az erő már elszállt (ahogyan a remény is).

A három részt összegezve a Paradies trilógia egy érdekes filmes próbálkozás. Mai modern társadalmunk problémái tárulnak fel három nő életén keresztül nem mindennapi tálalásban. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni őket, azonban akik nem szeretnének három órát ilyesmire elpazarolni, azoknak azért az első részt mindenképpen be kell próbálniuk, hiszen az a legerősebb Seidl munka. Továbbá megjegyezném, hogy német nyelvtanulóknak is nagyon hasznos a három film, hisz nyelvezete nem bonyolult (ezt kritikaként fel is rótták Seidlnek) viszont teljesen hétköznapi, használható. 


2014. július 7., hétfő

Csillagainkban a hiba

július 07, 2014 0 Comments

Az elmúlt év nagy dobása a bestseller listákon John Green Csillagainkban a hibája. Az olyan hatalmas hype-októl, mint amit ez a könyv is övezi valahol azért tart a tudatos olvasó. A kíváncsiság azonban általában nagyobb, így végül elolvastam a könyvet.

Tartalom:
"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…

„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában."

Forrás: Moly

Volt egy kis kellemes csalódás érzésem, viszont nem értem a könyv körülötti felhajtást. Ha reálisan nézzük, John Green könyve csupán egy ifjúsági romantikus regény, miközben szépirodalomként próbálják beállítani - ezt tudnám felhozni, mint legnagyobb hibáját. Sajnos sok újat nem nyújt, már ami a gondolati részét illeti, még ha komoly, mindenkit foglalkoztató kérdéseket is hoz fel (leginkább az elmúlás és a veszteség elfogadása jelenik meg). Természetesen voltak érdekes felvetések (pl. a közösségi oldalon való gyászolás személytelensége) és mondatok, melyek szolgálhatnak megnyugvásként a gyász során (pl. Az univerzum azt akarja, hogy tudomást vegyünk róla), de mondanivalóban ezeken túl nem szolgált olyan gondolatokkal, melyek a szépirodalomba emelhetnék. Egyedül a stílusra mondom azt, hogy szépirodalmi: ifjúsági könyvhöz képest nagyon választékosan fogalmaz John Green. 

Viszont maga a történet kedves és szerethető, némelyik részén reális (főleg a rákkal kapcsolatos érzések). Jópofa ötlet a Hollandiában élő könyvének beépítése, s az, hogy ez is mozgatja a cselekményt, nem csak a szerelmes pár. Továbbá Hazel és Gus közös programjai is aranyosak voltak, még ha sokszor az én ízlésemnek már túl cukros volt. De ezt el lehetett viselni, hisz a két főhős nem rossz figurák: Hazel aranyos lány, gondolkodó karakter, talán kicsit különc is, mert nem hajlandó belemenni a társadalmi képmutatásokba. Gus pedig még különcebb, de ez a fura srác szerető szívet takar  - ez mind vonzóvá teheti őt a fiatal lány olvasók számára. 

Összességében a Csillagainkban a hiba nem egy rossz könyv, szerintem a műfajában a jobbak közt van. Megvannak a szokásos klisék (ami kiemeli a társai közül, az a téma csak), de könnyű olvasmánynak mindenképpen jó. Kicsit visszavisz a tinédzser évekbe, kicsit megmelengeti a szívet, és még picit gondolkodtat is: 7/10.

2014. június 22., vasárnap

A meghurcoltatott

június 22, 2014 2 Comments

A vadászat filmre maga Mads Mikkelsen személye és az Oscar-díjátadó hívta fel a figyelmemet, s persze a skandináv filmek különös hangulata, amihez már néhány filmen keresztül (pl. Ádám almái, Sodródás, Engedj be!) megtapasztalhattam. Ezen tekintetében magasak voltak az elvárások. 

Tartalom:
"A nemrég elvált Lucas egy vidám baráti társaság megbecsült tagja, gondoskodó apa, megbízható munkatárs. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, szereti a munkáját, és a gyerekek, kollégák is kedvelik őt. Egyik kolléganőjével randizni kezd, és úgy tűnik, magánélete is mederbe kerül. A harmonikus hétköznapok azonban egy pillanat alatt omlanak össze egy apró füllentés hatására: az egyik kislány, legjobb barátja gyermeke az óvodában azt mondja, hogy Lucas tett vele valamit. A gyermeki hazugság visszafordíthatatlan károkat okozva szabadul el, a magára maradó, védtelen Lucas pedig értetlenül áll az események előtt."

Forrás: Port


A vadászat megtekintése után is sokszor eszembe jut a film, a témája, s akkor úgy érzem, hogy egy jó, sőt elég erős alkotást láttam. A téma elég hétköznapi és közel áll mindenkihez (a pletykálás), de ez a film nagy odafigyeléssel, fokozatossággal és jól megválogatott képi utalásokkal tárja elénk az esetet. Mellőzik a szavakkal történik szájbarágást, legtöbbször a képsorokra kell hagyatkoznunk: szerintem ez sokkal elegánsabb út, még ha a nehezebb is. De A vadászat esetében tökéletesen működik ez az elbeszélő mód. A legapróbb jelekből és mozzanatokból áll össze a szereplők a problémája (pl. Klara családi helyzete vagy Lucas magánélete), s hasonló apróságok viszik előrébb a történetet (pl. Klara hazugságának az oka). Továbbá ezek az apró, nem igazán jelentősnek tartott mozzanatok gerjesztik végig a feszültséget is (mondhatnánk azt is, hogy végig forrong valami a mélyben), ami a mise jelenetben robban ki, azaz teljesedik ki. 


A nézőkre tökéletesen hat a film, azonban itt-ott a valóság alapját megkérdőjeleztem. Például a gyermekpszichológus munkáját. Bár, ha nagyon akarjuk, bele lehet ebbe a részbe magyarázni azt, hogy a pszichológus egyszerűen slendrián és nem rendes szakember, s ez az oka a vizsgálat milyenségének. Viszont azt nem értettem, hogy Lucas miért nem védte igazságát? Dramaturgiai szempontból értem, hogy miért történt ez így, de valóságban nem ilyen viselkedést várnék egy ártatlan, de megvádolt embertől. 
Ilyen apróságoktól eltekintve, A vadászat egy nagyon erős és nagyon európai alkotás, meg merem kockáztatni, hogy ebben az évben a legerősebb film, amit láttam. Fokozatos és intelligens építkezés jellemző, gyönyörűen megalkotott jelenetek a dán vidéki világ természeti látványosságaival. Továbbá remek színészek játszanak itt, kezdve Mads Mikkelsennel, aki ezen szerepéért elnyerte Cannes-ben a Legjobb férfi szerepnek járó díjat. Továbbá még Annika Wedderkoppra hívnám fel a figyelmet, mert gyerekként olyan aurát tudott magából árasztani a puszta nézésével, hogy az ember tartott tőle egy kicsit. Érdemes lesz rá figyelni.

Mindenkinek ajánlom A vadászatot. Többször nézhető és elgondolkodtató alkotás, ritka kincs: 9/10

2014. május 20., kedd

A little party never killed nobody

május 20, 2014 0 Comments

F. Scott Fitzgerald regényét, A nagy Gatsbyt szokás a nagy amerikai regénynek nevezni. A saját korában nekimegy az Amerikai álom képmutatásának, megmutatja annak tragédiáját is. A téma nem volt közömbös a filmipar számára se, hisz már 1974-ben is készült adaptáció a regényhez Jack Clayton rendezésében és Robert Redford főszereplésében. Az elmúlt években ismét érdemesnek találták a történetet egy feldolgozásr: ezúttal Baz Luhrmann vitte vászonra Fitzgerald klasszikusát.

Tartalom:
"A húszas évek Amerikája igazán a korlátlan lehetőségek hazája: ahol minden lehetséges és semmi sem tilos. Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) New York-környéki luxusvillájában a fényűző partik, a titokzatos múlt és ismeretlen eredetű vagyon embere. Különös, magányos férfi, akiről csak annyit tudni: nagyon tud és nagyon szeret élni - és élvezi, ha hatalmas, a pezsgőtől és gazdagságtól bódult vendégsereg veszi körül. Ám amikor véletlenül összeismerkedik egy szegényebb szomszédjával (Tobey Maguire), neki elárulja furcsa szokásainak titkát: egész életét arra tette fel, hogy visszaszerezze fiatalkori szerelmét (Carey Mullingan). Minden tettét ennek rendeli alá, minden bűnét ezért vette magára. Amikor azonban találkozik végre a lánnyal és annak férjével, a történet egészen másképp alakul, mint annyi éven át tervezte."

Forrás: Port


Az 1974-es változatot nem láttam, de valahogy nem éreztem úgy, hogy sokat adna Luhrmann változata - persze, ettől még nem rossz a  film. Nagyjából követi az eredeti cselekményt, amik jól is vannak adagolva, egy egyenletes tempót tart végig a film (bár a vége felé már kicsit sok az egész). Továbbá, a könyv trükkjeit is ügyesen követi (pl. a várost figyelő szempár plakát jelentősége vagy ahogy Gatsby személyisége sokáig háttérben marad).
Nagyon kiemelkedő alakítás nincs, de a színészek eleget tesznek az elvárásoknak. Caprio jól mutatott a naiv újgazdag szerepében, aki szinte már rajongásig csodálja és imádja Daisyt. S ha szóba jött Daisy, a színésznőnél, Carey Mulligannél éreztem azt, hogy lehet a casting nem feltétlen volt a legjobb. Könyves ismereteimre hagyatkozva, Daisy egy dögösebb, kissé femme fatale típusú nő, Mulligan pedig inkább egy ártatlan nőnek tűnik. A két főszereplőt terelgető narrátort Tobey Maguire alakította. Hasonló az alakítása Caprióhoz: illik a szerepbe, még ha először nehéz is elvonatkoztatni a Pókember-filmektől, de különösen nem kiemelkedő.


A vizuális megjelenítésről és a kivitelezésről érdemes több szót is ejteni. A gazdagok világát csillogónak és tökéletesnek gondoljuk, azonban A nagy Gatsby-nél ez túl giccsesre sikeredett. Nem a ruháknál mutatkozik meg ez, azok eléggé korhűek, hanem a háttérben. Nehéz megítélni, hogy ilyen erős színekkel dolgoztak vagy túlzásba vitték a CGI-t (inkább utóbbi), de természetellenes az egész világ, amit a történet köré teremtetek. Hasonló mellényúlás még a zene. Albumként fantasztikus zenéket szereztek a filmhez az amerikai popzene ma legismertebb alakjai, de a jelenetekről egyszerűen - úgymond - lesiklottak ezek a zenék, idegenek voltak. Talán egyedül Fergie slágere illett a partizós jelenethez. 
A kivitelezést leszámítva egy egész jó film A nagy Gatsby, még ha többet nem adott a könyvhöz és a kivitelezés is kifogásolható: 8/10.

2014. február 19., szerda

Nevermore

február 19, 2014 0 Comments

Az amerikai irodalom egyik nagy alakja mindenképpen Edgar Allan Poe, így egy ideje, úgymond, hiányzott is egy róla szóló film. pedig az élete bőven rejt jó alapanyagot. James McTeigue Poe halála körüli mítosszal játszadozik el, ahogyan az Anonymous film Shakespeare legendájával: egy sajátos történettel színezi ki a történelem kifakult pontjait. Ez A holló.


Tartalom:
"Amikor a 19. századi Baltimore-ban egy anya és lánya brutális gyilkosság áldozata lesz, Emmett Fields nyomozó megdöbbentő felfedezést tesz: a bűntény egy fiktív esetre emlékeztet, amiről gyomorforgató részletességgel számolt be a helyi újság a társadalom margóján tengődő író, Edgar Allan Poe egyik történeteként. Miközben a rendőrség magát Poe-t is kihallgatja, újabb embertelen gyilkosság történik, amit egy másik népszerű Poe-sztori ihletett.Miután rájön, hogy az eszelős sorozatgyilkos Poe elbeszéléseit használja véres hadjárata alapjául, Fields igénybe veszi az író segítségét az őrült megállításához. Amikor kiderül, hogy egy Poe-hoz közel álló személy lehet a következő áldozat, magasabb lesz a tét, és a detektívtörténet műfajának feltalálója élesíti saját okfejtő képességeit, hogy megoldja az ügyet, mielőtt túl késő lenne."

Forrás: Port


Nem rossz. John Cusack szórakoztató Poe-nak, egy tipikus, kissé bolond zsenit alakít végig hihetően. Egy kisebb irodalmi játék során több Poe mű is bele lettek szőve a filmbe, köztük A holló című vers vagy Az áruló szív novella. És miféle játékba kerültek be a Poe írások? Egy krimi részévé lettek - ezt egyfajta tisztelgésnek is nevezhetjük a krimi atyja előtt.
Ha üres aggyal és elvárások nélkül ül le a néző a filmhez, kaphat egy kellemes kikapcsolódást, de többet nem szabad várni. A cselekmény egyszerű, a közepénél meg is fárad, még ha maradéktalanul is el lesznek végül varrva a szálak. Krimiként sem igazán funkcionál jól. Nincsenek csavaros fordulatok vagy megoldások, gyakorlatilag a gyilkos vezeti az orruknál fogva a nyomozókat, és leginkább csak Poe áll elő mindentudóként (ami, megjegyezni való, nem nehéz, hiszen a gyilkos az ő műveiből meritkezik).


A színészi játék is tökéletesen idomul a cselekmény átlagosságához. Cusackon kívül igazán egyik színész sem igazán jelentős, alakításával nem hagy mély nyomot bennünk, így a karaktereik sem. Sajnos maga a gyilkos is elveszik a szereplők között, pedig egy bomlott elméjű figurától többet várna el a néző.
Azért a negatív dolgok mellett egy pozitív dolgot még érdemes megemlíteni: a látvány. A történet korhűen vázolja fel Poe világát és korát - a kosztümök és a technika a helyén van. A világítás és az uralkodó sötétebb tónusú színek adnak az egésznek egy thrilleres hangulatot. A nyitó és a zárójeleneteknél igazán hatásos, de az egyik kivégzésnél és a koporsós részeknél is hasonlóan jól működik.

A holló inkább egy olyan film, aminek csak az általános, közepes szórakoztatást nyújt. Hiába az izgalmas alapanyag, nem igen van kidolgozva, így megmarad egy egyszerű kalandfilmnek, ami egy délután erejéig leköthet. Egyszer meg lehet nézni, de utána soha már: 7/10.

2014. február 5., szerda

We are infinite

február 05, 2014 0 Comments

Az azonos című könyv után nem volt sok kedvem az Egy különc srác feljegyzései adaptációjához, de Boró lelkesedése és rajongása meggyőzött, hogy ezt a filmet meg kell nézni. Szóval, utólag is köszönöm neki: egy kellemes filmélményt hagytam volna ki. 

Tartalom:
"A Stephen Chbosky hatalmas sikerű regénye nyomán készült Egy különc srác feljegyzései főszereplője az elsős gimnazista Charlie (Logan Lerman), aki mindig a partvonalról szemléli az eseményeket - egészen addig, amíg szárnya alá nem veszi két belevaló felsőbb éves. A szép és szabad szellemű Sam (Emma Watson) és vakmerő mostohabátyja, Patrick (Ezra Miller) révén Charlie új barátokat szerez, megismeri az első szerelmet, az ébredező szexualitást, féktelen bulikra és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár, és közben a tökéletes dalt is keresi."

Forrás: Port




Végre egy tinédzser film, ami nem nézi hülyének a tinédzsereket és az ő konfliktusaikat, gondjaikat. Végre egy tinédzser film, ami túl tud lépni a műfaj tipikus sablonjain. Végre egy tinédzser film, ahol szerethető figurák vannak és nem a kötelező sablonkarakterek. Az összes dolog, amit utáltam a könyvben, a filmben javításra kerül. A narráció nyelvezete összetettebb lesz (a levélforma megmarad a film során is), viszont a könyv minimalizmusa bizonyos szinteken megmarad. A szereplők sorsa, elfojtott problémái a felszín alatt maradnak, csak egy-egy elejtett mondat utal ezekre - de így hatásosak. A figyelem, természetesen, Charlie-n van. Logan Lerman jól hozza a socially awkward (szociálisan különc) de szerethető figurát, akinek bátorsága lesz kilépni saját traumáiból a barátainak hála. A cselekmény során a főhős elfojtott traumájáról is tudomást szerez a néző - ezt a rendező, Stephen Chbosky, flashbackekkel mutatja be, melyek a finálé felé egyre inkább összemosódnak a valósággal. 
Igaz, könyvadaptáció és a rendező megegyezik az alapanyag szerzőjével, mégsem teljes adaptáció a könyv. Számos jelenet eseménysor kimaradt (pl. Candace és Derek elválásának tényleges oka), viszont amelyek Charlie-val kapcsolatosak sokkal hangsúlyosabbak és kidolgozottabbak lettek, jobban átérezhetőek és közel kerül így a figura a nézőhöz. Ezekkel az újításokkal és hangsúly eltolásokkal jobb és élvezhető lett a történet, bár a végkifejlettel továbbra sem vagyok kibékülve. 



A probléma kibontás mellett a szereplők karaktere is szerethető, ahogy fentebb már említettem. Patrick minden jelenetet fel tud dobni komolytalanságával - a filmben sokkal szerethetőbb és karakteresebb, mint a könyvbéli Patrick. Ezra Millerhez pedig nagyon illett ez a fajta karakter, hihetően hozta - érdemes lesz még a színészre figyelni. Patrick mostohatestvére, Sam kicsit hasonlóan bohó figura, szabad szellemű lány, aki próbálja maga mögött hagyni a múlt sérüléseit (szintén szerethetőbb, mint a könyvben). Őt Emma Watson (igen, Hermione) játszotta: nem volt az az érzés, hogy ismét Hermionét látjuk a képernyőn, viszont nem minden helyzetben volt érezhető Sam felszabadultsága, ami mondjuk vonzó lehetett Charlie-nak. Kicsit mintha Emma Watson feszélyezve lett volna ebben a szerepben.

Ha csak röviden szeretnék a filmről beszélni, akkor annyit elég lenne mondani, hogy a maga műfajában egy remek film az Egy különc srác feljegyzései. Megvannak a maga hibái, nem egyezik a könyvvel teljesen (ami szerintem nem is baj), de összességében élvezhető, kicsit beszippant: 8/10.

2014. január 1., szerda

Vénusz nercben

január 01, 2014 0 Comments

Ádám által vezetett színházlátogató csapatunk novemberben a Pesti Színházba látogatott el, hogy megnézze a Vénusz nercben című darabot. David Ives különös drámája osztatlan sikert aratott a mi köreinkben is, és értetlenkedve néztük a szinte üres nézőteret. Pedig ezt a darabot mindenképpen meg kell tekinteni. Miért is? A következő dolgok miatt. 


Tartalom:
"Thomas, a pályakezdő rendező-drámaíró meghallgatást tart új darabjának főszerepére, mely az osztrák Leopold von Sacher-Masoch klasszikus erotikus regényének színpadi változata, a Vénusz nercben. A válogatásra jócskán megkésve érkezik Vanda, a vagány, látszólag teljesen szétszórt színésznő, és a két fiatal élete ebben a színházi helyzetben menthetetlenül összefonódik. Kiderül, hogy Vanda igazi, sugárzó tehetség, ráadásul sokkal többet tud a színházról és a férfilélekről, mint első pillanatban sejtenénk.A kortárs amerikai szerző egyik legújabb darabja szenvedélyes, mai történet két fiatal szerelméről, elgondolkodtató írás színházról, irodalomról és művészetről, és felkavaró, szemérmetlen vallomás férfi és nő állandó, lüktető harcáról, erotikus álmokról és túlfűtött vágyakról. Vanda és Thomas évődő, finoman érzéki, és olykor heves, szenvedélyes férfi-nő párbaja kiváló játéklehetőséget nyújt a Vígszínház fiatal tehetségeinek, Bata Évának és Telekes Péternek. "

Forrás: Port


Először is, remekül van kivitelezve. Egyrészt, minimalista: egy férfi és egy nő játssza el csupán a darabot. Ebből a szempontból, számomra, Beckettes volt a darab: két figura képvisel mindenkit. Ádámmal és Annával beszéltük is, hogy minden férfi szeretne kicsit Thomas lenni, és minden nő Vanda. De igazából minden férfi Thomas, és minden nő Vanda. Minden férfi vágyik egyfajta izgalmasabb szerelemre, ahol kiteljesítheti saját perverzióit, és minden nő vágyik arra, hogy fem fatale, ez esetben Vénusz lehessen, s szintén beteljesíthesse saját perverzióit. 
És ez a mondanivaló (legalábbis ez a fajta értelmezés) olyan jól be van csomagolva. Először is, van itt egyfajta hypertext is a műben. A dráma A bundás Vénusz című német erotikus regényből indul ki: Thomas ugyanis ezt viszi színpadra, majd Vanda megjelenése után ketten el is játsszák - darab a darabban. A továbbiakban pedig résen kell lennie a nézőnek: dráma és valóság keveredik. Ez egyszerre szül komikus és elgondolkodtató párbeszédeket a darab során.


Ilyen jól színpadon ez a dráma nem működött volna a két remek színész nélkül. Bata Éva teljes átéléssel játszotta el Vandát. Nem volt vele probléma, pedig maga a szerepet el lehetett volna rontani túljátszással. Vanda sokszor közönséges, viszont mikor a szerepét játssza, teljesen megváltozik a személyisége. Ahhoz, hogy valaki képes legyen arra, hogy két ilyen eltérő szerepből ki-belépjen nagy tehetségre van szüksége. Bata Éva az én amatőr meglátásom szerint képes volt erre. Thomas karaktere is hasonlóan többfelé ágazó figura. A valós síkon egy kissé sznob és megkeseredett drámaíró, a darabban pedig az önmagát feladó férfi. Telekes Péter, Bata Évához hasonlóan ügyes lavíroz a különböző szerepekben, főleg a darab a darabban részben, de valahogy kissé súlytalanabb volt. Bár inkább a két figurát tartom az okának, nem a színészt: az alárendelt személy mindig kevésbé fajsúlyos, mint a dominánsabb. 

Azt mondhatom el, hogy 2013-as évem legmeghatározóbb színház élménye a Vénusz nercben volt. Remek kivitelezés, elgondolkodtató mondanivaló és kiváló színészek. Mi kell még egy jó darabhoz? 10/10

2013. szeptember 16., hétfő

Tarantino westernje

szeptember 16, 2013 0 Comments

Tarantino továbbra is önkényesen csemegézik a különböző műfajokból, rúgja fel azoknak szabályait, miközben utalgat és kikacsint ránk is. Nincs ez másként sem legutóbbi mozijában, a Django elszabadul-ban sem. És mi lett ebből: új Ponyvaregény vagy valami egészen más?

Tartalom:
"Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét (Kerry Washington), akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája (Samuel L. Jackson) gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra."
Forrás: Port


Ahogy Tarantino legtöbb munkája, számomra ez is kérdéses. Természetesen érzem, hogy jó a film, valamiért tetszik. Van egy hangulata, ami megfog; ehhez rettentően ért a rendező. Ami pedig mindig megfog az, hogy miként játszik a műfaji szabályokkal. Aki nyomon követi Tarantino munkásságát sejtheti, hogy az alkotó egyik kedvenc műfaja a spaghetti western. A western egy kissé alul értékelt alfaja ez, érdekes módon európai filmtípus, ahol a főhős általában szűkszavú, jellemző a kosz és a piszok meg a bagóköpködés. És egyik legismertebb olasz western film a Django. Így máris más Tarantino filmjének fekvése: egy remake-t készített, viszont úgy alkotta ezt meg, hogy a megfelelő filmes előismeret nélkül nehéz rájönni, hogy a Django elszabadul egy újragondolás, hisz már annyira elrugaszkodott az alapoktól, hogy szinte vadi új. A western elemek felkeltése mellett folytatódik a Becstelen brigantykban megkezdett történelmi érdeklődés is. Az új filmben a rabszolgaság kerül elő egy elég érdekes tálalásban. Eleve az alapszituáció is érdekes: az olasz western hős négerré lesz Tarantino filmjében. A szűkszavú Django (Jamie Foxx) felszabadítása után összeáll Schultz-zal (Christoph Waltz), a német fogorvossal, aki mellesleg fejvadász is. Cél kiszabadítani Django feleségét, Broomhildát (Kerry Washington), miközben nézőként részt veszünk a nagy fejvadászatban. 


Nem a történet a film erőssége, az biztos. Nagy csavarokat és bonyodalmakat nem tartalmaz és csupán egy kvázi mitologizált cél van (Dr. Schultz egy német mítoszt követve segít kiszabadítani Broomhildát). Inkább a felépítés tesz sokat hozzá a filmhez, a rendezés és természetesen a színészek emelik fel a filmet és teszik érdekessé az amúgy egyszerű cselekményt. A jelenetekben természetesen sokszor visszaköszönnek a westernből ismert motívumok, mint például a gyors zoomolás (nem tudom a rendes nevét), totál plánok és tipikus sztereotipikus jelenetek (leszámolás, pisztolyrántás). És persze ezek Tarantino keze által szatirikussá válnak, ahogyan az erőszakos jelenetek is (mint minden Tarantino-filmben, tegyük hozzá). Ezen túl még voltak érdekes megoldások a filmben. Például a szabad, vagyis társadalmilag magasabb szinten álló négerek akcentussal beszéltek (nem annyira érdekes, de a rabszolgáknak sokkal tisztább volt a beszéde, legalábbis a Candylanden élőké), viszont a rabszolgák irányában a fehérekhez hasonlóan ők is lenézően viselkedtek. Még maga Django is, bár Stephen (Samuel L. Jackson) karakterén keresztül ezt jobban lehetett érzékelni. Továbbá láthatunk utalást a Ku klux klánra is, ami inkább röhejes jelenetté válik (meg utalnak is az eredetiben lévő banditákra is). 
Ezek mellett a filmes nüanszok mellett természetesen szórakozhatunk is. Ott vannak a tipikus életszerű tarantino-i párbeszédek, nagy színészek is. Bár az Oscar-díjas Christoph Waltz ebben a filmben is jól játszott, de náci szerepét nem tudta túlszárnyalni. Akik igazán emlékezetessé tették a Django elszabadul-at, az Leonardi DiCaprio és Samuel L. Jackson. Elég különös (vagyis a történelmi korra való tekintettel) viszonyuk van a történetben és ezt igen hitelesen adják elő. De DiCaprio önmagában is jól játssza az őrült rabszolgatartót: egy ilyet is el tud játszani, ami hihetetlen régebbi filmjeire gondolva.

Végiggondolva a hosszabb írás után is olyan értetlenül állok Tarantino filmjei előtt. Most ez előtt is. A Django elszabadul jó film, sok mindenben idézik a rendező régi munkáit is, ahogyan a Becstelen Brigantykot is. Filmrajongóknak mindenképpen csemege ez az alkotás, hisz rengeteg kikacsintás fedezhető fel a műfajra és persze az eredeti filmre is. Érdemes többször megnézni is, 8/10-es alkotás. És a zenét hadd említsem meg: isteni! És ez volt az első film, ahol rap zenére láttam embereket lovagolni a sivatagban. 

2013. augusztus 20., kedd

Carry on my wayward son

augusztus 20, 2013 0 Comments

Őszintén bevallom, nem vártam a 8. évadát a sorozatnak, így nyárra is csúszott a megnézése. Az előző kritikákból ki is derülhet, hogy miért is féltem: a történet mintha kiégni látszana. Végül az ismerősöktől hallott biztató kritikák vettek rá arra, hogy folytassam a Supernaturalt. És végül sikerült kellemesen csalódnom. 

Tartalom:
"A leviatánok legyőzése után Dean a Purgatóriumban ragadt, azonban különös körülmények között mégis sikerült kikerülnie onnan egy vámpír segítségével. Eközben Sam a régóta vágyott normális életét próbálja élni, azonban Dean felbukkanásával ez meghiúsul. A testvéreknek egymással kell szembenézniük, saját démonaikkal leszámolni. Eközben a prófétára, Kevinre az Alvilág királya, Crowley is vadászik, hogy megismerje a démon tábla titkát."

Forrás: Saját kútfő


Az évad elejéhez rengeteg türelem kellett, hiszen érezhető volt rajta az előző két évad teszetoszasága. Még egyszer (és remélhetőleg) utoljára kellett végignézni egy a testvérek közötti titkolódzós részt, és a Pokolba se kerül senki többé. Sokadjára ezek az esetek már súlytalanná válnak.
Ami viszont kicsit érdekesebbé tette az elejét az a flashbacken keresztül való múlt feltárás. Így haladt a tényleges cselekmény is, továbbá nem ment el az évad eleje a tényleges Purgatóriumból való szabadulással vagy Sam új életével. A cselekmény a táblákkal foglalkozott tovább, így egy harmadik figurát emelve a fiúk mellé, Kevint. A fiú elég megosztó: egyes rajongók ki nem állhatják, másoknak nincs velük baja. Utóbbiba sorolnám magam: mindenképpen egy kis színt jelentett a történetben egy tinédzser. Bár ezek csak apró dolgok amellett, hogy sikeresen visszahozták a sorozat eredeti hangulatát. A mennybéli dolgok kissé háttérbe szorultak, főleg a vadászok voltak előtérben (a mitológiájuk is bővült). A humor és a jó zenék is visszatértek a sorozatba, amik szintén a fénykort idézték.


A jól felépített cselekmény és a gyönyörű finálé mellett viszont kissé hiányoltam a karakterfejlődést. Dean kissé erőre kapott, talán ennyiben változott ő, de Samnél sok változást nem éreztem. A mellékszereplők közül viszont érdekes volt Castiel megtörése, úgymond visszaangyalosítása emberből, majd a két oldal közötti (a testvérek és Naomi között) vívódásai visszaállították Castielt eredeti szerepébe, többé-kevésbé. Aki még változott, az a 7. évadból ismert Charlie. Már nem tartózkodik a természetfelettitől, hanem részt vesz benne a maga, szerethető módján. És kicsit ő is megismertük. Még Crowleyról érdemes megemlíteni, hogy a figura még hozza a megszokott formáját, de már megmutatkozott, hogy nem is olyan legyőzhetetlen, mint aminek hiszi magát.

Visszatekintve a Supernatural nyolcadik évadára, bizony elmondható, hogy régen nem volt ilyen jó. A nehézkes első lépések után újra felbődült az Impala motorja, szeltük Amerika útjait, és közben gankeltük a son of bitcheket. Jó öreg Supernatural, ahogy szeretjük. Carry on my wayward son, ez megér egy 8/10-es pontszámot.

Legjobb epizódok (szerintem):

  • What's up, Tiger Mommy?
  • LARP and the real girl
  • As Times Goes By
  • Everybody Hates Hitler
  • Man's Best Friend With Benefits
  • Remember The Titans
  • Pac-Man Fever
  • Sacrifice

Follow Us @soratemplates