Antigané

Amikor történetet mesélnek nekünk vagy hallgatunk, szeretünk egy bizonyos személlyel vagy bizonyos csoporttal azonosulni, más személyek vagy csoportok kárára (pedig milyen érdekes a másik oldal szemszöge is!). Talán nincs ez másként a történelemmel sem. Egy egyetemi tanáromat idézve, maga a történelem is csak egy szöveg. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor a történelem végül is egy történet és akaratlanul is felbukkannak szubjektív érzéseink, mint az azonosulás bizonyos emberekkel vagy csoportokkal. Nem tudom, hogy direkt vagy nem, de mintha erre játszana rá Izolde Johannsen és Michael T. Marble szerzőpáros történelmi regénye, A birodalmi kalóz is. 

Tartalom:

A sűrű középiskolai és egyetemi tananyag mellett teljes mélységeiben sosem merültem el a II. világháború eseményeiben, annak ellenére, hogy magát a korszakot érdekesnek tartom és több mű is segített megértetni velem ezt a zavaros időszakot (pl. gimnáziumban a Hetalia). Ennek ellenére kicsit mégis idegennek éreztem magam A birodalmi kalóz regényben. Az első fejezet szó szerint a mély vízbe dobja az olvasót: rengeteg név és adat, ami ijesztő lehet egy olyan olvasó számára, aki csak felszínesen ismeri a birodalmi hadihajókat. Azonban nem kell semmitől sem tartani, a 2. fejezet visszavisz minket mindennek a kezdetére: látjuk a három kulcsszereplőt, Hans Langsdorfft, Paul Aschert és Matthias Pützt nagy útjuk előtt személyes örömükkel és félelmeikkel együtt - ez a felütés máris közelebb hoz minket ezekhez a történelmi személyekhez. További személyek, mint Dau vagy Patrick Dove pedig vagy árnyalják a főszereplőket vagy ellentétekként szerepelnek egyes szereplők vagy események mellett. Dau például Langsdorff ellentéteként tűnik fel, hisz ő közel sem bánt olyan tisztességgel az Altmarkon raboskodó angolokkal, mint Langsdorff a Graf Spee fedélzetén. Viszont Dove szemszögén keresztül még jobban kibontakozhatott a német sorhajókapitány személye, aki a háborúban is a fair playt pártolta és társadalmi rangtól és nemzetiségtől függetlenül tisztelte az embert a másikban. Az angol hajón szolgálók pedig, értelemszerűen a hajók elsüllyesztését vagy a Graf Spee pusztulását mutatják meg egy másik szemszögből és így adnak egy teljesen más felütést. Ezeket azért érdemes említeni, mert tökéletesen illusztrálják azt, hogy a szerzőpáros milyen hozzáértéssel válogatta össze azokat a nézőpontokat és eseményeket, amelyek jól működnének egy fikciós mű esetében is - emiatt sokszor el is felejthetjük azt, hogy nem egy kitalált történetet, hanem valós eseményeken alapuló könyvet olvashatunk. Utóbbira szerencsére sokszor emlékeztetnek az összegző leírások és a tények egyszerű közlése is. Emiatt a kettősség miatt  - úgy hiszem, A birodalmi kalóz magán hordozza a fictionre és a non fictionre jellemző tulajdonságokat - szintén nehéz a legelején belerázódni a regénybe, a hirtelen nézőpont váltások is kicsit kizökkenthetnek a szövegből, de az olvasás előrehaladtával ezekből az apróságokból szinte semmi sem marad. Ahogy a Graf Spee elhagyja a kikötőt, egy reményteljes, ám tragédiába torkolló utazásnak leszünk a részesei. Ennek elmesélésében is megmutatkozik Johannsen és Marble tehetsége: tökéletesen megválasztották azokat a helyzeteket vagy eseményeket, amelyek nagy valószínűséggel a hajók legénységében is mély nyomot hagyhattak. Mondhatni, megkapjuk azokat a gondolatokat és érzéseket, amik mindig kimaradnak a történelem könyvekből. Például, milyen öröm, amikor legyőzzük az ellenséget, de közben rádöbbenünk arra, mit is tettünk valójában. Vagy milyen érzés szembesülni azzal, hogy az a kép, ami eddig kialakult rólunk az ellenségről nem egészen fedi a valóságot. Mindenképpen érdekessé tette a történetet.

Be kell vallanom így a poszt végén, hogy a legelején féltem a könyvtől és nehezen sikerült belerázódni, de végül a rengeteg emberi faktornak és természetesen magának a történelmi eseményeknek hála sikerült megbarátkoznom ezzel a világgal és élvezni is azt. Pár apróbb zavaró dolgot leszámítva A birodalmi kalóz egy jól megírt regény, ami mögött látszik a téma iránti lelkesedés és érdeklődés és a történelmi személyek iránti tisztelet. Történelem iránt érdeklődőknek mindenképpen ajánlom, de azok is nyugodtan próbálkozzanak A birodalmi kalózzal, akik eddig idegenkedtek a II. világháborútól vagy úgy magától a történelemtől. Nekem mindenképpen kellemes csalódás volt: 8/10 a pontszám.

Az írás végén pedig álljon itt pár hasznos link A birodalmi kalózhoz és a szerzőpároshoz. A könyvet pedig utólag köszönöm Izolde Johannsennek!

• A regény hivatalos oldala
• Facebook oldal rengeteg érdekességgel

Egy történelmi dokumentumfilm arról számolt be, hogy a középkor előtti időkben a kelta társadalomban a nők egyenrangúak voltak a férfiakkal. Voltak külön szabályozások a házassággal kapcsolatban is: és olyan szabályok is meg voltak fogalmazva, amelyek kimondták, hogy a nő akár el is válhatott a férfitól, ha a kapcsolatban nem érezte jól magát. Nőként mindig elkeserít, hogy a középkortól kezdődően mi lett a nők sorsa Európában. Igaz, a történelem előrehaladtával javult valamelyest a sorsuk, azonban még a 18. században sem volt könnyű dolga egy nőnek. Erről tesz tanúbizonyságot A hercegnő című film is. 

Azonban az emancipáció nehézségei nem csak a történeten keresztül, hanem a színészi játék segítségével is érzékeltetve van. Keira Knightley képes volt visszaadni a passzív szenvedést, az elnyomott érzéseket, melyek a cselekmény előrehaladtával előtörtek, s ezeket a játéka is felszínre hozta. Továbbá Ralph Fiennes minimalista játéka tökéletesen illik ahhoz az erőhöz, ami ellehetetleníti a nő önmagára találását. Az ő apró és nagyobb gesztusaik csak tökéletesebbé teszik a főtémát, bemutatva azt, hogy a gyönyörű és korhű ruhák és a felvilágosodás szellemisége alatt milyen harcok folytak. 

A hercegnő egy nem általános, romantikus kosztümös film, sokkal inkább történelmi (bár inkább magánéletre koncentrál), némi feminista behatással. Igényes kidolgozás, már ami a jelmezeket illeti (Oscar-ban is részesült érte). Összességében jó film, 8/10.

Egy ember életében sokszor megesik, hogy egészen egyszerű igazságok felfedéséhez rengeteg mindenen kell átmennie. Hibázik, tanul, tapasztal, és valahogy ezen az úton jön rá az életet mozgató egyszerű, de örök érvényű szabályokra. Christopher McCandless, akinek emlékére készült el az Út a vadonba című film, ugyanezt az utat járta be az Egyesült Államok vadonjában. Mellesleg, köszönöm Gergőnek az ajánlást, mert erősen elgondolkodtató a film és a benne felvázolt életszemlélet. 

1854-ben egy Henry David Thoreau nevű amerikai férfi megírta a Walden című filozófiai művet, melyben a természetben eltöltött, társadalomtól elszigetelt életét és merengéseit írja le. Az Út a vadonba ezt a hagyományt folytatja tovább. Visszatérni a természetbe és ott megtalálni a szabadságot. De mi is a szabadság? Azt az ember mindig is érezte, hogy a társadalom, amit maga köré kreált a legtöbb esetben gát, korlátozza az egyén szabadságát. Chrisnek elege lesz a képmutató rendszerből, csalódik családjában is, az embernek a legalapvetőbb szövetségében is, és ezért választja azt az életet, amit. És látszólag, Chris meg is találja a boldogságát, a tiszta szabadságot. Kötöttségek nélkül járja Amerika vadonját, néha összetalálkozik emberekkel, de sosem vágyik vissza közéjük.
Végig azon gondolkodtam, hogy ez a srác most őrült vagy ő csinálja jól? De inkább arra jutottam, hogy semmiképp sem jó amit csinál (első nekifutásra). Idealista, erősen, ami a társadalomban előbb-utóbb csalódásokhoz vezet. Egy idealista menekül, ahogy Chris is megtette ezt. Viszont az nem igazi élet, hogy saját ideáinkat kergetjük, amelyek vagy léteznek valahol vagy nem. Aztán itt rögtön felmerül a kérdés: hogy aki nem küzd az álmaiért, az gyáva? Inkább visszavonul a társadalom védelmébe, minthogy boldog legyen? Rengeteg ellentmondás van, meg kellene találni az aranyközéputat, ami ugyebár nehéz. Mert adott szituációtól függ minden, hogy miként döntünk, mit gondolunk: a boldogságunk mindenféleképpen ettől függ. Ha ezen a gondolat meneten haladunk, és így közelítjük meg Christ, akkor viszont nem őrült, hanem ő csinálja jól. Boldog volt, hogy olyat láthatott, amit senki más, hogy sajátos úton tanulta az élet igazságait. Így tűnik, egészen a film végéig. Spoiler! A haldokló Chris egy utolsó mondatot vés fel a füzetébe: A boldogság akkor az igazi, ha megoszthatod valakivel. És ezzel a mondatával vissza is tért Chris a társadalomba. Spoiler vége. Mi értelme a szabadságnak, a régóta áhított boldogságnak egyedül? Semmi. Természetünknél fogva társas lények vagyunk, így teljesen kézenfekvő egy ilyen megállapításhoz eljutni, mint az élet értelme. Szóval az individuumból mindenképpen fel kell adnunk valamit azért, hogy legyen társunk, akivel megoszthatjuk a boldogságot. Érdemes ezért elfutni a társadalomból, hogy az igazi boldogságtól megfosszuk magunkat? Nem.


Az Út a Vadonba elgondolkodtató film. Gondolatban kicsit tovább is megy az egykori Thoreau-nál, egy igaz történeten keresztül valamit felpiszkálni bennünk. Ha úgy érzed igen, akkor egyetértesz a 9,5/10-es értékeléssel, de egy 10/10-sel biztosan. Kicsit lassú a történetmesélés, de mivel inkább egyfajta életfilozófiát próbált átadni a film, ezért ez belefér. Az amerikai vadon pedig gyönyörű, ezen a filmen keresztül mindenképp bele lehet szeretni. És ezt az élményünket osszuk meg mással is.