A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bafta-díj. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bafta-díj. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. április 14., péntek

A mindenség elmélete

április 14, 2017 0 Comments

Be kell vallanom, hogy habár voltak jó pillanataim fizikából, valahogy mégsem nőtt teljesen a szívemhez a tárgy, főleg nem középiskolában. Ettől függetlenül a csillagászat mindig érdekelt, és olyan dolgok is, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, milyen egy fekete lyuk és hasonlók. Ilyen jellegű érdeklődésem miatt próbálkoztam Stephen Hawking könyveivel (pl. Az idő rövid története), de gyenge voltam hozzá. Ettől függetlenül minden tiszteletem Hawkingé, és remélem, egy olyan elme, mint ő még sokáig fog élni. És végül ennek a tiszteletnek köszönhetően jutottam el az ő és első felesége, Jane Hawking kapcsolatáról szóló filmhez. Ez A mindenség elmélete. 

Tartalom:
"1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain."

Forrás: Port


Ha valaki még nem látta a filmet, annak előjáróban mondanám, hogy A mindenség elmélete Jane Hawking életrajzi könyve, Utazás a végtelenbe alapján készült. Ennek tudatában jobb, ha a jövőbeli néző egy, a feleség szemszögéből elmesélt történetet vár. Természetesen maga Hawking alakja is erősen jelen van, hisz mégis ő a világhírű tudós, aki minden pillanatban képes volt önmaga maradni, de inkább Jane nézőpontja uralja a filmet. Ezzel nincs is baj, továbbá Hawking egy nyilatkozata szerint reális is az, amit volt neje ír a könyvében. Ha inkább a tudósra és az elméleteire vagy kíváncsi, lehet, ez nem a te filmed lesz. Kitty Ferguson könyvét olvasd akkor. Viszont ha érdekel a házas élete, akkor egy igazi, szívszorító drámát kapsz a szeretet igazi próbájáról. Kevés a tudományos rész, így nyugodtan próbálkozzanak azok is, akiket ilyesmi riasztana el. Stephen és Jane egy nehéz feladatba vágnak, mint házaspár: együtt kell élniük egy ritka betegséggel (mozgatóideg-sorvadás), ami gyorsan emészti fel Hawkingot - az idő haladtával pedig mindkettejüket. A film mindent feltár ebből a kapcsolatból: a kitartó küzdelmet a normális életért, az ebbe való belefáradást, a kiút keresést és azt az erőt, ami mindig visszavisz minket hálátlan feladatainkhoz. Ebben az életben a Hawkingot körbevevő tisztelet, a világhírnév és a mindenség elmélete csupán mellékes történések.


A mindenség elmélete kissé hollywoodiasan mutatja be Hawkingék történetét, azaz erősen az érzelmekre épít, de az alapanyag annyira erős, hogy a szentimentalizmus teljes megbocsátható. Egyrészt azért, mert nincs teljesen a nézők arcába tolva Hawkingék helyzete. Eddie Redmayne és Felicity Jones végig úgy játsszák a Hawking házaspárt, hogy habár első ránézésre a boldogságot és a kimeríthetetlen szeretet látni rajtuk, mozdulataikban és tekintetükben ott van a valós helyzet: Miért kell ezt csinálnunk? - kérdezik magukban folyton. Így halad a történet, mindenre kellő időt szánva, egészen az utolsó jelenetig. Ott ugyanis megtörik ez a jó tempó, a Hawking házaspár kapcsolatát lezáró rész (azaz válásuk pillanata) hirtelen jön, mindenféle felvezetés nélkül, ügyetlenkedések következtében. Bárhogy is történt ez a valóságban, nézőként úgy éreztem, itt megbicsaklott a film. A lezárástól eltekintve A mindenség elmélete egy igazi dráma olyan emberekről, akikre igazán érdemes felnézni, és erőt meríteni példájukból. 9/10-es filmélmény, mindenképpen nézzétek meg, és készítsétek be egy százas zsepicsomagot is.

2014. december 23., kedd

I feel it in my fingers

december 23, 2014 0 Comments

Aki minden karácsonyi időszakban végigkíséri a televízió kínálatát, szinte ugyanazokkal az örökzöld darabokkal találkozhat: Reszkessetek betörők, Richie Rich, Télapu, bármilyen családi rajzfilm, és természetesen az Igazából szerelem. Valószínűleg a blogolvasói közül rengetegen látták már a filmet, azonban én egy nagy hiányosságomat pótoltam be a közelgő ünnepek alatt és ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani most. 

Tartalom:
"A történet mozgatórugója a szerelem, legyen az első látásra, vagy éppen beteljesületlen, rangra, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Megérinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolásfiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, és nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem. Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki. Szenteste romantikus, fergeteges és keserédes következményekkel, mindenki számára, aki elég szerencsés (vagy szerencsétlen) ahhoz, hogy a szerelem bűvöletébe essen."

Forrás: Port


A filmet lassan már tizenegy éve mutatták be, népszerűségéből azonban a mai napig sem vesztett. Mi is lehet Richard Curtis alkotásának a titka? Nagyon is egyszerű a megoldás az üzenetben rejlik, ami teljesen kézen fekvő is: a szeretet/szerelem. Ahogy a leírásból is kiderül, a film egy tematikát követ: nagyjából hat fő páros karácsony előtti életébe nyerhetünk betekintést. Szinte minden korosztály és társadalmi osztály is képviselteti magát a történetben: találkozunk iskoláskorú fiúval, húszaséveiben járó férfival, családanyával, odaadó nővérrel, íróval, titkárnővel, irodafőnökkel és magával a miniszterelnökkel is. A válogatás valószínűleg tudatos volt, hisz egy ilyen színes szereplőgárdával lehet leginkább bemutatni azt, hogy a szeretet és a szerelem (itt főleg utóbbi) mennyi embert elér, mennyire természetes velejárója életünknek. Viszont ez a nyilvánvaló üzenet olyan ügyesen, bájosan és szórakoztatóan van csomagolva a különböző történetekbe, hogy szinte fel sem tűnik. 


Még érdemes kitérni magára a történetre is. Őszintén, teljes rejtély számomra, hogy miként és hogyan is, de az Igazából szerelem képes teljesen beszippantani. A cselekmény, ha szigorúak vagyunk, nagyon is egyszerű: emberek egymásba szeretnek és karácsony alkalmával próbálják érzéseiket kifejezésre juttatni. Azonban ahogyan az üzenet csomagolásánál sem, az egyszerű történet tálalása sem nézhet ki akárhogyan. Először is itt vannak a színészek, akiket feltehetőleg nem csak marketing és nézőcsalogatás miatt kértek fel szerepelni. A romantikus filmekből már jól ismert jeleneteknél is (pl. Karen rátalál a nyakláncra, de karácsonykor derül ki, hogy nem ő neki lett szánva) olyan erős a színészi játék, hogy az adott momentum teljesen valóságos lesz, átélhető. Ez a film képes könnyeket csalni a szemünkbe, megdobogtatni a szívünket, megmelengeti keblünket. Ezek az erős alakítások viszik előre a cselekményt, felejtetnek el velünk mindent és engednek közel az emberi szerelemhez. 
A színészi játékon kívül Curtis nagyon meghatározó hangulatot teremt. Más romantikus filmekhez hasonlóan az Igazából szerelemben is elmaradhatatlan a hó, a karácsonyi fények és zenék, de leginkább az apró, de szellemes ötletek dobják fel igazán a jeleneteket és a hangulatot is. Ott van például Billy Nighy által megformált leélt életű énekes vagy Hugh Grant már ikonikussá vált tánca. Ezek az apróságok az amúgy érzelem gazdag filmbe humort és jó érzést csempésznek. 

Igazából rengeteg erényét lehetne dicsérni a filmnek. Richard Curtis képes volt valami olyan recepttel előállni 2003-ban karácsonyra, amely szinte minden emberi szívet megérint humorával és mélyebb érzéseivel, kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Számomra az Igazából szerelem tökéletes ünnepi alkotás, amely képes ráhangolni a karácsonyra: 10/10.

Ezzel a bejegyzéssel pedig szeretnék nagyon boldog karácsonyt is kívánni minden kedves olvasómnak! :)


2014. november 30., vasárnap

A húsban

november 30, 2014 0 Comments

Mi az: zombis sorozat és nem a Walking Dead? A brit In the Flesh minisorozatról lesz szó, amely egész különleges megközelítést alkalmaz a jól ismert agyzabáló lények történetében. Magáról a sorozatról a Tumblrön olvastam.

Tartalom:
"Négy évvel a 'Feltámadás' után a kormány rehabilitációs program keretében akarja visszaintegrálni az élőhalottakat a társadalomba. Közéjük tartozik Kieren Walker is, aki ellenséges fogadtatásban részesül, amikor visszatér Lancashire-ben található szülővároskájába és ha ez még nem lenne elég, saját démonjaival is meg kell küzdenie."

Forrás: Filmadatbázis


Általában egy zombis történet az emberek és az élőholtak közötti háborúról, összecsapásról szól. Az In the flesh sem hagyja ki ezt az elemet a cselekményből: az első epizód is egy szupermarketben történő vadászattal indul. Azonban ahogyan az a cselekményleírásból is kiderül, a sorozat inkább egy társadalmi vonalat vesz fel. A poszt-apokaliptikus társadalom valahol értelmezhető a saját világunk leképezésének is: adott közösségben adott kirekesztett csoport. Ez könnyen leszűrhető a sorozatból, hisz gyakorlatilag a képünkbe van nyomva ez a párhuzam. Viszont a kivitelezés nagyon is hatásos, emiatt meg is bocsátható a szájbarágás. Minden jelenetet végigkísér a némán egymásnak feszülő gyűlölet és megvetés, szinte a képernyő is megfeszül. És amikor elpattant az a bizonyos túlfeszített húr, nagy, katarzisos élményt élhet át a néző a jeleneteken.


Amiben még különlegesnek mondható a sorozat, hogy nem csak a fennálló helyzet és felek viszonyának boncolásában merül ki, hanem a szereplőire is időt szán. Az egyik legösszetettebb főszereplő, Kieren. Sorsát és személyiségét fokozatosan ismerjük meg: az első részben csak annyit tudunk róla, hogy rehabilitált beteg, a két következő részben pedig szép lassan összeáll a háttértörténete is (pl. halála oka). Az egész nagyon jól átgondolt és felépített, azonban spoiler! a fiú mássága számomra kicsit sok volt már ebben a kirekesztetettségről szóló történetbe. A téma hálás és sok társadalmi csoporton keresztül bemutatható, de ha már egy vonalat választottunk, maradjunk annál is. Ettől eltekintve persze érthető, hogy miért Kieren az, ami. spoiler vége A karakter finomságát és érzékenységét a fiatal Luke Newberry kisugárzása tökéletesen visszaadja. A mellette szereplő lány, Amy szintén emlékezetes figura, még ha nem is ismerjük meg őt annyira, mint Kierent. Bohókás, szabad szellemű lány, aki nem akárhogy használja ki a sors által megadatott második esélyt. Az őt alakító Emily Bevan pedig szintén jól alakítja a figurát, remek választás volt. 

Összefoglalva, szépen kivitelezett zombis sorozat az In the Flesh. Az első évad ugyan csak 3 epizódból áll, de mégsem érezni azt, hogy túl sok mindent zsúfoltak volna bele a cselekménybe. Azonban a mondanivalóval már nem ez a helyzet. Ahogy fentebb is írtam, nagyon a néző képébe nyomják a rasszizmus mondanivalóját. Természetesen, fontos és sajnos még mindig aktuális probléma, de esetleg egy kevésbé látható értelmezésként jobban megállta volna a helyét. Hasonlóan "ez nyilvánvaló" és "kicsit sok" érzésem volt Kieren kapcsolatát illetően, de hozzátartozik ahhoz, amivé fejlődött végül. Szóval, érdemes időt szánni az In the Fleshre: 8/10.

2014. május 2., péntek

Patkányfogó

május 02, 2014 0 Comments

Lynne Ramsey Patkányfogó című filmjét könnyen ítélhetnénk egy tipikus művészfilmnek, hisz a műfaj jellemzői (pl. amatőr színészek, hosszú snittek) mind megtalálhatóak a műben. Az átlag filmnézőnek emiatt "öncélú művészkedésnek" tetszhet. Szerintem többről szól.

Tartalom:
"Ez a gyerekkori történet méltó párja lehet az olyan klasszikus alkotásoknak, mint Victor Erice: Spirit Of The Beehive, Ken Loach: Kes, Bill Douglas: My Childhood vagy Truffaut: Négyszáz csapás című műve. A film a lepukkant Glasgow-ban játszódik a hetvenes évek szemetes-sztrájkja idején, amikor a lestrapált bérkaszárnyák lakói szinte belefulladtak a körülöttük felgyűlt szemétbe. A film főhőse James, tizenkét éves és a családja. A döbbenetes nyitójelenetben a csatorna mellett játszó James szörnyű titkot les ki, és ez visszavonhatatlanul megváltoztatja a világról alkotott képét. Igaz, ennek köszönhetően különös rajongás alakul ki benne a kígyózó fekete víztömeg iránt. Ugyancsak a csatorna partján barátkozik össze Margaret Anne-nel, az esetlen kamaszlánnyal, aki könnyű préda a helyi menő bandának. Kettejük között gyengéd, mégis ártatlan kapcsolat alakul ki, egyfajta menedék a világ elől. James azonban egy szebb élet után áhítozik. Álma akkor válik valóra, amikor egyszer kibuszozik a városból és a kukoricatábla közepén egy épülő új lakótelepre lel."

Forrás: Port


Van egy érzékeny hangulata az egésznek. A környezet és a kevésbé élénk színek depresszívé teszik a filmet, de mégis valami érzékenységet is sugároznak a jelenetek. A néhol álomszerű, néhol abszurd jelenetek (pl. a holdas) segítenek megérteni az alaptémát, az emberek helyzetét, a sajátos kilátástalanságukat. Erre persze a cím is utal: patkányfogó, azaz a munkás osztály tagjai csapdába estek saját sorsukban, melyből nem tudnak sehogy sem kiszabadulni. Hogy lehetséges-e a szabadulás? Az igazából a film megnézése után sem tiszta.
Az összhatáshoz sokat hozzátesznek az amatőr színészek is. Az egymás közötti interakciók, a ritka szóváltások valahogy emberivé teszik az egész történetet és teljesen érhető minden verbális szinten is. Rengeteg jó jelenet van, ami ehhez kapcsolódik. Például James és Margaret Anne fürdős vagy alvós jelenete, de a szülők párhuzamos táncoló jelenete is hozzátartozik az atmoszféra teremtéshez. Ezek a mozzanatok teljesen jól mutatják be azt is, hogy az embereknek pusztán szeretetre van szükségük, bármilyen helyzetben is élnek, vagy egyszerűbben mondva karaktertől függetlenül. Az erőszakos apa és a kívülálló lány ugyanúgy vágyik szeretetre, akár egy jobban konszolidált ember. Ilyen egyszerű, de mélyen beágyazott emberi mozgatóerőt szerintem kevés rendező képes ilyen jól reprezentálni. 


Lehetne hosszan értekezni a Patkányfogóról. Érdemes többszöri megnézésre is, mert mindig elgondolkodtat, eszedbe juttat valamit. Nagyon is egyedi stílusú, nem volt hiába a Bafta 2000-ben a rendezőnek az Év felfedezettje kategóriában. Egyszerre emberi és embertelen, depresszív és szerettet teljes a mű. Első megnézés után 8/10 mindenképpen, sajnos a nehezen érthető akcentus rontott az élményen és nehéz volt követni egyes részeit a történetnek (pl. ki kinek a mije). De hiszem, hogy egy feliratos újranézés után 9-10 körüli pontszámot is megérhet a Patkányfogó. Továbbá egy jó kedvcsináló Lynne Ramsay további filmjeihez. 

2014. március 23., vasárnap

12 év rabszolgaság

március 23, 2014 0 Comments

Az Akadémia szerint a 2014-es év legjobb filmje a 12 év rabszolgaság, Steve McQueen rendezésében. Internetes berkekben emiatt a film már kapott hideget-meleget: hogy csak azért kapott Oscart, mert rabszolgás és feketék szenvedéséről szól stb. Ezekkel az állításokkal természetesen nem értek egyet, de tökéletesnek se tartom a filmet.

Tartalom:
"Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket.Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni. És mikor a sors összehozza őt a kanadai szabadelvű áccsal (Brad Pitt) felcsillan benne újra a remény."

Forrás: Port


A téma fontos, hiszen csak az elmúlt időkben kerültek reflektorfénybe az afro-amerikaiakat érintő témák, mint például a rabszolgaság elszenvedése. Igaz, manapság már nem akkora bátorság ehhez a témához nyúlni, mint mondjuk a 20. század első vagy második felének korai szakaszában. De szükség van rá most is, szerintem: ez a film is kicsit más perspektívából mutatta meg a témát.
Eleve a kezdet, expozíció: Solomon egy északon élő szabad fekete, akit elrabolnak, hogy délen rabszolgának eladhassák. A közismert rabszolgaság történeteknél (pl. Tamás bátya kunyhója) inkább egy már rabszolgaként élő embert ismerünk meg. Solomon története nem csak egy fekete életét mutatja be a 19. századi Amerikában, hanem az ember megalázását is. Elvették Solomon egyéni szabadságát, megalázták, s még nevétől is megfosztották, azaz az identitásától is (kicsit orwelli is) - így a téma már nem csak a feketékhez kapcsolódik, hanem minden emberi lényhez is. 


Solomon esetében azonban nem csak a rabszolgatartók fosztják meg őt emberségétől, hanem ő maga is kivetkőzik emberségéből a túlélés érdekében. Az érzéseket ignorálja és az elnyomók eszközeinek használatától se retten vissza, hogy magát mentse. 
Továbbá a 12 év rabszolgaság elég realisztikusan mutatja be a feketéket ért kínzásokat és sérelmeket - néhol túl reálisan. Az elfogástól kezdve láthatjuk a nyers erőszakot, de ilyen tekintetben a film utolsó fél órája a leghatásosabb: teljesen elborzasztó és gyomorforgató, amit a gazda, Edwin Epps művel "tulajdonaival". Mellesleg ezekben a jelenetekben a legerősebb figura az elszenvedő rabszolgalány, aki Lupita Nyong'o személyesít meg nagyon is meggyőzően - az Akadémia neki ítélte idén a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar szobrot.
Még itt külön megjegyezném, hogy a film nem próbálja a feleket külön jó és rossz szerint beosztani. Egy rabszolga se feltétlen jóságos és tiszta jellemű (pl. Solomon) és egy rabszolgatartó se feltétlen szemét, hanem lehet jóságos (pl. Ford).

Remek témákhoz nyúl a film, rengeteg jól felépített és hatásos jelenetet tartalmaz, viszont néha érezni azt, hogy direktbe akarnak minket sokkolni és sajnálatot kicsikarni tőlünk (pl. amikor mutatják, hogy mit tesznek az elszökni akaró rabszolgákkal vagy amikor egyik nőnek elveszik az árverezésen a gyermekeit - ), ami szerintem fölösleges - a néző sulykolás nélkül is érezhet, nem kell direkt vagy feltűnően rájátszani. Ezen kívül még egy hibát tudnék felhozni, hogy a közepénél kissé belassul a történet, konkrét dolgok nem történnek, de ezért a hiba miatt kicsit kárpótolnak minket az utolsó fél órával (ahogy feljebb már írtam).

Összességében, jó film a 12 év rabszolgaság, még ha érezhető némi zavaró sulykolás - 8/10. És még egyszer szeretném megjegyezni, hogy egy film megítélésében nem jó hozzáállás az, hogy "csak a fekete téma miatt nyert". Igen, része a fekete közösség a témának, de ennél sokkal összetettebb ez a dolog, s egy fehér ember is találhat ebben a történetben olyat, ami hozzá is szól. 

2014. március 16., vasárnap

Red Road

március 16, 2014 0 Comments

A Red Road-hoz szintén a skótos kurzusom útján jutottam el. Egy olyan trilógia része (Advance Party), amelyet három különböző rendező készít el ugyanazokkal a szereplőkkel - az csak a rendezőn múlik, hogy kit mennyire emel ki. Ennek a trilógiának eddig egyetlen darabját Andrea Arnold készítette el 2006-ban.


Tartalom:

"Jackie egy biztonsági kamera üzemeltetője. Napjai azzal telnek, hogy a világ egy kis szeletét szemléli és védelmezi mindazokat, akik látómezőjébe esnek. Egy nap feltűnik egy férfi a monitoron, akiről azt hitte, soha többé nem fogja látni, akit soha többé nem akart látni. Most nincs más választása, kénytelen szembenézni vele.
A Red Road az első olyan film, mely az "Advance Party" (Terepszemle) elmélet alapján készült. Az elmélet lényege, hogy három különböző rendező, ugyanazon szereplőkről forgat filmet.
A film Skóciában játszódik, de ezt leszámítva, a forgatókönyvírók szabadon döntenek a szereplők földrajzi, társadalmi vagy nemzetiségi hovatartozásáról. Kidolgozható a szereplők múltja, lehet közöttük családi kapcsolatokat létesíteni, felruházhatók jó vagy rossz tulajdonságokkal és, ha ez az adott film szempontjából indokolt, be lehet vonni további mellékszereplőket. Mindegyik filmben szerepelnie kell az összes megadott szereplőnek. Az adott szerepeket mindegyik filmben ugyanazok a színészek játsszák."

Forrás: Port


Mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelne ez az alkotás. Önmagában a cselekmény kissé soványka lenne a nem hozzáértő rendező nélkül, de szerencsére ettől nem kell itt félni. Arnold jelenetei feszes tempót diktálnak, feszültség gerjesztenek a nézőben, továbbá szereplőit nem beszélteti sokat, a gesztusok és a mimika fontosabb szerepet játszik (így sok a premierplán), mint a szavak. Így a néző mindenképpen magára van utalva, ő is részesévé válik a történetszövésnek - neki kell kitalálnia a jelenetek alapján a miérteket és a válaszokat is. Meg amúgy is, elég örömteli felfedezni ezeket az apró nüanszokat.
A történetvezetés további sava-borsát az adja, hogy a nézőt - úgymond - bedobják a mély vízbe. A főszereplőt, Jackie-t csak fokozatosan ismerjük meg, őt is leginkább a képek alapján irányított narráción keresztül, valós céljai pedig szinte a film legeslegvégéig rejtve maradnak nem csak előttünk, hanem a többi karakter elől is - így végig van miért izgulni és gondolkodni, ami azért nem egy rossz pont egy filmnél (sőt). 
 

A film kevés szereplővel dolgozik, de azok nem sikkadnak túlságosan a háttérbe a főszereplő mellett. A legemlékezetesebb mindenképpen Tony Curran (Cylde) és Kate Dickie (Jackie) kettőse. A közöttük feszülő vonzalom és macska-egér játék továbbfokozza a történet izgalmasságát, s a két figura között kialakított furcsa, kissé idegen és nem természetes bensőség miatt tud igazán ütni a film vége. 
A Red Roadban szinte nincs is hiba. Egy nagyon jól és tudatosan felépített film, ami hihetően működik és képes másfél órán keresztül fenntartani a néző figyelmét. Nagyobb figyelmet érdemelne a közönségtől, és remélhetőleg, elkészül a két folytatás is - 10/10.

2014. március 8., szombat

Válaszd az életet!

március 08, 2014 0 Comments

Az angol/skót filmek egyik megkerülhetetlen alapműve a Trainspotting, amely Irvine Welsh, skót kortárs író egyik legismertebb művének adaptációja. 1996-ban látott napvilágot a film, és igaz, azóta több drogos film készült (pl. Rekviem egy álomért), de még mindig kiemelkedő és különleges Danny Boyle alkotása. 


Tartalom:
"Mark és haverjai képtelenek beilleszkedni a társadalomba, nem mintha a gazdaságilag lepusztulóban lévő Edinburgh-ben sok lehetőségük lenne erre. Csupa vesztes figura, akik parttalanul sodródnak ide-oda. Az egyetlen menekülést a drog kínálja számukra, heroinnal belőve utaznak a képzelet univerzumában. Szárnyalásuknak csak az szab gátat, ha elfogy az anyag. Azért élnek, hogy hozzájussanak a következő adag narkóhoz. A sors azonban még egy utolsó lehetőséget kínál Mark számára."

Forrás: Port


Még mindig kiemelkedő film a Trainspotting, mert nem a drogfüggők okait keresi azért, mert az anyaghoz nyúltak ("Kinek van szüksége okokra, ha a heroint választotta?"), nem az anyag áldozataként állítja be őket, nem teszi a drogosokat mártírrá, mint a már említett Rekviem egy álomért film (ez egy másik stádium). Boyle filmje inkább fókuszál az életforma bemutatására, mint annak burkolt bírálására vagy hogy kampányfilmet készítsen - a konklúziót a nézőknek kell levonnia. Vannak olyanok, akiknek csábító szembemenni a fogyasztói társadalommal akár a heroin útján is a film hatására, azaz lázadni. Lesznek, akik társadalmi kritikát fognak látni benne (ami kétségtelenül jelen is van), és olyanok is akadnak, akik a társadalmi élet sajátos patkányfogó jellegét fogja meglátni (mint én is): érezzük, hogy egyéniségünk a kiteljesedés folyamatában szociális gátakba ütközik, amelyekkel nagy valószínűséggel nem is értünk egyet, mert jelentéktelennek tetszenek. Megoldás erre a nihil, az önpusztítás? Hosszútávon nem - kívülállóként meg tudjuk ezt állapítani. Valahol erről szól a Trainspotting (számomra legalábbis): a szereplők, leginkább Renton miként járja meg ezt az utat, végül hogyan fog dönteni - és nem csak a heroinnal kapcsolatban, az életet illetően is.


Viszont, a drog szorosan összefűződik ezzel a Trainspottinggal, így a néző a sokkolástól sem felejtkezik meg. Számtalan hatsásosan megszerkesztett jelenet van, amely próbálja visszaadni a droghatásait vagy a függő élményeit,  s továbbá nem marad a film adós sem a "büntetést" illetően se. 
A főbb témák mellett megvannak a skót témájú filmek sajátos, mondhatni bájos jellegzetességei is. A kiejtés, ami rengeteg pluszt ad az egész történet hangulatához, a fiatalos zene, a sajátos, kissé sötét humor (bár ez lehet inkább Irvine Welsh sajátossága), önirónia, és nem utolsó sorban maga a helyszín is, Skócia - kicsit hozzáad a kilátástalanság érzéséhez. 

Lassan 18 éves a Trainspotting, de még mindig sokat mond, aktuális és kiemelkedik a műfajból. A mai közönség számára esetleg a lassabb történetvezetés jelenthet gondot, de ez a legkevesebb - 10/10.

2014. február 2., vasárnap

It changes people, marriage

február 02, 2014 0 Comments

Két éves várakozás előzte meg a BBC Sherlock 3. évadát, hisz az előző részben a főhős meghalt. Rajongók százait foglalkoztatta a kérdés, hogy a zseniális detektív mégis miként képes visszajönni a halálból? Természetesen a mesterien felépített, agytornát igénylő bűnesetek is hiányoztak a képernyőről és az elvont géniuszok összecsapásai.

Tartalom:
"Két év telt el Sherlock Holmes halála után. Watson lassan kezd beletörődni ebbe és próbál új életet kezdeni barátnője, Mary, oldalán. Eközben Sherlock kelet-európai tevékenykedése után úgy dönt, visszatér Londonba, hogy felkeresse régi barátját és munkatársát. Reméli, visszatérése zökkenő mentes lesz. Közben Londont egy terrortámadás is fenyegeti. "
Forrás: Saját kútfő


Az évad közben követve a nézők véleményét, kijelenthető, hogy az új évad igen megosztóra sikeredett. Gatiss-Moffat páros ugyanis a sorozat eddigi szelleméhez képest teljesen új vonal felé indult el. A nyomozás háttérbe szorult és inkább a karakterek érzései és egymáshoz fűződő viszonyuk kapott nagyobb hangsúlyt. A nézők egyik fele azt skandálja, hogy ez a húzás csak a fanservice (rajongók kiszolgálása) és nincs helye a sorozat világában. Bármilyen történet írása során nehéz dolog tökéletes egyensúlyt teremteni a karakterépítkezés és a tényleges jó tempójú cselekmény között, de a karaktereket sem szabad háttérbe szorítani - így teljesen érthető a sorozat új iránya. Igazából, Sherlock ál-halála utáni következményeket csak is egy karakterközpontú epizódon keresztül lehetett magyarázni, pontosabban feloldani az ebből következő feszültségeket. Viszont a fanservice-t fröcsögőknek annyiban teljesen igazuk van, hogy a tényleg szellemiség rovására ez ne menjen. Két karakter-orientált epizódot kaptunk, ami végül is az új évadnak a háromnegyede. De ha nagyobb méretekben nézzük, akkor nem olyan vészes a karakter ábrázolás. Eddig van 9 epizódja a sorozatnak, és csak 2 ment el tényleges karakterépítésre. 


Egyéb panasz lehet az évadra? Még ha Sherlock zsenialitása visszafogottabb is lett, és még mindig túl gyorsak a bevillanó feliratok, azért minőségét megtartotta a sorozat. Egy gyengébb kezdő epizód után következett egy úgy nevezett áthidaló epizód. Egyrészt maradt a karakter központúság (John és Mary esküvői készületei, Sherlock és John legénybúcsúja stb.), de közben egy egész izgalmas ügyet is kapnak a néző - a jól felépített keretről, a vőfély beszédéről nem is beszélve. Az utolsó epizódban pedig megjelent egy Sherlock számára méltó ellenfél: Magnussen, így egy olyan epizóddal előrukkolva, amire két éven keresztül vártak a rajongók. 

Lehet némi furcsa érzés a nézőkben az új vonal miatt, de összességében Sherlock még egy minőségi brit sorozatnak számít. Többé-kevésbé szórakoztató volt az évad, megint itt hagytak egy mocsok kis cliffhangert a nézőknek. Igaz, nem a legjobb évad: 8/10.

2013. október 27., vasárnap

Annie Hall

október 27, 2013 0 Comments

Ha elválásra gondolok többféle dal is eszembe jut. Ami kapcsolódik filmes körökhöz is, az az Irány Eldorádó című Dreamworks meséből a Friends Never Say Goodbye. Mindig is hihetetlen rádöbbenni, hogy egy biztosan hitt kapcsolatunk gyökerestül megváltozott: az illető eltávolodott tőlünk, más embereket tart fontosabbnak minálunk stb. És valahogy ilyenkor nem számítanak a közösen eltöltött napok, sem az átélt dolgok. Valahogy minden feledésbe merül, nem számít. Egy párkapcsolat esetében ez a bizonyos rádöbbenés még inkább fáj és elkeseríti az embert. Ezt az érzést dolgozza fel Woody Allen leghíresebb filmje, az Annie Hall. 

Tartalom:
"Rendkívül zavaros Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, minden áron vissza akarta szerezni."
Forrás: Port


Általában a művészet a nagy elválásokat drámaisággal mutatja be már réges-rég. A film tartalma alapján mi is ilyesmit lehetne várni, ha nem Woody Allen karaktere állna a történet mögött. Őszintén, valami művészfilmi magaslatokra számítottam Woody neve miatt, de erről szó sincs. Művészi manóűrök nélkül tud mégis művészi lenni ez a film, amit mindenképpen sokra kell értékelni. A filmes eszközökkel annyira valóssá és átérezhetővé tudja varázsolni az amúgy egy mindennapi emberi kapcsolat történetét. A felborított időrend végig fenntartja a néző figyelmét: kíváncsi lesz, hogy melyik eseménynek mi is volt az előzménye vagy a következménye. Kissé olyan, mint ahogyan az ember emlékezik vissza az életének egyes szakaszaira: darabonként és nem feltétlen időrendben. Továbbá Woody az emlékeket még azzal teszi még élvezhetőbbé, hogy Alvy felnőttkori énje is megjelenik, kiszól a nézőkhöz, így bevonva őket. Igaz, így egy szinten veszt realitásából a történet, de ha az emlékezésre gondolunk, a leírt megjelenítés teljesen helytálló és valóságos: ki nem szokott belépni régi emlékeibe és megváltoztatni?


Az Annie Hall másik nagy varázsa, hogy a két szereplő természetességén és hétköznapiságán keresztül mutatja be az igazi kapcsolatot. Az olyan fajtát, amiben nincsenek sablonos sallangok, csak az egyszerű, meghitt és igaz szeretet a konfliktusokkal és megoldásokkal (jóval és rosszal egyaránt). Teljesen letisztult, jól adagolt eszközökkel lesz a Annie Hall romantikus, életszerű és művészi. A két főszereplő, Woody Allen és Diana Keaton játéka is bőven hozzátesz az történet természetes légköréhez. A két figura imádni-való együtt, konfliktusaik teljesen átérezhetőek annak ellenére, hogy semmilyen drámaiságot nem jelenítenek meg. És így működik jól.

Woody Allennek nagyon jó érzéke van az arányok megtalálásában, nem viszi túlzásba se a túl nagy egyszerűséget, így lesz filmje, az Annie Hall teljesen élvezhető. Azt hiszem, valami ilyesmi hiányzik a mai filmekből: ez egy 10/10-es alkotás. És több Woodyt kell nézni (nekem is). Köszönöm az ajánlást Chewnak.

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

szeptember 20, 2013 0 Comments


A vámpírfilmek egyik legkiemelkedőbb darabja az Interjú a vámpírral, a film alapjául szolgáló könyvet pedig a műfaj egyik mérföldkövének tartják. Gimnáziumi korom egyik kedvence is annak ellenére, hogy nem vagyok a vámpírok nagy rajongója. Azonban újranézve rengeteg mindent fedett fel önmagából ez a szinte már klasszikusnak számító műalkotás.

Tartalom:
"A halhatatlanok köztünk járnak. Korunk öt legnépszerűbb férfiszínésze, élükön Tom Cruise-zal, Brad Pitt-tel valamint Antonio Banderasszal az Anne Rice bestseller regényéből készült filmben éppen olyan, mint a film, melyben játszik: csodálatos, hátborzongató, romantikus. Louis, az arisztokratikus, szomorú tekintetű vámpír megjelenik egy fiatal riporternél, hogy a lehető leghitelesebb forrásként beszámoljon neki a vámpírok életének minden részletéről. Története 200 évvel korábban kezdődik: a vámpír Lestat végtelenül gonosz, ám ellenállhatatlan egyénisége rabul ejti a fiatal és gazdag Louist. A különös mámor vonzásában a fiú az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja: átalakul vámpírrá. Ettől kezdve élete folyamatos szenvedéssé válik: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell."

Forrás: Port

Neil Jordan filmje egy adaptáció a jobbik fajtából, de a könyvet nem szárnyalja túl. Hangulatteremtésben mindenképpen erős a film, az kétségtelen. A jelmezek szemet kápráztatóak és korhűek, a színészek gyönyörűen vannak kisminkelve: valóban elhisszük róluk, hogy vámpírok. Továbbá az aláfestő zene is nagyban hozzájárul az egész hangulatához: valamennyire idézi a klasszikus zenét, megkockáztatom, hogy a régi horror filmeket is, és eközben még borzongató, egyedi minden egyes Ami pedig mindenképpen értékelendő a kivitelezésben, azok az apróbb elrejtett utalások magára a vámpír kultuszra vagy épp egyéb pop kulturális jelenségre. Például az Interjú végén Louis a moziban látja a Nosferato-t, a zárósorokban pedig Lestat Mick Jaggeréhez hasonló inget visel kabátja alatt (kicsit tekinthetjük előre utalásnak A kárhozottak királynőjére is, ahol Lestat már rockzenészként működik). Dióhéjban pedig még megemlítendő, hogy remek színészek keltették életre a regény szereplőit, legkiemelkedőbb azonban mindenképpen Tom Cruise.


Röviden, a kivitelezés jó, nincs vele gond. Viszont, ahogy fentebb olvasható volt, az alapanyagra gondolva egy fontos dolog kimaradt a filmből: a mondanivaló. Neil Jordan inkább történetként közelít az egészhez, ami ugyebár megállja a helyét, de maradnak bőven kérdések, amelyek ugye a könyv ismeretében megválaszolhatóak, de csak az Interjú alapján nem. És ez baj egy adaptációnál. Általában egy adaptációt nem a forrásművel (itt Anne Rice regénye) kezelünk együtt, hanem külön műként (összehasonlítani természetesen lehet). Az eredeti regény főleg az öröklét problematikáját boncolgatja, ami fölött sikerült a filmben elsiklani. Így kissé érthetetlen, hogy Louis igazi szenvedésének az oka mi is, sajnos ennek mélységeit nem tudja a film visszaadni, pedig eszközként ott lenne Brad Pitt csodás előadó képessége (jól ad elő narrációs szöveget). Továbbá még a vámpírok jelleme nem lett egészen kibontva: a homoszexualitás jelleget csupán egy-egy gesztussal jelenítették meg (érthető okokból), viszont ennek miértje nem lett elmagyarázva, a táplálkozással kapcsolatos "szabályok" szintén nem lettek eléggé kifejtve.

Az Interjú a vámpírral jó film, többször újranézhető, de a könyv alaphoz nem ér fel. Hagy nyitott kérdéseket a filmnézők számára, amelyekre sajnos nem a filmből kapnak választ: így 8/10-es élmény csupán, de vámpírrajongóknak alapmű.

2013. szeptember 16., hétfő

Tarantino westernje

szeptember 16, 2013 0 Comments

Tarantino továbbra is önkényesen csemegézik a különböző műfajokból, rúgja fel azoknak szabályait, miközben utalgat és kikacsint ránk is. Nincs ez másként sem legutóbbi mozijában, a Django elszabadul-ban sem. És mi lett ebből: új Ponyvaregény vagy valami egészen más?

Tartalom:
"Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét (Kerry Washington), akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája (Samuel L. Jackson) gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra."
Forrás: Port


Ahogy Tarantino legtöbb munkája, számomra ez is kérdéses. Természetesen érzem, hogy jó a film, valamiért tetszik. Van egy hangulata, ami megfog; ehhez rettentően ért a rendező. Ami pedig mindig megfog az, hogy miként játszik a műfaji szabályokkal. Aki nyomon követi Tarantino munkásságát sejtheti, hogy az alkotó egyik kedvenc műfaja a spaghetti western. A western egy kissé alul értékelt alfaja ez, érdekes módon európai filmtípus, ahol a főhős általában szűkszavú, jellemző a kosz és a piszok meg a bagóköpködés. És egyik legismertebb olasz western film a Django. Így máris más Tarantino filmjének fekvése: egy remake-t készített, viszont úgy alkotta ezt meg, hogy a megfelelő filmes előismeret nélkül nehéz rájönni, hogy a Django elszabadul egy újragondolás, hisz már annyira elrugaszkodott az alapoktól, hogy szinte vadi új. A western elemek felkeltése mellett folytatódik a Becstelen brigantykban megkezdett történelmi érdeklődés is. Az új filmben a rabszolgaság kerül elő egy elég érdekes tálalásban. Eleve az alapszituáció is érdekes: az olasz western hős négerré lesz Tarantino filmjében. A szűkszavú Django (Jamie Foxx) felszabadítása után összeáll Schultz-zal (Christoph Waltz), a német fogorvossal, aki mellesleg fejvadász is. Cél kiszabadítani Django feleségét, Broomhildát (Kerry Washington), miközben nézőként részt veszünk a nagy fejvadászatban. 


Nem a történet a film erőssége, az biztos. Nagy csavarokat és bonyodalmakat nem tartalmaz és csupán egy kvázi mitologizált cél van (Dr. Schultz egy német mítoszt követve segít kiszabadítani Broomhildát). Inkább a felépítés tesz sokat hozzá a filmhez, a rendezés és természetesen a színészek emelik fel a filmet és teszik érdekessé az amúgy egyszerű cselekményt. A jelenetekben természetesen sokszor visszaköszönnek a westernből ismert motívumok, mint például a gyors zoomolás (nem tudom a rendes nevét), totál plánok és tipikus sztereotipikus jelenetek (leszámolás, pisztolyrántás). És persze ezek Tarantino keze által szatirikussá válnak, ahogyan az erőszakos jelenetek is (mint minden Tarantino-filmben, tegyük hozzá). Ezen túl még voltak érdekes megoldások a filmben. Például a szabad, vagyis társadalmilag magasabb szinten álló négerek akcentussal beszéltek (nem annyira érdekes, de a rabszolgáknak sokkal tisztább volt a beszéde, legalábbis a Candylanden élőké), viszont a rabszolgák irányában a fehérekhez hasonlóan ők is lenézően viselkedtek. Még maga Django is, bár Stephen (Samuel L. Jackson) karakterén keresztül ezt jobban lehetett érzékelni. Továbbá láthatunk utalást a Ku klux klánra is, ami inkább röhejes jelenetté válik (meg utalnak is az eredetiben lévő banditákra is). 
Ezek mellett a filmes nüanszok mellett természetesen szórakozhatunk is. Ott vannak a tipikus életszerű tarantino-i párbeszédek, nagy színészek is. Bár az Oscar-díjas Christoph Waltz ebben a filmben is jól játszott, de náci szerepét nem tudta túlszárnyalni. Akik igazán emlékezetessé tették a Django elszabadul-at, az Leonardi DiCaprio és Samuel L. Jackson. Elég különös (vagyis a történelmi korra való tekintettel) viszonyuk van a történetben és ezt igen hitelesen adják elő. De DiCaprio önmagában is jól játssza az őrült rabszolgatartót: egy ilyet is el tud játszani, ami hihetetlen régebbi filmjeire gondolva.

Végiggondolva a hosszabb írás után is olyan értetlenül állok Tarantino filmjei előtt. Most ez előtt is. A Django elszabadul jó film, sok mindenben idézik a rendező régi munkáit is, ahogyan a Becstelen Brigantykot is. Filmrajongóknak mindenképpen csemege ez az alkotás, hisz rengeteg kikacsintás fedezhető fel a műfajra és persze az eredeti filmre is. Érdemes többször megnézni is, 8/10-es alkotás. És a zenét hadd említsem meg: isteni! És ez volt az első film, ahol rap zenére láttam embereket lovagolni a sivatagban. 

2013. szeptember 3., kedd

A faun labirintusa

szeptember 03, 2013 0 Comments

Az európai alkotások (ahogyan azt mindig elmondom, ha egy európai filmről kezdek írni) különleges élményt jelenetek a mainstream amerikai alkotások között. Ilyen mű a híres spanyol rendező, Guillermo Del Toro (Hellyboy) Oscar-díjas filmje is, A faun labirintusa. Az ajánlást köszönöm, mellesleg, Csillának. 


Tartalom:
"Spanyolország, 1944. A polgárháború véget ért, de a hegyekben még harcolnak a gerillák. Carmen (Ariadna Gil) kislányával, Oféliával (Ivana Baquero) új férjéhez, a hideg, kegyetlen és autoriter Vidal (Sergi López) kapitányhoz költözik, aki Franco seregében szolgál. Ofélia nem szenvedheti az új életét, így a ház mögött felfedezett rejtélyes labirintusba menekül. Faun - védelmezője és vezetője - egy mesebeli figura meggyőzi, hogy a kislány egy mágikus királyság rég elveszett hercegnője. Hogy az elveszett igazságot megtalálja, Oféliának három próbát kell kiállnia, olyanokat, melyekre senki nem készítette fel."

Forrás: Port

Ez a film tele van emberi érzelmekkel, küzdelemmel, áldozatokkal: olyan dolgokkal, amelyekre csak egy mese taníthatja meg az embert. Mielőtt tévedés történne, ez a történet nem gyerekfilm, nem ő nekik készült. Sokkal inkább nekünk, ahogyan erről a felépített látványvilág is tanúskodik. A faun labirintusa nem szűkölködik megdöbbentő, naturalista és a brutális képekben. Talán ezek hiánya nélkül nem is lehetne igazán kihangsúlyozni a Franco-i diktatúra kezdetének borzalmait. Azt, hogy senki sem egyenlő, mindent feltétel nélkül követni kell, egyszerűen nem szabad gondolkodni. Ezt a világot jeleníti meg Sergí Lopez karaktere, aki hisz a diktatórikus ideákban, és ezt várná el mindenki mástól. Aki nem illik a rendszerbe, azt likvidálja. Ebből a világból lóg ki Ofélia (Ivana Baquero), a történet főhőse. Akaratlanul cseppen az erőszak világába az ártatlanságéból, és spoiler! végül áldozattá is válik ebben a valóságban, viszont a Faun világában elnyeri jutalmát és visszatérhet igazi otthonába. spoiler vége Így a történet befejezése kettős jellegű befejezése: pozitív és negatív is egyben. Olyan, mint maga az élet is: a boldogságot mindig átlengi valami szomorúság is.


Fantasztikusan fel van építve a Faun labirintusa. A látványvilág és a párhuzamosan kezelt síkok mellett a cselekmény sodró, leköti a nézőt. Leginkább a valóság kerül előtérbe, de Ofélia próbáinak helyszínei is tartogatnak rengeteg izgalmat. Mellesleg, ez egy másik jópofa része a filmnek: a varázslat teljesen természetes a világban, nem érezzük idegennek, annak ellenére sem, hogy a felnőttek nem fogadják el annak létezését. Ezt a különös mágiát fokozza a zene és maga a spanyol nyelv is, ha az ember persze eredeti nyelven tekinti meg. A spanyol nyelv dallamossága tökéletesen illik ehhez a keserédes meséhez. 

Érdemes megnézni, mindenképpen. A Faun labirintusában ott a világ fájdalma, az ártatlanság tisztasága és annak életképtelensége a valóságban, de reményként a varázslat. 10/10-es alkotás, új kedvenccé lépett elő. 

Follow Us @soratemplates