A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mira. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Mira. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. május 4., csütörtök

Yuri a jégen

május 04, 2017 0 Comments

Egyik Mondoconon a következő tartalmas párbeszéd zajlott le Mira és én köztem:

- Mindenkinél valami Yuri on ice-os van. Miért ilyen népszerű?
- Lezbikusok* a jégen! Fogalmam sincs, amúgy.
- Nekem se. Csak egy sportanime...
Nem vagyunk már erősen jelen az animés közösségben, de az előítéletek minket is elértek: Miért lehet érdekes egy sportanime azok számára, akik nem rajongói az adott sportnak? Elég a fanservice (pl. kigyúrta rajzolt férfi sportolók) a sikerhez, vagy valami több van a műfajban? Végül Mira felfedezte, hogy sokkal többet ad a korábban kigúnyolt sportanime, és tanácsára megnéztem a Yuri!! on Ice-t, hogy aztán én is jól megvilágosodjak. 

Tartalom:
"Az egész ország Katsuki Yuurinak szurkolt, amikor Japánt képviselte a Grand Prix Finale műkorcsolya versenyen, ám végül vereséget szenvedett. Miután hazatér Kyushuba és bezárkózik a családi otthonába, hősünk nehezen tudja eldönteni, hogy folytassa-e a sportot vagy talán itt az ideje visszavonulnia. Egy nap megjelenik előtte a zsinórban ötszörös világbajnok, Victor Nikiforov, valamint annak 15 éves tanítványa, Yuri Plisetsky, aki sorra győzi le az elődeit, és új kihívás elé állítják Katsuki Yuurit."
Forrás: AnimeAddicts


Az anime befejezése után meg merem kockáztatni, hogy a Yuri!!! on Ice nem sportanime, inkább a Whiplash vagy a Fekete hattyúhoz hasonló filmek közé raknám azzal a kikötéssel, hogy a Yurinak sokkal pozitívabb a hangulata és az üzenete. Ahogy a fenti tartalomból is kiderül, főhősünk, Katsuki Yuri összetört álmokkal tért haza, már azt fontolgatta, hogy visszavonul élete sportjától, a műkorcsolyától. Majd egy "szerencsétlen" incidensnek köszönhetően megjelenik Yuri életében új edzője, az orosz műkorcsolyázó, Victor Nikiforov. Habár a 12 részes anime az edzések és a versenyek mellett más szereplőket is bemutat (pl. az orosz Yurit, JJ, a thai versenyző stb.), a fókusz végig Yurin és Victoron van. Az anime első fele inkább mester-tanítvány viszonyban mutatja be a két fiatalt - itt lép be a párhuzam a Whiplashsel és a Fekete hattyúval. Victor Fletcherhez és Leroyhoz hasonlóan sajátos pedagógiával próbálja kihozni Yuriból a maximumot. Ez köszön vissza például akkor, amikor párbajt hirdet a két Yuri közt, és személyiségükkel teljesen ellentétes koreográfiát dolgoz ki számukra: Plisetskynek lobbanékony természetével egy lassú, gyengéd darabbal (Love: Agape) kell megbirkóznia, míg Katsukinak egy olyan oldalát kell megmutatnia a performance-ban (Love: Eros), amiről nem is hitte, hogy létezik. 


Az anime második része már inkább Yuri és Victor között kialakult (pár)kapcsolatot viszi tovább (ez felettébb aranyos és nagyon sok feelgood momentje van), és az említett filmekkel ellentétben a mester és a tanítvány emberi oldalát is megmutatja. A barátok támogatása ellenére is Yuri többször veszti el hitét és önbecsülését, és Victor is számtalanszor érzi magát tanácstalannak új, edzői pozíciójában. Emellett még érdemes szót ejteni a következőkről: SPOILER! hiába igyekszik Yuri 12 epizódon keresztül teljesíteni álmát (megnyerni a Grand Prix Finale-t), végül nem nyer (Plisetsky viszi el a díjat). Azonban nincs lelki törés, se visszavonulás, hanem pozitívan néz hősünk a jövőbe. Ebben a pillanatban benne a kitartás, amire a sport tudja tanítani az embert, az örök fejlődés gondolata, és az ellenfelek tisztelete is, saját maximalista küzdelmének se válik áldozatává, SPOILER VÉGE de a legfontosabb üzenet mégis az, hogy bármi is történik, nem vagyunk értéktelenek.


Yuri-Victor kapcsolat és az anime üzenete mellett érdemes még pár hibát is felemlegetni a Yuri!!! on Ice kapcsán, mert sajnos azért akad. Egyik a mellékszereplők szerepeltetése. Habár egyetértek Johnny Weir korcsolyázóval abban, hogy a kis széria nagyon jól visszaadja ennek a sportágnak a családias hangulatát, de mégis keveset tudunk meg Yuriék versenytársairól, pedig potenciál van bőven mindegyikben. JJ karakterként elég irritálóra sikeredett, de érdekes lett volna kicsit többet tudni belső konfliktusairól (SPOILER: Miért stresszel be a győzelemhez közel? Mire föl játssza túl a magabiztos embert? SPOILER VÉGE). Jó lett volna még többet tudni Yuri és Phichit barátságáról, és Mikey-Sara testvérpárról is (elég freudi volt az ö viszonyuk...), de Plisetskyből is keveset kaptunk, pedig elvileg ő a harmadik főszereplő. Igaz, 12 epizódban nincs minderre idő, de ha már megvolt a szándék... 

A mellékszereplők mellett még a monotonitást és az animációt említeném. Az előbbit főleg az anime második felében érzékelni, amikor a versenyek során sokadjára látjuk a versenyzők számait. Valószínűleg a valóságban is többször adják elő a korcsolyázók a programokat, de ha darálva nézzük a szériát, sajnos a koris jelenetek ismétlése nagyon monotonnak hatnak. Látszik azért, hogy a készítők próbálták kiküszöbölni ezt a hiba faktort (pl. szereplők monológjai, visszaemlékezései), de sokat nem változtat a helyzeten. Az utóbbi (animáció) hozza az animéknél már megszokott szintet, viszont sokszor sematikusak, elnagyoltak a figurák, főleg az előbb említett jeleneteknél. 

A hibáktól eltekintve, a Yuri!!! on Ice remek anime, szerintem megérdemli a sikerét, 8/10-et ért nálam. Ha épp értéktelennek érzed magad, nézd meg! Garantáltan visszajön az életkedved és a motivációd. 



*Szintén yuri a manga/anime műfaj is, ami erotikus jeleneteket alkalmazva mutatja be két nő szerelmi viszonyát. Csakhogy ilyen virág nyelven fejezzem ki magam. :) 

2016. szeptember 18., vasárnap

Love crime

szeptember 18, 2016 0 Comments

2015. november 16-án egy nagy szerelmem távozott a televízió képernyőjéről. Igaz, a Hannibal ezen évada nem volt olyan, mint ahogy vártam (erről később bővebben), de mégis vérzett a szívem, mikor olvastam tavaly a kasza hírét. Bár Bryan Fuller biztosította a fannibálokat, hogy lehetséges a folytatás vagy egy mozifilm lehetősége, de ez nem tudta elfeledtettni velem a veszteséget. Így, jelenleg ez az utolsó alkalom, hogy kifejezzem rajongásomat a Hannibal sorozat iránt. 

Tartalom:
"A második évad megdöbbentő fináléját követően Hannibal pszichiáterével, Bedelia Du Maurierrel Európába szökik az FBI elől. Dr. Lecter étvágya azonban az új körülmények között sem csillapodik. A gourmet pszichopata végül új álnévvel Firenzében telepszik le, és munkát vállal a Palazzo Capponi múzeumnál. Úgy tűnik, Hannibal elégedett új életével, ám mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Valentin napra üdvözlőkártyát küldjön Will Grahamnek ."

Forrás: Port


Sokat gondolkodtam a 3. évad premierje előtt. Őszintén, el nem tudtam képzelni, miként fogja Fuller folytatni a történetet, hisz gyakorlatilag a 2. évad is tekinthető a sorozat teljes lezárásának. Azonban képes volt olyan irányba terelni a sorozat világát, ami meglepett. Ahogy a fenti tartalom leírásból is kiderül, Hannibal Bedeliával együtt Olaszországba megy. Kettejük párosa kárpótolni látszik Will és Hannibal kettősét (ami természetesen nem tűnik el maradéktalanul ebből az évadból se), roppant érdekes volt figyelni a két szereplő viszonyát, egymástól való függésüket (vagy kihasználását?). Az olasz környezet ehhez pedig tökéletes háttér is volt: olyan kifinomult és művészi helyet kapunk Firenzében, amiben Hannibal, akiről mind elmondható a kifinomultság és a művészetek iránti érzékenység, szószerint lubickolhat, de hozzá hasonlóan a készítők is. Számos nagyon erősen megkomponált (itt tényleg csak ezt a szót érdemes használni) jelenet meséli a történetet vagy csak épp segít elmélyedni egy-egy karakter belső világában. Viszont mindennek van határa. A Vörös sárkány-szálig úgy éreztem, hogy ez az évad kezd elmenni egy öncélú művészfilm irányába, és ez eddig azért nem volt (legalábbis annyira) jellemző  a sorozatra. Az évad elején sok epizód elment ilyen nagyon szépen megalkotott jelenetekkel, amelyek viszont a történethez nem sokat adtak hozzá. Lehet, egy újranézés során másként látnám, de mindig tartom magam hozzá, hogy valamilyen szinten elsőre is kell egy értelmezési réteget átadnia egy műnek. Ebben az évben a Hannibálnál ez néha nem teljesült. 


Az évad másik felével még egy nagy problémám volt. Innentől előfordulhatnak spoilerek, szóval aki még nem nézte meg a sorozat ezen évadát, kicsit szkippeljen itt a szövegből. A premier előtt Fuller több interjújában is ködösen beszélt arról, kik is élték túl Hannibal menekülését. Személy szerint Willt és Jacket tippeltem túlélőnek és ez be is jött. Aztán kezdtek előjönni olyan szereplők (pl. Chilton), akiknél fizikai képtelenség, hogy életben maradhattak a 2. évadban történtek után. Szokták mondani a sorozat kapcsán, hogy semmi sem az, aminek látszik, de a meglepetés kedvéért talán nem kellene áthágni a fizika határait. Másrészt, Fuller hitegetése miatt (hogy csak két karakter élte túl) szintén csalódás ez a sok hihetetlen feltámadás, nekem elég olcsó megoldásnak tűnik mind. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért gyűltek volna össze, hogy most igazi revansot vegyenek az ellenük elkövetettekért. Érdekes volt némely szereplő szövetségét figyelni (pl. Dr. Bloom és Mason), de ennél többet nem nagyon adtak hozzá a sorozathoz. Spoileres rész vége. 


A két fő negatívum mellett kaptunk szerencsére jó dolgokat (pl. Chiyo, Miriam) is, amik szerencsére el tudtak juttatni a 3. évad fénypontjáig, a Vörös sárkány történéseiig (aki nem lenne jártas a Hannibál világában: ez Thomas Harris Hannibál-sorozatának kezdő kötete, amit A bárányok hallgatnak követ). Itt lépett színre egy új nem beszámítható alak, Francis Dolarhyde, a Vörös sárkány, akit Richard Armitage fantasztikus alakításában láthattunk. William Blake azonos című festménye, mint prominens szimbólum végigkíséri a karaktert és a jeleneteit is. Mozdulataiban és puszta jelenlétében érezni, hogy egy hétköznapi emberből miként lesz fenyegető szörnyeteg. Egyik legerőteljesebb jelenet ilyen szempontból, amikor a Sárkány elviszi vak barátnőjét egy tigrishez (megint egy Blake referencia, mellesleg: ebből is látszik, hogy mennyire sokrétegű ez a sorozat). Egyszerre van jelen a gyengédség és a veszedelem, a halálos fenyegetés, mindazon tulajdonságok, melyek Francisben megtalálhatóak. A Hanniballal való kapcsolatba lépés pedig újabb izgalmakat, de leginkább újabb pszichológiai merülésbe invitálja a nézőt, egy korántsem hétköznapi utazásba az emberi lélek sötét mélyébe. Will és Hannibál kapcsolata is újabb fordulatokat hoz, amit a Sárkány felbukkanása csak még zavarosabbá tesz. Mindez végül az évadfináléban teljesedik ki és éri el végső kibontakozásást és nyer új formát.

Habár a Hannibal 3. évada elmaradt az első kettőtől, azért Bryan Fuller meg tudta mutatni, hogy még rengeteg megosztanivalója van, amiről pedig nekünk is sok megbeszélnivalónk lesz. Példa erre ez a bejegyzés is, hisz lassan másfél év távlatából is hosszan tudok írni a sorozatról, és jaj mennyi mindenről nem esett szó! Ezért is sajnálom, hogy egyelőre nem folytatódik a sorozat. Egy igazi kuriózummal lett szegényebb a sorozatjunkie-k világa. Szép lezárást kaptunk, az évad kezdeti nehézségei miatt lesz 8/10 a pontszámom, de magát a sorozatot a szívembe zártam és sosem feledem. 

2016. szeptember 7., szerda

Stranger Things

szeptember 07, 2016 0 Comments

Aki régóta működik sorozatjunkie-ként az tudja, hogy nyáron kint nem áll meg az élet: jönnek az újabb és újabb sorozatpremierek. A 2016-os nyári újoncok közé tartozik a a Netflix legújabb sorozata, a  Stranger Things is, ami hihetetlen nagy figyelmet kapott a külföldi médiában. Először egy sorozatos cikk írásánál keltette fel érdeklődésemet a sorozat. A végső motivációt köszönöm Mirának, a plusz inspirációt pedig Cserepesfenyő nevű felhasználónak a snitten. Van egy a sorozathoz kapcsolódó kihívása, nézzetek rá! És most magáról a műről.

Tartalom:
"A nyolcvanas évek természetfeletti filmjei – Steven Spielberg és John Carpenter művei – előtt tiszteleg a Netflix új, Stranger Things című sorozata, amely egy indianai kisvárosban játszódik, ahol egyik napról a másikra eltűnik egy fiatal fiú, és miközben az anyja hajtóvadászatot indít utána, egyre furább és furább dolgokkal szembesül – többek között egy titkos kormánykísérlettel, természetfeletti eseményekkel és egy nagyon-nagyon fura kislánnyal."

Forrás: Snitt


Akik valami újat várnak a Stranger Thingstől, azok teljesen rosszul közelítik meg, ugyanis a sorozat teljesen a nosztalgiára épül. Egy teljesen új történetet mesél el, de teljesen ismerős környezetben. Hogy pontosabbak legyünk, a 80-as évek filmjeinek hangulatát idézi fel (főleg Spielberg műveit), Stephen King legnagyobb klasszikusait és természetesen a 80-as évek hamisítatlan életérzését: utóbbit erősíti például a Dungeons and Dragon szerepjáték vagy a bicikli, amivel mindent el lehet érni. Szóval igen, egy nagyon hangulatos nosztalgiának kell tekinteni a sorozatot. De akkor mégis miért érdemes megnézni? Szerintem akad pár tulajdonsága, ami igenis ad valamit a történet elődeihez, de olyanja is akad, ami a most futó szériák közül is kiemeli.
Egyik az a jól összerakott történet. A 8 epizód alatt három-négy stabil cselekményszál (a gyerekek, a tinédzserek és a felnőttek, meg talán külön vehetjük a laborosokat is) megy párhuzamosan, melyek végig fennt tudják tartani az érdeklődést. A felmerült rejtélyek és problémák előbb-utóbb megoldódnak, a megszokott klísék (pl. van egy a geek gyerekeket terrorizáló páros, douchebag menő tinédzser gyerek) pedig nem hatnak elcsépeltnek, sőt, túl is mutatnak más sorozatoknál. Gondolok például Steve-re, aki nem csak egyszerűen fekete, ahogyan azt a szerepe (ügyeletes bunkó menő srác) sejtetné, hanem egy többféle érzelemre is képes, fejlődőképes karakter. 


És ha már szóba hoztam Steve-t, akkor meg is említeném a másik okot, ami miatt mindenképpen érdemes egy esélyt adni a Stranger Thingsnek. Ha azokra a thrillerekre vagy horrorokra gondolok, amelyeket eddig láttam (bár legyünk őszintén, nem sokat néztem még), azokban vagy magára a megmagyarázhatatlan jelenségre/fenyegetésre vagy csak a főszereplőre fókuszáltak (pl. A 23-as szám). Ezzel szemben a Stranger Things végig az embereket tartja szem előtt. A különös eltűnésnek az egész kisvárosra kiterjedő hatása van, amit a sorozat szépen le is vezet. Természetesen az édesanya, Joyce karakterét érték a legnagyobb lelki megrázkódtatások, hisz ő áll legközelebb ezekhez (Will fia titokzatos körülmények között tűnik el). Ezt a szereplőgárda talán legnagyobb húzóneve, Wionna Ryder hihetően jelenítette meg. Igaz, sokan kifogásolták játékát, túljátszásnak érzik, de szerintem még nem beszélhetünk erről az esetében: a karakternek elveszett a fia, majd kapcsolatba lép egy másik világgal, plusz anxiety problémai is vannak. Ilyen instabil lelki állapotban ki ne válna hisztérikussá, főleg, ha amúgy is hajlamos rá? 
Joyce-n kívül szerencsére a többi szereplő motivációi és érzelmi világa is teljesen átélhető és hitelesen van ábrázolva. Tudunk azonosulni a fiúk elhivatottságával, egymás között felmerülő feszültségeikkel, a különös lány, Eleven (11) viselkedése is teljesen érthetővé válik, főleg tragikus élményeinek fényében, de Nancy és Jonathan tinédzser problémái és szeretteikért érzett aggodalmaik is átélhetőek, nem válnak idegesítővé - ez más sorozatoknál nem feltétlen mondható el (gondolok némely young adultra). Ezek mellett pedig mindegyik figura szimpatikus valamiért. Bővebben nem tudom megmagyarázni, talán azzal, hogy olyan jó volt a casting, hogy a színészeken keresztül azonnal meg tudtam szeretni a szereplőket.

Összességében a Stranger Things egyszerre nosztalgia és újszerű megközelítés. Erősen épít a nagy klasszikus horrorokra és thrillerekre, miközben igazodik a mai nézők ízléséhez és próbál minél hitelesebb képet adni az emberekről egy megmagyarázhatatlan helyzetben. Számomra nem volt rossz dolog ebben a sorozatban, így 10/10. Kíváncsian várom a 2. évadot. 

2016. augusztus 21., vasárnap

Deadpool

augusztus 21, 2016 0 Comments

Több posztban is éreztettem már, hogy nem vagyok oda a szuperhős filmekért (legutóbb a Hangyás kritikámban). Azonban a tavaly nyáron látott Deadpool trailer és az azt követő zseniális kampány meggyőzött, hogy én ezt kivételesen nagyon akarom látni. Sors fintora, amennyire szerettem volna, olyan nehezen jött össze. Végül Mirának köszönhetően egy egésznapos Mondoconos meló előtt megnéztük, mikor semmi néznivaló nem akadt. Mirának utólag is köszönöm a remek ötletet! (meg ha már nem mentünk moziba a Star Wars Rogue trailere miatt). 

Tartalom:
"A szuperhősök korát éljük, de vár még néhány meglepetés. Wade Wilson (Ryan Reynolds) a különleges erőknél szolgált, azután zsoldos lett. Egy furcsa, alig legális kísérlet eredményeképpen a szervezete meghökkentő képességekre tett szert: hihetetlenül gyorsan meggyógyul, bármi baj éri.De nem ez az egyetlen fegyvere: őrült, gonosz humora is van - és nem fél használni.
A szupererős ember, aki a valóságból átlépett a hősök birodalmába, most élete legnehezebb háborújába indul: bosszút akar állni azon az emberen, aki egykor majdnem tönkretette őt."

Forrás: Port


Picit féltem a filmtől, mert februárban, amikor bemutatták a mozik, kapott hideget és meleget is a Deadpool. Azonban ahogy elindult a film, láttam, hogy azt fogom kapni, amit vártam: egy nagyszájú elborult hőst az ő hasonlóan elborult életével. Ryan Reynolds, akinek nagyrészt köszönhetjük a filmet, szinte lubickol ebben a szerepben. Halál lazán osztja a poénokat és persze a húsba csapodó töltényeket, mindent szatirikusan szemlél, még saját magát is! Viccet csinál a Marvel-filmekből, aminek én még külön örültem, mint nem képregényfilm rajongó, csak szemlélő, de egyéb nyugati kultúrához köthető jelenségeket sem hagy csípős megjegyzések nélkül. Ezzel a szórakoztató alakítással és karakterrel szemben pedig ott áll egy snassz, egyszerű eredettörténet: főhősünk le akarja győzni alkotóját és megmenteni szerelmét. Magam részéről hibának nem rovom fel, hisz úgy tudom, az eredeti képregényekben sincs egy nagyon izgalmas háttere Deadpoolnak, viszont valahol levon az epicségéből (tud erre valaki egy jó magyar szót?). Másrészt, a hétköznapi konfliktusaiból (pl. önértékelési gondok, családtag iránti aggódás) volt a karakternek egy mélysége, ami ellensúlyozta a szatirikus oldalát. Értelmet nyert, hogy valahol miért is vált olyanná, amilyen. 


Az egyszerű történet szerintem különösebben nincs hatással az egész filmre, hisz a körítés fel tudja annyira dobni (itt is), hogy elfogadjuk azt. Deadpool rendületlenül masíroz ellenfele ellen, hogy végre elszámoltassa azt, aki őt becsapta. Kapnuk is egy jó kis bosszúhadjáratot. Az akciójelenetek mondhatni elvárásainknak megfelelően zajlanak: látványos, pörgő jelenetek, melyeket sokszor szellemes megjegyzések tesznek emlékezetesebbé. Ezt azért emelném ki (az akciójeleneteket), mert a forgatás előtt megvontak a projecttől egy nagyon jelentős pénzösszeget (úgy 7 millió dollárt), ami miatt sajnos sok minden nem kerülhetett be a végső műbe. De laikusként nem tűnt fel a pénzhiány, szerencsére úgy át tudták írni a történetet, hogy durván nem sérült se a történet, se a látvány. Esetleg az X-menes vonalnál volt érezhető a megvágás (őszintén, nem értettem pontosan, hogy miért akarják Deadpoolt X-menék magukkal vinni, de lehet, ha bepótolnám az előzményfilmeket, ez nem lenne gond), hisz kevesebbet és kevesebben szerepelhettek (pl. Cannonball), mint eredetileg szerették volna a készítők. De összegezve, az X-menes vonal is működött a sajátos Marveles közönségnek szóló poénokkal és egyéb popkultúrás utalásokkal (Sienad O'Connor!!!). Egyes kritikusok szerint a Deadpoolban szereplő X-men karakterek kentebe vágják az eddigi filmeket (azért van egy X-men: Az elsők film!).

Röviden összefoglalva számomra a Deadpool hozta azt, amit vártam tőle a trailer alapján: egy szatírikus akciófilm. Tökéletes belépő egy népszerű karakter számára nagy lelkesedéssel eljátszva. Tényleg csak a kicsit egyszerűbb, már sokhelyen látott eredettörténet húzza kicsit le a filmet, de meg lehet magyarázni azt is és teljesen működik a film világában. Így 9/10-et kap Deadpool és még ilyet!

2016. május 16., hétfő

The Man in the mask

május 16, 2016 0 Comments

Mira lelkes ajánlgatásának hatására kezdtem bele a Netflix másik Marvel sorozatába, a Daredevilbe. Köszönöm utólag is, hogy rávett. Korábban már láttam a film változatot is, így fogok is párhuzamot húzni vele az értékelésben. 


Tartalom:
"Matt Murdock gyermek korában egy baleset következtében megvakul, de egy vegyszernek köszönhetően a többi érzékszerve emberfelettivé válik és kialakul egy radarérzék is amivel a környezetét „látja”. Matt Murdock nappal mint ügyvéd, éjjel mint álarcos igazságosztó védi Hell's Kitchen környékét a bűnözőktől."

Forrás: Snitt


Egy előkarácsonyi buliban beszélgettünk egy lánnyal arról, hogy a sorozat vagy a film jobb-e? Ő a sorozat mellé rakta le a voksát, én akkor azt mondtam, hogy majdha teljes egészében láttam, akkor nyilatkozok. Most már egyetértek az említett lánnyal, de azért a filmet is védeném néhány ponton. 
Olyan szempontból mindenképpen jobb a sorozat Mark Steven Johnson művénél, hogy több idő jut szinte mindenre. Igaz, a filmben is megismerjük Matthew Murdock hátterét, hogy ezzel érthetővé váljanak a képességei és persze a motivációi (miért is lesz önjelölt igazságosztó, azaz vigilante), de a sorozatban a történet előrehaladtával Matthew egy fantasztikusan mélységű karakterré válik, miközben Ben Afleck Daredevilje egy morálisan szimpatikus figura marad csak, aki közben hihetetlenül ügyes hős. Ugyanez mondható el Wilson Fiskről is. A hosszabb időnek köszönhetően Fisk talán Matthewnál is sokkal összetettebb karakterré válik, akit amúgy Vincent D'Onofrio fantasztikusan alakít. Egyrészt betekintést láthatunk abba, hogy miként is rángatja a szálakat Hell's Kitchenben, amitől egy zseni benyomását kelti, másrészt pedig egy érzékeny embert is megismerünk igen komoly traumákkal a háta mögött. Ez a kettősség alig található meg a filmbéli Fiskben, talán csak sejteni lehet róla a bűnözőzseni mivoltját. Mellettük pedig a mellékszereplők is, mint Karen, Foggy és Claire is kibontakozhat. 



A hosszabb játékidő nem csak a karaktereknek, de a cselekménynek is jót tett. A Daredevil (2003) filmben is kapunk egy jó kis történetet, de az én ízlésemnek valahogy túlságosan gyorstempójú és zsúfolt volt az 103 percben. Mondhatni, csak egy kis kóstolót kaptunk Matthew világából. Továbbá azt is éreztem a filmnél, hogy nincs a súlya és motivációja a szereplők cselekedeteinek. Ez szerencsére a sorozatban teljesen fordítva van: minden fokozatosan fel van építve, és még ha nem is az elején, de a végén értelmet nyer minden. Ezzel az egész történt megfontolttá és nagyon izgalmassá válik, és persze gondolkodtat is. Mi is fog történni? Majd a következő részben meglátod - mert persze cliffhangerekből sincs hiány. 
A bejegyzés vége felé azonban a film javairól is legyen szó, amik először (nekem mindenképpen) hiányoztak a sorozatból. Egyik Matthew látásának vizuális ábrázolása. Habár több, mint íz éves a film, de még mai szemmel is jól néz ki. A sorozatból a legelején nekem valahogy hiányzott ez az ábrázolás, inkább hangokkal érzékeltettek valamit abból, ahogy Matthew látja a világot. Az 1. évad fényében már azt tudom mondani, hogy ez így volt jó, ez az ábrázolás illik az egész Daredevil (2015) nyers világához. Még Elektrát hiányoltam, de talán jobb is, hogy később jön Matthew mellé. 

Összességében, igen, a Daredevilből a sorozat a jobb. Remekül felépített karakterek, izgalmas történet és egy nyers, de kiforrott világ: röviden ennyivel jellemezném. 9/10, mert kicsit lassan indult, de nem hagyom ki a 2. évadot. 


2016. május 1., vasárnap

A töréspont

május 01, 2016 0 Comments

Nagy adósságot kezdtem törölni azzal, hogy elkezdtem nézni a Breaking Badet (nem szeretem a magyar címét, sorry. A Christopher Moore könyvnek jobban áll). Aki követ sorozatos híreket, mindenképpen belefuthatott a BD-be (mostantól csak így hívom) és annak hihetetlen sikerébe a szakmában (számos díjat tudhat magáénak, köztük egy Golden-Globe-ot is), de a közönség körében is hihetetlen népszerűségnek örvendett, sőt örvend a mai napig. Meg merem kockáztatni, hogy kultsorozattá nőtte ki magát. Mindezt összefoglalva: igen, illett már elkezdenem. Az ajánlást utólag köszönöm Mirának. 

Tartalom:
"Walter (Bryan Cranston), a kémiatanár az 50. születésnapján tudja meg, hogy végső stádiumú tüdőrákban szenved és alig egy éve van hátra. Szereti a várandós feleségét és gondozásra szoruló tinédzser fiát, ezért úgy dönt, hátralevő idejében a lehető legtöbb pénzt gyűjti össze. Erre azonban csak a törvény másik oldalán van lehetősége, ezért szövetkezik egykori, drogdíler diákjával és belefognak a metamfetamin gyártásába. Hamar kiderül, hogy Walterrel ellentétben Jesse egy pancser, és már az első üzletkötésnél összehoz másfél hullát. Walter elindul a lejtőn, ahol nincs megállás."

Forrás: Port


Valószínűleg nem mindennapi sorozat az, ahol az első részben alsónadrágban látjuk először a főhőst: ezzel csak azt akartam mondani, hogy nagyon jól indul az egész, biztos, hogy nem felejti el a néző egyhamar. Természetesen nem hagynak minket ez előtt a fura szitu előtt, ugrunk egyet időben és megtudjuk, hogy ez a kopasz alak gatyában hogy is jutott oda, ahová. Itt, kicsit nekem visszavett a történet a tempójából, de legalább kaptunk egy képet a főhős (nevezzük nevén végre), Walter életéről és személyével, ami az első 8 rész alatt is már jelentős változásokon megy át, és fog később is. Ahogy a fenti leírásban is olvasható, Walter eddig a példás amerikai állampolgár életét élte a maga szerény módján szerető családja körében amíg, ki nem derült, hogy végső stádiumú rákban szenved. Hard times, hard decisions, azaz a nehéz idők nehéz döntésekhez vezetnek (mondjuk így) és nincs ez másként a BD-ben sem: a családja érdekében Walter a könnyebbnek, de ahogy az később kiderül, a nehezebb utat választja, drogkereskedőnek áll, hogy biztos anyagiháttérrel hagyhassa itt családját. Furcsa döntésnek tűnik, viszont tükrözi az egész sorozat hangulatát, amire nehéz megfelelő szót találni. Talán az abszurd, a keserédes tudná leírni, de a tragikomikus a legtalálóbb. 


A BD-ben leginkább ez a kettős természet fogott meg: egyszerre lehet rajta nevetni és sírni (és természetesen izgulni is). Walter és a hozzácsapodó (vagy felszedett :)) Jesse nagyon nevetséges páros és rengeteg jó, már-már ikonikus pillanatot köszönhetünk kettősüknek (pl. Emilio és Krazy 8 ügy). Emellett a sorozat nagyon komoly drámai jeleneteket tartalmaz, amikben ott lüktetnek az őszinte, tiszta emberi érzések (szorongás, aggodalom és sorolhatnám a végtelenségig). Őszintén, ezek a jelenetek annyira őszinték és erősek, hogy egy év után sem tudtam folytatni a sorozatot. Nem olvastam utána, hogy Walterék drámájához miből merítettek (gondolok itt esetleg az írók vagy ismerőseik saját tapasztalataira), de hitelesre sikeredett a rákos beteg és annak családjának kálváriája, nagyon hitelesre. Nincs benne manír, se túlcsöpögés, úgy van ábrázolva, amilyen. Saját tapasztalat. 
Emellett az egyre érdekesebb fordulatokat vevő történetet sem szabad szó nélkül hagyni: minden részben volt izgulni való és az elejét leszámítva egy se nem túl gyors, se nem túl lassú tempóban haladtunk a finálé felé. Engem mindig meg tudott lepni. 

Összegzésként azt tudom mondani, hogy a Breaking Bad az első évad alapján is kihagyhatatlan sorozat. Kellőképpen elborult, de emberi is. Kicsit nehezen indul az eleje, de utána nincs megállás: 9/10. Remélem, nekem is lesz erőm a folytatáshoz, mert hiányzik Walter és Jesse meg a meth főzés. 

2016. március 13., vasárnap

Az anti szuperhős

március 13, 2016 0 Comments

A mozitermek elfoglalását követően a szuperhősök a televíziót vették célba. Kezdődött mindez a DC Zöld íjászával, a Marvel Shield-ügynökeivel és lehetne sorolni a végtelenségig az újabbál újabb szuperhősös sorozatokat (mellesleg a 2016. márciusi Filmvilágban van erről egy jó cikk, ha valakit bővebben érdekel a téma). A már itthon is elérhető Netflix  sem maradhatott ki az új feltörekvő trendből: belekezdett a Daredevil és a Jessica Jones sorozatokba. Ebben a bejegyzés most az utóbbiról lesz szó, de az elsőt sem feledem! Az ajánlásokat mindenesetre köszönöm Mirának.

Tartalom:
"Miután rövid életű szuperhőssége tragikus fordulatot vett Jessica Jones visszavonult, hogy újjáépítse magánéletét és karrierjét, mint egy igen ingerlékeny, cinikus magánnyomozók Hell's Kitchenben, New Yorkban. Önmarcangolással és PTSD-vel küzd, de Jessica így is felveszi a harcot a belső - és a külvilág démonaival szemben. Ebben segíti őt különleges képessége a bajbajutottak megsegítésében - főleg akkor, ha csekkel hálálják meg szolgálatait."

Forrás: IMdb


Lehet csak az elfogultság beszél belőlem, de kiemelkedő sorozat a JJ a többi szuperhősös mű közül. Habár a képregény változat ismerete nélkül nem tudom az eredeti anyaghoz hasonlítani sem szellemiségében, sem egyéb pontokban, de mindenesetre nagyon egyedinek érzem az egészet. A film noirokat idéző stílus és a hétköznapi helyszínek egyvelege is segít megteremteni az egyediséget, de más elemek is akadnak, amik különlegessé teszik a szériát. Egyik a sokszor kiemelt visszavonultsága Jessicának. Más szuperhősökkel ellentétben ő egy teljesen hétköznapi figuraként veszi fel a harcot ellenségével, Kilgrave-vel. Természetesen főhősnőnknek is van különleges képessége (szupererő), de kemény külsője mögött nagyon is ott van az emberi törékenység, ami miatt ilyen közel még nem éreztünk szuperhőst magunkhoz. 


Egy másik érdekesség, amire igazából a 444 cikke hívta fel a figyelmemet, az a nők hangsúlyos szerepe. Az írás emlegeti a Bechdel-tesztet, aminek a JJ teljesen megfelel, sőt, valahol már a mérleg másik oldalára esünk: röviden összefoglalva, és kicsit következtetésként is azt mondom, a nők az aktívabb szereplők, a férfiak pedig a passzívabbak. A cikkben is kiemelt párbeszéd jeleneten kívül nagyon sok esetben cselekményt mozgató elemért a női főszereplők a felelősek, ami szintén mutatja a nemi szerepek felcserélődését. Ebben a sorozatban a nők igenis terveket találnak ki és hajtanak is végre közös céljuk érdekében (Kilgrave elkapása). A felbukkanó férfiak (pl. Luke vagy Simpson) inkább a lányok tervéhez asszisztáltak, mint irányították volna azokat. Emellett a férfiak mellett feltűnnek a negatívak, akik közül mindenképpen Kilgrave a legdominánsabb. Az alak egy Thomas Mann Cippollájához hasonlítható gonosz: Képes befolyásolni mások akaratát és mivel megteheti, meg is teszi, egyéb motivációja nemigen van (vagyis van, de az nagyon spoileres).

Röviden összefoglalva a Jessica Jones nekem egy nagyon üde színfolt a sorozatok közt (a szuperhősösök közt pláne), ami a Simpsonos szálat leszámítva nagyon jól működött cselekmény, hangulat és színészek terén is. Mindemellett megjelenik benne a - mondjuk ezt - kortárs eszmeiség és némi művészi játszadozás is. 9,5/10 , mindenkinek nagyon ajánlom, akár többször is.


2014. május 26., hétfő

I am full of myself

május 26, 2014 0 Comments

Bryan Fuller eddigi tévés pályafutása alatt egy sorozata elért a 3. évadig: az NBC-n futó Hannibal. Hosszas mérlegelés után azt kell mondani, hogy megérdemli a történet a további évadot, hiszen egy év alatt is már rengeteget fejlődött, s képes volt megújulni is, ahogyan megmaradni a saját stílusánál.

Tartalom:
"Will a baltimori elmegyógyintézetben senyved. Hamarosan bíróság elé idézik olyan bűnökért, amelyeket valójában Hannibal Lecter követett el. Eközben Hannibal vidáman éli életét, és boldogan hódol a kulináris élvezeteknek. Ráadásul, Jack Crawford nyomozó felajánlja neki, hogy töltse be Will megüresedett profilozói állását az FBI-nál. Jack és csapata ugyanis újabb rejtélyes esettel áll szemben: munkások a folyóban feldarabolt emberi testrészekre bukkannak. Időközben azonban Will az elmegyógyintézet orvosainak segítségével visszanyeri emlékeit, ráeszmél, hogy ki juttatta új "lakhelyére", és arra is, hogy valójában kicsoda Hannibal Lecter. Will Crawford nyomozóért üzen, hogy megossza vele új felismerését. Ki hisz azonban egy elmeháborodott, brutális gyilkosnak vélt embernek?"

Forrás: Port


A 2. évad ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Will a börtönben próbálja bizonyítani ártatlanságát annak ellenére, hogy szinte mindenki Hannibal oldalán áll, aki nem mellesleg át is veszi Will helyét az FBI-nál. Valahol itt történik meg egy törés a már tavaly elkezdett Will-Hannibal mérkőzésben. A szerepek felcserélődnek, így az eszközök is. Ezekből egy fantasztikus pszichológiai keringő kerekedik ki. Először távolodnak, majd egyre közelebb és közelebb kerülnek egymáshoz. Azonban a lassú közeledés alatt nem csak egymással, hanem magukkal is küzdenek: mindkettejükben ott munkál a másik iránti érdeklődés. Willben a bosszúvágyból fakadó elszántság, Hannibálban pedig a vágy arra, hogy valaki saját valójában fogadja el. Ezeknek az érzéseknek a feltárásával bemutatják, hogy egyik főszereplő se pusztán jó vagy rossz: mindkettőben egyaránt megtalálhatóak az egyszerű emberi motivációk és a lélek sötétsége is. S ami a legcsodálatosabb ebben a különös egymásnak feszülésben az, hogy szinte szavak nélkül van bemutatva. A nézőt a művészfilmi szinteken mozgó képvilág és a gondosan felépített motívumrendszer irányítja (ahogy eddig is). És természetesen az egész küzdelem nem működne Mads Mikkelsen és Hugh Dancy játéka nélkül.


Azonban a történetvezetés megkövetelt bizonyos áldozatokat a harc bemutatásában. Lassan eltűntek a heti esetek, a főcselekmény kapott nagyobb hangsúlyt és kibontást. Emellett pedig kaptunk egy izgalmas mellékszálat Mason és Margot testvérpárosában, akik vélhetőleg később visszatérnek. A fő és a mellékszálak működéséből pedig a nézők kaptak egy fordulatos történetet némi logikátlansággal, vagy egy-egy "leülepedéssel" a cselekményben (szóval itt-ott vontatottabbnak éreztem). De az évad egész felépítése és a finálé kárpótol a hibákért. 
Így visszatekintve ismét egy elég erős évadot szállított nekünk Bryan Fuller a Hannibállal. Izgalmas volt, jó volt rajta agyalni hetente, a kivitelezés páratlan és igényes, csupán egy-egy vontatottabb rész zavarta az összképet. 9/10-et most megérdemli a sorozat. 

2013. augusztus 28., szerda

Madness shared by two

augusztus 28, 2013 0 Comments

Az emberi elme sötétsége mindig is érdekelte az embert. Mindenkit érdekel, hogy kiből miért lesz hidegvérű gyilkos, mi veszi rá az illetőt szörnyű tettek elkövetésére. Egyáltalán a gyilkolásra. A filmtörténet egyik legemlékezetesebb, érdekes figura Hannibal Lecter, akit A bárányok hallgatnak-ból ismerhet a nagyérdemű. Az NBC és az AXN közös koprodukciója, a Hannibal az ő alakját kelti életre. Amúgy a sorozatra először anya hívta fel a figyelmemet, majd Cleo és Mira vett rá a megnézésre. Nekik köszönöm az ajánlást.

Tartalom:
"A zseniális forgatókönyvíró Bryan Fuller (Hősök, Halottnak a csók), és a neves rendező David Slade (Alkonyat- Napfogyatkozás, A sötétség 30 napja) közösen keltették ismét életre Hannibal Lectert. Az új, epizódonként egy órás sorozat, Thomas Harris regényeit dolgozza fel, és a két főhős, Will Graham, a fiatal tehetséges profilalkotó FBI-ügynök, és Dr. Hannibal Lecter, az elismert pszichiáter megismerkedését és kialakuló barátságát mutatja be. A Hannibál történet kezdetének kezdeténél járunk. Will Graham-nek ekkor még fogalma sincs róla, hogy idővel Lecter sorozatgyilkos, és az ő legádázabb ellenfele lesz..."

Forrás: Port

Mielőtt bárki is elkezdené ezt a sorozatot érdemes tudnia, hogy ez egy thriller és nem bűnügyi sorozat. Természetesen a gyilkosság és a nyomozós is jelen van, de nem ez a lényeg. Ezt azért fontos leszögezni, mert személyes tapasztalat. Úgy ültem le, hogy bűnügyi nyomozást vártam, így szokatlan volt, hogy egyes ügyeket hamar megoldottak, több időt vittek el a párbeszédek. És közben ott volt Will bűnügyi rekonstrukciós jelenetei, melyek azt sejthették, hogy egy A mentalistához hasonló történet vár ránk. Aztán sokáig nem lehetett eldönteni, hogy Will vagy Hannibal-e a főhős. De végül minden homályos rész kitisztult, ezt főleg az utolsó rész fényében jelenthető ki. A történet egy thrillert mesél el, csak itt nem feltétlen mindig a gonosz fejébe láthatunk bele, hanem a nyomozóéba is: miként hatnak rá az esetek, hogyan tudja mind ezt kontrollálni. És ha mindkét fél elméjével megismerkedünk, akkor ki is a főhős? A cím szerint Hannibal, az első rész alapján viszont Will az. De inkább a párosuk a főhős. Hasonlóak de mégis különböznek. Olyan, mintha egymás pszichoterapeutái lennének, csak az egyik tudatában van ennek, a másik nem. Hugh Dancy és Mads Mikkelsen párosa különösen átélhetővé és fantasztikusan alkotta meg ezt a párost. Dancy hihetően adja vissza a megzavarodott embert, Mikkelsen pedig minimalista játékával remekül megformálja Hannibal hidegvérűségét és manipulatív természetét. Egyikük mindenképpen érdemelt volna egy Emmy-jelölést.


A legelejétől kezdve olyan érzésem volt, mintha egy művészfilmet néznék. A gyilkosságok mint egy-egy megkomponált abszurd és elborult festmények lettek volna (azok is). Hannibal konyhája egyszerre ínycsiklandó és undorító és ez mindenféle képi utalás nélkül éri el. Egyszerűen egy-egy finom utalással tudatják a nézővel, hogy a serpenyőben nem biztos, hogy sertés oldalas rotyog. És ezek a finom filmi játékok nem csak Hannibalra, hanem Willre is kihatnak. Nagyon ritkán adnak mankót a képernyőn Will vízióihoz, a legvégén nem hogy ő, de már mi magunk se tudjuk, hogy mi valós és mi nem. Valahogy így hiteles. A vizuális hatáshoz még nagyban hozzájárul a gondosan kiválasztott klasszikus szerzemények, melyek fokozzák a hangulatát az egésznek. És ez az első dolog, ami meg fogja a nézőt ebben a sorozatban (persze ha fekszik neki): a letisztult, de mégis beteg hangulat. 

Összegezve, a Hannibal nem egy rossz sorozat, sőt kifejezetten kellemes színfolt a jelenlegi mainstreamben. Az eleje döcögősen indult, ami számtalan nézőt elijeszthetett, de azt mondom, érdemes kivárni, hiszen kicsit sokkoló, elgondolkodtató történet tárul elénk művészfilm-i tálalásban egy remek színészpárossal. Azonban még nem jelenteném ki, hogy ez az idény egyik legjobb sorozata. Ennek még kicsit kell forrnia a fazékban, de egy 8/10-es pontszám megelőlegezhető. 

2013. május 30., csütörtök

You do not find peace by avoiding life

május 30, 2013 0 Comments
 

Egy egész életet egy napba sűríteni. Nem XXI. századi újítás, már a XX. század elején élt ezzel az ötlettel James Joyce az Ulyssesben, és Virginia Woolf is a Mrs Dalloway című regényében (aminek ugye rengeteg köze is van ehhez a filmhez). Michael Cunningham regényéből készült film, Az órák egy érdekes játékra invitálja a gondolkodó nézőt, ahol nem törvényes a boldog befejezés. A film ajánlást köszönöm Mirának. 


Tartalom:
"Egy röpke nap óráiba sűrítve három nő megkapó története... 1923: Virginia Woolf (Nicole Kidman), a huszadik századi világirodalom nagy egyénisége, a tragikus sorsú írónő hosszú gyógykezelése után elkezdi írni "Dalloway asszony" című regényét. 1951: Laura (Julianne Moore), az öngyilkossági hajlammal küzdő terhes háziasszony meglepetés bulit akar rendezni férje születésnapjára, de kezébe akad a regény és teljesen belefeledkezik. 2001: Clarissa (Meryl Streep), a leszbikus kiadótulajdonos szintén meglepetés ünnepséget akar rendezni AIDS-ben szenvedő költő barátja tiszteletére. Mindhárom történet alapkérdése saját boldogságunk igazi célja és annak elérése mások életén keresztül. Három nő, egy regény: az egyik írja, a másik olvassa, a harmadik átéli... Világszerte számtalan díjjal méltán jutalmazott alkotás."

Forrás: Port



És a játék működik. Az eredeti mű ismeretében pedig azt kell mondanom, hogy vásznon jobban is működik Cunningham irodalmi játéka. A film világa lehetőséget ad a párhuzamosság látványos szemléltetésére, - ami a könyvben kevésbé működött - így jobban felfedve a három különböző történet közötti összefüggéseket, hogy a legvégére gyönyörűen kijöjjön a játék végeredménye. Az egész a fokozatosság elvén működik, lépésről lépésre tárulnak elénk az irodalmi kirakós darabjai. Egyszerű, de nagyszerű - közhelyesen mondva. És természetesen a játék nem csak a három nő története között működik, hanem e történet és a Mrs Dalloway között. Ugyan olyan izgalmas feladat Az órák szereplőit megfeleltetni Woolf szereplőivel, mint Cunningham látszólag különböző szereplőit egymással. Spoilermentesen nehéz erről a megvalósításról beszélni: meg kell nézni. 





A jól felépített cselekményen kívül a színészek teszik nagyszerűvé ezt a filmet. Merly Streep munkásságát mindig is dicsérték, de ahogy Az órákban nyújtott alakítása is bizonyítja, nem érdemtelenek azok a pozitív visszajelzések. Julianna Moore aranyos az amerikai családanya szerepében, miközben mégis érezni a helyzetéből következő elkeseredettség. De Nicole Kidman, mint Virginia Woolf volt a legszenzációsabb. Motyog az utcán, lefekszik a halott madár mellé, halál nyugodtan belegázol a folyóba, világgá kiabálja a kisvárosi élet iránt érzett undorát. És elhiszem neki, hogy ez Virginia. Fantasztikus.


Van rossz szó Az órákra? Nincs. Sodró, melankólikus, irodalmi játszótér, emberi sorsok, és színtiszta posztmodernizmus. 10/10-es alkotás, minden irodalom és művészfilm kedvelőnek ajánlott. 
 

2012. november 1., csütörtök

Oh Captain, my captain

november 01, 2012 0 Comments

A filmet először Mira ajánlotta, de ahogy sok esetben, ez is tolódott a képzeletbeli várólistámon. Végül ami motivált arra, hogy megnézzem, az a nyelviskola volt, ugyanis egyik házi feladatban erről a filmről kellett írni esszét.

Tartalom:
"Ifjú lelkeket lángra lobbantó különc tanárember kezdi meg varázslatos működését 1959-ben a Welton Akadémia ódon falai között. Lapról lapra tépeti szét diákjaival a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet. A felismerés egyeseknek életreszóló szerelmet, másoknak tragédiát hoz. A hagyománytisztelő iskolában pedig tanyát ver a lázadás szelleme."

Forrás: Port


Ezt a filmet minden szülővel megnézetném, aki a saját vágyait a gyermekein akarja megvalósítani. Gyakran találkozni lelki tanácsadó rovatokban azzal a problémával, hogy a szülők eldöntik, hogy gyermekük orvos/ügyvéd lesz, miközben a poronty színész vagy tengerbiológus szeretne lenni. Ebben a történetben is ez a problémakör jelenik meg: Neil színész szeretne lenni, de az apja azt akarja, hogy a fiú orvos legyen. "Benned meg van az, ami bennem nem volt." - mond is egy hasonlót az apa. Kérdem én, hogyha a szülők a legjobbat szeretnék gyermekének, akkor miért nem hagyják, hogy azt csinálja, amit szeretne? Önzőek, a saját álmaikat hajszolják, és ahogy említettem már, gyermekükön keresztül szeretnék, ha álmaik valóra válnának. 



A történet a szenvedő gyermek szemszögéből látható, többnyire. A "seize the day" (ragadd meg a napot) felébreszti a fiúkban szunnyadó individualizmust, a kiteljesedés vágyát. A film egy nagy kérdése (szerintem), hogy a végén bekövetkezett tragédia a carpe diem hibája, vagy más dolgok játszottak közre? A konzervatív rend szerint a seize the day, de nézőként azt kell mondanom, hogy nem. Az ideológiákat mindenkinek a saját felelőssége, hogy életében miként alkalmazza azt. És visszatekintve a történelemben, láthattuk, hogy a rossz alkalmazás miatt mindig is történtek tragédiák.

Mindenképpen jó film a Holt költők társasága, hisz rengeteg gondolatot ébreszt. Jó kivitelezés, ha ezt sikerült elérni az alkotásnak. A jelenetek váltakozása egy különös arcát mutatja meg az amerikai filmművészetnek: egyszer láthatunk pozitív és családias jeleneteket, máskor pedig egy komolyabb, feszültséggel telit. A színészek játéka is ilyen: például Robin Williams Mr. Keating szerepében egyszer a támogató tanár szerepében tetszeleg, máskor pedig a felelősségteljes lázadóvezérében. 
Ami kifogásolható a filmben, az a kissé gyors történetmenet (számomra legalábbis). A diákok az új tanárral hamar megbarátkoztak, ami nekem kissé furcsa volt, néhány jelenetet még elbírt volna az összeszokás. Ettől az apróságtól eltekintve ajánlott megnézésre a film, ami 9/10-es pontszámú lett itt.

2011. október 16., vasárnap

Take it easy, let's fight

október 16, 2011 0 Comments

A Harcosok klubját Mira ajánlotta nekem. Ízlésében bízva ültem neki a filmnek, semmilyen elvárásaim nem voltak, csak valami katartikus filmre vágytam. Megkaptam.

Tartalom:
"Amerika nagyvárosainak pincéiben egy titkos szervezet működik: ha egy éjjel az utca összes nyilvános telefonja összetörik, ők jártak ott; ha egy köztéri szobor óriás fémgömbje legurul talapzatáról, és szétrombol egy gyorsétkezdét, az az ő művük; ha egy elegáns bank parkolójának összes autóját rettentően összerondítják a galambok - az sem véletlen. Vigyáznak a leveleinkre, átveszik telefonüzeneteinket, kísérnek az utcán: és még csak készülnek a végső dobásra: a nagy bummra... Pedig az egészet csak két túlzottan unatkozó jóbarát találta ki: azzal kezdték, hogy rájöttek, nincs jobb stresszoldó, mint ha alaposan megverik egymást. Pofonokat adni jó. Pofonokat kapni jó. Számukra ez a boldog élet szabálya.

A történetet egy jól szituált, de cinikus és kiábrándult fiatalember meséli el. Nevét nem tudjuk, néha Jacknek (Edward Norton) hívja magát. Önismereti terápiás csoportokba jár, mégsem kerül közelebb valódi énjéhez és embertársaihoz. Véletlenül összeismerkedik Tylerrel (Brad Pitt), akiben felfedezi hiányzó tulajdonságait. Tyler egy különös, titkos társaság megalapításával próbál megszállottan úrrá lenni a világ káoszán. A Harcosok Klubjának híre hamar elterjed a túl hamar meggazdagodott menedzser nemzedék tagjai között, akik egyre intenzívebb élményekre várnak. Az egyetlen, aki a két rokonlélek közé ékelődik, egy nő. Marla (Helena Bonham Carter) kétségbe vonja Tyler erőltetetten férfias ideológiáját."
 Forrás: Port.hu


Meglehetősen tetszett ez a film. Fincher tökéletesen felmondta a leckét. A történet fokozatosan bontakozik ki, a nagy csattanóra végig láthatóak utalások, melyek csak az elbeszélés végén nyernek értelmet. A figyelmet végig fent tartja a cselekmény, továbbá bármi érdekes tud itt lenni: akár a repülőzés vagy a csoportterápiák. A párbeszédeket nagyon tudtam élvezni, de persze leginkább azt, ahogyan Fincher végig becsapta a nézőket és persze a főhőst is.
A Harcosok klubjában előjön a fogyasztói társadalom kritikája is. Napjainkban (2011) nem mond sok újdonságot, de valószínűleg a bemutató évben (1999, itthon 2000) elég hatásos lehetett. Bele lehet unni, elfáradni, lelkiekben elsorvadni, de fellázadni ellene ilyen módon, ahogyan a filmben, szabad-e? Érdemes elgondolkodni rajta.
Összefoglalva egy jó film, főleg az amerikai közízlésnek (nem is csoda, hogy jelölve volt Oscarra). A történetnek egyedül a végével van bajom: az, hogy eléggé beleerőltették a happy endet. A film végére egy eléggé drámai helyzet alakult ki, rossz döntés volt úgy megoldani, ahogyan végül meglett.


A kivitelezésre nem igen lehet panasz. Hiába több, mint tíz éves a film, a filmestrükkök nem annyira koptak meg, mint mondjuk az első Harry Potternél, A vágások és az aláfestőzene mindenképpen David Fincher munkásságára utal, ez kétségtelen.
Igazán kellemessé a színészi játék teszi. Például Brad Pitt játékát itt különösen élveztem, nem hittem volna, hogy ilyet is tud (az eddigi látott filmjei alapján). Edward Norton olyan volt, mint más szerepeiben, Carternek pedig ez a szerep különösen jól állt, ez a szakadt nő figura.

Ahogy fentebb is kijelentettem, a Harcosok klubja egy remek film, olyasmi, ami mindig ott van az Oscar-gálán. Az erőltetett lezárástól eltekintve tetszett, érdemes lesz máskor is megnézni. 9/10-es pontszámot érdemel.

2011. június 24., péntek

Baby, it's a wild world

június 24, 2011 0 Comments

Eredeti kritika: 2009.12.05.
Javított kritika: 2011.06.24.

 Manapság a Skins nagy népszerűségnek örvend hazájában és a világ többi pontján. Annyira, hogy amerikai remake is készült belőle, Angliában pedig a 6. évadnál jár. Ismerkedjünk meg közelebbről a sorozat szerkezetével, hátha megfejtjük, hogy miért is szeretik úgy.

Tartalom:
"A történet középpontjában egy csapat 17 éves kamasz áll, akik hétről hétre keverednek vicces, szívbemarkoló és olykor megdöbbentő helyzetekbe. Mindegyikük derűs és optimista gyerek, akik ismerkednek a felnőtt élettel és annak árnyoldalaival, alkohollal, szerelemmel, droggal, mindeközben feszegetik a határaikat és úgy irányítják a szüleiket, ahogyan azt csak a kamaszok tudják. Tony, a város legnépszerűbb és legsármosabb fiúja, született vezéregyéniség. Szeret jót nevetni, főként mások kárán. Gyönyörű barátnője Michelle, legjobb barátja az önbizalomhiányos szűz fiú, Sid és a kissé flúgos, de aranyszívű anorexiás lány, Cassie. De ott van még Chris, aki bármikor benne van egy jó kis balhéban, Jal, a szépreményű tehetséges klarinétos, Maxxie, aki minden fiút akar, és mindet meg is kapja. Anwar, aki vallásos családból származik, szülei tiltják a drogtól, alkoholtól, ő persze mindent kipróbál, Tony nővére Effy, aki sok dolgot tud, de a titkokat megtartja magának, a gazdag Abigail, aki folyamatos terápia és a nyugtatók világában él."
 Forrás: Port.hu

Ahogy a tartalomból is kiderül, a Skins középpontjában tizenévesek állnak, akik a kemény bulik alakjai, nem vetik meg az alkoholt és drogokat, s a mulatozásba persze egy-egy szex is belefér. Emellett persze őszinte gyerekek, akik egy kis törődésre vágynak, de nehezen kapják ezt meg, hisz szüleik nem igazán törődnek velük. Első sorban ezért lehet vonzó sorozat a Skins: manapság rengeteg tinédzser él hasonló életet és küzd hasonló problémákkal. Emberi szokás, de szeretünk magunkról történeteket hallgatni.
A Skins népszerűségének másik oka, hogy az eddigi tinédzser sorozatokban igen merészen ábrázolták a szexet és a bulikat, teljesen realisztikusan. Ez által a szereplők személyes drámái is élet közelibbek, könnyebb együtt érezni velük.
Nem csak a környezet valóságos, hanem a történet is. Igaz, vannak hihetetlen események is benne jócskán, de többnyire a Skins szereplői az élettel szembesülnek. Olyan problémákkal kerülnek szembe, amelyeket felelősséggel kellene megoldani, de legtöbbször a menekülést választják, s e döntésnek természetesen megvannak a maga komoly következményei. 

A sorozat további nagy érdeme az, hogy feszeget aktuális erkölcsi problémákat. Ilyen például a melegek elfogadása, ami Maxxie-n keresztül jelen meg. Ezt az Ankwarral való barátságán keresztül mutatták be. Az arab fiú félt, hogy az apja kiakad, ha megtudja, hogy legjobb barátja egy meleg. De pont az ellenkező történik! Ankwar papa mély vallásossága ellenére továbbra is kedveli Maxiee-t. Ha jól emlékszem, olyasmit mondott, hogy “Sokszor nem értem, mi miért van, de az istenem majd elfogadtatja velem”.  Teljesen igaza van, és nagyon is tetszett ez a jelenet a 9. részben. De most tényleg: ha az illető nem tesz semmi rosszat a társadalom ellen, tisztességes, akkor miért utáljuk azért, mert nem hasonlít ránk vagy épp a vallásunk nem fogadja el? Másik: a sorozat megmutatta, hogy mit is kellene tennie a szélsőséges vallási fanatikusnak : elfogadni az újat, de megtartani a régit. Haladni, de kicsit maradni is. És ez csak egy példa a sok közül.

 
 A Skins évadjai általában 9-10 részesek, ahol egy rész általában egy karakter köré épül - ezért akár azt is kijelenthetjük, hogy a Skins karaktercentrikus. Ismerkedjünk meg az 1. és 2. évad figuráival.
A történet tényleges főhősének Tony mondható. Nem tudtam megkedvelni a sorozatban, mert hát... egy f*sz, így kerek-perec. Kénye-kedve szerint manipulálja barátait, és amikor úgy hozza a saját érdeke, át lép rajtuk. Természetesen benne is van valami elveszett jóság, amiért mégis kötődünk hozzá, s izgulunk sorsáért. Például a 9. epizódban igazán sajnáltam a baleset miatt.
Tony mellett ott kullog hű kutyaként Sid, aki szegény, elég szerencsétlen srác. Szűz, még barátnője sincs, amit el lehet tolni, azt el is tolja. Ilyen a kapcsolata Cassie-vel is a két évad során. Pedig Sid - talán - a sorozat legjóságosabb és emberibb figurája, senki se feltételezné, hogy szándékosan csinál rosszat.
A főszereplők körét gazdagítja a csinos Michelle, Tony barátnője. Intelligens lány, viszont nagyon ragaszkodó típus. Végig kitart Tony mellett annak kellemetlen természete ellenére is. Ha nem is minden bajban, de képes megbocsátani neki, visszatér hozzá. Sokszor kellemetlen hárpia tud lenni, de egy gyengébb pillanataiban közel érezhetjük magunkhoz.

Ebből a három szereplőből áll össze - mondhatni - egy fősztori. Természetesen a többieknek is megvan a maguk története, még ha kicsit háttérben is zajlanak a Tony-Sid-Michelle hármaséhoz képest.
A "mellékszereplők" közül érdemes megemlíteni a bohókás Christ, aki még Sidnél is jóságosabb szereplő. Bármit tesz, sosem lehet utálni érte, hiszen cselekedetei mögött nincsenek különösebb okok, "csak úgy" megtörténnek. Hiába van a fiúnak nagy szíve, mégis őt éri a legtöbb csapás élete során kezdve édesanyától egészen Angie-ig.
A fiú mellett érdemes még Jalt és Cassie-t említeni. Jal az egyedüli olyan figura, aki ki akar törni családja "bilincseiből", s ezt tudással próbálja elérni. Emiatt sajnálatos a 2. évadban lévő lassú elbukása, hisz szurkoltunk neki, hogy sikerüljenek álmai.
Cassie a sorozat művész alakja, aki saját határai miatt képtelen kiteljesedni, így saját világában élve lépked a mienkben. A szerelem lehetne számára a feloldozás, de Sid tehetetlensége miatt feladja és elmenekül saját környezetéből.
A szereplőgárdában még ott van Maxxie és Ankwar. Ha gonoszak akarunk lenni, akkor ők a "kötelező kisebbségi" karakterek. Mondjuk, ha ez valamilyen mértékig igaz is, de ennek ellenére szerethetőre írták őket, plusz egy izgalmas történetet is kaptak.


 A Skins nem csak történetében kitűnő, hanem a mozgóképi kivitelezésben is. A jelenetekben számtalan jelképet, szimbólumot rejtettek el, amelyek csak még izgalmasabbá teszik a történetet. Továbbá számtalan jól felépített jelenetet láthatunk jól kiválasztott háttér zenével. Személyes kedvencem az 1. évad zárójelenete, aikor Sid megkapta Cassie levelét, amiben közli, hogy elköltöznek Skóciába. Aztán a szemüveges fiú elindul, és énekelni kezdte a “Wild World”-öt. Nem tudom, ki válogatja a betétdalokat a sorozatba, de nagyon ügyes, és az évad végére ez a szám (is) nagyon illett. Kifejezi a megbánást, a szerelmet a másik iránt. Rövid, egyszerű, de mégis remek.


Nagyon jó kis sorozat, csak ajánlani tudom mindenkinek. Rávilágít az emberek hibáira, megmutatja, milyen nehéz felnőni és néha milyen ára is van. És még azt is, hogy a szülők is kerülnek számukra kezelhetetlen helyzetekbe, amikből tinédzserek módjára próbálnak menekülni, maguk mögött hagyni a felelősséget. Néhány öncélú szexjelenettől eltekintve az egyik legjobb tinédzser sorozat a Skins, így nyugodt szívvel adok rá 9/10 pontot.

Follow Us @soratemplates