A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. február 23., szombat

Freddie Mercury ennél többet érdemelt volna - Bohém rapszódia

február 23, 2019 0 Comments



Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A filmek sorát a Golden Globe-díjas és Oscar-jelölt Bohém Rapszódiával folytatom.

Tartalom:
A Bohém rapszódia a Queen zenéjének és a banda rendkívüli énekesének kirobbanó története. Freddie Mercury fittyet hányt a sztereotípiákra és ellenszegült a konvencióknak, így vált belőle a világ egyik legkedveltebb zenésze. Tanúi lehetünk a zenekar üstökösszerű felemelkedésének meghatározó dalaik és forradalmi hangzásuk révén, Mercury féktelen életvitelének a bandára gyakorolt hatásainak, és dicső visszatérésüknek a Live Aiden, ahol a már súlyos betegséggel küzdő Mercuryval az élen a rocktörténelem egyik legnagyszerűbb koncertjét adják. A Queen nem csupán zenekar, hanem egy család is volt, s máig megihletik a kívülállókat, az álmodozókat és a zene szerelmeseit.
Forrás: Port


A Queen zenéje örök, Freddie Mercury pedig legenda. Mégis, mitől másabb ő mitőlünk? A Queen film ennek bemutatására tesz kísérletet - gondoltam. Bár ha ezzel az elvárással ülünk le megnézni a filmet, könnyen csalódunk. Viszont ha egy szórakoztató történetet várunk, akkor egy jól felépített alkotást kapunk, amiben mindent megtalálunk, ami egy hollywood-i meséhez kell. A nem hétköznapi hős elszántságának köszönhető felemelkedése, szerelem, személyes dráma, majd mindennek a csúcspontja - nagyjából ezeket az állomásokat járja be a Bohém rapszódia. És hogy ez a recept működőképes legyen a vásznon, igen, kellett változtatni a valóságban történteken. Ezt nézőként vagy elfogadjuk, és élvezzük, amit kapunk, vagy nem fogadjuk el, és ignoráljuk a film létezését. Szerintem nem is ez a Bohém rapszódia hibája, hanem az, hogy nem mert elég merész lenni a műfajában, az életrajzi filmben.


A film első felénél még éreztem, hogy van esély egy komolyabb drámai történet kibontakozására, hisz számos olyan témát érint, ami elkel egy ilyen kaliberű sztorihoz: Freddie különcségét, az apjával való ellentmondásos kapcsolat, szakítás a pakisztáni hagyományokkal, a Mary Austinnel kezdődő szerelem, és persze az első fellépések és a Queen kezdete, majd az önmaga előtti coming-out. Aztán ahogy haladunk a felfelé ívelő karrier bemutatása felé, ezek a feldobott labdák kibontás nélkül maradnak, és ez sajnos végigkíséri a filmet. Esetlen Freddie és a többiek szétválása, az apa hirtelen jött elfogadása, de az igazi mélypont az, ahogyan Mercury biszexualitását (és nem homoszexualitása!) ábrázolják. Az egész egy sablonos hollywood-i coming-out sztori, semmi több. Bár felszínesen ismerem Freddie és a Queen történetét, de határozottan emlékszem rá, mekkora döbbenet volt, amikor Freddie elmondta nyilvánosság előtt is, hogy biszexuális, mert nemigen teregette ki a magánéletét. Szerintem érdekes lett volna megvizsgálni, hogy ez miért volt így, és amennyire lehet (és érdemes), eszerint bemutatni ezt a vásznon is.

Habár tartalomban elég felszínes a Bohém rapszódia, zenei részen és a Queen hangulat megidézésében remekel. A koncertek többsége szinte a megszólalásig élethű, akár a "Bohemian Raphsody" vagy más dalok előkészítése hangulatos és dinamikus, a filmet záró Live Aid koncert pedig ennek a tökéletes betetőzése. Ha közönségfilmként nézzük, akkor egy korrekt film a Bohém rapszódia, de ennél nem több. Nekem így 7/10-es film, amit nem tervezek többször megnézni, de nem is érzem olyan rossznak, mint ahogy azt több filmkritikus megfogalmazta itthon és külföldön is.

2019. január 13., vasárnap

Az ezerszer elmesélt történet is lehet érdekes

január 13, 2019 0 Comments

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. A Mirai-al megkezdett sorozatot a Legjobb eredeti zene kategóriában Golden Globe-ot érdemlő Csillag születikkel folytatom.

Tartalom:
A show business kegyetlen és kiszámíthatatlan: de mennie kell. Jackson Maine (Bradley Cooper) valaha híres volt, de az ital és az örök turnézás kiszívta minden erejét. Leáldozóban van a csillaga. Ám megismerkedik egy fiatal, naiv és ismeretlen énekesnővel (Lady Gaga), akiben meglátja a zsenit. A férfi támogatja felfedezettjét, és közben beleszeret. Egyre szenvedélyesebb viszonyuk közben egyre jobban el is távolodnak egymástól: mert az ismeretlen lány pályája fantasztikus ütemben ível felfelé.
A világ legnagyobb popdívája, Lady Gaga hatalmas elődjeit követi: a történetet 1937 óta Janet Gaynor, Judy Garland és Barbra Streisand főszereplésével filmesítették meg. A modernizált változat egyben Bradley Cooper rendezői bemutatkozás is. A film egyes jeleneteit a 2017-es Coachellán forgatták, ahol Lady Gaga headlinerként lépett fel. 

Forrás: Port


A leghétköznapibb lány összejön a menő sztárral - ennél sablonosabb dolgot nem is lehetne kitalálni, gondolhatjuk a Csillag születik tartalmát olvasva. A 2018-as film ráadásul már a negyedik remake ugyanabban a felállásban. Először 1937-ben készült Csillag születik-film Janet Gaynor és Fredric March főszereplésével, Bradley Cooper filmjét megelőzően pedig 1976-ban készült rocmusical feldolgozás. Bizakodásra a film előzetese adott okot, ami jó zenéket és egy szerethető szerelmes párt ígért, de szerencsére ennél többet is tartogatott a történet. Habár nem hoz forradalmit a híresség árnyoldala témában a Csillag születik, és a cselekmény is nagyjából kiszámítható, a Bradley Cooper és Lady Gaga közötti kémia elég ahhoz, hogy lekösse a nézőt. Az önbizalomhiányos nő és a saját démonaival küzdő férfi találkozásától a problémák közös megéléséig minden megmozdulás és reakció teljesen emberi és természetes, miközben nincs leöntve giccsel és rózsaszín nyállal. Jackson és Ally kapcsolatán keresztül egy csak rájuk jellemző sajátos világ épül ki olyan apró momentumokkal, mint a fagyasztott borsó borogatásként való használata vagy a közös zenélésekkel. Számomra leginkább ez az erős építkezés emeli ki a Csillag születiket a többi romantikus film közül.


Kettejük személyes világa mellett a mindennapi, közös életükbe beágyazódva jelennek meg a karrierrel kapcsolatos dilemmák is - mint az élet természetes velejárója, nem pedig kellemetlen zavaró tényezőként. Ezen a szálon inkább Jackson drámája hangsúlyosabb: leszálló ágban lévő, alkoholproblémákkal és szakmai féltékenységgel küzdő férfi próbál örülni szerelme sikerének, és túllépni saját gyengeségein. Mindezt Bradley Cooper nagyon finoman jeleníti meg játékával, a megformált karakter érzéseinek direkt kimondása nélkül. Egy-egy mormogásból és nézéséből is értjük, mi zajlik benne. Mellette Lady Gaga karakterének drámájából kevesebbet látunk, de ami elénk tárul, az pont elegendő Gagának, hogy megcsillogtassa színészi kvalitásait. Az átlagos és önbizalomhiányos nőből fokozatosan válik tudatos, önmagát építő sztárrá (érzek itt némi párhuzamot Lady Gaga tényleges karrierje és Allyé között), miközben megjelenik az érzékeny oldala is, amivel szerelméért aggódik és mindent megtesz annak megmentéséért. Gaga mindkét szerepben megállja a helyét, és Cooperéhez hasonló eszközökkel, plusz egy természetes lazasággal képes mindezt hitelesen megjeleníteni. Ebből áll kettejük varázslata, amivel a stáblistáig képesek megtartani a nézőket.


A Csillag születik tipikusan olyan film, ami nem mondanivalójával, hanem karaktereivel fog meg minket, és ebben teljesen jól teljesít. A sztárvilágról sok újat nem mond, elődeihez képest csupán modern, hozzánk közelálló környezetbe helyezi azt, hogy tényleg elérjen hozzánk a mondanivaló. Viszont Bradley Cooper és Lady Gaga párosa miatt ez megbocsátható. Így nálam 8/10-es a film. 

2018. szeptember 23., vasárnap

Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)

szeptember 23, 2018 0 Comments

Érdekes címe van ennek a filmben, nemde? De furaságával ügyesen felhívja magára a figyelmet, és nem teljesen egyértelműen, de azért tudtunkra adja, mi lesz a főtéma: cyberbullying, azaz az internetes zaklatás. Ennyi, és persze a számos pozitív kritika (a film honlapján egy csokorra valót találhatsz itt) elég volt, hogy moziban-nézős lesz a mű, és Ádámmal be is ültünk.

Tartalom:
Eszter a tinédzserkor megpróbáltatásait a mangák világában igyekszik átvészelni. Kívülállóként szemléli kortársait, náluk sokkal többet jelent neki, hogy angoltanára külön figyelmet fordít rá. Amikor egy nap a tanár váratlanul elmegy a gimnáziumból, Eszter lába alól kicsúszik a talaj. Muszáj szembenéznie tinédzser korosztályával, azok hiúságával és saját csapongó érzelmeivel. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első magyar tini thriller, egy online zaklatásba forduló szerelem, pattanásig feszült története.
Schwechtje Mihály az HBO Terápia című sorozatának harmadik évadában volt az egyik rendező, korábban számos kisjátékfilmet készített, legutóbbi rövidfilmje, az Aki bújt, aki nem jelenleg a mozikban is látható: A fa alatt című, többszörös díjnyertes izlandi fekete vígjáték kísérőfilmjeként. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) az első nagyjátékfilmje, amelyben a tehetséges fiatalok mellett olyan színészek tűnnek fel, mint Polgár Csaba, Mácsai Pál, Kardos Róbert, Rezes Judit és Schell Judit.

Forrás: Port


Schwechtje filmjének egyik legnagyobb erőssége annak hitelességében rejlik. A tinédzser szereplőket a karakterükkel megegyező életkorú színészek keltik életre, ráadásul nagyon profi módon (azaz nem idegesítőek vagy fájóan erőltetettek, mint számtalan más tinifilmben). Az őket körülvevő környezet (az iskola, a szülők) szintén nagyon reális, hihető: pörög a Facebook és az Instagram, a fiatalok a virtuális térben könnyebben mozognak, teremtenek kapcsolatot, mint a valóságban (és ezt is nagyon hitelesen, a képernyőre helyezett chatablakokkal teszi élővé a vásznon). És könnyebben okoznak fájdalmat egymásnak, vagy sokkal komolyabb sérelmeket - és ez igazából senkinek se tűnik fel, csak nagyon későn. Azért némi biztonságos, tinédzsereket célzó művekre jellemző "burkot" érezni a történeten (például a gyerekeket körülvevő szervek, mint az egészségügy és az oktatás egész normálisan működnek), de így is sötétebb hangulatú más, mostanában bemutatott tinifilmeknél. Például a Kszi Simonhoz képest a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (a továbbiakban RLSM) egy depresszív, eret vágós történet. A sötétebb tónus nem is túlzás. Az Indexnek adott interjú szerint Schwechtje a filmen bemutatott esetnél sokkal durvább sztorikat is hallott tinédzser interjúalanyaitól, és a lényege is itt van az RLSM-nek: az abszurd, már-már hihetetlen tragédiával és az ahhoz vezető úttal felnyitja a szemünket. Szinte ráüvölt a felületesen szerető szülőkre és iskolatársakra, hogy figyeljenek már a másikra, mert a baj könnyen megtörténik. Mert a gyermekeink nem rózsaszín habos-babos, tiniproblémákban élnek, hanem a való világ kegyetlenségében, amire nincsenek felkészülve. Ezt kevés film mutatja be ilyen nyíltan, és ilyen megrázóan.


A történet persze nem lenne megdöbbentő a profi forgatókönyv nélkül. Schwechtje az animés lány, Eszter (Herr Szilvia) köré építi fel a cselekményt. Tudomást szerzünk a környezetében történő eseményekről (pl. Beni szakítása, Eszter barátnőivel való készülődés a conos performance versenyre), de mindez semmiségeknek tűnnek a lány belső világából szemlélve. A csak ráirányuló fókusz végett könnyen a helyébe képzelhetjük magunkat, ezzel pedig megérthetjük érzéseit is. Nincs itt más, mint egy fiatal lány, aki vágyik más szeretetére, egy olyan, az életében biztos személyre, akire számíthat mindennapi problémáiban. Aztán váratlanul, egy nagyon elegánsan elhelyezett fordulattal Eszter megszűnik főhősnek lenni, és az eddigi események új megvilágításba kerülnek, később pedig a végkifejlet felé is ezen az új szemszögön keresztül haladunk. Ez a húzás nem csak egyszerűen egy új megközelítést hoz az Eszter körüli eseményekbe, hanem az osztály közösség közös univerzumát teszi komplexebbé, és magát a film végét is többrétegűvé teszi. Az események különös láncolatához hasonlóan (amit az előző bekezdés végén írtam le) a többféleképpen elmesélt történet is elgondolkodtat minket, ráébreszthet, hogy nem szabad felületesen ítélkeznünk, hanem meg kell értenünk az ok-okozatot. A jövőben ugyanis így kerülhetjük el a tragédiákat.

Az RLSM az őszi mozi kínálat egy kellemes meglepetése, sőt, nálam felkerült az utóbbi évek kedvenc magyar filmjei közé is. Az elejétől a végéig hiteles, kiemelten fontos témát hoz közel mindenkihez, ezenfelül pedig nagyon fordulatos, bőven kínál izgalmat a nézőnek. Sok rossz dolog nem mondható rá, talán csak annyi, hogy itt-ott kicsit mintha veszteni lendületéből a történet, és kicsit megmosolyogni való volt az amatőr anime-utánzat a filmben, de utóbbit fogjuk a kis költségvetésre (a Magyar Filmalap ugyanis nem támogatta Schwechtje filmjét). Az RLSM 9/10-es filmélmény, ajánlom mindenkinek.

2018. szeptember 15., szombat

Ha szereted a könyveket, akkor ez a film jól fel fog húzni - Könyvesbolt a tengerparton

szeptember 15, 2018 0 Comments

Az emberiséget sokféleképpen lehet egyszerűen felosztani. Isabel Coixet, Penelope Fitzerald The Bookshop c. kisregényéne alapján készült filmjében így néznek ki a kategóriák: akik olvasnak, és akik nem. A történet főhőse, Florence (aki épp könyvesboltot készül nyitni egy olyan városkában, ahol nem olvasnak az emberek) pedig úgy érezheti, az olvasó emberek vannak kisebbségben. Persze ez nem töri le ambícióit, azért is létrehozza saját könyvesboltját. Elég sarkallatos lenne azt állítani a nemrég mozikba került Könyvesbolt  a tengerpartonról, hogy egy kultúrmisszióról szól. A felszín alatt ennél jóval több húzódik.

Tartalom:
"Anglia, 1959. A különös nő, Florence (Emily Mortimer) könyvesboltot akar nyitni a festői tengerparti kisvárosban. A helyi előkelőségeknek nem tetszik ez az ötlet, és eleinte az angol felső középosztályhoz méltó udvariassággal, majd egyre kíméletlenebb módszerekkel igyekeznek megakadályozni Florence terveit. Az eltökélt nő nem törődik velük, és megnyitja a hangulatos boltot, ahová eleinte bátortalanul, majd egyre gyakrabban térnek be a városka lakói. A helység nagyasszonya, Violet Gamart (Patricia Clarkson) azonban nem adja fel, és még a parlamentig is elmegy a könyvesbolt elleni hadjáratában. Florence azonban nem várt szövetségre talál a város egyik elvonultan élő, különc lakójában, az ódon és kísérteties udvarházban lakó, megközelíthetetlen Edmund Brundishban (Bill Nighy)…"

Forrás: Port

A film felszínét a könyvszeretet adja. 1959-ben járunk, Florence ennek az időszaknak a nagy népszerűségnek örvendő vagy épp nagy port kavaró műveit próbálja népszerüsíteni. Megjelenik Ray Bradbury Fahrenheitje, a Marsbéli krónikái, de Vladimir Nabokov mai napig megosztó Lolitája is; ezenfelül pedig számtalan klasszikus is megjelenik, mint Oscar Wilde, Jane Austen vagy William Wordsworth. Könyvszeretőként otthonosan érezzük magunkat a történetben az ismerős könyveket látva. Sőt, a Florence által berendezett boltocska a számtalan polccal, képeslappal, és a csodaszép tenger, ami megkoronázza az egészet, mennyországgá teszi a könyvesboltot; idillinek hat, egy valóra vált álomnak - a könyvszerető nézőnek és Mrs. Greennek egyaránt.

Ebbe a tökéletes kis világba rondít bele a valóság Violet Gamart képében. Látszólag a könyvesbolt léte zavarja Gamartot és körét, és mindent meg is tesznek, hogy ellehetlenítsék Florence-t. A konflikus egyre inkább elmélyül, az eszközök is egyre durvábbak, de ennek ellenére a két fél közötti harc a lehető legbékésebben jelenik meg a vásznon. A különböző ultimátumok, odaszúrások és frappáns válaszok az angol nyelv nagyon indirekt kifejezéseiben rejtik, durvább inzultusok nem is hangzanak el egészen a film legvégéig. Az igazi háború nem is az emberek között, sokkal inkább az emberekben dúl. A számos közeli plán, vagy egy-egy személyt megjelenítő kép is ezt hivatott sugallni: Florence, majd a későbbiekben pártfogójává előlépő lány (Chritine) és a falu remetéje (Mr. Brundish) magukban dühöngnek a tehetlenség érzésétől, miközben a helybéliek mézes-mázós szavaikkal próbálják leplezni igazi szándékukat. És a mű ennyivel eléri, hogy bennünk is felkavarodjanak az érzések, mi is dühösek és tehetetlenek legyünk, mint Florence. 


Mrs. Greenék és Gamarték közötti csendes háború látszólag a könyvesbolt jelenléte miatt dúl, erre enged következtetni Mr. Brundish története is a gyerekkorában lévő boltocska megszűnéséről, és az is, hogy Violetnek addig nem volt fontos megszerezni a Florence által megvásárolt Öreg házat, amíg az meg nem érkezett. Valóban egy kultúra központot szeretne nyitni Violet, vagy ez is csak egy fedősztori, hogy megkaparintsa, amit akar? Nem minden azért történik, amiért hisszük, szerintem. Számos ilyen nyitott kérdést hagy a film, de ez nem is feltétlen baj. Nekem az egész inkább tűnik egy hatalmi harcnak, semmint a könyvek elleni hadjáratnak. Valami olyan jelenik meg, ami megzavarja a kisvárosi kozmosz addigi életét, neadjisten, változást hoz. Ezt pedig nem lehet annyiban hagyni! - gondolja a kisember valamiért. Irigységből, kicsinyességből, ki tudja, miért. Csak találgatni tudunk.

Csendes, inkább befelé figyelős film a Könybesbolt a tengerpartnál, de a vásznon megjelenő belső düh és elkeseredettség az erre fogékony nézőben megmozdít valamit, sőt. Ismerős (pl. Bill Nighy, Patricia Clarkson) arcok, és kevésbé ismert, de figyelemre méltó színészek (pl. Emily Mortimer), és az angol kisváros hamisíthatatlan hangulata a maga árnyoldalával - ezt kapjuk Coixet filmjétől. Részemről 8/10-es film, könyvszeretőknek és az angol vidék rajongóinak kötelező megnézni!

2017. december 21., csütörtök

Alias Grace

december 21, 2017 0 Comments

A rendszeres blogolvasók tudhatják, mennyire szeretem Margaret Atwoodot, de a kevésbé felkészülteknek elég elolvasniuk A szolgálólány meséjéhez írt litániámat. Így nem is volt kérdés, hogy az írónő egy másik regényéből, az Alias Grace-ből készült adaptációja azonnali várólistás sorozat, és amint elérhetővé vált Netflixen, neki is kezdtem. 

Tartalom:
"Grace Marks, szolgáló és ír bevándorló 1843-ban börtönbe kerül, mert megölte a ház urát és annak egy másik szolgálóját. De lehet, tévedésből van börtönbe. Grace azt állítja, nincsenek emlékei a gyilkosságról, nem ő tette, azonban a bizonyítékok mást mondanak. Egy évtizeddel az eset után Dr. Simon Jordan próbál segíteni Grace-nek a múlt felidézésben.

Forrás: IMDb alapján


Bevallom őszintén, az Alias Grace-ről előzetesen nem tudásom, nem fogalmam, hanem csak benyomásom volt: fontos regény Margaret Atwood életművében, történelmi időkbe visz minket benne, egy nő a főszereplője, és ezzel kicsit mesél rólunk, nőkről is. Szóval úgy amblokk nem tudtam, mit várjak az előttem lévő 6 epizódtól. Aztán elkapott a gépszíj. A Netflix Atwood regényéből egy feszes ritmusú drámai sorozatot hozott tető alá, a végén egy meglepő csavarral és gondolkodnivalóval. Persze ennél jóval több is van az adaptációban, és gondolom a regényben is (még nem olvastam, de már itt vár egy példány).Mindjárt szembe tűnő a gothic fiction, vagyis magyarul a gótikus rémregények jellegzetességei. Grace ügyét és életét Dr. Jordan és Grace beszélgetésein keresztül ismerjük meg. De hogy pontosabbak legyünk, inkább kapunk egyféle változatot, ami a későbbiekben változik. Grace egy megbízhatatlan elbeszélő, akiről se a pszichológus, sem pedig mi, nézőnk nem tudunk dönteni: a lány palira vesz mindenkit, vagy már olyan szinten megkeseredett, hogy csak cinikusan tud reagálni a vele történtekre? (mindez persze Sarah Gadon fantasztikus alakításában) Grace nyitott kérdés marad az utolsó képkocáig, bírókként a bizonytalan történetek alapján kell ítéletet hoznunk róla. Ez adja az egész történet izgalmát, ugyanis folyamatos mozgásban tartja agyunk fogaskerekeit a lány beszéde. Az ehhez hasonló narráció gyakori a gótikus irodalomban, konkrét hasonló példaként Henry James The Turn of the Screw-ját tudom mondani (magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg), ahol a nem beszámíthatónak tűnő nevelő beszámolójából próbálják kideríteni, hogyan haltak meg a fiatal nőre bízott gyerekek. Külön érdekes, hogy van James regényének egy BBC adaptációja, ami az Alias Grace-ben látható doktor-páciens felállásból bontakozik ki a cselekmény. Az elbeszélői technikán is túl jelennek meg tipikusan gótikus elemek a sorozatban, azonban ezekről spoiler nélkül nemigen lehet beszélni.


A gótikus vonal mellett belép a krimi és egy tisztességes korrajz is a 19. századi Kanadáról. Dr. Jordan jó detektívként próbálja kérdésekkel és a Grace ügyéről rendelkezésre álló papírokból kideríteni, hogy a lány valóban ártatlan-e, és pontosan mi is történt azon a bizonyos napon - ez egy tipikus krimi, azon belül is detektív regény. Azonban az elbizonytalanító faktorok felrúgják a krimi szabályait, amivel megint oda jutunk, hogy semmi se biztos Grace-el kapcsolatban. Viszont a faggatózás és a kevés jelen idejű (a szereplők jelen ideje) történések a kor nőire fókuszál: a cserben hagyott lány, a kor prűdsége, nők és szolgálók (hát még a kettő együtt jár) lekezelése és a többi. Itt rokon az Alias Grace A szolgáló lány meséjével, és a PopJak Atwoodról szóló estjén elhangzott egy nagyon érdekes gondolat, miszerint ha a két regényt egymás mellé állítjuk és ráhúzunk múlt-jövő párhuzamat, akkor elég kiábrándító, már-már horrorisztikus képet kapunk: semmi sem változott. A két mű kapcsolatáról persze nem sokat mutat a sorozat, de szépen végig vezet minket Grace beszámolójának segítségével a korabeli nők életén, ami a Hulu sorozatához hasonlóan eléri a célját, bár kisebb a visszhang utána (realistább az ábrázolás Gilead Köztársaságához képest). És fontos megjegyezni, hogy ujjal semmiképpen sem mutogatnak senkire, csak egyszerűen annyit mondanak ezek a jelenetek, hogy igen, ez ilyen volt.

Összeségében egy nézhető, hangulatos és több szinten is működő sorozatot készített a Netflix az Alias Grace-ból. Igazából annyit tudok felhozni negatív elemként, hogy még néztem volna, de ettől eltekintve tökéletes. 10/10

2017. december 15., péntek

Mit mond Enyedi testről és lélekről?

december 15, 2017 0 Comments

Fiatal vagyok, ezért nem került fel Enyedi Ildikó az engem érdeklő rendezők listájára addig, amíg meg nem nyerte a Berlini filmfesztiválon az Arany Medvét a Testről és lélekről című filmért. Rossz kifogás, de hirtelen nem tudom mivel indokolni, hogy kimaradt az életemből Az én XX. századom vagy a Bűvös vadász. Bár kicsit sarkítok is, hiszen ott van még az HBO-n futó, Enyedi rendezésében készült Terápia is, ami már egy ideje a radaromon van, de a Testről és lélekről volt az, ami az utóbbi időben ráirányította a figyelmet a rendező munkásságára. Egy különleges moziban, az Art + Cinemában történő vetítés alkalmával Krisztivel (neki köszönöm, hogy eljött velem!) végre megnézhettem a filmet.

Tartalom:
"Mi lenne, ha egy nap találkoznál valakivel, aki éjjelente ugyanazt álmodja, mint te? Vagy pontosabban: kiderülne, hogy már régóta ugyanabban a világban találkoztok éjszakánként. Örülnél neki? Vagy megijednél? Esetleg romantikusnak találnád? De mi van, ha te cseppet sem vagy romantikus alkat? Hogy nézel egy-egy gyengéd álom után másnap, éberen ennek az idegen embernek szemébe? És, mi van, ha az illető nem kifejezetten szimpatikus neked? Próbálnád megszeretni? Hogy lehet az, hogy éjjel, egymástól több kilométerre, magányos ágyatokban fekve egymáséi lehettek, de nappal, hús vér valótokban egymással szemben állva még egy vacak első randevút sem tudtok normálisan lebonyolítani? És mi van, ha a második találkozó is kínosan sikerül? A harmadik meg kifejezetten szégyenletes? Feladnád? És ha feladnád, kibírnád? "
Forrás: Port


A tartalmat olvasva, és igazából a film megnézése után is az első benyomásom az, hogy Enyeditől kaptunk egy romantikus filmet. Nagyvonalakban követi is ennek a műfajnak a szabályait: adott két érdekes, egymástól távol álló figura, akik szép lassan egymásba habarodnak, majd egymáséi lesznek. Azonban a filmnél nem a cselekmény a fontos, hanem az, ahogyan eljutunk a jól ismert végkifejlethez. Az alapfelállást kicsit megkavarva van itt egy kísérő motívum (egy szarvas bika és ünő), ami ugyan a két főhős bemutatása után azonnal dekódolhatóvá, egyértelművé válik, de a tényleges behozása a cselekménybe (a pszichológus szál) így is érdekes, ad egy kis aha-élményt. Ugyanis a szereplők a pszichológus jelenetben jönnek rá, milyen furcsa kötődés épült ki kettőjük között. És itt érdemes kitérni arra, Enyedi mennyire közel hozza a két főhőst hozzánk, de főleg Máriát. Egyszer, a kamera sokat időzik a szereplőkön, legtöbbször szuper plánok formájában láthatjuk őket, de közben a számos szuggesztív kép, apró jel, vagy a színészek játéka (például Borbély Alexandra nem véletlenül kapta meg az Európa legjobb színésznőjének járó díjat) is sokat sejtet a szereplők belső világáról. Így tudunk velük együtt meglepődni, örülni, szomorúak lenni, még annak ellenére is, hogy bizonyos dolgokat a történetvezetés vagy korábbi tapasztalataink miatt jóval előbb tudunk.


Ezen felül a Testről és lélek-nek van egy számomra meglepő eleme: a humor. A filmről keringő képek egy érzékeny, rétegfilmnek tűnő alkotást sugalltak (ami részben igaz is), és ezek alapján nem is gondoltam volna, hogy 80%-ban nevetni fogok majd, mikor megnézem. Sokszor olyan érzésem volt, hogy a normálisba, a hétköznapiba becsúszó abszurd vagy abnormális dolgok adták az egész humorát, de maguk a karakterek természetessége is nagyban hozzájárul a film humoros oldalához. Például Mária antiszociális (és nem autista, legalábbis szerintem) mivolta nélkül nem volnának viccesek az Endrével való ebédek, az, ahogy otthon, a négy fal között leképezi vagy újra játsza a napját, és a mások számára furcsa tulajdonságait (pl. a jó memória) milyen természetességgel közli ("Nem tudom. Jó a memóriám"), mennyire magától értetődőnek veszi azokat. És nem ilyenek vagyunk mi is saját magunk kapcsán? Mária felnagyított esetlenségében és Endre zárkozottságában ott vannak saját kapcsolataink és saját magunk is. A kettőjük románcán keresztül bontja ki Enyedi a testet és a lelket. És hogy mi is az üzenet ennek kapcsán? Képek, arcok és szimbólumok mondják azt el.

Egy zavaró dolog van csak a Testről és lélekről-ben, még pedig a búgató por ellopása szál (konfliktus: nagy mennyiségű búgató por tűnik el a vágóhíd raktárából). Érthető, hogy a lényeg Márián és Endrén van, nem a vágóhídi eseten, és a búgató por, majd az azt követő mentálhigéniai vizsgálat a két főhős közelebb kerülését szolgálta a történet szempontjából, de mégis kicsit esetlen, kidolgozatlan szálnak tűnik. Összegségében egy teljesen jó film, amiben megfér együtt a humor és az érzékenység: 9/10

És nemrég jött a hír, hogy a Testről és lélek-ről felfért az Oscar szűkített listájára, és nagyon drukkolok, hogy a végső jelöltlistán is ott legyen 2018-ban.

2017. június 16., péntek

Együtt túlélni

június 16, 2017 0 Comments

Június 1-én kapott kaszát a Netflix egyik legbevállalósabb és legemberibb sorozata, a Sense8. A rajongói összefogás ellenére sem sikerült megmenteni a Wachowski-testérek történetét, ami több okból is elkeserítő. Első sorban azért, mert a 2. évad egy hatalmas cliffhangerrel ért véget, és eddig úgy állnak a dolgok, hogy sosem tudjuk meg, hogy a továbbiakban hová fejlődött volna a cselekmény. A rossz hírek tudatában azonban nem szabad megfeledkezni arról, mit is kaptunk a 2. évadban.

Tartalom:
"Folytatódik a 8 fiatal egymásba szövődött élete. Miközben lépésről lépésre fedezik fel önmagukat és új, egyesült identitásukat is, a Suttogók az "érzők" nyomában járnak. Will azonban felveszi a versenyt, és mindent feladva igyekszik az üldöző nyomára bukkanni. Egy kontinenseken átívelő hajsza veszi kezdetét."



Két évad fényében úgy látom, Wachowskiék nagyon tudatosan építgették a történetet. Az 1. évados beszámolómban kicsit hiányoltam a pörgős kezdést a sorozat elején, de visszagondolva erre teljesen szükség volt, hiszen még csak akkor kezdték építeni a világot, és kibontani a szereplőket. Az új etap ezen túllépve új vizekre evez: végre megismerjük az eddig csak meg-megjelenő Whisperst, a senate-eket üldöző szervezetet, a BBO-t, és ami még fontosabb, spoiler következik, hogy egy eredettörténetet is kapnak hőseink (homo sensorium), továbbá több sensate-el is megismerkedünk, az ő clustereik felépítésével és működésének alapjaival. spoiler vége. Az új elemek behozásával Wachowskiék tágították az 1. évadban csak sejtetett univerzumot, a személyes történeteken túl pedig megkaptuk az igazi, ízig-vérig sci-fis vonalat is. Viszont egy negatívumot muszáj említeni itt. Az évadnyitó Christmas Specialnél még úgy éreztem, az alkotók képesek mindent kézben tartani (pl. főcselekmény, karakterfejlődés), de a későbbiekben mintha a fókusz sokszor a karakterekre siklott volna, a Whispers-tszál rovására. A történetben Willen, Riley-en és Wolfgangen keresztül kapcsolódtunk a BBO tevékenységéhez, a hozzájuk futó szálak felgöngyölítéséhez, de valahogy ez most mennyiségileg kevésnek bizonyult, főleg a finálé tükrében, ami inkább Sun bosszúját helyezte előtérbe, és csak a legvégén kaptunk egy cliffhangert a főcselekményhez. 


Az általam vélt hangsúly-eltolódások mellett minden megvolt a Sense8 új évadában, ami az egésznek megadja a lényegét, az esszenciáját. A 8 szereplő továbbra is érdekes, külön örültem, hogy Will kiemeltebb szerepet kapott. Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra ő eddig olyan semmilyen, kicsit sótlan karakternek tűnt, de most, hogy kvázi hős és vezetőként állta a sarat a clustert érő fenyegetés idején erős és határozott emberként jelent meg, és érdekesen fejlődésen ment keresztül. Hasonló utat járt be Capheus is, miközben szembe kellett néznie múltjával, és nehéz döntéseket kellett hoznia a személy és a közösség érdekei közt. Emellett továbbra is árad az igazi emberség és szeretet Lito és Nomi szálából, de megkockáztatom, hogy Riley-éból is. Számomra az ő karaktereik képviselik azt az univerzális szeretetet, amire minden embernek törekednie kellene kultúrától, nemtől és nemi identitástól függetlenül. Igazi drámában volt része Kalának is, hisz még mindig kötik hazájának kulturális béklyói, miközben szembesülnie kell azzal is, hogy nem minden az, aminek látszik. A legkeményebb karakterdrámát talán Sun kapta, akinek a sok éve felhalmozódott sérelmeit kell felszámolnia és természetesen igazságot szolgáltatni önmagának. Aztán végül itt van Wolfgang, akinek a szálát valahogy én most nem éreztem elég erősnek, csak Lila megjelenése dobta fel párszor. 

Röviden idén is szerteágazó és különböző dinamikával felépített történeteket építettek a sensate-k köré, ami a főcselekményen túl a különböző monumentális montázsjeleneteknek hála egy komplex történetté fűződött össze. Igazából mindig nagy vállalás volt, amit Wachowskiék kezdtek a Sense8-tel, és külön öröm, hogy többé-kevésbé képesek magas színvonalon egyben tartani ennyi szereplőt és különböző sorsot. Túlozni fogok, de az eddigi sorozataim közül a Sense8 az, ami tisztán és teljes valójában képviseli az emberséget, vagyis azt, amit én gondolok emberségnek, mindemellett pedig kapunk egy majdnem tökéletes alkotást is. A 2. évadot most 9/10-re értékelem, de ettől függetlenül a sorozat az eddigi legjobb Netflix projekt, és nagy bánatom, hogy nem folytatják. 

The sensates always will be in my heart. 

2017. április 5., szerda

Amikor egy sorozat képes felülmúlni önmagát

április 05, 2017 2 Comments

2014-ben az egyik új kedvenc sorozatom a Fargo lett, és a True Detective 2. évada fölött érzett csalódás miatt féltem ennek az antológiasorozatnak a folytatásától. A TD-hez hasonlóan itt sem az előző évad szereplőit látjuk viszont, hanem egy teljesen új csapatot. Vagyis majdnem, ugyanis az 1. évad nyomozónője, Molly és apja feltűnik, csak jó pár évvel fiatalabb kiadásban (Molly konkrétan még kisgyerek), ugyanis ezúttal 1979-be vittek minket az alkotók. 

Tartalom:
"A Fargo új fejezete 1979-ig visz vissza, a történet két amerikai államban, Dél-Dakotában és Minnesotában játszódik. A Minnesota állambeli Louverne-ben a fiatal rendőr Lou Solverson (Patrick Wilson), aki nemrég tért vissza Vietnamból, egy teljesen új bűntény előtt áll. Ted Danson alakítja Hank Larsson seriffet, Kirsten Dunst és Jesse Plemons lesznek a Blumquist házaspár, Jean Smarta kíméletlen Floyd Gerhardt-ot formálja meg."
Forrás: Port


A 2000-es évek vége óta indult sorozatok jelentős részénél azt érzem, hogy kapunk egy ütős 1. évadot, esetleg a kezdeti lendületből jut még a 2. és 3. évadra is, de aztán leszállóágba kerül a produkció (pl. Vámpírnaplók, Gossip Girl, de más példák is akadnak). Sajnos nem tudom ennek az okát és okosat sem olvastam a témában, mindenesetre az már valami, ha egy sorozat képes tartani a színvonalat, hát még ha felül is múlja az eddigieket! Utóbbi történt a Fargo 2. évadában is. Az alkotók a múltba utazáson túl bővítették a szereplőgárdát és egy sokkal komplexebb történetet építésébe kezdtek. Míg az előző évad főleg három karakterre koncentrált (Molve-Lester-Molly), addig itt kapunk egy vérre menő bandaháborút két kemény féllel, egy Mollyhoz hasonló talpraesett nyomozót (az apját), és egy szerethető párocskát, akik véletlenül voltak rossz helyen, rossz időben. Utóbbiak megfeleltethetőek Lesternek, és nagyjából hasonló utat is jár be a Blumquist házaspár, mint az 1. évadban Martin Freeman karaktere. 


A nagyobb szereplőgárda mellett megmarad az "aljas" elbeszélés is. Azaz, ahogy az 1. évadnál is írtam, a történet lassan építkezik, a nézők egyszerre mindig csak kevés információmorzsát kapnak. Aztán váratlanul, a semmiből jönnek a csavarok és a néző csak tátog. A 2. évadnál annyit javult a sorozat, hogy az összetettebb sztori mellé pörgősebb történetvezetést kaptunk. Ezen kívül minden jót is megőriztek tavalyról: tudatos építkezés, fekete humor, hamisítatlan "Fargo hangulat" kellő mennyiségű hóval és epic zenével, ami most kiegészül a 70-es évekbeli USA bájával is, és továbbra is a kisemberek kerülnek az események középpontjába (Blumquisték), "furi" kiejtéssel. A kisszerű figurákat az erős alakítások teszik emlékezetessé, leginkább Kristen Dunstot tudom Peggyként kiemelni. Sokat nem írnék róla, elég megnézni ezt a jelenetet és elhiszitek, hogy ez a színésznő tud! 

Röviden, a Fargo 2. évadától fölösleges volt félnem. Mindent megkaptam, amit elvártam és bőven fejlődött is a sorozat. Az első egy-két részben nagyon sok a három történetszál, kell egy kis idő, amíg a néző rendezi ezeket magában, de aztán egy nagyon erős sztorit kap. Ez most 10/10, és remélem, az április 19-én startoló 3. évadban marad ez a színvonal. Már nagyon várós. Aki még nem nézett Fargót, az sürgősen kezdje el. 

2017. március 31., péntek

Állatkerti gondozók a háborúban

március 31, 2017 0 Comments

Mi is egy jó trailer dolga? Egyszerre legyen reklám és összefoglaló, egy kis klip, ami felkelti a néző kíváncsiságát. Ezeknek az elvárásoknak maximálisan eleget tesz a Menedék (The Zookeeper's Wife) előzetese. Érdekes témát ígér (hogyan mentett zsidókat a varsói állatkert felesége), mindezt szép kivitelezésben és környezetben - engem legalábbis ennyivel megvett magának a film. Lássuk, mennyire váltotta be Niki Caro filmje a hozzáfűzött reményeket.

Tartalom:
"Igaz történet egy nőről és anyáról, aki százak megmentője lett a második világháborúban. 1939-ben Lengyelországban Antonina Żabińska, és a férje, Dr. Jan Żabiński vezették és gondozták a virágzó Varsói Állatkertet. Amikor hazájukat megszállják a nácik, a megdöbbent Jan és Antonina azzal szembesül, hogy ezután a Birodalom újonnan kinevezett fő zoológusának, Lutz Hecknek kötelesek jelenteni. A saját eszközeikkel harcolva Antonina és Jan titokban az Ellenállásnak kezdenek dolgozni. Tervet eszelnek ki arra, hogyan tudnának életeket menteni a varsói gettóból. Ám ezzel Antonina magát, sőt a gyermekét is nagy veszélybe sodorja..."

Forrás: Port


A moziból kijövet elég vegyes érzéseim voltak a Zookeeper's Wife-al kapcsolatban (nem fogom a magyar címet használni, mert indokolatlannak tartom a címcserét). Nagyon sok erős vagy megindító jelenettel operál, nagyon sok jó témát is bedob, de sokszor azt éreztem, ezekből a potenciális elemekből nem áll össze egy kerek, jól felépített film. Pedig a történet is jól kezd: betekintést nyerünk a Żabiński család életébe és az állatkert üzemeltetésének részleteibe. Minden idillinek tűnik, azonban már gyülekeznek a viharfelhők (lásd: a Żabińskiéknál tartott est), majd le is sújt a vihar, így lesz a paradicsomból pokol - mindezt nagyon erős képek teszik még hitelesebbé. Utolsó tőrdöfésként a szeretett állatok elpusztulnak vagy azoknak a náciknak a kezére kerülnek, akik az állatkert romjain állomásoznak. Żabińskiék már épp beletörődnének szomorú sorsukba (nincs állatkert, így talán már céljuk sincs), amikor egy új lehetőség adódik: egy zsidó származású barátjukat is a gettóba akarják zárni a megszálló németek. A férfit és más zsidókat is védve Żabińskiék egy menedéket alakítanak ki az állatkertjük romjain, Azonban résen kell lenniük, hisz mindenhol náci katonák masíroznak. Röviden, adott egy izgalmas helyzet (természetesen mi, nézők szemszögéből izgalmas), amihez a főszereplőknek nagyon okosnak és rátermettnek kell lenniük, hogy gond nélkül el tudják kerülni a lebukás veszélyét. Mindezt sok feszültségkeltéssel és némi thrilleres borzongással fel is lehetne építeni, de a rendező kihagyja ezt a ziccert - és így (számomra legalábbis) borult az egész film is. 


Niki Caro próbál mindent bemutatni: hogy menekítik, majd rejtegetik a zsidókat, Antonina hogy próbálja kihasználni a német zoológus, Lutz Heck vonzalmát az üldözöttek védelmében; hogy a férjét elfogja ilyenkor a féltékenység, de a nemes cél (megmenteni barátját és annak sorstársait) érdekében megpróbál uralkodni érzelmein; továbbá azt is látjuk, hogy a házaspár milyen viszonyt alakít ki a bujdosókkal. Ezeken felül pedig kapunk nemi erőszakot, trauma feldolgozást és még nagyon sok komoly, kibontanivaló témát. Sok minden van itt, de kevés az idő; vagyis inkább azt mondanám, hogy lehet a kevés játékidő miatt (124 perces a film), de minden súlytalannak hat. Nincs mélysége az Antonina-Lutz-Jan szerelmi háromszögnek. Nem érezni annak a játszmának a mélységét, amit Antonina űz, még akkor se, ha sírva tör ki, hogy ő minden egyes percben retteg. Nem érezzük, hogy mekkora veszélyt jelent Żabińskiéknak a zsidók menekítése és bújtatása, hisz a filmben úgy tűnik, a németek buták és vakok, akkor se tűnnének fel nekik a menekülő zsidók, ha azok 5 centiméterre lennének tőlük. Mindez miért? Egyszerűen semmi sincs úgy felépítve és bemutatva ebben a filmben, hogy Te, nézőként teljesen átéld azt. Minden nagyon szépen van filmezve, de nem érzed, mi van a szép kép mögött. Sejted, hogy mit kéne érezned, de mégsem tudsz azonosulni a film világával és szereplőivel, mert a legtöbb dolog hirtelen jön, és aztán csak úgy lóg a levegőben. Néhány jelenet (pl. valaki elvesztése, családok szétszakadása) tud némi érzelmet kicsikarni az emberből, de ez is inkább hollywood-i giccsességnek hat, mint valóban érzelmekkel teli, átélhető jeleneteknek. 

Összességében, túl sokat vártam a The Zookeeper's Wife-tól trailer alapján. Egy érdekes, feszültségekkel teli film helyett kaptam egy hollywood-i giccsparádét. Żabińskiék története és a holokauszt ennél mindenképpen többet érdemelt volna. 6/10 a pontszám a szép filmezési megoldásokért, a korhű díszletekért és a film elejéért. Ha van a moziban jobb néznivaló (és azért kaptunk pár erős premiert a héten), azért inkább arra vegyetek jegyet.

2016. november 1., kedd

Sense8

november 01, 2016 0 Comments

A 2015-ös év abszolút kedvenc újonc sorozata nálam a Wachowski-testvérek (ők készítették a Mátrixot) Sense8-je volt (emiatt szégyen is, hogy csak most, egy év távlatából írok róla), nem győztem terjeszteni a barátaim közt. Egy érdekes nyári sorozatok cikk során futottam bele a történetbe, és az alapötlettel (8  egymástól teljesen független embernek hirtelen köze lesz egymáshoz) felkeltette az érdeklődésemet. A továbbiakban direkt kerültem minden információt, hisz éreztem, hogy jobb, ha hagyom meglepetni magam. 

Tartalom:
"J. Michael Straczynski (Alkonyzóna, Power kapitány, Babylon 5, Thor, Z Világháború) és a Mátrix-univerzumot megalkotó Wachowski testvérek a Netflixnek készítettek sci-fi sorozatot, méghozzá Sense8 címen, amelyben 8 idegen valamilyen oknál fogva mentális összeköttetésben vannak, ráadásul rajtuk múlik a világ sorsa. A kissé közhelyesen hangzó szinopszis ellenére a Sense8-ban nagyon van lehetőség, egyrészt a készítők miatt, másrészt meg a sokkal szabadabb korlátokat adó Netflix miatt, ráadásul a forgatás során beutazták a világot, hiszen többek közt Chicago, San Francisco, London, Izland, Szöul, Mumbai, Berlin, Mexikóváros és Nairobi szolgáltak forgatási helyszínül. "
Forrás: Snitt


Habár a Snittes leírás közhelyesnek titulálja az alapötletet (8 embertől függ a világ sorsa), engem, ahogy a bevezetőben is írtam, megfogott, a sorozat nyitója pedig egy olyan aspektussal kecsegtetett, ami végül a sorozat védjegye is lett (számomra mindenképp): a multikulti. Az amerikai kontinenstől, Európán át egészen Ázsiáig mindenféle nációjú emberrel találkozunk az openingben. A pilot résszel pedig ki is derül, hogy a színes nyitó a 8 szereplőt hivatott képviselni. A különböző rasszok és nemi identitások képviselőiről eszünkbe juthatnak a mai filmes trendek, amiket sokan kritizálnak. Hollywoodban igyekeznek figyelni arra, hogy adott típusú karakter (pl. nő, homoszexuális vagy fekete szereplő) egy meghatározott arányban képviseltetve legyenek. A Sense8 ezt a követelményt teljes mértékben teljesíti, de ami nem emiatt érdekes. A Wachowski-testvérek megtöltötték élettel ezeket a szereplőket. A tényleges cselekmény a 4. epizód körül indul csak be, de teljesen megbocsátható a sorozatnak, mert annyira szerethető és lebilincselő élettörténettel rendelkezik mind a 8 karakter, hogy csak az ő életük és bemutatása is képes lenne lekötni. Be kell vallanom, hogy nagyon sok filmnél és sorozatnál csak kötelező jellegűnek érzem azt, ha van egy fekete, ázsiai vagy LMBT karakter, mert nem fordítanak nagy időt az adott karakterek kidolgozására, főleg a származásából fakadó szociális tényezők maradnak ki, pedig nagyon sokat tud adni egy-egy szereplőhöz, plusz hitelesebbé is teszi.


A remekül kidolgozott szereplők mellett jön fel a fő storyline is, amit főleg a 8 teljesen más személyiségű karakter csapattá érése tesz ki. Az első drámákat főleg adott szereplők magánéleti problémái tesznek ki (pl. Nomi műtéte, Sun családi drámái vagy Kala küzdelme a hagyományokkal), amelyek során a mentálisan összekapcsolódott emberek közelebb kerülnek egymáshoz, sőt, ahol tudnak, segítik is egymást - ez szintén felfogható egyfajta csapatépítő tréningnek. Ez leginkább a finálé felé csúcsosodik ki, amikor nem csak egy-egy szereplő segíti a másikat, hanem mind a nyolcan együtt tapogatják ki hatalmuk határait. Spoilerek nélkül annyit mondanék csak, hogy a készítők nagy odafigyeléssel helyeztek el minden "nyomot" a cselekményben, ami majd végül elvisz a végkifejlethez, mindezt megfelelő tempóban elmesélve. Továbbá még maradt bőven tüzijátékuk a következő évadra is (amit sajnos csak jövőre láthatunk).

Összefoglalva, a Sense8 volt a legjobb kezdősorozata - ahogy fent is írtam már. Egy történet, ami azonnal beszippantott és a legutolsó percig le is kötött. De ami még nagyobb érdeme, hogy tele van igazi hús-vér karakterekkel, akikért lehet és érdemes is izgulni. Tőlem kap egy 10/10-es pontszámot, és remélem, a 2. évad is tartani tudja ezt a színvonalat. Mindenkinek szívből ajánlom!

2016. szeptember 18., vasárnap

Love crime

szeptember 18, 2016 0 Comments

2015. november 16-án egy nagy szerelmem távozott a televízió képernyőjéről. Igaz, a Hannibal ezen évada nem volt olyan, mint ahogy vártam (erről később bővebben), de mégis vérzett a szívem, mikor olvastam tavaly a kasza hírét. Bár Bryan Fuller biztosította a fannibálokat, hogy lehetséges a folytatás vagy egy mozifilm lehetősége, de ez nem tudta elfeledtettni velem a veszteséget. Így, jelenleg ez az utolsó alkalom, hogy kifejezzem rajongásomat a Hannibal sorozat iránt. 

Tartalom:
"A második évad megdöbbentő fináléját követően Hannibal pszichiáterével, Bedelia Du Maurierrel Európába szökik az FBI elől. Dr. Lecter étvágya azonban az új körülmények között sem csillapodik. A gourmet pszichopata végül új álnévvel Firenzében telepszik le, és munkát vállal a Palazzo Capponi múzeumnál. Úgy tűnik, Hannibal elégedett új életével, ám mégsem tud ellenállni a kísértésnek, hogy Valentin napra üdvözlőkártyát küldjön Will Grahamnek ."

Forrás: Port


Sokat gondolkodtam a 3. évad premierje előtt. Őszintén, el nem tudtam képzelni, miként fogja Fuller folytatni a történetet, hisz gyakorlatilag a 2. évad is tekinthető a sorozat teljes lezárásának. Azonban képes volt olyan irányba terelni a sorozat világát, ami meglepett. Ahogy a fenti tartalom leírásból is kiderül, Hannibal Bedeliával együtt Olaszországba megy. Kettejük párosa kárpótolni látszik Will és Hannibal kettősét (ami természetesen nem tűnik el maradéktalanul ebből az évadból se), roppant érdekes volt figyelni a két szereplő viszonyát, egymástól való függésüket (vagy kihasználását?). Az olasz környezet ehhez pedig tökéletes háttér is volt: olyan kifinomult és művészi helyet kapunk Firenzében, amiben Hannibal, akiről mind elmondható a kifinomultság és a művészetek iránti érzékenység, szószerint lubickolhat, de hozzá hasonlóan a készítők is. Számos nagyon erősen megkomponált (itt tényleg csak ezt a szót érdemes használni) jelenet meséli a történetet vagy csak épp segít elmélyedni egy-egy karakter belső világában. Viszont mindennek van határa. A Vörös sárkány-szálig úgy éreztem, hogy ez az évad kezd elmenni egy öncélú művészfilm irányába, és ez eddig azért nem volt (legalábbis annyira) jellemző  a sorozatra. Az évad elején sok epizód elment ilyen nagyon szépen megalkotott jelenetekkel, amelyek viszont a történethez nem sokat adtak hozzá. Lehet, egy újranézés során másként látnám, de mindig tartom magam hozzá, hogy valamilyen szinten elsőre is kell egy értelmezési réteget átadnia egy műnek. Ebben az évben a Hannibálnál ez néha nem teljesült. 


Az évad másik felével még egy nagy problémám volt. Innentől előfordulhatnak spoilerek, szóval aki még nem nézte meg a sorozat ezen évadát, kicsit szkippeljen itt a szövegből. A premier előtt Fuller több interjújában is ködösen beszélt arról, kik is élték túl Hannibal menekülését. Személy szerint Willt és Jacket tippeltem túlélőnek és ez be is jött. Aztán kezdtek előjönni olyan szereplők (pl. Chilton), akiknél fizikai képtelenség, hogy életben maradhattak a 2. évadban történtek után. Szokták mondani a sorozat kapcsán, hogy semmi sem az, aminek látszik, de a meglepetés kedvéért talán nem kellene áthágni a fizika határait. Másrészt, Fuller hitegetése miatt (hogy csak két karakter élte túl) szintén csalódás ez a sok hihetetlen feltámadás, nekem elég olcsó megoldásnak tűnik mind. Kicsit olyan érzésem volt, mintha azért gyűltek volna össze, hogy most igazi revansot vegyenek az ellenük elkövetettekért. Érdekes volt némely szereplő szövetségét figyelni (pl. Dr. Bloom és Mason), de ennél többet nem nagyon adtak hozzá a sorozathoz. Spoileres rész vége. 


A két fő negatívum mellett kaptunk szerencsére jó dolgokat (pl. Chiyo, Miriam) is, amik szerencsére el tudtak juttatni a 3. évad fénypontjáig, a Vörös sárkány történéseiig (aki nem lenne jártas a Hannibál világában: ez Thomas Harris Hannibál-sorozatának kezdő kötete, amit A bárányok hallgatnak követ). Itt lépett színre egy új nem beszámítható alak, Francis Dolarhyde, a Vörös sárkány, akit Richard Armitage fantasztikus alakításában láthattunk. William Blake azonos című festménye, mint prominens szimbólum végigkíséri a karaktert és a jeleneteit is. Mozdulataiban és puszta jelenlétében érezni, hogy egy hétköznapi emberből miként lesz fenyegető szörnyeteg. Egyik legerőteljesebb jelenet ilyen szempontból, amikor a Sárkány elviszi vak barátnőjét egy tigrishez (megint egy Blake referencia, mellesleg: ebből is látszik, hogy mennyire sokrétegű ez a sorozat). Egyszerre van jelen a gyengédség és a veszedelem, a halálos fenyegetés, mindazon tulajdonságok, melyek Francisben megtalálhatóak. A Hanniballal való kapcsolatba lépés pedig újabb izgalmakat, de leginkább újabb pszichológiai merülésbe invitálja a nézőt, egy korántsem hétköznapi utazásba az emberi lélek sötét mélyébe. Will és Hannibál kapcsolata is újabb fordulatokat hoz, amit a Sárkány felbukkanása csak még zavarosabbá tesz. Mindez végül az évadfináléban teljesedik ki és éri el végső kibontakozásást és nyer új formát.

Habár a Hannibal 3. évada elmaradt az első kettőtől, azért Bryan Fuller meg tudta mutatni, hogy még rengeteg megosztanivalója van, amiről pedig nekünk is sok megbeszélnivalónk lesz. Példa erre ez a bejegyzés is, hisz lassan másfél év távlatából is hosszan tudok írni a sorozatról, és jaj mennyi mindenről nem esett szó! Ezért is sajnálom, hogy egyelőre nem folytatódik a sorozat. Egy igazi kuriózummal lett szegényebb a sorozatjunkie-k világa. Szép lezárást kaptunk, az évad kezdeti nehézségei miatt lesz 8/10 a pontszámom, de magát a sorozatot a szívembe zártam és sosem feledem. 

2015. június 8., hétfő

Whiplash

június 08, 2015 0 Comments

Rengeteg sztereotípia kering a dobosokról. Ők azok, akik legjobb helyről nézik a koncertet, a dobos a zenész legjobb barátja, bárkiből lehet dobos és így tovább. Azonban erről a zenészről elmondható, hogy nélküle egy banda nem érne egy fabatkát sem. Ritmusérzék, jó hallás és még megannyi képesség szükséges ahhoz, hogy valaki zenére bírjon egy dobot. A Whiplash mondhatni a sztereotipikus dobos ellentétét mutatja be Andrew személyében, akinek, ahogy a legtöbb igazi dobosnak, akadnak nehézségei pályafutása során. 

Tartalom:
"Andrew (Miles Teller) híres akar lenni. New York, tehát az Egyesült Államok, tehát az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár, dobolni tanul, rengeteget gyakorol, és mindenre képes volna a siker érdekében. Legalább is, azt hiszi. De találkozik egy tanárral (J. K. Simmons), aki még nála is elszántabb. Ő abban hisz, hogy a tehetséget mindenáron fel kell szabadítani, és ami bujkál, azt ki kell préselni a tanulókból. Akkor is, ha kínlódnak, ha sírnak vagy belehalnak. A kezdő zenész és a sokat látott veterán egymásnak feszül. A tanár felveszi a kezdő dobost a zenekarába, de az első örömöt nagyon sok keserűség követi. És egyikük sem adja fel könnyen, amit elkezdett. Mindketten tartják a ritmust..."

Forrás: Port


Nem sok kivetnivalót találni a filmben, nem hiába volt az idei Oscar gála egyik kedvelt alkotása. 
Első sorban érdemes beszélni a mondanivalóról, ami elég erős pontja a filmnek. Mikor is tekinthető jónak egy tanár? Alapjaiban Fletcher szemlélete nem tűnik rossznak: kihozni diákjaiból a legjobbat, azonban ehhez motiválni is kell őket a tanárnak. A komoly, elgondolkodtató rész itt következik: miként lehet ezt elérni? Biztosan mindenki találkozott azzal az őszinte tanártípussal, aki úgy próbál jobb teljesítményt kicsikarni tanítványából, hogy kíméletlenül elmondja annak hibáit. Tapasztalataim szerint ez a tanítási módszer nagyon kevés diákból hozza ki az elvárt hatást, de a Whiplashben Andrew esetében úgy tűnik, működik: a legjobb jazz dobos szeretne lenni bármi áron. Ennél a pontnál hiheti azt a néző, hogy egy, a Fekete hattyúhoz hasonló téma fog következni, de szerencsére nem. Hogy Fletcher, úgymond, emberére talált Andrewban elindul a játék: meddig is lehet elmenni az őszinte tanár módszerével? 


Spoilerek nélkül elmondható, hogy öröm a tanár és diák közti konfliktusokat, egymásnak való visszavágásokat. Miles Teller és J. K. Simmons kettőse nélkül nem is működne ilyen hatásosan a két fél között húzódó harc. A Caravan egész napos gyakorlás vagy akár az első zenekari próba jelenetről is legyen szó, mindegyiknél érezni a színészek játékában a feszültséget, amely a megformált karakterek elszántságából fakad. 
Mivel dobos filmről beszélünk, így a zene semmiképpen sem elhanyagolható elem. A jazz zene remek hangulatot ad a történetnek, de ennél több funkciója is akad: szinte az első perctől az utolsóig ad egy remek ritmust a cselekménynek. Nincs egyetlen jelenet se talán a Whiplashben, amiben a zene és a képsorok ne lennének összhangban egymással, ezzel pedig létrejön a kellő, jól kimért feszültség, amely fenntartja a néző figyelmét. Mindenképpen hatásos felépítés. 

Összességében a Whiplash remek filmélmény és nem csak dobosok számára. Minden megvan benne, ami egy jó filmhez kell: feszültséggel teli történet, tehetséges színészek, jó zene, mondanivaló és mindez ízlésesen elrendezve az alkotásban: 10/10.

2014. december 29., hétfő

Tizenhat évesnek lenni

december 29, 2014 0 Comments

Ha körbenézünk saját környezetünkben, rengeteg olyan családot láthatunk, akik látszólag tespednek saját nyomorukban és még véletlenül sem tesznek arra kísérletet, hogy kisegítsék magukat helyzetükből. Ha pedig az ilyen felnőttek gyerekeit is látjuk, könnyen gondolhatjuk azt is, hogy na ezek sem lesznek különbek. Magyarországhoz hasonlóan Skóciának is megvannak a maga lecsúszottnak mondható emberei, akikről a társadalom hasonlóakat gondolhat, mint mi magunk itthon. Azonban Ken Loach az Édes kamaszkor című filmjében óva int minket efféle előítéletek meghozatalától. Más ismert műveihez hasonlóan (A nevem Joe, Carla dala) a kisemberek nagy harcát mutatja be a mindennapokban itt is és nem is akármilyen kisemberét, hanem a gyerekét. 

Tartalom:
"Liam anyja, Jean börtönben ül, de fia tizenhatodik születésnapján szabadul. Liamnek ezúttal eltökélt szándéka, hogy minden másképp lesz. Olyan családi életről álmodozik, amilyenben sohasem volt része: egy biztonságos menedékről, távol az olyan semmirekellőktől, mint amilyen Jean barátja, Stan, illetve saját gonoszlelkű nagyapja. Mindehhez azonban pénzt kell szereznie, ami nem kis feladat egy kamasz számára. Liam és haverjai rövid úton mindenféle bajba keverednek. Amikor a hullámok kezdenek összecsapni a feje felett, Liam érzi, hogy ki kellene szállnia. Csakhogy ezúttal nem hagyhatja annyiban a dolgot..."

Forrás: Port


Liam történetét saját hátrányos helyzetű mivoltából ismerhetjük meg. Édesanyja börtönben van, annak barátja és Liam nagyapja kíméletlenül bánnak a gyerekkel. Lepukkadt lakónegyedben élnek hasonló helyzetű emberek között, amely nem feltétlen teszi boldogabbá egy tizenöt éves életét. Liaméket továbbá a pénz sem veti fel, így egyetlen pénzforrása csupán a dohány kínálgatás jelenti. Azonban a reménykedés és az őszinte vágyak ilyen helyzetekben is megfogannak: Liam minden vágya egy lakóautó megvásárlása, ahol édesanyjával elvonulhatnak otthonukból, mikor úgy tartja kedvük. Ebben az álomban nem csak az anya iránti szeretete nyilvánul meg főhősünknek, hanem az igazi, biztonságos otthon iránti vágy is.
A film során pedig bebizonyosodik az is, hogy hiába tiszta és őszinte egy vágy, ha a megvalósításhoz veszélyes utakon vezetnek. Akaratlanul is eszünkbe jut: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mindezt Ken Loach pedig úgy tudja bemutatni, hogy a főszereplő fiút nem tudjuk elítélni tetteiért, hiszen indirekt módon a rendező mindig emlékeztet minket arra, hogy égő fáklya módjára lebeg Liam előtt a célja, amelyet az anyja iránti szeretet és a normális életre való vágyakozás táplál. Jó a színészválasztás is (Martin Compston nagyon illik Liamhez) és Loach képes tartani egy egyensúlyt a bűn és az ártatlanság között elég érezhetően és emiatt nem tudjuk nézőként teljesen elítélni a fiút.

Így összegezve az Édes kamaszkor a címmel ellentétben nem éppen a csodálatos fiatalságot mutatja be. Habár röviden nyilatkoztam a filmről, azért elmondható róla, hogy hamisítatlan Ken Loach film: itt is szimpatizál a hánytatott sorsú figurákkal, sőt teljesen meg is érti őket. A súlyos témák feszültségeit némi humorral és tiszta emberséggel oldja, ezzel egy nagyon is emberi munkát elénk tárva: 10/10.

Follow Us @soratemplates