A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: angol. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 22., szombat

Ez a Trónok harca sci-fiben, nem a Térség - Luna - Újhold

december 22, 2018 0 Comments


Ian McDonald a kortárs sci-fi irodalom talán egyik legtermékenyebb írója, legalábbis az eddig majdnem 20 kötetet számláló életműve és számtalan novellája erről tanúskodik. Ennek ellenére hazánkba csak most kezd némi népszerűségre szert tenni legújabb sorozatával, a Lunával - annak ellenére, hogy három könyve, a Brasyl, A síkvándor és A dervisház megjelent magyarul. Az első kötetet, az Újholdat számos blog és lista ajánlja, a hype-ból nem tudtam kimaradni így. De itt jól megérdemelt a rajongás.

Tartalom:

"A Holdon meg kell küzdened minden talpalatnyi helyért.
És Adriana Corta pontosan ezt tette.
A Hold legfiatalabb uralkodócsaládjának fejeként Adriana kicsavarta a Hold hélium-3 iparát a Mackenzie vállalat kezéből, és új státuszt vívott ki a családjának. Élete alkonyán azonban Adriana vállalatát számos ellenség támadja, akiket üstökösszerű felemelkedése során szerzett. A Corta család csak úgy maradhat fent, ha Adriana öt gyermeke megvédi az anyjuk birodalmát a támadóktól… és egymástól is."


Forrás: Moly


A könyv legelején nehéz belerázódni a különböző karakterek szemszögébe és felvázolni magunkban a Holdon uralkodó családok kapcsolatrendszerét. Legalább 8 szereplőt (vagy többet) követünk az első oldalakon, akiket különböző problémák foglalkoztatnak, teljesen különböző közegben mozognak, és vagy ezerfele tartanak. Körülbelül a 60. oldalra minden letisztul és átláthatóvá válik a regény világa, megjelenik előttünk a képzeletbeli sakktábla, amin a holdbéli családok játszák a holdbéli trónok harcát. Ugyanis a Corták-Mackenzie-k közötti játszmákat is akkora tételekkel játszák, mint a Lannisterek George Martin regényfolyamában Westeros más uralkodó családjaival. Hasonlóan szövevényes intrikákat szőnek egymás ellen, mint a példaként felhozott fantasyben. Ezenfelül vagyonok, kapcsolati tőke és persze életek felett döntenek, és mindezt a családért teszik - ez utóbbi vonás a Trónok harca-utóérzés mellett a maffiafilmeket is eszünkbe juttatja.

Azonban ezek az érdekharcok lassan körvonalaózdnak, McDonald gondos építkezéssel alapozza meg őket. Családi ebédek, kötelező pofavizitek és tárgyalások - mindezek azért, hogy megismerjük minden egyes személy indítékait, melyekből a későbbiekben majd nagy gondok származnak. Azonban ezek a részek is vannak annyira érdekesek, hogy megbocsátjuk az írónak, amiért a könyv utolsó negyedében lövi csak el a petárdáit. A cselekmény fokozatos felépítése mellett pedig a világépítésre is jut idő, sőt. Egy teljesen hiteles (már amennyire egy elképzelt benépesített Holdtól ez elvárható), élő-lélegző holdkolóniát vázol fel előttünk hihető technológiai fejlettséggel, sajátos nyelvjárással, szokásokkal és társadalmi csoportokkal. Saját Földünkhöz hasonlóan itt is a legnagyobb luxus körülményektől egészen a legpuritánabb vidékig minden megtalálható. Van, ahol a levegő vétel teljesen természetes dolog, máshol pedig még egy sóhajért is kemény pénzt kérnek. McDonald ötletei egyszerre ismerősek és újszerűek, és ahogy mindezeket kibontja az szédítő.


A világépítés mellett a karakterekre is hasonló figyelmet fordít a szerző. A legnagyobb figyelmet Adriana Corta, az ötödik nagy család fője kapja, aki a földi életétől kezdődően meséli el, hogyan jutott a Holdra és vált sikeres vállalkozóvá. Mellette hangsúlyos figura még két fia, Lucas és Rafa, és a külön utakon járó lánya, Ariel. Az unokák közül a legtöbbet pedig Lucasinhóval találkozunk, akinek a szemén keresztül főleg a Hold társadalmába és annak szexuális szokásaiba kapunk betekintést. Plusz érdekes szemszög még Mariáné, a holdbéláé (a Földről érkezett személy), aki véletlenek során kerül szorosabb kapcsolatba a Corta családdal. Az ő fejezetei azért is érdekesek, mert mint kívülálló, megmutatja a Hold azon oldalát, ami a vezető családok otthonaiból nem látszik. A többi karakter (pl. Wagner, a negyedik Corta vagy Luna, Adriana másik unokája) nem sok szerepet kap az Újholdban, pedig szinén érdekes figuráknak tűnnek, ezért sajnálom, hogy nem ismerjük meg őket jobban. Bár az itthon jövőre megjelenő második kötetben, a Wolf Moonban szerintem esélyes, hogy Wagner (mivel farkasként is hivatkoznak rá) több szerephez juthat. Szóval bőven van esély rá, hogy az itt háttérbe szorult szereplők több szerephez jutnak a jövőben.


Összességében az Újhold megérdemli az őt övező hype-t, valóban egy jól megírt történet, ami köré egy élvezetes világot is felhúzott a szerző. És mivel a vége izgalmasan zárult, ezért eléggé kíváncsi vagyok a folytatásra. Az élvezeti értékből csak a döcögős indulás von le valamennyit - így lesz 9/10 pontos a blogon a könyv -, de ezenkívül korrekt mű, ajánlom minden sci-fi rajongónak, és nem sci-fiseknek is.

2018. szeptember 15., szombat

Ha szereted a könyveket, akkor ez a film jól fel fog húzni - Könyvesbolt a tengerparton

szeptember 15, 2018 0 Comments

Az emberiséget sokféleképpen lehet egyszerűen felosztani. Isabel Coixet, Penelope Fitzerald The Bookshop c. kisregényéne alapján készült filmjében így néznek ki a kategóriák: akik olvasnak, és akik nem. A történet főhőse, Florence (aki épp könyvesboltot készül nyitni egy olyan városkában, ahol nem olvasnak az emberek) pedig úgy érezheti, az olvasó emberek vannak kisebbségben. Persze ez nem töri le ambícióit, azért is létrehozza saját könyvesboltját. Elég sarkallatos lenne azt állítani a nemrég mozikba került Könyvesbolt  a tengerpartonról, hogy egy kultúrmisszióról szól. A felszín alatt ennél jóval több húzódik.

Tartalom:
"Anglia, 1959. A különös nő, Florence (Emily Mortimer) könyvesboltot akar nyitni a festői tengerparti kisvárosban. A helyi előkelőségeknek nem tetszik ez az ötlet, és eleinte az angol felső középosztályhoz méltó udvariassággal, majd egyre kíméletlenebb módszerekkel igyekeznek megakadályozni Florence terveit. Az eltökélt nő nem törődik velük, és megnyitja a hangulatos boltot, ahová eleinte bátortalanul, majd egyre gyakrabban térnek be a városka lakói. A helység nagyasszonya, Violet Gamart (Patricia Clarkson) azonban nem adja fel, és még a parlamentig is elmegy a könyvesbolt elleni hadjáratában. Florence azonban nem várt szövetségre talál a város egyik elvonultan élő, különc lakójában, az ódon és kísérteties udvarházban lakó, megközelíthetetlen Edmund Brundishban (Bill Nighy)…"

Forrás: Port

A film felszínét a könyvszeretet adja. 1959-ben járunk, Florence ennek az időszaknak a nagy népszerűségnek örvendő vagy épp nagy port kavaró műveit próbálja népszerüsíteni. Megjelenik Ray Bradbury Fahrenheitje, a Marsbéli krónikái, de Vladimir Nabokov mai napig megosztó Lolitája is; ezenfelül pedig számtalan klasszikus is megjelenik, mint Oscar Wilde, Jane Austen vagy William Wordsworth. Könyvszeretőként otthonosan érezzük magunkat a történetben az ismerős könyveket látva. Sőt, a Florence által berendezett boltocska a számtalan polccal, képeslappal, és a csodaszép tenger, ami megkoronázza az egészet, mennyországgá teszi a könyvesboltot; idillinek hat, egy valóra vált álomnak - a könyvszerető nézőnek és Mrs. Greennek egyaránt.

Ebbe a tökéletes kis világba rondít bele a valóság Violet Gamart képében. Látszólag a könyvesbolt léte zavarja Gamartot és körét, és mindent meg is tesznek, hogy ellehetlenítsék Florence-t. A konflikus egyre inkább elmélyül, az eszközök is egyre durvábbak, de ennek ellenére a két fél közötti harc a lehető legbékésebben jelenik meg a vásznon. A különböző ultimátumok, odaszúrások és frappáns válaszok az angol nyelv nagyon indirekt kifejezéseiben rejtik, durvább inzultusok nem is hangzanak el egészen a film legvégéig. Az igazi háború nem is az emberek között, sokkal inkább az emberekben dúl. A számos közeli plán, vagy egy-egy személyt megjelenítő kép is ezt hivatott sugallni: Florence, majd a későbbiekben pártfogójává előlépő lány (Chritine) és a falu remetéje (Mr. Brundish) magukban dühöngnek a tehetlenség érzésétől, miközben a helybéliek mézes-mázós szavaikkal próbálják leplezni igazi szándékukat. És a mű ennyivel eléri, hogy bennünk is felkavarodjanak az érzések, mi is dühösek és tehetetlenek legyünk, mint Florence. 


Mrs. Greenék és Gamarték közötti csendes háború látszólag a könyvesbolt jelenléte miatt dúl, erre enged következtetni Mr. Brundish története is a gyerekkorában lévő boltocska megszűnéséről, és az is, hogy Violetnek addig nem volt fontos megszerezni a Florence által megvásárolt Öreg házat, amíg az meg nem érkezett. Valóban egy kultúra központot szeretne nyitni Violet, vagy ez is csak egy fedősztori, hogy megkaparintsa, amit akar? Nem minden azért történik, amiért hisszük, szerintem. Számos ilyen nyitott kérdést hagy a film, de ez nem is feltétlen baj. Nekem az egész inkább tűnik egy hatalmi harcnak, semmint a könyvek elleni hadjáratnak. Valami olyan jelenik meg, ami megzavarja a kisvárosi kozmosz addigi életét, neadjisten, változást hoz. Ezt pedig nem lehet annyiban hagyni! - gondolja a kisember valamiért. Irigységből, kicsinyességből, ki tudja, miért. Csak találgatni tudunk.

Csendes, inkább befelé figyelős film a Könybesbolt a tengerpartnál, de a vásznon megjelenő belső düh és elkeseredettség az erre fogékony nézőben megmozdít valamit, sőt. Ismerős (pl. Bill Nighy, Patricia Clarkson) arcok, és kevésbé ismert, de figyelemre méltó színészek (pl. Emily Mortimer), és az angol kisváros hamisíthatatlan hangulata a maga árnyoldalával - ezt kapjuk Coixet filmjétől. Részemről 8/10-es film, könyvszeretőknek és az angol vidék rajongóinak kötelező megnézni!

2018. január 21., vasárnap

Sok kicsi valóság mirólunk - Black Mirror 1. és 2. évad

január 21, 2018 0 Comments

Black Mirror, magyarul Feket tükör. Halljuk, a kritikusok imádják, instant siker, mert milyen jó sorozat és kötelezővé kéne tenni, de ezentúl mi ez és mit ad? A különböző filmes adatázisokban a leírások annyit mondanak, hogy a Black Mirror egy olyan antológia-sorozat, amely különálló epizódjainak a célja az információs társadalom és a technológiai fejlődés veszélyeinek bemutatása. Az új évad és egy facebookos körbekérdezés után úgy döntöttem, ideje megnézni, mit tud a sorozat, és miért tartják Charlie Brookert zseninek. A mostani bejegyzésben az 1. és 2. évadról írok, részekre bontva, és majd hasonló elven a 3. és 4. évadot egy külön posztban tárgyalom.


1. évad 1. rész: The National Anthem (Himnusz):
Az első részben valaki elrabolja a brit hercegnőt, és egy videóüzenetben megzsarolja a miniszterelnököt: ha nem szexel élő adásban egy malaccal, a hercegnőt megöli. Az epizód mondanivalója a megalázás köré épül: dominánsabb a megalázott (a miniszterelnök) oldala, de annak ellenére, hogy a megalázó gyakorlatilag nem jelenik meg személyesen, az ő szemszöge is jelen van, mint egy olyan ember, aki a puszta megalázásért bármit képes megtenni. A mondanivaló és az epizód mozgalmassága ellenére a "Himnusz" nem győzött még meg a Black Mirrorról. De menjünk tovább, mondtam magamnak. 


1. évad 2. rész: 15 Million Merits (Az egyetlen kiút):
Virtuális kakas, falba épített adagolós fogkrém és mozgó háttér: csodás jövő, nem? Nem. Bingham szemén keresztül egy bizarr, falanszter-szerű rendszer tárul fel előttünk, ahol az egyen tréningruhát viselő lakóknak tekerniük kell, hogy áramot fejlesszenek. Egész napos munkájukért cserébe mindenre beváltható pontokat kapnak, és különböző programokat nézhetnek. Bingham céltallannak érzi mindennapjait, amíg nem hallja Abit énekelni. Ekkor Bing eldönti, hogy pontjait a lányra költi: 15 millió pontért cserébe felléphet a közösség tehetségkutatójában.
Ennél a résznél kezdtem azt érezni, hogy már mindent értek. A falanszteres világban gyönyörűen megjelenik a fogyasztó társadalom minden szelete és szereplője: a céltalanság érzése, a semmilyen életünkből való kiszabadulás, a szórakoztatóipar kizsigerelése, és azok, akik mindig is nagy támogatói lesznek az elnyomó rendszereknek. Zseniális, ahogy ezeket Brokker egy kerek, sajátos disztópiába gyúrta, és úgy építkezett belőle, ahogy. Ez az 1. évad legjobb része.


1. évad 3. rész: Entire History of You (Az emlékchip):
A nem is olyan távoli jövőben az emberek fejébe beépíthető egy chip, amellyel rögzíthetik mindennapjaikat, később pedig visszajátszhatják a rögzített eseményeket. Ebben a jövőben él Liam, aki feleségével egy baráti vacsorára hivatalos, ahol egy régi barátuk is feltűnik. Liam féltékeny lesz a férfira, és hogy kiderüljön, alaptalan-e a érzése, a chip segítségével nyomozni kezd.
Az első olyan rész (a további évadokban még akad pár), ami maga a technológia helyett az emberi részre koncentrál. Liam és Ffion féltékenység miatt megromlott viszony mindkét oldalról bemutatásra kerül: a férj egyre jobban belelovalja magát a gyanús férfi gyűlölésébe, feleségében pedig egyre kevésbé bízik, és emiatt eljut egyfajta verbális bántalmazásig is. A nő közben nem érti párja hirtelen megváltozott viselkedését és próbál kitartani saját igaza mellett. Klasszikus férfi és nő közötti kommunikáció jelenik meg a jól ismert félreértésekkel, de az epizód csúcsán azért jön a kérdés: a kialakult szituáció elkerülhető lett-e volna a technológia (emlékchip) nem létével, vagy nem ezen múlt ennek a kapcsolatnak a jövője? Érdekes epizód erős lezárással.


2. évad 1. rész: Be Right Back (Rögtön jövök):
A 2. évad a személyes történetek vonalán haladt tovább. Martha és Ash boldog házasságban élnek, azonban Ash váratlanul meghal, és Martha egyedül marad. A fiatal özvegy képtelen feldolgozni férje halálát, ezért egy új szolgáltatáshoz fordul, amely segítségével kapcsolatba léphet az elvesztett szerettekkel. A rész egy klasszikus "mi lett volna" témát dolgoz fel (mi lenne, ha még élne az elvesztett személy?), amit teljesen átélhetővé tesz azzal, hogy a feleséget állítja középpontba. Az ő szemszögén keresztül viszi végig, milyen örömöt jelentene az, ha egy elhunytunkat visszakapnánk, majd megmutatja azt a sokkot is, amit a felfedezés okoz, hogy valami mégsem ugyanaz, mint volt... Félig személyes érintettségből, félig az epizód építkezése miatt erősen megérintett a "Rögtön jövök", és ezen a ponton avanzsált kedvencemmé a Black Mirror.


2. évad 2. rész: White Bear (Fehér medve)
A "Fehér medvé"-ben a klasszikus disztópiákhoz térünk vissza - a díszletek legalábbis ezt sugallják. Az epizód főalakja, Victoria ismeretlen helyen ébred és semmire se emlékszik. A környezetében felbukkanó emberek segítségét próbálja kérni, azonban senki se szól hozzá, egy idő után pedig üldözői lesznek, akik mindenáron meg akarják őt ölni. Menekülés során szerencsére segítőkre lel.
Ennek az epizódnak a felépítése emlékeztet kicsit a mystery box narratívára, ezt okosan is használja a BM, hogy megkapjuk az aktuális figyelmeztetést. A történet teljes ismeretében azt mondom, ez a rész az önbíráskodásra épül, amivel mindig kell foglalkozni. Tapasztalataim szerint ennek kapcsán mindig szélsőségesek a reakciók: egyik oldal vizsgálja az elkövető szociális hátterét, próbálja megérteni, mi vezetett a tetthez, azaz megőrizni az elkövető emberségét, a másik oldalon viszont ott a dühös, a jog rendszerében csalódott fél, aki szeretne végre igazságos büntetést mérni az elkövetőre. Zseniálisan mutatja meg, hogy a szélsőségek - bármelyik oldalon is alakuljanak ki - meddig tudnak elmenni. 


2. évad 3. rész: The Waldo Moment (Waldo):
A zárórész szerintem elég megosztó lehet (a 6,3-as imdB értékelés beszédes), és őszintén nekem se tartozik a kedvenceim közé, de mégis fontosnak tartom. Visszatérünk napjaink Angliájába, ahol épp választásokra készülnek. Egy népszerű tévéműsor stábja is szeretné meglovagolni a dolgokat, amikor úgy döntenek, hogy Jaime, a lecsúszott humorista által szinkronizált, politikailag inkorrekt medvét, Waldo-t indítják a választásokon. A "Waldo"-t eredetileg 2013-ban mutatták be, de erős párhuzamokat éreztem az elmúlt évek választásaival és népszavazásaival... Ezért érzem fontosnak: jól bemutatja, mi vezethet ahhoz, hogy a választók fogékonyak legyenek a populista politikusok szövegeire (kimondják az emberek régóta érzett, de nem megfogalmazott problémáit), és az adott politikus vagy a mögötte álló csapat hogyan tudja vezetni a népet egyszerű kommunikációjuk mentén. Régi recept, de még mindig működik, és akár egy animált medvét is megválaszthatunk így... 


Karácsonyi különkiadás: White Christmas:
A 3. évadot egy elég erős karácsonyi kiadás előzi meg, ami egy nagyon egyszerű felállásból indul: két férfi leül beszélgetni. És ennyiből képes kibontakozni a BM szerintem eddig (4. évadot még nem láttam) legzseniálisabb része. Spoilerek nélkül nehéz érdemben beszélni a "White Christmas"-ről, de nagyvonalakban egy minden Black Mirror-jelleget magán viselő epizód: emberiesség, technológia i veszélyek és thrillereket idéző történetvezetés. 

A 7 részt összegezve kevés olyan epizód akadt, amivel ne lettem volna kibékülve (National Anthem és a Waldo talán), de még azokban is bőven lehetett gondolkodnivalót találni. A Black Mirror 1. évada részemről egy 8/10, a 2. évad pedig egy 9/10. Van ok a hype-ra, hidd el. 

2017. július 1., szombat

Viktoriánus kor + fantasy = Az ébredő tűz

július 01, 2017 0 Comments

A zsánerközösségben mozogva sokszor találkoztam az Anthony Ryant körbevevő rajongással. Ez valahogy nem tudott elkapni, de azért a képzeletbeli radaromra felhelyeztem Ryant egy "egyszer sort kerítek rá" füllel. Végül ebből lett egy "amint csak lehetséges" címke Az ébredő tűz miatt. Sárkányvérrel tuningoló varázslók? Hogy a viharba ne akarnám elolvasni! Amellett, hogy a kávéfüggőségemet juttatta eszembe, nagyon merész, friss alapötletnek tartom. Ha ilyenre épül egy fantasy világ, csak jó lehet. Lássuk, mi lett végül az első Ryan-regényből és Az ébredő tűzből. 

tartalom:
"Véráldottak – olyan férfiak és nők, akik a vad sárkányok véréből készült elixírek elfogyasztásával mérhetetlen erőknek parancsolnak.

A Vashajó Szindikátust a véráldottak hatalma tette naggyá. Most azonban pusztító vihar közeleg: a sárkányok vérvonala gyengülőben, a felemelkedő Korvantin Birodalom pedig ugrásra készen várja a pillanatot, hogy kihasználhassa a Szindikátus gyengeségét. Ráadásul a vadonban is mozgolódás támad: a sárkányok támadásai egyre gyakoribbá válnak – és ami még ennél is rosszabb, szervezettnek tűnnek.

Az utolsó reménysugár nem más, mint egy mitikus sárkány, amelynek nagyerejű vére valódi csodákra képes – ha egyáltalán létezik ez a rejtélyes lény.

A sors végül három hőst választ ki magának.

Claydon Tocreekre, a lajstromozatlan véráldottra és kisstílű tolvajra hárul a feladat, hogy az ismeretlen vadonban felkutassa a legendás sárkányt, aminek a létezésében még csak nem is hisz.

Lizanne Lethridge, a Szindikátus félelmetes erejű, ifjú elit kéme hirtelen találja magát ellenséges terepen, küldetése egyre veszedelmesebb helyzetekbe sodorja.

Corrick Hilemore, az ismert világ peremén cirkáló kalózvadász Vashajó parancsnokhelyettese könnyen lehet, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor a könyörtelen rablók nyomába eredt – és helyettük egy jóval komolyabb ellenséggel kerül szembe.

Ahogy a birodalmak egymásnak feszülnek, mindhármuknak harcolni kell azért, amiben hisznek, ha nem akarják, hogy a világot elnyelje az ébredő tűz."

Forrás: Moly



A könyv első oldalainál azt gondoltam, hogy hihetetlen fazon ez az Anthony Ryan. Nem is tudom, eddig miért nem olvastam tőle. A befejezés után is így gondolom. Ez az egész drákos, véráldottos, viktoriánus kort idéző, némi steampunkkal és a 19-20. századi angol kalandregények hangulatával megfűszerezett fantasy világ nagyon üt, működik, és persze Ryan is lubickol benne. Látszik, hogy nagyon alapos világépítő, minden apró részletre nagy figyelmet fordít, legyen szó mitológiáról, vagy csak egy más földrészről érkezett ember tetoválásairól. Ami pedig még inkább értékelendő, hogy igyekszik szakítani az elődök hagyományaival. A Vashajó Szindikátus és az ővelük szomszédos kontinensek alapját nem a jól bevált északi vagy germán mitológia adja, sokkal inkább az ipari forradalom utáni Európa, ennek a kornak ismerhetjük fel bizonyos szokásait és gondolatiságát. Igazából megérne egy elemzést ez a világ irodalomkultúra szempontjából, mert látszik, hogy Ryan mikből építkezik a lehető legkreatívabb módon, de röviden nagyon izgi volt felfedezni ennek az erős, kidolgozott világnak minden egyes kis sarkát. Imádom!

Aztán most jöjjön egy hatalmas DE, mert sok problémám volt a könyvvel. 
A regény van vagy 629 oldal, ráadásul egy trilógia 1. része. Nincs bajom a grandiózus művekkel, se a sorozatokkal azon kívül, hogy nincs hová raknom őket a lakásban. de bárki vehet nekem könyvespolcot, szívesen elmerülök bennük. Viszont ennek a regénynek a cselekménye valahogy mégis fárasztott. Megijedni nem kell, az elején nagyon élveztem a történetet, a fárasztás később jött. Szóval csak arról van szó, hogy Ryant valaki jól meghúzhatta volna kicsit megszerkeszthette volna. Nagyon sokszor olyan érzésem volt, hogy direkt vannak a történetben olyan jelenetek és akár fejezetek is, melyeknek nincs más célja, mint lassítani az egész könyvet. Konkrét példának azt tudom mondani például, hogy nagyon sokszor mennek a szereplők, és hogy legyen valami akció, rájuk ereszt az író egy csapat drákot vagy más lényt (ált. romlottokat, akik egy elkorcsosult emberfaj). Ez olyan, mintha egy hentelős RPG-be léptem volna. Lehet nézni a sok vért és repkedő beleket, de a főcselekmény attól még nem halad. Visszagondolva ez fárasztott leginkább.


A szerkezet a következő: három POV (point of view) karakter kalandját követhetjük nyomon: Lizanne, Clay és Hilemore. Érdekes karakterek, sok potenciállal, nekem főleg Lizanne és Clay lett szimpatikus. Viszont a könyv vaskosságához képest fejlődésileg nem nagy utat járnak be. Lizanne fejezetei dinamikusak és akciódúsak, de csak a cselekmény 3/4-ben történik drasztikus változás vele. Spoiler nélkül annyit, hogy nagyot csalódik egy személyben. Viszont ez az esemény se lendít sokat a karakterén, ami szerintem nem jó, sőt, egy kihagyott írói ziccer. Végig csak egy badass nőként látjuk, ami nem lenne baj, ha a regény második felétől nem érezném azt, hogy kezd hiteltelen lenni ez a kép. Hasonló érzéseim voltak Claynél is. Egy szegénynegyedből jött fiú, apa-fia konfliktusban a nagybátyjával, de különleges képességei vannak. Nagyon sok potenciál van a karakterben, pont a háttere miatt. Ha ez a rész több mélységet kap, sokkal átélhetőbb lenne a szegény fiúból hős lesz-szenárió, kevésbé érezném klisének. De még így is azt érzem, az ő személyisége megy át a legnagyobb fejlődésem, érdekes megnézni a könyv legeleji Clayt az utolsó fejezetbelivel.
Lizanne és Clay mellett a harmadik főhős, Hilemore végig semleges marad, és nagyon sokáig be sem kapcsolódik a cselekmény főfolyamába. Ráadásul gyakorlott olvasóként, a regény 3/4-étől ki lehet sakkozni, hogyan is fog Hilemore megjelenni Lizanne és Clay életében. 

Szerintem ha mondjuk csak 529 vagy 429 oldal lenne csak a regény, akkor egy nagyon jó tempójú, sziporkázó ötletekkel megtöltött regény lenne. Így nem tudom. Jó is volt, de sokszor inkább fárasztott, mint szórakoztatott. A világot imádom, a 3 szereplő közül 2-t megkedveltem, sokat izgultam is, a történet többé-kevésbé mozgalmas volt, de nem ártott volna Ryan mellé egy erőstollú szerkeztő. Így ez mos8/10 a részemről. Jó, jó, de nem életem fantasyje. Viszont igyekszem végre sort keríteni a Hollóárnyék trilógiára, eléggé izgat Az ébredő tűz világa után, hogy Ryan másik világa milyen.

Várom a folytatást? Még nem döntöttem el. De az angol kiadás borítója azért nagyon meg akar győzni.

2017. április 14., péntek

A mindenség elmélete

április 14, 2017 0 Comments

Be kell vallanom, hogy habár voltak jó pillanataim fizikából, valahogy mégsem nőtt teljesen a szívemhez a tárgy, főleg nem középiskolában. Ettől függetlenül a csillagászat mindig érdekelt, és olyan dolgok is, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, milyen egy fekete lyuk és hasonlók. Ilyen jellegű érdeklődésem miatt próbálkoztam Stephen Hawking könyveivel (pl. Az idő rövid története), de gyenge voltam hozzá. Ettől függetlenül minden tiszteletem Hawkingé, és remélem, egy olyan elme, mint ő még sokáig fog élni. És végül ennek a tiszteletnek köszönhetően jutottam el az ő és első felesége, Jane Hawking kapcsolatáról szóló filmhez. Ez A mindenség elmélete

Tartalom:
"1963-ban a hírneves Cambridge-i Egyetemen Stephen Hawking, az ifjú kozmológus öles léptekkel halad a tudomány útján, és feltett szándéka, hogy talál egy "egyszerű, meggyőző magyarázatot" az univerzumra. Saját világa is kitárul, amikor fülig beleszeret egy bölcsész lányba, Jane Wilde-ba. Ám egy szerencsétlen baleset után ez az egészséges, aktív fiatalember 21 évesen megrázó diagnózissal kénytelen szembesülni: motoros neuronbetegség támadta meg végtagjait és képességeit, amely fokozatosan korlátozni fogja beszédében és mozgásában, és két éven belül bele fog halni. Jane szeretete, támogatása és elszántsága megingathatatlan, és a pár összeházasodik. Újdonsült feleségével az oldalán Stephen nem hajlandó tudomásul venni a diagnózist. Jane arra bátorítja Stephent, hogy fejezze be doktorátusát, melynek tárgya első elmélete az univerzum keletkezéséről. Családot alapítanak, és frissen szerzett és széles körben ünnepelt doktori címével felfegyverkezve Stephen belevág legambiciózusabb tudományos munkájába, melynek tárgya az, amiből neki oly kevés adatott: az idő. Miközben a teste egyre szűkebb korlátok közé kerül, szelleme túlszárnyal az elméleti fizika határain."

Forrás: Port


Ha valaki még nem látta a filmet, annak előjáróban mondanám, hogy A mindenség elmélete Jane Hawking életrajzi könyve, Utazás a végtelenbe alapján készült. Ennek tudatában jobb, ha a jövőbeli néző egy, a feleség szemszögéből elmesélt történetet vár. Természetesen maga Hawking alakja is erősen jelen van, hisz mégis ő a világhírű tudós, aki minden pillanatban képes volt önmaga maradni, de inkább Jane nézőpontja uralja a filmet. Ezzel nincs is baj, továbbá Hawking egy nyilatkozata szerint reális is az, amit volt neje ír a könyvében. Ha inkább a tudósra és az elméleteire vagy kíváncsi, lehet, ez nem a te filmed lesz. Kitty Ferguson könyvét olvasd akkor. Viszont ha érdekel a házas élete, akkor egy igazi, szívszorító drámát kapsz a szeretet igazi próbájáról. Kevés a tudományos rész, így nyugodtan próbálkozzanak azok is, akiket ilyesmi riasztana el. Stephen és Jane egy nehéz feladatba vágnak, mint házaspár: együtt kell élniük egy ritka betegséggel (mozgatóideg-sorvadás), ami gyorsan emészti fel Hawkingot - az idő haladtával pedig mindkettejüket. A film mindent feltár ebből a kapcsolatból: a kitartó küzdelmet a normális életért, az ebbe való belefáradást, a kiút keresést és azt az erőt, ami mindig visszavisz minket hálátlan feladatainkhoz. Ebben az életben a Hawkingot körbevevő tisztelet, a világhírnév és a mindenség elmélete csupán mellékes történések.


A mindenség elmélete kissé hollywoodiasan mutatja be Hawkingék történetét, azaz erősen az érzelmekre épít, de az alapanyag annyira erős, hogy a szentimentalizmus teljes megbocsátható. Egyrészt azért, mert nincs teljesen a nézők arcába tolva Hawkingék helyzete. Eddie Redmayne és Felicity Jones végig úgy játsszák a Hawking házaspárt, hogy habár első ránézésre a boldogságot és a kimeríthetetlen szeretet látni rajtuk, mozdulataikban és tekintetükben ott van a valós helyzet: Miért kell ezt csinálnunk? - kérdezik magukban folyton. Így halad a történet, mindenre kellő időt szánva, egészen az utolsó jelenetig. Ott ugyanis megtörik ez a jó tempó, a Hawking házaspár kapcsolatát lezáró rész (azaz válásuk pillanata) hirtelen jön, mindenféle felvezetés nélkül, ügyetlenkedések következtében. Bárhogy is történt ez a valóságban, nézőként úgy éreztem, itt megbicsaklott a film. A lezárástól eltekintve A mindenség elmélete egy igazi dráma olyan emberekről, akikre igazán érdemes felnézni, és erőt meríteni példájukból. 9/10-es filmélmény, mindenképpen nézzétek meg, és készítsétek be egy százas zsepicsomagot is.

2017. február 18., szombat

The game is on

február 18, 2017 0 Comments

Ha jól számolok, most 3 évet kellett az új Sherlock évadra várni, bár tavaly kaptunk egy Christmas specialt. Tudom, hogy a két főhőst alakító színész, Benedict Cumberbatch és Martin Freeman elfoglaltságai miatt vonul nagyobb szünetekre a sorozat, de ennek ellenére is valahogy elveszett a rajongásom. És sajnos az új évad sem hozta vissza a kezdeti lelkesedést. 

Tartalom:
"Egy titokzatos elkövető a néhai brit miniszterelnöknőt, Margaret Thatchert mintázó fejszobrokat tör össze. Az új évadban a zseniális Sherlock Holmes az ő nyomába ered."

Forrás: Az IMDb nyomán


Sok rajongó hiányolja a széria azon időszakát, amikor inkább a bűnügyek, nem pedig a karakterek voltak középpontban. Teljesen érthetőek az érzéseik, de mégsem csatlakoznék az ő táborukhoz, hisz, hasonlóan a krimis vonalhoz, szerintem érdekes volt a szereplők belső világa is. Talán Sherlock színlelt halála után nem is lehetett volna nagyon más irányba menni, de kihagyni semmiképpen sem szabadott volna ezt a vonalat. A 4. évadnál azonban eszembe jutott, hogy némi aránytartásra szükség lett volna. Érzelmesebb emberként élveztem az 1. epizódban John és Mary családdá válását, régi rajongóként Mrs. Hudson jeleneteit, a 2. részben pedig Sherlock mélypontját (természetesen kivitelezés szempontjából), de ennek ellenére is úgy éreztem, Moffaték sok minden fölött átsiklottak. Egyik ilyen, az átívelő szálnak nevezett "Miss me?" üzenet, ami azt sejteti, hogy Moriarty mégsem halt meg. A karácsonyi epizódban és az 1. részben még voltak utalások erre a szálra, viszont a 2. részben mintha teljesen elfeledkeztek volna róla az írók, egészen a zárójelenetig (Eurus). A fináléban végül ismét előkerült a Moriarty szál, egy eddig nem látott módon válaszolták meg a látott rejtélyt (spoiler: Eurus, az eltitkolt Sherlock testvér, aki korábban kapcsolatba lépett Moriartyval nagy tervének kivitelezéséhez). 


A továbbiakban spoilerekkel beszélnék az évadzáróról, ugyanis másként nem lehet. Eurus felbukkanása kétségtelenül a meglepetés erejével hatott, de az eltitkolt testvér szál miatt van a karakter miatt egy olyan érzésem, hogy ez olyan klisés lett. Sajnos az ilyen-olyan eltitkolt rokon nagyon sokszor ellőtt fordulat, így hiába a felvezetés, ez a történeti elem hosszú előzménytörténete miatt (gondoljunk irodalomra, filmekre, sorozatokra or whatever) nem tud teljesen jól működni. Szerencsére a karakter tartogat némi érdekességet, és kétségtelen, hogy ehhez nagyban hozzájárul Sian Brooke alakítása. Akadt például Eurusszal kapcsolatban jó pár korábbról ismert irodalmi vagy filmes utalás: ilyen maga a figura, az elzárt, őrült nő, ami Jane Eyre-ből ismert the madwoman at the attic, azaz Rochester feleségére utal (mellesleg a karácsonyi részben is akadnak hasonló irodalmi "megidézések"), az epizód felépítése (túlélni Eurus gyilkos játékát) pedig a Fűrészt juttatja eszembe. Ezek elég érdekessé teszik az új karaktert és a finálét is, főleg a próbatételek izgalma. Viszont hiába a jó díszletezés, ha a 3. részben se találhatóak meg az arányok ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy vagy a szereplőkre vagy a történetre koncentrálnak túl sokat. Itt szintén a szereplők vannak porondon, emiatt pedig a történet kidolgozása kevesebb figyelmet kap. Igazából hasonlót éreztem itt, mint a Zsiványok antológiában szereplő Gillian Flynn "Mivel foglalkozol?" című novellájánál: nem tudtam eldönteni, hogy most nagyon okosan lett felvezetve az egész mű vagy csak paraszt vakításnak vagyok szemtanúja. Sherlockék szinte minden feladványt megoldanak, amit Eurus ad nekik, erre a nő a semmiből előáll még valami durvábbal vagy okosabbal, hogy így licitáljon a főszereplőkre. Felmerül viszont a kérdés: tényleg hihető az, ahogyan túltesz Sherlockékon? Nagyon kérdéses.

Akadtak olyan momentumai az új Sherlock évadnak, melyeket élveztem, viszont többet lehet beszélni a hibáiról, hisz akad bőven. Így összességében úgy érzem, jobb, ha a készítők még a csúcson hagyják abba. 7/10 a pontszám, de csak a hangulat és a színészek tolták feljebb. Szerintem azok, akik eddig kitartottak Sherlockék mellett, azok biztos találnak maguknak valót az új részekben. Én sajnos kicsit elhidegültem Moffaték világától a sok várakozás és az első részek szellemiségének hiánya miatt. 

2017. február 1., szerda

Freud imádná

február 01, 2017 0 Comments

Az egyik kedvenc SFF íróm Neil Gaiman, akinek a műveihez számos gimnazista és fiatal egyetemista kori emlékem fűződik. A Molyon a Soseholhoz írt értékelésben már kifejtettem, hogy rendszeresen jártam a megyei könyvtárba az író regényeiért és novellásköteteiért, egyszerűen kellett az az érzés, amit a művei adtak. Misztikusság keverve némi elborultsággal. Valamilyen oknál fogva ebből a nagy lelkesedésből egyetlen regény maradt eddig, a Bram Stoker, Hugo -és Nebula-díjas Amerikai istenek. A regényt gólya koromban már beszereztem, így érthetetlen, hogy miért tartott nagyjából öt évig eljutni az olvasásig, de a közelgő Starz sorozat és a lassan kialakuló hype rávett végre arra, hogy mindent félretegyek és elolvassam a nagy művet. 

Tartalom:
"Szörnyű ​​vihar közeledik… Árnyék három évet töltött börtönben, közben mindvégig csak azt a pillanatot várta, amikor végre hazatérhet szeretett feleségéhez, hogy együtt új életet kezdjenek. De mielőtt találkozhatnának, szabadulása előtt néhány nappal a felesége autóbaleset áldozata lesz. Árnyék élete romokban hever, és ekkor a sors egy különös idegennel hozza össze, aki Szerda néven mutatkozik be, és furcsa módon sokkal többet tud róla, mint ő saját magáról.Szerda munkát ajánl neki, és miközben az események egyre váratlanabb fordulatokat vesznek, Árnyék kénytelen lesz megtanulni, hogy a múlt sohasem hal meg igazából. Mindenkinek, még az ő szeretett Laurájának is voltak titkai, és az álmok, mesék, legendák sokkal valóságosabbak, mint azt korábban gondolta volna. Árnyék számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mindennapi élet nyugodt felszíne alatt különös vihar tombol. Egy háború, amelynek tétje nem más, mint Amerika lelke. Egy háború, amelynek Árnyék hirtelen a kellős közepén találja magát."

Forrás: Moly


Két novellás kötetet (Tükör és füst, Felkavaró tartalom) és a non fiction Kilátás az erkélyrőlt leszámítva nagyjából mindent olvastam Gaimantől, és ennek fényében úgy érezem, az Amerikai istenekben az író egy teljesen másik oldala bontakozott ki. A Csillagpor és a Sosehol miatt nekem inkább egy nagy mesélőként élt Gaiman a fejemben, aki a mesélés művészetét némi angol fanyar humorral és sajátos megjegyzéseivel tarkítja. Valamennyire ez a mesélő alak itt is jelen volt, de nem ez volt a főhang. Az Amerikai isteneket kicsit talán a Coraline-hoz tudom hasonlítani: mindkettőben nagy szerephez jut a tudatalatti. Mindkét könyv esetében beszélhetünk egyfajta pszichológiai utazásról. Coraline önfelfedezése a másik világon és a Másik anyán keresztül jelenik meg (ehhez érdemes megnézni az egészet Freud "A kísérteties" című írását vagy David Rudd "An eye for an I: NeilGaiman’s Coraline and the Questions of identity" esszéjét), addig itt az ősi istenek adják meg ezt az érzést. Árnyék, az ide-oda sodródó főhősünk Szerda alkalmazottjaként számtalan alakkal találkozik, akik hellyel-közzel az ő pszichológiai utazásának a részesei. Legfontosabb alakja az utazásnak talán Laura, aki a múltat szimbolizálja Árnyék számára, de gyakran kerül álmok hatása alá is, melyek - legalábbis én mindig így éreztem olvasás közben - egy misztikus, meghatározhatatlan korú világba viszi emberünket. A belsőjével vívott harcaira az álombéli síkon kerül sor: gondoljunk csak a bivalyfejű istennel folytatott párbeszédekre, a földön való átjutás nehézségeire, vagy a Szív megmérettetésére, de a virrasztásos jelenet is érdekes lehet ebből a szempontból. 
Az álmokhoz kapcsolódik az Amerikai istenek másik erőssége is. Az álmoknál és az istenekhez kapcsolódó rövid anekdottáknál is azt éreztem, hogy olyan helyeken járunk, ami nem a mi tudatunkkal felfogható, és ezeken a helyeken ott rejtőznek az élet nagy kérdéseire a válaszok. Természetesen Gaiman nem ilyen jellegű dolgokra fókuszál a regényben, inkább a cselekményre, de ez az elfeledett időkbe visszanyúló ősi atmoszféra teljesen rányomja bélyegét a könyvre. Ennek köszönhetően a felsorakoztatott skandináv, szláv, egyiptomi és egyéb istenek többé-kevésbé úgy lettek ábrázolva, ahogyan mi képzelhettük őket. Utóbbival kapcsolatban behoz egy érdekes filozófiai gondolatot is Gaiman (a dolgok csak akkor léteznek, ha tudomást szerzünk a létezésükről).

Természetesen nemcsak pszichológiai vagy filozófiai olvasat lehetséges, olvashatjuk Gaiman regényét akár a külső szemlélő kritikájaként (Gaiman britként írt az amerikai társadalomról) tekinthetünk rá. Viszont ami nekem régi rajongóként fontosabb volt az Amerikai isteneknél, hogy pár csalódás után (pl. A temető könyve, Köztesvilág) megint megtapasztalhattam azt, amiért az egyik kedvenc írómmá vált ez a bolond angol. Egy történet tele kulturális különlegességekkel, az irodalmár lelkemet megmozgató írói bravúrokkal és különböző olvasatokkal, de ami most leginkább kellett az az izgalom volt. Minden könyvmoly tudja, melyikre gondolok: ami arra késztet, hogy leragadó szemekkel is, de még egy fejezetet elolvass. 9,5/10, mert nehéz volt kicsit a szürreális Gaimanbe belerázódni a regény legelején, de ezen kívül mindent megkaptam, amit elvártam tőle.

2016. augusztus 31., szerda

Lolita

augusztus 31, 2016 0 Comments

A hírhedt Lolita. Két okból került most előre az olvasási listámon: a, Egyik egyetemi szemináriumon prezentációt tartottam Vladimir Nabokov életéről és így természetesen szóba került órán Lolita is. Pontosan már nem emlékszem, hogy miként is, de az órát tartó tanár mondta, hogy a regény többről szól, mint a pedofília. b, Kiválasztottam a Je suis snob kihívásnál a következő szemponthoz: 11) egy könyv, aminek a témája nem egyezik vagy kimondottan ellenkezik az elveiddel, pl. vallás, összeesküvés-elmélet, természetgyógyászat, politika, az átlagostól eltérő szexualitás stb. A pedofília eléggé átlagostól eltérő szexualitás és nagyon nem egyezik az elveimmel…

Tartalom:
"A Lolita főhőse-elbeszélője, Humbert Humbert, francia születésű irodalomkutató és elvetélt író, akit perverz vágyak gyötörnek. Hányatott múltat hagy maga mögött, s gyanús idegenként kóvályog Amerikában. A javakorabeli férfi jelenét Lolitával, szállásadónője tizenkét éves lányával való találkozása szabja meg. Humbert előbb a gyermek közelébe férkőzik, majd amikor az árvaságra jut, a gondviselője, rabtartója és rabszolgája, kínzója és áldozata lesz. A démonikus viszony hátteréül az ezerszínű és végtelen Amerika szolgál, az óceántól óceánig nyújtózó Újvilág, melyet a duett többszörösen végigutazik, mígnem Quilty, a titokzatos drámaíró elrabolja Lolitát, hogy a maga – Humbertnél nem kevésbé perverz – vágyait élhesse ki rajta. A szerelmétől, léte értelmétől megfosztott Humbert végül fölleli és megöli ellenség-hasonmását. "
Forrás: Moly

A regény olvasása közben sok véleményt is elolvastam és a rengeteg különböző értelmezés csak abban erősített meg, hogy Nabokov egy zseni, hogy ennyi jelentésréteget képes egy szövegnek adni, de ami a Lolita esetében fontosabb megállapítás, hogy az író nagyon jól ismeri az emberi kapcsolatokat, de leginkább magukat az embereket. Mi is van a Lolitában? Van egy önmagával örökké küzdő ember, akin végül mindig felülkerekedik saját démoni énje. Ez Humbert. Egy szeretetre éhes művész, akit őrültbe kergetnek saját képzelgései és fojtogató féltékenysége, de képtelen tisztán látni önzőségétől – csak nagyon későn tisztul ki a tekintete. 

Aztán itt egy saját szexualitásának teljes tudatában lévő lány, aki mélyen úgy érzi, igazán senki se szereti és sehová sem tartozik, nem találja helyét a világban. A kettejük megismerkedéséből, majd viszonyából pedig a lelki bántalmazó párkapcsolat tökéletes példája bontakozik ki: felhőtlen boldogsággal indul, majd emberi játszmákba csap át. Egyik fél saját ideáiért és szenvedélyért küzd, a másik egy jobb élet reményében. Természetesen a maga eszközeivel. 

Nabokov könyve nem a pedolífiáról, és nem is egy felnőtt férfi és egy gyermeklány szerelméről szól, hanem sokkal inkább rólunk és kapcsolatainkról. Igaz, elveimmel teljesen összeegyezhetetlen a pedofília, de mégis sokszor ebben a furcsa kapcsolatban ráismertem saját, normális kapcsolatainkban is használt módszerekre és érzelmekre. Ennek a dolognak az ilyen szintű ábrázolása rémít meg igazán ebben a regényben – de valahol ez a zsenialitása is. Többet nem tudok hozzátenni. 

Még pár szó a nyelvezetéről, hiszen ezt a Je suis snob könyvet kivételesen angolul olvastam (teszteltem, hol áll a nyelvtudásom): Nabokov gyönyörűen ír, de végig az volt az érzésem, hogy direkt kikereste a legritkább angol szavakat a szótárból (egyetemi emlékeimből rémlik, hogy ilyet ténylegesen csinált is Nabokov). Ja, és szeretném tudni, milyen szótárból, mert jó pár szó az enyémben nem volt bent! Csak hogy bátorítsak másokat is az angol változatra, 50 oldal után bele lehet azért szokni ebbe a nyelvezetbe, később csak a leírásoknál akadnak még túl választékos kifejezések. De a történet cselekményét és mondanivalóját komolyabban nem befolyásolja. 

Összességében megérte elolvasni a Lolitát. Egy-egy rész kicsit unalmasabb volt, főleg Humbert és Dolly utazásai során, de ettől eltekintve ez egy fantasztikus regény, 9/10-et mindenképpen megér. Azt mondom, merjétek olvasni!



Linkek a Je suis snob kihíváshoz:
Maga a kihívás a szempontokkal: https://moly.hu/kihivasok/je-suis-snob-ket-ev-eloiteletek-nelkul
A kihívásra összeállított listám: https://moly.hu/listak/je-suis-snob

2015. április 18., szombat

Az őrület jegyei

április 18, 2015 0 Comments

Tabitha Suzuma angol írónőt leginkább a Forbidden című YA regénye (young adult, azaz fiatalabb olvasó közönségnek szól) miatt szokták ismerni, azonban az első regénye, A Note of Madness mellett sem érdemes szó nélkül elmenni. 

Tartalom:
"Flynn számára a diákélet tökéletes. Mint a Royal Collage egyik legtehetségesebb zongoristája egy fontos koncert elé néz, ami élete nagy lehetősége. De a felszín alatt a dolgok változóban vannak. A jobb napokon Flynn tele van energiával és élettel, de a rosszakon számára élni sokkal rosszabb, mint halottnak lenni. Van, amikor egész éjjel csak komponálni és gyakorolni akar, máskor pedig ki sem tud kelni az ágyból. A közeledő koncert és szeretteinek fokozódó aggodalma alatti nyomással az érzelmek kritikus ponthoz érkeztek."

Forrás: Saját fordítás

Suzuma nagyon komoly és nehezen értelmezhető és átérezhető témát dolgoz fel első könyvében: a mániákus depressziót. Ennek ellenére nem tartom a legjobb depresszió témájú könyvnek. Habár erős a téma és jól is mutatja be azt (erről később), sajnos sem a történet, se a karakterek nem emlékezetesek. Flynnt igaz nagyon rossz időszakában látjuk a könyvben, viszont emiatt egy állandóan duzzogó, érzékeny fiúként marad meg az olvasó számára. Harry és Jennah, Flynn barátai kedvesek és szerethetőek, bár komolyabban őket sem ismerjük meg. 
A történetet a kiszámíthatósága miatt nevezném gyengébbnek. A komolyabb, nagyobb fordulatok viszonylag kiokoskodhatóak, ha az ember már elolvasott jópár regényt élete során. Ezt leszámítva a cselekmény folyamában jó helyen vannak elhelyezve és van felépítésük is, magyarul jól működnek. 
Ahogy korábban is mondtam, a könyvnek inkább az érzelmi része az, ami erősebb. Suzuma (számomra) tökéletesen visszaadta azt, hogy a kívülállók mennyire nem tudnak mit kezdeni a mániákus depresszió betegséggel. Ilyen szélsőséges érzelemváltozáshoz szinte lehetetlenség teljes türelemmel közeledni és ezáltal alkalmazkodni is. Továbbá Flynn karaktere is teljesen megérthető és átérezhető, Suzuma ebben is nagyon tehetséges. Megértjük, hogy miért is fél a fiú a koncerttől, a gyakorlástól, egyszóval magától az élettől, s továbbá miért nem mer segítséget kérni. Ezekben a leírásokban meglátszik, hogy az írónő nagyon otthonosan mozog a témában, jól ismeri azt.

Röviden elmondható, hogy Suzuma igen tehetséges a különböző emberi érzések, események megragadásában. A Note of Madness a YA műfaj általános gyengeségeitől (pl. egyszerűbb történet és karakterek, egyszerű nyelvezet) eltekintve jó könyv és Tabitha Suzuma is ígéretes YA-s szerzőnek tűnik: 7/10.

2014. december 23., kedd

I feel it in my fingers

december 23, 2014 0 Comments

Aki minden karácsonyi időszakban végigkíséri a televízió kínálatát, szinte ugyanazokkal az örökzöld darabokkal találkozhat: Reszkessetek betörők, Richie Rich, Télapu, bármilyen családi rajzfilm, és természetesen az Igazából szerelem. Valószínűleg a blogolvasói közül rengetegen látták már a filmet, azonban én egy nagy hiányosságomat pótoltam be a közelgő ünnepek alatt és ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani most. 

Tartalom:
"A történet mozgatórugója a szerelem, legyen az első látásra, vagy éppen beteljesületlen, rangra, életkorra és családi állapotra való tekintet nélkül. Megérinti az agglegény miniszterelnököt, az anya nélkül maradt iskolásfiút, a korosodó, kiégett rocksztárt, és nem kerüli el a szerelmében csalódott, összetört szívű írót sem. Londoni életek és szerelmek találkoznak össze és bontakoznak ki. Szenteste romantikus, fergeteges és keserédes következményekkel, mindenki számára, aki elég szerencsés (vagy szerencsétlen) ahhoz, hogy a szerelem bűvöletébe essen."

Forrás: Port


A filmet lassan már tizenegy éve mutatták be, népszerűségéből azonban a mai napig sem vesztett. Mi is lehet Richard Curtis alkotásának a titka? Nagyon is egyszerű a megoldás az üzenetben rejlik, ami teljesen kézen fekvő is: a szeretet/szerelem. Ahogy a leírásból is kiderül, a film egy tematikát követ: nagyjából hat fő páros karácsony előtti életébe nyerhetünk betekintést. Szinte minden korosztály és társadalmi osztály is képviselteti magát a történetben: találkozunk iskoláskorú fiúval, húszaséveiben járó férfival, családanyával, odaadó nővérrel, íróval, titkárnővel, irodafőnökkel és magával a miniszterelnökkel is. A válogatás valószínűleg tudatos volt, hisz egy ilyen színes szereplőgárdával lehet leginkább bemutatni azt, hogy a szeretet és a szerelem (itt főleg utóbbi) mennyi embert elér, mennyire természetes velejárója életünknek. Viszont ez a nyilvánvaló üzenet olyan ügyesen, bájosan és szórakoztatóan van csomagolva a különböző történetekbe, hogy szinte fel sem tűnik. 


Még érdemes kitérni magára a történetre is. Őszintén, teljes rejtély számomra, hogy miként és hogyan is, de az Igazából szerelem képes teljesen beszippantani. A cselekmény, ha szigorúak vagyunk, nagyon is egyszerű: emberek egymásba szeretnek és karácsony alkalmával próbálják érzéseiket kifejezésre juttatni. Azonban ahogyan az üzenet csomagolásánál sem, az egyszerű történet tálalása sem nézhet ki akárhogyan. Először is itt vannak a színészek, akiket feltehetőleg nem csak marketing és nézőcsalogatás miatt kértek fel szerepelni. A romantikus filmekből már jól ismert jeleneteknél is (pl. Karen rátalál a nyakláncra, de karácsonykor derül ki, hogy nem ő neki lett szánva) olyan erős a színészi játék, hogy az adott momentum teljesen valóságos lesz, átélhető. Ez a film képes könnyeket csalni a szemünkbe, megdobogtatni a szívünket, megmelengeti keblünket. Ezek az erős alakítások viszik előre a cselekményt, felejtetnek el velünk mindent és engednek közel az emberi szerelemhez. 
A színészi játékon kívül Curtis nagyon meghatározó hangulatot teremt. Más romantikus filmekhez hasonlóan az Igazából szerelemben is elmaradhatatlan a hó, a karácsonyi fények és zenék, de leginkább az apró, de szellemes ötletek dobják fel igazán a jeleneteket és a hangulatot is. Ott van például Billy Nighy által megformált leélt életű énekes vagy Hugh Grant már ikonikussá vált tánca. Ezek az apróságok az amúgy érzelem gazdag filmbe humort és jó érzést csempésznek. 

Igazából rengeteg erényét lehetne dicsérni a filmnek. Richard Curtis képes volt valami olyan recepttel előállni 2003-ban karácsonyra, amely szinte minden emberi szívet megérint humorával és mélyebb érzéseivel, kortól, nemtől és társadalmi helyzettől függetlenül. Számomra az Igazából szerelem tökéletes ünnepi alkotás, amely képes ráhangolni a karácsonyra: 10/10.

Ezzel a bejegyzéssel pedig szeretnék nagyon boldog karácsonyt is kívánni minden kedves olvasómnak! :)


2014. december 17., szerda

Jane Austen magánélete

december 17, 2014 0 Comments

Az egyik legismertebb és mai napig népszerű angol írónő Jane Austen. Regényei sokakat foglalkoztatnak, szellemes, de olykor megrovó megjegyzése pedig nagy előszeretettel idézik és persze Mr Darcy alakja is igen népszerű a női olvasók körében. Ha nem is minden olvasóban, de azért felmerülhet a kérdés, hogy vajon milyen események ihlették magát az írónőt romantikus regényei megírására? A Jane Austen magánélete erre a kérdésre ad választ. 

Tartalom:
"A XVIII. századi Angliában ostobaság volt szerelemből házasodni. Mr. és Mrs. Austen a gazdag Mr. Wisley-t nézte ki lányuk, Jane, jövendőbelijének, de Jane makacs volt, aki szembe ment a hagyományokkal. Megismerkedett a kicsapongó életet élő, megfékezhetetlen, de nagyon sármos jogtudóssal Tom Lefroy-jal és szikrázó, romantikus, igaz szerelem bontakozott ki közöttük. Kérdés, hogy feladnak-e mindent egymásért és a boldogságért? A film életrajzi ihletésű, melyben a közvetlenül írói pályája előtt álló ifjú hölgy egyik kulcsfontosságú szerelmi kapcsolatát ismerhetjük meg."

Forrás: Port


Nem igen néztem utána, hogy a Jane Austen magánélete milyen mélyen megy bele Jane Austen tényleges életrajzába, de végig olyan érzésem volt, hogy az egész történet direktbe akar párhuzamot vonni a Büszkeség és balítélettel. Ami végül is helytálló valahol. Az Ekultúra oldalán található Austen életrajz ugyanis említi, hogy 1796-ban fejezte be az Első benyomásokat (a későbbi Büszkeség is balítéletet), s ebben az évben a mű írása előtt "kacérkodott" Tom Lefoy-jal az írónő. Egy részletesebb életrajz jobban alátámasztaná, de talán ennyi információból és a film cselekményének segítségével kitalálható, hogy ez a kapcsolat ténylegesen ihlethette Austent a Büszkeség és balítélet megírására (később csak B&B-ként fogok rá utalni). 


Ettől a nyilvánvaló "cseltől" eltekintve ez az alkotás nagyon is élvezhető (bár zárójelesen meg kell jegyeznem, hogy akik nem rajongói a vidéki a romantikus történeteknek, azoknak ez az életrajzi film se biztos, hogy fog tetszeni). Betekintést nyerünk a 18. századi angol vidék életébe: társasági élet, bálok, a társadalomban való érvényesülés problémája; röviden maga Austen világába léphetünk be, amely visszaköszönnek regényeiben. Azonban a hangsúly és a történet mesélés nem austen-i, s ez jól is van így. A visszafogott, de igen csak bíráló hangnem egyedül Jane-nél érezhető, a cselekményt nem befolyásolja ez. Egy szép, szerethető szerelmi történet tárul fel lassan a vásznon, amely szintén eltéréseket mutat az átlagos austen-i mintáktól. Spoiler! Jane és Tom szerelme sajnos tragikus kimenetelű, és az átlagos romantikus történetektől eltérően nem nagy harcok vagy harmadik fél megjelenése hiúsítja meg a románcot, hanem sokkal hétköznapibb, ám annál súlyosabb tényezők, mint a társadalmi és vagyoni különbségek vagy a családi háttér. Spoiler vége. A nagyon is realisztikus színezett miatt kap a Jane Austen magánélete egy nagyon erős melankólikus, tragikus színezetet is. Ezenfelül pedig Jane személyén keresztül foglalkozik azzal is a történet, hogy a 18. században a társadalom milyen megvetően viseltetett a kevésbé tehetős családok iránt és a házasságkötéseket mennyire is a pénz és a hatalomvágy irányította, ezzel emberek életét téve tönkre. 

Összességében a Jane Austen magánélete egy meglepően összetett, szép de tragikus alkotás. Egyetlen kifogás csupán a hossza lehet (120 perc), de mivel viszonylag sok a történés, ezért nem viseli meg a nézőt különösebben a hosszú játékidő. Számomra 10/10 a film, Austen rajongóknak mindenképpen kötelező. 

2014. november 30., vasárnap

A húsban

november 30, 2014 0 Comments

Mi az: zombis sorozat és nem a Walking Dead? A brit In the Flesh minisorozatról lesz szó, amely egész különleges megközelítést alkalmaz a jól ismert agyzabáló lények történetében. Magáról a sorozatról a Tumblrön olvastam.

Tartalom:
"Négy évvel a 'Feltámadás' után a kormány rehabilitációs program keretében akarja visszaintegrálni az élőhalottakat a társadalomba. Közéjük tartozik Kieren Walker is, aki ellenséges fogadtatásban részesül, amikor visszatér Lancashire-ben található szülővároskájába és ha ez még nem lenne elég, saját démonjaival is meg kell küzdenie."

Forrás: Filmadatbázis


Általában egy zombis történet az emberek és az élőholtak közötti háborúról, összecsapásról szól. Az In the flesh sem hagyja ki ezt az elemet a cselekményből: az első epizód is egy szupermarketben történő vadászattal indul. Azonban ahogyan az a cselekményleírásból is kiderül, a sorozat inkább egy társadalmi vonalat vesz fel. A poszt-apokaliptikus társadalom valahol értelmezhető a saját világunk leképezésének is: adott közösségben adott kirekesztett csoport. Ez könnyen leszűrhető a sorozatból, hisz gyakorlatilag a képünkbe van nyomva ez a párhuzam. Viszont a kivitelezés nagyon is hatásos, emiatt meg is bocsátható a szájbarágás. Minden jelenetet végigkísér a némán egymásnak feszülő gyűlölet és megvetés, szinte a képernyő is megfeszül. És amikor elpattant az a bizonyos túlfeszített húr, nagy, katarzisos élményt élhet át a néző a jeleneteken.


Amiben még különlegesnek mondható a sorozat, hogy nem csak a fennálló helyzet és felek viszonyának boncolásában merül ki, hanem a szereplőire is időt szán. Az egyik legösszetettebb főszereplő, Kieren. Sorsát és személyiségét fokozatosan ismerjük meg: az első részben csak annyit tudunk róla, hogy rehabilitált beteg, a két következő részben pedig szép lassan összeáll a háttértörténete is (pl. halála oka). Az egész nagyon jól átgondolt és felépített, azonban spoiler! a fiú mássága számomra kicsit sok volt már ebben a kirekesztetettségről szóló történetbe. A téma hálás és sok társadalmi csoporton keresztül bemutatható, de ha már egy vonalat választottunk, maradjunk annál is. Ettől eltekintve persze érthető, hogy miért Kieren az, ami. spoiler vége A karakter finomságát és érzékenységét a fiatal Luke Newberry kisugárzása tökéletesen visszaadja. A mellette szereplő lány, Amy szintén emlékezetes figura, még ha nem is ismerjük meg őt annyira, mint Kierent. Bohókás, szabad szellemű lány, aki nem akárhogy használja ki a sors által megadatott második esélyt. Az őt alakító Emily Bevan pedig szintén jól alakítja a figurát, remek választás volt. 

Összefoglalva, szépen kivitelezett zombis sorozat az In the Flesh. Az első évad ugyan csak 3 epizódból áll, de mégsem érezni azt, hogy túl sok mindent zsúfoltak volna bele a cselekménybe. Azonban a mondanivalóval már nem ez a helyzet. Ahogy fentebb is írtam, nagyon a néző képébe nyomják a rasszizmus mondanivalóját. Természetesen, fontos és sajnos még mindig aktuális probléma, de esetleg egy kevésbé látható értelmezésként jobban megállta volna a helyét. Hasonlóan "ez nyilvánvaló" és "kicsit sok" érzésem volt Kieren kapcsolatát illetően, de hozzátartozik ahhoz, amivé fejlődött végül. Szóval, érdemes időt szánni az In the Fleshre: 8/10.

2014. június 1., vasárnap

Elveszett próféciák

június 01, 2014 0 Comments

Régi nagy hiányosságom Neil Gaiman és Terry Prattchet közös regénye, a Good Omens, magyarul az Elveszett próféciák. E-book formájában volt lehetőségem végre megismerni a már híres regényt. 

Tartalom:
"Isten hét nap alatt teremtette a világot.
Az Ördög hét nap alatt elpusztíthatja azt… már ha sikerül neki.
Ismerkedjünk meg Adammel, az Antikrisztussal, akit elcseréltek: az Apokalipszis Négy Motorosával, akik bőszen igyekeznek beteljesíteni az Armageddont, egy démonnal és egy angyallal, akik szívesen megakadályoznák ezt; és Anatéma Apparáttal, bizonyíthatóan boszorkánnyal, akinek kezében ott a kulcs, de még nem tudja ezt, ráadásul üldözőbe vette az újjáalakult Inkvizíció…
Ez lenne tehát az Útikalauz az Armageddonhoz Terry Pratchett, a méltán híres Korongvilág-regények írója, és Neil Gaiman, a több fantasy díjat nyert Sandman képregény-sorozat, és megannyi dark fantasy történet megalkotója tollából."

Forrás: Moly

De teljesen szórakoztató, elszállt és szerethető könyv. Olyan, mintha a Monti Python filmet néztem (izé olvastam) volna az Apokalipszis témakörében. A démonok és az angyalok egyaránt szerencsétlenek, sorra követik el a maguk hibáit a nagy, közös harc felé vezető úton. Eközben pedig a boszorkányvadászok is bekapcsolódnak, s nem utolsó sorban maga az Antikrisztus is.
A stílusa igényes, bár szlengben elég brit, ami újdonságot jelentett (inkább az amerikai szlenget ismerem). Ami viszont zavaró volt, hogy a folyamatos lábjegyzetelés és kiegészítés megtörte a szöveg folytonosságát (sokszor még a mondat közepén is). 
A hasonló témájú könyvek ismerete miatt a legtöbb ötlet  inkább megmosolyogtató volt, mint fantasztikus. Edzett olvasónak már nem meglepetés, hogy az Apokalipszis lovasai motorosokká lettek vagy az ördög autót vezet. Viszont voltak kedves dolgok is, mint például Aziraphale könyvek iránti szeretete.
Viszont a történetvezetés zavart. Nem azért, mert több szálon fut, hanem azért, mert elég hamar váltották egymást, s némelyik szál fölösleges is volt, legalábbis annak éreztem.

A hibáin kívül jó könyv az Elveszett próféciák, s kell egy saját, papíralapú példány is. Első olvasásra 8/10 a könyv, de szerintem lesz még vele találkozásom. 


Follow Us @soratemplates