A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ádám. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Ádám. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 16., szombat

Veszedelmes viszonyok a 18. századi Angliában - A kedvenc

február 16, 2019 0 Comments














Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A következő darab a 10 Oscar-díjra jelölt A kedvenc.

Tartalom:
A 18. század eleje. Anglia háborúban áll a franciákkal. Ettől függetlenül a kacsafuttatás és az ananászfogyasztás virágzik. A törékeny Anna királynő foglalja el a trónt, nevében közeli barátja, Lady Sarah Malborough kormányozza az országot, s közben el is látja a betegeskedő uralkodót. Mikor egy új szolgáló, Abigail megérkezik az udvarba, bája és talpraesettsége révén Lady Sarah hamar szárnyai alá veszi – Abigail pedig csak az alkalmat keresi, hogy visszatérhessen arisztokrata életéhez. Ahogy a politika és a háború egyre inkább lefoglalja Sarah-t, Abigail szép lassan elfoglalja a helyét Anna mellett. Szárba szökkent barátsága a királynővel lehetőséget kínál számára, hogy megvalósítsa célját, és ebben se nő, se férfi, se politika, se nyúl nem gátolhatja meg.

Forrás: Port



Lanthimos filmje úgy indul, mint egy Jonathan Swift írás: finoman adagolja a szarkazmust. Belép Abigail (Emma Stone), Lady Malborough (Rachel Weisz) távoli kuzinja, előadja a kis utazását az udvarba némi angolos szofisztikáltsággal és illeten de perverz vagy hihetetlen epizóddal. Aztán ebből a lendületből hamar visszavesz a történet, és egy nyugodtabb tempóban folytatódik. Ekkor irányul a figyelem a lényegre, az az a három nőre: Anna, Sarah és  Abigail. A rendező is itt bontakoztatja ki tehetségét, amit korábbi filmjeiban már megmutatott. A három szereplő hús-vér karakterek, sőt a stáblistáig kiismerhetetlenek maradnak. A főszerep Sarah és Abigail küzdelméé a királynő kegyeiért és a nemességgel járó kiváltságokért, látszólag. Azonban a 120 perc sokkal inkább szól arról, hogy egyik pillanat vagy hirtelen jött felismerés hogyan képes gyökeresen megváltoztatni az ember motivációit - ez utóbbi teszi igazán izgalmassá A kedvencet. A nézőt folyamatosan megdolgoztatja az, ami épp a vásznon történik a három nő között, kit mi motivál épp, és meddig képesek elmenni az épp aktuális cél érdekében.



Közhely, de a színészek nélkül mindez nem működne. A legtöbbet Rachel Weisz és Emma Stone játszik, és a történet fő cselekményét is ő karaktereik befolyásolják. Weisz határozott, kimért és őszinte nő, aki képes végigvinni az akaratát - legyen szó személyes befolyásáról vagy politikáról. Őt látva azonban szinte ellentmondásos dolgok merülnek fel: őszinte hazafi, vagy saját érdekét néző ember, esetleg egy hataloméhes nő? Weisz mindegyik szerepben megmutatkozik. Ezzel szemben Stone karaktere a megjátszás nagy mestere, aki nem csak környezetét, hanem eleinte még a nézőt is teljesen megvezeti mosolyosával és kedvességével. Az utóbbi játékból csak néha-néha esik ki, de az is olyan minimális, hogy alig lehet észre venni. Ezenfelül egyfajta kettősség is jellemzi a játékát, még a környezetének szánt kép esetén is. Például a tartalomleírást követő képen: első ránézésre egy kedves és szép lányt látunk, aki várja a királynő parancsát, de ha jobban megfigyeljük a szemöldökök állását és a szájzugot, látszik, hogy nem teljesen tiszta szándékú a szereplő. Ezek az apróságok teszik számomra Stone alakítását kiemelkedővé ebben a filmben. Ő és Weisz játéka mellett háttérbe szorul Olivia Colman mint Anna királynő, de elesettsége és őrülete abból a kevés jelenetből is teljesen átjön. És érdekes, de nem hagy nyugodni: vajon a királynő tisztában van vele, hogy játszanak vele? Ugyanis Colman egy-egy mozzanata, főleg a film vége fele erre is enged következtetni. Szóval kiismerhetetlenségben bőven felveszi a versenyt a másik két aktív szereplővel.

 A kedvenc legnagyobb erőssége a karakterek összetettsége és a színészek, akik ezt megjelenítik. A barokkos díszek és a néha fel-felbukkanó szatirikus társadalomkritika csupán mellékes szerepet játszanak, érdekes kiegészítői három nő karakterdrámájának. Részemről 9/10-es élmény, a tavalyi filmek egyik legjobbja.


2018. szeptember 23., vasárnap

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

szeptember 23, 2018 0 Comments

Érdekes címe van ennek a filmben, nemde? De furaságával ügyesen felhívja magára a figyelmet, és nem teljesen egyértelműen, de azért tudtunkra adja, mi lesz a főtéma: cyberbullying, azaz az internetes zaklatás. Ennyi, és persze a számos pozitív kritika (a film honlapján egy csokorra valót találhatsz itt) elég volt, hogy moziban-nézős lesz a mű, és Ádámmal be is ültünk.

Tartalom:
Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története.
Schwechtje Mihály az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában volt az egyik rendező, korábban számos kisjátékfilmet készített, legutóbbi rövidfilmje, az Aki bújt, aki nem jelenleg a mozikban is látható: A fa alatt című, többszörös díjnyertes izlandi fekete vígjáték kísérőfilmjeként. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első nagyjátékfilmje, amelyben a tehetséges fiatalok mellett olyan színészek tűnnek fel, mint Polgár Csaba, Mácsai Pál, Kardos Róbert, Rezes Judit és Schell Judit.

Forrás: Port


Schwechtje filmjének egyik legnagyobb erőssége annak hitelességében rejlik. A tinédzser szereplőket a karakterükkel megegyező életkorú színészek keltik életre, ráadásul nagyon profi módon (azaz nem idegesítőek vagy fájóan erőltetettek, mint számtalan más tinifilmben). Az őket körülvevő környezet (az iskola, a szülők) szintén nagyon reális, hihető: pörög a Facebook és az Instagram, a fiatalok a virtuális térben könnyebben mozognak, teremtenek kapcsolatot, mint a valóságban (és ezt is nagyon hitelesen, a képernyőre helyezett chatablakokkal teszi élővé a vásznon). És könnyebben okoznak fájdalmat egymásnak, vagy sokkal komolyabb sérelmeket - és ez igazából senkinek se tűnik fel, csak nagyon későn. Azért némi biztonságos, tinédzsereket célzó művekre jellemző "burkot" érezni a történeten (például a gyerekeket körülvevő szervek, mint az egészségügy és az oktatás egész normálisan működnek), de így is sötétebb hangulatú más, mostanában bemutatott tinifilmeknél. Például a Kszi Simonhoz képest a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (a továbbiakban RLSM) egy depresszív, eret vágós történet. A sötétebb tónus nem is túlzás. Az Indexnek adott interjú szerint Schwechtje a filmen bemutatott esetnél sokkal durvább sztorikat is hallott tinédzser interjúalanyaitól, és a lényege is itt van az RLSM-nek: az abszurd, már-már hihetetlen tragédiával és az ahhoz vezető úttal felnyitja a szemünket. Szinte ráüvölt a felületesen szerető szülőkre és iskolatársakra, hogy figyeljenek már a másikra, mert a baj könnyen megtörténik. Mert a gyermekeink nem rózsaszín habos-babos, tiniproblémákban élnek, hanem a való világ kegyetlenségében, amire nincsenek felkészülve. Ezt kevés film mutatja be ilyen nyíltan, és ilyen megrázóan.


A történet persze nem lenne megdöbbentő a profi forgatókönyv nélkül. Schwechtje az animés lány, Eszter (Herr Szilvia) köré építi fel a cselekményt. Tudomást szerzünk a környezetében történő eseményekről (pl. Beni szakítása, Eszter barátnőivel való készülődés a conos performance versenyre), de mindez semmiségeknek tűnnek a lány belső világából szemlélve. A csak ráirányuló fókusz végett könnyen a helyébe képzelhetjük magunkat, ezzel pedig megérthetjük érzéseit is. Nincs itt más, mint egy fiatal lány, aki vágyik más szeretetére, egy olyan, az életében biztos személyre, akire számíthat mindennapi problémáiban. Aztán váratlanul, egy nagyon elegánsan elhelyezett fordulattal Eszter megszűnik főhősnek lenni, és az eddigi események új megvilágításba kerülnek, később pedig a végkifejlet felé is ezen az új szemszögön keresztül haladunk. Ez a húzás nem csak egyszerűen egy új megközelítést hoz az Eszter körüli eseményekbe, hanem az osztály közösség közös univerzumát teszi komplexebbé, és magát a film végét is többrétegűvé teszi. Az események különös láncolatához hasonlóan (amit az előző bekezdés végén írtam le) a többféleképpen elmesélt történet is elgondolkodtat minket, ráébreszthet, hogy nem szabad felületesen ítélkeznünk, hanem meg kell értenünk az ok-okozatot. A jövőben ugyanis így kerülhetjük el a tragédiákat.

Az RLSM az őszi mozi kínálat egy kellemes meglepetése, sőt, nálam felkerült az utóbbi évek kedvenc magyar filmjei közé is. Az elejétől a végéig hiteles, kiemelten fontos témát hoz közel mindenkihez, ezenfelül pedig nagyon fordulatos, bőven kínál izgalmat a nézőnek. Sok rossz dolog nem mondható rá, talán csak annyi, hogy itt-ott kicsit mintha veszteni lendületéből a történet, és kicsit megmosolyogni való volt az amatőr anime-utánzat a filmben, de utóbbit fogjuk a kis költségvetésre (a Magyar Filmalap ugyanis nem támogatta Schwechtje filmjét). Az RLSM 9/10-es filmélmény, ajánlom mindenkinek.

2017. augusztus 5., szombat

Az emberi számítógépek - A számolás joga

augusztus 05, 2017 0 Comments

A most fiatalnak vagy fiatal felnőttnek számító korosztálynak az űrkutatás és az űrverseny időszaka már-már mítoszinak tűnik, hisz már csak szüleiktől, nagyszüleiktől, vagy épp könyvekből és filmekből ismerik az elmúlt évek eseményeit. És mivel mi már csak szájhagyomány útján hallunk az emberi történelem ezen szakaszáról inkább tűnik az egész pátoszosnak, mint valóságosnak. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy jártunk-e a Holdon, inkább azt érzem, nem ismerjük a teljes történetet. Pedig bőven akadnak olyan pillanatai ennek a korszakra, amire nem feltétlen lehetünk büszkék. Ezekkel a pillanatokkal néz szembe a Gagarinról készült életrajzi film, de Theodore Melfi tavalyi, Oscarra is jelölt filmje, A számolás joga is. A történet három afro-amerikai nő karrierjét mutatja be a NASA-nál. Utólag köszönöm Ádámnak, hogy felhívta figyelmemet a filmre. 

Tartalom:
"Az ötvenes évek vége: az Egyesült Államok elképesztő hajszával igyekszik legyőzni az űrversenyben Oroszországot. De már úgy tűnik, pénz, ész és elszántság mind kevés lehet... amikor találnak néhány kiaknázatlan, kihasználatlan lángeszet, akiket addig senkinek nem jutott eszébe használni. Hiszen többszörösen gyanúsak: nők és feketék.
A három nő igazi emberi kompjúter: senki nem érti, hogyan képesek megcsinálni azokat a számításokat, amiket végeznek, de rakétasebességgel emelkednek a NASA ranglétráján, ott, ahol a kor legnagyobb tudósai dolgoznak. A cél: John Glennt feljuttatni az űrbe... és azután haza is hozni. "

Forrás: Port


A film alapjául Margot Lee Shetterly azonos című dokumentumregénye szolgált, ami a II. világháborútól kezdve egészen a hidegháború végéig nyomon követi a három nő - Katherine Johnson, Dorothy Vaughn és Mary Jackson - életútját. Mindhármuké külön érdekes sors rengeteg küzdelemmel és sikerrel egyaránt, igazi példaképek lehetnek bárki számára. A film kisebb szeletet metszett ki a hölgyek életéből, ahogy az a fenti tartalomleírásból is kiderül: épp egy szükségessé vált kinevezéskor látjuk őket, az ő esetükben egy addig megszokott életük egy új szakaszában - mint egy jó novella esetében. Ezzel indul az amerikai társadalom egy olyan részének bemutatása, amire nem feltétlen lehetnek büszkék. Nagyon érdekes kontraszt volt végig, amikor különböző archívfelvételeket (pl. Kennedy beszédei) láthattunk a közös összefogásról és célról, de közben a tényleges munkálatokban a három főszereplőt folyamatos atrocitások érték azért, mert színes-bőrűek. Az akkor Virginia államban (ahol a történet játszódik) még érvényben lévő Jim Crow-törvény (röviden: eszerint szegregálták a feketéket) pedig a hétköznapi életet is nehezítette számukra. Kérdés, hol van itt az egyenlőség és az együtt írunk történelmet-elv? Természetesen mindannyian tudjuk a választ, és a körülmények miatt is fantasztikus a három tudósnő teljesítménye, hisz az előítéletek és szegregáció ellenére jutottak el oda, ahova. 


A film fokozatosan mutatja be, hogy Katherine, Mary és Dorothy milyen belső harcokon mennek keresztül a szakmai elismerésük kivívásáért. Eleinte még ők is ragaszkodnak a törvényesített, de végtelenül nevetséges előírásokhoz, miszerint külön kávégépből kell napi italukat főzni, vagy az egész történetet végigkísérő motívum a szegregált mosdó, ahová Katherine-nek vagy 40 perc eljutni, mert egy másik épületbe helyeztek egyet. Aztán eljön az a határ, amit már egyikük sem visel el, s ezzel együtt kirobbantják a maguk forradalmát. 
Fontos a film témája, hisz annak ellenére, hogy a legtöbb fejlettnek nevezett országban azonos jogokkal rendelkezünk, a mindennapjaink még nem mentesek a faji alapú megkülönböztetéstől. Saját hazánkból és más európai országokból is számtalan példát tudnánk mondani rasszizmusra vagy kirekesztésre. Az USA-nál maradva ott van a Harvard, ahol idén először sikerült elérni, hogy abszolút többségben nem fehérek, hanem a kisebbségek tanulnak a neves intézményben. Ehhez vagy 380 év kellett. De ha nem a rasszizmus problémája felől közelítünk, akkor is fontos alkotás A számolás joga. Az iskolában, később pedig a munka világában is ér minket hátrányos megkülönböztetés akár azért, mert introvertáltak, érzékenyek vagyunk, nem öltözünk a legelső divat szerint, nem nyaraltunk Görögországban, vagy pont azért, mert igen, vagy egyszerűen nem néznek minket intelligensnek - végtelenségig lehetne folytatni az ilyen esetek felsorolását. Mondanivaló tekintetében ez a film ezekről is szól. 


Fontos történet fontos emberekről, azonban a felépítése nem teszi teljesen lehetővé azt, hogy a film felérjen a témához. Ahogy már említettem három nő életét ismerhetjük meg a NASA falain belül, de ennek ellenére is a legnagyobb figyelem egyvalakire jut: Katherine. Már az első percekben megtörténik az ő kiemelése, amikor látjuk gyerekként és a szülei küzdelmét azért, hogy a szegregáció ellenére is a lányuk fantasztikus képességeinek megfelelő elit iskolát találjanak. Dramaturgiailag valószínűleg John Glennt űrbe juttatása igényli a matematikus középpontba helyezését, viszont - ahogy a Port.hu egyik cikkében is írják - "sokkal több emberről szól a történet, mint amit a filmben látunk." Katherine mellett háttérbe kerül Mary és Dorothy, az ő útjukat olyan mélységig, mint a matematikusnőét nem ismerjük meg, miközben hasonlóan fontosak: egyikük kiharcolta, hogy ugyan ott tanulhasson, ahol a fehérek, a másik pedig bizonyította, hogy ugyanúgy el tud látni egy vezetői munkakört, mint bárki más. Röviden Katherine kiemelésével, de a többiek párhuzamos bemutatásával nem feltétlen érezhetjük azt, hogy mindenkit teljesen megismertünk, a valószínűleg meglévő szándék ellenére. Talán sorozatként jobban működött volna a három hölgy élete (1 évad 1 nő), mint a filmvásznon, s kevésbé éreznénk azt, hogy valami kimaradt.

Természetesen nem rossz film A számolás joga, sőt, fontos alkotásnak tartom, és örülök, hogy elkészült. Annyi a baj csak, hogy nem találta meg a tökéletes egyensúlyt a három főszereplő története között. Emellett - bár nem emeltem ki fent - megvolt itt is a hollywoodi filmek "gyerekbetegsége", ami engem mindig irritál: szájbarágás. Szerencsére sok jelenet inkább képileg jelenítette meg a nők megkülönböztetést, ezzel is jobban érzékeltetve a kirekesztés érzését (lásd fenti totál plánt/nagytotált), a színésznők szájába rakott direkt mondatok nagyon rontották a már említett zseniális képi megoldásokat. Így lesz nálam 8/10. A jövőben pedig mindenképpen sort akarok keríteni Shetterly dokumentumregényére, amiben többek között egy negyedik hölgy, Christine Darden is bemutatásra kerül. 

2017. február 26., vasárnap

Nincs több szabály

február 26, 2017 0 Comments

2011-ben robbant be A szürke ötven árnyalata a köztudatba, de eddig úgy éreztem, jobb, ha nem pazarolom erre nem időmet. Nem vagyok nagy rajongója a romantikus történeteknek, az erotikus romantikusnak se, hát még ezeknek a műfajoknak egy állítólagosan rossz példányának! Minek foglalkozzak vele? A folyamatos hype-nak és a vele kézben járó gyűlöletkampánynak köszönhetően azért akaratlanul is képbe kerültem a történetet illetően, így tudtam többé-kevésbé érteni a film 2. részét, A sötét ötven árnyalatát. Mellesleg, hogy kerültem a moziba és ott miért pont ezt a filmet néztem meg, mondjuk a Jackie helyett? Ádám barátommal gondoltuk jó brahi lesz ez a mozizás (ne kérdezzétek). 

Tartalom:
"Amikor a megsebzett Christian megpróbálja visszacsábítani az óvatos Anát az életébe, ő új megállapodást akar, mielőtt adna még egy esélyt a férfinak. Miközben ők ketten megpróbálják újra felépíteni a bizalmat egymás iránt, baljós alakok bukkannak elő Christian múltjából, és elkezdik bekeríteni a párt, hogy szétzúzzák a közös jövővel kapcsolatos reményeiket... "

Forrás: Port

A fejük sok mindent elmond a filmről is
Általában mindig megpróbálom kizárni a negatív és a pozitív véleményeket, mielőtt megnéznék egy filmet (vagy elolvasnék egy könyvet - same rules apply), de nem mindig sikerül ezt betartanom. Ezt a Szürkére (bocsánat, a Sötétre) kivetítve: egy botrányosan rossz filmet vártam nevetséges párbeszédekkel, színészkedéssel és történettel. Aztán a legnagyobb meglepetésemre, nem volt olyan rossz a film, mint vártam. Nagyon sok hibája van, azt kár tagadni (mindjárt kitérek rá), de a nézhetetlen kategóriába (legalábbis nálam) azért nem süllyed le. Ráadásként még egész komolyan is elgondolkodtatott a film, amit végképp nem vártam (főleg férfi-nő kérdéseken gondolkodtam el).

Akadnak azért szép jelenetek is
Ahogy mondtam, rengeteg hibája van a Sötétnek. Számomra a legnagyobb a két főhős, Christian és Anna közötti kapcsolat fejlődése volt. Amennyire tudom, az előző részben (nem ártott volna megnézni) egy BDSM kapcsolatot "ápolt" a két fél, amiből Anna végül kilépett. A 2. rész itt veszi fel a történet fonalát: főhősnőnk próbálja elfelejteni előző kapcsolatát és karrierjét építeni egy könyvkiadó irodájában. Azonban az a lezáratlan ügyekkel szokás, kísértik az embert: Christian ismét belép a lány életébe és megpróbálja visszacsábítani őt. A problémáim innentől kezdődtek. Számomra Grey a stalkerek megtestesítője (a filmes bemutatása alapján), akitől sikítva rohannék el. Először Anna is így cselekedne, de a vonzódása/kíváncsisága/a régi jó dolgok miatt új alkut kínál exének: kezdjék újra új szabályokkal. Először is, egy olyan férfi, aki csak egy birtokolni való tárgynak tekinti a nőt, nem engedi kibontakozni azt az életben attól menekülni kell, nem pedig a kvázi lehetetlent (a teljes megváltozást) várni. De a filmhez hasonlóan legyünk jóindulatúak, és mondjuk, a megfelelő elhatározással megváltozhat az illető. Ebből egy nagyon érdekes pszichológiai film is kikerekedne, őszintén, élvezettel nézném, ahogy Grey igyekszik levetni régi szokásait (pokoli nehéz dolog, le kell szögezni), miközben Anna próbál ismét bízni benne - de sajnos ez nem történik meg. A két fél paktuma hamar felbomlik (kb. az első szexjelenettel) és az 1. rész ismerete nélkül van egy olyan érzésem, hogy Annáék itt is ugyanazokat a köröket futják le, mint az előző epizódban. Nagy összeveszések, majd sírós összeborulások. Elég hihetetlen, hogy képesek együtt maradni, de leginkább Annán akadtam meg, hogy mindent elvisel, amit Christian csinál vele. Főhősnőnk nagyon sokszor, ami a pozitív oldala, törekszik a megbeszélésre és a kompromisszumokra, de Christian alig kapható erre, ami elég elkeserítő, főleg annak tudatában, hogy állítólag ő nem tud Ana nélkül élni. A lány másodjára is bizalmat szavaz neki, aztán nagyon jogosan kiáll önmagáért és szót emel Grey szemétségeivel szembe, aztán kiscica módjára visszavonulót fúj és megbocsát, sőt, aláveti magát a férfi akaratának. Amellett, hogy ez valamilyen szinten nagyon követezetlen karakternek mutatja Anát, még egy nagyon rossz képet is közvetít a nőknek: hiába van igazad, akkor is bocsáss meg és tűrj tovább... 


Az ellentmondásokkal teli kapcsolatot a Grey-család megismerése és más kötelező párkapcsolati állomások kicsit feldobják a kapcsolatukat, de azt a mélységet, amit ki lehetne hozni belőlük sajnos alig jelenik meg. Sekélyes felszín marad ez az egész BDSM-mel megspékelt se veled-se nélküled. Ha már szóba került a BDSM: Ádám fogalmazta meg nagyon jól a moziból kijövet, hogy a reklám ellenére (kötözős, szado-mazós, szabályok nélküli erotika lesz itt, emberek!) a film úgy viselkedik, mint egy kisujj eltartós arisztokrata. A BDSM szubkultúrája alig jelenik meg (talán csak a dominance-submission rész és pár segédeszköz van meg), igazából inkább esztétikai kellékként van jelen. Ami pedig a szexjeleneteket illeti, szerintem bőven látott minden 18 feletti filmező bevállalósabb lepedőakrobatikát, mint ami a Sötétben van. De olyat, hogy nyulak módjára bárhol-bármikor, azt talán kevés helyen - mert szexjelenetekben nem szűkölködik a film, ebben legalább hű a markeingjéhez. Csak kár, hogy a cselekmény rovására megy. Alles zusammen, a reklám többet ígér, mint amennyit ad, és ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy ez a kisujj eltartós erotika volt olyan újszerű, ami a világhírnévig vitte a Szürkét?
Az erotika és a romantika mellett a film még próbálkozik némi izgalommal és fordulattal is. Ezzel annyi probléma akadt csak, hogy nagyon rosszul építkezdtek. Minden egyes, meglepőnek szánt fordulat a semmiből szakadt az üzekedő párunkra, de ránk , nézőkre is. Visszaemlékezve egyedül talán Christian életéből előkerült ex-sub feltűnése és annak következményei, és az utolsó jelenetben Elena Lincoln coming-outja hatott úgy, ahogy azt a készítők - gondolom - szerették volna. 

Összegezve a bejegyzést, A sötét ötven árnyalata nem életem filmje, sok hibája van, de még nem esik a nézhetetlen kategóriába. Mivel azért nem untam el magam, így kap tőlem egy 6/10-es pontszámot, de megnézésre azért nem ajánlom. Igazából az a legnagyobb baj ezzel a történettel, hogy nagyon sok potenciált rejt, melyekből nagyon érdekes lélektani dolgokat ki lehetne hozni, ezért fáj legjobban a fejem. Az Anna és Christian kapcsolatáról szóló részben pedig azt hiszem elég jól kifejtettem, milyen rossz kapcsolati mintát közvetít a film. 

Viszont jó a zenéje!


2014. február 18., kedd

Csoportterápia

február 18, 2014 0 Comments

Új év, de a színház túra megy tovább Ádámmal. Most a Madách Színház egy magyar musicaljére (bocsánat, mjúzikeljére) mentünk el, a Csoportterápiára. A nézőtér teljesen megtelt, főleg fiatalak látogattak el a darabra. Vajon mi lehet vonzó ebben a darabban?

Tartalom:
"A zenés komédia sztárszereposztása garancia a két óra felhőtlen kacagásra, a különös emberi sorsok és viszonyok pedig bizonyosan megérintik a néző lelkét. Hat vadidegen, három férfi és három nő érkezik a csoportterápiára. Kezdetét veszi az analízis annak rendje és módja szerint. De vajon az lesz az orvos, akit annak hiszünk, vagy valaki egészen más? Jetti, az üldözési mániával súlyosbított testképzavaros lány leginkább saját maga elől menekül. Ervin Ivánnak látszólag semmi keresnivalója ezen a helyen, de záros határidőn belül kiderül, hogy az amnézia egy speciális esetével állunk szemben, és a másfél óra alatt legalább négyszer mutatkozna be, ha egyáltalán tudná a nevét. Sziszi táncos az Operában, ami önmagában előrevetíti baljós árnyait, Trixi krónikus hazudozó, Lajos megrögzött hipochonder, aki elveszett testvérét keresi, Natasa pedig őrületes lelki problémákkal küzd: múltkor a plázában nem tudott leparkolni a dzsippel."

Forrás: Port


Szórakoztató - egyszerűen ennyivel magyarázható a sikere. Láthatunk hat tipikus emberfigurát kifigurázva, akiknek az összeeresztésén dőlhet az egész színház. Az egymásra való dobálózások, a helyzetkomikum, a régi poénok előhozása mind szórakoztatóak, nem erőltettek (bár néhol kiszámíthatóak). Ez a recept, néhol megtarkítva szórakoztató dalokkal, tart az első felvonásig, az Áramszünetig. Utána kissé komollyá válik a musical: nagy vallomások és életsorsok. Itt érezhető igazán az, vagy erősödik meg az az érzés, hogy a darab szereplői akár mi is lehetünk. Itt felmerül a kérdés: mégsem pusztán a szórakoztató mivoltával magyarázható a Csoportterápia? Általában az emberek (a maiak mindenképpen) szeretik önmagukat látni, saját problémáikat mindenképpen - ennek az igénynek is tökéletesen megfelel a musical. 


Annak ellenére, hogy "csoportterápiára járni" kellemes és szórakoztató kikapcsolódás, azért van egy-két apró zavaró dolog, ami fölött nem lehet elsiklani. Jó a történet felépítése, nem egyenetlen, a vége meg is tud lepni. Ott vannak a jó dalok, musicaldarabhoz illően előadva. Külön-külön teljesen jó mindkettő, de együtt adhat némi furcsa érzést. A cselekmény felépítése és alapszituációja inkább egy hagyományos drámára emlékeztet, így lehet nehezen elfogadható a történésekbe beékelődő éneklés. Másrészt, ma már a musical eléggé szabados műfaj, szinte mindent elbír - innen nézve nincs gond itt. Ami még zavaró volt, hogy némelyik poén egy idő után kicsit megfáradt, de összességében nem volt zavaró.

Szóval, Csoportterápiára járni jó, jó. Nem-színházasoknak is ajánlott a darab, kellemes kikapcsolódás és nem is adják későn: 9/10

Follow Us @soratemplates