A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2013. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 2013. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. január 21., vasárnap

Sok kicsi valóság mirólunk - Black Mirror 1. és 2. évad

január 21, 2018 0 Comments

Black Mirror, magyarul Feket tükör. Halljuk, a kritikusok imádják, instant siker, mert milyen jó sorozat és kötelezővé kéne tenni, de ezentúl mi ez és mit ad? A különböző filmes adatázisokban a leírások annyit mondanak, hogy a Black Mirror egy olyan antológia-sorozat, amely különálló epizódjainak a célja az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeinek bemutatása. Az új évad és egy facebookos körbekérdezés után úgy döntöttem, ideje megnézni, mit tud a sorozat, és miért tartják Charlie Brookert zseninek. A mostani bejegyzésben az 1. és 2. évadról írok, részekre bontva, és majd hasonló elven a 3. és 4. évadot egy külön posztban tárgyalom.


1. évad 1. rész: The National Anthem (Himnusz):
Az első részben valaki elrabolja a brit hercegnőt, és egy videóüzenetben megzsarolja a miniszterelnököt: ha nem szexel élő adásban egy malaccal, a hercegnőt megöli. Az epizód mondanivalója a megalázás köré épül: dominánsabb a megalázott (a miniszterelnök) oldala, de annak ellenére, hogy a megalázó gyakorlatilag nem jelenik meg személyesen, az ő szemszöge is jelen van, mint egy olyan ember, aki a puszta megalázásért bármit képes megtenni. A mondanivaló és az epizód mozgalmassága ellenére a "Himnusz" nem győzött még meg a Black Mirrorról. De menjünk tovább, mondtam magamnak. 


1. évad 2. rész: 15 Million Merits (Az egyetlen kiút):
Virtuális kakas, falba épített adagolós fogkrém és mozgó háttér: csodás jövő, nem? Nem. Bingham szemén keresztül egy bizarr, falanszter-szerű rendszer tárul fel előttünk, ahol az egyen tréningruhát viselő lakóknak tekerniük kell, hogy áramot fejlesszenek. Egész napos munkájukért cserébe mindenre beváltható pontokat kapnak, és különböző programokat nézhetnek. Bingham céltallannak érzi mindennapjait, amíg nem hallja Abit énekelni. Ekkor Bing eldönti, hogy pontjait a lányra költi: 15 millió pontért cserébe felléphet a közösség tehetségkutatójában.
Ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy már mindent értek. A falanszteres világban gyönyörűen megjelenik a fogyasztó társadalom minden szelete és szereplője: a céltalanság érzése, a semmilyen életünkből való kiszabadulás, a szórakoztatóipar kizsigerelése, és azok, akik mindig is nagy támogatói lesznek az elnyomó rendszereknek. Zseniális, ahogy ezeket Brokker egy kerek, sajátos disztópiába gyúrta, és úgy építkezett belőle, ahogy. Ez az 1. évad legjobb része.


1. évad 3. rész: Entire History of You (Az emlékchip):
A nem is olyan távoli jövőben az emberek fejébe beépíthető egy chip, amellyel rögzíthetik mindennapjaikat, később pedig visszajátszhatják a rögzített eseményeket. Ebben a jövőben él Liam, aki feleségével egy baráti vacsorára hivatalos, ahol egy régi barátuk is feltűnik. Liam féltékeny lesz a férfira, és hogy kiderüljön, alaptalan-e a érzése, a chip segítségével nyomozni kezd.
Az első olyan rész (a további évadokban még akad pár), ami maga a technológia helyett az emberi részre koncentrál. Liam és Ffion féltékenység miatt megromlott viszony mindkét oldalról bemutatásra kerül: a férj egyre jobban belelovalja magát a gyanús férfi gyűlölésébe, feleségében pedig egyre kevésbé bízik, és emiatt eljut egyfajta verbális bántalmazásig is. A nő közben nem érti párja hirtelen megváltozott viselkedését és próbál kitartani saját igaza mellett. Klasszikus férfi és nő közötti kommunikáció jelenik meg a jól ismert félreértésekkel, de az epizód csúcsán azért jön a kérdés: a kialakult szituáció elkerülhető lett-e volna a technológia (emlékchip) nem létével, vagy nem ezen múlt ennek a kapcsolatnak a jövője? Érdekes epizód erős lezárással.


2. évad 1. rész: Be Right Back (Rögtön jövök):
A 2. évad a személyes történetek vonalán haladt tovább. Martha és Ash boldog házasságban élnek, azonban Ash váratlanul meghal, és Martha egyedül marad. A fiatal özvegy képtelen feldolgozni férje halálát, ezért egy új szolgáltatáshoz fordul, amely segítségével kapcsolatba léphet az elvesztett szerettekkel. A rész egy klasszikus "mi lett volna" témát dolgoz fel (mi lenne, ha még élne az elvesztett személy?), amit teljesen átélhetővé tesz azzal, hogy a feleséget állítja középpontba. Az ő szemszögén keresztül viszi végig, milyen örömöt jelentene az, ha egy elhunytunkat visszakapnánk, majd megmutatja azt a sokkot is, amit a felfedezés okoz, hogy valami mégsem ugyanaz, mint volt... Félig személyes érintettségből, félig az epizód építkezése miatt erősen megérintett a "Rögtön jövök", és ezen a ponton avanzsált kedvencemmé a Black Mirror.


2. évad 2. rész: White Bear (Fehér medve)
A "Fehér medvé"-ben a klasszikus disztópiákhoz térünk vissza - a díszletek legalábbis ezt sugallják. Az epizód főalakja, Victoria ismeretlen helyen ébred és semmire se emlékszik. A környezetében felbukkanó emberek segítségét próbálja kérni, azonban senki se szól hozzá, egy idő után pedig üldözői lesznek, akik mindenáron meg akarják őt ölni. Menekülés során szerencsére segítőkre lel.
Ennek az epizódnak a felépítése emlékeztet kicsit a mystery box narratívára, ezt okosan is használja a BM, hogy megkapjuk az aktuális figyelmeztetést. A történet teljes ismeretében azt mondom, ez a rész az önbíráskodásra épül, amivel mindig kell foglalkozni. Tapasztalataim szerint ennek kapcsán mindig szélsőségesek a reakciók: egyik oldal vizsgálja az elkövető szociális hátterét, próbálja megérteni, mi vezetett a tetthez, azaz megőrizni az elkövető emberségét, a másik oldalon viszont ott a dühös, a jog rendszerében csalódott fél, aki szeretne végre igazságos büntetést mérni az elkövetőre. Zseniálisan mutatja meg, hogy a szélsőségek - bármelyik oldalon is alakuljanak ki - meddig tudnak elmenni. 


2. évad 3. rész: The Waldo Moment (Waldo):
A zárórész szerintem elég megosztó lehet (a 6,3-as imdB értékelés beszédes), és őszintén nekem se tartozik a kedvenceim közé, de mégis fontosnak tartom. Visszatérünk napjaink Angliájába, ahol épp választásokra készülnek. Egy népszerű tévéműsor stábja is szeretné meglovagolni a dolgokat, amikor úgy döntenek, hogy Jaime, a lecsúszott humorista által szinkronizált, politikailag inkorrekt medvét, Waldo-t indítják a választásokon. A "Waldo"-t eredetileg 2013-ban mutatták be, de erős párhuzamokat éreztem az elmúlt évek választásaival és népszavazásaival... Ezért érzem fontosnak: jól bemutatja, mi vezethet ahhoz, hogy a választók fogékonyak legyenek a populista politikusok szövegeire (kimondják az emberek régóta érzett, de nem megfogalmazott problémáit), és az adott politikus vagy a mögötte álló csapat hogyan tudja vezetni a népet egyszerű kommunikációjuk mentén. Régi recept, de még mindig működik, és akár egy animált medvét is megválaszthatunk így... 


Karácsonyi különkiadás: White Christmas:
A 3. évadot egy elég erős karácsonyi kiadás előzi meg, ami egy nagyon egyszerű felállásból indul: két férfi leül beszélgetni. És ennyiből képes kibontakozni a BM szerintem eddig (4. évadot még nem láttam) legzseniálisabb része. Spoilerek nélkül nehéz érdemben beszélni a "White Christmas"-ről, de nagyvonalakban egy minden Black Mirror-jelleget magán viselő epizód: emberiesség, technológia i veszélyek és thrillereket idéző történetvezetés. 

A 7 részt összegezve kevés olyan epizód akadt, amivel ne lettem volna kibékülve (National Anthem és a Waldo talán), de még azokban is bőven lehetett gondolkodnivalót találni. A Black Mirror 1. évada részemről egy 8/10, a 2. évad pedig egy 9/10. Van ok a hype-ra, hidd el. 

2016. augusztus 20., szombat

Újabb rejtélyek Gravity Fallsban

augusztus 20, 2016 0 Comments
 

2014-ben az egyik nagy rajzfilmes felfedezésem a Gravity Falls volt, amit csak most sikerült folytatnom az egy ideje elérhető 2. évaddal. Kicsit szomorúan ültem neki, hiszen tudtam, ez az utolsó alkalom, hogy találkozhatok Dipperrel és Mabellel. Lássuk, milyen volt a búcsú. 

Tartalom:
"A Pines család úgy dönt, hogy visszatérnek a normális életükhöz. Az elmúlt izgalmakat egy "Mystery Shack Party"-val ünneplik meg, azonban ahogy az Gravity Fallsban gyakran megtörténik, valami természetfölötti keresztülhúzza hőseink számításait."

Forrás: IMDb alapján


Sorozat esetében is ritka az olyan, hogy a 2. évad bőven felülmúlja az elsőt. Tapasztalatom szerint az új részek vagy hozzák a megszokott színvonalt, vagy kicsit alulteljesítenek. A Gravity Falls azonban az a ritka kivétel, ahol az új etap bőven túlszárnyalja az előzőt. A Pines ikrek társaságában további különleges lényekkel ismerkedtünk meg, azonban az előző évadban elkezdett fősztori (a napló körüli titkok) nagyobb főszerepet kapott és az évad közepére egy gyönyörű felvezetéssel kiderült a nagy rejtély. Igazság szerint, ennél a pontnál megijedtem, hogy ezek után mit tud kezdeni magával a történet, de szerencsére alaptalan volt a félelem. A naplóügy megoldása után is akadtak izgalmak, sőt, fokozni is tudták azt és így kaphattunk egy nagyon nagy tétekkel játszó 4 részes finálét. A végjáték kicsit hosszú volt (én ízlésemnek mindenképpen), de elvarratlan szálat nem maradt (amúgy ez az egyik nagy erőssége a Gravity Fallsnak: minden apróságnak van vagy lesz jelentőssége!) és méltón búcsúzott a sorozat nézőktől. Az elborult ötletek mellett kaptunk drámát és emberi érzelmeket is, melyek csak könnyesebbé teszik a búcsút, de olyan érzésünk is lehet, hogy ez a sorozat igenis él és lélegzik. 


Az intelligensen és kellő csavarokkal összerakott történeten kívül, amit némely élőszereplős sorozat is megirigyelhetne, számtalan apróság akad, ami miatt csak szeretni lehet, de legalábbis csodálkozni kicsit a készítők igényességén. Egyik a szereplők és mellékszereplők építése. Az előző évadban is számos karaktert ismerhettünk meg, de leginkább a Pines családra koncentráltak a részek. Most minden fontosabb, legalábbis gyakran megjelenő karakterről derült ki titok vagy épp jobban a lelkük mélyére láthattunk. Például jó, hogy Wendy és Soose is szorosabb barátságot alakít ki Dipperékkel, mondhatni mellékszereplőkből fő(bb)szereplőkké léptek elő. Aztán az eddig negatív szereplőkként feltűnő Pacifica vagy Robbie is megkapta a saját árnyaltabb karakterét. Továbbá más városlakókról (pl. Lazy Suzy vagy Old McGucket) is bőven kiderültek viccesebb vagy épp komoly, a történethez kapcsolódó dolgok, melyek csak színesebbé tették Gravity Fallst. Azonban nem csak az életük vagy épp a tulajdonságaik és egyéb titkaik teszik ezeket a figurákat különlegessé, hanem a dinamikájuk. Gravity Falls szereplői mondhatni életre kelnek és gondolkodnak, nem a cselekmény irányítja őket, hanem végig azt éreztem, főleg a 2. évadban, hogy képesek önálló cselekedetekre is. 
Amit még nagyon értékeltem, az a sok kis popkultúráls kikacsintás. Volt itt olyan epizód, ami a sikeres Herre utalt ("Soose and the Real Girl"), kapott külön epizódot a D&D is ("Dungeons, Dungeouns and More Dungeons"), de akadt itt X-akták utalás és kikacsintás a konspirációs thrillerekre (ilyen Da Vinci kód-szerű művekre gondolok). 

Összességében nagyon szívemhez nőtt a Gravity Falls és iszonyúan sajnálom, hogy csak ez a 2 évadocska van. De van egy olyan rajzfilmsorozatunk, ami nagyon is végiggondolt történettel operál és megszólít szinte minden közösséget, de talán a sci-fin, fantasyn és horroron nevelkedett népek szívéhez állhat legközelebb. Én mindenkinek szívből ajánlom: 10/10 az egész sorozat (1. és 2. évad is). 

2014. december 6., szombat

Ma szőke leszek

december 06, 2014 0 Comments

Pörgő bulik, érdekesebbnél érdekesebb fiúk és számtalan lehetőség és megélnivaló: kijelenthetjük, hogy mai világunkban ilyesmi élete lehet egy fiatal lánynak. És ha egy ilyen lány megtudja, hogy egy halálos kórság lappang benne, ami bármelyik percben végezhet vele, akkor mit tehet? A német film, A lány kilenc parókával ezt mutatja be egy holland lány igaz története alapján. A filmhez a Molyon keresztül jutottam el. 

Tartalom:
"Sophie huszonegy éves, életvidám lány. Alig kezdi el az egyetemi tanulmányait, amikor az élete fenekestül felfordul, rákbetegséget diagnosztizálnak nála. A megrázkodtatást követően Sophie úgy dönt, hogy az életet választja, az álmait, a boldogságot, a szerelmet. Nem várja meg, hogy a kemoterápiás kezeléstől kihulljon a haja, önmaga leborotválja azt, majd kilenc különböző színű és fazonú parókával fejezi ki a hangulatait. Az orvosi kezelések mellett a kilenc új személyisége esténként beleveti magát az életbe."

Forrás: Port


A rák korunk egyik leggyakoribb halálos kimenetelű betegsége, amiről nehéz is írni. Az egyik legalattomosabb kór és szerintem rengeteg olyan ember van az olvasók között is, aki valamilyen szinten érintett a témában. Igaz, nagyon sok esetben képesek gyógyítani a betegséget, azonban ez az arány országonként igen eltérő lehet, s így a beteg, akit a rák bármely formájával diagnosztizálnak a szörnyű kilátástalanságba kerülhet: megérem-e egyáltalán a következő évet? A lány kilenc parókával egy igen pozitív kimenetelű történet, amely némi energiát és reményt is adhat a hasonló kórban szenvedőknek. Sophie életszeretete, kitartása és nem szűnő ereje, amellyel felveszi a küzdelmet példaértékű. Azonban történetén keresztül látjuk, hogy milyen hullámvölgyeken megy keresztül egy rákos beteg, mint például, amikor megtudja a diagnózist vagy a kemoterápia hatására kihullik a páciens haja, vagy amikor már nem is tartja semmire az életét és "élj a mának" elven rombolja magát. Sok más beteghez hasonlóan Sophie ezeket a mélypontokat is megéli, azonban példaértékű lelkiereje mindig felülkerekedik a negatív hatásokon. Egyik különleges trükkje a kilenc paróka, amivel különböző személyiségeket is vesz fel. Így lesz Sophie-ból egyszer csak Daisy, máskor pedig Sue vagy Blondie. 


Sophie életéhez igazodva, a film is fiatalos hangvételű, viszonylag gyors ütemű és árad belőle a pozitivitás. Másrészt pedig elszomorító a történet, hisz megmutatja ennek az egész kórságnak a kálváriáját: a bizonytalanságot és azt, hogy nem mindenki küzdelme végződik úgy, ahogy Sophie-é. Elég erős momentumok ezek és az ellentéteknek is kellene valami erős dinamikát adnia a filmnek, de valahogy ez mégsem valósul meg. Sophie bulizós részeinél a cselekmény valahogy egyre súlytalan és jellegtelen lesz. Hiányzik a film első perceiben érezhető lendület, fiatalos szellem és a feszültség is. Szerencsére a film a vége felé magára talál kicsit, Emellett még kicsit közhelyes is a sztori, de ez megbocsátható, hiszen a főhős bebizonyítja, hogy ezek a közhelyek valahol megállják a helyüket. 
Ezt az ingadozást leszámítva nem egy rossz alkotás a Lány kilenc parókával. Valamilyen szinten hiánypótló is, hisz végre egy olyan rákos történet, amely pozitív üzenetet sugall a nézőknek. Tényleg, csak a közepén tapasztalható súlytalanság, amely végül érdektelenségbe fojtja a cselekményt bosszantó: így lesz egy erős 7/10.

2014. november 30., vasárnap

A húsban

november 30, 2014 0 Comments

Mi az: zombis sorozat és nem a Walking Dead? A brit In the Flesh minisorozatról lesz szó, amely egész különleges megközelítést alkalmaz a jól ismert agyzabáló lények történetében. Magáról a sorozatról a Tumblrön olvastam.

Tartalom:
"Négy évvel a 'Feltámadás' után a kormány rehabilitációs program keretében akarja visszaintegrálni az élőhalottakat a társadalomba. Közéjük tartozik Kieren Walker is, aki ellenséges fogadtatásban részesül, amikor visszatér Lancashire-ben található szülővároskájába és ha ez még nem lenne elég, saját démonjaival is meg kell küzdenie."

Forrás: Filmadatbázis


Általában egy zombis történet az emberek és az élőholtak közötti háborúról, összecsapásról szól. Az In the flesh sem hagyja ki ezt az elemet a cselekményből: az első epizód is egy szupermarketben történő vadászattal indul. Azonban ahogyan az a cselekményleírásból is kiderül, a sorozat inkább egy társadalmi vonalat vesz fel. A poszt-apokaliptikus társadalom valahol értelmezhető a saját világunk leképezésének is: adott közösségben adott kirekesztett csoport. Ez könnyen leszűrhető a sorozatból, hisz gyakorlatilag a képünkbe van nyomva ez a párhuzam. Viszont a kivitelezés nagyon is hatásos, emiatt meg is bocsátható a szájbarágás. Minden jelenetet végigkísér a némán egymásnak feszülő gyűlölet és megvetés, szinte a képernyő is megfeszül. És amikor elpattant az a bizonyos túlfeszített húr, nagy, katarzisos élményt élhet át a néző a jeleneteken.


Amiben még különlegesnek mondható a sorozat, hogy nem csak a fennálló helyzet és felek viszonyának boncolásában merül ki, hanem a szereplőire is időt szán. Az egyik legösszetettebb főszereplő, Kieren. Sorsát és személyiségét fokozatosan ismerjük meg: az első részben csak annyit tudunk róla, hogy rehabilitált beteg, a két következő részben pedig szép lassan összeáll a háttértörténete is (pl. halála oka). Az egész nagyon jól átgondolt és felépített, azonban spoiler! a fiú mássága számomra kicsit sok volt már ebben a kirekesztetettségről szóló történetbe. A téma hálás és sok társadalmi csoporton keresztül bemutatható, de ha már egy vonalat választottunk, maradjunk annál is. Ettől eltekintve persze érthető, hogy miért Kieren az, ami. spoiler vége A karakter finomságát és érzékenységét a fiatal Luke Newberry kisugárzása tökéletesen visszaadja. A mellette szereplő lány, Amy szintén emlékezetes figura, még ha nem is ismerjük meg őt annyira, mint Kierent. Bohókás, szabad szellemű lány, aki nem akárhogy használja ki a sors által megadatott második esélyt. Az őt alakító Emily Bevan pedig szintén jól alakítja a figurát, remek választás volt. 

Összefoglalva, szépen kivitelezett zombis sorozat az In the Flesh. Az első évad ugyan csak 3 epizódból áll, de mégsem érezni azt, hogy túl sok mindent zsúfoltak volna bele a cselekménybe. Azonban a mondanivalóval már nem ez a helyzet. Ahogy fentebb is írtam, nagyon a néző képébe nyomják a rasszizmus mondanivalóját. Természetesen, fontos és sajnos még mindig aktuális probléma, de esetleg egy kevésbé látható értelmezésként jobban megállta volna a helyét. Hasonlóan "ez nyilvánvaló" és "kicsit sok" érzésem volt Kieren kapcsolatát illetően, de hozzátartozik ahhoz, amivé fejlődött végül. Szóval, érdemes időt szánni az In the Fleshre: 8/10.

2014. november 19., szerda

Az igazi nyomozó

november 19, 2014 0 Comments

Több helyen is igen népszerű (pl. Imdb, Sorozatjunkie) True Detective, magyarul  A törvény nevében, a HBO  nagy újonca a 2014-es évben. 

Tartalom:
"A sorozat két zsaruról szól. Martin Hart és Rust Cohle egykor társak voltak, és 17 évvel ezelőtt együtt nyomoztak egy prostituált halála ügyében. Amikor új információ kapcsán meghallgatják őket, felelevenedik a múlt. "

Forrás: Port


A megszokott, szerializált krimiktől nagyban eltér a True Detective, aminek köszönheti sikerét, nagy valószínűséggel. A Fargo-hoz hasonlóan ez a történet is antológiaként van felépítve. Ez azt jelenti, hogy egy kerek, lezárt történetet kapunk a tíz részes évad keretén belül, amely külön is megállja a helyét. Továbbá ez még azzal is jár, hogy a következő évadban nem láthatjuk viszont a már megkedvelt szereplőket. Mindenképpen érdekes és valahol kockázatos formátum, mivel a nézők általában azért követnek egy sorozatot, hogy hosszabb távon élhessék át kedvenceik kalandjait. Azonban a True Detective esetében szerintem ez kevésbé lesz a későbbiekben zavaró tényező, hiszen van még bőven potenciál a sorozatban az első évad alapján. A narrációtól kezdve a képi megjelenítésig fantasztikus a sorozat, egy nagyon is igényes munka, amely megint csak bizonyítja, hogy a HBO jelmondata ("Ez nem TV, ez HBO) milyen helytálló. Erről részletesebben. 


Ahogy minden krimiben szokás, úgy itt is egy bűneset áll a középpontban. Azonban ezt nem egy ismeretlen / láthatatlan narrátor tárja a nézők elé, hanem a két nyomozó visszaemlékezésein keresztül ismerjük meg az esetet. Ez kicsit (legalábbis az én szájízemnek) lassan megy, de izgalmas és meghökkentő cliffhangereket tud szolgálni a tíz rész során. Amiben sokkal erősebb a True Detective az a két főszereplő, Marint és Rust. Az esettel párhuzamosan az ő személyiségüket és az amögött húzódó hátteret is megismerjük és láthatjuk a kettejük közt kiépülő nem épp puszipajtiságra hajazó munkatársi viszonyuk kibontakozását ("Yo do not choose your partner"). Mondhatni, végre egy sorozat, ami igen árnyaltan mutatja be főhőseit nem mindennapi szituációkban. Fejlődésüket filozófikus beszélgetésekben láthatjuk, de a néma jelenetek, ahol csak a színészi játék ad bármilyen benyomást arról, hogy mi is folyik szereplőinkben a leghatásosabbak. Érzékenyen megkomponált jelenet mind. Utóbbiakban leginkább Matthew McConaughey tud érvényesülni, hisz legmélyebben ezekben a jelenetekben láthatjuk az igazi Rustot. 

A True Detective-ben még rengeteg, a fentebb felsoroltakhoz hasonló apró, különleges és bámulatos apróságok, vonások találhatóak. Igaz, Matthew McConaughey hiányozni fog a következő évadból, de ha ilyen minőségű munkát tesz le ismét a HBO az asztalra, akkor nincs mitől tartani. Most 9/10.

2014. október 17., péntek

Blue Jasmine

október 17, 2014 0 Comments

A Blue Jasmine filmnek köszönhetően Cate Blanchett a 2014-es Oscar díjátadón megkapta a Legjobb női alakításért járó szobrocskát. Maga a film pedig a Legjobb forgatókönyv jelölést is kapott, melyet Woody Allen írt. 


Tartalom:
"Jasmine előkelő New York-i társasági hölgy. Az élete azonban összeomlik, a házassága is tönkremegy. Miután képtelen megbékélni a helyzettel, felveszi a kapcsolatot az elhidegült testvérével, a San Franciscóban élő Gingerrel. Hozzá költözik, amíg összeszedi magát. Jasmine megpróbálja leküzdeni az őt kísértő emlékeket, ám egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. Bár az arisztokrata viselkedését megőrizi, érzelmileg teljesen labilissá válik. Mindenkinek elrontja az életét, legfőképp a saját magáét."

Forrás: Port


Woody Allen nem tagadhatná le ezt a filmet életművéből. A szereplők közötti természetes beszélgetések apró cseprő dolgokról, mint például apró, örömteli eseményekről vagy családi összejövetelről. Emellett erős a film hangulata is, amely számomra szintén tagadhatatlan Allen elem. Ebben a filmjében San Franciscoba invitál minket, ami azért kívülállóként (nem amerikai néző) azért megidézi a tipikus amerikai nagyváros hangulatát: színes embertömeg, sosem szűnő nyüzsgő sokaság. Azonban nem ezek a vonások teszik igazi Woody Allen filmé a Blue Jasmine-t, hanem a témája is. A cselekmény középpontjában Jasmine áll, aki mostohatestvéréhez, Gingerhez utazik, hogy összeszedje magát. Első ránézésre Jasmine-t nem érintették meg különösebben az életében bekövetkezett változások: célokat tűz ki maga elé, ő teljesen biztos abban, hogy mit kell tennie, s mindeközben szofisztikáltan viselkedik és társalog - ahogy ezt mindig is tette és mindig is elvárták tőle. Viszont Allen hamar lerántja a leplet Jasmine tökéletesnek tűnő felemelkedéséről. Főhősnőnk jelenlegi életében valahogy mindig találkozik valami olyannal, amelyről régi, tönkrement élete jut eszébe. Ezekbe az asszociációkba filmtechnikai fogódzkodó nem segíti a nézőt, emiatt nehéz eleinte követni a cselekményt, azonban miután figyelmes nézőként belerázódunk Jasmine cikázó gondolataiba, már könnyűszerrel eligazodunk életében, s ezáltal élhetjük át a hétköznapi tragédiát. 


Jasmine ugyanis bármelyik ma élő ember lehet. Egy megszokott és jól működő világ omlott össze, amely után teljesen nem tudta összeszedni magát (spoiler! sőt, bele is őrül ebbe a sokkba spoiler vége), hisz igazából nem is látja maga előtt, hogy hogyan tovább. Vagy úgyis mondhatjuk, hogy nem képes felépíteni új életét, hisz a régi még beárnyékolja. Bizonytalanságának tanulással, munkával és húga életébe való beleszólással próbálja palástolni. Jasmine figurájának ezek a vonásai teszik őt hozzánk hasonlóvá. Hiába a sok modorosság és manőr a részéről, ez a figura nagyon is élő és a mi szintünkön mozog. Ezt tudta jól felépíteni Woody Allen a forgatókönyvében, Cate Blanchett pedig életet lehetni a karakterbe és hihetően előadni (jogos az az Oscar-díj). 
Lehet, hogy azért tetszett a Blue Jasmine, mert kevés filmet láttam még Woody Allentől, szóval úgymond még meg tud lepni, de lényeg, hogy számomra ismét egy jó forgatókönyvet írt, amelyben egy nagyszerű színésznő is megcsillogtatta tehetségét. 9/10-es értékelés (néhol, főleg az elején leüledezett a történet), de érdemes megnézni.

2014. szeptember 27., szombat

Nehéz a menny

szeptember 27, 2014 0 Comments

A szókincsfejlesztésnek az egyik módja az, hogy a célnyelven nézzünk filmeket. Mivel most német nyelvvizsgára készülök, így gondoltam ideje jobban feltérképezni a német, osztrák és svájci filmek világát. Így akadtam rá a híres/hírhedt osztrák rendező, Ulrich Seidl Paradies (Paradicsom) trilógiájára. A filmsorozat három darabból tevődik össze: Liebe (Szeretet), Glaube (Hit) és Hoffnung (Remény). Mellesleg, a címek a három isteni erényre utalnak, a paradicsom pedig szintén egyértelmű vallási utalást hordoz. Azonban a filmek megtekintése után rájöhetünk, hogy a hangzatos szavak különös mondandót rejtenek.

Liebe:

Tartalom:
"Kenya strandjain sugarmamaként ismerik őket: európai nők, akiknek fiatal fekete beachboyok ajánlják fel szolgálataikat, hogy így keressék meg a napi betevőt. Teresa, az ötvenéves bécsi nő szexturistaként utazik az üdülőparadicsomba, hogy megtalálja a szerelmet."

Forrás: Port


A trilógia első része nem mindennapi témát dolgoz fel: férfi prostitúció és azok a nők, akik ezt igénybe is veszik. Seidl mindezt kegyetlenül és szemérmetlenül leplezi le a maga fokozatosságában. Teresa unalmas és kissé siralmas életét elnézve (egyedül neveli lányát, mindennapjai monotonok, lányával is elég rideg a kapcsolata), Kenya tényleg a megváltó paradicsomnak tűnik: mesés a kilátás, a tenger égkék, mindig meleg van és a fiatal fekete férfiak is csak Teresa kegyeit keresik. Azonban tudjuk, hogy "nehéz a menny". Teresa azzal a vággyal jön el Kenyába, hogy az igaz szerelmet keresse, amely valahogy még ebből a tökéletesnek látszó paradicsomból is hiányzik. Seidl kegyetlensége itt mutatkozik meg: mindenféle elkendőzés nélkül tárja elénk, hogy miként sérülnek és alázódnak meg emberek a prostitúció világában. Mindkét fél fájdalma (leginkább Teresáé) a néma, viszonylag hosszú ideig látható jeleneteken keresztül és az apró mozdulatokból (pl. a legutolsó jelenet Teresa és a recepciós fiú közt). A Liebe az úgynevezett emberi mélységek mellett komoly görbetükröt állít fel a mai fejlett világ társadalma előtt is. Sivár modern életünket próbáljuk érzelmekkel megtölteni, miközben a szerelmet, mint szolgáltatást várjuk el, nem pedig kiérdemelt dologként. Seidl azonban ezeket a gondolatokat nem mondatja ki sem szereplőivel, sem pedig direkt módon jelenetein keresztül, hisz ő maga nem ítélkezik, nem áll egyik fél oldalára sem. Ahogy a való életben is, a néző csak látja az eseménysorozatokat, a látottakról neki kell következtetéseket levonnia magában. Ezek a tulajdonságok a Paradies első darabjában tökéletesen összhangban vannak és működnek, kellőképpen elgondolkodtat (zum Nachdenken erregend), de nem erőltet direktbe semmilyen mondanivalót, mindeközben pedig a néző húsába váj és elborzasztja: 10/10.

Glaube:

Tartalom:
"A Hit Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának második része. A Paradicsom trilógia három darabja: a Szeretet, a Hit és a Remény alcímeket kapta (Paradise: Love, Paradise: Faith, Paradise: Hope). A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya lesz a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg.

A trilógia második részének főszereplője Anna Maria (Maria Hofstätter), egy erősen hívő katolikus asszony, aki rendszeresen fizikálisan vezekel a bűnei miatt, és vallási őrülete olykor bizarr szexualitásban nyilvánul meg. Mindeközben egy olyan gyülekezet tagja, mely szeretné a kijelölt útról letért Ausztriát "visszakatolizálni". Anna Maria azzal tölti a szabadságát, hogy Szűz Mária-szobrokkal házal, és válogatás nélkül egyszerű embereket, vagy lomok közé zárkózott szociopatákat és alkoholistákat próbál megtéríteni. Váratlan fordulatként, két év után hazajön a mozgássérült férje, aki viszont muszlim és eltökélt, hogy elhidegült feleségét visszakényszeríti asszonyi kötelességeihez. "
Forrás: Port


A második rész, a Glaube a címből kikövetkeztethető, hogy a hitet veszi górcső alá. Mi hazánkban sem ismeretlen jelenség a házról házra járó hittérítő, aki látszólag boldognak tűnik hitével. Seidl a második részben egy szabadidejében hasonló vallással házaló asszonyt, Anna-Mariát mutatja be (aki mellesleg az előző rész Teresa testvére - itt is összekapcsolódik a két rész). Az asszony éppen szabadságát tölti, amelyet a katolikus hit terjesztésére áldoz fel és természetesen saját otthoni vallásgyakorlataira. Látunk itt önostorozást, cilicium használatát, Jézus képet és keresztet minden szobában, térden imádkozást, otthoni esti imádságokat. Azonban hiába a sok "Istennek tetsző" gyakorlat, Maria sem képes megtalálni a boldogságot. Szabadsága idején toppan be váratlanul mozgássérült férje, Nabil, aki szeretné újrakezdeni kapcsolatukat. Itt kezdődik meg a pokoljárás mindkét fél számára, a hidegháború férfi és nő között, kereszténység és iszlám között.
Ha ennek a résznek a társadalmi kritikáját nézem, úgy érzem, sok újat nem mondott nekünk Seidl. A valláshoz nem úgy kell közelednünk, hogy bezárkózunk bele, hanem inkább kitárulkozni kellene vele. Viszont ahogy Anna és Nabil emberi háborúskodása ábrázolva van, az visszaidézi az első rész megrázó hatását. Civódásaikban természetesen jelen van a hit, hiszen újra összejövetelüknek ez a legnagyobb akadálya valahol. Azonban Seidl tökéletesen bemutatja rajtuk keresztül, hogy abból lesz a legveszedelmesebb ellenség, akit egyszer közel engedtünk magunkhoz. 
Összességében a Paradies második része jóval elmarad az első rész után. Az emberi szinten lévő mondanivalója, a valláson keresztül történő boldogságkeresés tragikuma, Anna figurájának szánalmassága és a férj-feleség közti viszony bemutatása hatásos itt is annak ellenére, hogy keveset beszélnek a szereplők. Azonban társadalmi szinten sok újat (számomra) legalábbis nem mondott itt Seidl, így 7/10

Hoffnung:

Tartalom:
"A tizenhárom éves Melanie (Melanie Lenz) egy szigorú szabályok szerint működő fogyókúratáborban tölti vakációját, miközben anyja fiatal fekete férfiakkal szórakozik Afrikában. Melanienak látszólag csupán egy problémája van, mégpedig az, hogy túlsúlyos - valójában azonban ez a legkisebb gondja. Bár a tábor épületének szürke falai cseppet sem emlékeztetnek a paradicsomi Édenre, Melanie mégis komoly terveket sző: eléri az álomsúlyt és terhétől megszabadulva belekóstol az élvezetek kamasz világába. Kemény edzések és táplálkozási tanácsadások, párnacsaták és két félig elszívott cigi között bekövetkezik, amire már régóta vágyott: szerelmes lesz. Imádata tárgya a tábor ötvenes éveiben járó groteszk orvosa, akit minden lendületével és gyermeki ártatlanságával próbál elcsábítani.

A Remény Paradicsoma, Ulrich Seidl boldogságkeresés trilógiájának harmadik és egyben befejező része. A részeket elsősorban az érzelmileg elidegenedett világunkban történő, sajátos boldogságkeresés metaforája köti össze, illetve az, hogy az egyes filmek főszereplői rokonok; az első részben kenyai szexturistaként szerelmet kereső hölgy lánya, a harmadik rész főszereplője, a második részben pedig nővérét, Anna Mariát ismerjük meg."

Forrás: Port

A harmadik rész, a Hoffnung valahol főleg a "remény hal meg utoljára" közhelyre van felépítve. Melanie, Teresa lánya szerelmes lesz, ezzel megtalálva a pillanatnyi paradicsomot (a doktor iránti vonzalom), azonban hamar rá kell jönnie, hogy az ő helyzetében nem marad más, csak a remény. A film fővonulatát főleg ez a különös románc teszi ki. Melanie látogatásai a betegszobán, ellopott percek a túrázásból a doktor úrral, a kínos várakozás az autónál. A lány próbálkozásai nem olyan hangsúlyosok a filmben, hiába lenne ez a főszál, azonban az okok, amelyek Melanie-t a próbálkozásra sarkallják, sokkal érdekesebbek. Az okokat maga a fogyós tábor mutatja be, amely akár a társadalom metafórájaként is értelmezhető. A túlsúly itt teljesen elfogadhatatlan és az is, hogy ilyen alakban jól is érezzük magunkat. Teljesen megrázóak azok a jelenetek, ahol vagy az edző, vagy a diatetikus libasorban futtatja az elhízott gyerekeket: mintha a társadalom szemében tökéletlen alakokat elkülönítenénk és átalakítanánk őket, csakhogy megfeleljenek az elvárásoknak. Ha nem is túl hatásosan, de azzal, hogy a fiatalok önmagukat adják (takarodó után fent vannak, üvegeznek, nasit lopnak) egyféleképpen lázadnak is. Azonban ahogyan a Melanie-doktor úr szál, ez sincs igazán kidomborítva. Csak látjuk a jeleneteket, azonban az erős érzések itt már elmaradnak, leszámítva a táboros jeleneteket és némelyik Melanie-doktor jelenetet. Így összességében a zárórész mindössze egy 6/10-os. Az ötlet jó, a történet alakulása is, viszont az erő már elszállt (ahogyan a remény is).

A három részt összegezve a Paradies trilógia egy érdekes filmes próbálkozás. Mai modern társadalmunk problémái tárulnak fel három nő életén keresztül nem mindennapi tálalásban. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni őket, azonban akik nem szeretnének három órát ilyesmire elpazarolni, azoknak azért az első részt mindenképpen be kell próbálniuk, hiszen az a legerősebb Seidl munka. Továbbá megjegyezném, hogy német nyelvtanulóknak is nagyon hasznos a három film, hisz nyelvezete nem bonyolult (ezt kritikaként fel is rótták Seidlnek) viszont teljesen hétköznapi, használható. 


2014. szeptember 1., hétfő

A határon túl

szeptember 01, 2014 0 Comments

Az anime rajongók körében a 2013-as anime, a Kyoukai no Kanata (A határon túl) az év egyik legjobb animéje, egy ritka gyöngyszem az amúgy gyengélkedő piacon. Az ajánlást utólag köszönöm Borónak, és Klanak is, amiért már korábban felkeltette az érdeklődésemet a sorozatból származó képekkel. 


Tartalom:
"A történt a mai Japánban játszódik, ahol különféle szellemek, úgynevezett youmuk garázdálkodnak. Ezeket a youmukat a normál emberek nem látják, viszont ez nem mindenkire igaz, ugyanis vannak, akik ellenük harcolnak. Ők a Határörzők, akik nem mellesleg munkájukért (függően az elfogott youmu értéketől) pénzt is kapnak. Főhőseink, Kuriyama Mirai (栗山 未来) és Kanbara Akihito (神原 秋人), akiknek életét a sors végzetesen összefonja."

Forrás: Animeaddicts


Habár nem ismerem átfogóan a 2013-as anime kínálatot (őszintén, a legújabb darabokkal már nem is vagyok tisztában vagy csak futólag), de valóban a jobb alkotások közé sorolandó a Kyoukai no Kanata. A light novel adaptáció leginkább a történetvezetéssel fog meg. Más animékhez hasonlóan apránként adagolva kapjuk az információkat a történettel kapcsolatban. A legelső képkockák alapján még azt sem gondolhatja a gyanútlan néző, hogy nem egy iskolás történetbe fog belecsöppenni, hanem egy urban fantasybe. Minderre váratlan fordulatok során kell ráébrednünk. És ebbe a történetvezetésbe iktatják be youmuk és a határőrzők világát is. Például más fantasy sztorikkal ellentétben itt az ellenséges lények sokrétűek, és nem csak kinézetre, hanem viselkedésre és jellemre is. Továbbá a határőrzőknek is kiépített rendszere van és a megélhetésükkel kapcsolatos ötletek is tetszetősek. Az egész világot pedig az igényes animáció és zene teszi egészebbé.
Azonban mindez nem működne megfelelő szereplők nélkül. Kicsit tartottam attól, hogy a főszereplő Mirai csak tovább bővíti az elviselhetetlen moe karakterek sorát, de szerencsére nem. Kissé esetlen, de szerethető karakter egy nem mindennapi erővel, aki veszély esetében is megállja a helyét. Mellé társul be Akihito, a szemüvegfétises szőke fiú, aki furcsa vonzódása ellenére szintén szerethető figura nagy szívvel és optimizmussal. A két főhős mellett több érdekes mellékszereplő felsorakozik (pl. Hiroomi, Mitsuki, Sakura, Izumi, Ai, Ayaka), de kevésbé erősek, mint Mirai és Aki. 


A feljebb leírt jó történetvezetés, karakterek és mitogolizálás a két filler epizód után (5. és 6. rész) úgymond megindul a lejtő felé. A cselekmény természetesen halad előre és a kezdő részekhez hasonlóan jól is vannak adagolva a kirakóshoz szükséges információ és fordulatok, de már kevésbé ötletes. Ami viszont nagyobb hiba, hogy még a végkifejlet ismeretében is rengeteg kérdés marad a nézőben, és sajnos alapvetők is (pl. Miért harcolnak egyáltalán a youmok ellen? Honnan ered az ő és a határőrzők ereje? Miért nem lehet mindenki határőrző?). Tény, mindössze 12 epizódos a sorozat és ennyi idő alatt nehéz mindent bemutatni olyan mélységben, ahogy az kijárna egy olyan történetnek, amiben ennyi a potenciál. Viszont ilyenkor felmerül a kérdés, hogy például miért volt szükség két filler részre vagy mellékszálakra, amelyek nem vittek közelebb a végső megoldásig? Ezeknek fényében nem lesz számomra a Kyoukai no Kanata kiemelkedő anime, de egy gyengébb 8/10-et érdemel, mert van benne potenciál. Elviekben jövőre jön egy mozifilm, talán az kiegészítő a sorozat utáni űrt. 

2014. augusztus 13., szerda

A Wall Street farkasa

augusztus 13, 2014 0 Comments

Igaz már leült a DiCaprio és az Oscar átadás körüli hisztéria, de így utólag talán még érdemes körüljárni a problémát. Az internetes hisztériát az váltotta ki, hogy Leonardo DiCaprio negyedik Oscarra-jelölését sem tudta Oscar-díjra beváltani 2013-as filmjével, a Wall Street farkasával. Több online fórum szerint (pl. Filmbuzi, Port) ezért az alakításért már járt volna az aranyos szobrocska. És emellett a filmet is sokan sokra tartják, a 12 év rabszolgaság elé helyeznék. 

Tartalom:
"A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult. Mert minél nagyobb volt a kísértés ő annál többet akart, mit sem törődve az illegális üzelmekkel és a nyomában loholó FBI ügynökökkel. Még több pénz, még több hatalom, még több nő és megint még több pénz: ez Jordan életfilozófiája. És hogy a szerénység egy túlértékelt erény. Jordan és falkája azt sem tudták mit kezdjenek az illegálisan megszerzett milliárdokkal, de vajon a jéghegy csúcsáról merre vezet az út?"
Forrás: Port


A Wall Street farkasa megtekintése után sajnos nem tudok egyetérteni a filmes fórumok hozzászólóival. A film jó, de nem a legjobb az Oscaros jelöltek közül, de más filmhez viszonyítva sem jobb. Az alaptéma érdekes és mindig volt egy kis misztikája: a brókerség és az út a gyors gazdagsághoz. És ezzel fel is vázolódott egy újabb amerikai álom-szerű történet. A szegény fiú szerencsét próbál a lehetőségek országában, és lám, feljebb és feljebb jut a ranglétrán. Azonban ez a történet nem Hollywood-i kitaláció: Jordan Belfort a mai napig tevékeny személy, aki mesés gazdagságához vezető úton nem rettent vissza semmitől sem célja érdekében. Martin Scorsese filmje teljes valójában mutatja be ezt a figurát és életpályáját, amely koránt sem a tisztességes úton szerzett vagyonról szól. Emberek átverése, barátok elárulása, dőzsölés, rongyrázás, hedonizmus: amihez csak gyomra lehet valakinek. Scorsese azonban nem mond ítéletet Belfort cselekedeteiről, inkább csöndes szemlélőként marad a háttérben. Valahol ezt a szerepet várja el tőlünk, nézőktől is: lássunk, majd vonjuk le következtetéseinket, ítéleteinket. DiCaprio pedig egy jó prezentáló. Kiabál, őrjöng örömében és dühében, belőve kúszik a kocsijához és az FBI képébe röhög. 


A fentebb olvasható pozitívumok után felmerül a kérdés, hogy akkor mégis miért csak jó a film és nem, mondjuk a legjobb? És miért nem Caprio az idény legjobb férfi főszereplője? Először is: hiába jó az alapötlet, történet, ha bizonyos elemek hiányoznak az egészből. Például részletesen nem ismerkedünk meg a brókerség mögött megbúvó tudománnyal (hogyan lehet veszteségesnek tűnő lekötésekből nagy hasznot leakasztani?). Az egész úgy tűnik a filmben, mintha pusztán a meggyőző képesség elég lenne ahhoz, hogy meggazdagodjon az ember, de némi ész és szakmai jártasság is elengedhetetlen, elvileg. Emellett a hiányosság mellett sok az üresjárat a filmben, ami igazából nem szól másról, mint az öncélú hedonizmusról. Az ábrázolással nincs gond, hiszen része az egész Belfort-esetnek, de ha dramaturgiailag indokolatlan egy ilyen jelenet, akkor jobb mellőzni. 
Végül röviden DiCaprióról. Bár nem kedvenc színészem, de munkásságát elismerem és azt a bátorságot is, hogy mer különböző rétegfilmekben szerepelni. Erre jó példa A Wall Street farkasa is. De el kell ismerni, hogy ez a szerepe nem különbözik a mostaniaktól. Belfort figurája hasonlóan hedonista és költekező, mint Gatsby, és hasonlóan hangos, mint Calvine Candie a Django elszabadulban. Egy színésznél jobb, ha változatosabb figurákon tudja megmutatni tehetségét: talán a hasonló szerepek nem juttatták még DiCapriót aranyszoborhoz. 

Visszatérve A Wall Street farkasához, összességében nem egy rossz film. Kimondott tanulsága ugyan nincs, teret enged a saját következtetéseknek. A bemutatott életút valahol elképesztő, kissé dühítő is. Azonban hiányoznak a háttérismeretek a bróker szakmához kapcsolódóan, amely talán használható lett volna, mint fokozóeszköz (azaz fokozni a nézőben a megdöbbenést, hogy miféle számításokkal lehet ilyen üzletekkel meggazdagodni). A film viszonylag végig pörgős a három órás játékidő alatt, mindig történik valami, de tele van üresjáratokkal (hedonizmus vagy fölös párbeszédek). 7/10-es pontot érdemel, hisz nem rossz film, de újranézésre nem igen esélyes. 

2014. július 22., kedd

Öld meg kedveseid

július 22, 2014 0 Comments

A beat-generáció: több mindent is kapcsolnak ehhez a kifejezéshez az emberek. A tudatmódosítót fogyasztó művész urak, Jack Kerouac Úton című regénye (amit a beat életérzés megtestesülésének is szoktak hívni), szabad formájú versek. Ezek a gondolatok nagyjából le is fedik a beat generációt, azonban sokan nem is tudják, miként alakult ki, mi volt a magja a mozgalomnak. Ezt az űrt próbálja kitölteni John Krokidas filmje az Öld meg kedveseidet. A filmre, mellesleg, Tumblrön akadtam rá. Mellesleg, nemrég jelent meg DVD-n a film itthon, így kicsit aktuális is a poszt. 


Tartalom:
"1944-ben a Columbia Egyetem hallgatójának, az ifjú Allen Ginsbergnek az élete gyökerestől felfordul, amikor szemet vet egyik elképesztően laza és kisfiúsan vonzó osztálytársára, Lucien Carr-ra. Carr jelenti Ginsberg belépőjét a bohém világba, általa ismeri meg William Burroughs-t és Jack Kerouac-ot. Az élet az irodalom szabályai és konformitása elleni lázadásként ők négyen elhatározzák, hogy harcba szállnak a hagyománnyal és valami újat hoznak létre. Így veszi kezdetét a később beatkorszaknak nevezett időszak. A film egy bűntény, a barátság és egy olyan kapcsolat igaz története, aminek eredményeként egy új kulturális mozgalom született."
Forrás: Port


Kicsit meglepő volt, hogy a különböző kritikák lehúzták a filmet. Az volt a kifogás ellene, hogy nem elég vad, nem elég botrányos, nem festi le a beat lényegét. Az Öld meg kedveseidet visszafogott alkotás, ezzel tényleg nem lehet vitatkozni. Jelen van a tudatmódosító-szer használat, homoszexualitás és az ezzel járó jelenetek, erotika, de kevésbé hangsúlyosak. Ezek közül talán a homoszexualitás kap hangsúlyt, mivel a történet Allen Ginsberg és Lucien Carr kapcsolatára fókuszál. Az átlag nézőnek ezek a jelenetek lehetnek esetleg botrányosak, de ettől eltekintve Krokidas egy szép, nem hatásvadász filmet tár elénk - és az eredettörténethez ez is kell. Látnunk kell, hogy egy fiatal ártatlan világába miként szivárog be a világ mocska. Miként fürdik meg ebben önként, majd hogyan próbál szabadulni a ragadós mocsárból. A kezdeteknél fontosabb ezt a folyamatot figyelemmel kísérni, mint a féktelen drogos partikat vagy ivászatokat. Fontos tisztában lenni a fiatalos és ártatlan rajongással és az ezzel járó lázadással, hiszen ez adja tényleges alapját, csíráját a beat mozgalomnak. 


A fiatalság bemutatásán túl még érdemes néhány szót ejteni a kivitelezésről és színészekről. Krokidas tehetséges rendezőnek mutatkozik filmjében. Több jól "megkomponált" és emlékezetes jelenet látható a képernyőn. Egyik például, amikor Ginsberg Luciennek gépeli művét vagy maga a gyilkosság esete, mint a film tetőpontja. Ezeket a jeleneteket a korszak jellemző zenéje (főleg jazz) kíséri, a film második felétől pedig már modern zene szövi át. Utóbbi érdekes, de élvezetes kontrasztot ad az egésznek.
A színészekről pár szót említve, ki lehet jelenteni, hogy egész változatosra sikerült castingban elevenedik meg a beat generáció története. A főszereplő Ginsberget Daniel Radcliffe alakítja, aki mindenesetre érdekes választás a szerepre, de többé-kevésbé helyt tud állni. Visszahúzódó kölyöknek tűnik, akit Lucien, a.k.a. Dane DeHaan vezet be a romlottabb világba, mivel meglátja benne a lázadót. És ha már Dane DeHaan szóba került, ő szinte tökéletes Lucien szerepében. A megjelenése áraszt egy különös aurát, egyfajta titokzatosságot, ami megmagyarázza, hogy a művészpalánták miért is kötődnek az ő alakjához. A játéka, a gesztusai pedig csak még többet adnak hozzá szerepéhez. Röviden, DeHaan pusztán a jelenlétével megtestesíti a férfi múzsát. 

Összefoglalva pedig az Öld meg kedveseid egy különleges film a 2013-as palettán. Kicsit visszafogottan botrányos, miközben szívvel-lélekkel érzéki és fiatalos. Továbbá remek kedvcsináló is a beat írók műveihez, főleg Ginsberg költészetéhez (én innen ajánlanom az Üvöltés című versét). 8/10-es filmélmény a maga hibáival együtt is. 

2014. május 24., szombat

Rejtélyek városkája

május 24, 2014 0 Comments

Manapság elég nehéz jó minőségű, ötletes és szórakoztató mesébe botlani - mármint olyanba, ami felnőttnek és gyereknek egyaránt megfelel. Talán a 90-es években láthattunk képernyőn utoljára ilyen alkotásokat, azonban a Gravity Falls meggyőzött, hogy a mai készítőkben is bőven van fantázia.

Tartalom:
"A Pines ikrek, Dipper és Mabel különös rejtélyek nyomára bukkannak bohókás nagybátyjuk, Stan városában, ahol a nyári szünetet töltik. Gravity Falls egy kis elszigetelt észak-nyugati városka, ahol azonban semmi nem az, aminek látszik.A született kalandor Dipper, és az optimista energiabomba, Mabel egy rejtélyes újság után rájönnek, hogy Gravity Falls titkokat rejt. Miközben belevetik magukat a kutatásba, arra is rájönnek, hogy leginkább egymásra számíthatnak."

Forrás: Port


Gravity Falls világa őrült és beteg, de pont ez az, ami megadja az egésznek a sava-borsát. Például hiába fájdalmas valahol az agynak Mabel képzelgése a puppy cukorka hatására, vagy amikor Stan kijelenti, hogy amikor nincs rendőr a közelben, minden legális, vagy Dipper Disco Girl énekelése (ami egyértelműen a Dancing Queenre utal). Mégis ezek a jelenetek emlékezetesek maradnak és bármikor újra átélhetőek. Bár ezzel kissé a közepébe csaptam a dolgoknak. Igen, valahol ezekben rejlik a sorozat titka (hogy miért szeretik): valami olyat sikerült megérinteni a nézőkben, amit szerethetik a Pines ikrek őrült kalandjait. Első sorban, szeretünk jól szórakozni, főleg önmagunkon. Mindegyik szereplőben (Dipper, Mabel, Stan, Wendy és tovább) megtalálható valami, ami magunkra emlékeztet és tudunk rajta nevetni emiatt. Ehhez kapcsolódóan említeném meg, hogy a sorozat megálmodója, Alex Hirsch nyilatkozta maga is, hogy saját gyermekkori élményei nyomán indult el: Mabelt saját nővére ihlette, Stant  a bácsikájuk, Dipper pedig sok mindenben hasonlít Hirschre. Továbbá beleszőtte a történetbe, saját elmondása szerint, azokat az eseményeket, amelyekről gyerekként álmodott (pl. szörnyvadászat). 


Ezen felül ami még egy kellemes mesévé teszi a Rejtélyek városkáját, hogy a minden rajzfilmben kötelező cselekményeket (pl. testcsere, első csók, közös visszaemlékezés) a sajátos ötletekkel dobják fel. Például ez volt az első mese, ahol egy szőnyeg segítségével sikerült a testcsere vagy kiderült, hogy a feneketlen gödör tényleg feneketlen, de a menotauroszok is elég frenetikus lények (a szivárványt-hányó gnómot ne is említsük). Természetesen ezek ellenére voltak unalmasabb részek, de összességében a kreatív és elszállt ötletek feldobták a már jól ismert sablonokat. Továbbá, érdemes kiemelni, hogy a mesének van főcselekménye is, nem csak epizódikus - ezt régóta hiányoltam a rajzfilmeknél. Szerencsére a Gravity Fallsnál ez nagy hangsúlyt kapott, így kaptunk egy gyönyörűen felvezetett, majd lezárt finálét és egy idegesítő cliffhangerrel - mint a nagy sorozatoknál.
Összességében, a Gravity Falls a Disneynek egy nagyon erős rajzfilmsorozata a mostani időkből. Szórakoztató, friss, intelligens is, a kötelező tanulság is megvan és mi magunk is, nézők is részesei vagyunk a műnek a szereplőkön keresztül. 9/10-es az első évad, erősen ajánlott nézésre, mielőtt jönne nyáron a 2. évad.

Follow Us @soratemplates