Antigané: vámpír

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: vámpír. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. december 27., szombat

A testtolvaj meséje

Chibi Zsó december 27, 2014 0 Comments

Akik olvasnak vámpírregényeket, azok minden bizonnyal ismerik Anne Rice híres/hírhedt alakját, Lestatot, a vámpírt. Találkozhattunk vele az Interjú a vámpírral oldalain, majd saját életrajzában is, a Lestat, a vámpírban, s végül a vámpírok eredettörténetébe vezetett be minket A kárhozottak királynőjében. Az első három részt követően megjelent még egy Lestat által elmesélt történet, A testtolvaj meséje.

Tartalom:

"Vámpírhős, rocksztár, embertömegek csábítója, kísértő szellem… Lestat valóban rendkívüli a halhatatlanok között! Mégsem boldog, lángoló vére tovább űzi, szeretne visszaváltozni halandóvá, hogy halálon túli léte újra értelmet nyerjen. Ez a vágy űzi céltalan bolyongásaiban, Amszterdamtól az Amazoni őserdőkig, míg végül találkozik az egyetlen lénnyel, a minden ördögnél gonoszabb Testtolvajjal, aki valóra válthatja kívánságát. De miután Lestat lemond vámpírtestéről, tudomásul kell vennie azt, amit rég elfelejtett: a halandó ember sebezhetőségét és gyarlóságát…
Újra üldözőbe kell vennie a rejtélyes testtolvajt, hogy visszaszerezze ellopott testét, hogy újra elfoglalja helyét minden vámpírok leghatalmasabbjaiként…"

Forrás: Moly

Sokat gondolkodtam ezen a könyvön, hogy tulajdonképpen mi is a bajom vele. Ugyanis sokszor idegesített – annyira, amennyire az eleje beszívott a vallási és filozófiai eszmecserékkel.

Maga a történet nem hétköznapi, de mégis mindannyian ismerjük. Egyik értékelés a Molyon írta a koldus-királyfi történetet, hogy arra hasonlít Lestat kalandja, de nekem inkább a tékozló fiú jutott eszembe róla. Főhősünknek át kell mennie a másik oldalra, hogy rájöjjön, korábbi világa jó volt neki.

Szóval így egyszerű a receptje a könyvnek és ez a része élvezhető is. De sokszor az az érzésem volt, hogy már kezd túlírva lenni a könyv, főleg az utolsó negyven oldalon.

Aztán. Lestat figurája az elején emlékeztetett a már trilógiából megismert vámpírra, de ahogy haladtam egyre előrébb ebben a könyvben, úgy lett számomra idegesítő. Kétszáz éves lény már, de mégis egy esztelen tinédzserként viselkedett. Eddig Lestatot nem így láttam Rice könyveiben, habár korábban sem viselkedett komoly lényként. Viszont amivel itt kárpótolva voltam, az David Talbot és Lestat közötti barátság bemutatása. Annyira mély és őszinte volt végig, s még a legkomolyabb sérelmek után is képesek voltak a megbocsátásra.

Ezektől a hibáktól eltekintve a könyv hasonló Rice korábbi vámpír történeteihez. Ismét elmerülhetünk a halhatatlan lét megválaszolatlan kérdéseiben, kicsit többet tudhatunk meg a boszorkányságról és a Talamascáról és egy újabb lénnyel bővül Rice izgalmas világa. De így is, összességében A testtolvaj meséje olyan kérdőjeles számomra. Voltak részek, amelyek tetszettek, de bőven olyan is akadt benne, ami kifejezetten idegesített. Szóval, most ez a könyv nem nagyon jött be: 7/10. Nem rossz, de nem is a legjobb.

Forrás: harveysketchbook

2014. október 7., kedd

A kárhozottak királynője

Chibi Zsó október 07, 2014 0 Comments

Nem is emlékszem pontosan, hogy mióta, de mindig is imádtam a Kárhozottak királynője albumát. Korn, Manson, csak hogy pár nagy nevet említsek a sok közül, akik zenéjüket adták ehhez az albumhoz. Aztán hamar kiderült, hogy az album ugye az Interjú a vámpírral film-folytatásához készült, s mivel Anne Rice munkásságának rajongója vagyok, így kötelező darabnak éreztem az adaptációt is.

Tartalom:

"Lestat (Stuart Townsend), a nyughatatlan vámpír feléled több évszázados álmából. A XXI. században a rockzene világában találja meg érvényesülése útját. A hirtelen feltörő rocksztárt világszerte ünneplik. Ébredésének hírére megjelennek az ellenségek is. Közülük is a legnagyobb, a vámpírok királynője, Akasha (Aaliyah), aki minden áron meg akarja szerezni magának Lestat szerelmét és vérét."

Forrás: Port

Előzetes pletykák már intettek arra, hogy a Kárhozottak királynője jócskán alulmarad az Interjú a vámpírral szemben. Sőt, akik a könyvek után nézik meg ezt az alkotást, azoknál garantált a csalódás. Hiába próbáltam pozitívan állni ehhez a filmhez, az előzetes figyelmeztetések sajnos mind beigazolódtak. A film nézése közben próbáltam nem gondolni a Vámpírkrónikák III. kötetére (ez a Kárhozottak királynője), hogy különálló műként élvezhessem ezt, azonban akadtak bőven olyan mozzanatok a cselekményben, amelyeknek a banalitása fölött nem lehetett szemet hunyni. Rengeteg minden nincsen kellőképpen megindokolva vagy kifejtve. Ilyen például Akasa jelentősége a vámpírok közt és az, hogy miért is lett ilyen, amilyen. Továbbá a vámpírkirálynőt leszámítva egyik karakternek sincsenek ismertetve a motivációi, Nem tudjuk, hogy melyik miért cselekszik. Például a film alapján nem érthető, hogy Lestatnak mi is a konkrét célja a rocksztársággal vagy Marius miért változtatja Lestatot vámpírrá? (az már csak mellékes, hogy a könyvben nem Marius, hanem Magnus változtatja át Lestatot).

Ami pedig szerintem a legnagyobb kérdőjel az egészben, az Jesse karaktere. Még megkapjuk a háttértörténetét (Maharat nagynéni, később Talamasca), viszont az, hogy miért is kutat a vámpírok után, később pedig Lestatot magyarázat nélkül marad. Bár a film védelmében azért megemlíteném, hogy Akasa motivációjáról szó esik, és szerintem a filmben sokkal értelmesebb oka van, mint a könyvben.A cselekmény butaságán kívül még elmondható, hogy a Kárhozottak királynője iszonyúan hatásvadász is. Végig rockzene szól (jó számok, ezzel nincsen gond), de szinte minden jelenetet rockzene kísér, ami egy idő után már erőltetett. Gyakoriak a misztikus és vámpíros hangeffektek, amelyek inkább hatásvadászok, mint helyénvalóak. Azonban a kivitelezésnél már vannak bőven pozitív dolgok. Például a Vampire Lestat dalokat és a koncert fílingét (csúnya szó, na) hihetően és átélhetően képernyőre vitték. Mind a jelmezek, mind pedig a bevezetőben is említett zenék hozzájárulnak az igazi rockzenész imidzs megjelenítéséhez.

Összességében, a Kárhozottak királynője adaptáció sajnos a rossz feldolgozások tipikus példája. Az még nem is lenne gond, hogy a történet köszönőviszonyban sincs az alapanyaggal, dehogy amúgy is követi el sorra a saját ostobaságait a cselekményben és a kivitelezésben is a film, az igényes filmnézőként nehéz megbocsátani. Így a zenéért, néhány igényesebb jelenetért és Aaliyahért kap a film egy 5/10-öst.

# 2002 # A kárhozottak királynője

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

Chibi Zsó szeptember 20, 2013 0 Comments

A vámpírfilmek egyik legkiemelkedőbb darabja az Interjú a vámpírral, a film alapjául szolgáló könyvet pedig a műfaj egyik mérföldkövének tartják. Gimnáziumi korom egyik kedvence is annak ellenére, hogy nem vagyok a vámpírok nagy rajongója. Azonban újranézve rengeteg mindent fedett fel önmagából ez a szinte már klasszikusnak számító műalkotás.

Tartalom:

"A halhatatlanok köztünk járnak. Korunk öt legnépszerűbb férfiszínésze, élükön Tom Cruise-zal, Brad Pitt-tel valamint Antonio Banderasszal az Anne Rice bestseller regényéből készült filmben éppen olyan, mint a film, melyben játszik: csodálatos, hátborzongató, romantikus. Louis, az arisztokratikus, szomorú tekintetű vámpír megjelenik egy fiatal riporternél, hogy a lehető leghitelesebb forrásként beszámoljon neki a vámpírok életének minden részletéről. Története 200 évvel korábban kezdődik: a vámpír Lestat végtelenül gonosz, ám ellenállhatatlan egyénisége rabul ejti a fiatal és gazdag Louist. A különös mámor vonzásában a fiú az elátkozottak sorsát, a halhatatlanságot választja: átalakul vámpírrá. Ettől kezdve élete folyamatos szenvedéssé válik: ahhoz, hogy éljen, ölnie kell."

Forrás: Port

Neil Jordan filmje egy adaptáció a jobbik fajtából, de a könyvet nem szárnyalja túl. Hangulatteremtésben mindenképpen erős a film, az kétségtelen. A jelmezek szemet kápráztatóak és korhűek, a színészek gyönyörűen vannak kisminkelve: valóban elhisszük róluk, hogy vámpírok. Továbbá az aláfestő zene is nagyban hozzájárul az egész hangulatához: valamennyire idézi a klasszikus zenét, megkockáztatom, hogy a régi horror filmeket is, és eközben még borzongató, egyedi minden egyes Ami pedig mindenképpen értékelendő a kivitelezésben, azok az apróbb elrejtett utalások magára a vámpír kultuszra vagy épp egyéb pop kulturális jelenségre. Például az Interjú végén Louis a moziban látja a Nosferato-t, a zárósorokban pedig Lestat Mick Jaggeréhez hasonló inget visel kabátja alatt (kicsit tekinthetjük előre utalásnak A kárhozottak királynőjére is, ahol Lestat már rockzenészként működik). Dióhéjban pedig még megemlítendő, hogy remek színészek keltették életre a regény szereplőit, legkiemelkedőbb azonban mindenképpen Tom Cruise.

Röviden, a kivitelezés jó, nincs vele gond. Viszont, ahogy fentebb olvasható volt, az alapanyagra gondolva egy fontos dolog kimaradt a filmből: a mondanivaló. Neil Jordan inkább történetként közelít az egészhez, ami ugyebár megállja a helyét, de maradnak bőven kérdések, amelyek ugye a könyv ismeretében megválaszolhatóak, de csak az Interjú alapján nem. És ez baj egy adaptációnál. Általában egy adaptációt nem a forrásművel (itt Anne Rice regénye) kezelünk együtt, hanem külön műként (összehasonlítani természetesen lehet). Az eredeti regény főleg az öröklét problematikáját boncolgatja, ami fölött sikerült a filmben elsiklani. Így kissé érthetetlen, hogy Louis igazi szenvedésének az oka mi is, sajnos ennek mélységeit nem tudja a film visszaadni, pedig eszközként ott lenne Brad Pitt csodás előadó képessége (jól ad elő narrációs szöveget). Továbbá még a vámpírok jelleme nem lett egészen kibontva: a homoszexualitás jelleget csupán egy-egy gesztussal jelenítették meg (érthető okokból), viszont ennek miértje nem lett elmagyarázva, a táplálkozással kapcsolatos "szabályok" szintén nem lettek eléggé kifejtve.

Az Interjú a vámpírral jó film, többször újranézhető, de a könyv alaphoz nem ér fel. Hagy nyitott kérdéseket a filmnézők számára, amelyekre sajnos nem a filmből kapnak választ: így 8/10-es élmény csupán, de vámpírrajongóknak alapmű.

# 1994 # adaptáció

2012. szeptember 2., vasárnap

Interjú a vámpírral

Chibi Zsó szeptember 02, 2012 0 Comments

Örökké élni. Leszakasztani az élet örömeinek minden gyümölcsét, s ízét örökké élvezni. A legtöbb ember úgy gondolja, hogy ebből állhat örökké élni, és ezért vágyakozhat erre az ember olyan mióta tudatosult benne, hogy a halál elkerülhetetlen, legyőzhetetlen. Mindannyian szeretnénk legyőzni a halált: kérdés, érdemes-e? Anne Rice első regényében, az Interjú a vámpírralban erre keres választ.

Tartalom:

"Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan? Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese."

Forrás: Moly.hu

Miután végigolvastam Louis történetet, nem akartam vámpírrá változni, de mégis megdöbbentett a történet. A könyv előtt láttam a filmet, így egy egyszerű, de szórakoztató történetet vártam arisztokratikus vámpírokról gyönyörű nyelven elbeszélve. De az Interjú több volt, sokkal több. Egy önmagában őrlődő lény legőszintébb vallomása. Bánatát, amely ugyanolyan halhatatlan, mint maga a lény, nem beszélhette el, magában kellett tartania, csak az újságírónak adott interjú alkalmával vallhatott. Több száz évig kellene magunkban tartani bajainkat, érzéseinket: Ez a hátborzongató, nem a sok vér és halál.

Fantasztikus ez a könyv, engem lebilincselt. Megbabonázott Louis, hogy képes volt megtartani emberségét, Lestat szépérzéke, Claudia gyermeki szépsége, és a benne rejtőző női bölcsesség. Bár Lestat meggyilkolása után a cselekmény kissé lassúbb lett, a végét pedig eltúlzottnak érzem, de így is egy remek történetet olvashattam. 10/10, tökéletesen költői.

Forrás: Rgveta

# amerikai # Anne Rice

2011. szeptember 2., péntek

Katherine, vérfarkasok, bosziságok

Chibi Zsó szeptember 02, 2011 0 Comments

Elena és a Salvatore testvérek kalandjai pontosan ott folytatódnak, ahol az előző évadban vége szakadtak. A múltban is sokat ügyeskedő Katherine végre feltűnik a színen, hogy kedvére kijátszhassa magát a nézők nagy örömére, továbbá új szereplők tűnnek fel és a régiek sem vesznek el, csak átalakulnak. Vagy tényleg elvesznek örökre.

Tartalom:

"Amikor Elena hazatér, megdöbbenve látja, hogy mi történt Jeremyvel és Johnnal. Elena és Damon, akárcsak Bonnie és Matt, a kórházban aggódnak, mert még nem tudni, hogy Caroline életben marad-e. Beszélgetés közben Damon rájön, hogy nem Elenával csókolózott előző este. Elérkezett a várva várt pillanat, Kat visszatért. Tyler nagybátyja, Mason, a volt polgármester öccse megérkezik a városba, hogy vigaszt nyújtson a gyászoló családnak."

Forrás: Port.hu

Vegyes érzéseim vannak ezzel az évaddal kapcsolatban. Ugyanúgy tetszett, mint az előző, viszont nem várom a következő évadot.
El kell ismerni, hogy sokat fejlődött a sorozat. Izgalmasabb lett, a legtöbb epizódban történt valami lényeges dolog, ami előrébb vitte az eseményeket. Már az első epizódtól látható volt az új dinamizmus, a friss ötletek. Jöttek új lények be (vérfarkasok, ősvámpírok, hibrid lény, warlockok). Ez az erős színvonal tartott egészen az évad közepéig, ahol jött egy unalmas lejtő. A történet hosszú ideig egy helyben toporgott, ugyan azokat a köröket futották végig a szereplők. Szerencsére sikerült kimozdítani a cselekményt az állóhelyzetből, visszatért a sorozat régi lendülete egészen a 21. epizódig. Az évad lezáró epizódja eléggé unalmas lett, nem sok mindent vezetett fel a következő évadból, amiért érdemes lenne várni. Természetesen maradtak ötletesen feldolgozható szálak, de az írók nem tettek rájuk nagy hangsúlyt.
Gonosz dolog, amit most írok, de az írók ebben az évadban kevesebb embert mertek csak végleg megölni. Többször elsütötték, hogy a varázsgyűrű mindig visszahozza az elhalálozott illetőt, vagy a felmerült problémát Bonnie megoldotta egy varázsigével. Így túl könnyűvé vált a főhősök dolga, nézők számára pedig kissé unalmassá a fordulatok.

Szereplők terén is sok változás történt, továbbá több új karakter is megjelent a színen. Ami a legfájóbb pont az egész évadban, az Damon. Az előző évadból ismert Lestatot idéző figura visszafejlődött egy szenvedő, elveszett ~~puhapöccsé~~ puhánnyá. Humorát is ritkábban csillogtatta meg, még nőkkel is egyre ritkábban foglalkozott (néha ott lábatlankodott a tévés nő, de számomra kb. a Trónok harcás prostik szerepével mozgott egy szinten - inkább a készítők miatt került be a nőcske). Összefoglalva, elveszett a régi Damon, és nem elég a két szép szeme, hogy szeretni lehessen a karakterét.
A főszereplők közül még Elena lett elviselhetetlen az évad közepén látható mártírkodása miatt. Érthető, hogy bosszantja, hogy emberként nem tud mit csinálni ezen kívül, de beláthatná, hogy az önfeláldozás sem vezet sehová. Szerencsére erre hamar rá is jött, és a továbbiakban visszatért a jól ismert Elena.
Az új szereplő, Katherine izgalmas karakternek tűnt, kicsit ő pótolta Damon régi énjét. A vámpír "néni" nem törődik se emberrel, se vámpírral, hogy magát megvédje a veszélytől, csupán saját érdekei vezérlik. Ügyesen kijátszik mindenkit, a hölgy nem egy buta gonosz figura. Azonban az évad második felében nagyon háttérbe szorul, és mivel a saját érdekében nem csinál semmit (spoiler! így próbálja kijátszani Klaust spoiler vége), unalmassá is válik (de a zenei ízlése jó - Foster the people ^^).

A legpozitívabb fejlődést Caroline mutatta. Barbie babából felelősségteljes lánnyá nőtte ki magát, aktívan részt vesz minden ütközetben, tervgyártásoknál is gyakran jelen van. Emellett megvan az aranyossága is, amit az 1. évadban is szerettem.
Aztán végre sikerült megkedveltetni velem Stefant! Igaz, nem annyira, mint Caroline-t, de továbbra is jól fejlődik Stefan, akár egy igazi izgalmas figurává is válhat. Legalábbis az évad vége erről tanúskodik.
Bonnie egyre ügyesebb boszi lesz, és végre kilábalt a vámpír rasszizmusából. Jeremy is továbblépett az emo-korszakán, próbál a csapat hasznos tagja lenni, még ha sokszor nem is engedik neki.

Visszatekintve a Vampire Diaries 2. évadára, élvezhető volt, leginkább az elején. Sajnálatos, hogy a vége kicsit ellaposodott, továbbá némely szereplő fejlődése is kicsit rossz irányba haladt. Remélhetőleg, a következő évadra ezek a hibák eltűnnek, és igazán klassz részeket kapunk, hogy türelmetlenül várjuk a következő heteket. Sajnos nem lett 9 pontos ez a 22 epizódos pakk, marad a 8/10-es értékelés.

# adaptáció # amerikai

2011. augusztus 30., kedd

Ami megosztja a világot

Chibi Zsó augusztus 30, 2011 0 Comments

"Mersz szeretni? Az életed árán is?" - Ezzel a szöveggel jelent meg a magyar könyvpiacon Stephenie Meyer Twilight könyvsorozatának első kötete. Ekkor még mi, gyanútlan molyok nem voltunk tudatában, hogy mivel is nézünk szembe, mit tartunk a kezünkben, mi tárul elénk azzal, hogy elolvassuk a könyvet.

Tartalom:

"Mersz szeretni? Az életed árán is? Forks fölött mindig felhős az ég. Bella Swan, az érzékeny, zárkózott lány afféle önkéntes száműzetésre ítéli magát, amikor ide költözik apjához. Bella alapjáraton is mágnesként vonzza a bajt, ezúttal azonban nem csak a „mindennapi” csetlések-botlások fenyegetik. Hanem Ő… Ő, akinek aranyszín szeme van, titokzatos, szeszélyes, kiszámíthatatlan, félelmet keltő és biztonságot sugárzó. Ő, akit Edwardnak hívnak, mint valami ódivatú regény hősét. Ő, aki megmenti az életét. Ő, aki mégis a legnagyobb veszélyt jelenti Bella számára. Az indián rezervátumban furcsa, félelmetes mesék keringenek. És egy nap a legenda megelevenedik…"

Forrás: Moly.hu

Végigolvasva a négy kötetes híres (vagy hírhedt?) regényfolyamot, azt kell mondanom, hogy nem rossz történet, sőt, jó is. Anno tizedikes koromban, amikor karácsonyra megvettem az első kötetet, s elolvastam a téli szünetben, nagyon megfogott. Könnyen együtt lehetett érezni Bellával (amilyen csetlő-botló), szimpatikus volt az irodalom szeretete miatt. Továbbá egy remek kis amerikai hangulat áradt a sorok közül: nem az a tinédzser vígjátékféle, hanem egy másmilyen, egy hétköznapibb, könnyebben elképzelhető. Aztán az indián legendák fogtak meg leginkább, és nagyon örültem neki, hogy ezekből bőven kaptunk a következő három kötetben is, a negyedikben pedig megismerkedhettünk kicsit a dél-amerikaival is.

A felsorolt történetek mellett természetesen más népek kultúrájából is szemezgetett az írónő, leginkább a vámpíroknál. A legelején voltak hajmeresztő dolgok (például csillognak a napon), de ezek a további kötetekben szépen elmaradtak, és a szuperhősök kiforrtak egyfajta modern vámpírrá. A vérfarkasok már jobban átgondolt mitológiát, tulajdonságokat kaptak, s leginkább az indián mesékből állt össze történetük. Érdemes figyelni, hogy mennyiben térnek el a hagyományos vérfarkas elképzeléstől!

Sok jó dolog van a Twilightban, viszont rengeteg rossz is. Hiába sok a rajongója, ezt el kell ismerni. Most csak néhány nagyon fájó pont.
Egyik legszembetűnőbb dolog számomra, az a sok felesleges szerelmi ömlengés. Persze, szükség van valamennyire, hisz ez egy romantikus regény, de egy mértéket érdemes megtartani. Azonban elég sok szerelmi jelenet volt a könyvben, többször lassította a cselekményt. El kell ismerni, az elején valamennyire bemutatta a szerelmesek kapcsolatát, de egy idő után egysíkú lett, így unalmas.
Másik nagy gondom a könyvvel, hogy az írónő kerüli a nagyobb összecsapásokat. Komolyabb csatára az első és harmadik kötetből emlékszem. Nem baj, ha nem túl erőszakos egy történet, de mivel itt vámpírok a főhősök, és többnyire fantasy a műfaj, és Meyer többször is felvezet egy-egy csatát, ami végül be sem következik... Nos, ez így nincs nagyon rendben.
Harmadik negatívum a két főhős. Edward számomra nem egyenlő a tökéletes férfival, a nagy Ő-vel, inkább hasonlít egy olyan fiúra, aki szereti megszabni a barátnőjének, hogy mikor mit csináljon. Mindenkinek másfajta ember jelenti a tökéletes társat, de számomra az ilyen fajta fiú szóba se jöhet.
Bellával sincs minden rendben. Az elején azt írtam, hogy csetlő-botló természetével könnyen lehet azonosulni meg irodalom szeretetével, viszont ahogy a kapcsolatában viselkedik, szintén nem normális. Vagyis ha fiú lennék, nem viselném el. Ami leginkább irritált, az Bella önzősége. Önmagában végig azt mondta, hogy "Edward az övé, csak az övé", és ez csak egy kis dolog. Sosem fogalmazott úgy, hogy "együtt" vagy "egymásé". Továbbá a mártírkodásával is önzőségét bizonyítja: eszébe se jut, hogy szeretteivel mi lenne. Ő csak feláldozza magát, csak úgy.

Persze, voltak jól megalkotott szereplők is (például Alice vagy Aro), de elég rossz, hogy pont a főhősök antipatikusak, miközben ők képviselik a jó oldalt, velük kellene azonosulnunk.

Összefoglalás a Twilight-sagáról. Nem rossz történet, kellemes kikapcsolódás lehet napozás közben, vagy munka után. Vannak benne friss ötletek, vannak furcsa dolog, rossz megoldások is. Egy gördülékeny fogalmazású szórakoztató ifjúsági regénysorozat. Nagyjából ez a Twilight, amit érdemes elolvasni, ha épp valami kikapcsolódásra vágyik az ember, és nem idegenkedik egy kis romantikától sem. Számomra 7/10-es olvasási élményt jelentett Stephenie Meyer első könyvsorozata.

Forrás: twinklepug

# Alkonyat # amerikai

2011. június 19., vasárnap

A jó, a rossz és a szép

Chibi Zsó június 19, 2011 2 Comments

A sorozatnak és nekem érdekes története van. Mikor 2009-ben megjelent a sorozat, akkor elég hamar elkezdtem nézni, mert tetszettek a promo képek. Aztán leálltam vele (idő hiány és az eleje nem is tetszett annyira, plusz tönkrement a számítógépem), majd hosszú idő után és a sok pozitív kritika "nyomására" folytattam a sorozatot.

Tartalom:

"Stefan Salvatore (Paul Wesley) vámpír. Ezt azonban senki sem sejti a Mystic Falls Gimnáziumban, ahova váratlanul visszatér. Az iskolában beleszeret a gyönyörű Elenába (Nina Dobrev), aki szülei halála óta képtelen magára találni. Szerelmüket azonban sötét tikok árnyékolják be. Bár Stefan békés életet él, bátyja, Damon (Ian Somerhalder) halálos fenyegetést jelent a város lakóira nézve, köztük Elenára is. A vérszomjas Damont csak Stefan képes megállítani. Ahhoz azonban, hogy erejével és hatalmával felvehesse a versenyt, Stefannak is emberi vérre van szüksége."

Forrás: Port.hu

Vámpír mánia és utálkozók ide vagy oda, el kell ismerni, hogy a Vampire Diaries a maga katagóriájában (tinédzser sorozat) igen is erős. Eleinte bővelkedik a tinédzser történetek kliséivel (gimi, menő lány és fiú, barátnők, szerelem), továbbá ez lassú történetépítéssel párosul. Meg egy kis Twilight utó érzésünk lehet az első részek láttán. De érdemes kitartani, hisz a kibontakozó cselekmény ígéretesnek tűnik, egy egész érdekes és merész urban fantasynak lehetünk szemtanúi. A valóságban jól megférnek együtt a vámpírok és a boszorkányok (persze csak rivalizálással). Továbbá kapunk flashback részeket a 19. századi Amerikából rengeteg szép kosztümmel. Röviden, tömören: egy egész izgalmas vámpír sztorit kapunk, amely ügyesen kölcsönöz más műfajokból is. Az ős vámpír-rajongókat erőszakosabb és véresebb jelenetekkel próbálják rabul ejteni, és a szelíd lelkű nézők is megkapják a nekik járó szerelmi szálukat, háromszögüket.

A Vámpírnaplók az alapjaival teljesen beleillik a vámpír történetekbe. Adott egy nő (itt lány), akit vonz magához a veszély (vagy ő vonzódik?), az állatiság egy vámpír személyében. Aztán vannak a testvérek, akik akár Káin és Ábelnek is megfeleltethetőek (igaz, sokszor cserélnek szerepet). Ez nem olyan jellemző a vámpír történetekre, viszont a jó és rossz vámpír felállás igen (Interjú a vámpírral?): az egyik még őrzi emberségének maradványait, a másik pedig már teljesen átadta magát az állatiságnak. A főszereplőkön túl pedig kaptunk érdekes meg kissé unalmas mellékszereplőket is az archetípusok repertoárjából.

A jól ismert figurákat a forgatókönyvíróknak sikerült fejlődőképes, kedvelhető szereplőkké formálni. Például Elena nem egy buta lányka, aki arra vár végig, hogy megmentsék, hanem megvan a magához való esze, bár sokszor túlzásba viszi az önfeláldozást. Stefan jámbor lélek, szőke herceg típus, aki bármikor feláldozza magát a "királykisasszonyért". Sokáig ebben a szerepben tetszeleg, viszont mikor rátör a vérszomj, az egész izgalmassá tette a karaktert. Természetesen a főszereplők csúcsa Damon, aki akasztófahumorával hódít, kegyetlen is, erkölcsi morálja a nullával egyenlő (Lestat jut eszembe azt leszámítva, hogy utóbbit nem a szerelem vezérli). Az őket alakító színészekre sincs panasz, Ian Somerhalderen látszik, hogy szeret Damon bőrébe bújni, Nina Dobrev és Paul Wesley tehetsége az izgalmas fordulatoknál mutatkozik meg igazán, de ott nagyon.

A sorozat "külső csomagolását" is érdemes megemlíteni: szép és minőségi munka. A kameramozgás sokszor idézi a horrorfilmeket, így csak fokozódik a cselekmény "izgalom faktora". A TVD képi világára a Supernaturélhoz hasonlóan a sötét árnyalatok jellemzőek, de mivel ez egy tinédzser sorozat, így sokszor felbukkannak színes, barátságos környezetben játszódó jelenetek (főleg a flashbackeknél).

Összességében nem egy olyan rossz a Vámpírnaplók. Az évad végi cliffhangernek köszönhetően mindenképpen végignézem a 2.évadot is. A sorozat egyedüli hátránya a lassú történetépítkezés, az unalmasabb karakterek~~, és az évad végi cliffhanger pedig egy nagy szemétség!~~ Az egész évadot elnézve 8/10-et adok, s remélem, a következő 22 epizód is hasonló színvonalú lesz.

# adaptáció # amerikai

2011. február 13., vasárnap

Őrület és művészet határán

Chibi Zsó február 13, 2011 0 Comments

Azért kezdtem el a Hellsinget olvasni több évnyi belső mérlegelés után, mert nem értettem, hogy Vivi miről beszél néha :D Nem is bántam meg, hogy átrágtam magam ezen a sorozaton, érdekes élmény volt és hogy valamivel gazdagabb lettem, az is igaz.

Tartalom:

"Hirano Kohta kultikus mangája - magyarul!

A Hellsing egy veszett tempóban pörgő, kíméletlenül vicces és véres vámpírtörténet, csupa póz és coolness - Bram Stoker óta a legjobb dolog, amit az éjszaka urairól írtak!

A Hellsing Királyi Protestáns Lovagrend az Angol Korona évszázados szervezete - egy család, melynek a feladata a birodalom védelme a természetfeletti és istentelen veszedelmektől. A lovagrend lelke Sir Integra Wingates Hellsing, legfőbb fegyvere pedig Alucard, a szervezet szolgálatában álló titokzatos ősvámpír, valamint - újabban - Seras Victoria, egy balul elsült bevetésen született vámpírlány.

A Hellsing 12 országban jelent meg, jellegzetes humora és nyers ábrázolásmódja számtalan lelkes rajongót szerzett, Japánban óriási érdeklődés kíséri a most futó második anime-adaptációt."

Forrás: Mangafan.hu

Miután letettem a 10. kötetet, értetlenül néztem rá. Mit akart a mangaka, miért ez a furcsa ábrázolás mód, miért van itt ez a sok őrült figura?
Oké, van egy lineáris története, aminek célja, hogy a gonosz elpusztuljon és a jó győzedelmeskedjen. Kohta ezt izgalmasan tárta elénk. A kezdetek kezdetén megismerkedünk a főszereplőkkel, megjelenik a szolga és mester kapcsolata és közös múltja. Az első kötetekben megismerkedünk a Vatikán embereivel, aztán fokozatosan adagolják nekünk a nácikat is, míg végül elszabadul a Pokol London utcáin.

Így nagy vonalakban elmesélve is izgalmas a történet, amit az őrült figurák is kiegészítenek. Alucard talán a legelborultabb szereplő mind közül, egy igazi szörnyeteg, aki valamiért mégis kedvelhető. Talán mert gyengébb pillanataiban felismerjük benne az embert? Meglehet. Továbbá ott van a vámpír mestere, Integra, aki olyan rideg, mint egy angol gentleman, nő létére. Egy újabb érdekes női karakter Fantáziából. Főszereplők közül persze a legemberibb figura Seras Victoria, az újszülött vámpír, aki a manga végére teljes karakterfejlődésen megy át, majdnem eléri Alucard szintjét.

Szereplők terén a gonoszokra se lehet panasz. Igaz, már senki nevére emlékszem, de valami mégis megfogott bennük. A Zászlóalj vezetője tipikus diktátor figura, de mégsem a hatalom megszerzése a célja - ettől olyan izgalmas gonosz és veszedelmesebb is, hisz aki az élvezetért csinál valamit (itt a háborút), az nehezen tud megállni. A nácik közül a vérfarkas lányt is kedveltem, tényleg egy paradoxon, ahogy a dagi parancsnokunk említette. Mást most hirtelen nem tudok kiemelni...

Sokat merengtem azon, hogy a Hellsing egy őrült rajzos ámokfutása vagy egy tudatosan őrültnek tervezett történetbe csomagolt (megkockáztatom) filozofikus gondolatok összessége? Az utolsó kötet letétele után arra jutottam, hogy az utóbbi lehet az igaz. Többször megjelent az az alapgondolat, hogy a háború mindenkiből szörnyeteget csinál, ami voltaképpen nagyon is igaz. Aztán Integra szájából hangzott el, hogy egy szörnyet csak ember képes legyőzni, mert csak az embernek az a célja, hogy a másik felett győzedelmeskedjék. Szóval, vannak itt bőven gondolatok, Kohta nem egészen őrült.

A sok dicséret után jöjjön a lehúzás is. Már említettem a rajzstílusát is a mangának. Ügyesen rajzol a Kohta, szürrealista az egész, ami elég nyomasztó hatást kelt az emberben. Ami eléggé zavart, hogy a csatákból a sok fekete cucc miatt nem sok mindent lehetett kivenni. Csatáknál maradva túl sok volt belőlük és sokszor elveszett a sztori, ez leginkább az 5-8. kötet résznél jellemző.

Más bajom nem volt. 8/10-es ez a manga sorozat, dehogy a Kohta bolondokházába való, az holt biztos. :D

# Hellsing # Hirano Kohta

2010. október 17., vasárnap

Setét szülinap és a sorsíró kréta: de minek?

Chibi Zsó október 17, 2010 0 Comments

Pápám, pápám és folytatódik az orosz fantasy! Íme a Nappali őrség és annak tartalma.

Tartalom:

"A Fény és a Sötétség határát a természetfeletti képességekkel megáldott Nappali őrség ügynökei védik. Az ősi jóslat szerint egy nap eljön valaki, aki erősebb, hatalmasabb mindenkinél és eldönti a Fény és a Sötétség között zajló időtlen küzdelem végkimenetelét. Lehet, hogy az őrség egyik tisztjének fia a kiválasztott? Amikor a fiú hátat fordít a Fény birodalmának és csatlakozik a Sötétség seregeihez, úgy tűnik, nem lesz, aki megállítsa a vámpírok, boszorkányok, alakváltók invázióját."

Forrás: Port.hu

Ahogy a Port.hu-n is írják, egy jóslat kering egy illetőről, aki végleg eldönti a Fényesek és a Setétek közötti háború kimenetelét. Úgy tippelik, hogy Yegor, Anton fia ez a valaki. Ezt Zavulon is jól tudta, ezért állította maga mellé a fiút. Anton a fia után vágyakozva folytatja munkáját - a nappal őrzését - "a nyakába akasztott új kolomppal", Svetlanával, a boszorkánnyal. Közben még ott van a szomszéd fiú, Kosztya egyre zűrösebb magánélete is.
Valami ilyesmit sikerült összefoglalnom az eseményekből, mert az előző filmhez hasonlóan ez is csapongó és zavaros. Talán még inkább. Most néztem a szereplőleosztást és rájöttem, hogy Svetlana az előző filmben is szerepelt, na de hogy mikor... :S Akkor ott van a sorsíró kréta, ami jó ötletnek tűnt, de nagyon sokszor háttérbe szorult, pedig az oldja meg az előző filmben kialakult konfliktust. Ehhez képest nagyon, nagyon hosszú a film tele semmis jelenetekkel. Ilyen Anton és Olga testcseréje is, ami inkább csak humorforrás és ~~egy kis lezbülés~~ Persze, kiderül, hogy ők mennyire is szeretik egymást, de a történet nem halad előrébb vele.Yegor üdítős doboz=vérszívás dolog is tetszett volna, ha lett volna értelme. A felsorolt dolgokat nem igen tudtam egy lineáris történetben elhelyezni. Pedig remekül lehetett volna dolgozni belőle (gondolom a könyvben mindenre van magyarázat, vagyis remélem). Yegor szülinapjának eseményei is egész zavarosak voltak, mindenki megjelent és csinált is valamit, de hogy mit miért és mi volt a célja, nekem nem esett le. Be kell vallanom, hogy valahol az orosz kislány feltűnése után be is aludtam az egészen és másnap fejeztem be a nézést.

Dehogy ne húzzam le tovább a filmet, jöjjenek a pozitívumok. Az előző részből ismert hangulat és extravagáns trükkök megmaradtak. Az orosz ruhák közül ki kell emelnem Svetlana bundakabátját, amiről anno a Miért nem bírjuk az oroszokat? c. könyvben olvastam. Kicsit csicsa, de tetszik. :) De a legjobb ruhadarab az a Kosztya sapkája. Olyat akarok! :DD

Ruhadarabokon kívül néhány jelenet is hihetetlenül tetszett. Ezek megint bizonyítják a rendezőnk szakmaiságát. Egyik legkedvesebb jelenetem, amit többször is visszapörgettem, amikor Anton felírta a sorskrétájával a fia nevét és Yegor meg is jelent. A kettejük közt lévő kirakatüveg, mint az elválasztó vonal, aztán amikor Yegor belép az étterembe és Anton szembeállítja magával és mosolyognak. Megható.
Másik remek, bár eléggé morbid jelenet Zevulon és Kosztya keringője. Mellük között feszül egy kiélezett karó, ott az feszültség, hogy vajon melyikükbe fúródik be előbb?
A legjobb jelenet viszont a filmzárása. Anton a krétának hála ismét normális ember lehetett és kerek életet élhetett Svetlanával. Találkozásukból pedig a Fény és a Setét ura fogadást csinált. Aranyos.

Igaz, nagyon hosszú volt a film, de annyi pozitívuma volt, hogy jutott rá idő, hogy a szereplőket is jobban bemutassák, át tudjuk érezni a helyzetüket. Együtt tudtam érezni Kosztyával, amiért haragszik az apjára, hogy vámpírt csinált belőle. Yegor féltékenységét Svetlanára, az apja utáni vágyakozása is "átjött". Ez úgy hiányzott az első részből.

Hm... Más mondani valóm nincs is, viszont most ott tartok, hogy nem tudom, hanyast érdemel a film. A történet sokkal csapongóbb volt, mint az Éjszakai őrség esetében, viszont a karaktereket sikerült jobban bemutatni. Talán 5,5/10, de semmiképpen sem 6. És egyre jobban érdekel a könyv.

# 2006 # adaptáció

Ha Moszkvában éjszaka van

Chibi Zsó október 17, 2010 0 Comments

Az orosz filmekről mindig a sötét, őrült figurák jutnak az eszembe, amiket a Film krónikája c. könyvemben látok, de sokat nem kísérleteztem velük, maradtam az orosz irodalomnál.
Régebben jártam az Imagine fórumára, ahol volt egy könyv topic. Itt ajánlottak nekem egy orosz fantasy tetralógiát, az Őrség sorozatot. A film témában felmerült, hogy a könyvhöz készült két film, szintén az oroszok által. Amint tudtam, be is szereztem a két filmet és egy évet vártak a polcon, mire meg tudtam őket nézni. Az élmény nem annyira maradandó, a Nappali őrségen speciel be is aludtam, de ne rohanjunk még ennyire előre. Jöjjön először az Éjszaki őrség.

Tartalom:

"Örök harcban állnak egymással a sötétség és a világosság erői, ám képtelenek a másik fölé kerekedni. Kénytelenek fegyverszünetet kötni, ám a szembenálló felek nem bíznak egymásban. Az éjszaka és a nappal birodalmának közös határát különleges egységek vigyázzák: éjszakánként a fény harcosai járőröznek, nappal a sötétség katonái. A két birodalom határa Moszkvában húzódik, ezért az őrség is itt állomásozik. Azt mondják, valahol a városban megnyílt a Kapu. Eljött a Hatalmas, aki egy jóslat szerint véget vet az eddigi háborúnak. De senki sem tudja, hogy melyik oldalra áll majd."

Forrás: Port.hu

A közösen megkötött béke ellenére is valami nincs rendben a Fény és a Setét között. Ebbe a világba csöppen bele főhősünk, Anton, amikor felkeres egy boszorkányt, hogy megtudja, szereti-e a felesége vagy sem. Anton és a nő olyan egyességet kötnek, amit a Fény őrei nem nézhettek tétlenül és betörnek a banyához, azonban egy valamire nem számítottak: Anton látja őket, így ő is más. 12 év múltán főhősünket már fényőrként láthatjuk a moszkvai metró forgatagában, ahol egy fiút keres, akit vámpírok akarnak elfogyasztani éjféli csemege gyanánt. Anton nem is számít rá, hogy a fiú a múltjával kapcsolatos, sem pedig azt, hogy a különös lány, akit megpillant akár az Apokalipszist is elhozhatja.
Valami ilyesmi lenne a történet.

A történet alapja nagyon tetszik, csak azt sajnálom, hogy elég csapongó lett és nem bontották ki teljesen, maradtak számomra homályos részek bőven, leginkább az Alkony fogalma. Ezért érzem úgy, hogy el kell olvasnom magát a könyvet is. A film egy kis ízelítő hozzá, úgy érzem. Többet nem tudok a cselekményhez hozzáfűzni, a fantasy világot pedig nem szeretném agyon dicsérni, mivel az az író érdeme, nem a rendezőé. Viszont sikerült jól megalkotni a kicsit horrorisztikus Moszkvát és magával ragadó Fény és Őrség tagokat. Különös kedvencem Olga, az alakváltó. A színésznőnek is annyira bagoly arca van. : )

A hangulat viszont remek volt. Az első dolog, ami megfogott, hogy Moszkva néhány dologban mennyire hasonlít Budapestre. Reklámok, kivilágított utak, dugók és a legnagyobb hasonlóság a két várossal a kék metrókocsik. Nem tudom, hogy a könyvben is hasonlóak-e az őrök kinézete, de Anton napszemüvege és sötét kabátja egy kis Mátrix érzést keltett bennem. Ezt csak tovább fokozta a rengeteg extra, lassulós és fénylő effekt, amivel jócskán megpakolták a filmet. Szerintem túlságosan is.
Még a film zenei világát emelném ki. Izgalmas, hogy az X-Ray Dog, a Two Steps from the Hell és a Globus aláfestőzenéitől teljesen eltérő, populárisabb dalokat vágtak a jelenetek alá. Ha épp egy üldözést figyeltünk a háttérben egy gyorsabb tempójú rock szólt, vagy amikor Anton Andrejt kereste a tükörrel zúzós metált hallgathattunk.
Még egy jelenetet tudnék kiemelni a filmből. A legjobb az, amikor a Setétek vezére, Zavulon videojátékozott, aztán a tetőpontkor kiderült, hogy egész eddig a film végét játszotta le. Számomra ez a mű a legjobb momentuma.

Látszott a rendezőkön, Timur Bekmambetovon, hogy érti a szakmáját, csak valahogy a lineáris történet bemutatás nem sikerült. Ééés ez sokat ront az egész film élményén. Nagyon sokat. Ezért kap is csak 5/10-et :S Másik dolog, ami zavart az agyoneffektezés. Sokszor volt hatásvadász szaga.
De el kell mennem a könyvtárba... Kedvet kaptam a tetralógiához. :S

# 2004 # adaptáció

2010. szeptember 19., vasárnap

Beengedsz?

Chibi Zsó szeptember 19, 2010 0 Comments

Eredeti kritika: 2010.05.21.

Alapjában véve sose vonzottak a vámpírok, a zombik és maga a horror se. Talán kilencedikben az új osztály hatására mégis foglalkozni kezdtem ezzel a műfajjal, irodalom szinten legalábbis, és egészen meglepett, de még mindig nem vált a kedvencemmé – mai napig sem. Viszont egy nap Chew ajánlott egy könyvet, ami a Let the right one in címre hallgatott. Ugye mondta Chew is, később Annus is, hogy elég véres, van benne pedofil stb. De ennek ellenére mégis vonzott a könyv, a sötét hangulata, valami miatt vágytam arra, hogy elolvassam, de sokáig nem kezdtem el. De két héttel ezelőtt sikerült nekivágnom a Beszterce ostroma után, és…

Egy egész komoly könyvvel találtam magam szembe.

Tartalom:

"Kezdetben senki nem veszi észre, hogy a felfoghatatlan megjelent Blackebergben.
1981 késő ősze van, a peremvárosban a szokott módon zajlik az élet. De amikor a közelben egy tizenéves fiú lecsapolt vérű holttestére bukkannak, rituális gyilkosságról kezdenek suttogni.
Senki sem sejti, mi történik valójában. A tizenkét éves Oskar képzeletét megragadja a gyilkosság, de még jobban foglalkoztatja az új lakó. A szomszédba egy lány költözött. Összebarátkoznak. Egyre szorosabbá válik a kapcsolatuk. De a lányban van valami furcsa. Valami nagyon szokatlan. És csak éjszaka lehet találkozni vele.
Az Engedj be! egyedülálló mű: nyomorúságos svéd külvárosban játszódó rémregény. Gyerekek számára szigorúan tiltott olvasmány szerelemről, kitaszítottságról, bosszúról és vámpírokról.
Többszörös díjnyertes film készült belőle Engedj be! címmel."

Forrás: Alexandra.hu

Miután ezt elolvastátok, jöjjön a mű megítélése. Szóval, egész komoly, valóban felnőtteknek ajánlott, nem csak erőszakossága végett. Ami nagyon lenyűgözött, és kicsit nehéz volt rájönni az az, hogy miért fut több szálon a történet. De egész egyszerű… Vagyis szerintem Lindqvist szereti Balzacot. Szóval… több szálon fut a cselekmény, és mindegyikben más a főhős. A főszálban Oscar és Eli, egy másikban a gyilkosunk, Hakan, a harmadikban Lacke és Virginia, aztán pedig Tommy. És persze néha felbukkan Johny is. És mi közös bennük? Egy környezetben élnek, ismerik is egymást, de így is, minden szálban más a főhős. Nem tudom, hogy ez így mennyire érthető, kicsit jobban kifejtem. Szóval, vegyük a főfőhőst, Oscart. Például az ő szemszögéből Lacke csak egy trotli, viszont Lacke szemszögéből Oscar csak egy kisfiú, nem a főfőhős Röviden összefoglalva: az ember a saját életében saját maga a főhős, a többiek mellékszereplők. A könyvben ezt gyönyörűen végig lehet követni, ettől realisztikus – ami igen csak furcsa egy horror könyvben. De szerintem a regény részben társadalomkritika is. Másrészt egy a könyv naturalisztikus is – igen erősen naturalisztikus. Az író nem ijed meg egy sósavtól szétmart arc leírásától, sem pedig egy bőrbeteg hámleválásától. Ezzel a két eszközzel egész jól meg lehetett ismerni Blackeberg világát. Mindenhol vannak alkoholisták, akik hát büdösek is tudnak lenni, tolvajok, akik akár kisgyerek is lehetnek, gyilkosok, akik egész lecsúszottan nézhetnek ki, bugyuta pap rendőrök, szipus gyerkőcök és kövér kiközösítettek is. És a regény főszála leginkább ezzel foglalkozik. Két, kiközösített gyermek egyre jobban elmélyülő kapcsolatával.

Oscart és Elit a közös nyomorúság hozza össze. Oscart állandó terrorban tartja három osztálytársa, Johnny, Tomas és Micke. Eli pedig egy vámpír. Egy ember, aki egy szörnyű kórt hordoz magában, ami gyilkolásra készteti, azért, hogy éljen. Ez az elkerülhetetlen találkozás jellemben is teljesen megváltoztatja a két szereplőt. Oscar Eli biztatására a sarkára áll, és bosszút áll Johnnyiékon (ami sajnos végül “bosszú, bosszú hátán” lesz). Eli pedig egy igazán furcsa dologgal találkozik, amivel nem tud mit kezdeni, csak azt tudja: szereti Oscart. És ahogy ez lenni szokott egy történetben a pár együtt marad. De mivel részben a Hívj be! egy realista mű is, Oscar és Eli esetében nem a boldogan, amíg meg nem haltakról beszélhetünk. Igaz, nincs lezárva a mű de ha jó olvasók vagyunk, akár magunk is kitalálhatjuk a befejezést. Én a legvalószínűbbnek azt tartom, hogy Oscar majdnem hasonlóan végzi, mint Hakan. Hiszen Elinek szüksége van az életben maradáshoz egy embertársra. Aki mondjuk lakást bérel, elemózsiást szerez a vámpírnak. De ez csak az én alternatívám, természetesen rengeteg teória felállítható a regény végéből. Mellesleg, valamikor jön Lindqvist egy novellával, amivel lezárja könyvét.

Még mit lehetne mondani… A szereplők nem tartoznak a szeretni való kategóriába, inkább a sajnálni valóba. Hakant a szörnyű vége és fanatizmusa miatt szánni való, Tommy és Johnny a családi hátterük miatt, Virginia és Lacke azért, mert nem lehettek egymásé, Oscart és Elit kitaszítottság miatt sajnáljuk. Mindenkinek van egy szomorú, egy árny és egy jó oldala – de a valóéletben is így van ez. Csak mindenkiben más az arány.
Még a fordításra térnék ki. Többé-kevésbé tetszett, de két dolog nagyon, nagyon zavart. Egyik maga a cím: Hívj be!. Szerintem a film (amire mindjárt kitérek) cím fordítása sokkal jobban a hangzik, az Engedj be! Másik, ami zavaró volt a fordításban, a celeb szó. Egyszerűen utálom ezt a szót, szerintem nem kellett volna egy műfordításban erőltetni.
És még mielőtt áttérnék a filmre, kitérek a címre is. Ugyanis egészen metaforikus, aminek jelentésére kb. a könyv közepén jöhetünk rá. Nem szeretném nagyon lelőni a poént, de… muszáj. Szóval, poénlövés következik! A Hívj be a könyv szerint arra vonatkozik, hogy mielőtt egy vámpír belép egy helyiségbe, engedélyt kell kérnie. De szerintem ez nem merül ki ebben, a cím utal Oscarra és Elire. Kérdés, hogy Oscar képes-e elfogadni a barátját úgy, ahogy van, képes-e beengedni a saját életébe. Ezennel vége szakadt a lövöldözésnek.

És végül a filmről is értekeznék. Ahogyan a könyv is, a film is svéd, így egészen más technikával találkozhatunk, mint egy amerikai alkotás esetén. Például: nem tolnak a pofánkba minden egyes információt, a film hagyja az embert gondolkodni. Ahogyan a könyv is, úgy a film is több szálon fut, és nekünk kell összeegyeztetni ezeket. Emiatt viszont kicsit unalmasnak tűnhet az elején az egész, de utána beindulnak az események.

Mivel film feldogozásról beszélünk, természetes, hogy sokban eltér az eredetitől (sokan elfelejtik, hogy a könyv és a film teljesen két médium, sose fogja a kettő egymást fedni). Az Engedj be! filmből kimaradt például Tommy ( ha jól emlékszem, magát Tommyt is kihagyták) és Johnny szála, Eli háttértörténete, Hakan ööm… élőhalottként való ámokfutása (enyhén kifejezve magam), Oscar pedig egy vékony kisfiúként jelenik meg, pedig igazából kövér, de azért többé-kevésbé tartotta magát a film is a balzaci “az ember a saját életében saját maga a főszereplő” sémához és persze a történethez is. És amit még imádtam az egészben, az a sötét hangulat. A beállítások, a megvilágítás… csillagos ötös. *.*

És akkor ööö… a végére értem. Lehet, kicsit csapongóak a gondolataim, de átfogóan beszélni erről a könyvről elég nehéz. Rengeteg mindenre érdemes kitérni és rengeteg mindenen el lehet benne mélázni. Remek könyv, megdolgoztatja az agyat, leköti az ember érdeklődését, megforgatja a gyomrot, és kicsit toleránssá is tesz másokkal szemben. És felnőtteknek való a felsoroltak miatt. Ahogy eddig olvastam blogos véleményeket a könyvről, nem mindenkinek esett le igazán a mondanivalója – csak egy “húúúdejó” vagy épp “fúúúúújdeundorító” regénynek fogták fel. Pedig sokkal több minden rejlik mögötte. Csak olvasni kell a sorok mögött.

A könyv az undorító dolgokkal és a szereplők halálával együtt is 10/10 szerintem, a film 10/8 (azért kicsit csapongóak voltak azok a szálak). Akiknek erős a gyomruk, meg akarnak ismerni egy kicsit más vámpír szemléletet, egy különös kapcsolatról és egyéb olyan dolgokról olvasnának, amikről általában nem veszünk tudomást, azoknak érdemes beengedni Hívj be!-t otthoni könyvtárukba. Akik nem szeretnek vámpírokról, pedofilokról, gyilkosságról és egyéb “fincsi” témákról olvasni, azoknak szigorúak kerülendő mű.

# 2009 # adaptáció

Antigané

2014. december 27., szombat

A testtolvaj meséje

2014. október 7., kedd

A kárhozottak királynője

2013. szeptember 20., péntek

Evil is a point of view

2012. szeptember 2., vasárnap

Interjú a vámpírral

2011. szeptember 2., péntek

Katherine, vérfarkasok, bosziságok

2011. augusztus 30., kedd

Ami megosztja a világot

2011. június 19., vasárnap

A jó, a rossz és a szép

2011. február 13., vasárnap

Őrület és művészet határán

2010. október 17., vasárnap

Setét szülinap és a sorsíró kréta: de minek?

Ha Moszkvában éjszaka van

2010. szeptember 19., vasárnap

Beengedsz?

Magamról

Másik blogom

Közösségi média

Itt is megtalálsz

Rendszeres olvasók

Popular

Archive

Keresés ebben a blogban

Follow Us @soratemplates