A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cleo. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cleo. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. február 18., szombat

The game is on

február 18, 2017 0 Comments

Ha jól számolok, most 3 évet kellett az új Sherlock évadra várni, bár tavaly kaptunk egy Christmas specialt. Tudom, hogy a két főhőst alakító színész, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman elfoglaltságai miatt vonul nagyobb szünetekre a sorozat, de ennek ellenére is valahogy elveszett a rajongásom. És sajnos az új évad sem hozta vissza a kezdeti lelkesedést. 

Tartalom:
"Egy titokzatos elkövető a néhai brit miniszterelnöknőt, Margaret Thatchert mintázó fejszobrokat tör össze. Az új évadban a zseniális Sherlock Holmes az ő nyomába ered."

Forrás: Az IMDb nyomán


Sok rajongó hiányolja a széria azon időszakát, amikor inkább a bűnügyek, nem pedig a karakterek voltak középpontban. Teljesen érthetőek az érzéseik, de mégsem csatlakoznék az ő táborukhoz, hisz, hasonlóan a krimis vonalhoz, szerintem érdekes volt a szereplők belső világa is. Talán Sherlock színlelt halála után nem is lehetett volna nagyon más irányba menni, de kihagyni semmiképpen sem szabadott volna ezt a vonalat. A 4. évadnál azonban eszembe jutott, hogy némi aránytartásra szükség lett volna. Érzelmesebb emberként élveztem az 1. epizódban John és Mary családdá válását, régi rajongóként Mrs. Hudson jeleneteit, a 2. részben pedig Sherlock mélypontját (természetesen kivitelezés szempontjából), de ennek ellenére is úgy éreztem, Moffaték sok minden fölött átsiklottak. Egyik ilyen, az átívelő szálnak nevezett "Miss me?" üzenet, ami azt sejteti, hogy Moriarty mégsem halt meg. A karácsonyi epizódban és az 1. részben még voltak utalások erre a szálra, viszont a 2. részben mintha teljesen elfeledkeztek volna róla az írók, egészen a zárójelenetig (Eurus). A fináléban végül ismét előkerült a Moriarty szál, egy eddig nem látott módon válaszolták meg a látott rejtélyt (spoiler: Eurus, az eltitkolt Sherlock testvér, aki korábban kapcsolatba lépett Moriartyval nagy tervének kivitelezéséhez). 


A továbbiakban spoilerekkel beszélnék az évadzáróról, ugyanis másként nem lehet. Eurus felbukkanása kétségtelenül a meglepetés erejével hatott, de az eltitkolt testvér szál miatt van a karakter miatt egy olyan érzésem, hogy ez olyan klisés lett. Sajnos az ilyen-olyan eltitkolt rokon nagyon sokszor ellőtt fordulat, így hiába a felvezetés, ez a történeti elem hosszú előzménytörténete miatt (gondoljunk irodalomra, filmekre, sorozatokra or whatever) nem tud teljesen jól működni. Szerencsére a karakter tartogat némi érdekességet, és kétségtelen, hogy ehhez nagyban hozzájárul Sian Brooke alakítása. Akadt például Eurusszal kapcsolatban jó pár korábbról ismert irodalmi vagy filmes utalás: ilyen maga a figura, az elzárt, őrült nő, ami Jane Eyre-ből ismert the madwoman at the attic, azaz Rochester feleségére utal (mellesleg a karácsonyi részben is akadnak hasonló irodalmi "megidézések"), az epizód felépítése (túlélni Eurus gyilkos játékát) pedig a Fűrészt juttatja eszembe. Ezek elég érdekessé teszik az új karaktert és a finálét is, főleg a próbatételek izgalma. Viszont hiába a jó díszletezés, ha a 3. részben se találhatóak meg az arányok ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy vagy a szereplőkre vagy a történetre koncentrálnak túl sokat. Itt szintén a szereplők vannak porondon, emiatt pedig a történet kidolgozása kevesebb figyelmet kap. Igazából hasonlót éreztem itt, mint a Zsiványok antológiában szereplő Gillian Flynn "Mivel foglalkozol?" című novellájánál: nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon okosan lett felvezetve az egész mű vagy csak paraszt vakításnak vagyok szemtanúja. Sherlockék szinte minden feladványt megoldanak, amit Eurus ad nekik, erre a nő a semmiből előáll még valami durvábbal vagy okosabbal, hogy így licitáljon a főszereplőkre. Felmerül viszont a kérdés: tényleg hihető az, ahogyan túltesz Sherlockékon? Nagyon kérdéses.

Akadtak olyan momentumai az új Sherlock évadnak, melyeket élveztem, viszont többet lehet beszélni a hibáiról, hisz akad bőven. Így összességében úgy érzem, jobb, ha a készítők még a csúcson hagyják abba. 7/10 a pontszám, de csak a hangulat és a színészek tolták feljebb. Szerintem azok, akik eddig kitartottak Sherlockék mellett, azok biztos találnak maguknak valót az új részekben. Én sajnos kicsit elhidegültem Moffaték világától a sok várakozás és az első részek szellemiségének hiánya miatt. 

2016. szeptember 18., vasárnap

Love crime

szeptember 18, 2016 0 Comments

2015. november 16-án egy nagy szerelmem távozott a televízió képernyőjéről. Igaz, a Hannibal ezen évada nem volt olyan, mint ahogy vártam (erről később bővebben), de mégis vérzett a szívem, mikor olvastam tavaly a kasza hírét. Bár Bryan Fuller biztosította a fannibálokat, hogy lehetséges a folytatás vagy egy mozifilm lehetősége, de ez nem tudta elfeledtettni velem a veszteséget. Így, jelenleg ez az utolsó alkalom, hogy kifejezzem rajongásomat a Hannibal sorozat iránt. 

Tartalom:
"A második évad megdöbbentő fináléját követően Hannibal pszichiáterével, Bedelia Du Maurierrel Európába szökik az FBI elől. Dr. Lecter étvágya azonban az új körülmények között sem csillapodik. A gourmet pszichopata végül új álnévvel Firenzében telepszik le, és munkát vállal a Palazzo Capponi múzeumnál. Úgy tűnik, Hannibal elégedett új életével, ám mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Valentin napra üdvözlőkártyát küldjön Will Grahamnek ."

Forrás: Port


Sokat gondolkodtam a 3. évad premierje előtt. Őszintén, el nem tudtam képzelni, miként fogja Fuller folytatni a történetet, hisz gyakorlatilag a 2. évad is tekinthető a sorozat teljes lezárásának. Azonban képes volt olyan irányba terelni a sorozat világát, ami meglepett. Ahogy a fenti tartalom leírásból is kiderül, Hannibal Bedeliával együtt Olaszországba megy. Kettejük párosa kárpótolni látszik Will és Hannibal kettősét (ami természetesen nem tűnik el maradéktalanul ebből az évadból se), roppant érdekes volt figyelni a két szereplő viszonyát, egymástól való függésüket (vagy kihasználását?). Az olasz környezet ehhez pedig tökéletes háttér is volt: olyan kifinomult és művészi helyet kapunk Firenzében, amiben Hannibal, akiről mind elmondható a kifinomultság és a művészetek iránti érzékenység, szószerint lubickolhat, de hozzá hasonlóan a készítők is. Számos nagyon erősen megkomponált (itt tényleg csak ezt a szót érdemes használni) jelenet meséli a történetet vagy csak épp segít elmélyedni egy-egy karakter belső világában. Viszont mindennek van határa. A Vörös sárkány-szálig úgy éreztem, hogy ez az évad kezd elmenni egy öncélú művészfilm irányába, és ez eddig azért nem volt (legalábbis annyira) jellemző  a sorozatra. Az évad elején sok epizód elment ilyen nagyon szépen megalkotott jelenetekkel, amelyek viszont a történethez nem sokat adtak hozzá. Lehet, egy újranézés során másként látnám, de mindig tartom magam hozzá, hogy valamilyen szinten elsőre is kell egy értelmezési réteget átadnia egy műnek. Ebben az évben a Hannibálnál ez néha nem teljesült. 


Az évad másik felével még egy nagy problémám volt. Innentől előfordulhatnak spoilerek, szóval aki még nem nézte meg a sorozat ezen évadát, kicsit szkippeljen itt a szövegből. A premier előtt Fuller több interjújában is ködösen beszélt arról, kik is élték túl Hannibal menekülését. Személy szerint Willt és Jacket tippeltem túlélőnek és ez be is jött. Aztán kezdtek előjönni olyan szereplők (pl. Chilton), akiknél fizikai képtelenség, hogy életben maradhattak a 2. évadban történtek után. Szokták mondani a sorozat kapcsán, hogy semmi sem az, aminek látszik, de a meglepetés kedvéért talán nem kellene áthágni a fizika határait. Másrészt, Fuller hitegetése miatt (hogy csak két karakter élte túl) szintén csalódás ez a sok hihetetlen feltámadás, nekem elég olcsó megoldásnak tűnik mind. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért gyűltek volna össze, hogy most igazi revansot vegyenek az ellenük elkövetettekért. Érdekes volt némely szereplő szövetségét figyelni (pl. Dr. Bloom és Mason), de ennél többet nem nagyon adtak hozzá a sorozathoz. Spoileres rész vége. 


A két fő negatívum mellett kaptunk szerencsére jó dolgokat (pl. Chiyo, Miriam) is, amik szerencsére el tudtak juttatni a 3. évad fénypontjáig, a Vörös sárkány történéseiig (aki nem lenne jártas a Hannibál világában: ez Thomas Harris Hannibál-sorozatának kezdő kötete, amit A bárányok hallgatnak követ). Itt lépett színre egy új nem beszámítható alak, Francis Dolarhyde, a Vörös sárkány, akit Richard Armitage fantasztikus alakításában láthattunk. William Blake azonos című festménye, mint prominens szimbólum végigkíséri a karaktert és a jeleneteit is. Mozdulataiban és puszta jelenlétében érezni, hogy egy hétköznapi emberből miként lesz fenyegető szörnyeteg. Egyik legerőteljesebb jelenet ilyen szempontból, amikor a Sárkány elviszi vak barátnőjét egy tigrishez (megint egy Blake referencia, mellesleg: ebből is látszik, hogy mennyire sokrétegű ez a sorozat). Egyszerre van jelen a gyengédség és a veszedelem, a halálos fenyegetés, mindazon tulajdonságok, melyek Francisben megtalálhatóak. A Hanniballal való kapcsolatba lépés pedig újabb izgalmakat, de leginkább újabb pszichológiai merülésbe invitálja a nézőt, egy korántsem hétköznapi utazásba az emberi lélek sötét mélyébe. Will és Hannibál kapcsolata is újabb fordulatokat hoz, amit a Sárkány felbukkanása csak még zavarosabbá tesz. Mindez végül az évadfináléban teljesedik ki és éri el végső kibontakozásást és nyer új formát.

Habár a Hannibal 3. évada elmaradt az első kettőtől, azért Bryan Fuller meg tudta mutatni, hogy még rengeteg megosztanivalója van, amiről pedig nekünk is sok megbeszélnivalónk lesz. Példa erre ez a bejegyzés is, hisz lassan másfél év távlatából is hosszan tudok írni a sorozatról, és jaj mennyi mindenről nem esett szó! Ezért is sajnálom, hogy egyelőre nem folytatódik a sorozat. Egy igazi kuriózummal lett szegényebb a sorozatjunkie-k világa. Szép lezárást kaptunk, az évad kezdeti nehézségei miatt lesz 8/10 a pontszámom, de magát a sorozatot a szívembe zártam és sosem feledem. 

2014. augusztus 10., vasárnap

Back to the Pie-Hole

augusztus 10, 2014 0 Comments

Bryan Fullers sorozata, a Halottnak a csók szinte ugyanott folytatja a történetet, ahol az 1. évadnál abbahagyta. Ismét a Pie-Hole-ban vagyunk, ahol találkozunk kedvenc pitesütőnkkel, Neddel, bájos szerelmével, Chuckkal. Páros mellől pedig természetesen nem maradhat el az anyagias Emerson Cod nyomozó és a lelkes pincérnő, Olive sem. 

Tartalom:
"A felnőtteknek szóló mese középpontjában Ned áll, egy pitekészítő fiatal srác, egy nagyon különleges képességgel. Kisfiúként Ned rájött, hogy egyetlen érintésével fel tudja támasztani a halottakat, azonban ha még egyszer megérinti, ismét meghal, de most már végleg. Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Emerson Cod, egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távozottakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad. Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt, így plátói, romantikus kapcsolatuk nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezi."
Forrás: Port



A bevezetőben nem hiába lettek kiemelve a szereplők. Az előző évaddal ellentétben, a 2. évad a bűnügyek helyett nekik szentelt nagyobb figyelmet. A 13 epizód alatt továbbmélyül Ned és Chuck kapcsolata: megélnek jót és rosszat benne, némi időt szentelnek önmaguknak is. Továbbá pedig megismerjük az ő családi hátterüket is, s szembesülniük kell azzal is, hogy a szerelem vagy a család fontosabb-e vajon. Olive helyzete is tovább bonyolódik: nem elég, hogy még mindig reménytelenül szerelmes a pitesütőbe, de iszonyú titkokat kell magában hordoznia. Utóbbi alól csak a zárdában töltött napok adhatnak feloldozást Olive számára. Ami üdítő volt a 2. évadban, hogy a mogorva Emerson Cod magánéletébe is bevezették a nézőket, s fény derült a legnagyobb rejtélyre: Emersonnak érző szíve van. Legutolsó sorban pedig Chuck nagynénjei, Vivian és Lily körül sem lesz teljesen nyugodt az élet. 
Azonban hiába lett karakterközpontú ez az évad, a heti ügyek nem tűntek el teljesen, csupán egy-két részből kellett őket hiányolnunk. Az előző évadhoz képest ezek a bűnügyek már kidolgozottabbak voltak, miközben megtartották az eredeti abszurdságukat. A méhlányoktól kezdve a kajapókerig mindent láthattunk, még egy bizarr süteményvásárra is ellátogathattunk. 


Azonban néhány zavaró elem akadt ebben az évadban. Egyik, ami leginkább zavart, az a kerettörténet gyors lezárása. Az évad során fokozatosan építették fel minden egyes szereplő problémáját, és hasonlóan jól adagoltak voltak az újabb és újabb információk a karakterek múltjáról. Azonban az utolsó részben a heti ügy után gyorsan lezártak minden felépített szálat, ezzel furcsa hatást hagyva: most akkor nem is voltak olyan hangsúlyosak ezek a történések? Egyrészt, a sietség érthető, hiszen a sorozat - úgymond - kaszát kapott, így mindenképpen le kellett zárni a teljes történetet. Másrészt, elegánsabb lett volna, ha mondjuk egy nagy mozifilmmel zárják le a sorozat eseményeit. Hogy ez működött volna-e, az már sajnos örök rejtély marad.
Továbbá még annyi hibát lehetne kiemelni, hogy ebben az évadban kissé túlzásba vitték az amúgy szórakoztató és elmés szójátékokat. Egy idő után nehéz volt rájuk figyelni, mindegyiket megérteni. 
Összességében, a Halottnak a csók 2. évada hozta az előző évad színvonalát, néhány ponton felül is múlja azt. Azonban az elsietett lezárás rontja kissé az összképet, így ez az évad 9/10-es pontszámot kap. Titkos reményem pedig az, hogy egyszer vagy újrakezdik, vagy valahogyan folytatják. 



2014. július 30., szerda

Go back to the beginning

július 30, 2014 0 Comments

"Ha meg akarsz ismerni egy történetet, akkor vissza kell menned az elejére" - szól Henrik király trónján ülve a Tudorok című sorozat nézőihez. És valahol igaz is a mondat. Általános műveltségünkben VIII. Henrik leginkább az anglikán egyház alapítás és a rengeteg feleség miatt jelenik meg. Történelem óráról tudjuk, hogy mi a történet vége: egy elkeseredett küzdelem fiú utód nemzéséért mindhiába. Michael Hirst, a sorozat alkotója úgy gondolta 2007ben, hogy érdemes a közismert történet mélyére menni, a kezdetekig. Mellesleg, a sorozat ajánlását köszönöm Cleonak. 


Tartalom:
"Szenvedély, becsvágy és árulás mozgatja e lenyűgöző történelmi drámát, mely VIII. Henrik hírhedt 40 éves uralmának korai éveit dolgozza fel. Az ifjú király 19 évesen kerül a trónra. Az állami ügyek kevésbé érdeklik, így a hivatalos dolgok a hatalomittas Thomas Wolsey kardinálisra maradnak, miközben az angol uralkodó saját vágyainak beteljesítésén dolgozik. A VIII. Henrik belső köreibe tartozók számára - melybe Wolsey kardinális, az uralkodó második felesége, Boleyn Anna, a katolikus mártír Mórus Tamás, és Norfolk hercege is beletartozik - a legnehezebb feladat az önző király kegyeiben maradni."

Forrás: Port


Anno a sorozat a HBO vetélytárs csatornáján, a Showtime-on futott, mint a Róma sorozat vetélytársa. Az első évad alapján méltó vetélytársnak ítélhető a Tudorok sorozat. A mostanság kötelező eye-candy és szexjelenetek mellett a készítők adtak a minőségre is. A kosztümös filmekhez hűen korhű ruhákban jelennek meg a megelevenedett történelmi személyek. Ennek a kiemelése azért szükséges, mert a Tudorok esetében különös figyelmet fordítottak a jelmezekre is, némelyik ruhadarab ismerős lehet a korabeli festményekről is (mint például Thomas Wolsey bíborosi ruhája): így könnyen megteremtődik a reneszánsz hangulat (az autentikus zenével karöltve), ami elengedhetetlen ennek a történetének az elbeszéléséhez, ahhoz, hogy a nézőt könnyen elrepítse az adott korban. Ebben mindenképpen nagyon erős a sorozat. 
A Tudorok másik érdekes vonása, hogy lehozza a mi szintünkre a szinte már legendának, de mindenképpen misztikusnak számító személyeket. A képernyőn sokkal inkább átélhető így a szereplők öröme vagy válsága, mintha csak azt olvasnánk róla. A filmművészet tárháza és a tehetséges színészek is nagyban hozzájárulnak a karakterek emberségéhez. Ilyen téren az egyik legerősebb rész a járványos volt: Henrik szinte már beteges félelme a megfertőződéstől áttelepedett a képernyőn kívülre is. Továbbá maga a történetvezetés megközelítése is inkább az emberségre tereli figyelmünket, így nyilvánulhat meg leginkább az adott korszaknak a gondolkodása is (pl. Henrik álma, hogy fiú örököst nemzzen vagy húgának a szabadság utáni vágya). A humánosabb megközelítés viszont eredményezett egy érdekesnek mondható cselekményfelépítést. Az első évadra elmondható, hogy főleg epizódikus: minden egyes epizód egy adott udvari probléma köré épül, amelyet próbálnak megoldani. Ez a megoldás mindenképpen elegáns, mivel ilyen helyzetekben és konfliktusokban lehet a karaktereket bemutatni. Emellett viszont kapunk az évadon átívelő szálat is, ahová kicsúcsosodhat a történet. Az epizódikus részekből lassan, de szemmel láthatólag építkezik a cselekmény: egyszer kevésbé, máskor pedig nagyon meglepve a nézőt. 


Összességében, nem gyenge sorozat a Tudorok, legalábbis az első évad alapján. Rendelkezik a megfelelő körítéssel (autentikus zene, jelmezek és díszletek), izgalmas és emberközeli megközelítéssel kezeli és mutatja be VIII. Henrik udvarának fontosabb személyeit, őket pedig remek színészek keltik életre (főleg Thomas Wolseyt játszó Sam Neillt tudnám kiemelni). Azonban hiába a sok erős elem, valamitől mégsem tud teljes lenni az első évadban a történet. Sokszor éreztem azt, hogy a cselekmény szempontjából fontosnak vélt események nem kapnak elég hangsúlyt, amelyet egy drámától elvárnánk. Pedig ehhez vannak bőven eszközök, ahogyan a járványos rész is mutatja vagy akár az évadzáró. 
A sorozat további hibái közé a történelmi hűtlenséget lehetne felírni. Először is, hiába hozza remekül Henriket Jonathan Rhys-Meyers, az első epizódokban nehéz volt őt elfogadni a király megszemélyesítőének (ugye tudjuk, hogy Henrik feltehetőleg így nézett ki). Ezen kívül néhány történelmi csúsztatás is tetten érhető a cselekményben (pl. Wolsey sorsa). Bár ezek a hibák megbocsáthatóak, hiszen a drámaibb történet céljáért (a "hamisítás) vagy az eladhatóság miatt (Rhys-Meyers) döntöttek ilyen változtatások mellett. Azonban a hangsúlyozásra jobban kellene figyelni. Így 9 és 8 közötti a Tudorok első évada, de inkább egy 8/10, mivel a cselekmény folyása nem volt végig egyenletes és lendületes (pl. sok idő elment Henrik és Katalin veszekedésével, amelyek végül is ugyan arról szóltak).

2014. május 26., hétfő

I am full of myself

május 26, 2014 0 Comments

Bryan Fuller eddigi tévés pályafutása alatt egy sorozata elért a 3. évadig: az NBC-n futó Hannibal. Hosszas mérlegelés után azt kell mondani, hogy megérdemli a történet a további évadot, hiszen egy év alatt is már rengeteget fejlődött, s képes volt megújulni is, ahogyan megmaradni a saját stílusánál.

Tartalom:
"Will a baltimori elmegyógyintézetben senyved. Hamarosan bíróság elé idézik olyan bűnökért, amelyeket valójában Hannibal Lecter követett el. Eközben Hannibal vidáman éli életét, és boldogan hódol a kulináris élvezeteknek. Ráadásul, Jack Crawford nyomozó felajánlja neki, hogy töltse be Will megüresedett profilozói állását az FBI-nál. Jack és csapata ugyanis újabb rejtélyes esettel áll szemben: munkások a folyóban feldarabolt emberi testrészekre bukkannak. Időközben azonban Will az elmegyógyintézet orvosainak segítségével visszanyeri emlékeit, ráeszmél, hogy ki juttatta új "lakhelyére", és arra is, hogy valójában kicsoda Hannibal Lecter. Will Crawford nyomozóért üzen, hogy megossza vele új felismerését. Ki hisz azonban egy elmeháborodott, brutális gyilkosnak vélt embernek?"

Forrás: Port


A 2. évad ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Will a börtönben próbálja bizonyítani ártatlanságát annak ellenére, hogy szinte mindenki Hannibal oldalán áll, aki nem mellesleg át is veszi Will helyét az FBI-nál. Valahol itt történik meg egy törés a már tavaly elkezdett Will-Hannibal mérkőzésben. A szerepek felcserélődnek, így az eszközök is. Ezekből egy fantasztikus pszichológiai keringő kerekedik ki. Először távolodnak, majd egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lassú közeledés alatt nem csak egymással, hanem magukkal is küzdenek: mindkettejükben ott munkál a másik iránti érdeklődés. Willben a bosszúvágyból fakadó elszántság, Hannibálban pedig a vágy arra, hogy valaki saját valójában fogadja el. Ezeknek az érzéseknek a feltárásával bemutatják, hogy egyik főszereplő se pusztán jó vagy rossz: mindkettőben egyaránt megtalálhatóak az egyszerű emberi motivációk és a lélek sötétsége is. S ami a legcsodálatosabb ebben a különös egymásnak feszülésben az, hogy szinte szavak nélkül van bemutatva. A nézőt a művészfilmi szinteken mozgó képvilág és a gondosan felépített motívumrendszer irányítja (ahogy eddig is). És természetesen az egész küzdelem nem működne Mads Mikkelsen és Hugh Dancy játéka nélkül.


Azonban a történetvezetés megkövetelt bizonyos áldozatokat a harc bemutatásában. Lassan eltűntek a heti esetek, a főcselekmény kapott nagyobb hangsúlyt és kibontást. Emellett pedig kaptunk egy izgalmas mellékszálat Mason és Margot testvérpárosában, akik vélhetőleg később visszatérnek. A fő és a mellékszálak működéséből pedig a nézők kaptak egy fordulatos történetet némi logikátlansággal, vagy egy-egy "leülepedéssel" a cselekményben (szóval itt-ott vontatottabbnak éreztem). De az évad egész felépítése és a finálé kárpótol a hibákért. 
Így visszatekintve ismét egy elég erős évadot szállított nekünk Bryan Fuller a Hannibállal. Izgalmas volt, jó volt rajta agyalni hetente, a kivitelezés páratlan és igényes, csupán egy-egy vontatottabb rész zavarta az összképet. 9/10-et most megérdemli a sorozat. 

Follow Us @soratemplates