Antigané

Indul a filmes szakmában a díjszezon, ami a legtöbb filmrajongót arra készteti, hogy amit még nem láttak a legjobbnak ítélt felhozatalból, azt gyorsan bepótolják. Ebben a lázban égve pótolok én is be számos alkotást, és az elkövetkezendő egy hónapban ezeket fogom bemutatni a blogon: Ez lesz az Award Fever cikksorozat. Az első ajánló a Golden Globe-díjra jelölt japán animációs film, a Mirai - Lány a jövőből.

Tartalom:

Forrás: Port

Eddig nem volt szerencsém Mamoru Hosoda filmjeihez, de ha minden alkotása van olyan jó, mint a Mirai, máris új kedvenccé avattam a japán rajzfilmeset. A történet külsőre hasonlít Hayao Miyazaki filmjeire, viszont teljesen másra helyezi a hangsúlyt. Míg Miyazaki legtöbb meséjében a cselekményen van a hangsúly, a mondanivaló pedig azzal párhuzamosan bontakozik ki, addig a Mirainál a mondanivaló kerül előtérbe, és a történetet is az irányítja. Az anime középpontjában Kun áll, akinek lesz egy kistestvére, Mirai. A film egyrészt realista vonalról járja körül a problémát, a kisfiú és a szülők oldaláról (bár  Kun szemszöge a dominánsabb). Másrészt pedig pszichológiai utazásra hív minket a főhős fantáziáján vagy mágián (nem tisztázott az animében) keresztül.


Így leszünk tanúi a négyéves Kun utazásának olyan képzeletbeli segítőkkel, mint a család kutyája, Yukko, a jövőből érkező kishúg, Mirai, vagy a dédnagyapa. A film nagyjából ugyanarra a sémára épül, és mint egy mesénél szokás, többször megismétlődik ugyanaz az esemény, csak más variációban, azaz epizodikus. A Miraiban ez így néz ki: Kun valamilyen konfliktusba kerül a szüleivel, majd a legnagyobb kétségbeesés közepén érkezik egy családtag az idő valamelyik síkjáról, és egy különös utazásba vagy kalandba vonja be Kunt. Ezzel a technikával nagy jól végigviszi a kisfiú felnövését, de úgy, hogy végig önazonos is marad a szereplő. A négyéves fiútól nem hallunk mély monológokat, sem egyéb didaktikus magyarázatokat, hanem olyan mondatokat amiket egy négyéves fiú magától mondana, és az utazásai után is olyan következtetéseket von le, amilyenek egy ilyen korú gyereknél normális.


Az egész filmet nézve ebben rejlik az egész Mirai erőssége: végig hiteles. Kun viselkedése és az, ahogyan animációval életre keltették teljesen hűen leköveti a kisgyerekeket a büdősbogár póztól (felénk így hívják azt, amikor a kisgyerek feltolt fenékkel alszik) kezdve a szülők figyelméért való küzdéséig. A kisfiú viselkedése mellett pedig ott van a fiatal szülők őszinte reakciója: anyuka ideges, mert nem tudja megosztani magát a két gyerek között, apuka igyekszik helyt állni új, otthonülő apuka szerepében. Aki már volt kisgyerekek és kezdő szülők között, netalán ő maga is most nevel gyerekeket, bőven ráismer magára és az életére a Miraiban. A jól ismert szituációk bemutatásával, majd a problémák feloldásával a film igazi támaszt nyújt szülőknek és gyerekeknek egyaránt.

A Mirai - Lány a jövőből egy végtelenül aranyos animációs film, amiben könnyen magunkra ismerhetünk. Felnőttek és gyerekek egyaránt élvezhetik, de meg merem kockáztatni, hogy egy felnőtt nézőnek mondhat valamennyivel többet a történet. Kidolgozásában hozza a jól ismert japán részletgazdag rajzokat és animációt, a kicsit didaktikus ismétlődés ront valamennyit a rajzfilm élményén. Részemről 8/10-t érdemel az anime, és ezzel az idei évem első mozilátogatása.

Nem vagyunk már erősen jelen az animés közösségben, de az előítéletek minket is elértek: Miért lehet érdekes egy sportanime azok számára, akik nem rajongói az adott sportnak? Elég a fanservice (pl. kigyúrta rajzolt férfi sportolók) a sikerhez, vagy valami több van a műfajban? Végül Mira felfedezte, hogy sokkal többet ad a korábban kigúnyolt sportanime, és tanácsára megnéztem a Yuri!! on Ice-t, hogy aztán én is jól megvilágosodjak. 

"Az egész ország Katsuki Yuurinak szurkolt, amikor Japánt képviselte a Grand Prix Finale műkorcsolya versenyen, ám végül vereséget szenvedett. Miután hazatér Kyushuba és bezárkózik a családi otthonába, hősünk nehezen tudja eldönteni, hogy folytassa-e a sportot vagy talán itt az ideje visszavonulnia. Egy nap megjelenik előtte a zsinórban ötszörös világbajnok, Victor Nikiforov, valamint annak 15 éves tanítványa, Yuri Plisetsky, aki sorra győzi le az elődeit, és új kihívás elé állítják Katsuki Yuurit."

A Blue Literature egy úgy nevezett antológiasorozat, ami - ahogy az az AnimeAddictses ajánló alapján kiderül - a japán szépirodalom klasszikusaiból mutat be egy best of válogatást. Láthatunk feldolgozást Osamu Dazaitól (No Longer Human, Run, Melos), Ango Sakaguchi, Ryunosuke Akutagawától (A pókfonál, Hell Screen) és Natsume Sosekitől (Kokoro). Az írók számából is látszik, hogy egy 12 epizódos animéhez képest egy egész nagy merítést mutattak be a készítők: különböző stílusú és témájú művek adaptációját láthatjuk. Engem leginkább Osamu Dazai művei érintettek meg, a "No Longer Human" és a "Run, Melos" egyaránt. Az első azért, mert nagyon erősen mutatja be a társadalom által felénk támasztott elvárások súlyát, az apa-fia kapcsolatot, az egyénnek az önmagával való megbékélését, és ezeken kívül kapunk egy nagyon erős társadalomkritikát is a 20. századi Japánról. A másik története, a "Run, Melos" pedig szerintem az emberi barátság legreálisabb ábrázolása. Nem titkolja a féltékenységet, az évekig tartó haragot, azokat a fantáziálásokat, hogy vajon mit csinál vagy épp hogyan érez a másik. Ehhez pedig tökéletes díszlet a görög drámát megidéző kerettörténet. Még Ryunosuke Akutagawa két története, a "The Spieder's Thread" (ez megjelent magyarul is, A vihar kapujában kötetben "A pókfonál" címen) és a "Hell Screen" fogott meg. Mindkettő nevezhető egyfajta metaforikus utazásnak, melyek az ember lelkének legsötétebb mélyébe visznek. 

A történetek adaptálása mellett az anime mer játszani is. Például a Kokoro (Natsume Soseki írta) két epizódot is kapott: egyet, ami az eredeti történetet meséli el, és egy másik változat, ami egy másik szereplő szemszögéből beszéli el ugyanazt az esetet. Ezen kívül egy érdekes stílus játékot láthatunk az Ango Sakaguchi-történetben is (In the Woods Beneath the Cherry Blossoms in Full Bloom): a horror és a humor keveredik, ami egy nagyon megrázó és abszurd történetet ad. Elég megnézni ezt a részletet (4:04-től), hogy megértsétek, mit is értek "abszurd-horror" alatt. És ha már szóba került a stílus, antológia animeként a Blue Literature történeteit nem egyetlen design jellemzi, hanem több animátor csapat munkájából áll össze. Ez olyan szempontból remek ötlet és működőképes koncepció, hogy az új design más és más hangulatot ad az adott műnek. Például a "No Longer Human" nem lenne tökéletes lélektani történet a Death Note-ból már jól ismert karakter design nélkül, az előbb említett Sakaguchi mű pedig nem lenne olyan "elborult" Tite Kubo színes és abszurd világa nélkül.

Még fontos megemlíteni, hogy sima adaptálás és kísérletezgetés mellett a Blue Literaure a tanításra is nagy hangsúlyt fektet. Minden epizód előtt Sakai Masato narrátor rövid ismertetőt ad a bemutatkozó történetről, annak írójáról és néhány érdekes életrajzi anekdotát is megoszt a nézőkkel. Csak a vágás az egyetlen hátránya ezeknek a nyitóknak: Masato mosolygó arca és a fekete-fehér, horror filmeket idéző vágások kicsit komolytalanná teszik a jeleneteit. 

Néha hullámzónak éreztem az anime-t, amin nem kell csodálkozni, hisz egy "antológia" esetében előfordul ez (azaz nem minden történet hasonló színvonalú). Ennek ellenére és még néhány apróságtól eltekintve, hihetetlen élményt jelentett a Blue Literature, pontosabban 9/10-est, továbbá a célját is elérte: kedvem támadt Murakami Harukin túl is megismerni a japán irodalmat.

Egy nagy klasszikust törlesztettem a megnézendő animék listámról, a Ghost in the Shellt. Előzetes elvárásaim nem voltak a történettel kapcsolatban, csak annyi, hogy cyberpunkos legyen a környezet (ezt meg is kaptam). Lássuk, mi volt ezentúl. 

Egy animációs film esetében a szimpatikus vagy jól eltalált design azt a benyomást keltheti (nálam legalábbis), hogy a mögötte húzódó történet és karakterek is minőségi munkák. Nézzük, a K / K - project esetében miként is valósul mindez meg. 

Az ajánlást köszönöm Lindának.