A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tinédzser. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tinédzser. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. június 24., vasárnap

Kszi ezt a magyar címet, de azért szeressétek Simont

június 24, 2018 0 Comments

A könyvmolyoknak van egy íratlan szabálya: A film előtt olvasd el a könyvet. Mert az volt előbb, mert úgyis jobb a filmnél - ilyen jellegű okokból létezik a szabály, de igazából ki tudja. Néha én is megpróbálom betartani, de van, amikor nem fogalkozok vele, és megnézem a filmet vagy a sorozatadaptációt. A Love, Simon (nem fogom a magyar címét használni a posztban) esetében az első történt: jóval a film előtt sikerült elolvasni a regény alapot, a Simon és a Homo Sapiens lobbit. Kicsit az olvasásélményen keresztül nézem meg a filmet.

Tartalom:
Mindenkinek jár az igaz szerelem. Ám a tizenhét esztendős Simon Spier számára ez nem olyan egyszerű: családja és barátai még nem tudják, hogy meleg, ráadásul még csak nem is sejti, ki az az osztálytársa, akibe online belezúgott. A két ügy megoldása egyszerre lesz számára kacagtató, rémisztő és sorsfordító.
Forrás: Port

 

A Love, Simon filmként is olyan bátor, mint könyv korában: egy olyan tinédzser vagy coming-of-age történet, melnyek középpontjában egy meleg áll. Ebben az a legszebb, hogy mindenféle sztereotípiáktól mentesen ábrázolja a központi figurát, Simont. Nem túlzottan feminim, nem túlzottan érzékeny, nem is afektál (csakhogy néhány homoszexuális férfi sztereotípiát hozzak fel filmekből), hanem olyan, mint minden fiú. Szereti a zenét, barátai vannak, buliba jár, megtapasztalja a tinédzser kor szinte kötelező állomásait (pl. első lerészegedés, első szerelem). Emiatt is lesz bizonytalan Simon, amikor a coming outjáról gondolkodik: Normálisnak tűnök, de mit szólnának a többiek, ha kiderülne, meleg vagyok? A Blue-val folytatott levelezések során (a középiskolai üzenőfalon teszi nyilvánossá e-mail címét az anonim fiú) beszélheti ki végre az őt kínzó kérdéseket.
Persze nem csak a felnőtté válás rázós pillanatai teszik Simont hétköznapi figurává, hanem esendősége is. Történik ugyanis, hogy a titkos levelezése illetéktelen kezekbe kerül: a színjátszókör kibírhatatlan Martinja screenshotot készít az e-mailekről, és zsarolni kezdi velük Simont: Ha nem hozza össze őt, Martint a fiú csodaszép barátnőjével, Abby Susóval, akkor az iskola tumblrjén végzik a mailek. Ettől félve Simon megpróbál eleget tenni Martin kérésének, ami azzal jár, hogy felborítja barátai közötti kapcsolatrendszert. Simon hibázik, meg is kapja érte "méltó büntetését",  és tetteiért felelősséget vállalva kiküszöböli a csorbát. Ezzel a momentummal válik Simon kicsit felnőttebbé, a könyvben és a filmben egyaránt.


Simon felnőtté válásának pillanatai nem lehetnének olyan átélhetőek, ha nem humorral és némi önirániával ábrázolná őket a film. A könyvvel szembe, ami inkább úgy meséli el a dolgokat, ahogyan azt Simon megélte (néhol humorosan megfogalmazva), a Love, Simon nagyon jól kerüli a drámákat és a túlságosan szívszorító helyzeteket. Minden rosszat némi iróniával mutat be, ezzel kevésbé "cikinek" vagy kevésbé elviselhetetlennek tüntetve fel az adott pillanatokat. Üzenetként is jól működik ez a célközönség (tizenévesek) számára: nehéz ugyan, de ne vegyünk mindent a szívünkre, hanem fogadjuk azt némi nevetéssel. A filmben szereplő momentumok ugyanis - nemtől és bőrszíntől függetlenül - mindannyiunkkal megtörténnek. Mindegyikünk szerelmes ebben a korban abba, aki egy kicsit többet beszél vele, velünk is megesett már, hogy beleszerettünk egy addig barátunknak hitt ismerősbe, és persze megvoltak a magunk kis titkai és identitáskérdései is. Utóbbi kapcsán azt a jelenetet emelném ki, amikor Simon azon gondolkodik, milyen meleg típusú szeretne lenni: képzeletében próbálgatja a szűk ingeket, egyetemista korára mindent szívárvány zászlók borítanának a szobájában, és ugra-bugrálna valami műanyag popdalra. Aztán továbbra is a saját stílusában öltözködik. Attól, hogy meleg, nem kell feladnia addigi életét és személyiségét, sőt.


A bejegyzés végén pedig kapcsoljunk vissza jobban a könyv vs. film kérdéshez. A Simon és a Homo Sapiens lobbi vagy a Love, Simon-e jobb? Mindkettő ismeretében úgy érzem, szépen reflektálnak egymás mondanivalójára (egy meleg tini szembenézése valós énjével, felnőtté válás), miközben egy kicsit rózsaszínes, de szerethető és sokszor humoros nyelven hozza közelebb mindenkihez a témát. Viszont a voksomat a film mellett tenném le, két okból is. Az egyik az, hogy a Love, Simonban átélhetőbbé válik Simon vívódása és élete. Hiába van ott a könyvben a naplóforma, ami hasonló célt szolgál, pont ennek  formának a töredezettsége és rövidsége miatt érzelmileg nem olyan erős, mint a film. Másrészt (mondjuk itt a film formai előnyei is képbe jönnek) a Love, Simonban nehezebb volt kitalálni, ki is Blue. Nem volt nyomozós íze a dolognak, mint a Hobo Sapiens lobbiban, de a képi megoldások miatt mégis jobban működött. Kifejtve: Amikor Simon próbálta kitalálni, ki lehet Blue, ismeretségi köréből nézett ki egy-egy olyan fiút, aki barátságos volt vele vagy gyanús, Blue-ra utaló kijelentést tett. És amíg tartott Simon "nyoma", addig az adott fiúként képzelte el Blue-t. Hiába tudtam a könyvből, hogy ki Blue, de ezzel a kis újítással mégis meg tudtak lepni.

A Love, Simon egy szeretettel teli romantikus kikapcsolódást nyújt annak, aki érdeklődik a melegekkel foglalkozó filmek iránt, de én bátran ajánlom azoknak is, akiket nem izgat a téma. A Love, Simon hatására garantáltan máshogy fogják látni a dolgokat. Nekem is rávilágított olyan nézőpontokra, amelyekekről heteroszexuálisként nem gondolkodtam eddig más megközelítésből (pl. a coming out). Nálam 10/10 a film, nemigen lehet kikezdeni, társadalmi fontossága pedig vitathatatlan.

2014. július 7., hétfő

Csillagainkban a hiba

július 07, 2014 0 Comments

Az elmúlt év nagy dobása a bestseller listákon John Green Csillagainkban a hibája. Az olyan hatalmas hype-októl, mint amit ez a könyv is övezi valahol azért tart a tudatos olvasó. A kíváncsiság azonban általában nagyobb, így végül elolvastam a könyvet.

Tartalom:
"A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni…

„A csillagainkban a hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó, vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában."

Forrás: Moly

Volt egy kis kellemes csalódás érzésem, viszont nem értem a könyv körülötti felhajtást. Ha reálisan nézzük, John Green könyve csupán egy ifjúsági romantikus regény, miközben szépirodalomként próbálják beállítani - ezt tudnám felhozni, mint legnagyobb hibáját. Sajnos sok újat nem nyújt, már ami a gondolati részét illeti, még ha komoly, mindenkit foglalkoztató kérdéseket is hoz fel (leginkább az elmúlás és a veszteség elfogadása jelenik meg). Természetesen voltak érdekes felvetések (pl. a közösségi oldalon való gyászolás személytelensége) és mondatok, melyek szolgálhatnak megnyugvásként a gyász során (pl. Az univerzum azt akarja, hogy tudomást vegyünk róla), de mondanivalóban ezeken túl nem szolgált olyan gondolatokkal, melyek a szépirodalomba emelhetnék. Egyedül a stílusra mondom azt, hogy szépirodalmi: ifjúsági könyvhöz képest nagyon választékosan fogalmaz John Green. 

Viszont maga a történet kedves és szerethető, némelyik részén reális (főleg a rákkal kapcsolatos érzések). Jópofa ötlet a Hollandiában élő könyvének beépítése, s az, hogy ez is mozgatja a cselekményt, nem csak a szerelmes pár. Továbbá Hazel és Gus közös programjai is aranyosak voltak, még ha sokszor az én ízlésemnek már túl cukros volt. De ezt el lehetett viselni, hisz a két főhős nem rossz figurák: Hazel aranyos lány, gondolkodó karakter, talán kicsit különc is, mert nem hajlandó belemenni a társadalmi képmutatásokba. Gus pedig még különcebb, de ez a fura srác szerető szívet takar  - ez mind vonzóvá teheti őt a fiatal lány olvasók számára. 

Összességében a Csillagainkban a hiba nem egy rossz könyv, szerintem a műfajában a jobbak közt van. Megvannak a szokásos klisék (ami kiemeli a társai közül, az a téma csak), de könnyű olvasmánynak mindenképpen jó. Kicsit visszavisz a tinédzser évekbe, kicsit megmelengeti a szívet, és még picit gondolkodtat is: 7/10.

2014. március 2., vasárnap

Sucker love is heaven sent

március 02, 2014 0 Comments

A kultfilmekkel mindig az a baj, hogy nagyok az elvárások velük szemben. Státuszukat kiérdemlik mindenképpen, hiszen valami újat mutatnak fel, valami korszakalkotót. Viszont attól, hogy valami újat mutattak meg, tudnak jó műként működnie? Kegyetlen játékoknál mi is a helyzet?

Tartalom:
"A milliomosok gondtalan életét élő Sebastian és mostohatestvére, a szép Kathryn gonosz versengésbe kezd: az győz, aki a legtöbb szívet tudja meghódítani és porba tiporni. Könnyű helyzetben vannak, hiszen New York naiv fiataljai mind a lábuk előtt hevernek. Az igazi kihívás azonban hátravan, míg fel nem tűnik a színen Annette, aki elhatározta, hogy megőrzi szüzességét, míg férjhez nem megy. Kathryn fogadást ajánl: ha Sebastiannek sikerül elcsábítania a jégkirálynőt, eltölt vele egy éjszakát. Ellenkező esetben viszont a fiú vadonatúj Jaguárja a tét. Kezdődik az utolsó játszma."
Forrás: Port


Még a mai tinédzser filmektől is eltér a Kegyetlen játékok - a Gossip Girl egyfajta elődjének is tekinthető témáját illetően, hiszen tinédzserek között intrikák a téma egy szokatlan környezetben (gazdagéknál). Kicsit túllép a tinédzser problémák feszegetésén, és egy komolyabb témát jelenít meg a film: képes-e valaki érzelmi alapú szerelemre vagy csak a testire? Ez nem csak tinédzserkorban kérdés, hanem felnőttek között is (van, aki sosem érik meg rá). Továbbá nem találhatóak meg a szokásos tinifilm archetípusok se, sem pedig a sablonos helyszínek (pl. gimnázium). A történet leginkább a családi birtokon játszódik, az iskolai közeg csak áttételesen jelenik meg - nagy helyszínváltások nincsenek is. Végül érdemes még megemlíteni, hogy a szexualitást is szabadosabban kezeli, mint más filmek a műfajban. Aztán az sem elhanyagolandó, hogy tehetséges színészek játszanak a Kegyetlen játékokban. Sarah Michelle Gellar olyan fantasztikusan játssza az intrika királynőt, hogy megjelenésének első percétől gyűlölni lehetett (persze előtte minket is becsapott), miközben a háttérben ott volt a sajnálandó lány is. Hasonlóan jól játszik Ryan Philippe is az ügyeletes nőfaló szerepében. Reese Witherspoon aranyos ebben a korai szerepében, de kevésbé hangsúlyos a főszereplők mellett. Utoljára pedig a zene: Placebo, The Verve - többet nem is kell mondani. 


Összességében rengeteg újat, frissítő vonást vonultat fel a Kegyetlen játékok a tinédzserfilmek világában és hanyagolja a bevett klíséket. Viszont a cselekményvezetésben valami nem igen működik jól. A bevezetés frappáns, rögtön beránt az intrikás mostohatestvérek világába. A fogadás után viszont valahogy érdektelenné válik a történet, megjelenik kicsit a sablonosság (főleg Annette és Sebastian párosnál), majd jön egy elég nyakatekerten és erőltetteten megvalósított rész, majd végül az ütős vég, ami visszahozza a történet színvonalát. Kár, hogy nem igen tud jól működni a cselekmény, pedig potenciál rengeteg van a filmben, ki is van használva bőven, s ez értékelendő - 7/10 a film, hisz azért látni kell, hisz kultfilm, a műfajában kiemelkedő, de nem feltétlen a történetért érdemes elővenni. 

2014. február 5., szerda

We are infinite

február 05, 2014 0 Comments

Az azonos című könyv után nem volt sok kedvem az Egy különc srác feljegyzései adaptációjához, de Boró lelkesedése és rajongása meggyőzött, hogy ezt a filmet meg kell nézni. Szóval, utólag is köszönöm neki: egy kellemes filmélményt hagytam volna ki. 

Tartalom:
"A Stephen Chbosky hatalmas sikerű regénye nyomán készült Egy különc srác feljegyzései főszereplője az elsős gimnazista Charlie (Logan Lerman), aki mindig a partvonalról szemléli az eseményeket - egészen addig, amíg szárnya alá nem veszi két belevaló felsőbb éves. A szép és szabad szellemű Sam (Emma Watson) és vakmerő mostohabátyja, Patrick (Ezra Miller) révén Charlie új barátokat szerez, megismeri az első szerelmet, az ébredező szexualitást, féktelen bulikra és a Rocky Horror Picture Show éjféli vetítéseire jár, és közben a tökéletes dalt is keresi."

Forrás: Port




Végre egy tinédzser film, ami nem nézi hülyének a tinédzsereket és az ő konfliktusaikat, gondjaikat. Végre egy tinédzser film, ami túl tud lépni a műfaj tipikus sablonjain. Végre egy tinédzser film, ahol szerethető figurák vannak és nem a kötelező sablonkarakterek. Az összes dolog, amit utáltam a könyvben, a filmben javításra kerül. A narráció nyelvezete összetettebb lesz (a levélforma megmarad a film során is), viszont a könyv minimalizmusa bizonyos szinteken megmarad. A szereplők sorsa, elfojtott problémái a felszín alatt maradnak, csak egy-egy elejtett mondat utal ezekre - de így hatásosak. A figyelem, természetesen, Charlie-n van. Logan Lerman jól hozza a socially awkward (szociálisan különc) de szerethető figurát, akinek bátorsága lesz kilépni saját traumáiból a barátainak hála. A cselekmény során a főhős elfojtott traumájáról is tudomást szerez a néző - ezt a rendező, Stephen Chbosky, flashbackekkel mutatja be, melyek a finálé felé egyre inkább összemosódnak a valósággal. 
Igaz, könyvadaptáció és a rendező megegyezik az alapanyag szerzőjével, mégsem teljes adaptáció a könyv. Számos jelenet eseménysor kimaradt (pl. Candace és Derek elválásának tényleges oka), viszont amelyek Charlie-val kapcsolatosak sokkal hangsúlyosabbak és kidolgozottabbak lettek, jobban átérezhetőek és közel kerül így a figura a nézőhöz. Ezekkel az újításokkal és hangsúly eltolásokkal jobb és élvezhető lett a történet, bár a végkifejlettel továbbra sem vagyok kibékülve. 



A probléma kibontás mellett a szereplők karaktere is szerethető, ahogy fentebb már említettem. Patrick minden jelenetet fel tud dobni komolytalanságával - a filmben sokkal szerethetőbb és karakteresebb, mint a könyvbéli Patrick. Ezra Millerhez pedig nagyon illett ez a fajta karakter, hihetően hozta - érdemes lesz még a színészre figyelni. Patrick mostohatestvére, Sam kicsit hasonlóan bohó figura, szabad szellemű lány, aki próbálja maga mögött hagyni a múlt sérüléseit (szintén szerethetőbb, mint a könyvben). Őt Emma Watson (igen, Hermione) játszotta: nem volt az az érzés, hogy ismét Hermionét látjuk a képernyőn, viszont nem minden helyzetben volt érezhető Sam felszabadultsága, ami mondjuk vonzó lehetett Charlie-nak. Kicsit mintha Emma Watson feszélyezve lett volna ebben a szerepben.

Ha csak röviden szeretnék a filmről beszélni, akkor annyit elég lenne mondani, hogy a maga műfajában egy remek film az Egy különc srác feljegyzései. Megvannak a maga hibái, nem egyezik a könyvvel teljesen (ami szerintem nem is baj), de összességében élvezhető, kicsit beszippant: 8/10.

2013. október 28., hétfő

Lovely Complex

október 28, 2013 0 Comments

Japán egyik legnépszerűbb lány mangája a Lovely Complex, aminek anime verziója szintén közkedvelt. Ami kiemeli ezt a történetet a shoujo mangák rózsaszín tengeréből az az alapfelállás: a lány magasabb a fiúnál. 

Tartalom:
"Koizumi Risa a legmagasabb lány az osztályban, és a legkevésbé az hiányzik neki, hogy a mélynövésű Ootani Atsushi mellett lássák. Persze a sors és a többi osztálytárs erről teljesen más véleményen van, és a fura duó számos kínos és vicces szituba keveredik. És bár folyamatosan oltják egymást, mégis jól kijönnek, és a barátságukból merítik az erőt, hogy a saját boldogságukat kergessék. Vajon ez a barátság lehet valami másnak is az alapja?"

Forrás: Moly

A manga főleg paródia jellegű, rengeteg eltúlzással és valószerűtlen elemekkel (Seishiro, komolyan?), de a börleszk-szerű eszközök mögött nagyon is valóságos a Lovely Complex. A fiú-lány barátság ritka téma, így mindig is szerettem azokat a történeteket, amik erről szólnak. Nem tudom, hogy mangakának volt-e hasonló fiú-lány barátsága az életében, de mindenesetre szerintem hihetően ábrázolja mindenféle nyálasságtól mentesen. Kezdetben gyűlölködés, majd a közös hülyülés és kedvencek összehozza a két félt, megszületik a barátság. Aztán ez a barátság kezd egyre szorosabbra és szorosabbra húzódni, s az egyik félben felmerül a "mi lenne ha?". És ez a szerencsétlen fél forr a saját kételyeiben és tipródásaiban, hogy most mit is kezdjen a barátjával. Ezek az ismerős érzések (akinek vannak barátai az ellenkező nemből, biztos átélt ilyesmit, vagy van ilyen ismerőse) teljesen átélhetőek a manga lapjain keresztül, nem érezzük elcsépeltnek vagy nyálasnak. Ami viszont még kiemelendő a történet felépítésből, hogy a szereplők példáin keresztül arra sarkallja a szereplőket, hogy saját boldogságuk érdekében vegyék kezükbe az irányítást és ne szenvedjenek. Sajnos rengeteg ember nem képes saját maga érdekében kilépni az aktuális problémájából (érzelmiből se).

A rajzolás teljesen beleillik a shoujo mangák világába, meg a szereplők öltözködése is nagyon jól tükrözi a személyiségüket: jópofa, hogy külsőségek segítségével is megismerjük a karakterüket. Az egész összképben a groteszk fejű figurák lehetnek zavaróak a kifinomult szépérzékkel rendelkezők számára, de másoknak meg igenis mulatságosak lehetnek az eltorzult fejek. 

Összefoglalva, a Lovely Complex mangaként is teljesen szórakoztató és drámai. Nem csak tinédzserként, hanem kicsit felnőttebbként is el tud szórakoztatni. Teljesen emberi érzelmekkel foglalkozik teljesen szerethető szereplőkön keresztül bemutatva. 9/10-es pontszámot mindenképpen megérdemli. 

2013. április 21., vasárnap

A titkos kör

április 21, 2013 0 Comments

A Vámpír naplók alkotóinak másik tinédzser sorozata, a Secret Circle. Most épp boszorkányokkal dolgoztak azon a bizonyos siker recepten. A történetben rengeteg potenciál van, azonban egy évadnál többet nem ért meg. Mi okozhatta ezt egy ilyen, első ránézésre jónak tűnő sorozatnál?

Tartalom:
"Cassie Blake világa fenekestül felfordul, miután az anyja meghal egy rejtélyes balesetben, arra késztetve a lányt, hogy odaköltözzön szerető nagymamájához, Jane-hez, egy Chance Harbor nevű Washington állambeli kisvárosba. Miközben próbál hozzászokni az új életéhez, Cassie hamar barátokat szerez Diana Meade, egy kedves osztálytársa személyében, aki felajánlja neki, hogy körbevezeti és bemutatja neki a gonoszkodó Faye-t, és az ő jobbkezét, Melissát, valamint Cassie szomszédját, Nicket. A dolgok bonyolódnak, amikor Cassie találkozik Adammel, Diana fiújával, akivel azonnal egy erős kapcsolatot érez. Ezután Cassie találkozik az anyja régi, gyerekkori barátaival, Dawn Chamberlainnel, az iskola igazgatójával, és egyben Faye anyjával, s Cassie gyanakodni kezd, hogy az anyja miért nem beszélt soha a szülővárosáról. Amikor különös és veszélyes történések veszik kezdetüket, Cassie új barátai kénytelenek elmondani a titkokat, azt, hogy mindannyian boszorkányok és Cassie érkezésével végre beteljesedhet Kör. Annak ellenére, hogy az új Körnek még nem volt esélye összeszokni, Diana apja, Charles Meade, saját tervekkel rendelkezik a csoporttal kapcsolatban."

Forrás Wikipédia


Igazából egy dologgal van itt baj, de azzal nagyon nagy: a kivitelezés. A jelenetek legalább 90%-ának nincsen súlya, semmilyen jelentősége. Ha egy jelent nem teremti meg a kellő légkört ahhoz, hogy például átérezzem egy szereplő fájdalmát, mert épp elvesztette egy szerettét, akkor az nem jó. Akadtak azért szép jelenetek, mint például az első részben Cassie és Adam majdnem-csók jelenete vagy az évadzáró montázs, de nem volt jellemző. Továbbá a történet tele van logikátlan lépésekkel. Például Jake elvileg annyira odavan Cassie-ért, de a végén pikk-pakk már nem. Ami pedig végig idegesítő volt, hogy Cassie gondolkodás nélkül követett mindenkit, még a nyilvánvalóan gonoszt. 


Harmadik rossz pontja a sorozatnak maga a történet, ami csak úgy van. A cselekmény építés konkrétan a szélrózsa mind a négy irányába elindult, de végül sehova sem lyukadt ki. Az évadvégi cliffhanger pedig iszonyú zavar, mivel a sorozat nem lett berendelve, így soha nem is láthatjuk. Történetre visszatérve, több szál is elindul, de egyik sincs igazán kidolgozva. Vannak itt démonok, boszorkányvadászok és titokzatos múlt, woodo varázslatok, fekete mágia, de az évadzáróra végül a szülők múltja csúcsosodik ki. És meglepő, de utolsó részekre a sorozat összeszedte magát, még izgulni is lehetett. Csak az a cliffhanger ne lett volna.
Ami még igazán rontja a Secret Circle összképét maguk a szereplők. Őszintén, a Faye-n kívül én senki mást nem szerettem (amúgy színészek közül is ő vitte a prímet, mármint Phoebe Tonkin). Mindenki buta, tesze-tosza, nem tudja, hogy mit kellene csinálni. És a szempillájukat rebegtetik. Ahogy fentebb már említettem, Cassie a legborzasztóbb, hisz gondolkodás nélkül megtesz bármit. 

Összefoglalva, röviden és tömören azt kell mondanom, hogy a Secret Circle egy rossz sorozat. Nem csoda, hogy nem rendelte be a CW a következő évadot. Mindenki csak úgy van, tehetetlen, a cselekmény is ilyen, a néző meg csak unja magát. És ez azért szomorú, mert lett volna az egészben potenciál bőven. A kristályok, a fekete mágia, a boszorkányvadászok és a démonok is mind jó alap lett volna egy izgalmas, kerek történethez. De sajnos nem következett be. A szép felvételekért, Faye-ért, a jó évadzáróért és az elenyésző egy-két izgalmas rész miatt kap csak 5/10-et ez a sorozat. Amúgy nem ajánlom senkinek. 

2012. szeptember 2., vasárnap

Tizenhárom koholt okom volt

szeptember 02, 2012 1 Comments

A könyvet régóta tervezem elolvasni, mert régóta foglalkoztat az, hogy milyen okok késztethetnek valakit arra, hogy véget vessenek életüknek. Az elolvasásra végül Algernon vett rá: kicsit ki hozta a sodrából a könyv. Kíváncsi voltam, hogy miért is.

Tartalom:
"Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP. 

Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat. 
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.
Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát. 
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért. 
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat… 
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét."

Forrás: Moly.hu

Sosem tudtam eldönteni, hogy aki öngyilkos lesz, az bátor vagy gyáva ember. Bátor, hogy képes végezni önmagával, vagy gyáva, mert inkább elmenekül, minthogy megküzdjön a problémáival.

Az öngyilkossággal kapcsolatban még egy dolog jut eszembe. Gimnáziumban egyik osztálytársamnak az egyik rokona öngyilkos lett. Az illető szomorú volt azokban az időkben, magában ült a padban. Abban az időszakban valaki kiugrott a vonat elé, szintén öngyilkosság. Egy másik osztálytársam hangosan kifejtette a véleményét a dologról: „Aki öngyilkos lesz az nagyon önző. A szeretteit itt hagyja szenvedni, másoknak okoz gondot.” A szomorú osztálytársam ekkor kirohant a teremből.

Ezek jutottak eszembe a könyv olvasása közben. Hannah is öngyilkos lesz, de az ő okait megismerjük, még ha későn is. Kívülállóként nem érezzük erősnek az indokait, látjuk, hogy miként kerülhette volna el a lány a kellemetlenségeit (például nem ül be a jacuzziba, felpofozza azt, aki megfogta a fenekét stb.) De mindig személyiségfüggő, hogy ki miként kezeli a problémáit. Hannah nem tudta, még a látszólag ilyen egyszerű dolgokat sem. Így tényleg életképtelen? Lehet. Vagy csak valakinek utat kellett volna mutatnia neki. Erre ott lett volna Clay, de Hannah ugye nem engedte magához. Ő döntött így, és ezért ő a felelős. Igazából nem is értem, hogy miért hibáztatja a többieket. Ha innen nézzük, tényleg önző. A halála után másokat hibáztat, viszont ő már nem vonható felelősségre. Ha másként viselkedik, másként alakult volna minden, nem lett volna öngyilkos. Valahogy nem tudom sajnálni, pedig kellene. És ez a bajom a regénnyel. Jó felépítés, jó ötlet, jó narráció, de valahogy a főszereplő nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Szerintem több kell, hogy eljusson valaki addig, hogy felbontsa a tablettás dobozt, majd egy marékkal a szájába vegyen és vízzel leöblítse.

Elolvasni el lehet a könyvet, nem rossz, sok kérdést felvet, de nem hiszem, hogy ebben a témában ez a legjobb. A stílus, és az alapötlet (vallomás egy magnón) nagyszerű, csak a lány okain lehetett volna még jobban dolgozni. 6/10 Jay Asher regénye.

2012. április 6., péntek

A szerelem egy másik szó a szexre

április 06, 2012 0 Comments

Ellen Hopkinsról ódákat zengenek a Moly-on. Nem értettem a nagy rajongás okát, így mindenképpen meg akartam vele ismerkedni. Egyik legkorábban megjelent könyvével, a Burned-del kezdtem.

Tartalom:
"Pattyn Von Stratten szigorú mormon családban nő fel, ahol ő a legidősebb lány. Hiába része a vallás a család mindennapjainak, még sincs minden rendben. Pattyn apja mindig dolgozik, de ha hazaér, akkor is részegen dühöng családja körében. Az anya nem csinál semmit, csak jó feleségként pottyantja világra a gyermekeket. Pattyn érzi, hogy helyzete abnormális, megkérdőjelezi Isten akaratát. Szeretne osztálytársaihoz hasonló életet élni: bulizás, fiúzás, barátok. El is indul az úton, azonban ezt családja nem helyesli..."

Forrás: Saját kútfő

Versregény szabad formában. Minimalista stílus, mögötte katarzissal. A regény főhőse, Pattyn olyan kérdéseket tesz fel, melyek olykor egy nem vallásos embert is meghökkentenek. És jogosak a kérdései. Elvileg Isten próba elé állít minket. De ilyen fájdalmasak elé, amelyeket főhősünknek kellett átélni? Tiszteld szüleidet. De hogy tudná egy olyan valaki, aki nem kapott tőlük szeretet? 
A Burned másik fontos témája a nőiség. Tényleg az a jó nő, aki csak szüli világra a gyerekeket (vagy vallási parancsként vagy társadalmi elvárásként)? Tényleg erről szól a mennyei házasság a mormon vallásban? Őszintén, ennek még nem olvastam utána, de tudatlanul azt mondom, hogy a mennyei házasság a férfi és nő harmonikus kapcsolatáról kellene szólnia, ahol mindketten egyenrangúak. Ez sajnos Pattyn családjában nem valósul meg. És ki tudja hány ilyen eset létezhet, és nem csak ebben a vallásban, sőt nem hívő családokban is. Hopkins könyve fontos dologra hívja fel a figyelmünket, a családon belüli erőszakra, amellyel foglalkozni kell. Úgy tűnhet, hogy a dolog nem létezik, legalábbis ha saját környezetünkben nézünk szét, ezt gondolhatjuk. De gyakran megesik, hogy a látszat csal.
Maga a regény tetszett, fordítani kéne magyarra, de nagyon gyorsan. Viszont a szerelem ábrázolásával nem értek egyet. Ethan és Pattyn között inkább a testi szerelmen volt a hangsúly, nem éreztem közöttük az érzelmi vonalat. Azt, amikor a férfi úgy érzi, hogy a nő nélkül elveszett lenne, és fordítva. A vége fele mutatkozott meg közöttük ez a fajta kapcsolat, de előtte nagyon hiányoltam. Továbbá nekem nem annyira tetszett Hopkins stílusa, tényleg nagyon minimalista. Választékosan ír, találhatóak jól hangzó sorok és szép hasonlatok, de többet nem éreztem, inkább a mögé gondolások teszik többé a szöveget. Olyan, mint egy lírai Hemingway, csak jobban érthetővé teszi a szimbólumokat.



A Burned-et érdemes elolvasni, és remélem, egyszer itthon is kiadják. Nem egy szokásos tinédzser könyv, komoly témát dolgoz fel, továbbá még valamilyen irodalmi értéke is van. 8/10-es pontszámú Ellen Hopkins regénye.
Forrás: gurbaby73

2011. október 2., vasárnap

Hi Upper East Siders

október 02, 2011 0 Comments

Fogalmam sincs, hogy miért tetszett meg a Gossip Girl (magyarul A pletykafészek), hiszen ha megnézzük, nem több egy tinédzser szappanoperánál. A szereplők jobbra-balra kavarnak, mindenki szerelmes, ebből fakadóan pedig féltékenykednek is. Viszont valamiért mégis sikeres a sorozat, kiemelkedik a hasonszőrű történetek közül. 

Tartalom:
"Nagy az izgalom az elegáns magániskola diákjai között: az osztály egyik legnépszerűbb tagja, Serena van der Woodsen visszatért az internátusból, ahova tavaly év végén hirtelen eltávozott. Megindulnak a találgatások: vajon mi az oka Serena visszatérésének? Blair, Serena legjobb barátnője mindaddig örül barátnője felbukkanásának, amíg szerelme, Nate be nem vallja neki: megcsalta Serenával a lány elutazása előtt. Közben Serena megismerkedik új osztálytársukkal, Dannel és családjával."

Forrás: Port.hu


Ahogyan a többi tinédzser drámánál, itt is egy iskolába nyerhetünk betekintést, és néhány diák (mondjuk hat) életét ismerhetjük meg. A Gossip Girl a helyszínt illetően egész egzotikusnak mondható: a New Yorkban található Manhattan Upper East Side nevű kerületében játszódik a tényleges cselekmény. Más filmekből tudhatjuk, hogy itt van New York gazdasági élete, több egyetem is, meg ilyenek. Szóval, elég gazdag környék, így nem maradhatnak el a gazdag emberek se, és az ő gazdag porontyaik se. És a sztereotípiának megfelelően (a gazdag gyerekek el vannak kényeztetve) élnek főhőseink: buli, pia, szex, és leginkább gátlástalanság. Ezen kívül pedig tinédzser intrikák adják a főbb cselekményt az első két évadban a gimnáziumi évek során. A háttérben persze ott van Gossip Girl, a blogger lány, aki mindig mindent tud, viszont ő róla semmit sem lehet.
 Viszont még mindig ott leledzik a kérdés: ez miért köthet le bárkit is? A válasz az ügyes történetvezetésben rejlik, továbbá az izgalmas karakterekben. Az írok valami fantasztikusan képesek kiépíteni a szereplők közötti kapcsolatrendszert, főleg, hogy a gyerekeken kívül a felnőtteket is belevonják a dologba. Emiatt bonyolultnak tűnhetnek az egész történet, de ha figyelmesen követjük (már pedig érdemes), akkor minden világos lesz.
A Gossip Girlre jellemző a fokozatos történetépítés, ami persze eredményezhet unalmasabb epizódokat. Az 1.évad eleje emiatt elég lapos, de fokozatosan jön fel a mélyből, a hétköznapi tinisorozatok világából. A színvonalt a 2.évadban is viszonylag tartja, de persze megesik, mikor több epizódon keresztül áll a történet. Ha egymás után nézzük az epizódokat, akkor igazából fel sem tűnik a dolog.


A történetvezetés mellett a viszonylag jól kidolgozott karakterek tartják életben a Gossip Girlt. Vannak unalmasabb figurák (például Serena vagy Nate), de olyanok is, akiken kellemesen lehet szórakozni (például Jenny), de a történet legkedveltebb párosa Chuck és Blair. Aljasok, lelkiismeret furdalás nélkül képesek átgázolni bárkin, de mégis van bennük olyan emberi tulajdonság, amiért olykor-olykor megsajnálhatjuk őket, együtt érezhetünk velük.
És valahogy minden szereplőben megvannak a jó és rossz tulajdonságok egyaránt, akár a hús-vér emberekben is. Ezért is könnyű velük szimpatizálni, még ha ez külsőre nem is látszik. Ugyebár ahogy egy amerikai alkotásnál lenni szokott, igyekeznek mindent  tökéletesnek, műnek megcsinálni, olyan hollywood-i, amerikai álomszerűre. Emiatt nem annyira hiteles a sorozat, de ez legyen a legkisebb probléma. Viszont New York fotózása gyönyörű.

Összességében a Gossip Girl nem rossz sorozat az első két évad alapján. Természetesen volt, amikor leült az egész, de azért fent tudta tartani az érdeklődést. Érdemes lenne két év kihagyás után befejezni a 3. évadot, plusz a következő epizódokat megnézni. A gimis évek számomra 8/10-es pontszámot érnek xoxo.

2011. szeptember 23., péntek

Rock 'n' roll school style

szeptember 23, 2011 0 Comments

2009-es év egyik agyon rajongott sorozata a K-On! Első ránézésre kicsiknek való történetnek tűnik: aranyos lányok, iskolában játszódó bájos történet. Ez részben igaz, azonban nagyobbaknak is érdemes belenézni. Miért is?

Tartalom:
"A történet főszereplői négy első éves középiskolás lány, nevezetesen Hirasawa Yui, Tainaka Ritsu, Akiyama Mio és Kotobuki Tsumogi. Történetünk elején Mio és Ritsu épp a könnyűzenei klubba tartanak klub szemlére. Viszont sajnos ekkorra már a klubot bezárták, mivel nem volt tagja. De van esélye a klub megmentésének, ha beszerveznek 4 új tagot, vagyis rajtuk kívül már csak 2 kell. Így Ritsu gyorsan beszervezi még Tsumogit, vagyis inkább ráerőszakolja a tagságot. Közben Yui az egyik barátjával, Nodokával arról beszélnek, hogy ki melyik klubba csatlakozik, és nagy meglepetésre Yui még két hét eltelte után sem döntött. Ezután végre elhatározza magát, a könnyűzenei klubhoz szeretne tartozni, csak hát épp nem igazán van tisztában azzal, mire is számítson. Így mikor meglátja, hogy milyen is ez a klub, meggondolja magát és ki akar lépni, mivel nem játszik egy hangszeren sem, és nem akarja, hogy csak kolonc legyen a nyakukon. Végül a többiek felajánlják, hogy maradjon és majd ők segítenek neki megtanulni gitározni. Így sikerül megmenteni a könnyűzenei klubot. Viszont történetünk majd csak innen kezdődik igazán, ezért nehogy itt feladjátok."
Forrás: Animeaddicts


Azért érdemes, mert rengeteg pozitív energiát ad a történet,eléri, hogy pozitívan állj a dolgokhoz. Továbbá megtalálhatóak a szokásos tanulságok barátságról, kitartásról, és az álmokról. Viszont ezen kívül többet nem nyújt a K-on egy nagy gyereknek. Személy szerint egy iskolás banda felemelkedéséről vártam egy rövid történetet. A legelején érdekesnek tűnt, hogy a zenei analfabéta Yui-ból hogyan faragnak gitárost, a perverz tanárnő is szórakoztató volt, vagy az, ahogyan Ritsu szekálta Miót. Aztán kezdett ellaposodni az egész ötlet, igazi nagy fellépést nagyon keveset lehetett látni, a lányok sikereiről pedig nem volt visszhang. Aztán hiányoltam a komolyabb próbákat, nagyobb hangsúlyt kapott a klubteremben lévő evés és szórakozás. Ezek először persze viccesek voltak, de sokadjára már unalmas. Őszintén szólva, nem tetszett ez az anime. Ha az elejéhez hasonlóan végig fent tudja tartani a figyelmet, akkor élvezhetőbb lett volna. Ami miatt végig tudtam nézni, az a K-On! bájos, kissé Chaplini humora, és a szereplők. Karaterekben -mondhatjuk ezt - erősebb a sorozat, mint történetben. Mindegyiket lehet szeretni valamiért (bár Tsumogi számomra kicsit unalmas volt), vagy nevetni a hülyeségein, vagy a szerencsétlenségein.


Azonban a K-On! igazi erőssége a zene (lévén, hogy zenekarról szól). Hajime Hyakkoku szerzeményei tökéletesen kiegészítik a kislányos karakterdizájnt és a békességet árasztó háttérképeket. És mikor épp a gitárhúrok pendülnek meg vagy Ritsu ütői alatt szólal meg a dob, az egy rockkoncertet idézhet fel benünk, még ha csak darabjaiban is. A banda szerzeményei igaz nem igazi rock zenék, inkább a pop felé mozdulnak el, de hallgatható darabok. A legjobb szám természetesen a közismert Don't Say Lazy, az anime endingje.
Ahogy már feljebb említettem, a sorozat animációja nagyon aranyos, a háttérképek pedig nem maradnak el a jól ismert japán precizitástól (röviden, eszméletlenül szépek!). Az animálással sem voltak problémák, a mozgás is szép volt, a hangszeren való játszás szintén. Egyedül csak az volt fájó pont, amikor bejött a történetbe Azusa, és a régi openingbe belenyomorgatták szegényt. Végig úgy tűnt, hogy a kislány kilóg a képről a nyitóklipben. Érdemes lett volna egy új animációt rajzolni, nem pedig ilyen olcsón megoldani.

Nem szeretnék senkit se lebeszélni arról, hogy nézze meg a K-On!-t. Egy bájos és aranyos történet jó zenékkel. De többet nem szabad várni tőle, mert akkor nagyot lehet csalódni benne. A komoly gondolkodásúaknak szigorúan elkerülendő, hiszen tényleg csak a szokásos, többször ismételt közhelyeket hozza, mint tanulság. Szerintem egy 6,6/10-es az anime.
 

2011. augusztus 30., kedd

Ami megosztja a világot

augusztus 30, 2011 0 Comments

"Mersz szeretni? Az életed árán is?" - Ezzel a szöveggel jelent meg a magyar könyvpiacon Stephenie Meyer Twilight könyvsorozatának első kötete. Ekkor még mi, gyanútlan molyok nem voltunk tudatában, hogy mivel is nézünk szembe, mit tartunk a kezünkben, mi tárul elénk azzal, hogy elolvassuk a könyvet.

Tartalom:
"Mersz szeretni? Az életed árán is? Forks fölött mindig felhős az ég. Bella Swan, az érzékeny, zárkózott lány afféle önkéntes száműzetésre ítéli magát, amikor ide költözik apjához. Bella alapjáraton is mágnesként vonzza a bajt, ezúttal azonban nem csak a „mindennapi” csetlések-botlások fenyegetik. Hanem Ő… Ő, akinek aranyszín szeme van, titokzatos, szeszélyes, kiszámíthatatlan, félelmet keltő és biztonságot sugárzó. Ő, akit Edwardnak hívnak, mint valami ódivatú regény hősét. Ő, aki megmenti az életét. Ő, aki mégis a legnagyobb veszélyt jelenti Bella számára. Az indián rezervátumban furcsa, félelmetes mesék keringenek. És egy nap a legenda megelevenedik…"
Forrás: Moly.hu

Végigolvasva a négy kötetes híres (vagy hírhedt?) regényfolyamot, azt kell mondanom, hogy nem rossz történet, sőt, jó is. Anno tizedikes koromban, amikor karácsonyra megvettem az első kötetet, s elolvastam a téli szünetben, nagyon megfogott. Könnyen együtt lehetett érezni Bellával (amilyen csetlő-botló), szimpatikus volt az irodalom szeretete miatt. Továbbá egy remek kis amerikai hangulat áradt a sorok közül: nem az a tinédzser vígjátékféle, hanem egy másmilyen, egy hétköznapibb, könnyebben elképzelhető. Aztán az indián legendák fogtak meg leginkább, és nagyon örültem neki, hogy ezekből bőven kaptunk a következő három kötetben is, a negyedikben pedig megismerkedhettünk kicsit a dél-amerikaival is.
A felsorolt történetek mellett természetesen más népek kultúrájából is szemezgetett az írónő, leginkább a vámpíroknál. A legelején voltak hajmeresztő dolgok (például csillognak a napon), de ezek a további kötetekben szépen elmaradtak, és a szuperhősök kiforrtak egyfajta modern vámpírrá. A vérfarkasok már jobban átgondolt mitológiát, tulajdonságokat kaptak, s leginkább az indián mesékből állt össze történetük. Érdemes figyelni, hogy mennyiben térnek el a hagyományos vérfarkas elképzeléstől!

Sok jó dolog van a Twilightban, viszont rengeteg rossz is. Hiába sok a rajongója, ezt el kell ismerni. Most csak néhány nagyon fájó pont.
Egyik legszembetűnőbb dolog számomra, az a sok felesleges szerelmi ömlengés. Persze, szükség van valamennyire, hisz ez egy romantikus regény, de egy mértéket érdemes megtartani. Azonban elég sok szerelmi jelenet volt a könyvben, többször lassította a cselekményt. El kell ismerni, az elején valamennyire bemutatta a szerelmesek kapcsolatát, de egy idő után egysíkú lett, így unalmas.
Másik nagy gondom a könyvvel, hogy az írónő kerüli a nagyobb összecsapásokat. Komolyabb csatára az első és harmadik kötetből emlékszem. Nem baj, ha nem túl erőszakos egy történet, de mivel itt vámpírok a főhősök, és többnyire fantasy a műfaj, és Meyer többször is felvezet egy-egy csatát, ami végül be sem következik... Nos, ez így nincs nagyon rendben.
Harmadik negatívum a két főhős. Edward számomra nem egyenlő a tökéletes férfival, a nagy Ő-vel, inkább hasonlít egy olyan fiúra, aki szereti megszabni a barátnőjének, hogy mikor mit csináljon. Mindenkinek másfajta ember jelenti a tökéletes társat, de számomra az ilyen fajta fiú szóba se jöhet.
Bellával sincs minden rendben. Az elején azt írtam, hogy csetlő-botló természetével könnyen lehet azonosulni meg irodalom szeretetével, viszont ahogy a kapcsolatában viselkedik, szintén nem normális. Vagyis ha fiú lennék, nem viselném el. Ami leginkább irritált, az Bella önzősége. Önmagában végig azt mondta, hogy "Edward az övé, csak az övé", és ez csak egy kis dolog. Sosem fogalmazott úgy, hogy "együtt" vagy "egymásé". Továbbá a mártírkodásával is önzőségét bizonyítja: eszébe se jut, hogy szeretteivel mi lenne. Ő csak feláldozza magát, csak úgy.
Persze, voltak jól megalkotott szereplők is (például Alice vagy Aro), de elég rossz, hogy pont a főhősök antipatikusak, miközben ők képviselik a jó oldalt, velük kellene azonosulnunk.

Összefoglalás a Twilight-sagáról. Nem rossz történet, kellemes kikapcsolódás lehet napozás közben, vagy munka után. Vannak benne friss ötletek, vannak furcsa dolog, rossz megoldások is. Egy gördülékeny fogalmazású szórakoztató ifjúsági regénysorozat. Nagyjából ez a Twilight, amit érdemes elolvasni, ha épp valami kikapcsolódásra vágyik az ember, és nem idegenkedik egy kis romantikától sem. Számomra 7/10-es olvasási élményt jelentett Stephenie Meyer első könyvsorozata.

Forrás: twinklepug

2011. augusztus 23., kedd

Tizenhat évesen vőlegényt választani???

augusztus 23, 2011 0 Comments

 "Tizenhat évesen vőlegényt választani???" - körülbelül ez volt a reakcióm, amikor elkezdtem olvasni a Renai Joujou-t Rita ajánlására. Ennek ellenére végig olvastam a történetet, mert csak 3 fejezetből állt.

Tartalom:
"Tsubasa egy teljesen átlagos tizenéves lány. Egy nap felhívják az iskolában, hogy a beteges nagyapja összeesett. A haldokló nagypapa egy levelet ad az unokájának, amelyben az utolsó kívánsága van. Azt kéri tőle, hogy vigye el az egyik ismerősének, aki egy teaszertartás-iskolát működtet. Tsubasa úgy tesz, ahogy nagyapja kívánja. Az iskola bejáratánál találkozik két fiúval, az egyik maga a ridegség és közömbösség, a másik pedig mondhatni egyből letámadja Tsubasát, azonnal ölelgetni kezdi.

A lány megtudja, hogy a levélben az áll, hogy hozzá kell mennie a teaszertartás-iskola vezetőjének fiához. Ám van egy kis probléma: a vezetőnek két fia van, Shou és Ryuu, ráadásul az lesz a vezető örököse, akit Tsubasa választ. A lánynak nagyon nehéz dolga van, mivel ki kell tanulnia a házimunka művészetét, ezen kívül Ryuu egyből a fejéhez vágja, hogy a lány nem az ő esete. Vajon kit fog választani Tsubasa, Shou-t vagy Ryuu-t? Egyáltalán megbékül a lány Ryuu-val? Mindez kiderül, ha elolvasod a mangát!"
Forrás: Animeaddicts


Az az érzésem, hogy én lassan kinövök a shoujo-ból, vagy ez a kis történet nem épp a legjobb darab. Maga az alapötlet teljesen abszurd, de leginkább azért, mert a mai korban játszódik. Ha a történelmi Japánba helyezték volna, akkor elfogadható lett volna valamennyire. Tudom, hogy a japán nők nem annyira szabadok, mint a nyugatiak, de csak nincsenek annyira elnyomva, hogy érdekházasságot keljen a család miatt kötni, főleg nem 16 évesen.
Ez a furcsa szituáció elviselhető lenne, ha a mangaka jobban kidolgozta volna a történetet. A három fejezet során nem történik semmi egyéb, csak a csajszi koslat az egyik srác után, s persze a végén happy end. Esetleg, ha hosszabb lett volna a manga, jobban ki lehetett volna bontani a történetet.
A sok negatívumok ellenére azért jó dolgok is voltak a történetben. Például az apróbb romantikus jelenetek ügyesek voltak. Aztán a rajzolásra sincs panasz, nagyon szép, megállja helyét a műfajban (bár mintha a csaj feje össze lenne kicsit nyomva).

Röviden, a Renai Joujou nem a legjobb shoujo, de egy unalmas délutánon el lehet olvasni, mivel nem túl hosszú, és lehet, hogy más szórakoztatóbbnak fogja találni mint én. Számomra ez a manga csak egy 4/10-es.

2011. augusztus 9., kedd

Átlag emberek kíméljenek!

augusztus 09, 2011 0 Comments

Nem is emlékszem, hogy anno nyolcadikos fejjel miért kezdtem bele Suzumiya Haruhi történetébe. A rajzstílus tetszett meg vagy a zenéje? Pontosan nem tudom, de elkezdtem. Aztán a 6. résznél meguntam.
Az Animeaddictsre beregisztrálva gyűjtögettem az animéket, amiket láttam már, s akkor jött velem szembe ismét Haruhi. Emlékeztem, hogy tetszett a sorozat, jó is lenne befejezni. 14 részes, hát nyáron ez ne legyen akadály.

Tartalom:
"A történet szereplői Haruhi Suzumiya, Kyon, Yuki Nagato és Mikuru Asahina. Az egészet Kyon szemszögéből figyelhetjük végig, lényegében ő meséli el a cselekményt. Főszereplőnk mégiscsak Suzumiya, egy nagyon aktív és furcsa lány. Az első napján az iskolában azzal mutatkozik be, hogy nem érdeklik őt az egyszerű emberek, viszont hogyha akad valaki, aki netán esper, varázsló, földönkívüli vagy egyéb fantasztikus lény lenne, akkor azzal szívesen beszélgetne. Kyon az egyik osztálytársa lett a lánynak, és mindenféle furcsa dolgot hall Suzumiya-ról, mint például, hogy minden klubba belépett, de kis idő múlva ki is lépett belőlük. A fiú valahogy mégis úgy dönt, hogy beszédbe elegyedik a lánnyal, ami akaratlanul olyan eseményeknek egy láncát idézi elő, amik szürreális helyzetekbe húzzák őt. Kettejük között történő beszélgetések alkalmával viszont egy ötletet sugall véletlenül főhősnőnknek, aki ezzel egy új klubot alapít az iskolában, méghozzá az SOS Brigádot, ami segít felderíteni különleges eseményeket. Lényegében ez olyan, mintha egy nyomozó-irodát nyitott volna. Ahhoz pedig, hogy sikerüljön elindítania a klubot, Haruhi erőszakosan taggá teszi Kyon-t, majd még három másik gyámoltalan embert is beszervez. Kyon pedig lassan rájön, hogy ezek az új tagok, nem is olyan gyámoltalanok."
Forrás: Animeaddicts


Végignézés után azt kell mondanom, hogy ehhez az animéhez bizony fel kell nőni egy kicsit, hiába tűnik gyerekesnek első ránézésre. A sorozat okozhat némi problémát a befogadás során.
Nem újdonság, de a cselekmény egy fiú, Kyon elbeszélésében tárul elénk. A mesélésen túl a főszereplő (megtévesztő, nem Haruhi a tényleges főhős) többször elmélázik, elgondolkodik egyes dolgokon, továbbá a többi szereplő is hajlamos hosszú, összetett monológok előadására. Röviden: észnél kell lennie.
Egyik legfurcsább dolog Suzumiya-történettel, hogy a 14 epizódot össze-vissza számozták meg, a cselekmény nem logikai sorrendben halad. Egyszer egy lakatlan sziget villájában nyomozunk a gyilkos után, máskor pedig gonosz űrlények ellen hadakozunk. Ajánlott egymás után gyorsan megnézni a részeket, hogy fejben összeillesszük a történet darabkáit, és összeálljon egy egésszé. Mert a látszólagos kavarás ellenére, Suzumiya története halad egy végpont felé, szereplői fejlődnek, s természetesen a happy end is bekövetkezik. Az anime során sokszor felnevethetünk, lerághatjuk körmünket az izgalmas, más síkon zajló összecsapások során, továbbá némi mondanivalót is kapunk. Erről bővebben egy kicsit.


Egyik komoly mondanivaló (merészebb szóval, életszemlélet) maga Suzumiya Haruhi személyében található meg. A lány unalmasnak tartja az átlag életet, mivel az bárkivel megtörténhet. Haruhi szeretné úgy élni az életet, hogy az minél különlegesebb, emlékezetesebb legyen, tele legyen csodákkal, emlékezetes pillanatokkal. És lényeg, hogy ez az élet ne hasonlítson másokéra. Szép elképzelés, akár ki is lehet vitelezni valahogy a valóságban is. Suzumiya Haruhi erre vállalkozik a sorozatban saját képzeletének segítségével. Egy felsőbb erőnek köszönhetően eléri célját, még ha ez nem is tudatosul benne, csak érzi.

A sorozat másban sem szenved hiányt. Az animáció gyönyörű, élvezet nézni, még a túlzottan nagy szemeket is mutatósra varázsolták. A figurák mozgása nem darabos, s elrajzolt részek sem igen fordulnak elő. Gyakoriak az ismétlődő, újrafelhasznált jelenetek, de a minőség rovására nem megy.
Ami még kiemelendő, az a történethez komponált zene. Haruhi szinkronhangja, Aya Hirano énekel fel több dalt. Ezek a számok a hangjával együtt vidám, ritmusos szerzemények, amelyek képesek jobb kedvre deríteni az embert. Továbbá ezek a dalocskák tökéletesen illenek az aranyos, fiatalos figurákhoz és az élénk színekhez.

Összefoglalva a The Melancholy of Haruhi Suzumiyát méltán sorolják a legjobb animék közé, hisz minden benne van, ami kellhet egy jó történethez. Sok negatívum nem volt a végignézés során, talán a túl sok fanservice zavart, meg az animés utalások, amiket nem igazán tudtam megérteni, s továbbá több percet vettek el a tényleges játékidőből. Ezek ellenére is 9/10-es pontszámú az SOS Brigád produkciója. Abszolút kedvenc animévé vált.

2011. július 1., péntek

"Tizennégy éves voltam, amikor meggyilkoltak"

július 01, 2011 0 Comments

A Komfortos mennyország azon kevés filmek egyike, amelyet trailer után akartam megnézni. A bemutatót a T-Home videótár reklámjában láttam. Természetesen a látvány fogott meg rögtön, úgy éreztem, hogy az egész művet látnom kell. Sajnos, erre csak hosszú tologatás után került sor.

Tartalom:
"A tizennégy éves Susie egy napon nem érkezik haza az iskolából. Ahogy telik-múlik az idő a Salmon család aggódni kezd a legidősebb lányuk miatt, aki nem szokott kimaradni ilyen sokáig. Kétségbeesve keresni kezdik, de nem találják. A rendőrség kinyomozza, hogy Susie gyilkosság áldozata lett, ám a tettest nem sikerül elfogni. Közben kiderül, hogy a kislány a föld és a mennyország között van, onnan tekint le a családjára, melyben mindenki a maga módján próbálja feldolgozni a tragédiát. Jól ismeri a gyilkosát is, aki sokkal közelebb van hozzájuk, mint azt bárki gondolná."

Forrás: Port.hu


 Azt kell mondanom, hogy ez a film bebocsátást nyert a kedvenc filmjeim közé.
A tartalom alapján ez a film egy krimi történetnek tűnhet, pedig közel sem az. Az elbeszélőn egy olyan személy, aki egy krimiben általában nem tud beszélni. Az áldozat mesél nekünk, aki halála után sem hagyja abba a narrációt, a horizonton túlról néz le szeretteire és gyilkosára.
Hiába tűnik úgy, hogy Suzie a főhős, inkább a Földön játszódó eseményeknek vagyunk szemtanúi, a lány halála utáni történések a lényegesebbek. Láthatjuk, hogy egyes családtagok miként küzdenek meg gyászukkal: van, aki belenyugszik, s akad olyan is, aki nem ül tétlenül, megpróbál igazságot szolgáltatni, hátha így lelke megnyugvásra lel. Természetesen a család ezen tagjai mozdítják előrébb a cselekményt.

A történet során többször visszatérünk Suzie-hoz is, akinek családjához hasonlóan meg kell birkóznia azzal, hogy el kell szakadnia családjától, s be kell lépnie a Mennyországba.


Egy szépen felépített történet ez a film alapján (az eredeti könyvet nem olvastam), csupán egy-két dolog zavart benne. Egyik az, hogy a  spoiler! különc lány kiszedi Suzie testét a széfből, amelyet a gyilkos az emésztőgödörbe dobott. Másik dolog, ami zavart, hogy Suzie a szerelmének jelent csak meg, és nem a családjának, akiknek azért jobban hiányzott. Spoiler vége.



A film szereplői teljesen hétköznapi emberek, akik azt hitték, hogy rossz csak másokkal történhet. A naiv, életvidám Suzie-t Saoirse (Szörzsa) Ronan játssza, akiben itt sem lehet csalódni, nem jelent számára különösebb akadályt hozni a tinilány szerepét. Igazán szeretni való.
A gyilkost játszó Stanley Tucci egész hátborzongató figura, a néző az első megjelenése óta kellemetlenül érzi magát, még akkor is, amikor a pasas udvariasan bájolog.
A szereplők közül Rachel Weiszt érdemes kiemelni, aki az anya szerepét játssza. Belső marcangolása megható, édesanyához méltó.

A Komfortos mennyországnál még érdemes kitérni a jelenetekre. Számtalan jól kidolgozott jelenetet láthatunk Peter Jacksontól és társaitól. Egyik legfajsúlyosabb talán az, amikor Suzie húga a gyilkos jegyzeteit lapozgatja. Egy idősíkban két helyszín váltakozik, gyakoriak a premier plánok, melyek feszültebbé teszik a jelenetet.
A jelenetek mellett fantasztikus világot álmodtak a holt Suzie köré, öröm volt nézni, habár itt-ott már a giccs határát súrolta.
A jól megkomponált jelenetek és a horizont világa mellé fülbemászó, "finom" aláfestő zene csendült fel a 2 órás játékidő során. Néha abban is el lehetett veszni.

Hiába nyilvánítottam kedvenc filmemmé a Komfortos mennyországot, azért vannak hibái, így jár neki "csak" 8/10. Mégis mitől is nőtt azonnal szívemhez ez a kis történet? Nem kell ezt hosszú esszében vagy blogbejegyzésben megmagyarázni, annyi az oka csupán, hogy a már jól ismert amerikai optimizmussal és naivitással mutatja meg nekünk, hogy Isten nem ver bottal, a rosszon előbb-utóbb túllehet lépni, még ha e cél érdekében magunknak kell valahogy megnyugvást keresni. Szerintem, ez egy szép üzenet.

2011. június 24., péntek

Baby, it's a wild world

június 24, 2011 0 Comments

Eredeti kritika: 2009.12.05.
Javított kritika: 2011.06.24.

 Manapság a Skins nagy népszerűségnek örvend hazájában és a világ többi pontján. Annyira, hogy amerikai remake is készült belőle, Angliában pedig a 6. évadnál jár. Ismerkedjünk meg közelebbről a sorozat szerkezetével, hátha megfejtjük, hogy miért is szeretik úgy.

Tartalom:
"A történet középpontjában egy csapat 17 éves kamasz áll, akik hétről hétre keverednek vicces, szívbemarkoló és olykor megdöbbentő helyzetekbe. Mindegyikük derűs és optimista gyerek, akik ismerkednek a felnőtt élettel és annak árnyoldalaival, alkohollal, szerelemmel, droggal, mindeközben feszegetik a határaikat és úgy irányítják a szüleiket, ahogyan azt csak a kamaszok tudják. Tony, a város legnépszerűbb és legsármosabb fiúja, született vezéregyéniség. Szeret jót nevetni, főként mások kárán. Gyönyörű barátnője Michelle, legjobb barátja az önbizalomhiányos szűz fiú, Sid és a kissé flúgos, de aranyszívű anorexiás lány, Cassie. De ott van még Chris, aki bármikor benne van egy jó kis balhéban, Jal, a szépreményű tehetséges klarinétos, Maxxie, aki minden fiút akar, és mindet meg is kapja. Anwar, aki vallásos családból származik, szülei tiltják a drogtól, alkoholtól, ő persze mindent kipróbál, Tony nővére Effy, aki sok dolgot tud, de a titkokat megtartja magának, a gazdag Abigail, aki folyamatos terápia és a nyugtatók világában él."
 Forrás: Port.hu

Ahogy a tartalomból is kiderül, a Skins középpontjában tizenévesek állnak, akik a kemény bulik alakjai, nem vetik meg az alkoholt és drogokat, s a mulatozásba persze egy-egy szex is belefér. Emellett persze őszinte gyerekek, akik egy kis törődésre vágynak, de nehezen kapják ezt meg, hisz szüleik nem igazán törődnek velük. Első sorban ezért lehet vonzó sorozat a Skins: manapság rengeteg tinédzser él hasonló életet és küzd hasonló problémákkal. Emberi szokás, de szeretünk magunkról történeteket hallgatni.
A Skins népszerűségének másik oka, hogy az eddigi tinédzser sorozatokban igen merészen ábrázolták a szexet és a bulikat, teljesen realisztikusan. Ez által a szereplők személyes drámái is élet közelibbek, könnyebb együtt érezni velük.
Nem csak a környezet valóságos, hanem a történet is. Igaz, vannak hihetetlen események is benne jócskán, de többnyire a Skins szereplői az élettel szembesülnek. Olyan problémákkal kerülnek szembe, amelyeket felelősséggel kellene megoldani, de legtöbbször a menekülést választják, s e döntésnek természetesen megvannak a maga komoly következményei. 

A sorozat további nagy érdeme az, hogy feszeget aktuális erkölcsi problémákat. Ilyen például a melegek elfogadása, ami Maxxie-n keresztül jelen meg. Ezt az Ankwarral való barátságán keresztül mutatták be. Az arab fiú félt, hogy az apja kiakad, ha megtudja, hogy legjobb barátja egy meleg. De pont az ellenkező történik! Ankwar papa mély vallásossága ellenére továbbra is kedveli Maxiee-t. Ha jól emlékszem, olyasmit mondott, hogy “Sokszor nem értem, mi miért van, de az istenem majd elfogadtatja velem”.  Teljesen igaza van, és nagyon is tetszett ez a jelenet a 9. részben. De most tényleg: ha az illető nem tesz semmi rosszat a társadalom ellen, tisztességes, akkor miért utáljuk azért, mert nem hasonlít ránk vagy épp a vallásunk nem fogadja el? Másik: a sorozat megmutatta, hogy mit is kellene tennie a szélsőséges vallási fanatikusnak : elfogadni az újat, de megtartani a régit. Haladni, de kicsit maradni is. És ez csak egy példa a sok közül.

 
 A Skins évadjai általában 9-10 részesek, ahol egy rész általában egy karakter köré épül - ezért akár azt is kijelenthetjük, hogy a Skins karaktercentrikus. Ismerkedjünk meg az 1. és 2. évad figuráival.
A történet tényleges főhősének Tony mondható. Nem tudtam megkedvelni a sorozatban, mert hát... egy f*sz, így kerek-perec. Kénye-kedve szerint manipulálja barátait, és amikor úgy hozza a saját érdeke, át lép rajtuk. Természetesen benne is van valami elveszett jóság, amiért mégis kötődünk hozzá, s izgulunk sorsáért. Például a 9. epizódban igazán sajnáltam a baleset miatt.
Tony mellett ott kullog hű kutyaként Sid, aki szegény, elég szerencsétlen srác. Szűz, még barátnője sincs, amit el lehet tolni, azt el is tolja. Ilyen a kapcsolata Cassie-vel is a két évad során. Pedig Sid - talán - a sorozat legjóságosabb és emberibb figurája, senki se feltételezné, hogy szándékosan csinál rosszat.
A főszereplők körét gazdagítja a csinos Michelle, Tony barátnője. Intelligens lány, viszont nagyon ragaszkodó típus. Végig kitart Tony mellett annak kellemetlen természete ellenére is. Ha nem is minden bajban, de képes megbocsátani neki, visszatér hozzá. Sokszor kellemetlen hárpia tud lenni, de egy gyengébb pillanataiban közel érezhetjük magunkhoz.

Ebből a három szereplőből áll össze - mondhatni - egy fősztori. Természetesen a többieknek is megvan a maguk története, még ha kicsit háttérben is zajlanak a Tony-Sid-Michelle hármaséhoz képest.
A "mellékszereplők" közül érdemes megemlíteni a bohókás Christ, aki még Sidnél is jóságosabb szereplő. Bármit tesz, sosem lehet utálni érte, hiszen cselekedetei mögött nincsenek különösebb okok, "csak úgy" megtörténnek. Hiába van a fiúnak nagy szíve, mégis őt éri a legtöbb csapás élete során kezdve édesanyától egészen Angie-ig.
A fiú mellett érdemes még Jalt és Cassie-t említeni. Jal az egyedüli olyan figura, aki ki akar törni családja "bilincseiből", s ezt tudással próbálja elérni. Emiatt sajnálatos a 2. évadban lévő lassú elbukása, hisz szurkoltunk neki, hogy sikerüljenek álmai.
Cassie a sorozat művész alakja, aki saját határai miatt képtelen kiteljesedni, így saját világában élve lépked a mienkben. A szerelem lehetne számára a feloldozás, de Sid tehetetlensége miatt feladja és elmenekül saját környezetéből.
A szereplőgárdában még ott van Maxxie és Ankwar. Ha gonoszak akarunk lenni, akkor ők a "kötelező kisebbségi" karakterek. Mondjuk, ha ez valamilyen mértékig igaz is, de ennek ellenére szerethetőre írták őket, plusz egy izgalmas történetet is kaptak.


 A Skins nem csak történetében kitűnő, hanem a mozgóképi kivitelezésben is. A jelenetekben számtalan jelképet, szimbólumot rejtettek el, amelyek csak még izgalmasabbá teszik a történetet. Továbbá számtalan jól felépített jelenetet láthatunk jól kiválasztott háttér zenével. Személyes kedvencem az 1. évad zárójelenete, aikor Sid megkapta Cassie levelét, amiben közli, hogy elköltöznek Skóciába. Aztán a szemüveges fiú elindul, és énekelni kezdte a “Wild World”-öt. Nem tudom, ki válogatja a betétdalokat a sorozatba, de nagyon ügyes, és az évad végére ez a szám (is) nagyon illett. Kifejezi a megbánást, a szerelmet a másik iránt. Rövid, egyszerű, de mégis remek.


Nagyon jó kis sorozat, csak ajánlani tudom mindenkinek. Rávilágít az emberek hibáira, megmutatja, milyen nehéz felnőni és néha milyen ára is van. És még azt is, hogy a szülők is kerülnek számukra kezelhetetlen helyzetekbe, amikből tinédzserek módjára próbálnak menekülni, maguk mögött hagyni a felelősséget. Néhány öncélú szexjelenettől eltekintve az egyik legjobb tinédzser sorozat a Skins, így nyugodt szívvel adok rá 9/10 pontot.

Follow Us @soratemplates