A következő címkéjű bejegyzések mutatása: akció. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: akció. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 24., vasárnap

A Fekete párduc ugyanolyan eredetfilm, mint a többi szuperhősé

február 24, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az utolsó cikk az első olyan szuperhős film, azaz a Fekete párduc lesz, amit Oscar-díjra jelöltek a Legjob film kategóriájában.

Tartalom:
A Marvel Studios Fekete Párduc című új filmjének hőse T'Challa, aki apja halálát követően hazatér az elszigetelt, ám technológiailag fejlett afrikai országba, Wakanda királyságába, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a trónon.
Ám mikor egy nagy hatalmú ősi ellenség ismét feltűnik a színen, T'Challa királyként és a Fekete Párducként is próbára tétetik: a félelmetes összecsapás kimenetelén nem pusztán Wakanda, hanem az egész világ sorsa áll. Árulások és veszélyek közepette az ifjú uralkodónak maga mellé kell állítania szövetségeseit és felszínre kell engednie a Fekete Párduc minden erejét, hogy legyőzze ellenfeleit és biztonságban tudhassa népét. 


Forrás: Port


A Fekete Párduc az eddigi Marvel filmektől teljesen eltérő alkotás. Felvezeti az egyik első fekete szuperhőst, fekete színészgárdával forgatott nagy költségvetésű mozi film, ami a jegypénztáraknál is rekordokat döntött, és talán a legmerészebben módon politizál is. Ezenfelül számos közösségi megmozdulást is elindított, mint például Frederick Joseph GoFundMe kampánya: gyűjtést rendezett, hogy Harlemben minél több gyereket el tudjon vinni a fekete szuperhős filmjére. Szóval, összegezve, egy olyan film lett az Egyesült Államok színes bőrű közösségnek, amiben nem a megszokott, klisés szerepekben tetszelegnek a feketék, hanem végre igazi hősökként lépnek színre. És egy ilyen történet Hollywood-i megteremtésére nem is találhatnánk jobb alapot a már 50 éves múltra visszatekintő Fekete párducnál. Az 1966-ban jelent meg a Fantasztikus Négyes 52. számában az amerikai lakosság fejében élő sztereotípiákra építkezve (pl. egy afrikai ember nem ismerheti az űrtechnológiát) vezeti fel hősét, majd egy ügyes csavarral bemutatja, mennyire hamisnak bizonyultak. T’Challa jó stratégiaként könnyen csapdába csalja a Fantasztikus négyest, s a későbbiekben, amikor kiderül, egyikük sem akar a másiknak ártani. Végül Wakandát bemutatva egy másik sztereotípia is széttörik: nem egy elmaradott, „barbárok” által lakott ország, hanem egy technológiailag fejlett és független királyság.

Stan Lee és Jack Kirby hagyományai a Fekete párduc filmben is visszaköszönnek: az afrofuturista stílust megidéző Wakanda, a mérnökzseni Shuri és a tudatos a "fejlett országok" Afrika sztereotípiájának felhasználása. Politikai vonalon haladva egy másik érdekesség is felbukkan a Marvel képregények és a Fekete párduc között: az Ember Jogi mozgalmak beemelődése. Az X-Menhez hasonlóan itt is megjelenik a két fekete polgárjogi harcos, Martin Luther King és Malcolm X közötti ellentét: békés harc a polgári jogokért versus erőszakosabb jogi harc. A Fekete párducban ez egyértelműen T'Challa és Killmonger közötti ideológiai különbségben jelenik meg: T'Challa királyként békét szeretne a környező országokkal, Killmonger viszont megelégelte a bujdoklást és azt, hogy Wakanda nem használja ki technológiai fölényét. Ebből pedig egy klasszikus jó-rossz harc kerekedik a királydrámák díszletei között.


A Fekete párduc előtti tisztelgés és múlt s jelenbeli politikai húrok (lásd T'Challa zárójelenetét) megpendítése érdekes töltetet ad a filmnek, de mindezek ellenére a téma felszínén marad a mű. Így nekem az a legnagyobb bajom a filmmel, mint általában az MCU többi alkotásával is: feldob egy nagyon érdekes és jól hangzó témát, nagyjából aköré építi a cselekményt, de mindezt végül feláldozza az akció és a humor oldalán. Tudom, a filmek állítólag szórakozásra vannak, meg amúgy is húzzak el akkor DC filmeket nézni, ha darkos cuccot várok el. Viszont ha így nézem is a Fekete párduc így is biztonsági játékos, hisz a már jól bejáratott eredettörténet filmek (pl. Doctor Strange, Hangya, Galaxis őrzői) pontjait pipálgatja ki: az új hős új szerepbe csöppen, amibe bele kell tanulni, de közben már vadászik rá főellensége. Kicsit sok ilyet láttunk az elmúlt tíz évben.

Összességében, pár érdekes társadalmi és kulturális témától eltekintve számomra a Fekete párduc egy átlagos MCU film, ami felvezeti az épp aktuális szuperhőst - így 7/10. Persze
 

2018. december 2., vasárnap

Magical girlnek lenni nem csak móka és kacagás - Magical Girl Madoka Magica

december 02, 2018 0 Comments

A magical girl kifejezés önmagában nem mond sokat, viszont ha hozzátesszük azt, hogy "olyan, mint a Sailor Moon", érthető, mit takar a szó: olyan kiválasztott lány, aki varázslat segítségével veszi fel a küzdelmet a gonosszal. Általában ezek a hősnők alteregóban tevékenykednek, melyet átváltozással öltenek magukra. Nehezebbnél nehezebb ellenfelekkel veszik fel a küzdelmet, de mégis képesek győzedelmeskedni és elhozni a békét a világba. A jól ismert magical girls animék koncepcióján csavar egyet a Magical Girl Madoka Magica, és megkapjuk az elmúlt évek egyik legdrámaibb történetét a műfajban.

Tartalom:
"Madoka Kaname és Sayaka Miki átlagos középiskolai diákok egészen addig a napig, míg nem találkoznak Kyuubey-vel, a macskaszerű lénnyel. Kyuubey ajánlatot tesz: teljesít egy kívánságot, ha a lányok magical girllé válnak és felveszik a küzdelmet a világot szipolyozó boszorkányokkal. Az osztály cserediákja, Homura Akemi azonban óva inti Madokát és Sayakát: nem minden úgy van, ahogy elsőre tűnik. "

Forrás: My Anime List


Az anime a jól ismert magical girl-klísékkel indul: az átlagos diáklány (itt Madoka) találkozik egy különös lénnyel (Kyuubey), aki beavatja az emberek számára láthatatlan világba (itt ez a boszorkányok univerzuma), később pedig harcostársak csatlakoznak hozzá, hogy varázserejükkel legyőzzék a gonoszokat. Azonban a varázsképességek birtoklásával szigorú szabályoknak kell megfelelni, a felmerülő kérdésekre általában nincs válasz, és egy-egy harc nem puszta verekedésből áll - a bizonytalan pontok beszivárgásával kezd komolyabb hangot venni a Madoka Magica. A sorozat atmoszféráját átszövő bizalmatlanságot erősíti a történet egyik legtitokzatosabb és legösszetettebb karaktere, Homura Akemi, aki egyszerre ellenséges és jószándékú Madoka irányába. Végül a történések kulcsa is őnála található, nem pedig a címszereplő Madokánál - már ebben is nagyot szakít a műfaj hagyományaival az anime. Az állandó bizalmatlanságon túl a Madoka Magica számos más elemmel is átformálja a magical girl-sorozatok sémáit. Nevezhetjük a műfaj Trónok harcának is olyan szempontból, hogy a fantasy történethez hasonlóan itt sincs senki biztonságban, hiába tölt be főhős vagy egyéb szerepet. Madoka világában komolyak a tétek, nincs gyógyító Ezüst kristály vagy egyéb eszköz egy-egy végzetes sérülés gyógyítására. Vagy ha véletlen mégis akad ilyen, az csak komoly kockázat árán használható fel. Egy ilyen világban semmiképp sem lesz happy end.

A Madoka Magica-élményt csak egy dolog rontja el, mégpedig egyes grafikai megoldások. Az animáció, a figurák és a köréjük álmodott világ követik az animék stílusát, a jól ismert japán precizitás köszön vissza a képsorokról. Viszont a párhuzamos világ papírmasé vagy gyermekrajzokat idéző kaotikus ábrái nagyon elütnek a sorozat képvilágától, diszharmonikus érzést keltenek a nézőben. Meglehet, ez is a célja a párhuzamos világ ilyen stílusú megjelenítésének, de jobban működne, ha nem dobná le ennyire a képernyőről a teljesen más stílusú animációt.

A boszorkányok megjelenítésén túl a Madoka Magica műfaj újító anime, ami viszonylag kevés epizódból is képes nagyívű történet elbeszélésére. Emlékezetes szereplők életre-halálra szóló, teljesen átélhető drámáját követjük nyomon, és a végén egy szem se marad szárazon. Így részemről 10/10-es pontszámot kap. Főleg azoknak ajánlom, akik valami formabontóra vágynak, de azoknak is, akik nem tudják, milyen animével kellene elkezdeniük a formátummal való ismerkedést. 

Az animét Necotica ajánlotta, neki utólag is köszönöm!

2017. június 2., péntek

Így születik az igazi hős

június 02, 2017 0 Comments

Első találkozásom Wonder Womannel a Cartoon Networkön történt, volt ugyanis ott egy Az igazság ligája címre hallgató rajzfilmsorozat. Mondjuk kislány énem Hawkgirllel jobban szimpatizált, de Diana is mélyen megmaradt bennem, mint igazi szuperhős. Az utolsó szót muszáj kiemelni egy olyan, általában férfi "játékterepnek" tartott műfajban, mint a szuperhős képregény. Patty Jenkins új filmjénél, a Wonder Womannél és magának a karakternek a megítélésében is fontos lesz a nőiség.

tartalom:
"Nem hívták mindig Wonder Womannek. Valaha ő volt Diana (Gal Gadot), az amazonok hercegnője, aki egy távoli, titkos szigeten, csupa nő között élt. Uralkodónak nevelték, legyőzhetetlen harcosnak képezték ki, de békében teltek a napjai.Míg meg nem látta az első férfit.

Egy pilóta (Chris Pine) lezuhan a parton, és óriási háborúról beszél a páncélba öltözött nőknek, amely a kinti világban dúl. Diana biztos benne, hogy ő véget tudna vetni a vérengzésnek, a lábadozó pilótával együtt elhagyja az otthonát, és beleveti magát a harcba.
Csak a küzdelem közben érti meg, mibe keveredett, de akkor már nincs visszaút. Véget akar vetni minden háborúnak, és közben rácsodálkozik saját, emberfeletti erejére... és megsejti, hogy mi a végzete..."

Forrás: Port


A feminista témák előtt még le kell szögeznem, hogy a WW-filmet nem csak azért előzte meg nagy várakozás, mert végre kap egy szuperhősnő is különálló filmet, hanem a DC univerzum felemelkedésében is reménykedtek a képregény rajongók. Az elmúlt években a Marvel-DC filmes márkaépítését követve sokan úgy gondolják, hogy míg a Marvel nagyon ügyesen építgeti a mozis brandjét (bár van bőven kritizálnivaló), addig a DC-ből a Christopher Nolan-féle Batman óta nem láttunk semmi ütőset a moziban. Persze, ott vannak a sikeres sorozataik (pl. Arrow, Flash, Supergirl), de filmek terén eddig nem jöttek be a készítők számításai, a nagyon jó ötletek ellenére sem (pl. Batman vs Superman, vagy a nagyon ütős designnal megnyomott Suicide Squad). Azonban most olyannal rukkoltak elő, ami még a konkurenciánál nem volt, legalábbis a moziban nem: egy szuperhősnő eredettörténete. És nagyon tudatosan vagy csak viccesen a történelem ismétli magát, a hősnők egyik legelső alakja, Wonder Woman mutatkozhat be a nagyérdemű előtt.


Casual képregényfilm-nézőként igazi felüdülést jelentett Jenkins filmje. Egy - számomra legalábbis - szokatlan megközelítésből ismerjük meg az új hőst. A jelenből egy régi fényképen keresztül csöppenünk bele az amazonok elrejtett/elfeledett világába, Diana (Wonder Woman) gyerekkorába, majd felnőttkorába és életét meghatározó pillanatába: először találkozik férfival, majd indul el a nagy háborúba. Így jön az emberek közé egy fiatal, tettre kész lányt, akit a végsőkig a színtiszta empátia irányít. Ezzel Dianában egyszerre találhatóak meg a maszkulim és feminim tulajdonságok, és így lesz belőle egy tényleg komolyan vehető hősnő. A kevés ruházat ellenére nem válik szexszimbólummá, viszont a hihetetlen ereje vagy fizikuma se teszi őt szélsőséges férfias női akcióhőssé. Ezen felül az I. világháborús események közepében Diana attitűdje (mindenek felett az ártatlanok védelme és a béke elhozatala) "frissítőnek" hat, de leginkább arra emlékeztet minket, hogy háborús időkben mire kellene figyelnünk. Viszont a Diana vs emberi háború felvet egy másik érdekes erkölcsi dilemmát is, ami igazán a végső fináléban csúcsosodik ki. Spoilerek nélkül erre most csak úgy utalnék, gonoszság elleni küzdelem között is van különbség: az egyikben a  te kezed is véres lehet.
Az erkölcsi kérdések mellett nagyon sok humoros jelenetet is kapunk, amiket főleg Diana "culture shockjából" jönnek ( kvázi egy ókori ember hogyan próbál beilleszkedni a 20. századi társadalomba), és ezek még ötvenedjére is tudnak működni (hálás téma a beilleszkedés). Emellett kellő egyensúlyban kapunk darkosabb vagy epicebb jeleneteket; ezek nem csak magát a történetet emelik vagy teszik épp izgalmasabbá, hanem Diana karakterét is árnyalják. WW, aki képes odarohanni az utcán egy kisbabához, az a csatatéren, minden szimpátiáját és jóindulatát félretéve képes férfiakat megszégyenítő módon odacsapni, amikor arra szükség van. Nem mondom, hogy tipikus nő, de rendesen szakít a régebbi női hősökkel, egyik végletbe (se nem túl érzelgős, se nem túl badass) se kerül a karakter.

Összességében egy nagyon jó film lett a Wonder Woman, úgymond jól odavágott vele a konkurenciának a DC. Hibák akadnak azért, például nekem a filmben látható formájában a szerelmi szál teljesen kilóg a történetből, a végső csata pedig néhol nagyon giccsesnek hatott, meg talán kicsivel több mélység kellett volna (de mit várok egy blockbustertől, kérdezhetnétek), de ezektől eltekintve örülök, hogy kifizetődött a filmbe vetett bizalom. 8/10, és Gal Gadotba belezúgtam! És persze kíváncsi lettem a novemberi Igazság Ligájára is. 

Köszönöm Annának, hogy megnézte velem! :)

2017. március 29., szerda

Az elátkozott filmnézés

március 29, 2017 0 Comments

A cím némi magyarázatot kíván. A galaxis őrzői filmnek ugyanis eddig már kétszer nekifutottam: egyszer volt barátommal, de a rossz hang miatt inkább félbehagyattam a mozizást, másodjára pedig drága Mirámmal próbálkoztunk meghódítani a galaxist, de sajnos el kellett érnem az utolsó, hazamenő vonatot. Így lett számomra egy elátkozott filmnézés A galaxis őrzői. Viszont, három a magyar igazság alapon végre végig tudtam nézni.

Tartalom:
"A kalandor Peter Quill ellopja a titokzatos gömböt, amelyre a bolygóközi uralomra törő Ronan is pályázik. A főgonosz ezért hajtóvadászatot indít utána. Menekülés közben Quill kényszerű szövetséget köt négy különös alakkal: Rockettel, Groottal, Gamorával és Draxszal. Az állig felfegyverzett mosómedve, az élő fára emlékeztető lény, a veszedelmes bérgyilkosnő és a Pusztító alkotják a Galaxis őrzőit. Quill rájön, hogy a titokzatos gömbnek milyen ereje van, és mekkora veszélyt jelent az univerzumra nézve. "

Forrás: Port


Első benyomásom az, hogy ez egy elég dögös film. Az érzelmes kezdés, majd "Hooked On A Feeling" és a szó legszorosabb értelmében belecsapunk a kalandok közepébe. Nagyon ötletesen több oldalról ismerjük meg a várható történéseket: Peter Quill épp "bevetésen", Ronanék útnak indítják Gamorát, majd Quill és Gamora, épp összecsapásuk közepén egy furcsa párosba botlanak (vagyis inkább a páros botlik beléjük): Rocket, a beszélő mosómedvébe és Groot, a faóriás. Mindez miért? Egy gömb miatt, amivel el lehet pusztítani az univerzumot. A későbbiekben még csatlakozik ehhez a szedett-vetett bandához Drax, aki bosszút akar állni családja gyilkosán (Ronan); így indulnak el megmenteni a Galaxis Őrzői a galaxist a nemértedmiértcéljaelpusztítaniavilágot Főgonosztól. Igen, itt szögezném le, hogy sajnos ez a Marvel film is magán viseli a filmjeik általános hibáit (nincs kidolgozva a főhős, csak a világért izgulunk), de a Galaxis őrzői azért bőven képes ennél többet felmutatni. Ahogy arra próbáltam utalni a filmről írt rövid, pár mondatos összefoglalómmal, valami kreatív és dögös úton építik fel az épp aktuális (űr)kalandot, ezzel teljesen megszólítva a mai, meme-ken és Youtube videókon nevelődő közönséget. Milyen menő, hogy egy űrbetyár a 80-as évek slágereire fosztogat? Rocket karaktere pedig telitalálat: mindenre van valami frappáns megjegyzése és végtelenül szarkasztikus. Love at first sight módon szerintem rég szeretett meg a geek közösség így egy szereplőt. És rajtuk kívül még sok visszatérő poén van, melyek nem vállnak idegesítő a film végére, mindig működnek. 


Sznob filmnézőként amit a legjobban élveztem, az a sablonok kiparodizálása volt, amit ez a film mondhatni non-stop nyomott. Például van egy közös jelenete Quillnek és Gamorának, ami erősen egy romantikus film csók jelenetére hajaz, még a zene (Elvin Bishop - Fooled Around And Fell In) is ráerősít, erre "pervert sorcery" - de ezen kívül még számtalan példa akad a sablonok megtiprására (pl. mikor az 5 őrző bevonul). A film vége felé természetesen elég ütős és látványos összecsapásokat kapunk igen komoly áldozatokkal, melyek látszólag kicsit elviszik a történetet az eredeti irányból, de teljesen indokoltan (csak a világ sorsa forog kockán itt). Ezután kapunk egy kerek lezárást, a film így önmagában is megállja a helyét, de azért felcsillan a folytatás lehetősége (ahogy lesz is Vol2 majd május 7-én). 

Összességében a szokásos Marveles hibákat leszámítva egy stílusos film A galaxis őrzői, ami a játékidő nagy részében nem igen veszi magát komolyan. Nehezen sikerült megnéznem (lásd fent), de egy 8/10-t azért megérdemel. Sajna, stílussal meg lehet azért venni. És reméljük, május 7-én minimum ilyen színvonalat kapunk az új részben. 

2016. augusztus 21., vasárnap

Deadpool

augusztus 21, 2016 0 Comments

Több posztban is éreztettem már, hogy nem vagyok oda a szuperhős filmekért (legutóbb a Hangyás kritikámban). Azonban a tavaly nyáron látott Deadpool trailer és az azt követő zseniális kampány meggyőzött, hogy én ezt kivételesen nagyon akarom látni. Sors fintora, amennyire szerettem volna, olyan nehezen jött össze. Végül Mirának köszönhetően egy egésznapos Mondoconos meló előtt megnéztük, mikor semmi néznivaló nem akadt. Mirának utólag is köszönöm a remek ötletet! (meg ha már nem mentünk moziba a Star Wars Rogue trailere miatt). 

Tartalom:
"A szuperhősök korát éljük, de vár még néhány meglepetés. Wade Wilson (Ryan Reynolds) a különleges erőknél szolgált, azután zsoldos lett. Egy furcsa, alig legális kísérlet eredményeképpen a szervezete meghökkentő képességekre tett szert: hihetetlenül gyorsan meggyógyul, bármi baj éri.De nem ez az egyetlen fegyvere: őrült, gonosz humora is van - és nem fél használni.
A szupererős ember, aki a valóságból átlépett a hősök birodalmába, most élete legnehezebb háborújába indul: bosszút akar állni azon az emberen, aki egykor majdnem tönkretette őt."

Forrás: Port


Picit féltem a filmtől, mert februárban, amikor bemutatták a mozik, kapott hideget és meleget is a Deadpool. Azonban ahogy elindult a film, láttam, hogy azt fogom kapni, amit vártam: egy nagyszájú elborult hőst az ő hasonlóan elborult életével. Ryan Reynolds, akinek nagyrészt köszönhetjük a filmet, szinte lubickol ebben a szerepben. Halál lazán osztja a poénokat és persze a húsba csapodó töltényeket, mindent szatirikusan szemlél, még saját magát is! Viccet csinál a Marvel-filmekből, aminek én még külön örültem, mint nem képregényfilm rajongó, csak szemlélő, de egyéb nyugati kultúrához köthető jelenségeket sem hagy csípős megjegyzések nélkül. Ezzel a szórakoztató alakítással és karakterrel szemben pedig ott áll egy snassz, egyszerű eredettörténet: főhősünk le akarja győzni alkotóját és megmenteni szerelmét. Magam részéről hibának nem rovom fel, hisz úgy tudom, az eredeti képregényekben sincs egy nagyon izgalmas háttere Deadpoolnak, viszont valahol levon az epicségéből (tud erre valaki egy jó magyar szót?). Másrészt, a hétköznapi konfliktusaiból (pl. önértékelési gondok, családtag iránti aggódás) volt a karakternek egy mélysége, ami ellensúlyozta a szatirikus oldalát. Értelmet nyert, hogy valahol miért is vált olyanná, amilyen. 


Az egyszerű történet szerintem különösebben nincs hatással az egész filmre, hisz a körítés fel tudja annyira dobni (itt is), hogy elfogadjuk azt. Deadpool rendületlenül masíroz ellenfele ellen, hogy végre elszámoltassa azt, aki őt becsapta. Kapnuk is egy jó kis bosszúhadjáratot. Az akciójelenetek mondhatni elvárásainknak megfelelően zajlanak: látványos, pörgő jelenetek, melyeket sokszor szellemes megjegyzések tesznek emlékezetesebbé. Ezt azért emelném ki (az akciójeleneteket), mert a forgatás előtt megvontak a projecttől egy nagyon jelentős pénzösszeget (úgy 7 millió dollárt), ami miatt sajnos sok minden nem kerülhetett be a végső műbe. De laikusként nem tűnt fel a pénzhiány, szerencsére úgy át tudták írni a történetet, hogy durván nem sérült se a történet, se a látvány. Esetleg az X-menes vonalnál volt érezhető a megvágás (őszintén, nem értettem pontosan, hogy miért akarják Deadpoolt X-menék magukkal vinni, de lehet, ha bepótolnám az előzményfilmeket, ez nem lenne gond), hisz kevesebbet és kevesebben szerepelhettek (pl. Cannonball), mint eredetileg szerették volna a készítők. De összegezve, az X-menes vonal is működött a sajátos Marveles közönségnek szóló poénokkal és egyéb popkultúrás utalásokkal (Sienad O'Connor!!!). Egyes kritikusok szerint a Deadpoolban szereplő X-men karakterek kentebe vágják az eddigi filmeket (azért van egy X-men: Az elsők film!).

Röviden összefoglalva számomra a Deadpool hozta azt, amit vártam tőle a trailer alapján: egy szatírikus akciófilm. Tökéletes belépő egy népszerű karakter számára nagy lelkesedéssel eljátszva. Tényleg csak a kicsit egyszerűbb, már sokhelyen látott eredettörténet húzza kicsit le a filmet, de meg lehet magyarázni azt is és teljesen működik a film világában. Így 9/10-et kap Deadpool és még ilyet!

2015. szeptember 3., csütörtök

Az U.N.C.L.E. embere

szeptember 03, 2015 0 Comments

Talán elszóltam magam a Kingsmannél? Mégis menők a kémek, legalábbis így tűnik most. Novemberre érkezik például az új James Bond film, a Spectre, augusztus végétől pedig megnézhető Guy Ritchie legújabb filmje, Az U.N.C.L.E. embere, aminek a főszereplői szintén kémek. Bármiféle trendek is vannak most Hollywoodban, a Sherlock Holmes és a Blöff iránti szeretet hajtott a moziba az új Ritchie filmre. Utólag köszönöm Antalnak, hogy megnézte velem az Uncle-t. 

Tartalom:
"A hidegháború csak átverés volt. Jól tudják ezt az U.N.C.L.E nevű titkos kémszervezet alkalmazottai, akik, ha kell, szívesen együttműködnek orosz kémtársaikkal. Napoleon Solo (Henry Cavill), a cég egyik legjobb embere is kénytelen közösen bevetésre indulni Ilja Kurjakinnal (Armie Hammer), mert mindketten jól tudják: az igazi veszély egészen máshonnan fenyeget. Egy nemzetközi bűnszövetkezet őrült tervvel próbálja káoszba taszítani a világot. Minél jobban el akarják terjeszteni a nukleáris technológiát, mert abban reménykednek, hogy ha folytatódik az atomfegyverek terjedése, a törékeny erőegyensúly felborul, és kitör a III. világháború. A párosnak csupán egyetlen nyom áll rendelkezésre: egy eltűnt német tudós lánya. Az ő segítségével talán behatolhatnak a bűnszervezetbe."

Forrás: Port


Lehet, hogy nekem alacsony az ingerküszöböm (a Port-on például nagyon rossz kritikákat kapott a film és az USA-ban se épp egy box office hit), de sok kivetnivalót én nem találtam ebben az alkotásban. A filmje egy a 60-as években futott, itthon nem ismert amerikai sorozat, a The man from UNCLE egyfajta remake-je, aminek Ritchie igyekszik visszaadni a hangulatát. Hidegháborús környezet, Trabant, tipikus szovjet és amerikai kütyük: néhány példa a díszletből, amivel sikerül megidézni az eredeti történetet és egy retró stílust kölcsönözni az egész sztorinak. A dolog csak fokozódik a film második részében, amikor a történet átkerül Olaszországba. Előkerülnek a stílusos ruhák, klasszikus európai épületek és a korhoz illő, autentikus olasz zene: ezek által nekem még inkább az az érzésem lett, hogy Ritchie megidézte a klasszikus akciófilmeket. Emellett pedig olyan filmes megoldásokat is láthattunk (pl. akciójeleneteknél a jelenetet több képkockára osztották), melyek a régebbi idők mozijait idézik. Ezekkel az ügyes stílusidézésekkel remek atmoszféra teremtődött, és ezzel egy nagyon emlékezetes, stílusos összképet kapunk, amit öröm nézni, mindenféle modernebb elem nélkül is.


Persze számos más értéke van a filmnek a külsőn kívül, melyek közül szerintem kiemelendő a két főhős, Solo és Kuryakin viszonya. A szereplők közötti rivalizálás egy gyakorlott filmnézőnek nem jelenthet meglepetést, de itt a két férfi összeszokása, végül egymás partnerének érése fokozatosan fel volt építve, így hihetőnek tűnt az egész. Ennek a kémiának a működése azért is sarkalatos, mert a két ügynöknek nagyon is ellentétes karaktere. Az egyik amerikai, a másik szovjet, ami már alapból egyfajta ellenségeskedést szül a hidegháborús helyzet végett, de az erkölcsi normák (Solo tolvaj, Kuryakinnak pedig fontos az igazság, a becsület) és mentalitás terén (Solo sokkal lazább, Kuryakin pedig szinte mindent túl komolyan vesz) is teljes ellentétei egymásnak. De ahogy írtam feljebb is, az éles ellentéteket sikerült áthidalni.

Még számos jelenetet lehetne kiemelni (pl. Solo szendvics evését :)), amik emlékezetesek, de talán a két említett tulajdonság (a szereplők bemutatása és a hangulatteremtés) az, ami igazán kiemelkedő Az U.N.C.L.E. emberében. A történetre sincs baj, kellően fordulatos, az izgalom jól van adagolva és némi idő a szereplőkre is jut, bár az edzettebb filmnézők nem feltétlen nézik el a klíséket. A szubjektív véleményem viszont az, hogy élvezhető a film minden retróságával és klíséjével együtt, így 10/10. Nem volt komoly kivetnivaló benne.


2015. augusztus 6., csütörtök

Like a Sir

augusztus 06, 2015 0 Comments

Mindenféle különösebb statisztika vagy cikk alátámasztása nélkül ki lehet jelenteni, hogy a szuperhősök uralják a mozit. Bosszúállók, Hangya, Fantasztikus 4 - csakhogy néhányat említsek a most bemutatott vagy bemutatásra váró filmek közül a témában. Matthew Vaughn sem mozog ismeretlenül a szuperhősök világában (X-men, Kick-ass), de legutóbbi filmje, a Kingsman mégis az akciófilmek klasszikus figuráihoz, a titkos ügynökökhöz nyúl vissza.
Utólag köszönöm Antalnak, hogy elvitt erre a filmre. 


Tartalom:
"A titkos ügynök legjobbjai elegánsak, kifinomultak, felszerelésük a legkülönlegesebb (és leggyilkosabb) ketyerék gyűjteménye, és tudják, melyik whiskybe mennyi szódát szokás önteni. Töki (Taron Egerton) nem ilyen: ő átlagos, vagány utcagyerek: nagyszájú, simlis és nem riad vissza a balhéktól - viszont bátor, gyors és helyén a szíve. Talán ezért keresi meg őt egy magánkézben lévő titkos kémszervezet, a Kingsman egyik legjobb embere (Colin Firth): ha Töki is úgy akarja, a nagy hagyományú, és szigorú szabályok szerint működő cégnél modern James Bondot faragnak belőle. Ám a különlegesen veszélyes kiképzőidőszak gyorsan véget ér - de csak azért, mert az ügynökökre újabb, nagyobb veszélyek várnak. Valaki egymás után rabolja el a világ hírességeit, arisztokratáit és miniszterelnökeit. A szálak pedig egy őrült milliomoshoz (Samuel L. Jackson) vezetnek."

Forrás: Port


A Kingsmanről azt tudom mondani, hogy olyan, mint a közönség viszonya a filmhez (legalábbis a filmes fórumokat olvasva): vegyes. Egy kisebb élménybeszámoló talán érthetőbbé teszi a kijelentést. Az első órát a következőképpen tudnám jellemezni. Amint elkezdődött a film, azonnal magába szippantott. Ízlésesen adagolt látványos akciójelenetek szinte már az első perctől, elegendő mitologizálás (ezalatt arra gondolok, hogy egy teljesen érthető és hihető titkos ügynökséget mutattak be, s Töki karakterét is jól megismertük), fordulatok sorozata, remek színészek (a gyerekszínészek is), meghatározó stílusa van (angol gentlemenek!!!) és mindez rengeteg őrültséggel nyakon öntve. Egyszóval azt éreztem, hogy fantasztikus filmre ültem be. Aztán jött a templomos jelenet. Spoilerek nélkül annyi elmondható róla, hogy maga a jelenet nagyon is meglepő fordulat volt, de ezután valahogy a Kingsman már nem tudott úgy működni, mint az első órában. A kezdeti hangulat és stílus megmaradt, azonban az őrület túlságosan is eluralkodott az egészen. Jöttek az egyre meghökkentő baromságok és sajnos már rossz értelemben, a fináléban az egész pedig átment ízléstelenségbe is. 



Ennek fényében nagyon nehéz is eldönteni, hogy jó vagy rossz filmnek nevezhető-e a Kingsman. Ahogyan írtam, az alapanyag nagyon is rendben van, hisz minden megvan, ami egy élvezhető mozihoz kell: kreatív ötletek, stílus, fordulatok, jó színészek (Colin Firth mindenképpen viszi a hátán a filmet, de Samuel L. Jackson is "kész", mint főgonosz), és leginkább különlegesség. Bátor vállalkozás egy, mondjuk kevésbé népszerű téma (titkos ügynökök) feldolgozása, és ezzel teljesen szembemenni a mainstreammel. Ha az őrültséget és az abszurdomot jobban elosztották volna a film második felében is, mindenképpen kiemelkedő alkotás lenne a Kingsman. A végeredményt látva viszont azt lehet mondani, hogy egyszer meg kell próbálni ezt a filmet, hogy az ember eldönthesse, jó vagy sem. Van, aki jobban vevő az abszurdomra, és akad olyan, aki képtelen elviselni: így kapjon egy 7/10-es számot Matthew Vaughn műve. Egyszer meg kell nézni. 


2015. június 7., vasárnap

K-project

június 07, 2015 0 Comments

Egy animációs film esetében a szimpatikus vagy jól eltalált design azt a benyomást keltheti (nálam legalábbis), hogy a mögötte húzódó történet és karakterek is minőségi munkák. Nézzük, a K / K - project esetében miként is valósul mindez meg. 
Az ajánlást köszönöm Lindának.

Tartalom:
"Shiroról hamar kiderül, hogy egy picit bohókás személyiség, aki éli gondtalan, mindennapi életét. Azonban ez hamar megváltozik, ugyanis Shirot fényes nappal megtámadják. Azonban hamar sikerül elmenekülnie, méghozzá egy titokzatos, fekete hajú férfi segítségével, akit Yatogami Kuroh-nak hívnak. Viszont Shironak egyáltalán nincs oka az örömre, ugyanis csöbörből vödörbe esik... mivel eme titokzatos, fekete hajú alak is az életére akar törni. Vajon mit követhetett el Shiro, amiért ennyien szeretnék eltenni láb alól?

Yatogami Kuroh az előző hetedik király, azaz Miwa Ichigen hűbérese volt, akinek az az utolsó kívánsága, hogy Kuroh ölje meg a gonosz királyt. Shirot ugyanis egy gyilkossággal vádolják, amit Totsuka Tatara ellen követett el. Ő az első támadók, vagyis a HOMRA tagja volt, a vezérük pedig a Vörös király."

Forrás: Animeaddicts


Sajnos a nagy elvárásokkal indultam a sorozatnak, ami miatt végül nagyot csalódtam benne. Az első részek nagyon nyögve-nyelősen indulnak, egyedül a felmerült konfliktus (Shiro hasonlít egy gyilkosra, ezért meg akarják ölni) tartja fent az érdeklődést. A következő részekben sem történik sajnos különösebb izgalom, csupán néhány információmorzsát vetnek a nézők elő a közelgő végkifejlet felé. Emellett rengeteg fölösleges vagy sablonos jelenet van, amelyeknél azt lehet érezni, hogy nem igazán van kidolgozva, így nem is érezhető át. Gondolok itt a Kék és Vörös klán tagjai között húzódó kapcsolatokra vagy a királyok közöttire. Talán egyedül Fushimit ismerjük meg kicsit.
Aztán a 10. rész környékén megtörik a jég: összeáll a kép, minden a helyére kerül és ezek mellé pedig még egy meglepő csavart és kerek lezárást is kapunk. És valahogy ezért fáj kicsit a szívem a K-ért: volt benne bőven potenciál.


A Hét Király, a klánok, az egész környezet és a szereplők: mindegyikből rengeteg izgalmas dolgot lehetett volna kihozni, a nézők elé tárni lényegüket, de nem éltek ezekkel a lehetőséggekkel az alkotók. Ehelyett egy tetszetős világban elmeséltek egy kevés konfliktussal rendelkező történetet. Összességében nézve, sok gond nincs vele, hisz korrekt lezárást kapott, a főcselekménnyel kapcsolatban nincsenek is kérdéseink, csak a körítéssel - és ez sok kárt tesz a tényleg összképnek. 
Amik kicsit emelik még az anime minőségét, az a grafika és a zene. Utóbbinál az opening nem nagy eresztés zeneileg, nekem kicsit nem is ideillő, de az ending nagyon szép, korrekt dal. A betétzenékre vagy themekre se lehet panasz, A grafika minőségét pedig a posztban látható screenshotok is bizonyítják: kellemes, világos színek, kedvelhető figurák stílusosan megrajzolva. Továbbá az animációk során tetten érhető volt némi digitális megoldás, de nem zavart bele az összképbe. 

Összegezve a leírtakat, a K / K -project sajnos nem sorolható a legjobb animék közé, inkább erősen átlagosnak. Habár korrektül lezárt történettel rendelkezik, nagyon sok mindent nem magyaráztak meg rendesen (szereplők, világfelépítés), amik azért adhattak volna több mélységet az egésznek. Így sajnos egy 6/10-es pontszámot tudok adni. 

2014. szeptember 1., hétfő

A határon túl

szeptember 01, 2014 0 Comments

Az anime rajongók körében a 2013-as anime, a Kyoukai no Kanata (A határon túl) az év egyik legjobb animéje, egy ritka gyöngyszem az amúgy gyengélkedő piacon. Az ajánlást utólag köszönöm Borónak, és Klanak is, amiért már korábban felkeltette az érdeklődésemet a sorozatból származó képekkel. 


Tartalom:
"A történt a mai Japánban játszódik, ahol különféle szellemek, úgynevezett youmuk garázdálkodnak. Ezeket a youmukat a normál emberek nem látják, viszont ez nem mindenkire igaz, ugyanis vannak, akik ellenük harcolnak. Ők a Határörzők, akik nem mellesleg munkájukért (függően az elfogott youmu értéketől) pénzt is kapnak. Főhőseink, Kuriyama Mirai (栗山 未来) és Kanbara Akihito (神原 秋人), akiknek életét a sors végzetesen összefonja."

Forrás: Animeaddicts


Habár nem ismerem átfogóan a 2013-as anime kínálatot (őszintén, a legújabb darabokkal már nem is vagyok tisztában vagy csak futólag), de valóban a jobb alkotások közé sorolandó a Kyoukai no Kanata. A light novel adaptáció leginkább a történetvezetéssel fog meg. Más animékhez hasonlóan apránként adagolva kapjuk az információkat a történettel kapcsolatban. A legelső képkockák alapján még azt sem gondolhatja a gyanútlan néző, hogy nem egy iskolás történetbe fog belecsöppenni, hanem egy urban fantasybe. Minderre váratlan fordulatok során kell ráébrednünk. És ebbe a történetvezetésbe iktatják be youmuk és a határőrzők világát is. Például más fantasy sztorikkal ellentétben itt az ellenséges lények sokrétűek, és nem csak kinézetre, hanem viselkedésre és jellemre is. Továbbá a határőrzőknek is kiépített rendszere van és a megélhetésükkel kapcsolatos ötletek is tetszetősek. Az egész világot pedig az igényes animáció és zene teszi egészebbé.
Azonban mindez nem működne megfelelő szereplők nélkül. Kicsit tartottam attól, hogy a főszereplő Mirai csak tovább bővíti az elviselhetetlen moe karakterek sorát, de szerencsére nem. Kissé esetlen, de szerethető karakter egy nem mindennapi erővel, aki veszély esetében is megállja a helyét. Mellé társul be Akihito, a szemüvegfétises szőke fiú, aki furcsa vonzódása ellenére szintén szerethető figura nagy szívvel és optimizmussal. A két főhős mellett több érdekes mellékszereplő felsorakozik (pl. Hiroomi, Mitsuki, Sakura, Izumi, Ai, Ayaka), de kevésbé erősek, mint Mirai és Aki. 


A feljebb leírt jó történetvezetés, karakterek és mitogolizálás a két filler epizód után (5. és 6. rész) úgymond megindul a lejtő felé. A cselekmény természetesen halad előre és a kezdő részekhez hasonlóan jól is vannak adagolva a kirakóshoz szükséges információ és fordulatok, de már kevésbé ötletes. Ami viszont nagyobb hiba, hogy még a végkifejlet ismeretében is rengeteg kérdés marad a nézőben, és sajnos alapvetők is (pl. Miért harcolnak egyáltalán a youmok ellen? Honnan ered az ő és a határőrzők ereje? Miért nem lehet mindenki határőrző?). Tény, mindössze 12 epizódos a sorozat és ennyi idő alatt nehéz mindent bemutatni olyan mélységben, ahogy az kijárna egy olyan történetnek, amiben ennyi a potenciál. Viszont ilyenkor felmerül a kérdés, hogy például miért volt szükség két filler részre vagy mellékszálakra, amelyek nem vittek közelebb a végső megoldásig? Ezeknek fényében nem lesz számomra a Kyoukai no Kanata kiemelkedő anime, de egy gyengébb 8/10-et érdemel, mert van benne potenciál. Elviekben jövőre jön egy mozifilm, talán az kiegészítő a sorozat utáni űrt. 

2014. augusztus 22., péntek

A kelet édenkertje

augusztus 22, 2014 0 Comments

A komolyabb témájú és történetű animék közé sorolható a Higashi no Eden, az Eden of the East, azaz Kelet édenje. A 11 részes sorozat és a két mozifilm során találkozunk politikával, élet és halálról szóló komoly döntésekkel és a közvélemény megítélésének problémájával is. 

Tartalom:
"Bele is csöppenünk a 22 éves Morimi Saki - egy friss diplomás japán turistalány - hamarosan fenekestül felforgatott életébe. És ki másnak is köszönhetné mindezt, mint egy vagány srácnak, aki nem átall anyaszült meztelenül ugrándozni Washington DC kellős közepén, egy mobiltelefonnal és egy pisztollyal a kezében. Hja, és hogy kik előtt teszi mindezt? Hát épp a rendőrök előtt. Miután kimenti főhősnőnket a zsaruk karmai közül, a yard tisztes tagjai a körözési felhívásban kézhez is kapják ama bizonyos „jancsi” képét, hogy kétségtelenül azonosítani tudják a körözött személyt, ha másképp nem, hát a himbi-limbi alapján. A hősies megmentő, Takizawa Akira… hmm… Vagy nem is Takizawa Akira? Na ez az, amit ő maga sem tud, hiszen a fiatalember az égvilágon semmire sem emlékszik."
Forrás: Animeaddicts


Maga a történetvezetés nem mindennapi, legalábbis nem követ bevett sablonokat, már az első percek meghökkentőek. Az átívelő cselekmény kirakósához csak lassan adagolva kapjuk meg az infókat. Ez a lassú építkezés azonban a sorozat elején nem hátrány, hiszen az örökösen fennálló rejtélyek fent tartják az érdeklődést (főleg az, hogy ki is Takizawa valójában). Azonban az utolsó részek felé ez a lassú, megfontolt és tudatos építkezés átcsap kapkodásba, ami a két mozifilmben csúcsosodik ki. A sorozat végén kapunk egy többé-kevésbé elfogadható lezárást, azonban sok kérdés marad megválaszolatlan. A két mozifilm (The King of Eden és Paradise Lost ) ezeket a kérdéseket és hiányokat próbálja megoldani, de sajnos elég érdektelenre sikeredett mindkettő kivitelezése. Több időt visz el Saki és Takizawa találkozása és különválása, sok a filler esemény (például újabb Seleceaok ok nélküli felbukkanása), mint a tényleges események. Szerencsére a második film végére ismét beindulnak az események, és egy viszonylag elfogadható lezárást kap az amúgy izgalmas politikai krimi. 


Habár  a történet nem a legtökéletesebb annak ellenére, hogy lenne benne bőven potenciál, de a kidolgozásra nem lehet panasz. Valahol idézi a század eleji animék stílusát: kevésbé élénk színek, és realisztikus (már-már valósághű) helyszínek. A szereplők a Higashi no Edennél kifejezetten karakteresek is, hiszen szinte nincsen egy szereplő se, akinek teljesen ugyanolyan lenne az arca. A szépen kidolgozott animáción még nagyot lendít a zene is. Az opening külön figyelmet érdemel, s nem csak azért, mert a híres Oasis együttes egyik száma szól. Az ending pedig a papírmasé figurás animációt érdemes meglesni + hasonlóan színvonalas zenével bír, mint az opening. 
Összességében, a Higashi No Edenről kicsit vegyes a kép. A 11 epizódos sorozat szerintem kiemelkedik az átlag animék közül viszonylag komolyabb témájával, bár a lezárás elsietett. A két mozifilm viszont kicsit elrontja a sorozatot annak ellenére, hogy viszonylag mindkettőt meg lehet nézni. A The King of Eden gyakorlatilag egy másfél órás felvezető a Paradise Lost filmhez, amely csak a második félben kezdi el lezárni a történetet, s sajnos az is hagy némi kérdést a nézőben. Ezek fényében a sorozat maga megér egy 8/10-es pontszámot, a két mozifilm azonban csak 6/10 (The King of Eden) és 7/10 (Paradise Lost) közötti pontot. 

2014. május 17., szombat

Vendetta

május 17, 2014 0 Comments

Miért pont a V mint Vérbosszú? Egy dialógusban magyaráznám el. Azt hiszem, érthető lesz azon keresztül is a miért. 
- Boró, a következő filmek vannak itt: Eden Lake, Elfújta a nő, Változások kora, V mint Vérbosszú. Az elsőt É. ajánlotta, szóval félek tőle. A második valami norvég, szóval tuti beteg. A harmadikat G. adta, szóval tuti perverz, és...
- V mint Vérbosszú! **** jó!!!
- Akkor ez lesz, köszi!

Tartalom:
"Anglia diktatúrától szenved a nem is olyan távoli jövőben. A tévéből dől a propaganda, a titkosrendőrség pribékjei mindenkit rettegésben tartanak. Evey-t, a fiatal lányt egyik este elkapják az utcán, a halál torkából egy titokzatos alak, V szabadítja ki. A férfi a négyszáz éve kivégzett lázadó, Guy Fawkes álarcát viseli. Fawkes társaival együtt levegőbe akarta röpíteni a parlamentet, hogy az országot megszabadítsa a zsarnokságtól. De a merénylet meghiúsult, az összeesküvők bitón végezték. Evey apránként megismeri V múltját, mely a férfi bosszúvágyát táplálja. És miközben maga is megjárja a diktatúra börtöneit, rájön, hogy V ugyanarra készül, amire annak idején Fawkes.
A V mint vérbosszú egyszerre kalandfilm, politikai thriller és antiutópia, amely a zsarnokságról, az elnyomásról, a média agymosásáról szól és azt vizsgálja, mi történik, ha egy diktatúrában az egyén a saját kezébe veszi a törvényt. "Ne kérdezz, ne kritizálj, ne is gondolkodj: a Párt mindent jobban tud" - üvölti a gonosz kancellár. Azt mondja, hogy megvédi az embereket a terroristától, ugyanakkor erre hivatkozva állandó rettegésben tartja őket, miközben lábbal tiporja a szabadságjogaikat."

Forrás: Port

Inkább, **** megosztó, de mindenképpen egy nehezen emészthető alkotásnak mondanám, és ezenfelül hangulatfüggőnek is. A 132 percével hosszúnak mondható a film, és nem mondható rá az, hogy egyenletesen oszlanak el az eseménydús jelenetek. Vagyis néhol vannak hosszabb üresjáratok, amik kizökkenthetik a nézőt a Vendetta amúgy remek hangulatából. Az egyenletességtől eltekintve van úgymond spiritusz a történetben. Emlékezetes jelenetek vannak dögivel, például a V-nél töltött napok, az irodából való menekülés vagy Evey a börtönben. Továbbá hiába ül le néhol a történet, attól még csavaros és a nézőt többször is félrevezetik, leginkább a V valós kilétét illetően. 


Ha pedig szóba került a főhős, néhány szó róla. V karaktere megkapó (Hugo Weaving hihetetlen jól hozz a figurát annak ellenére, hogy maszkban játszik, akár egy pantomimes), azonban végig titokzatosnak marad meg. Ezenfelül igaz csak egy közönséges terrorista, de műveltsége és embersége vonzóvá teszi a tévénézőnek. Továbbá, V tökéletes példája a bosszúálló karaktereknek (nem hiába a Monte Cristo-i utalás a filmben): mindenre képes, hogy elérje célját, és ezt nem is akármilyen módon teszi meg. Azonban hiányoznak a motivációinak az eredete. Lehet, hogy csak elsiklottam fölötte, de az igazságérzet nem tűnik elegendő oknak a bosszúra. Emellett jegyezném meg, hogy továbbá az sem világos, hogy a diktatúra miként épült ki, csak Evey előtörténetének köszönhetően tudhatunk meg egymást erről. S itt térnék rá Eveyre. A szülei kapcsolatán kívül nem igen derül fény szerepére és maga a karakter se olyan megkapó, a börtönös jeleneteket leszámítva (Natalie Portman ott igen hitelesen játszik). 
Így összességében, a V mint Vérbosszút egy nehezebb filmnek mondanám. Esetleg a szinkronos megnézést lehetne javasolni, hogy a néző ne vesszen el a kevésbé részek miatti figyelem lankadása miatt. De mindenképpen többet vártam a filmtől, hiszen V maga is már szimbolikus figurává nőtte ki magát - egy ilyen kultfilm gyanús alkotástól többet várna az ember. Talán egy újranézés után jobb véleménnyel leszek a filmről, de most  6 és 7 között próbálok dönteni. De legyen inkább egy 7/10.

2014. április 18., péntek

Durarara!!

április 18, 2014 0 Comments

Azt mondják, ha létezne olyan lista, hogy 1001 anime, amit meg kell nézned mielőtt meghalsz, a Durarara rajta lenne a listán. Szóval röviden, otakus berkekben alapműnek számít. És azt kell mondanom, hogy rá is szolgál erre.

Tartalom:
"A történet elején egy fiú, Ryuugamine Mikado felköltözik a városba, hogy ismét együtt járhasson középiskolába egy régi barátjával, Kida Masaomi-val. A fiúk gyerekkoruk óta ismerik egymást, és a távolság sem jelentett problémát a barátságuknak, az internet segítségével tartották a kapcsolatot. Mikado érkezése első napján rengeteg embert ismer meg Kida barátai és ismerősei közül. A vidékről felköltözött fiút igencsak érdekli a városi élet, főleg az Ikebukuroi bandák, amik igen nagy hírnévre tettek szert, főleg a Dollars nevű szervezet. Arról is rengeteg pletyka kering, hogy sokan tűnnek el a városban és ezeket az eltűnéseket kapcsolatba hozzák a különböző bandákkal. Nem is olyan egyszerű a városi élet, főleg nem akkor, amikor feltűnik egy városi legenda, a "Fej nélküli Motoros"."

Forrás: Animeaddicts


A Durarara eleje miatt nem értettem, hogy miért istenítik annyira a történetet. A szereplők erősnek látszottak (leszámítva a három főhőst), viszont a történet nem látszott haladni sehová se. Szerencsére hat-hét epizód után kiderült, hogy a legelső részek csak alapozásként szolgáltak, ezután már sejthető volt egy végkimenetel, még ha látható nem is. Ez utóbbi nem is baj, hiszen az írók olyan jól keverték végig a kártyákat, hogy a néző figyelme többé-kevésbé a sorozat végéig fennmaradt - nem tudjuk, hogy hová lyukadunk ki. Fokozatosan ismerhettük meg a szereplők motivációit (kivéve Iyazáét, de ő egy külön kategória a történetben), az egymás között húzódó ismeretségi hálót, s persze mindenki múltját és titkát. Ezekre gondolva elég abszurd és összeférhetetlen társaság verődött össze, de szórakoztató.
 

A grafikai megoldások is érdekesek ebben az animében. Mivel a Baccano készítőinek alkotása ez is, így természetesen a rajzstílus szinte teljesen megegyezik (de az opening stílusa is). Kicsit eltérnek a szokásos figuráktól, kevésbé kidolgozottak, viszont az animáláson és a háttérgrafikán bizony látszik az igényesség. Viszont érdekesnek találtam, hogy a statisztaszereplők fehér figurákként szerepeltek a háttérben, s csak akkor lettek színessé, ha a cselekményhez kapcsolódóan kellett mozogniuk - ez jól ki is lett játszva például a Dollars banda találkozóján. 

Összességében, a Durarara megérdemli a hype-t, ami körülötte van a mai napig. A történetvezetés bámulatos, teljesen leköt és nem sablonos vagy kiszámítható. Be nem foltozott lyukak maradtak a cselekményben, de nemrég jelentették be a 2. évadot, így talán nem kell várni sokáig a folytatásra. Addig is 9/10-es anime, de csak a gyengébb kezdés végett. 

2014. február 1., szombat

Gázt!

február 01, 2014 0 Comments

2011 őszének egyik kedvenc alkotása a Drive volt, a Cannes-i fesztiválon Nicolas Winding Refn elnyerte a legjobb rendezőnek járó díjat. Az akciófilm és a művészfilm egy különös frigyét hozta el a rendező. Hogy működő képes a végeredmény? Szó-szó. 

Tartalom:
"Driver (Ryan Gosling) nappal autós kaszkadőrként égeti a gumit Hollywood-ban, de ez csak a második műszak, főállásban éjszakai rablásoknál segédkezik, mint a menekülési útvonalat biztosító sofőr. Nem hétköznapi szakmájában ő a legkeresettebb, köszönhetően speciális tudásának: hajszálpontosan ismeri a város labirintusszerű utcáit, fejében van egész Los Angeles térképe. Melóit az ügynöke, Shannon (Bryan Cranston) hajtja fel, aki valójában a nagy áttörésre készül: építeni egy autót Drivernek, hogy profi versenyen indulhasson, rendes versenypályán. A buliba bevonja Bernie Rose-t (Albert Brooks), aki valamikor filmproducerként kezdte, azóta kispályás gengszter. Miután Bernie látta Drivert akció közben a pályán, ragaszkodik hozzá, hogy gyerekkori barátja, Nino (Ron Perlman) is beszálljon az üzletbe."

Forrás: Port


A filmen látszik, hogy a rendező érti a dolgát, hiszen rengeteg ötlete van, melyeket hatásosan valósít meg. A kreativitást leginkább a jeleneteken lemérhető. Már az első képsorok úgy teremtenek feszültséget, hogy tényleges akciójelenetek nem történnek: mintha minden pontos ridegséggel lenne kimérve: jó értelemben.  Az izgalom fokozatosan építkezik, konkrétan sosincs bemutatva, csak érzékeltetve. Ezzel az akciófilmektől idegen nyugodtság van kontrasztba állítva a kegyetlenséget és nyers brutalitást. Sokkoló, de hatásos.
A minimalistaság a szereplők között is érezhető. Kevés a párbeszéd, a színészek közötti apró gesztusokból minden érthető: a viszonyuk, az érzéseik, a tetteik. A legminimalistább figura Driveré. Ryan Goslingból egyszerre áraszt egy olyan aurát, amely vonzónak mutatja, és ami elrettentőnek is. Kimért, minimális érzelmeket jelenít meg (csak akkor, amikor Irine-vel van - viszont ilyenkor is csak kicsit mosolyodik el), brutalitását is érzelmek nélkül fejti ki. 


Ilyen remekül felépített jelenetek és hol marad a történet? Hiába a jól felépített film, ha nem tud lekötni: ehhez a rendezői bravúrok nem elegek. A cselekményben túl hamar alakulnak ki a közelebbi kapcsolatok, nem reális (most melyik nő engedné be a szomszédját már a második nap a lakásába?). Pedig a jelenetek, melyek a gyorsan összehozott szereplők viszonyát mutatja be hangulatosak. A börtönt viselt férj megjelenése után az események felgyorsulnak, ekkor lesz igazán izgalmas a történet, de a vége felé ismét érdektelen marad az egész, aztán a finálé ismét leköt. Ilyen téren csalódás a Drive.

Összegezve, némi hype-ot érezni ekörül a film körül. A rendezéssel nincsen baj, valóban nem szokványos és egy filmesztéta számára csemege. A színészek is tökéletesen alkalmazkodni látszanak a minimalizmushoz, részesei a Drive különös, leírhatatlan atmoszférájának. A történet nagy nyomot nem hagy (bennem legalábbis nem), amiért kár, hiszen látszik, hogy a rendező érti a dolgát. A Drive-t egyszer meg lehet nézni, de ha nem tesszük meg, nem maradunk le semmiről: 7/10.

Follow Us @soratemplates