A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Oscar-díj. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Oscar-díj. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. augusztus 19., kedd

It's not your fault

augusztus 19, 2014 0 Comments

Lassan már egy hete, hogy értesült a világ Robin Williams tragikus halálhíréről. Őszintén, még azóta is nehéz felfogni a hírt. Hogy kicsit személyesebben is beszéljek vele kapcsolatban, a hír hallatán úgy éreztem, hogy vele együtt meghalt egy eszme is. Igen, a Holt költők társaságára gondolok főleg. Fölösleges magyarázni, hogy mi ez az eszme, ez a kép teljesen át fogja adni, hogy mire gondolok: 


Úgy érzem, ezzel nekem sokat adott Robin Williams a színészkarrierje során, így mindenképpen szükségét érzem, hogy most a blog betervezett bejegyzéseit felrúgjam és Williams egy másik jól ismert filmjéről, a Good Will Huntingról írjak. 

Tartalom:
"Will Hunting még csak húsz éves, de már kilóg a kemény dél-bostoni munkásnegyed környezetéből. Barátaihoz hasonlóan gürcöl, amikor éppen nem a helyi bárban lóg vagy nem keveredik összetűzésbe a törvénnyel. Sohasem járt egyetemre, legfeljebb gondnokként felmosni a padlót. Mégis homályos történelmi utalásokat idéz fel fényképszerű emlékezetéből és szinte azonnal old meg Nobel-díjas professzorokat is zavarba ejtő matekpéldákat. Az egyetlen dolog, amire ez a bámulatosan okos és lehetetlenül dühös fiatalember nem képes, hogy újabb kocsmai verekedése után kidumálja magát a várható börtönbüntetés alól. Egyetlen reménye Sean McGuire, az egyetemi professzorból lett pszichológus, aki csodálja a fiú érzelmi küszködéseit és megérti, milyen az, amikor az ember élete állandó küzdelem."

Forrás: Port


Valamilyen szinten a Good Will Hunting és a Holt költők társasága rokonfilmek: mindkettőben egy gyermek keresi útját és egy mentor (apa?) figura segít ebben a keresésben. A Holt költők társaságával ellentétben, ebben a filmben az alapszituáció egy szokatlan módon van megjelenítve. Adott két, első nézésre, ellentétes jellemű ember. Will Hunting, a zseni, aki nem akarja kamatoztatni képességeit, hisz megelégszik azzal az élettel, ami van neki, és ő bizony köszöni, nem kér mások segítségéből se. Ő úgy jó, ahogyan van, nincs itt mit ragozni. Sean, a pszichológus természetesen egy másik utat mutatna a fiúnak, mivel hisz abban, hogy a tehetséget nem szabadna építőmunkásként vagy takarítóként elvesztegetni, és ezt jó lenne belátni. Az ellentétek pedig a találkozások során összecsapnak, többször kíméletlenül, azonban a beszélgetések felfedik, hogy igazából Will és Sean hasonlítanak egymásra, s így mindketten képesek átlátni a másik álcáján, melyet saját fájdalmuk elrejtésére használnak. A film gerince ezekből a beszélgetésekből áll főleg, amelyek végig érdekfeszítőek, mert ezeken keresztül tárul fel igazán a két szereplő személyisége, s ezeken keresztül jutnak el saját és egymás problémáinak a megoldásáig. Bár az is valószínű, hogy ez nem működött volna a két tehetséges színész nélkül. Sean szerepében Robin Williamst láthatjuk, aki ezen alakításáért megkapta az Oscar-díjat 1998-ban a Legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Keating szerepéhez hasonló Williams itt is egy támogató és viszonylag liberális szellemű mentorként lép elő, azonban meglátszanak rajta életének fájó pontjai a finom játékon keresztül. A mosoly és a nevetés sosem igazi mosoly vagy nevetés. Mellette Matt Damon Willként kellően irritáló és pökhendi figura, de szintén jól bemutatja Will személyének különböző rétegeit. Egyik jó példa erre a lejjebb látható It's not your fault jelenet. 


Összességében a Good Will Hunting valahol egy tipikus amerikai film szeretetről, emberségről és megértésről, másrészt viszont szimpátiával és elfogadással nyúl a fiatalok céltalanságához, amit még a mai napig kevés felnőtt ember tud igazán megérteni. Így napjainkban is aktuális a Good Will Hunting, s sokkal többet taníthat a felnőtteknek, mint nekünk, fiataloknak, akik mindig válaszutak előtt állnak. Robin Williams Seanként azon kevés felnőtteknek egyike, akik megértik azt a zűrzavart, ami minden fiatalban ott van a meg nem értettség, bizalmatlanság és tanácstalanság végett.
 A film 10/10-es pontszámú, mindenkinek jó szívvel ajánlom, hiszen végig sodrólendületű annak ellenére, hogy nem eseménycentrikus, hanem a párbeszédekre koncentrál. Továbbá Robin Williams Keating mellett az egyik legemlékezetesebb szerepe. And I tell you, it was not your fault. I will miss you, Robin. <3

2014. március 23., vasárnap

12 év rabszolgaság

március 23, 2014 0 Comments

Az Akadémia szerint a 2014-es év legjobb filmje a 12 év rabszolgaság, Steve McQueen rendezésében. Internetes berkekben emiatt a film már kapott hideget-meleget: hogy csak azért kapott Oscart, mert rabszolgás és feketék szenvedéséről szól stb. Ezekkel az állításokkal természetesen nem értek egyet, de tökéletesnek se tartom a filmet.

Tartalom:
"Northup 1841-ben, az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó városában elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, Edwin Eppshez (Michael Fassbender), aki rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva, kínozva őket.Northup embertelen körülmények között több száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni méltóságát Epps könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni. És mikor a sors összehozza őt a kanadai szabadelvű áccsal (Brad Pitt) felcsillan benne újra a remény."

Forrás: Port


A téma fontos, hiszen csak az elmúlt időkben kerültek reflektorfénybe az afro-amerikaiakat érintő témák, mint például a rabszolgaság elszenvedése. Igaz, manapság már nem akkora bátorság ehhez a témához nyúlni, mint mondjuk a 20. század első vagy második felének korai szakaszában. De szükség van rá most is, szerintem: ez a film is kicsit más perspektívából mutatta meg a témát.
Eleve a kezdet, expozíció: Solomon egy északon élő szabad fekete, akit elrabolnak, hogy délen rabszolgának eladhassák. A közismert rabszolgaság történeteknél (pl. Tamás bátya kunyhója) inkább egy már rabszolgaként élő embert ismerünk meg. Solomon története nem csak egy fekete életét mutatja be a 19. századi Amerikában, hanem az ember megalázását is. Elvették Solomon egyéni szabadságát, megalázták, s még nevétől is megfosztották, azaz az identitásától is (kicsit orwelli is) - így a téma már nem csak a feketékhez kapcsolódik, hanem minden emberi lényhez is. 


Solomon esetében azonban nem csak a rabszolgatartók fosztják meg őt emberségétől, hanem ő maga is kivetkőzik emberségéből a túlélés érdekében. Az érzéseket ignorálja és az elnyomók eszközeinek használatától se retten vissza, hogy magát mentse. 
Továbbá a 12 év rabszolgaság elég realisztikusan mutatja be a feketéket ért kínzásokat és sérelmeket - néhol túl reálisan. Az elfogástól kezdve láthatjuk a nyers erőszakot, de ilyen tekintetben a film utolsó fél órája a leghatásosabb: teljesen elborzasztó és gyomorforgató, amit a gazda, Edwin Epps művel "tulajdonaival". Mellesleg ezekben a jelenetekben a legerősebb figura az elszenvedő rabszolgalány, aki Lupita Nyong'o személyesít meg nagyon is meggyőzően - az Akadémia neki ítélte idén a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar szobrot.
Még itt külön megjegyezném, hogy a film nem próbálja a feleket külön jó és rossz szerint beosztani. Egy rabszolga se feltétlen jóságos és tiszta jellemű (pl. Solomon) és egy rabszolgatartó se feltétlen szemét, hanem lehet jóságos (pl. Ford).

Remek témákhoz nyúl a film, rengeteg jól felépített és hatásos jelenetet tartalmaz, viszont néha érezni azt, hogy direktbe akarnak minket sokkolni és sajnálatot kicsikarni tőlünk (pl. amikor mutatják, hogy mit tesznek az elszökni akaró rabszolgákkal vagy amikor egyik nőnek elveszik az árverezésen a gyermekeit - ), ami szerintem fölösleges - a néző sulykolás nélkül is érezhet, nem kell direkt vagy feltűnően rájátszani. Ezen kívül még egy hibát tudnék felhozni, hogy a közepénél kissé belassul a történet, konkrét dolgok nem történnek, de ezért a hiba miatt kicsit kárpótolnak minket az utolsó fél órával (ahogy feljebb már írtam).

Összességében, jó film a 12 év rabszolgaság, még ha érezhető némi zavaró sulykolás - 8/10. És még egyszer szeretném megjegyezni, hogy egy film megítélésében nem jó hozzáállás az, hogy "csak a fekete téma miatt nyert". Igen, része a fekete közösség a témának, de ennél sokkal összetettebb ez a dolog, s egy fehér ember is találhat ebben a történetben olyat, ami hozzá is szól. 

2014. január 25., szombat

A szívemen ül a jég

január 25, 2014 0 Comments

A Disney idei ünnepekre kijött egész estés animációs filmje a Jégvarázs (Frozen). Az idén a Golden Globe-on ez a rajzfilm nyerte el a legjobb animációs film díját, és Oscar-jelölést is kapott. Hype volna az egész? Lehet, de megérdemelt hype. 

Tartalom:
"Amikor egy gonosz varázslatnak köszönhetően a királyság az örök tél fogságába esik, Anna, a félelmet nem ismerő optimista összeáll az extrém hegyi emberrel, Kristoffal és az ő hűséges rénszarvasával, Sven-nel, hogy közösen megtalálják Anna testvérét, Elsát, a Hókirálynőt és véget vessenek fagyos varázslatának. Az Everesthez hasonlítható körülmények közt, titokzatos trollokkal és a lenyűgöző és igazán vicces Olaf nevű hóemberrel is találkoznak. Annának és Kristoffnak mágikus kalandokkal kísért útjukon a természet erőivel kell dacolniuk, hogy megmentsék a királyságot a teljes pusztulástól."

Forrás: Port


A Jégvarázzsal valami visszajött a Disney hangulatából: így elvarázsolni valami A kis hableány tudott legutoljára kislány koromban. Ebben a mesében megvolt minden báj, érzések, és legfőbbként szeretet. A szereplők arcmimikája igazán kifejező, a betétdalok csak fokozzák az érzéseket. Leginkább Elsa vívódásai önmagával legszívbemarkolóbbak, mert ez a legemberibb és legfájdalmasabb küzdelem, amit csak el lehet képzelni. Aki sokat küzd azzal, hogy megszeresse és elfogadja önmagát könnyen tud azonosulni Elsával. Továbbá Anna igaz testvéri szeretete is szívet melengető: hiába hidegült el a testvére tőle a hosszú évek során, a szíve mélyén ezt nem fogadja el, hanem továbbra is kitart mellette. Így érzelmek egy Disney mesében régen voltak kifejezve. 
 

Előző történeteihez képest a Disney itt is újított: ezúttal nem a szerelmesek kerülnek középpontba, hanem egy testvérpár, s igaz van romantika a mesében, de háttérben marad. Bár a történet közepétől itt-ott meginog a két főhős között felállított egyensúlyban valami (mármint történeti eloszlásban), de azért többé-kevésbé zavartalanul működik a két hercegnő egymás mellett. Mellettük megvannak a járulékos Disney karakterek is (segítő, herceg, humoros karakterek), még ha némelyik szerep meglepetést okozhat. Olaf pedig a legimádnivalóbb hóember. 
Még a látványvilág említésre méltó. Egyrészt szomorú, hogy CGI-s, 3D-s mesék hódítanak, de itt erősen látszik a figurákon a kézi rajz nyoma még: nem groteszkek a figurák, hanem tényleg rajzfilmfigurák, akik éppen számítógéppel lettek életre hívva. És ilyen szemkápráztató havas tájat még nem hívtak életre.

Röviden és azért rajongást visszafogva, a Jégvarázs mondhatni a Disney neoreneszánsz meséje, amely idézi a nagy klasszikusokat, de nem feledkezik meg a modern ízlésről sem. Apróbb, de elnézhető hibákat leszámítva az elmúlt időszak legszebb meséje: 9/10.

2013. december 25., szerda

A hercegnő

december 25, 2013 0 Comments

Egy történelmi dokumentumfilm arról számolt be, hogy a középkor előtti időkben a kelta társadalomban a nők egyenrangúak voltak a férfiakkal. Voltak külön szabályozások a házassággal kapcsolatban is: és olyan szabályok is meg voltak fogalmazva, amelyek kimondták, hogy a nő akár el is válhatott a férfitól, ha a kapcsolatban nem érezte jól magát. Nőként mindig elkeserít, hogy a középkortól kezdődően mi lett a nők sorsa Európában. Igaz, a történelem előrehaladtával javult valamelyest a sorsuk, azonban még a 18. században sem volt könnyű dolga egy nőnek. Erről tesz tanúbizonyságot A hercegnő című film is. 

Tartalom:
"A XVIII. század végén játszódó kosztümös dráma a meseszép és elbűvölő Georgiana Spencer története, aki korának legizgalmasabb személyisége volt. Míg szépsége és karizmája hírnevet szerzett neki, extravagáns ízlése, hajlama a szerencsejátékra és a szerelemre hírhedtté tette. Ifjan ment hozzá a nála jóval idősebb, a felsőbb körökbe bejáratos Devonshire herceghez, akinek gyerekeket szült. Georgiana egyszerre vált a kor divatikonjává, odaadó anyává, a politikai közélet eszes résztvevőjévé, és a köznép imádatának tárgyává. Ám történetének velejét mégis a szerelemért folytatott kétségbeesett küzdelem adja. Szenvedélyes és elátkozott viszonya Grey grófjával, valamint a szerelmi háromszög férjével és legjobb barátnőjével, Lady Bess Fosterrel együttesen teszik Georgiana Spencer történetét a hírnévről, dicsőségről, és az igaz szerelem utáni vágyról szóló nagyon is mai mesévé."

Forrás: Port


Georgina teljesen korlátozva van a társadalmi normák által. Egy szerelem nélküli házasságban kell élnie, ahol ki van szolgáltatva férje akaratának. Nincs feléje más elvárás, minthogy fiú utódot hozzon a világra és felnevelje azt. Az ideális házastárs hallgat és engedelmeskedik. A hercegnő az emancipált nő útját választja: részt vesz a politikai életben, kifejti véleményét, lányai születnek és mer szerelmes is lenni. Még ha főleg magánéleti síkon, de ezt a nehéz, és a 18. században szinte járhatatlan utat mutatja be ez a film, megközelítőleg hitelesen. Igazából, csak ennyi a baj a cselekményben: nem merészkedik ki teljesen a hercegnő közösségi életének színhelyeire, csak érintőlegesen. Végig az az érzése a nézőnek, hogy be van zárva a kastélyba. A közélet  hiányában ez kicsit problémás, másrészt viszont rendjén is van, hogy főleg az otthonra koncentrál a film. Így még inkább hangsúlyossá válik a nő kibontakozásának nehézsége. 


Azonban az emancipáció nehézségei nem csak a történeten keresztül, hanem a színészi játék segítségével is érzékeltetve van. Keira Knightley képes volt visszaadni a passzív szenvedést, az elnyomott érzéseket, melyek a cselekmény előrehaladtával előtörtek, s ezeket a játéka is felszínre hozta. Továbbá Ralph Fiennes minimalista játéka tökéletesen illik ahhoz az erőhöz, ami ellehetetleníti a nő önmagára találását. Az ő apró és nagyobb gesztusaik csak tökéletesebbé teszik a főtémát, bemutatva azt, hogy a gyönyörű és korhű ruhák és a felvilágosodás szellemisége alatt milyen harcok folytak. 

A hercegnő egy nem általános, romantikus kosztümös film, sokkal inkább történelmi (bár inkább magánéletre koncentrál), némi feminista behatással. Igényes kidolgozás, már ami a jelmezeket illeti (Oscar-ban is részesült érte). Összességében jó film, 8/10.

2013. október 27., vasárnap

Annie Hall

október 27, 2013 0 Comments

Ha elválásra gondolok többféle dal is eszembe jut. Ami kapcsolódik filmes körökhöz is, az az Irány Eldorádó című Dreamworks meséből a Friends Never Say Goodbye. Mindig is hihetetlen rádöbbenni, hogy egy biztosan hitt kapcsolatunk gyökerestül megváltozott: az illető eltávolodott tőlünk, más embereket tart fontosabbnak minálunk stb. És valahogy ilyenkor nem számítanak a közösen eltöltött napok, sem az átélt dolgok. Valahogy minden feledésbe merül, nem számít. Egy párkapcsolat esetében ez a bizonyos rádöbbenés még inkább fáj és elkeseríti az embert. Ezt az érzést dolgozza fel Woody Allen leghíresebb filmje, az Annie Hall. 

Tartalom:
"Rendkívül zavaros Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, minden áron vissza akarta szerezni."
Forrás: Port


Általában a művészet a nagy elválásokat drámaisággal mutatja be már réges-rég. A film tartalma alapján mi is ilyesmit lehetne várni, ha nem Woody Allen karaktere állna a történet mögött. Őszintén, valami művészfilmi magaslatokra számítottam Woody neve miatt, de erről szó sincs. Művészi manóűrök nélkül tud mégis művészi lenni ez a film, amit mindenképpen sokra kell értékelni. A filmes eszközökkel annyira valóssá és átérezhetővé tudja varázsolni az amúgy egy mindennapi emberi kapcsolat történetét. A felborított időrend végig fenntartja a néző figyelmét: kíváncsi lesz, hogy melyik eseménynek mi is volt az előzménye vagy a következménye. Kissé olyan, mint ahogyan az ember emlékezik vissza az életének egyes szakaszaira: darabonként és nem feltétlen időrendben. Továbbá Woody az emlékeket még azzal teszi még élvezhetőbbé, hogy Alvy felnőttkori énje is megjelenik, kiszól a nézőkhöz, így bevonva őket. Igaz, így egy szinten veszt realitásából a történet, de ha az emlékezésre gondolunk, a leírt megjelenítés teljesen helytálló és valóságos: ki nem szokott belépni régi emlékeibe és megváltoztatni?


Az Annie Hall másik nagy varázsa, hogy a két szereplő természetességén és hétköznapiságán keresztül mutatja be az igazi kapcsolatot. Az olyan fajtát, amiben nincsenek sablonos sallangok, csak az egyszerű, meghitt és igaz szeretet a konfliktusokkal és megoldásokkal (jóval és rosszal egyaránt). Teljesen letisztult, jól adagolt eszközökkel lesz a Annie Hall romantikus, életszerű és művészi. A két főszereplő, Woody Allen és Diana Keaton játéka is bőven hozzátesz az történet természetes légköréhez. A két figura imádni-való együtt, konfliktusaik teljesen átérezhetőek annak ellenére, hogy semmilyen drámaiságot nem jelenítenek meg. És így működik jól.

Woody Allennek nagyon jó érzéke van az arányok megtalálásában, nem viszi túlzásba se a túl nagy egyszerűséget, így lesz filmje, az Annie Hall teljesen élvezhető. Azt hiszem, valami ilyesmi hiányzik a mai filmekből: ez egy 10/10-es alkotás. És több Woodyt kell nézni (nekem is). Köszönöm az ajánlást Chewnak.

2013. szeptember 16., hétfő

Tarantino westernje

szeptember 16, 2013 0 Comments

Tarantino továbbra is önkényesen csemegézik a különböző műfajokból, rúgja fel azoknak szabályait, miközben utalgat és kikacsint ránk is. Nincs ez másként sem legutóbbi mozijában, a Django elszabadul-ban sem. És mi lett ebből: új Ponyvaregény vagy valami egészen más?

Tartalom:
"Amerika déli része két évvel a polgárháború előtt. Egy különös módszereket követő profi fejvadász (Christoph Waltz) egy rabszolga (Jamie Foxx) segítségével nagy sikert ér el, és hálából felszabadítja Djangót. De a társak együtt maradnak, hogy megkeressék a fekete férfi feleségét (Kerry Washington), akit egy rabszolgapiacon láttak utoljára. A nyomok végül egy ültetvényre vezetik őket, melynek tulajdonosa (Leonardo DiCaprio) rabszolgáit - trénere segítségével - egymás elleni gladiátorküzdelemre képezi ki. A fejvadászoknak sikerül bejutniuk a birtokra, de nem biztos, hogy ki is jutnak onnan: a földesúr hű szolgája (Samuel L. Jackson) gyanút fog, és a kalandorok csapdába esnek. Dönteniük kell, hogy az önfeláldozás vagy a túlélés-e a fontosabb számukra."
Forrás: Port


Ahogy Tarantino legtöbb munkája, számomra ez is kérdéses. Természetesen érzem, hogy jó a film, valamiért tetszik. Van egy hangulata, ami megfog; ehhez rettentően ért a rendező. Ami pedig mindig megfog az, hogy miként játszik a műfaji szabályokkal. Aki nyomon követi Tarantino munkásságát sejtheti, hogy az alkotó egyik kedvenc műfaja a spaghetti western. A western egy kissé alul értékelt alfaja ez, érdekes módon európai filmtípus, ahol a főhős általában szűkszavú, jellemző a kosz és a piszok meg a bagóköpködés. És egyik legismertebb olasz western film a Django. Így máris más Tarantino filmjének fekvése: egy remake-t készített, viszont úgy alkotta ezt meg, hogy a megfelelő filmes előismeret nélkül nehéz rájönni, hogy a Django elszabadul egy újragondolás, hisz már annyira elrugaszkodott az alapoktól, hogy szinte vadi új. A western elemek felkeltése mellett folytatódik a Becstelen brigantykban megkezdett történelmi érdeklődés is. Az új filmben a rabszolgaság kerül elő egy elég érdekes tálalásban. Eleve az alapszituáció is érdekes: az olasz western hős négerré lesz Tarantino filmjében. A szűkszavú Django (Jamie Foxx) felszabadítása után összeáll Schultz-zal (Christoph Waltz), a német fogorvossal, aki mellesleg fejvadász is. Cél kiszabadítani Django feleségét, Broomhildát (Kerry Washington), miközben nézőként részt veszünk a nagy fejvadászatban. 


Nem a történet a film erőssége, az biztos. Nagy csavarokat és bonyodalmakat nem tartalmaz és csupán egy kvázi mitologizált cél van (Dr. Schultz egy német mítoszt követve segít kiszabadítani Broomhildát). Inkább a felépítés tesz sokat hozzá a filmhez, a rendezés és természetesen a színészek emelik fel a filmet és teszik érdekessé az amúgy egyszerű cselekményt. A jelenetekben természetesen sokszor visszaköszönnek a westernből ismert motívumok, mint például a gyors zoomolás (nem tudom a rendes nevét), totál plánok és tipikus sztereotipikus jelenetek (leszámolás, pisztolyrántás). És persze ezek Tarantino keze által szatirikussá válnak, ahogyan az erőszakos jelenetek is (mint minden Tarantino-filmben, tegyük hozzá). Ezen túl még voltak érdekes megoldások a filmben. Például a szabad, vagyis társadalmilag magasabb szinten álló négerek akcentussal beszéltek (nem annyira érdekes, de a rabszolgáknak sokkal tisztább volt a beszéde, legalábbis a Candylanden élőké), viszont a rabszolgák irányában a fehérekhez hasonlóan ők is lenézően viselkedtek. Még maga Django is, bár Stephen (Samuel L. Jackson) karakterén keresztül ezt jobban lehetett érzékelni. Továbbá láthatunk utalást a Ku klux klánra is, ami inkább röhejes jelenetté válik (meg utalnak is az eredetiben lévő banditákra is). 
Ezek mellett a filmes nüanszok mellett természetesen szórakozhatunk is. Ott vannak a tipikus életszerű tarantino-i párbeszédek, nagy színészek is. Bár az Oscar-díjas Christoph Waltz ebben a filmben is jól játszott, de náci szerepét nem tudta túlszárnyalni. Akik igazán emlékezetessé tették a Django elszabadul-at, az Leonardi DiCaprio és Samuel L. Jackson. Elég különös (vagyis a történelmi korra való tekintettel) viszonyuk van a történetben és ezt igen hitelesen adják elő. De DiCaprio önmagában is jól játssza az őrült rabszolgatartót: egy ilyet is el tud játszani, ami hihetetlen régebbi filmjeire gondolva.

Végiggondolva a hosszabb írás után is olyan értetlenül állok Tarantino filmjei előtt. Most ez előtt is. A Django elszabadul jó film, sok mindenben idézik a rendező régi munkáit is, ahogyan a Becstelen Brigantykot is. Filmrajongóknak mindenképpen csemege ez az alkotás, hisz rengeteg kikacsintás fedezhető fel a műfajra és persze az eredeti filmre is. Érdemes többször megnézni is, 8/10-es alkotás. És a zenét hadd említsem meg: isteni! És ez volt az első film, ahol rap zenére láttam embereket lovagolni a sivatagban. 

2013. szeptember 3., kedd

A faun labirintusa

szeptember 03, 2013 0 Comments

Az európai alkotások (ahogyan azt mindig elmondom, ha egy európai filmről kezdek írni) különleges élményt jelenetek a mainstream amerikai alkotások között. Ilyen mű a híres spanyol rendező, Guillermo Del Toro (Hellyboy) Oscar-díjas filmje is, A faun labirintusa. Az ajánlást köszönöm, mellesleg, Csillának. 


Tartalom:
"Spanyolország, 1944. A polgárháború véget ért, de a hegyekben még harcolnak a gerillák. Carmen (Ariadna Gil) kislányával, Oféliával (Ivana Baquero) új férjéhez, a hideg, kegyetlen és autoriter Vidal (Sergi López) kapitányhoz költözik, aki Franco seregében szolgál. Ofélia nem szenvedheti az új életét, így a ház mögött felfedezett rejtélyes labirintusba menekül. Faun - védelmezője és vezetője - egy mesebeli figura meggyőzi, hogy a kislány egy mágikus királyság rég elveszett hercegnője. Hogy az elveszett igazságot megtalálja, Oféliának három próbát kell kiállnia, olyanokat, melyekre senki nem készítette fel."

Forrás: Port

Ez a film tele van emberi érzelmekkel, küzdelemmel, áldozatokkal: olyan dolgokkal, amelyekre csak egy mese taníthatja meg az embert. Mielőtt tévedés történne, ez a történet nem gyerekfilm, nem ő nekik készült. Sokkal inkább nekünk, ahogyan erről a felépített látványvilág is tanúskodik. A faun labirintusa nem szűkölködik megdöbbentő, naturalista és a brutális képekben. Talán ezek hiánya nélkül nem is lehetne igazán kihangsúlyozni a Franco-i diktatúra kezdetének borzalmait. Azt, hogy senki sem egyenlő, mindent feltétel nélkül követni kell, egyszerűen nem szabad gondolkodni. Ezt a világot jeleníti meg Sergí Lopez karaktere, aki hisz a diktatórikus ideákban, és ezt várná el mindenki mástól. Aki nem illik a rendszerbe, azt likvidálja. Ebből a világból lóg ki Ofélia (Ivana Baquero), a történet főhőse. Akaratlanul cseppen az erőszak világába az ártatlanságéból, és spoiler! végül áldozattá is válik ebben a valóságban, viszont a Faun világában elnyeri jutalmát és visszatérhet igazi otthonába. spoiler vége Így a történet befejezése kettős jellegű befejezése: pozitív és negatív is egyben. Olyan, mint maga az élet is: a boldogságot mindig átlengi valami szomorúság is.


Fantasztikusan fel van építve a Faun labirintusa. A látványvilág és a párhuzamosan kezelt síkok mellett a cselekmény sodró, leköti a nézőt. Leginkább a valóság kerül előtérbe, de Ofélia próbáinak helyszínei is tartogatnak rengeteg izgalmat. Mellesleg, ez egy másik jópofa része a filmnek: a varázslat teljesen természetes a világban, nem érezzük idegennek, annak ellenére sem, hogy a felnőttek nem fogadják el annak létezését. Ezt a különös mágiát fokozza a zene és maga a spanyol nyelv is, ha az ember persze eredeti nyelven tekinti meg. A spanyol nyelv dallamossága tökéletesen illik ehhez a keserédes meséhez. 

Érdemes megnézni, mindenképpen. A Faun labirintusában ott a világ fájdalma, az ártatlanság tisztasága és annak életképtelensége a valóságban, de reményként a varázslat. 10/10-es alkotás, új kedvenccé lépett elő. 

2013. augusztus 4., vasárnap

Merida, a bátor

augusztus 04, 2013 0 Comments

Az Aranyhaj bejegyzésben említett gyermekek aktuális problémáját feltáró témát folytatja a Merida, a bátor is. Az elmúlt évben a Disney és a Pixar összedolgozva elrepítenek minket északra Skóciába. A mese nem az, ami első ránézésre tűnhet. 

Tartalom:
"Fergus király birodalma a skót Felföldön terül el. A lánya, Merida hercegnő nem tiszteli a hagyományokat, a saját életét akarja élni. Szembeszáll a régi szokásokkal és a hatalmas hadurakkal, a masszív Lord MacGulfinnal, a mogorva Lord Macintosh-sal és a kötekedő Lord Dingwall-lal. A tetteivel akaratlanul is káoszba sodorja a királyságot és saját magát. Merida minden tudására szükség van, hogy megtörje a szörnyű átkot. Bátorságával példát mutat a népének, és elfoglalja méltó helyét a legnagyobb hősök sorában."
Forrás: Port

A mese sokáig feminista-szerű történetnek hathat. Ott van Merida, aki a lányos dolgok helyett (mint például etikett, udvariasság, varrás) fiúsabb dolgok érdekli, főleg az íjászat. Nem akar megházasodni szülei akarata ellenére, ő a saját útját akarja járni. A történetnek nem ez a fő témája, de a problémának ez a katalizátora. A mese arra próbál rávilágítani, hogy szülők és gyermekeik között megértésre és kölcsönös elfogadásra volna szükség. Mert hiába az erről szóló történetek, nagyon kevés családban tudja a két fél nézeteltéréseit megbeszélni. Ugyanebben a helyzetben van Merida is édesanyjával is: hagyományőrzőnek lenni vagy beteljesíteni a saját sorsát? A probléma természetesen megoldódik, még ha egy ismerős jól bevett formával, átváltozással (és persze amit már elsütöttek a Mackótestvérben). 


A történetben nem látunk újdonságot a probléma felvetésen kívül, viszont a kivitelezés rengeteg dicséretet érdemel. A skót tájak lélegzetelállítóak, nagyon valóságosnak hatnak. Aztán különös figyelmet fordítottak a ruhák mozgására is, és még Merida hajának mozgására is, amit nem lehet valami egyszerű feladat meganimálni. És ezek az apróságok rengeteget hozzáadnak a karakterekhez, sokkal jobban visszaadják jellemüket, és így könnyebb megszeretni őket. A Merida, a bátor másik erőssége a színes és szórakoztató figurák. 

Kedves, szórakoztató mese aktuális gyermeki problémákkal, de megmerem kockáztatni, hogy aktuális felnőtt problémákkal is. Minden szülő üljön le gyermekével ehhez a meséhez. 8/10 pontos a Merida, a bátor. 

2013. augusztus 1., csütörtök

Only connect

augusztus 01, 2013 0 Comments

Bevallom, hogy az egyik egyetemi vizsgám miatt néztem csak meg a filmet, mert nem volt időm a könyvre (E.M. Forster Howards end, magyarul Szellem a házban). A történet elég vegyes érzelmeket hagyott bennem. 

Tartalom:
"A Wilcox és a Schlegel-család különös, ellentmondásos kapcsolata tárul föl a múlt század tízes éveiben. A háttér mindehhez az ódon angol kúria. A felvilágosult Schlegel-testvérpár, Margaret és Helen intelligens, művelt, és a kor szokásaihoz mérten rendkívül emancipált. A nővérek megismerkednek a gazdag és nagy múltú Henry Wilcoxszal és feleségével, Ruth-tal. Helen beleszeret az arisztokrata família fiatalabb csemetéjébe. A két eltérő egyéniség azonban nem tud kijönni egymással, ezért útjaik szükségszerűen elválnak."

Forrás: Port


Úgy hiszem, hogy ez a történet könyvként sokkal jobban működhet, mint filmként. Konkrét cselekmény nincsen, a hangsúly a szereplők közötti kapcsolatokon van, és ebből kerekedik ki később a cselekmény. A kezdés in medias res, mindjárt bonyodalommal kezdődik, amivel kezdetét veszi a két család, Schlegel és a Wilcox család érdekesen alakuló kapcsolata. És ami dicséretes, hogy következetes és fokozatos kapcsolatépítés követhető nyomon. Az in medias res kezdés után kissé leül a történet, de utána ismét felveszi a tempót, és visszavonhatatlanul tart a katarzis felé. És hogy ez tényleg élvezhető legyen, viszonylag érdekes karaktereket kell teremteni, de valamiért mégsem fogja meg az embert a történetük. Egyedül Leonard Bast állhat közel a nézőhöz, mivel áldozatként ő csak sodródik a két polgári család különös kapcsolatában. Ami igazán érdekes a szereplőkben, hogy milyen viszony fűzik őket össze. Hogy hol vannak a kapcsolatok. 


És hogy tudtak a színészek megfelelni a kihívásnak, hihetően eljátszani a viszonyokat? Nem volt ilyen téren probléma. Még a mai napig elismert tehetséges színészek játszottak, mint Sir Anthony Hopkins vagy Emma Thompson. És mindenképpen kellemes meglepetés volt az Edward-kori Angliában látni Helena Bonham Cartert. Még ismertebb nevek közül feltűnik Vanessa Redgrave, aki ismét jó alakítást nyújt, még ha csak rövid ideig is. 

A maga nemében nem rossz film, de kicsit türelmet próbáló a Howards End. Remek korrajz, ahogyan azt Forster is megteremtette könyvében, de valami mégis hiányzott a filmből, így 7/10-es pontszám. Hogy mi az a valami? Nehéz megmondani. Mai nézőként mindenképpen lassan, ráérősen meséli el a történetet, továbbá rajta van az a jegy, ami mindenképpen az Oscar díjátadó ízlésébe vág, és sok ilyet láttunk már 1992 előtt és után is. 

2013. május 3., péntek

Örülünk, Vincent?

május 03, 2013 0 Comments

Kultuszfilm, pedig valahol semmiről se szól. Csak esznek meg "hülyeségekről" beszélnek a Ponyvaregényben. Akkor mégis miért jó? Mitől több, mint egy átlagos gengszterfilm? A híres (hírhedt?) népszerű szerzői filmrendező, Quentin Tarantino képes látszólag semmilyen elemekből az elmúlt évtized egyik legnagyobb hatású filmjét megrendezni.

Tartalom:
"Adott két idősödő, szabad szájú, tökös, szimpatikus gengszter, Vincent (John Travolta) és Jules (Samuel L. Jackson), akik igyekeznek főnöküknek visszaszerezni egy aktatáskát. Ehhez persze meg kell ölniük pár embert, de ez az egyszerű bérgyilkosokkal gyakran megesik. Jules a rá célzott golyókat csodával határos módon elkerüli, s ezt jelnek tekintvén úgy dönt, felhagy eddigi életével. Társának viszont el kell vinnie szórakozni a gengszterfőnök feleségét... Van továbbá egy boxoló, Butch (Bruce Willis), aki a hírhedt marffiafőnök, Marselleus Wallace (Ving Rhames) átvágását tervezi. Hogy-hogy nem, odáig fajul a történet, hogy végül már inkább a megmentésére készül, mint a lelövésére... Nem utolsósorban, pedig, van egy piti rabló-párosunk is (Tim Roth és Amanda Plummer), akik éppen egy étterem kirablására készülnek. Ám ott reggelizik Vincent és Jules."
Forrás: Port


1995-ben a legjobb forgatókönyv az Oscaron és a Baftán, 1994-ben Arany Pálma a Cannes-i Filmfesztiválon. Mit tudhat ez a Tarantino, mit tett le 1994-ben az asztalra? Laikusként a megbontott időrendet tudnám felhozni egyéb tényezők mellett. A film szerkezete egy novelláskötetére hasonlít, ami különböző történeteket mesél el, de vannak közös pontok: a Ponyvaregényben konkrétan a szereplők. És ezen a kissé kacifántos, Tarantino-logika után visszajutunk oda, ahonnan indultunk: sikeresen körbeértünk. Mi volt ezzel a cél? A filmesztéták az évek során már biztosan szétszedték a témát, de nézőkként el kell nekünk ezen gondolkodni, ha jól szórakozunk? Nem szükséges. És Tarantino másik tehetsége ebben rejlik: a munkái úgy művészfilmek, hogy közben tömegfilmek is. 


Számomra a legemlékezetesebb része a Tarantino-filmeknek mindig is a szereplők voltak. A rendezőnek különös tehetsége van ahhoz, hogy olyan szavakat adjon a szereplői szájába, amiktől még a legunalmasabb jelenetet is feldobják és lekötik a néző figyelmét. A Ponyvaregény ilyen szempontból kiemelkedő, hisz a legtöbbet ebből szoktak idézni (ilyen szállóige is az "Örülünk, Vincent?" is). Élvezetes hallgatni párbeszédet akár a turmixról, arról, hogy egy gengszter feladja eddigi életét. Az ilyen párbeszédek teszik emberivé azokat a szereplőket, akik a rendes műfajukban (a Ponyvaregény esetében a gengszterfilmekben) csak a sötét oldalukat látjuk, de itt mindent látunk belőlük. Igaz, néhol kissé szatirikus, hogy a szereplők számára teljesen természetes csak úgy lelőni valakit (de hát a rutin, nemde?), de ezek ellenére is szerethetőek a tarantino-i figurák. 

Ezért a három vonásért, amiket felsoroltam, lehet ilyen sikeres film a Ponyvaregény, lehetett kultuszfilm, lehet még ma is rengeteg fiatal meghatározó filmélménye. Nálam is szerepel a képzeletbeli "Kedvenc filmek" listámon, így 10/10, maximális pontszámot tudok neki adni. Aki még nem látta, az nézze meg tüstént, aki már látta, az pedig frissítse fel élményeit. 

2013. április 20., szombat

WALL-E

április 20, 2013 0 Comments

Ha minőségi mesét szeretnénk látni, többé-kevésbé a Disney és a Pixar még szolgál ilyenekkel. Az elmúlt évek egyik ilyen története Wall-e-é, a szemétroncs robotjáé, az utolsó "élőlényé" a Földön. 

Tartalom:
"A WAtt Lánctalpas Limlom- és hulladékkezelő robot, az E sorozatból (WALL-E) az egyetlen "élő" szerkezet a Földön. Az emberiség ugyanis elhagyta a lakhatatlanná vált bolygót, ám valaki elfelejtette kikapcsolni az utolsó robotot. Így gépünk több száz magányos éven át gyűjtötte a kacatokat, amikor találkozik az EVA (Extraterresztriális Vegetáció Analizáló) névre hallgató keresőrobottal, aki megdobogtatja a szívét. EVA rájön, hogy WALL-E véletlenül rátalált a bolygó jövőjének és túlélésének kulcsára. Visszaindul támaszpontjára, hogy jelentse ezt a fontos hírt. A magányos kis robot EVA nyomába ered."

Forrás: Port


Az igazán jó mesék, az én ízlésem szerint, azok, amelyek képesek egyszerre gyerekeknek és felnőtteknek is szólni. A Wall-E pontosan ilyen sőt, inkább már felnőtteknek szól, mondanivalóját tekintve mindenképpen. Túllépve Wall-e és EVE szerelmén, inkább a történet emberi társadalmára térnék ki. Teljesen olyan volt, mint egy huxley-i vízió. Az emberek teljesen elkényelmesedtek, csak a jólétért léteztek, minden más problémát a robotok oldottak meg. Kérdem én, hogy milyen élet az ilyen? Semmilyen, nem is élet. Ironikus, de a főszereplő robot, Wall-e őrizte az emberiséget. Nem csak azzal, hogy gyűjtötte a szemétből az emberi holmikat, hanem megnyílvánulásaiban is emberi. Egyedül van, igényel egy társat az életben, kötődik hozzá ehhez a társhoz (EVE-hoz). A mesében nem Eve hozza el a földi életet az embereknek (a növénykét), hanem Wall-e. Csetlő-botló viselkedésével őt mutatja meg az embereknek az emberséghez vezető utat. Ettől olyan szép ez a történet.


Maga a kivitelezés is igen komoly, szemrevaló. Csak 2008-as az animáció, de hihetetlenül élethű a szeméttelep, a világűr, a tárgyak és egyéb kiegészítők Wall-e házában. Emellett viszont a szereplők bájosak, rögtön a szívükbe lopják magunkat. Ritka az olyan mese, ahol még a csótány is szerethető.
A kivitelezésben még az a különleges, hogy kevés a párbeszéd, de így is élvezhető és jól működik a történet. Annyira beszédes az animáció, hogy nem is kellenek szavak, úgyis érthető.

Nincs sok rossz szavam a WALL-E-ról. Nagyon szép mese, kissé felnőttes mondanivalóval. 10/10-es animáció a Pixartól, mindenkinek ajánlom, aki valami kellemesre és aranyosra vágyik. 

2013. március 23., szombat

Mozart

március 23, 2013 0 Comments

A tehetség az egyik legtitokzatosabb emberi tulajdonság. Örököljük vagy csak úgy a semmiből terem? A zsenik körül lengő misztikum ebből származik, amely kiválthat csodálatot és irigységet egyaránt. A cseh származású rendező, Milos Forman híres filmjének, az Amadeusnak is ez a misztikum a magja.

Tartalom:
"Mozart és Salieri: a tehetség és a középszerűség ellentéte, örök harca sokakat megihletett már. Milos Forman szakított e művészi hagyományokkal. Filmje nem a középszerűség szívósságát és a zseni törékenységét ábrázolja. Az Amadeusban két súlyos egyéniség mérkőzik, ütközik meg. Forman Salierije cseppet sem kisszerű, csupán a tehetség félreismerhetetlen nagyvonalúsága hiányzik belőle. Az a fajta művészi és emberi természetesség, ami Mozartot igazán naggyá tette... Mozart halálos ágyánál Salierinek lassacskán megvilágosodik: hiába a düh és a görcsös akarás, a tehetség egészen más anyagból van. Mozarttal olyan ember távozott, aki valóban a teremtő kegyeltje volt."

Forrás: Port


A bevezetőben felvetett kérdésen elmélkedik valamilyen szinten Salieri is: miért egy komolytalan suhancnak adatott meg a tiszta, természetes tehetség, a zseni? És miért nem olyannak, aki lelkiismeretesen küzd abban, amihez konyít valamennyire? Ahogyan a tartalom rész is írja, Forman filmje nem pusztán a Mozart és Salieri konfliktusra helyezi a hangsúlyt, hanem arra, hogy most mi is a tehetség?
Viszont ha mezei filmnézőként találkozunk az Amadeusszal, akkor Mozart életének egy érdekes, nem hétköznapi feldolgozását láthatjuk. Hiába az a film címe, hogy Amadeus, a tényleges főhős Salieri: Mozart zsenije szinte eltörpül Salieri belső tipródásai mellett. Maga a történet is tőle indul el, a jövőből: az agg zeneszerző önmagát vádolja Mozart haláláért, és vallomásában bontakozik ki a cselekmény. Ez mindenképpen érdekes elbeszélő mód a mai nézők számára is.
Salieri mellett természetesen nem hanyagolható el Mozart alakja sem. A zseniket általában misztikum övezi, és ezért meglepő tud lenni, ha igen emberinek látjuk őket. Forman filmjében sincs ez másként. Az isteni tehetséggel megáldott zeneszerző önfeledten élvezi az életet, szórakozik, a bohémek életét éli. Ezt várnánk egy zsenitől? Nem, és ezért válik Amadeus alakja emlékezetessé.


A film nem lehetett volna ennyire magával ragadó az alapos kidolgozás nélkül. Ahogyan az egy történelmi filmtől elvárható, a díszletek és a jelmezek korhűek, de az Amadeus esetében van egyfajta természetessége ezek az elemeknek, nem giccsesek és nem is túl műiek.  Színészek közül mindenképpen Tom Hulce lehet emlékezetes, főleg a nevetése. F. Murray Abraham viszont helyt tudott állni Salieriként, meg lehetett érteni a karakter motivációit, érzéseit.

Nem sok rossz szó esett a filmről (talán egyetlen egy se). Egy ma is élvezhető klasszikus film, amely kérdéseket tesz fel, új, szokatlan nézőpontot mutat, és mindezt egy élvezhető, kidolgozott műben tárják a néző elé. 10/10-es film az Amadeus.

2013. március 11., hétfő

Vezeklés, bűnhődés, megbékélés

március 11, 2013 0 Comments

Naiv és megtámadhatatlan gondolatként ott van mindenkiben az, hogy a testvérek minden körülmények között szeretik egymást. Azonban az élet gyakran bebizonyítja ennek ellenkezőjét. Vannak testvérek, akik nem jönnek ki. Ezt a történetet meséli el a Vágy és Vezeklés is.

Tartalom:
"Anglia, 1935. A tehetős családba született Briony a kiváltságosok életét éli viktoriánus villájukban. Az élénk fantáziával megáldott kislány írónő szeretne lenni. Amikor az egyik hétvégén összejön a család, a rekkenő hőség hatására a régóta elfojtott érzelmek veszélyes robbanóelegyként törnek felszínre. Egy sor félreértés következményeként Briony ártatlanul meggyanúsítja Robbie Turnert, a nővére, Cecilia szerelmét egy bűncselekmény elkövetésével. A gyanúsítás is elég ahhoz, hogy tönkretegye kettejük bimbózó szerelmét, és örökre megváltoztassa mindannyiuk életét."

Forrás: Port


A borító becsap minket, meg a fura magyar cím is: elsősorban ez nem szerelmi történet. Ahogy az eredeti cím, az Atonement is utal rá, ez a történet vezeklésről, bűnhődésről és megbékélésről mesél. Van vágy is, de  igazából mellékes szál. Mindennapos dolgokról van itt szó, melyek komoly problémákat okozhatnak, és okoznak is. A tettet hosszú éveken tartó vezeklés követi, majd legvégül a megbékélés. Dióhéjban ezt meséli el az Atonement, a tényleges főhős és narrátor, Briory Talis szemén keresztül. Amit kicsit sajnálok, hogy a néző ki van segítve a narrációt illetően: nem csak azt látjuk, amit Briory, hanem azt is, amit Cee és Robbie is, és így nem vagyunk - úgymond - megvezetve. Pedig sokkal izgalmasabb lenne a történet, ha csak a kislány szemszögéből követnénk végig az eseményeket: úgy sokkal nagyobb hangsúlya lenne a tévedésnek, és az azt követő vezeklésnek, ami nem más, mint a rossz viszony a testvérrel, Cee-vel.
Egy angol kritikában azt olvastam, hogy a Vágy és Vezeklés egy szerelmi történet és még több. Számomra a szerelmi szál volt a legkevésbé hangsúlyos. Vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy a szerelem a vezeklésnek a része itt. Cee és Robbie egy forró nyári napon szerelmesednek egymásba és lesznek egymáséi. És miután Robbie-nak el kell mennie otthonról, még kitart Cecilia mellett, ahogy a lány mellette is. Ez mind és szép, de szerintem már több helyen is láthattunk ehhez hasonló történeteket. Bár, el kell ismerni, ahogy Keira Knightley mondta, hogy "Come back to me" (Gyere vissza hozzám) valami tiszta szeretetet adott az amúgy már közhellyé koptatott szavaknak.


A történetet illetően fele-más érzéseim voltak: hol nagyon magával tudott ragadni, hol pedig egyáltalán nem tudott megfogni. Azt viszont mindenképpen meg kell említeni, hogy a kivitelezés csodálatos. A korabeli ruhák szemet gyönyörködtetőek, a tájak tipikus angol tájak, de lélegzetelállítóak: ahogy a hullámok megtörnek a part szikláin, a fűvel fedett homokos tengerpart... Sokat ad a film hangulatához. Ami pedig igazán sokat tesz hozzá a hangulathoz, az a zene. Briory-hoz írt zene, az írógép kattogásos melódia mindenképpen emlékezetes, de a többi dallam is kellemes. Ezért az írógépes szimfóniáért megérte Oscar-t adni a filmnek.
Összegezve a Vágy és Vezeklést, azt kell mondanom, hogy eléggé felemások az érzéseim vele kapcsolatban. Ahogy már említettem, volt ami nagyon tetszett, és zseniálisnak tartok, de akadtak bőven olyan dolgok, amik nem igazán fogtak meg. Így értékelem 7/10-re a filmet: egyszer meg lehet nézni, hisz van benne ráció, de valahogy mégsem az igazi. 


Follow Us @soratemplates